Laszlo Family Adventures / 2020. április 26., vasárnap

Karantén tanulás 5 gyerekkel

 Amikor közeledett a vírus hazánk felé, és belebegtették, hogy bezárják az iskolákat, akkor a legnagyobb fiam (11 éves) ujjongva közölte, hogy ő nagyon várja már a suli bezárást. Aztán amikor felmerült, hogy nyáron tovább tart az iskola, akkor már nem volt olyan töretlen a lelkesedés.

Végül pont nem úgy történt semmi, ahogy elképzeltük, egyik napról a másikra megnyitották kapuikat az „online iskolák”, amikben senki sem mozgott otthonosan, és ami gyökeresen felforgatta minden tanár és gyerekes család életét.

Több, mint 1 hónapja rázódunk bele ebbe a furcsa, és kialakulóban lévő rendszerbe, de még mindig sok van hátra a végkifejletig, addig, amíg mindenki azt tudná mondani rá, hogy ez tényleg online oktatás. Persze én most, mint 5 gyerekes szülő érzem a nehézségeket, de mint pedagógus is látom a rendszer óriási hibáit, amit nem lehet pár nap, pár hét alatt „befoltozni”. A fő hiba persze, hogy a pedagógusokat semmilyen szinten nem készítették fel erre a helyzetre, soha semmilyen digitális képzést nem nyújtottak az egyetemeken, se az iskolákban, ahol tanítottak, és így valóban lehetetlen a tankönyvalapú tanításról a különböző online tesztekre, játékos feladatlapokra és tanulós applikációkra áttérni. Főleg nem az idősebb tanároknak, akiknek még a kréta rendszerbe való házi feladat feltöltés is nehézséget okoz. És ezt most nem cikizésként írom, mert a korosztályomhoz képest egy digitális analfabéta vagyok, akitől sírva csukódnak be a laptopok és fagynak le a rendszerek, ha csak gombnyomás közelbe kerülök, tehát nekem sem menne adott esetben könnyedén, ha a gép túlsó felén lennék.

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan tudnám megfogalmazni, hogy mi a legnehezebb sokgyerekesként ebben a helyzetben. Aztán rájöttem, hogy a folyamatos koncentrálás, jelenlét és százfelé szakadás, ami felőrli az embert idegileg. Hiányzik, hogy nincs egyetlen percem sem magamban, és nincs egyetlen perc énidőm sem, vagyis kicsit túlzok, mert heti háromszor elmegyek futni a Margitszigetre, ami nem csak testileg, de lelkileg is feltölt.  Most összemosolyoghatnak az egyedülállók, akiket viszont az unalom öl meg… bizony-bizony mindenkinek megvan a maga baja. Bár nekünk van tapasztalatunk tavalyról az otthontanulásról , de az ehhez képest egy sétagalopp volt. Az első két hét belerázódása egy igazi kapkodós agyrémként kígyózott be az otthonunkba. Minden nap új platformot találtak ki a különböző tanárok, és elárasztották a gyerekeket feladatokkal. Nem is igazán a mennyiséggel volt problémám, mint inkább azzal, hogy nem tudtam honnan kéne tudnom, hogy mit kell tudnom. Az átláthatóság kedvéért hasznosnak véltem volna, ha készségtantárgyakat erre az időre felfüggesztik, de ezt egyetlen állami iskolaigazgató sem merte bevállalni felsőbb intézkedés nélkül. Ennek megfelelően a legkacifántosabb és legidőigényesebb feladatokat technikából, rajzból és tesiből kaptuk. A legzavaróbb persze az volt, hogy míg ezek az órák személyesen feltöltik a gyerekeimet és mozgással járnak, így itthon pont ennek az ellenkezője történt. Tesiből hosszú esszét kellett írni, technikából a szélmalmok és szélerőművek történetéről kellett információt keresni és rajzból kaptunk egy egyetemi szintű kérdéssort a mükénéi és görög civilizáció kapcsán, amihez 8 rajzot kértek…  Nem egyszer gondoltam azt, hogy most aztán megírom a véleményemet a tanárnak, vagy nyilvánosan kifakadok, de aztán mindig győzött, az „adjunk még időt egymásnak” gondolata, de közben belül evett a kisördög, hogy miért kell ezt nekem csinálni, miért kell ezt bárkinek csinálnia?

Aztán arra is rájöttem, hogy minden családnak más az igénye. Nekem például leginkább az lenne, hogy a gyerekem képes legyen önállóan megtalálni a feladatát, némi segítséggel oldja meg, majd szintén egyedül tudjon küldeni visszacsatolást. Haha…csak közben bilibe lóg a kezem.

 Persze örüljek, mert köszönhetően annak, hogy az ötödikesem egy minifelnőtt agyával rendelkezik, így az ő esetében ez nagyjából megvalósulni látszik, alig maradt már csak 2 iskolás és két örökmozgó. Biztos vagyok benne, hogy ahol nincs tesó, ott ezekben a karanténidőkben néha unatkozik a gyerek, ezért valószínűleg ők örülnek, ha hosszabb, bonyolultabb technika vagy rajzfeladatot kapnak háziként. Nálunk viszont mindenki, mint egy időzített bomba várja, hogy kirobbanhasson az íróasztala mellől, és elkezdhessen a testvéreivel játszani a playmobilokkal, legoval vagy polly pocket bábukkal. Nem tudom elég izgalmasan felvezetni a tanulnivalót, ha közben az ovisunk hangosan bürrög a szőnyegen és játékvárost épít. Még csak a szobából sem tudom kirakni, mert ez az ő szobája is, a nappaliban pedig még hangosabb.

Tulajdonképpen mindenhol zaj van, és mindenhol gyerek van. A kiskamaszom előszeretettel bömbölteti a telefonjáról az aktuális youtube slágereket, amiknél csak a szintén hangosan hallgatott focisvideoi verik ki jobban a biztosítékomat. Közben kiszűrődik a negyedikesem avaya online órája, amire kb 2 hét kellett, hogy rájöjjek, hogy a tűzfal és nem a program nem engedi, hogy működjön a kamerája.

Marci (a férjem), legtöbbször délelőtt megy ügyet intézni, (hogy délután tudjunk kirándulni) szerencsére már túl van az elsősünkkel a matek órán (amit én utálok), ekkor belibbenek Csimihez folytatni a tanulást, karomban Bercivel (5 hónapos), aki épp meglehetősen hangosan szenved a pocakjától, bekapcsolom a gépet, elindul, de közben nem működnek a linkek, mert túlterhelt a rendszer. Legszívesebben ordítani szeretnék, de azzal azt érném csak el, hogy Berci is ordítana, úgyhogy lerakom a földre, amitől persze begurul, közben vadul elkezdem nyomkodni a laptopot, ami aztán enyhe csapkodásba és káromkodásba csap át részemről. Ez az alaphangulat. Ha a gép mégis jókedvében van és sikerül átvergődnünk magunkat a feladatokon, akkor jön a villámgyors ebédkészítés, ebédeltetés és „kirohanás a szabadba”, amíg nincsenek túl sokan. Ez általában közös görkorizást vagy ritkábban biciklizést jelent, és heti 3-szor kirándulást, szigorúan hétközben, hiszen hétvégére szinte mindent lezárnak (csakis a mi érdekünkben).

Az egész hétközben egy kegyetlen hajsza, amiben mindent nekem kell megtanítani, olyan dolgokat is, amikhez semmi közöm, miközben főzök, mosok, és konstans rendet rakok, hogy egyáltalán lépni lehessen a lakásban anélkül, hogy egy játék kilyukasztaná a talpunkat. Az hogy bónuszként a kisbabám persze igényelné, hogy néha vele is foglalkozzam, és éjszaka is enni szeretne, már tényleg csak az én bajom. Mondhatom, hogy egyre jobban megy ez a karantén, most már nem ordítok minden nap mindenkivel, csak minden héten párszor… Kezdünk belejönni, hogy minden kirándulás előtt kb egy óra felpakolni az elemózsiát (gyümi, szendvics, ital, nasi) mert nincs lehetőség sehova beülni, sehol meginni egy frissítő üdítőt.

Ha Marci van, akkor némileg cizelláltabb a délelőttünk. Ebben az esetben átlagosan fél óránként egy „Marci segíts, nem működik a…” – hangzik el, így bármibe is kezdett bele, fel kell álljon, hogy megelőzze a katasztrófát. Ekkor megpróbálunk együtt tanulni az elsőssel és a negyedikessel, ami néha azért idegtépő, mert vagy én utálom az anyagot, vagy ő, és ez látszik rajtunk. Nem értem például, hogy negyedikben hogy lehet, hogy a Rákóczi szabadságharcot össze kell hasonlítaniuk az 1848-as forradalommal, vagy miért kell tudni alsóban a vízparti virágokat név szerint, vagy hogy hány tojást tojik a gyöntyúk hetente… Úgy rémlik nekünk ilyet nem kellett, de ha igen, akkor abból is csak az következik, hogy mivel nem emlékszem rá, teljesen felesleges volt. Tehát, miközben egyikünk teljes erőbedobással tanul az elsőssel, addig a másik a negyedikest támogatva, hogy ne lanyhuljon a lelkesedés, kioson a konyhába és megfőzi az aznapi ebédet. Néha, ha az ötödikes is végre géphez jut (mert ketten használják), ő is odasomfordál és pofonegyszerű feladatokat nyom az arcomba, csak, hogy vele is foglalkozzunk kicsit. Mondjuk ez a legkevesebb, ezt még szinte élvezem is.

Amit nem élvezek, az a keresgélés a krétán, emailben, facebookcsoportban, valahol a net sűrű homályában…., aztán azt se, amikor vissza kell küldenem az elkészült anyagot. Befotózás, letöltés, feltöltés, video esetén tömörítés, tanár email címének kikeresése…Egész életemben utáltam a monoton adminisztrációs feladatokat, és ebben a karantén is csak megerősített. Aztán ha megcsúszunk, és szombatra is marad leadandó, akkor az demoklész kardjaként lebeg a fejem felett. Egész nap könyörgök a gyereknek, hogy nézzük át mi hiányzik, hol akadt meg a leadás folyamata, tehát már megint egyre vészterhesebb a hangulat. Ha nem csúszunk meg, akkor ezek a hétvégék a béke rövid szünetei ebben a karanténkáoszban, de vasárnap délutánra már összeszorult gyomorral várom a hétkezdést.

 Talán soha életemben nem utáltam így a hétfőket, mint az elmúlt hónapban, mert nem tudok megfelelni, mert a gyerekeim rossz jegyeket fognak kapni, mert nem tartom jónak a rendszert, és ezért nem tudok, de nem is akarok teljesen beleilleszkedni. Az is egy faramuci helyzet, hogy nem őket, hanem elsősorban minket szülőket osztályoznak, hiszen az elsősnél az én hibám, ha nem küldöm el időben a házit és az is, ha az emailben küldött visszacsatolást már nem mondom el neki, mert időközben elsodor a többi gyermekem árja. 

Tovább az eredeti oldalra!