Síszemüveggel és banánnal keresztül a Szaharán
Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt Marokkóban csavarogtam, amikor
elhatároztam, megnézem a világ egyik leghosszabb vasúti
szerelvényét Mauritániában. A program persze nem maga a
megtekintés lett volna, hanem felülni rá és végigdöcögni a
Szahara pár száz kilométerén a Zouerate körüli vasbányákhoz,
valamint az arrafelé elszórt sivatagi városok végiglátogatása.
Buszra is ültem és két nap alatt eljutottam Nyugat-Szaharába,
Dakhlába, ahonnan egy reggeli taxival mentem volna a határra.
Hajnalban már a kocsiban ültem, amikor a sofőr megkérdezte, van-e
vízumom. Mivel akkoriban a határon állították ki, természetesen
nem volt az útlevelemben ilyesmi. „Kár, mert a múlt héten a
korrupció miatt eltörölték a határon történő vízumkiadást”
– józanított ki a koma, így vissza kellett volna mennem Rabatba,
és újra próbálkozni. Mindez összesen négy nap buszozást
jelentett volna, plusz amíg megkapom a vízumot, úgyhogy gyorsan
elengedtem a sztorit és inkább keresztülstoppoltam az Atlaszon és mindenféle kalandokba bonyolódtam helyette.
Azóta persze alaposan utána olvastam mindennek, de mivel
folyamatosan mentem valahova, valahogy nem került elő újra ez a
történet. Néha azért eszembe jutott, ha lenne bakancslistám, ez
valahol az elején lenne, de nem foglalkoztam vele túl sokat. Végül
aztán derült égből jött az ötlet és szó szerint egyik hétről
a másikra Mauritániában találtam magam. A vonatozás ezúttal nem
szerepelt a tervek között, de ahogy fizikailag egyre jobban
közeledett a helyszín és az időpont, nem volt már lehetőség
félreugrani előle. Illetve lett volna, de ha már eddig elfárad az
ember, akkor minek.
egész megint a legmagasabb csúcs megmászásával kezdődött,
csakúgy, mint a tavalyi túra Darfúrban
, meg előtte Irakban.
A
Kediet ej Jill a maga 915 méteres magasságával nem nagy kihívás,
azonban a megközelítése, sőt, megtalálása, a vele járó
papírmunka mégis kihívássá tudja tenni az ilyesmit. És mivel
gyakorlatilag a hegy lábától nem messze indul a vonat, adja magát,
hogy felüljön rá az ember. Egyébként is Mauritániában a
vasércszállító vonattal utazni olyan, mint Bangkokban tuktukozni:
ha nem csinálod, ott se voltál. Persze kis túlzással, de azért
elég sokan kipróbálják éves szinten. Az egész teljesen legális
és tök ingyen van, a kockázat benne a megfázás és a rendkívül
mocskosnak levés tengelyen mozog, ami egy ekkora vagányságért
cserébe nem nagy ár. A bénábbak persze leeshetnek és
meghalhatnak, de az elhanyagolható részhalmaz.
A vonatozásra „komoly” iparág épült a helyi túravezetők
között, ugyanis megfelelő felkészülés nélkül elég
kényelmetlen a kaland. A legfontosabb eszköz a síszemüveg, ami
pormentesen védi a szemet és környékét – na, ilyenem például
pont nem volt, de egy napszemüveg is jobb a semminél. Nem baj, ha
van nálad egy nagy takaró, pléd, szőnyeg vagy bármi, amire le
lehet ülni, amin lehet aludni, és amit utána ki lehet mosni,
illetve ki lehet dobni. Szükséged lesz pár nejlonzacskóra a
hátizsáknak, egy kisebb meg a telefonnak, fényképezőgépnek, a
por ugyanis mindenen átmegy. Éjjel időnként leesik a hőmérséklet
nem sokkal fagypont fölé, így meleg ruha sem baj, ha van nálad.
Kell azon kívül helyi turbán, ami véd a naptól, a széltől és
a portól nyaktól fölfele, valamint csomó víz meg banán. Ez
utóbbi rendkívül praktikus, ugyanis a vasércporos kézzel
bármihez hozzáérsz, mocskos lesz, a banánt viszont kiválóan meg
lehet hámozni. Pisilni, kakilni a sarkokba lehet, majd nem nézünk
oda, a száz tonna vasércet ennyivel úgysem tudod tönkre tenni.
Ezeket a cuccokat nem muszáj magaddal cipelni egész Afrikán
keresztül, a helyi komák tudnak segíteni a beszerzésben, főleg,
ami a síszemüveget illeti. A mi döntésünk ehhez képest teljesen
spontán volt a vonat indulása előtt kábé egy órával, a helyiek
közreműködése kellett, hogy legalább egy szőnyegünk meg egy
karton vizünk legyen. Így sikerült indulás előtt egyetlen
perccel utolérni a vonatot és fölkapaszkodni az egyik halom
tetejére.
