danielfromhungary / 2021. december 1., szerda

Namíbia: Bányarobbantás és az Apfelstrudel-háború

Addigra már legalább másfél hete úton voltunk. Az már biztosan
látszott, hogy több programunk lesz, mint amennyit végig tudunk
csinálni. Elspoilerezem, Bányarobbantás Alex is ment a kukába
végül. Volt egy fölülről nagyjából nyitott költségvetés
azzal a feltétellel, hogy minden legyen a legfaszább, de Alexet nem
hatottuk meg ezzel.

A Namíb sivatag négyszámjegyű útjain verettük már egy ideje.
Az egyszámjegyű sem feltétlenül aszfalt, mint ahogy ezen a
földúton is lehet menni százhússzal. A hegybe karmolt
drágakőbánya felé haladunk abban a reményben, hogy vagy nem
találunk ott senkit és gyűjthetünk, vagy van valaki, aki helyi és
szívesen elad szépet olcsón. Vagy megnézhetünk egy robbantást.

Két leharcolt koma került elő a Mad Max romjai közül. Nem úgy
tűnt, mintha dolgoznának, nem is mímelték. Cserébe kérésre
elkezdtek mutogatni egy vödör ametisztet, meg füstkvarcot, meg a
zárványokat, amiből barbárul kifeszegették mindezt, hogy
szépítse az európai otthonokat. A főnök nincs itt, így egyrészt
lehet arcátlanul alkudozni a gazdátlan, pontosabban egyelőre
lajstromozatlan holmira, másrészt nem lehet ledumálni a
robbantást. Mert az az igazi, ha visszajövünk, műsor lesz,
munkavédelmi sisak, valami értelmetlen verseny győztese megnyomja
a piros gombot, minden lerobban, majd lehet csákányozni meg
feszegetni a zárványokat és olyan drágaköveket vásárolni, amit
évmilliók után mi látunk meg először.

De Alexnek, a főnöknek csak a száma lett meg, meg a beceneve, két
heti telefonálgatás sem után állt kötélnek, se ingyen, se sok
pénzért. Végül annyi program volt a sivatagban, hogy említés
nélkül kidobtuk a bányarobbantós programot, és más úton
mentünk az óceán felé.

Addigra már túl voltunk zsiráfok százain Botswana és Namíbia
legprímább nemzeti parkjaiban, pár ezer kilométer autózáson,
bozóttüzeken, a zimbabwei határátkeléseken, de várt még a
munka nagyja, az előzetesen lebeszélt programok maradéktalan
végrehajtása, és a szokásos rögtönzések.

Másfél éves csúszással érkeztünk Namíbiába, egy tavaly
áprilisra tervezett programot összerakni rendesen. A vírus nem
sokat segített, a repjegyek a másfélszeresükre drágultak, a
turistákkal foglalkozó infrastruktúra berozsdásodott (és egyben
remek alkupozíciót biztosított tizennégy ember nevében
beszélni), az amúgy sem mindig egyszerű afrikai határátkelések
tovább bonyolódtak a PCR tesztekkel, és elsősorban az
érvényességükkel kapcsolatos matekkal.

A zimbabwei határhoz kellett például friss teszt, amit Botswanában
készítettek előző nap. A nagy érdeklődés során a helyi
kórházból a zambiai határhoz irányítottak, majd onnan vissza a
botswanaihoz, mindezt útlevél nélkül, pusztán bemondásra, hogy
csak jövünk, megyünk, tesztelünk. Végül meglett a tesztelő
hely, fizetni előre kellett tök máshol, majd levették a mintát
és mindenki boldog volt. Két héttel később, amikor már
ténylegesen tétje volt a folyamatnak, már minden máshogy volt. A
múltkori tesztvételi helyen rejtői párbeszéd alakult ki.

- Csókolom, teszteli jöttem!

- Maga kamionos?

- Nem, miért? - az ablakon egy cetli, hogy ez az ablak a
kamionosoké. Odébbmegyek egy méterrel, ő meg átül az asztal
másik oldalára, ugyanabban a szobában. A másik ablakon nincs
cetli.

- Oké, itt vagyok, tesztelni szeretnék.

- Itt nem lehet.

- De lehet, két hete pont ebben a szobában vettek mintát.

- Zambiából jön?

- Ott sose voltam, el sem hagytam Botswanát, és Zimbabwébe kell a
teszt. Ráadásul 14 főre, és lehetőleg azonnal.

- Itt a múltkor sem tesztelhették. 

- Pedig itt teszteltek, pont azért jöttem ide vissza.

- Akkor az tévedés volt. Itt csak a Zambiából érkezőket
tesztelik.

- De én a múltkor sem onnan érkeztem.

- Akkor a múltkor sem tesztelhették volna itt.

- Az lehet, de most meg most van, egy csoporttal megyek holnap
Zimbabwébe. Kell a teszt.

- Itt nincs is annyi összesen.

- De a múltkor…

- Sajnálom, viszlát! Menjen be a városba a Weighbridge klinikára.

Ahogy gyalogoltam vissza a zambiai határról Botswanába, megint
útlevél nélkül, bemondtam, hogy tesztelni voltam, csak nem
sikerült, és szó nélkül visszaengedtek. Közben besötétedett,
megállt mellettem egy autó egy családdal, és rám szóltak, hogy
azonnal szálljak be, veszélyes ennyi állat között. Akkor tűnt
csak fel, hogy többszáz majom nyüzsög körülöttem.

