A Vénusz Eszpresszó legendája

A „Megnyílt az új eszpresszó” című tudósítás a Nagykőrösi Híradó 1960. június 18-i számában jelent meg, szerzője „Mezősiné”:

Csütörtök délelőtt 11 órakor nyitotta meg ajtóit a nagyközönség előtt a Vénusz Eszpresszó. Régen vártuk, de megérte a türelmes várakozást. A meghívott vendégek örömmel lépték át a tiszta, csinos, modern helyiség küszöbét, amely vetekszik a főváros ilyen természetű üzleteivel.

Kovács Károly, a Ceglédi Vendéglátóipari Vállalat igazgatója adta át a helyiséget városunk vezetőinek a Belkereskedelmi Minisztérium, a megye és a helyi tanács kereskedelmi szakembereinek jelenlétében.

Barta Gyuláné, az üzlet új vezetője köszönte meg a szépen berendezett, jól ellátott üzletet és Ígéretet tett arra, hogy a közönség érdekében a legmesszebbmenő figyelemmel mindent megtesznek. Ezután megvendégelték a meghívottakat.

Az üzletnek sok érdekessége van. Felszerelése teljesen új, tehát semmit sem hoztak át a régi cukrászdából. A piros bőrkárpitos székek, a földig érő függönyök, a két villany hűtőszekrény, a turmix italokat készítő, s a krémkávét főző gép a legmodernebb. Tizennyolc dolgozója van az üzletnek és csak kettő férfi az egész kollektívából. Bartha Gyuláné üzletvezető mellett Balogh Klári a helyettes vezető. Nyugodtan tekinthetjük az egészet „női szakasznak”. Csupán Deák László, a cukrászmester, a régi ismerős és Bánfalvi József zongorista a második férfi.

A zenés, nem táncos cukrászda reggel 8 - este 11-ig áll a közönség rendelkezésére. Délután öttől szól a zene szombaton éjjel 1 óráig, vasárnap éjfélig. Állandóan kapható lesz marcipán-készítmény, hideg étel, fagyasztott krém, a jól ismert torták, krémesek mellett.

A régi dolgozók között ott látjuk Kecskeméti Lászlóné felszolgálót, az újak között Técsi Zsigmondnét. Nemcsak a vezető, de minden dolgozó lelkesen Ígérte, hogy mindent megtesznek a közönség, az üzlet érdekében. Bizonyos, hogy munkájukon keresztül megszeretjük a Vénusz Eszpresszót. Az Ígéretük megtartása pedig női becsületből is kötelességük lesz a munkájukról már ismert cukrászdai dolgozóknak.

Farkas Péter „Tisztelet Vénusznak!” című visszaemlékezése a Nagykőrösi Hírek 1994. november 5-i számában jelent meg annak apropóján, hogy lassú halálát követően végleg bezárt, és nevét megörökölve elektronikai üzlet nyílt a helyén:

Meghalt a király, éljen a király! A Vénusznak, immár, végképpen vége. Mármint az eszpresszónak. Lassú halála volt. Átalakították, bezárták, megnyitották, fekete üvegtáblák mögé zárták, pangott és senyvedt, s ismét csukott ajtóval várta a feltámadást. Az idő meghozta ezt is. Éljen hát az új Vénusz műszaki áruház. Legyen forgalmas, gazdag, csillogó!

Hanem azért nekem nagyon elszontyolodott a lelkem, amikor kiderült ez a metamorfózis, s rájöttem, hogy már sosem emlékezhetek presszóban arra a régi presszóra, mely nemcsak egy volt a nagykőrösi vendéglátóipari egységek között, hanem intézmény is volt. A nagykőrösi civil társadalom legfontosabb intézménye. S ma, amikor híjával vagyunk hasonlóknak, meg kell emelni a kalapunkat a tizenöt-húsz esztendővel ezelőtti Vénusz emlékére. Mert nagy dolog volt az, hogy ott emelgette a poharat Takács Jenő, a párttitkár, s ugyancsak ott Papolczy Tibor, az 56-os elítélt. Persze, nem együtt. Mindazonáltal a Vénusz semleges terület volt, békés befogadója mindenféle politikai nézetnek, vallásnak, jellemnek. S e békés befogadást vezényelte a boldog emlékű Jenő bácsi, Geszner Jenő, a zongorista. Ő maga is intézmény volt. Az ő kedvéért más vidékek lakói is felkeresték a Vénuszt. Jenő bácsi mindent tudott, s mindent jól. Vak volt, nem láthatta, hogy kik jönnek-mennek az asztalok között, de a hangokból, a lármából kiszűrte, hogy mit kell játszania az öreg pianínón. S játszotta. S közben beszélgetett. Nem széken, hanem padon ült, s mellé lehetett telepedni. Meghányni-vetni a világ sorát. Oh, hányszor találtam ott Kovács Pista bátyámat, az akkor már nagybeteg zeneszerzőt. Ketten együtt már bizonyosan kitettek egy zeneakadémiát…

S hogy ki járt még oda? Mindenki. Egész Nagykőrös. Valahogy még az is ott volt, aki sosem tette be a lábát a Vénuszba a maga valóságában. Ott volt, mert formálódott a közvélemény. Ott íródott az újság, ott lehetett kitapintani a város ereinek lüktetését, ott lehetett megtudni mindent, s mindenkiről. S ott élt a történelem is Kopa Laci bácsi, Karay Busó, Mandel Jenő, s a többiek történeteiben. Hej, de régen volt! Talán le kellene ülnünk egyszer valahol, kedves Pusztai Imre bátyám, s összeírni, hogy kik is jártak délelőttönként a Vénuszba. Sietnünk kell, mert sokan elmentek már. De vagyunk még néhányan tanúskodni arról, hogy igenis volt polgári asztaltársaság Nagykőrösön. Mindig volt. Legtovább talán éppen a Vénuszban.

Ez már történelem. S ha történelem, hát mondjuk együtt: „Meghalt a király, éljen a király!” Csak a megholtat se felejtsük el! A régi Vénuszt! Mert, majd egyszer, így faggatja a tanár a diákot történelemórán: „Na, Kovács fiam, hogy is volt az a Vénuszban?” S a gyerek, ha készült, többet fog mondani a város történetéről, mintha megtanulta volna könyv nélkül a városi tanács irattárát…