Felszállók Choumban az éjszakai zötykölődésre az óceán felé. |
A vasércvonat egyébként nem valami újabb hipszter dolog, már a
60-as évek óta közlekedik, és azóta használják is a helyiek.
Mélyen a Szaharában, Zouerat mellett működik Mauritánia
legnagyobb vasércbányája, amely az ország bevételének úgy
negyven százalékát adja. A környéken akad néhány város, Atar,
ami a Dakar egyik állomása volt egykor, vagy Chinguetti, az iszlám
hetedik legszentebb városa, az egykor dúsgazdag Mali birodalmat és
a Mediterráneumot összekötő karavánút egyik legfontosabb
állomása. Innen azonban nem vezet már út a tengerpartra, csak a
vonat. Ötszáz kilométeren nyílegyenesen zötyög a
nyugat-szaharai határ mentén Nouadhibou kikötője felé, ahol
hajóra rakodják az ércet a világ minden tája, elsősorban Kína
és Franciaország felé. Autóval ez kétnapos kerülő a főváros
érintésével, vonattal mindössze egy éjszaka. Az egyetlen logikus
közlekedési mód tömegek számára több mint fél évszázada.
A soha el nem készült francia alagút |
A
teljes vonal 700 kilométer, naponta három járat indul, de ebből
csak az egyik áll meg útközben, emiatt a legtöbben ezt
használják. Menetrendje nincs, tágabb értelemben dél és este 8
között indul, konkrétabban délután egy és kettő között
általában. Menetideje sincs, de 18-20 óra között szokott
sikerülni a beérkezés. A szerelvény 2 – 2.5 kilométer hosszú,
nagyjából kétszáz kocsival, mindegyikben 80-90 tonna vasérccel.
A végén van néhány tartálykocsi, meg pár sima plató, amilyenen
Freddie Mercury énekelte, hogy if I could only reach you/If I could
make you smile/If I could only reach you/That would really be a
breakthru. Ha profin be akarod gyakorolni a Breakthru-t, az út alatt
körülbelül háromszázszor tudod végigtolni refrénestül és
gitárszólóstul, igaz, a 35 kilométer per órás átlagsebesség
nem annyira metál, mint a száguldás a Queen klipben. Cserébe a
kétszázszor kilencven tonna vasérc előtted szó szerint nagyon
hevi metál.
Ha valaki nagyon gyűjti az országokat, a vonat pár kilométeren
áthalad Nyugat-Szaharán is Choum előtt, mielőtt ráfordul a
tengerparti szakasz utolsó majd’ ötszáz kilométerére. Itt
egyébként épült egy Nyugat-Szaharát elkerülő alagút is,
illetve csak egy két kilométeres luk a hegyben, mert a másik
oldalt nem érték el sosem. A szokásos európai hülyeség… A
spanyol fennhatóság alatt lévő Nyugat-Szaharán való
áthaladáshoz a spanyolok és a vasutat építtető franciák nem
tudtak megegyezni, így a francia mérnökök a jelenlegi
nyomvonallal párhuzamosan, kizárólag (akkor még) francia
területen alagutat kezdtek fúrni a tömör gránitba, hogy aztán
nem sokkal később a spanyol kivonulás után az egész terület
mauritán fennhatóság alá kerüljön.
Praktikusan nézve a vonatozás turisztikai értékét elég
mindössze egy kisebb, nem egészen kétszáz kilométeres szakaszt
lenyomni Fderik település és Choum között az óceán irányába.
Ez úgy 4-5 órás program, nagyjából délután kettőtől
naplementéig. Naplemente után értelemszerűen nem látsz semmit,
és napfelkeltére már Nouadhibou közelében vagy, vagyis egy
kurvahideg, poros és vaksötét és mocskos éjszakád lesz. Mindezt
akkor éri meg letolni, ha amúgy is Nouadhibou a cél, vagy ha
perfekcionista vagy. Nekünk Chinguetti volt az esti programunk,
úgyhogy naplementekor lemásztunk a vashegyről és visszamentünk a
Szaharába. Az óceán felől a sivatagba menni azért nem érdemes,
mert a vagonok üresek, egy nagyon mocskos vasládában töltöd az
egész napot, és ha ki akarsz látni, nagyon kell kapaszkodni a
kocsi peremén, különben leesel, mert eléggé rángat időnként.
Ahogy olvastam a neten a sztorikat, sok embernek ez élete kalandja.
Nekem így negyven fölött és ilyen életmód mellett egynek
megteszi. Egy elég jónak. Valójában kurvajó volt, maximálisan
megérte kipróbálni, mennék újra (mondjuk nem idén, meg nem
nyáron). De azért helyén kezelve a dolgot ez mégiscsak egy
turistaprogram, amit mindenki behúz, aki valamiért Mauritániában
köt ki.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: