Vakok közt a félszemű: a kurdok és a sport
Előre lelövöm a poént. A félszemű én vagyok, a
többit meg helyettesítsétek be. Több mint egy éve élek Iraki Kurdisztánban,
csomó mindenről írnék, amiről nem lehet, csomó minden másról szintén írnék, de
nehéz úgy megfogalmaznom, hogy korrekt legyen, de azért eléggé árnyalt. A sport
szerencsére olyan kategória, amin keresztül a többi dolgot is el lehet
magyarázni.
Eddig három olyan sportélményem volt, ami
megér egy bekezdést. Az első, hogy egy éves ittlétem alatt rengeteget
sportoltam, elsősorban futottam egy parkban lévő 1350 méteres rekortán
futókörön reggelente. Volt aztán egy hegymászás, végül egy maratonnak nevezett
futás. Mivel sportolás közben nemigen fényképezgetek, érjétek be a kirándulós képekkel.
A reggeli futásaim előtt esténként futottam
gépen, mert túl meleg volt a kinti edzéshez. Konditerembe jártam, az első
benyomásaim onnan vannak. Az alapélményem az volt, hogy a kurdok nagyon
ügyelnek arra, hogy a sportolás(nak nevezett testmozgás) komfortzónán belül
történjen, sem megizzadni, sem elfáradni nem szabad. A teremben lábnap sosem volt
senkinek, a durvább arcok egy 20 perces sétával zsírt égettek, a még durvábbak
bevállaltak egy 10 perces, másfél kilométeres kocogást. Fél év alatt senkit sem
láttam futni. Soha, sehol. Gondoltam, majd a parkban összegyűlnek a futós
arcok. Télen elkezdtem a kijárni reggelente, amióta pedig 38 fok van reggel
7-kor, átálltam az estére.
Tök cukik a helyiek, csadoros nő retiküllel
sétál a belső íven, lányok farmerban sétálnak, fiúk futócuccban sétálnak. Néha
felbukkan egy-egy elszántabb középkorú kocogó. Időnként, presztízsből, amikor
látják, hogy közeledek vagy lehagyom őket, lenyomnak egy 30-40 méteres
sprintet, visszaelőznek, majd megnyugodva, hogy lenyomtak, pihegnek egy kicsit
a következő lekörözésig. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy valaki kitartóan
mellém szegődött és majdnem 3 kilométert jött mellettem, annak gratuláltam is.
A napokban egy középkorú brigádra lettem figyelmes, akiket egy amerikai edző
instruált. Amint kikerültek a látóteréből, egyből ment a kummantás meg a séta.
Összegezve az eddigieket, van valami össznépi igény a testmozgásra, de ezt
sportnak nevezni erős túlzás. Egy kezemen meg tudom számolni, egy év alatt hány
embert láttam intenzíven mozogni. Cserébe mindenki nagyon nett, amikor a
reggeli vagy esti mozgás után beszáll a kocsijába. Ugyanezt a hozzáállást a
munkára is nyugodtan rávetíthetjük, és megkapjuk az itteni munkamorált,
hozzáértést és hatékonyságot.
 |
| Unortodox sporttevékenység a Dukan tavon (fárasztó, és nem árt, ha az ember tud úszni) |
A másik remek dolog az úszás. Aláírom, hogy
úszni a Tigrisben Tikritben, Szamarrában vagy Bagdadban, úszni a bászrai
tengerparton az Öbölben, vagy úszni valamelyik felduzzasztott víztározóban nem mindenkinek
élmény és nincs is rá sok igény. De az úszni tudóra úgy néznek, mint aki tud levitálni.
Ezzel kapcsolatban tavaly elég komoly élmény ért, amikor egy Kermán környéki hegyi
hőforrás női medencéjében Nati úszni tanította az iráni nőket, és utána elmesélte
mindazt, amit ott látott. A helyzet itt is ugyanez. Eddig a hotelek medencéit
tudtam csak csekkolni, de úszó embert sosem láttam. Igaz, másfél méternél
mélyebb medence nincs is sehol (tudom, mindenhol leér a lábam, csak a fejem nem
látszik ki), és hideg vizet sem engednek bele soha. Így ha valaki úszni
szeretne (és nem a Tigrisben, Bászrában vagy mondjuk a moszuli víztározóban), akkor
egy 30 fokos, legfeljebb 20 méteres, szőrös és keresztben sétáló férfiakkal
teli medencében lehet, ahol mindenki alaposan megnéz, hogy te tulajdonképpen
most mit is csinálsz (és azt hogy kell?).
Ezen tapasztalatok fényében kicsit szkeptikusvoltam, amikor bejelentkeztünk egy hegymászásra a Halgordra. Ez Irak
legmagasabb hegye, 3607 méter. Nem túl nagy, de azért kell erőfeszítést tenni,
hogy följusson az ember. Van a facebookon egy kurd trekking csapat, a Rock Your
Bones. Elkezdtem követni őket, így sikerült behúzni pár érdekes helyet a fotóik
alapján. Mivel a Halgord elég rendesen el van aknásítva, logikusnak tűnt, hogy
először ne szólóban másszunk. Az első dolog, amire fölfigyeltem, egy bejegyzés
volt, miszerint tilos farmerban jönni a programokra, mert az nem profi. Ettől
nagyon gyanús lett az egész, mert nem a farmer miatt nem profi az ember, hanem
mert nem elég felkészült, vagy szar az állóképessége, vagy gyenge, vagy nem tud
viselkedni, vagy valami hasonló. Odafelé majdnem 2400 méterig föl lehetett
menni kocsival, így a másnapi mászásra 1200 méteres szintkülönbség maradt, ami
azért nem olyan sok teljesen kipihent állapotból. A vezetőnk 8 órával számolt,
és innentől látszott, hogy nem egy ligában játszunk.
Reggel 6-kor indultunk a táborhelytől, és a 15perc séta, 10 perc pihenő volt az alapritmus. Ettől a megőrülés határára
kerültem, és ez később tovább lassult 15 perc pihenő, 5 perc séta tempóra.
Végül a csapat kettészakadt, és követtük az élbolyt. Egy óra után kiderült, ők
csak elindultak, fogalmuk sincs, hol vannak, és merre mennek. Kicsit előre
másztunk a sziklán és kiderült, hogy nincs tovább, egy neccesnek tűnő jeges
lejtőn kéne fölmászni hágóvas nélkül. Végül azt javasoltam, hogy a saját
nyomainkon menjünk vissza, és ahonnan leszakadtunk, kövessük a csapatot a
kitaposott nyomaikban. Nagyjából két óra hátránnyal indultunk, persze az élboly
többi része addigra kifújt, mi végül a vezetővel egyszerre értünk a csúcsra. Az
egész csapat alig állt a lábán, de legalább följutottak. Lefelé menet
megtaláltuk a félúton hagyott snowboardot, és minden 43-as lábú embernek
lehetősége nyílt csúszni egyet. Mivel ez Irak, a snowboardozásnak nincs túl
nagy hagyománya, sőt, kicsi sem, ezért mindenki extra béna volt, ami rendben is
van. De a vezetőnk azzal menőzött, hogy ő Irak első snowboardosa. A produkció
alapján rá is illik a vakok közt a félszemű, de az is csak szürkehályoggal. Azt már meg sem merem említeni, hogy a Halgord csúcsán állva kijelentette, hogy azok a szép nagy hegyek a távolban az Elbrusz csúcsai. Nem bírtam ki és megkérdeztem, hogy tényleg azt hiszi-e, hogy valóban el lehet látni innen több mint 300 kilométerre, de erre nem válaszolt, csak annyit, hogy az az Elbrusz és kész. Azóta megnéztem térképen, nagyjából 400 kilométer...