Nemcsak a teszteléssel, de a hétköznapokkal is akadtak gondok.
Országról országra változik, hogy mikor és hol van kijárási
tilalom, és mikor nem lehet szeszt kapni napközben, és mikor van
teljes alkoholtilalom. Botswanában például teljes szesztilalom
van, de elsőre föl sem tűnt, mert akkor még tele volt a kocsi
hűtője. Mondjuk az első checkpointon megállított a katona koma a
vaksötétben, és halálra kérdezgetett, de aztán továbbengedett.
A legközelebbi város kihalt, se étterem, se hotel, végül
behajtunk a bozótba és a kocsi tetején lévő sátorban alszunk
valahol a pampákon. Mint kiderült, nemcsak szesztilalom, de
kijárási tilalom is van, csak nem tudtuk, hogy most vajon ennyire
vidéken vagyunk-e, és ez normális, vagy szigor van, amit nem
tartunk be. Végül is tökmindegy, van éjszakai vezetés meg ivás
is, nem kell annyit stresszelni ezen.

A turizmus a többi országéhoz hasonlóan itt is romokban. Nekünk
persze ez nagyon jó, mert minden olcsóbb és gátlástalanul lehet
alkudni jobb autóra, jobb szállásra, több szolgáltatásra,
ráadásul nem is kell osztozkodni másokkal a lodgeokban. Namíbiában
az egyik Mad Maxes tanyán panaszkodott a tulajdonos felesége, hogy
régebben napi száz autó állt meg náluk kávézni, most meg mi
vagyunk az elsők aznap.

Egyébként Namíbia egyik jellegzetessége a posztapokaliptikus
hangulatú sivatagi porták ‘30-as évektől gyűlő autóroncsokkal
és mindenféle retro cuccal. Bő évszázaddal ezelőtt, amikor
Namíbia még német gyarmat volt, a németek és a dél-afrikaiak
elkezdték fölvásárolni az ország földjeit. Akik jobban jártak,
gyémántbányát nyitottak, akik kevésbé, kénytelenek voltak
beérni párszáz/párezer négyzetkilométerrel, amint elfért
rengeteg állat. A gyémántbányák gyorsan lezárt területek
lettek, mert annyi kő volt, hogy a kezdeti időkben a földről,
négykézláb szedték össze a nyakba akasztott bőrzacsikba a jobb
sorsra érdemes egykor helyi lakosok. Aki gazdálkodni kezdett,
összeszedett minden autó- és egyéb roncsot a környéken és az
út mellé hordta őket. Egykor hulladéknak számítottak, ma pedig
a legjobb cégérek, amire eléggé harapnak az erre autózó
ízirájderek.

Így kerültünk el az egyik tanyára is. A teljesen kihalt út
mentén száz kilométeres körzetben semmi, amikor egyszer csak
felbukkant pár autóroncs, valamint egy Apfelstrudel valamint Kudu
Steak és egy Ice Cream feliratú tábla. Ez a verhetetlen kombináció
a világ egyetlen más pontján sem fordulhatna elő. Különösen az
Apfelstrudel érdekelt, egy héttel korábban, több száz
kilométerrel arrébb, Solitaire-ben már kóstoltam egy kiválót,
vastagot és gyümölcsöst. A pitét előállító néni egy ponton
megkérdezte, hogy jó-e (igen, jó, lehetne mondjuk tejszínhab
nélkül, kevésbé édes és erősebb textúra, de ezt nem mondtam),
és hogy jobb-e, mint amit a Namíb sivatag túlvégén,
Solitaire-ben adnak (ez más, az vastagabb, hangzott a diplomatikus
válasz). Végül elkezdte fikázni a többszáz kilométerre lévő
másik almáspite készítőjét, hogy az nem is pite, meg a pite nem
olyan vastag, meg nem elég édes, és hogy azzal szégyent hoz az
Apfelstrudelre. Egy pillanatra megcsapott a világpolgárság
felszabadító érzése (vagy inkább az, ami a honvágy ellentéte),
pont olyan volt a magyarországnyi területen élő két német
ellenségeskedése a sivatag közepén az igazi Apfelstrudel miatt,
mintha a sajátjaimat hallanám. Mintha két cukrászda lenne
Magyarországon, és a fertőrákosi elkezdené szidni a
gávavencsellői vaníliafagyiját.

Az egész történet egyébként nem ezért érdekes. Évekkel
ezelőtt, mielőtt kitört volna az Első Közép-Namíb Apfelstrudel
Háború (guglizd meg az Apfelstrudel Desert
Operation/Wüstenoperation, nem találsz semmit, nyilván:), a farmon
egy Dél-Afrikából idetelepült gazdálkodó család élt és
gazdálkodott. Az utóbbi években azonban a klímaváltozás miatt
megrövidült esős évszak, és a hosszabb nyári szárazság és
magasabb hőmérséklet elsivatagosította a területet és
veszteségessé tette a gazdálkodást. Így vágtak bele az
idegenforgalomba néhány szürreális kis kunyhóval és remek
konyhával (mínusz Apfelstrudel). Amit viszont a covid egyik
hónapról a másikra lenullázott, és ezzel tizede alá esett
vissza a bevétel.

Na megyek aludni, legközelebb írok majd gyémántokról, állatokról
meg további emberekről.

Tovább az eredeti oldalra!