Afrikában innen csak lejjebb van

Hat nap, hatvan kilométer, hatezer+ méter szint gyaloglás, és
semmi teljesítménykényszer. A Kilimandzsárót meghódító
legnépszerűbb Machame útvonal egy pazar séta, túraként
tankönyvi eset: változatos tájon, megfelelő akklimatizációval
profin fölvezetve visz a csúcsra.

Ha voltál már nagy hegyen, kellemes meglepetés a Kilimandzsáró.
Ha még nem, akkor is, de akkor csökkenti az élményt, hogy az
utolsó egy-két nap nagyon szarul vagy. Kíváncsi lennék olyan
statisztikára, hogy hány olyan tök kezdő hal meg relatíve nem
túl magas vagy nehéz hegyen, akik korábban fölmentek a
Kilimandzsáróra. Mivel nem volt túl nagy tömeg (értsd: hat nap
alatt hat külföldit láttam, ebből hármat utolsó nap), a túrát
követő napokban beszélgettem emberekkel. Ebből azt szűrtem le,
hogy a Kilimandzsáró a világ egyik legveszélyesebb hegye, pont
azért, amiért aránylag könnyű: hamis biztonságérzetet ad. Ezt
a biztonságérzetet senki nem veszi be, aki egy hétvégét
eltöltött életében mondjuk a Tátrában, de a Kilimandzsárót
megmászók között szép számmal akadnak kocaturisták, akik
mostantól egy Seven Summit csúccsal a tarsolyukban szabadulnak rá
a vad természetre, hogy ők ezt megcsinálták.

Igazából ebbe a biztonságérzetbe bele se gondoltam korábban, de
amikor egy fiatal lengyel koma elkezdte mesélni a sztoriját a
Kilimandzsárón, elgondolkoztam. Túra közben találkoztam két
osztrák ápolónővel, akik azért fizettek be, mert „föl tudsz
menni tök magasra, Afrika csúcsára”. Ők legalább kicsit képben
voltak, hogy mi történik a szervezetükkel. Az első napokban
nagyon gyorsan mentek, végül az egyikük az alaptábort is alig
bírta elhagyni, a másikuk akaratból följutott. A lengyel koma is,
igaz, az ő csapatukban is volt veszteség. Ami hajmeresztő volt,
hogy szerinte 4000 méterről indult a túra (valójában inkább
1600, ami azért nem kevés tévedés és látszik, hogy fogalma
sincs arról, hol van), meg hogy gyógyszert kell szedni és akkor
meg lehet csinálni. Meséltek olyan csapatról is, akik felmásztak,
de lejönni nem volt erejük, és helikopterrel hozták le a
brigádot. Egy hegy nyilván akkor van meg, ha le is jössz onnan,
így teljesítményileg ez is kidobott erőfeszítés.

Ugyan Zoltán barátom, túratársam szokta mondani, hogy nincs
könnyű hegy, én mégis úgy gondoltam, ha nem lesz valami nagyon
elcseszve, egy hetes kellemes trekking vár rám, nyilván némi
komfortzónán túli erőfeszítéssel néhány kritikus ponton.

***

Még Budapestről kezdtem szervezni a túrát, ismerős ismerősén
keresztül. Az nagyon gyorsan letisztult, hogy ez nem az a hegy,
ahova besétálok és egy paramilitáris embert megkenve húsz vagy
kétszáz dollárral sátrazgatok egy hétig. Épp az ellenkezője.

Miután néhány levélváltás alatt lement az ár 1700 dollár
körülre, lefixáltuk a részleteket. Három héttel később a hegy
lábánál lévő Arushában próbáltam előkészíteni a következő
napokat. Először is, hogy kikkel leszek egy hétre összezárva.
Nyilván vannak előítéleteim, ha mondjuk öt, ötven pluszos orosz
nővel megyek, akik csak oroszul beszélnek és a napi négy órás
gyaloglást kilenc alatt teszik meg, akkor mégis inkább másik
csapattal mennék, noha érzem a korosodó orosz nőkben lévő
potenciált az életbölcsességek és az élet jó értelemben vett
élvezete tekintetében. De a helyi koma megnyugtatott, hat
kanadaival megyünk, velük meg csupa jó élményem van korábbról.
Lazák, voltak már természetben és nem szaladnak el a
kihívásoktól. Legutóbbi tipikus példánnyal Észak-Laoszban
mulattam egyet, aki az a csávó volt, aki a komoly erdőtüzeknél
előre megy a lángokba, és kivágja azt, ami a felvonulás útjában
van.

Már túl voltunk az első kétszáz méteren, amikor guideomat,
Daudit megkérdeztem, hol vannak a kanadaiak. Lemondták, válaszolta,
ketten leszünk. Illetve heten, mert addigra már megvolt a csapat,
egy guide, egy szakács és négy teherhordó. Ez utóbbi kicsit
soknak tűnik, amíg nem szembesülsz az expedíciók problémájával,
az exponenciálisan emelkedő számokkal: ha valaki más hozza a
sátram meg a kajám, az plusz egy fő, de annak is kell szállás
meg kaja és azt is hozni kell, meg a guidét is, meg ha már ketten
hozzák, akkor a két teherhordónak is kell egy és így tovább. Na
jó, matematikailag mégsem egészen exponenciális, de így könnyebb
elmagyarázni.

Hegyen, túrázásnál mindig ridegen voltam tartva, ha valaki főzött
is nekem kínai levest, az azért volt, mert én vittem a sátrat
(esetleg a sátrat sem vittem, és aludtunk, ahol befogadtak, de ez
egy hosszabb sztori). Itt viszont két napig tartott, mire elfogadtam
a luxust: azt könnyebben, hogy már áll a sátram, amikor fölérek
valahova, azt sokkal nehezebben, hogy megjelenik egy helyi koma egy
lavór melegvízzel fölérkezés után és reggeli előtt, hogy meg
tudjak fürödni. Végül leszoktattam erről a csapatot, minthogy
arról is, hogy amikor közösen esznek, külön terítsenek a
sátramban. Ez alól a reggeli volt csak a kivétel, mert akkor a hat
ébredő ember csipázása plusz főzés elég kaotikus volt,
ilyenkor azért jobban toleráltam az egyedüllétet. Szakácsot hozni egyébként főnyeremény, első nap tengeri halat sütött, de a továbbiakban is kiváló és tápláló krémlevesekkel, sültekkel és salátákkal pótolta az energiám. Meg tudnám szokni, de onnantól kezdve a túrázás úri hobbi lenne, amit inkább meghagyok másoknak.

Első nap találkoztam a két osztrák csajjal, akik ugyancsak nem
hittek a szemüknek, hogy ennyien vagyunk a hegyen. Ők öt napra
vállalták be a túrát, de az utolsó előtti napig együtt
haladtunk, ők egy órával előttünk. Végül a negyedik nap
találkoztam egy houstoni komával, aki a MOL-nak fejlesztett,
úgyhogy legalább tudta, hogy hol van Budapest (egy svéd fószer
csak annyit kérdezett, vannak-e hegyeink Bulgáriában. Mondtam,
hogy vannak). Egyébként amióta időm nagy részét kedvenc finn black metál
együttesem, az Impaled Nazarene pólójában töltöm, aminek a
hátán van egy gigantikus finn zászló és egy 100 years of finnish
independence felirat, kihúztam az méregfogát azt Are you from
Germany?-nek, bár orosznak néztek már benne. De legalább finn-nek
is. Aránylag felszínes beszélgetéseim alapján úgy látom, a 21.
században a történelem (meg a földrajz meg a biológia,
hajmeresztő sztorik, majd máskor elmesélem) ismerete Európában
sem érdekel túl sok fiatalt, úgyhogy kíváncsian várom, mikor
ismétli meg önmagát a történelem. Persze lehet, hogy elkerülte a figyelmem, hogy közben bácsi lettem.

***

Amiért tankönyvi eset a Machame útvonal, az a jól belőtt
akklimatizáció. Emiatt tudják olyanok is teljesíteni a
Kilimandzsárót (elismerve, hogy messze képességeiken és erejükön
felül, és emiatt mindenképpen megérdemelnek egy hátbaveregetést),
akiket legfeljebb az Őrségbe engednék fényes nappal
kirándulgatni, de csak nyáron és feltöltött telefonnal. Az esti
alvások szintjei nagyjából így néztek ki (méterben, tengerszint
felett, nyilván): 3000, 3700, 3900, 4000 és 4700 méteren, köztük
persze van rengeteg extra szint, például 3700 és 3900 között
fölgyalogolsz 4600-ra, csak hogy érezd a törődést.

Akklimatizációként előtte sokan megmásszák a szomszédos, úgy
1400 méterrel alacsonyabb Merut, de jó kondi/kevés idő esetén
ez kihagyható.

Gyaloglás közben figyeltem a helyi komákat, milyen hulladék
felszereléssel jönnek a hegyre. Az egyik guide, aki most segédként
jött, a bakancsára mutatott, hogy sokszor volt már fönn, de ebben
a szarban most nem tudna. Gyakorlatilag szét volt nyitva az oldala a
talpánál, a Gellérthegyre inkább mezítláb mennék, mint ebben.
Visszatérés után gyorsan szétosztogattam a felszerelésem
nélkülözhető részét. Különösen a téli futónadrágom
okozott nagy örömet, mert három réteget fog kiváltani, amíg az
enyészeté nem lesz, de a kisebb kesztyűm és a pálinkásflakám
is megtalálta a maga boldog tulajdonosát. Ha véletlenül erre
jártok, mindenképpen olyan cuccot is hozzatok, amit már nem
használtok, tudtok nélkülözni vagy kinőttetek.

Miután a Kilimandzsáró a kenyai határon van, ezért az élelmes
kenyaiak túlságosan is maguknak érzik a hegyet. Végül is látszik
Kenyából, nem? Ahogy Jerevánból nem lehet felmenni az Ararátra,
úgy a határ itt is zárva. A brutális tanzániai adókat
kikerülendő (jelenleg 132 USD/fő/nap csak az ottlét), a Kenyából
induló túrák besunnyogtak a hegyre olcsón. Meg pár éve az
Al-Shabab is átkúszott egy kis adománygyűjtésre a túrázóktól.
Azóta minden kempingplacc mellett van állandó helyi ranger
jelenlét. Nemcsak a balfasz/felkészületlen turisták miatt, hanem
a korábban a környező falvak kétségbeesett és bűnözőbb
hajlamú szegényei is megkockáztattak egy-egy éjszakai portyát a
sátrak között. De ma már nincs ilyen. A helyiek viszont
megmakkannak az őrhelyen, 10 nap fönt, 10 nap család, ami nem
rossz beosztás. De, hogy 10 napig ugyanazzal a pár arccal vagy
összezárva a hegyen, és ezt évi hat hónapon át, minden évben,
az kicsit sok. Különösen most, amikor a napi pár áthaladó ember
nem sok munkát ad.

Végül a sok szépség, az esőerdei indulástól a magashegyi
sivatagos tájig, véget ért, és kora délután megérkeztünk az
alaptáborba. Délután, este alvás, éjfélkor fejlámpa föl és
indulás. A magam részéről egy gyors hit’n’run túrában
gondolkoztam, ezért csak négy darab kekszet és másfél liter
vizet vittem, hogy ne kelljen sokat cipelni. Végül öt és fél óra
gyaloglás után, vaksötétben értem föl a peremre. Majd, guideom
pár perccel magam mögött hagyva, egyedül néztem végig a
pirkadást Afrika tetejéről és elmorzsoltam egy könnycseppet.

A lefelé utat kocogva 2 óra alatt behúztuk, így mindennel együtt
reggel negyed 9-kor már a sátramban néztem ki a fejemből, majd
pár perccel később elindultunk lefelé – 1600 méterre. Azt
hiszem ez a 4200 méter szint lefelé, 6 óra alatt, életem
rekordja, és csak remélni tudom, hogy a közelébe sem jutok többé.
Leginkább az volt bosszantó, hogy a sok ereszkedés közben nem
lehet tájat bambulni, mert arcra esel, így a világ egyik legszebb
helyéből főleg a bakancsom orrát és a köveket láttam. De azt
hiszem, kipussziskodtam magam, abbahagyom.

Utólag még volt egy hosszabb köröm a csapatomnak adott jattal.
Mivel iszonyatos adók vannak minden turistás dolgon, ezért a
túraszervezők úgy próbálnak meg versenyképes árat adni, hogy a
kísérő csapatnak gyakorlatilag nem számolnak fizetést. Illetve
természetesen igen, de megalázóan keveset, emiatt a szerény
bevételüket a végén összedobott jattból egészítik ki
vállalhatóvá. Egy túravezető 25, egy szakács 15-20, a hordárok
5-10 dollárt kapnak egy napra. Mármint jattban. A fizetésük ennek
töredéke. Ez természetesen nem kötelező, ha valaki elégedetlen
a szolgáltatással. De mivel hat napon át a lelküket kitették,
hogy jó legyen nekem, csomót dumáltunk és megkedveltem őket, fel
sem merült, hogy ne kapjanak. Mivel kiesett mögülem a kanadai
csapat, ezért a nagy „szétdobjuk, hogy mindenkinek jó
legyen”-nel egyedül maradtam. Tudtam, hogy többüknek egy éve ez
volt az első munkája, másnak csak november óta. Már Mafia óta
kínosan figyelek arra, hogy a nálam lévő pénzt minél jobban
terítsem a lehetőségekhez mérten és nagy vagy kis cégek helyett
inkább a solo helyi arcoknak adjam guideolásért, főzésért meg
apró szívességekért, például hogy vigyen be motorral a városba
töltőkábelt venni vagy szerezzen buszjegyet másnapra.