Szudán legmagasabb pontjának első megmászása
2019 telén az eritreai határon lévő Kassala kétfős akítv couchsurfing
közösségének a vendége voltam Szudánban, amikor vendéglátóm szólt, hogy másnap
vidékre kell mennie, de semmi gond, bemutat egy barátjának. Iman, a huszonöt
éves mosolygós szudáni lány fogadott be az irodájába. Egy hónapja nem láttam
szépen berendezett belső teret, gyanús lett az igényesség, mire elárulta,
vadásztúrákat szervező céget vezet. A második kérdésem rögtön az volt, el tud-e
juttatni Dél-Darfúrba a Deriba kalderához és a fölötte magasodó Marrah
hegységbe, mert akkor hoznék még egy-két embert. Néhány telefon után másnap
igent mondott.
A Marrah hegységben lévő Deriba kaldera vulkánja nagyjából 3500 éve tört ki
utoljára, amikor a robbanástól összeroskadt magába, kialakítva az éles
kráterperemet és a benne lévő katlanban lévő két tavat. Ma a megmaradt perem
egy pontja Szudán legmagasabb csúcsa 3042 méteren. Megmászásához elég a jó
erőnlét, technikai nehézsége nincs, inkább a megközelítése problémás.
Addigra majd’ egy hónapja utazgattam Szudánban. A tavalyi tüntetések ésrezsimváltás nem szüntették meg a gazdasági problémákat, és az emelkedő árakon
sem enyhítettek, a közhangulat azonban elég optimista volt a korábbi
tapasztalataimhoz képest. Az országot tavalyig Omar al-Bashir irányította, de
2018 decemberében tüntetések kezdődtek az emelkedő megélhetési költségek miatt,
mire a szudáni hadsereg lemondatta, és a Nemzetközi Büntetőbíróság is fente rá
a fogát háborús bűnök és emberiesség elleni bűncselekmények miatt.
Megbuktatását követően átmeneti civil kormány alakult, amely a katonai átmeneti
tanácstól venné át a hatalmat 2022-ben egy átmeneti időszak után tartandó
választáson. Darfúri és dél-kordofáni diákokkal és taxisokkal beszélgettem, és
mindenki egyetértett abban, a helyzet egyre jobb, és biztonságosan lehet utazni
arrafelé.
Korábban sokat dolgoztam fura hobbijú emberekkel, az élet pedig összehozott
két remek magyarral, Tiborral és Zoltánnal, akik minden ország legmagasabb
csúcsát másszák meg. Mivel Dánia és a Vatikán is számít ebben a játékban, ezért
egész szép listát össze lehet állítani lelkes amatőrként is. Amikor azonban
Európa, az amerikai kontinens és Ázsia nagyja már kilőve, a kevéssé ismert
afrikai hegyek elég szép trófeát jelentenek. A kínálat és a kereslet így végül
szépen összeért, és pár nappal később kiadtuk a jelszót: irány Dél-Darfúr.
Dárfurban évtizedek óta zajlanak függetlenségi törekvések, hogyelszakadjanak Szudántól, melyet amúgy is megosztott az arabok és a feketék közti
konfliktus. Az egyik függetlenségért küzdő szervezet a kalandunkban is szerepet
kapó Szudáni Felszabadítási Hadsereg, a másik az Igazságosságért és
Egyenlőségért Mozgalom, amelyek az arab dominanciájú szudáni rezsimmel
folytattak kegyetlen háborút 2003-tól. Ennek eredményeként százezrek menekültek
át a szomszédos Csádba, a maradó népességet és a csádi menekülttáborok lakóit
is a szudáni kormány által pénzelt fegyveres csoportok terrorizálták.
Dél-Szudán 2011-es függetlenedésével Szudán elveszítette olajtartalékának
nagyját és az ország egynegyedét, ahol a lakosság többsége keresztény. Ezek
után Darfúr függetlenedésének nem sok támogatója van önmagukon kívül.
Február eleji kartúmi landolásunk után három nappal évek óta kísértő
rémálmom vált valóra, amikor napszemüveges, raszta, ballonkabátos tini
közeledett felénk egy macsetét lóbálva, miközben a többi gyerek AK-val a
kezében körbevette a kocsit. „Ez nem tartott sokáig” – hasított belém a
gondolat.
Előző nap Dél-Darfúr fővárosában, Nyalában találkoztunk a gyakran csak
lázadónak nevezett Szudáni Felszabadítási Hadsereg/Mozgalom (SLA/M) egy volt
parancsnokával, Sheikh Alival, akit a hatóságok visszaengedtek a civilizációba,
miután a maga részéről különbékét kötött a kormánnyal. A tekintélyes öregúr
végighallgatta, mi járatban vagyunk, majd a terveinkkel tökéletesen
összeegyeztethetetlen forgatókönyvet vázolt fel, mint egyetlen lehetőséget, ha
fel akarunk jutni a hegyre.
Másnap hajnalban hatan nyomorogtunk a Toyota Land Cruiserben. Kassalai
kísérőnk, Iman mellett két helyi koma is csatlakozott az expedícióhoz. Egyikük
évtizedek óta Darfúrban és Csádban dolgozott, és mindenkit ismert, a másik
azokban a falvakban vezetett humanitárius projekteket korábban, ahova mentünk.
Kihallgattak a rendőrök, voltunk katonáknál, kaptunk engedélyt
minisztériumoktól, így nyugtalanítóan legálisan kezdődhetett meg a túra.
Amikor a szudáni hadsereg utolsó ellenőrző pontja után felértünk a
hegygerincre, jöttek a gyerekkatonák. Folyamatosan viccelődő szudánijaink
elhallgattak, mi is befeszültünk. Végül megkérdeztem helyi emberünket, mi ez a
gyász. „Nincs velük felnőtt” – válaszolta. Úgyhogy várnunk kellett valakit, aki
érettségiző kor fölött lehet, és van némi tekintélye ezekben a berkekben.
Mindenesetre ellenállást nem mutattunk, ott lődörögtünk a többi csellengővel,
végül valahogy oldódott a hangulat, és meghívtak ebédelni. A menü, mint minden
nap, bab volt tonhalkonzervvel, amit egy fémlavórból kézzel evett mindenki a
földön guggolva. Végül befutott egy idősebb fazon, és tovább tudtunk gurulni,
immár a lázadók által ellenőrzött területen.
Fél óra zötykölődés múlva megálltunk. A felszabadítási hadsereg tábora volta hegyen, és mintha egy Tarr Béla filmet néznénk, egy pont elindult el onnan,
felénk. Tíz perc után mellénk érve emberformája lett, ő volt az a parancsnok,
aki engedélyt tudott adni a továbbvonulásra. Rövid beszélgetés után
visszaballagott a hegyre, majd fél órával később újból emberré vált a pontból,
és megkaptuk a szükséges papírt.
Egy Feina nevű településen ért véget az út, innentől csak szamárral és
gyalog lehet továbbmenni, és ehhez ideje volt egy kicsit megkapargatni a
felszínt, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.
Az ezredforduló előtt a Marrah hegység törzsei aránylag békében éltek
egymással és a szudáni rezsimmel. Ugyan turisták akkor sem nagyon jártak erre,
de néhány segélyszervezet jelen volt a térségben, iskolát építettek,
mezőgazdasági programokkal javították az élelmiszertermelést. Mivel a Marrah
hegységen kizárólag erre lehet átkelni, a kormány részéről felmerült az igény,
hogy komolyabban ellenőrizzék a régiót, márcsak a függetlenkedők miatt is. A
környéken élő nagyjából nyolcvan törzzsel is elkezdtek tárgyalni, valamelyikkel
sikerült megegyezni, másokkal nem, így 2003-ra polgárháborúvá eszkalálódott a
helyzet. 2010-ben aztán a szudáni rezsim megelégelte a helybenjárást,
szétbombázta a falvakat és bevonult. Ez volt az az év, amikor tömegek
menekültek innen még beljebb a hegyek közé, és amikor a nemzetközi szervezetek
helyzete tarthatatlanná vált és kivonultak. Utoljára ekkor járt itt idegen –
nemcsak külföldi, hanem nem helybéli szudáni sem nagyon volt itt azóta.
Leszámítva persze a bevonuló hadsereg katonáit. Most pedig Bashir elnök
eltávolítása és a valahogy együttműködő katonai és civil kormány felállása lehetővé
tette, hogy megpróbáljanak a felek békét kötni. Vagy legalábbis felmerült az
igény.
Mivel 10 éve nem járt erre turisztikailag motivált külföldi, és előtte semnagyon, nem volt protokoll arra nézve, mit kezdjen velünk egy lázadó szervezet.
Fegyver és pénz, megbízás vagy hátsó szándék nélkül, nem segélyszervezetként és
nem újságíróként mattot kapott a logika: kik vagyunk? Nem kérdezősködtünk, nem
fotóztunk, arról beszéltünk, hogy tudunk továbbjutni, és mire van szükségünk
ehhez. Tavalyi iraki mászásunkról mutogattuk a csúcsfotót, ahol ugyanez a három
ember egy kurd és egy magyar zászló alatt mosolyog a kamerába. Végül ez volt az
a pont, ami meggyőzte őket, hogy mi tényleg ilyenek vagyunk.