 |
| Pussy voltam és nem mertem kipróbálni |
Összességében
mindenki nagyon kedves volt, lelkesek és segítőkészek, de sem erőnlét, sem
ügyesség, sem tapasztalat nem jellemzett senkit sem. Amikor pedig a combközépig
érő hóban megláttam az egyik srácot futócipőben és bokazokniban botladozni,
eszembe jutott, hogy ezért kár volt betiltani a farmert, mert ez így sokkal
bénább. Hab a tortán, hogy ereszkedésnél láttunk egy másik csapatot magasan a
hegyen, a rossz csúcson egy sziklákkal közbevett zsákutcába menni. Vagy vezető
nélkül voltak, vagy a vezető nem vezetett. Aknák egyébként nagyjából 2000
méteres magasságig vannak, de elég jól kitáblázva. Ennek ellenére láttam a
sátrunktól nem messze egy igen gyanús dolgot, amit nem volt kedvem alaposabban
megvizsgálni.
Utoljára maradt egy 4 kilométeresremeghirdetett maraton, ahol 2500 méter után célba értem, kurd 5 perc alatt
lefutva. Jótékonysági futásnak hirdették, beneveztünk, elsősorban azért, mert
Szulejmániában volt, ahol még sosem futottam. Szulejmánia hatalmas város, és az
egész egy nagy lejtő, ezért gyanús volt, hogy lesz benne szintkülönbség, amitől
viszont az lett gyanús, hogy ha van benne emelkedő is, akkor ezt ki fogja lefutni
rajtunk kívül. Nyugtatott az a tudat, hogy csak 4 kilométer, azt azért nem
olyan nehéz lefutni vagy lekocogni. A rajt egy emelkedő tetején volt,
logikusnak tűnt, hogy oda föl is kell majd jutni valahogy. Vagy száz-százötven,
jobbára tinédzser fazon volt körülöttünk. Gondoltam, majd elszaladnak az
elején, én meg fölfelé jövet jól ledarálok mindenkit és szépen az elején végzek
valahol. A rajtnál mindenki megindult, mintha nem lenne holnap, míg én a magam
tempójában gurultam szépen lefelé. Az első frissítő pont 500 méternél volt,
ahol sokan megálltak inni, és egyre többen sétáltak. Egy kilométernél a mezőny
harmada sétált (lefelé!), szépen hagytam el a népeket. Aztán egyszer csak
betereltek egy kisebb utcába, valaki hátulról lesprintelt, én meg láttam, hogy
beértem a célba a lejtő alján. Másfél szám ment végig a zenémből, ekkora táv
még egy experimentális grindcore EP meghallgatásához is túl kevés.
Megállítottam az órám, láttam, hogy 2,5 kilométer volt, majd gyorsan adtam öt
interjú a különböző kurd tévéknek. Utána kocoghattunk vissza a dombra…
Most, hogy lehet derülni rajta, hogy hogyan sportolnak
a kurdok, és mekkora szar alak vagyok, hogy ezen derülök, tessék keresni a
neten kurd sportolókat (futót és úszót mindenképpen), valamint kurd
hegymászókat. Segítek: a wikipédia híres kurd sportolók listáján 33 név van,
ebből 1 autóversenyző, 1 súlyemelő, 1 MMA harcos, 1 küzdősportos, 1 hegymászó,
az összes többi focista. A fele szír, a többi európai, iráni vagy török,
összesen talán kettő iraki.
Úgyhogy a legtöbb, amit tehetek, hogy 1.
eljárok futni és örülök, ha hiúságból lesprintelnek és elfáradnak 2. eljárok
hegyet mászni és örülök, ha a megosztott képeim alapján mások is elmennek 3.
eljárok minden kis versenyre és interjúk tucatjait adom, hogy tessék jönni
futni és tessék támogatni a futóversenyeket. Mondjuk a munkavégzés hatékonyságát
és értelmezhetetlenül alacsony színvonalát ez sem fogja emelni. Remélem az
mindenkinek átjött, hogy ez a poszt félig erről szólt.
 |
| A Halgord csúcsa |
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: