Piás város bányászati problémákkal: hegyi sztorik Libériából. 1.
Aki olvas az utazásaimról, tudhatja, hogy semmivel sem lehet jobban
behúzni egy túrába annál, mint ha nincs kép a neten arról a
helyről, ahova készülünk. Szokásos világbajnok csapatunk újabb
két taggal egészült ki, így öten vágtunk neki a Nimba és a
Wuteve hegységeknek. A Nimba hegységben található Guinea és
Elefántcsontpart legmagasabb pontja a közös határon, a Wuteve
pedig Libéria legmagasabbja. Előbbi úgy 1700, utóbbi 1400 méter
fölött van tengerszint felett és a latin betűs internet egyetlen
leírást sem tartalmaz ezekről a helyekről.
***
Többször volt alkalmam a covid alatti utazásról írni, de ami a
januári afrikai utat illeti, az az eddigiek közül is kilógott. Az
eredeti tervek szerint Etiópia, Eritrea és Szomáliföld volt a
célpont, azon belül is az ottani nagy hegyekre való fölsétálás.
Közben Etiópiában a háború hulláma elérte a Simien hegységet
is (azóta újra lehet menni egyébként), és Szomáliföldről is
megosztó hírek érkeztek, így az egész túrát át kellett
szervezni a jóval kényelmesebbnek tűnő Mozambikba, Malawival és
Zambiával kiegészítve. Napokkal később megjelent az omikron és
mindhárom ország a karanténos listára került. Pár héttel
indulás előtt került a képbe Libéria, mint C-terv, ami aztán
nagyon gyorsan komolyra fordult.
Nyugat-Afrika turisztikai értékeiről nem véletlenül nem
hallottak a legtöbben, és a korábbi guineai és sierra leonei tapasztalataim alapján én sem nagyon tudtam meggyőzni másokat,
hogy majdnem olyan, mint Thaiföld, csak még nem hallottál róla. A
száz-kétszáz dolláros vízumok, a három-négy átszállásos
repülések, a nem létező infrastruktúra és a drága, de legalább
szar szolgáltatások szerencsésen távol tartják a kevéssé
kitartó és jobban megközelíthető helyeken is boldog turistákat.
nappal még mindig csak annyit mondtak a komák, hogy „sorban állok
érte”, komolyan visszatértem az etióp túra beizzításához. A
végső határidő után egy nappal, az indulás előtt 36 órával,
amikor elküldtem egy üzenetet a vízumos embernek, hogy kösz a
semmit, megérkeztek a dokumentumok egy pdfben. Az addiszi repjegy
foglalását leállítottam és minden kezdődött előröl.
Stresszes műfaj covid alatt Fekete-Afrika túrát szervezni a
karácsonyi időszakban.
***
A mondás szerint nincs könnyű hegy, és hiába beszélünk
viszonylag alacsony magasságokról, a valóság nem ennyire
egyszerű. A négyezresekben az a jó, hogy elég nagyok ahhoz, hogy
másoknak is föltűnjenek, így előbb vagy utóbb, de kiépül
valamilyen infrastruktúra a környékre. Ezzel szemben az ezer méter
körüli kis afrikai hegyekre senki sem kíváncsi, és senki sem
feccöl bele pénzt és energiát, hogy senki által nem járt
helyeket megnézzen magának. Ezekre a célpontokra szakosodni
túravezetői szempontból a lehető legjobb kihívás, ugyanis
minden egyes túra expedíciós jellegű, bejáratlan (néha
bejárhatatlan), gyakran megismételhetetlen és rengeteget lehet
belőle tanulni. Mindezt olyan helyeken, ahol nemigen jár fehér
ember – néha ember se nagyon. Minden információt magunknak kell
megszerezni, és minden lépést magunknak kell kijárni az
engedélyek megszerzésétől kezdve a különböző érdekű
autoritásokkal való tárgyalásig vagy akár a faluközösség
előtt való felszólalásig. A normális nyaralással szemben az
ilyesmire viszont még évek múlva is emlékszik az ember.
Tervezés közben a Nimba tűnt egyszerűbbnek. Ugyan a legmagasabb
csúcsa már Libérián kívül van, de mivel semmilyen
infrastruktúra (például ösvény) nincs a környéken, logikusnak
tűnt, hogy egy helyi rangerrel meg lehet állapodni, hogy a két
határ között teszünk egy egynapos gerinctúrát. Egyetlen erre
vonatkozó forrás van a neten, de az egyrészt nem pontos, másrészt
– mint utólag kiderült – nem is igaz, mindenesetre ez alapján
lehetségesnek tűnt a megközelítés. A Google Earth műholdképei
szerint szavannás-erdős hegygerincen kellett volna egy szép
trekkinget lenyomni.
A
Nimba hegy libériai oldala egy ArcelorMittal nevű acélgyártó cég
bányájáé gyakorlatilag, így minden tevékenységhez a cég
hozzájárulása kellett. Szerencsére ez a rész működött a
legjobban. A bányászváros Yekepa, amit egy helyzetet jól értő
itt élő expat úgy jellemzett, hogy „drinking town with mining
problem”. Egyetlen hotel (értsd: munkásszálló), egyetlen night
club (baszatós zene sötét helyen, én leginkább
shitface/metálrészeg
állapotomban keveredek ilyenre), sok templom (episzkopális,
katolikus, evangélikus, baptista, egyéb
keresztény szekták) és különböző minőségű egyszintes
lakótelepek alkotják a „várost”, ami
egyébként meglepően szerethető annak ellenére, hogy a halálra
iváson kívül nemigen látszik benne más,
hosszú távú perspektíva.