Innentől kezdve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a már említett protokoll
híján minden egyes döntési helyzetet hosszas tárgyalások fognak követni és
rengeteg időt vesztünk. Az utolsó napunkig minden napnak a fele tárgyalással és
engedélyekre várással telt. De térjünk vissza az elsőhöz.
Feina egyik lerombolt háza mellé bekanyarodtunk a kocsival, és a csupasz
falak közé felvertük a sátrat. Összegyűlt tucatnyi helyi, és megpróbáltak
dűlőre jutni, ők mit várnak el tőlünk, ami egy ponton elég szürreális
beszélgetést eredményezett.
„Itt hagyjátok a kocsit. Nem jó ez így. Fizessetek 250 dollárt, nehogy baja
legyen.”
„Szerencsére nem lesz, itt marad a sofőrünk is.”
„Az nem olyan biztos. Neki nem biztonságos. Bármi lehet.”
„Jó, akkor visszaküldjük a hadsereg által ellenőrzött területre, majd pár
nap múlva visszajön és felvesz minket.”
„Nem mehet el. Fizetnetek kell 250 dollárt.”
„Adok 25-öt. A 250 kizárt.”
„Mindenképpen fizettek.”
„Ha jól értem a helyzetet, ti most elraboltatok minket.”
Amikor kiejtettem a „kidnapped” szót a számon, a helyiek ledermedtek, mert
kimondva elég erős, és elkezdtek tiltakozni ellene, mire kimondtam még párszor,
mert ha nem mehetünk el semerre, és muszáj fizetnünk, akkor ezen nincs mit
szépíteni. Erre a jelenetre érkezett egy nagydarab öregúr aki három mondattal
feloszlatta a gyűlést, és hozzánk fordult. „Ezekkel ne törődjetek. Én vagyok
itt a tanár, az iskolában fogtok aludni, és a kocsi is maradhat ott.”
Másnap szereztünk szamarat, ismét fél napos tárgyalással. Tucatnyi embertanakodott, egy odajött, megmondta, szerintük mi van. Visszautasítottam, és
elmagyaráztam, nekünk miért nem jó az ajánlata. Visszament, újabb fél óra, újra
felbukkant egy másik ajánlattal, és így tovább. Az egyik tárgyalási kör után
egy ifjú titán szétlőtte az eget. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk
neki, azonban nemsokára hozzánk jot egy megfontoltabb fazon és elnézést kért.
“Miért is?”
“Sajnáljuk, hogy ez történt. Mármint a lövöldözés.”
„Ugyan, semi gáz.”
“Nagyon részeg volt a srác, most letartóztatták és bezárták, amíg kialussza
magát. Nem lehet így viselkedni mások előtt.”
Amikor a falu megértette, mit szeretnénk pontosan, mindenki velünk akart
jönni. Végül délután indultunk tovább hat szamárral és egyetlen kísérővel, egy
teljes napot elvesztegetve. Az éjszaka egy részét is szamárháton töltöttük,
mert nem találtunk olyan helyet, ahol befogadnak – de lehet, hogy csak azért,
mert iskolát kerestünk.
Délelőtt egy nagyobb településre érünk, ahogy mindenki mondja, ez itt
Toronto. Valójában Torongtonga, de tényleg torontóznak. Ide már elért a hírünk.
Egy csapat tini fogad, megjelenik a sejk, az SLA/M minden nagyobb településen
lévő humanitárius komisszárja, a katonai parancsnok, meg később a tanárok.
Azért a biztonság kedvéért felbukkan pár gyerek hatalmas fegyverekkel meg egy
aknavetővel, csak hogy értékeljük a komoly szándékot. A piacon reggelizünk,
bemelegítésnek szárított tücsköt, majd kiváló resztelt májat, miközben elnézést
kérnek vendéglátóink, mert nincs hús. Újra előadjuk a litániát, magyarok
vagyunk, hegyre megyünk, nem fotózunk, nem írunk semmit, itt vannak az iraki mászásunk
képei, nem akarunk semmit, csak felmenni a Marrah csúcsára, és megnézni a
Deriba kaldera két tavát. Innentől egy nagyobb csapat kísér tovább a kaldera
felé, miután Zoli elénekelte vagy kétszáz gyereknek a Tavaszi szélt meg pár
Rákóczi dalt, amire a gyerekek a helyi dalokkal válaszoltak.
Ahogy a lázadóinknak nincs fogalmuk rólunk, úgy nekünk is gondot okoz néhakitalálni, mi miért történik. A kalderából látszik a csúcs, úgy tervezzük, este
odamegyünk, ott alszunk valamelyik tó partján, és kora reggel felmegyünk a
hegyre. Kísérőinknél se takaró, se hálózsák, se kaja, se víz. Végül a kaldera
belső tava mellett állva az egyik felmutat a belső perem legmagasabb pontjára,
hogy akkor lehet mászni, megvárnak. „De mi nem ezért jöttünk, hanem azért ott
mögötte, látod?”. „Oda innen nem lehet felmenni.” Vissza kell menni a legutolsó
faluba, újabb két óra szamárháton, éjszaka.
Kosonga egy völgy aljában bújkál egy narancsültetvény mellett. Idilli apró
falu, az egyik ház elé bevackoljuk magunkat. Az ajtó nyitva, bent egy kisgyerek
fegyvereket tisztogat, a többiek hatalmas dzsointot szívnak, mielőtt
beleindulnak az éjszakába. A szobában az ágyon a fejemnél kés, a másik oldalon
egy AK, a lábamnál tárak, amik között kiválóan elfér egy kis műanyag doboz egy
fogkefével.
Reggel hétkor indulásra készen várjuk, hogy ma mi miatt kell késve indulni.
Nyolckor felbukkan az első pár ember, majd a parancsnok. Az emberei éhesek
lesznek egy ilyen hosszú úton, mondja, ezért reggeli nélkül nem indulnak el.
Gyorsan főznek egy felaprított kecskét, majd úgy ítélik meg, felkészültek a
túrára és elindulhatunk végre. A kráter peremén haladunk, helyieink rendkívül
gyorsak, megállva, beszélgetve, dohányozgatva, gumitalpú kínai cipőkben.
Szoktam mondani, ez is egy szakma, ha valaki másfél-két évtizedet él a
hegyekben és kizárólag szamárral vagy gyalog tud közlekedni, azzal nem érdemes
hazai pályán versenyezni.
A Dzsebel Marrah (a dzsebel arabul hegy, mindenki így hívja ezt a csúcsot)legmagasabb pontján szépen bevárnak minket, elkészülnek a csúcsfotók,
körbemutatják a környéket, és elindulunk lefelé. Nekik is első mászás, nyilván
eszükbe nem jutott eddig, hogy fel kéne jönni ide, hogy lenézhessenek.
Útközben kisakkozzuk, ez volt Szudán legmagasabb pontjának első dokumentált
mászása, és mint ilyen, extra sportértéke van. Korábban járt erre turista, az
egészen biztos, de akkor még Szudán legmagasabb pontja a most már Dél-Szudánban
lévő, mintegy száz méterrel magasabb Kinyeti csúcsa volt. 2011 óta az
Dél-Szudán legmagasabb pontja, erre viszont 2010 óta nem járt idegen, ezért
feltételezhető, hogy mi voltunk a szerencsések.
Visszafelé úton mindenhol meg kellett nézni az iskolákat, beszámoltak a
problémákról, és nagyon kérték, hogy otthon beszéljünk róluk. Aztán félrehív a
katonai parancsnok, hogy a fegyveresekről nem lehet posztolni a közösségi
médiában, a falvakról meg a tájról persze igen.
 |
| Kulturális barátkozás a lázadók amulettje és a Slayer logo között |
Utolsó nap megállás nélkül hat órát töltünk szamárháton. A golyóimat nem érzem, az alsó csigolyáim sikítanak, amikor a szamár meredeken lefelé lép és hátrafele
tart életben, hogy ha naplemente előtt elérjük az aszfaltcsíkot, éjszakára
esélyes egy zuhanyzás, illetve ígértek nekünk egy üveg Csádból csempészett
kameruni viszkit (ez utóbbi rendesen meg is érkezett, ahogy másnap a következő
is). Feinában el akartam búcsúzni a szamaras emberünktől, de sehol sem
találtam. Lemaradt mögöttünk az utolsó pár kilométeren és meglátogatta egy
rokonát, aki ellátta valami helyi borzalmas szesszel. Amíg én a biztonsági
főnökkel smúzoltam, kománk vállalhatatlanra itta magát. A parancsnok maga elé
rendelte, hogy tisztességesen lecsessze. Próbált vigyázba állni a főnök előtt,
de nem sikerült és összeesett, mint egy colstok. Röhögve indulunk haza.
A gyerekkatonás ellenőrző ponton csak kiszállunk, mindenki mosolyogva
lejattol és másfél perc után gurulunk is vissza Szudánba. Az élmények súlya
alatt gyorsan megegyezünk, kár lenne változtatni ezen a csapaton, és
legközelebb Eritreában és Csádban is behúzzuk valahogy a legmagasabb pontokat.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: