danielfromhungary / 2021. június 1., kedd

Önként Dallolba

Jó reggelt! Köszönt rám
délután egykor a tuktukos Gondarban, a Tana
tótól északra. Nem ez volt az első eset aznap, már
ebédnél is így üdvözöltek. Pedig minden teljesen logikus: az
etióp nap reggel hatkor kezdődik a napfelkeltével, így nekünk
délután egykor még csak reggel hét van a helyieknek. Persze más
az időszámítás is (szeptember 11-gyel kezdődő 13 hónapos év
és társai), meg ahogy ők mondják, minden egyéb. Míg Afrika
legtöbb országán hagyott nyomot a gyarmati múlt, legalább a
hivatalos beszélt nyelvet vagy a közigazgatást illetően,
Etiópiában rendkívül büszkék arra, hogy egy rövidebb olasz
megszállástól eltekintve sosem voltak a klasszikus értelemeben
gyarmatosítva. Az országot járva és jelentős időt a nehezen
járható hegyek között töltve ezt némi rosszindulattal inkább a
geográfiának tudom be, semmint a mindenkori etióp/abesszin
stratégáknak, de a lényegen nem változtat.

Egy nehezen elfoglalható ország nagyjából így néz ki.

Etiópiát bejárni egyébként is
lehetetlen vállalkozás. Kulturálisan és természetileg rendkívül
változatos, ami nem túl jó infrastruktúrával és a rendelkezésre
álló limitált idővel kombinálva végképp megismerhetetlenné
teszi ezt a hatalmas és titokzatos országot.

Évekkel ezelőtt abban a
szerencsében volt részem, hogy egy magyar finanszírozású
(egyébként vízügyi) újjáépítési projekten dolgoztam
néhányszor néhány hetet valahol nagyon délen, a kenyai határnál
élő félnomád törzsek között, meg persze a fővárosban, Addisz
Abebában. A délen látott egzotikumok alapján nagyon kíváncsi
lettem az ország északi részére. Nagyjából nyolc évet kellett
várnom arra, hogy visszatérjek. 

Dallol

Az időzítés nemcsak a járvány
miatt nem volt tökéletes. Északon, Tigray tartományban az etióp
kormánycsapatok eritreai erőkkel közösen éppen etnikai
tisztogatást hajtanak végre tavaly november óta, amelyet a
kormánykézben lévő média a maga módján kommunikál: leginkább
sehogy, illetve tagadással és dezinformálással. A szomszédos
Szudán menekülttáborai, valamint a nemzetközi szervezetek adatai
annál beszédesebbek: akad bő egymillió belső menekült, és több
mint négymillió ember szorul humanitárius segítségre a
konfliktus miatt (országszerte összesen tizenhat millióan, úgyhogy
máshol sem könnyű). Dokumentáltan több
mint ezer nőt erőszakoltak meg az etnikai tisztogatásban, amit az
etióp kormány következetesen tagad a kórházi adatok ellenére.
Hogy ez hogy fér össze az országban mindenhol jelen levő,
látványos és mindent átszövő kereszténységgel, arra legtöbb
beszélgetőpartnerem is tagadással válaszol: ne higgyek a külföldi
médiának, mind hazudik, és mindet lefizetik Tigray vezetői.
Kétkedésemre hevesen válaszol: igen, a
BBC-t is, a nemzetközi szervezetek pedig bűnözőket
bújtatnak a kocsijaikban, ezért nem engedik őket dolgozni. A
narratíva ismerős, ettől fogva a
beszélgetéseknek nincs sok értelmük, mint ahogy a keresztényeket
gyilkoló és erőszakoló keresztények és az ehhez asszisztálók
vallásossága is felfoghatatlan számomra.

A polgárháborús hangulatból
nem sok jut az ország többi részére, Tigray tartományon kívülre.
A környező hegyekben felbukkan egy-egy katonai konvoj, egyébként
semmi jele a konfliktusnak. A legtöbb helyen nincs áram, a népesség
négyötöde falvakban él. Az országos
hírek lassan vándorolnak, kivéve, amikor valami földijükkel
történik valami, mert akkor pillanatokon belül eszkalálódik
a helyzet. Legutóbb tavaly nyáron haltak meg több mint
százhatvanan azokban az etnikai összecsapásokban, amelyek Oromo
tartomány egyik híres énekesének, Hachalu Hundessa meggyilkolása
után törtek ki.

Ugyan a hétköznapokban még nem
érezhető, főleg átutazóként nem, hogy a népességrobbanás
időzített bombává változtatta az országot. Az ország
lakosságának közel fele 14 év alatti és évente 2,5 százalékkal
nő, miközben az infrastruktúra, oktatás, munkahely vagy bármilyen
lokálisan elfogadható perspektíva nemigen áll a rohamosan növekvő
népesség rendelkezésére. Emiatt aztán sokan attól tartanak, ha
a kormány nem tartja keményen kézben a
regionális konfliktusokat, az ország széteshet. A vidék – ha
épp nem marad ki az esős évszak – szerény megélhetést és
relatív nyugalmat, a város távolról perspektívát kínál, vagy
legalábbis esélyt a kitörésre. A vidéket járva és a falvakban
beszélgetve az derült ki, hogy akinek van földje, az inkább marad
a faluban a biztos és kiszámítható szegénységben és nem
cseréli le a külvárosok bizonytalan nyomorára és
kiszolgáltatottságára.

Aki mégis a bizonytalan létet
választja, elsősorban az oktatáshoz való hozzáférés miatt,
valamint a korai házasság és a kiszámíthatóan nehéz élet elől
menekül a városokba. Addiszba fölkerülve és jobb lehetőséget
ott sem találva sok fiatal lány köt ki az Öböl államaiban,
hivatalosan házicselédként, gyakorlatilag rabszolgaként. Annyira
sok, hogy a kormány felvilágosító kampányokban hívja föl a
figyelmet a veszélyre, annak ellenére, hogy már évekkel ezelőtt
megtiltotta a munkavállalást a Közel-Keleten. Akinek sikerül
súlyosabb abúzus nélkül megúsznia a kalandot, az sem kaszál
nagyot: a kiszolgáltatott nők havonta átlagosan egy-kétszáz
dollárt tudnak félretenni vagy hazautalni.

Vallás és a járványok level 100: tök fölösleges volt az orvostudomány minden eddigi erőfeszítése...

Nyilvánvalóan semmilyen
megbízható adat nem áll rendelkezésre Etiópiában a járvány
terjedését illetően. A fővárosban, Addisz Abebában kötelező
maszkot hordani, anélkül bevisz és megbírságol a rendőr. Ez
persze a legszegényebb városrészeket kevésbé érinti, hiszen a
semmiből nem lehet bírságot fizetni, de azért a csuklókon ott
fityeg a maszk, hátha kell. Az ország legvallásosabbnak mondott
helyén, a sziklatemplomokról ismert Lalibelában ezzel szemben
senki sem hord maszkot. „Ez egy szent hely, itt nincs vírus.”-
győzköd mosolyogva a végtelen ostobaságával egy fehér kendőbe
csavart helyi ifjú. Mivel naponta több százan csókolják meg a
templomok ajtajait és küszöbjeit, nyilvánvalóan van itt baj. De
ahogy a többi afrikai országban, a vírus itt is csak valami
láthatatlan, kisebb és kevéssé lényeges rossz, összevetve a
polgárháborúkkal, a súlyosabb betegségekkel, a nyomorral és a
kilátástalansággal – vagy, mint Lalibelában, a turizmus
leállása okozta gazdasági bedőléssel. A város a zarándokokra
és külföldi látogatókra alapozta megélhetését, a többi
tipikus afrikai településsel szemben a szépen lerakott macskaköves
utcákról itt hiányoznak az állatok.

AK koma a Simien hegységben

Hogy a vírus nem hagyta teljesen
érintetlenül Etiópiát, arról nemcsak az összeomlott turizmusból
élők tudnának mesélni, hanem Addisz elegáns galériáinak
tulajdonosai is. Ez utóbbiak a kortárs afrikai képzőművészetet
fölvásároló nyugati klienseiket vesztették el az utóbbi egy
évben, nagyjából vásárlóik kilenctizedét. A vékonyka etióp
középosztálynak pénze már van, de a műalkotásokra egyelőre
nem befektetésként vagy kultúraként, hanem pénzkidobásként
tekint, így még néhány évtizednyi győzködés vár a szegmens
kínálati oldalának szereplőire. Addig is a londoni meg dubai
galériák gyűjtik össze és értékesítik a kortárs etióp
művészek munkáit.

Mint a legtöbb afrikai nagyváros,
Addisz Abeba is rendkívül drága azoknak, akik nyugati színvonalon
szeretnének élni. A helyi gyártású produktumok elérhetősége
és minősége eléggé változatos, az import helyettesítő
termékeken viszont akkora adó van, hogy európai fizetés nélkül
nemigen fér hozzá senki. Miközben egy biztonsági őr vagy egy
kertész a fővárosban havi száz dollárból kénytelen megélni,
ezt az összeget mások simán otthagyják egy szupermarketben egy
kiló külföldi sajtért meg egy karton tejért.

Önként mentem Dallolba ezért a giccsért (is)

Az összeomlott turizmus jelei a
galériák csendjével szemben nagyon is kézzelfoghatóak. A
szállások olcsók és üresek, a szolgáltatások terén
végtelenszeres túlkínálat van gyakorlatilag értékelhető
minőség nélkül – emiatt a tripadvisor értékelései lettek
legjobb iránytűink a programok tervezésekor, mert ott legalább
látszik, hogy a múltban milyen színvonalon dolgoztak. A
túraszervező cégek rotációban adnak munkát a túravezetőiknek,
szakácsaiknak és sofőrjeiknek, minden munkaerőt próbálnak
valamennyire megtartani, hogy ha újra beindul a szezon, ne kelljen
új csapatot toborozni. Etiópiában a turizmus még a csúcson sem
jelentett többet naponta néhány száz embernél helyszínenként,
ez most heti fél tucatra csökkent még az olyan „felkapott”
helyszíneken, mint a sziklába vájt templomairól ismert Lalibela,
vagy a Tana tó környéke. Az az embertömeg, amelyet korábban napi
két-háromszáz turista tartott életben, most arra a kettő-háromra
zúdul rá, aki aznap arra téved.