Az urbánus élet ezen fokáról mindent elárul az a jelenet, amikor a "város" "közepén" sim kártyáért (később ld. singa) sorban ülve patkányra hízott csótány kezdett fölmászni a szembe ülő koma lábán. Ő végig nem látta, és magyarázott valamiről, majd amikor a szörny megjelent a térdén, sokkot kapva rám söpörte, de én már sejtettem, mi lesz. Spiccel azonnal visszapöccintettem a komára, majd az akkor éppen zajló African Cup-ra utalva odavetettem, hogy Yekepa Cup, Bro. Nem volt több kérdés.
szereztünk egy helyi rangert, és megállapodtunk, hogy másnap
fölvisz a legmagasabb pontra. Reggel még mindig ez volt a cél, de
már elhangzott az is, hogy a Nimba legmagasabb pontjáról
beszélünk, Libéria területén, természetesen. Pár órás
kirándulás után fölértünk a Libéria, Guinea és
Elefántcsontpart hármas határát jelző határkőhöz.
Naittakert,
megérkeztünk. Hiába mutogattam a vezetőnek, hogy mi a guineai
legmagasabb pontra igyekszünk, és az arra van látható
messzeségben, az aznapi túránk itt véget ért. A kategorikus NEM
számomra elég vonzó tárgyalási alap, így abban maradtunk, hogy
estére összehív egy megbeszélést és értekezünk egyet, hogy a
NEM az mennyire
NEM, illetve nem
lehet-e IGEN
véletlenül.
tucat megsütött hal után, csilitől
leégett hajjal, félrészegen beszélgetve,
elkezdtek gyűlni körém az
emberek. Volt libériai ranger, guineai kollégája,
környezetvédelmi menedzser
a bányától, helyi nemtudommit képviselő szaki, összesen vagy
hat ember. Egészen kiváló párbeszédek zajlottak:
Helyiek: - Természetesen guineai vízum nélkül nem lehet a hegyre
menni.
Én: - Miért nem?
Helyiek: - Mert az Guinea.
Én: - De mi nem megyünk Guineába, csak a határán megyünk. Egyik
lábunk Guineában, a másik Elefántcsontparton. Eszünk ágában
sincs belépni.
Helyiek: - Öööööööö.
***
Helyiek: - A libériai rangerek nem mehetnek át Guineába.
Én: - Miért nem?
Helyiek: - Legalább szólni kéne a guineaiaknak.
Én: - Itt ül egy. Hello, Sir, átmehet a ranger Guineába?
Helyiek: - Öööööö, erre még nem volt példa.
Én: - Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, csak azt, hogy még nem
csináltad.
Helyiek:
- Ööööööö, igen.
***
Helyiek, egy óra győzködés után: - Sajnálom, nem lehet átmenni
innen.
Én: - Ez ugye a Nimba hegység, a három ország határán? És azt
mondjátok, hogy a libériai oldalról még soha egyetlen ranger vagy
bányavállalati ember nem volt arra kíváncsi, hogy mi van a
határkövön túl?
Helyiek kussban: - Nem, ilyen még nem volt.
Én: - És nem akarjátok tudni, hogy milyen vadcsapások,
növényfajok és tereptárgyak vannak a hegyen, közvetlenül az
országhatár környékén?
Helyiek csillogó szemmel: - Nos, ha így nézzük a dolgot, ez egy
tudományos expedíció, és mint ilyen, lehetséges.
Végül
a nemből igen lett azzal a feltétellel, hogy nem hagyjuk el a
hegygerincet, és naplementéig visszatérünk Libéria területére.
Imádom Afrikát és a kompromisszumokra
kész embereket.
Másnap hajnalban indultunk, és elég jó tempóban reggel 9-re a
hármashatár kőnél voltunk. Itt köszönt szembe a valóság. Az a
valóság, ami nincs fönt a neten, és amitől nagyon meg lehet
combosodni. Percek alatt csesződött el a napunk. Pár lépés után
alig észrevehetően kezdett sűrűsödni az aljnövényzet. Ötven
métert sem haladtunk, amikor előkerült a machete és percenként
pár métereket tudtunk haladni legfeljebb. A szövevényes indák
még pár méterről sem látszanak a talpad alatt, csak azt veszed
észre, hogy már nem a talajon jársz, és minden egyes lépésnél
derékig ki kell emelni a térded, hogy ne fogjon meg a növényzet.
Egy óra múlva a
mellig érő, majd három méteres bozót dzsungellé vált.
Leginkább tüskés indákkal és kidőlt fatörzsekkel súlyosbított
dzsungellé. Jóval harminc fok fölött volt, de muszáj volt
kabátot venni, különben a növényzet a bőrt szaggatja meg.
Vezetőnk időnként bemért GPS pontokat, hogy áldozzunk a tudomány
oltárán is. Délig nagyjából két kilométert tettünk meg a
légvonalban tízből, és nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a túrát
innen fizikailag lehetetlen végigvinni. Egy nap alatt egész
biztosan. Többre meg nem volt lehetőségünk, mert ahhoz legalább
kettőt a hegyen kellett volna aludni, azaz kellett volna guineai
vízum, legalább 12, de inkább 15 liter víz per fő, háromnapi
kaja, illetve elegendő felszerelés az ottalváshoz. A hegy az
elefántcsontparti oldalról sűrű dzsungellel határolt, egyedül a
guineai oldalról lehetne fölmenni valahogy, de az egy külön út
és legalább 4-5 nap a legközelebbi városból. Legalább
megpróbáltuk.
Tulajdonképpen
mindenki vidáman jött le a hegyről. Egyrészt alaposan elfáradtunk
(a foglalkozás elérte célját), másrészt ismét bebizonyosodott,
amit eddig is nagyon jól tudtunk: nincs könnyű hegy. A következő
sem volt az.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: