Machetés Messi és a meg nem mászott hegy

Az egybegyűltek köszöntése után rátértem jövetelünk céljára:
fel szeretnénk menni a Wuteve, vagy ahogy helyben ismerik, a
Wologizi hegyre, lehetőleg a csúcsára. A viszonylag egyszerű
bejelentést hosszas vita és kétkedés követte. Valójában miért
jöttünk? Melyik bányatársaságnak dolgozunk? Hány geológus van
köztünk? Ezek voltak az első kérdések. Ismét olyan helyen
jártunk, ahol az őszinte turisztikai érdeklődés nincs a
megfelelő és elfogadható motivációk között.

Miután kénytelenek
voltunk feladni a Nimba hegység megmászását, Libéria nyugati
részébe indultunk. Járhatatlan utakon, a LandCruisert bőven
elnyelő kátyúkban néhol lépésben haladva estére a Wuteve
hegységhez értünk. A felállás a szokásos, semmi információ,
csak helyben érdeklődés és rögtönzés. Az esélyeink ellen
szólt, hogy a vidéki Afrikában egy nap alatt semmit sem lehet
elintézni. Eddigi tapasztalataim szerint ha konkrét célod van, két
falu per nap a haladási sebesség, feltéve, hogy a falvak közel
vannak egymáshoz. Ugyanis minden faluban újra kell tárgyalni a
helyzeted, a melléd kerülő segítők feladatait és béreit,
valamint a számunkra ismeretlen (és gyakran teljesen közömbös)
helyi erőviszonyoknak megfelelő udvariassági köröket is le kell
futni, nem megfeledkezve a helyi erős embert érintő előnyökről
sem.

Naplemente előtt egy órával fordultunk le a „főútról” egy
motornyi nyomtávú csapásra, hogy még vaksötét előtt elérjünk
egy Lisco nevű helyre, ami nemes egyszerűséggel a Liberian Iron
and Steel Companyról kapta a nevét, és a Wologizi megmászásához
az utolsó lakott településként van nyilvántartva. Elég sok
vitatott minőségű és teherbírású fahídon haladtunk át eddig
is, de egy ponton végképp zsákutcába jutottunk: a falu előtti
két híd közül egyik sem nézett ki úgy, hogy az elbírjon egy
terepjárót. Ahogy tanakodtunk a híd előtt, megjelent pár ember
és megnyugtatott, hogy ezen a hídon még át lehet menni. És ha
már itt vagyunk, ne is menjünk tovább, amíg nem tisztáztuk, hogy
kik vagyunk és mit akarunk. Ezt amolyan visszautasíthatatlan
ajánlatnak kell érteni errefelé: amíg nem tisztáztuk a látogatás
célját, addig legfeljebb visszafelé mehetünk, előre nem.

Érkezésünkre az egész falu összeszaladt, és a nyitójelenetben
említett városházán elkezdődött a bemutatkozó ülés, amelyen
a sorsunkról döntött a helyi elit. Ilyen helyeken mindig
megkérdezem, szoktak-e turisták járni errefelé. Ennek az infónak
igen praktikus az ismerete, ugyanis ha van turizmus (értsd: az
elmúlt években volt legalább egy-két turista), akkor van
protokoll arra nézve, hogy mit csináljanak az ide érkező,
bányászati- és egyéb minisztériumoktól semmilyen engedéllyel
nem rendelkező fehérekkel. Ha igaz, amit állítanak, akkor
előszedik Jonast vagy Mosest vagy Messit, aki legutóbb az
idegeneket kísérte és máris van egy forgatókönyv a következő
tennivalókról. Nos, itt nem volt semmilyen protokoll, bármennyire
is mondták, hogy volt már itt turista. Az ülés azzal zárult,
hogy a helyiek egy része kételkedett, hogy nem bányának
dolgozunk, de mivel ránk esteledett, invitáltak, hogy aludjunk ott.
És akkor már főznek vacsorát is, meg legyen tánc. Az biztos,
hogy a helyi kisbolt heti forgalmát bőven elfogyasztottuk aznap
este.

Megjelent a falu biztonsági főnöke, egy Messi nevű jó ötvenes
alkoholista rendkívül tolakodó stílussal és machetével. Azonnal
belém tukmált tejszínű pálmabort az alumínium kulacsából, ami
után rögtön visszahúzódtam a szobába egy öblös korty
viszkire, hátha megúszom a befosást a víz nélküli vécében. A
kisboltban felfedeztem az eddigi legprogresszívebb (és legkevésbé
környezetbarát) terméket, a zacskós gint. A sierra leonei
produktum vizet, alkoholt, cukrot és ételízesítőt tartalmaz, és
a gyártó szándéka szerint ez a keverék 43 fokos gint eredményez.
Másfél dollárnyi helyi dollárért azonnal vettem hat felest, majd
még hatot, meg még hatot. Egy-egy ilyennel le tudtam szerelni a
lepattanóra gyülekező alkeszeket, akik a megfelelő mértékű
mérgezésnek előre örülve gyorsan lekoptak. A gines zsacskón
egyébként a borotvált hónaljú Wesley Snipes képe van, és Black
Commando névre hallgat. Annyira lokálisan terjesztett termékről
beszélünk, hogy még a legszakadtabb kisvárosban sem lehetett már
kapni. Amikor egy Zorzor nevű „városban” egy deszkabódé
boltban megkérdeztem, van-e Black Commando, úgy nézett rám az
eladó, mintha a Kempinsky büféjében kértem volna egy tüskét a
croissant mellé.

Mivel a vacsorát nem kértük, az lett a reggelink: mint mindig,
most is rizs, csilis hallevessel. A monroviai luxusszálló
kivételével sehol sem lehetett mást enni, bár pár helyen a halat
mócsingos marhadarabok váltották. A rizs és a csili sztenderd, ez
utóbbitól leolvad az arcod, mert a nemcsípős és a kurvaerős
között semmilyen átmenet sincs.

Reggelre a helyzetünk
nem rendeződött, de legalább a továbbjutás lehetősége
alakul(gatot)t. A tonsi döntése az volt, hogy menjünk tovább
motorral Liscoba, az utolsó bányászfaluba. Egy óra alatt
összeszedtek három motorost meg egy guideot, végül félóránkénti
száz százalékos infláció mellett hármasával fölültünk a
motorokra és elindultunk. A matek úgy jött ki, hogy 500 per motor
a fuvar. Majd később kiszámolták, ha várnak ránk pár órát,
az még 500 per motor. Plusz a guidenak is hasonló áron kell motor
plusz a várakozás. Ez nagyjából 4 USD per tétel, szóval nem
nagy kiadás, csak ha sok van belőle és félóránként duplázódik,
akkor félnapos intervallum fölött már látható sor a
költségvetésben. És mivel az emberek többsége egész nap semmit
sem csinál, a várakozást beárazni a fizetett munka mellett
nyilvánvaló arcátlanság. De mindegy, legyen egy jó napjuk.

Lisco felé botrányosan idillien alakult minden. A párába burkolt
Wuteve hegy dzsungelfalvain száguldottunk át integető gyerekek és
nők között, majd elértünk Liscoba, ahol a helyi tanár/tonsi
fogadott. Rengeteget beszélt és nála volt a 10 százalékos
megértési arány, ami miatt a többi helyi sokkal érthetőbb
tolmácsolása kellett. Az azonban nem tetszett a főnöknek, hogy őt
nem értjük, a többieket meg igen, így mindenkit bekussoltatott és
elkezdett minket egrecíroztatni. Néha mosolygott és nevetett, néha
öklét rázva üvöltött, látszott, hogy nem százas. Az egész
végig nem esett le neki, hogy mi bizniszelni akarunk vele, amivel ő
is tudna pénzt keresni. Időközben dél lett, és egyértelművé
vált, hogy aznap már nem jutunk föl a hegyre, ami viszont azt is
jelentette, hogy csak az időnket vesztegetjük és értelmesebb
lenne gyorsan visszamenni Monroviába, hogy a kilépéshez szükséges
PCR tesztet időben megkapjuk.

Két óra értelmetlen blabla után annyi történt, hogy a bolond
főnök megkérdezte, hogy őt hogy hívják, amit nyilvánvalóan
nem tudtunk. Ettől nagyon megsértődött. Végül annyit sikerült
kialkudni, hogy oké, akkor ad mellénk embert a hegyre. De az
embernek előbb ennie kell, azaz most elküld valakit kaját
szerezni, utána azt megfőzik, aztán evés, aztán indulunk csak a
szomszéd faluba. Ahol nagyjából ugyanez a program. Végül mondtam
a tonsinak, hogy elég jól elbaszta az időt a semmire, úgyhogy
most el is megyünk. Ezt a koncepciót egyáltalán nem értette, nem
hitte el, hogy energiát nem kímélve idevergődtünk, és pár óra
tárgyalás után úgy távozunk, hogy egyetlen dollárt sem kerestek
rajtunk.

Nem, nem voltunk mi
balfaszok, csak optimisták. Megint az volt a helyzet, mint előtte,
hogy semmilyen információt nem leltünk a neten, ezért belevágtunk
nélküle. Lehetett volna eggyel jobb az infrastruktúra, például
ha havonta arra téved egy pár expat hegyre menni, akkor simán
működhetett volna. Persze ideális helyzet sosincs Afrikában, ezt
csak papíron lehet így kiszámolni. Ennyi időnk volt, idejöttünk,
megpróbáltuk, nem sikerült. Nem kedvetlenített el a helyzet,
egyrészt remek móka volt minden egyes pillanata, sokat láttunk,
sokat tapasztaltunk, már tudjuk, hogy lehet megcsinálni, ha lesz
legközelebb. Végül pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ha nekünk
nem sikerült, akkor jó eséllyel másnak se nagyon. (Megfelelő
falunevek és keresőszavak birtokában utólag találtam egy 11 éves
sztorit a hegyől, de az a koma sem ment föl, csak egy napot
trekkingelt a környéken.) Kevés szórakoztatóbb hobbit tudok
ennél elképzelni.

Monroviába visszatérve megcsináltattuk az őrületig bonyolított
értelmetlen PCR tesztet, lásd alább. Végül úgy döntöttünk,
hogy a további csavargás helyett már nem autózunk újabb napokat,
hanem maradunk a városban. Egy luxusszálló előtt elhajtva egy
gyors döntés hatására bekanyarodtunk a parkolóba, és próba
szerencse alapon megkérdeztem, van-e ötfős apartman. Éppen volt,
500 dollárért, amit azonnal ki is vettünk. Libéria bármennyire
is szakadt hely ugyanis, mivel nincs turizmus, csak NGO-k és
bányavállalatok alkalmazottai utaznak erre, így 50 dollár per fő
alatt lényegében semmilyen szállás nincs. A monroviai 50
dollárost első nap már teszteltük, aránylag tiszta, de kicsi
szoba, csótánnyal és szarul kinéző dolgokkal. Ehhez képest a
100 dolcsisban benne van a lazacos reggeli meg hogy medencében lehet
sörözni egész nap. És ez nagyjából lefedi azt az igényt,
amivel a két hegy meg a végtelen közlekedés után elő bírtunk
állni.

1. Belépsz a
tesztközpontba (szemetes óceánpart) és leülsz a sorba

2. Odajön hozzád egy
önkéntes, hogy csak akkor ülsz jó helyen, ha van referencia
számod. Ehhez le kell tölteni egy appot, kitölteni az összes
létező adatoddal, aminek a végén valóban kapsz egy hétjegyű
kódot. Ha ez nincs meg, akkor is sorra kerülsz valamiért.

3. A hétjegyű kódot
egy nő ráírja egy papírra, majd kitölt neked egy csekket 50 vagy
75 dollárról, amit be kell fizetned. Hogy 50 vagy 75 az random, a
társaság egyik fele ilyet, a másik olyat kapott, pedig ugyanazzal
a géppel megyünk ugyanoda. Hogy ne legyen baj, megreklamáltuk.
Ehhez az 50 dolláros csekkeseknek újra ki kellett tölteni az appot
egy újabb referenciaszámért, amit újra leírtak egy cetlire.

4. Az összes cetlivel
és számmal a pénztárhoz kellett menni fizetni. Az én számomra
azt mondták, az nem megfelelő, töltsem ki újra az appot és
kezdjem előröl. Indulatba jöttem, és felvontam a szemöldököm,
de tudtam, hogy vesztettem. A nő, akinek annyi dolga volt, hogy egy
hétjegyű számot leírjon egy papírra, nekem csak hat számjegyet
írt le. Amikor mondtam neki, hogy eltévesztette, azt válaszolta,
hogy csomót dolgozik. Mondtam, hogy ez valóban így van, de az az
egyetlen dolga, hogy hétjegyű számokat telefonról papírra
átírjon, így nem nagy az elvárás, hogy jó legyen. Végül újabb
nekifutásra helyesen oldotta meg a feladatot és ki tudtam fizetni a
teszteket. Befizetéskor azonnal megkaptam sms-ben a megerősítést,
bár ezt nem kérte senki.

5. Beültünk a
tesztelős sorba. Jött egy koma, hogy van-e pecsétes papírunk,
amire majd sorszámot adnak. Nem, nincs.

6. Beálltam egy sorba
pecsétet szerezni. A kitöltött appból átírták papírra az
infókat, minden referenciaszámot leírtak egy külön papírra,
névvel, ezt egyesével lepecsételték. Ezzel párhuzamosan a
neveket és referenciaszámokat egy listára is fölírták és
lepecsételték. A papírokat megkaptam.

7. Beültünk a
tesztelős sorba. A pecsétes papír ellenőrzése után kaptunk öten
egy sorszámot, amivel be is szólítottak.

8. Az app és a papírok
alapján egyesével kikérdezték tőlem az összes adatot, és
miután nem volt hol belekötni, beléphettünk a teszt
regisztrációra.

9. A teremben volt vagy
20 szék, azon ment a sorbanülés. Amikor sorra került valaki, a
maradék 19 ember fölállt, és odébb ült eggyel. Sorra kerültem.
A papírokról az adataimat egy másik papírra, majd némi
belekérdezéssel tarkítva felírták egy appba. Mivel akkor még
nem volt szállásunk, teljesen mást adtunk meg, mint ahova mentünk.

10. A tesztelés pont
olyan volt, mint bárhol máshol.

A részidő 2 óra 40
perc volt úgy, hogy lényegében nem volt sor. A tíz lépésből 8
teljesen felesleges, a kb 20 fős személyzet munkáját két fő
kiválóan elvégezte volna. This is Africa – ez a magyarázat
arra, hogy a kitöltött appot miért kell átírni papírra, és azt
miért kell kézzel visszaírni egy appba. Továbbá a pecsétes
papírok megléte is elég súlytalan programpont a hatékonysági
listán.

Az eredményt másnap
egy honlapra belépve, a referenciaszám birtokában lehetett
letölteni. További trükk, hogy nekünk 24 órán belüli teszt
kellett, az 175 USD, de egy papírra ki volt írva, hogy ilyen
lehetőség nincs, csak 72 órán belüli 75 dollárért. Mi ezt
kértük, és úgy 16 órával később megvolt az eredmény.