A helyi Lukács

Etiópia minden szempontból egyik
legegzotikusabb (értsd: legnehezebben megközelíthető, legforróbb,
legszínesebb) helye a Danakil sivatag, azon belül is Dallol vulkáni
formációi és sóhegyei. Az eritreai határvidéken található
geológiai képződmények annak ellenére voltak a legnépszerűbb
túrák célpontjai, hogy a világ legforróbb pontján találhatók,
és néhány évente ismeretlen fegyveresek jobbára törzsi
konfliktusok részeként lemészároltak egy-egy turistacsoportot.
Sajnos köztük magyar geológusok is
akadtak úgy tíz évvel ezelőtt, a tettesek nyilván azóta
sincsenek meg. A forróság, a járvány és a biztonsági helyzet
miatt elhagyatott a táj, továbbá a Tigrayben
zajló népirtás miatt eleinte nem tűnt túl vonzó célpontnak a
Danakil sivatag felkeresése. De miután
képeimmel nyomot hagytam a közösségi platformokon, szemfülesebb
helyi túraszervező cégek kerestek meg, hogy szívesen leszerveznek
egy utat Dallolba. Mekeléből, a megszállt Tigray fővárosából
indulva, amely jelenleg az etióp hadsereg
kezén van – emiatt biztonságos.

Mekele Etiópia második
legnagyobb városa, és az ország többi városához mérten
teljesen kihalt. Az egyetemek zárva, az utcákon pedig alig
láthatóan jelen lévő, de azért egy kicsit mindenhonnan látszó
katonák álldogálnak az árnyékban. Sem útközben a kocsiban, sem
a kávézókban nem beszél senki. Régóta nincsenek hírek,
mindenki csak arról tud, amit látott vagy hallott valakitől. A
segélyszervezetek autói a szokásos felmatricázáson túl
zászlókkal is föl vannak szerelve, utalva arra, hogy teljes
biztonságról beszélni egyelőre indokolatlan számukra.

Apró falu a Simien hegységben

Mivel Mekelét nem is olyan régen
még bombázták is az etióp kormányerők, majd a bevonuló
csapatok gondosan eltávolítottak minden újságírót és
nyilatkozót, lekapcsolták az internetet és a bankokat, aztán
végigerőszakolták és megfenyegették a sebesülteket ellátó
orvosokat és kórházakat, furcsának tűnt, hogy sima polgári
járattal be lehet repülni Addiszból a hét bármely napján. De a
turista szent állat, ha nem ír újságot, nem véd jogot és nem
fényképez összevissza, nincs sok kockázat beengedni az erősen
ellenőrzött városba arra a fél órára, amíg elhagyja azt a
néhány kilométerre lévő Afar tartomány
határa felé.

AK koma az afar törzsből

Az országban utazva feltűnt,
hogy a természetbe kerülve valahogy mindig akad egy fegyveres,
akire, hogy, hogy nem, szükség van a túrához. Ezek az emberek
leginkább helybeli öregurak agyonhasznált AK-val a vállukon, és
egyetlen szerepük az erődemonstrálás. Nem mintha a levegőben
lenne egy bármelyik pillanatban kitörő fegyveres konfliktus.
Viszont a falvak szegényebb és elkeseredettebb emberei között
gyakran akad vállalkozó kedvű, aki közelebbről is megtekintené
az idegeneket. A vállra vetett Kalasnyikov kicsit olyan, mint
odahaza az érettségi: ha van, senki sem kíváncsi rá, de ha
nincs, abból baj lehet. Ez tehát az a hétköznapi munkaeszköz,
amit sose használnak, de ha nincs, senki sem vesz komolyan. Az
egyetlen feltétel, hogy legyen, a többi nem számít.

Curiosity Mars panoráma

Hogy a járvány miatt kiürült
Etiópiában mennyire számon tartják az országba
beeső turistát, arra a legjobb a saját példám. Miután
naponta föltöltöttem képeket különböző oldalakra, helyi cégek
kezdték el követni a posztjaimat. Néhány,
elsősorban túraszervező céggel leveleztem is praktikus
információkat beszerezve. Végül megtalált egy helyi kutató, aki
elküldött egy kérdőívet, megmérendő, hogy mennyire voltam
elégedett a turisztikai szolgáltatásokkal és milyen javaslataim
vannak a minőség javítására. A válaszaimat kielemezve küldött
egy levelet, amelyben megköszönte a fáradozásom és elmesélte,
hogy a gyerekcipőben járó helyi turizmusszervezést javítandó
képzéseket indít helyi idegenvezetőknek. Ugyan a helyi
szolgáltatások nem mindenhol sikerültek említésre méltónak,
azért az országba látogatók személyes megkeresése mégiscsak
azt jelenti, hogy valami fejlődés elindult.

Tovább az eredeti oldalra!