Hannover
Előzmények
Az idei utazásokat tekintve merész terveket
szövögettünk Andival. Télen mindössze néhány hét alatt ledaráltunk a rendkívül
népszerű, századfordulón játszódó kanadai sorozat, a Murdoch nyomozó rejtélyei közel 150 epizódját, melynek hatására
alig telt el nap, hogy ne ábrándoztunk volna egy többhetes kanadai útról.
Toronto, Ottawa, Montréal, megfűszerezve egy kis Niagara-vízeséssel egy életre szóló
élménynek ígérkezett, melyet – Andival egyetértésben – akár szüleinkkel közösen
hozhattunk volna össze. Egy közös utazás ötlete már önmagában felvillanyozta
őket, úgyhogy innentől kezdve egyre tudatosabban álltam rá a torontói repjegy vadászatra. Sajnos a nyári hónapokról már február vége felé
lekéstünk, onnantól kezdve pedig lassan, de biztosan emelkedtek a repjegyárak,
mígnem tavasz közepére be kellett látnunk, idén nem lesz semmi a kanadai útból.
A szülős utazás ötletét ugyanakkor nem akartunk
kukázni ezzel együtt, úgyhogy kitaláltunk, mindkettőnk szüleit megutaztatjuk
egy-egy rövidebb, hosszú hétvégés út erejéig. Az olcsó, nyári Wizz Air jegyek
kínálatából Hannover és Szarajevó tűnt két olyan érdekes desztinációnak, ami
talán nekik is tetszhet, így végül előbbire Andi szüleit, utóbbira az enyémeket
gondoltuk ki útitársnak.
Ráadásul a június közepi hannoveri út egyúttal kiváló
szülinapi meglepetésként is szolgált Andi apukájának, aki pont azon a hétvégén
ünnepelte 54. születésnapját.
Két héttel az indulás előtt, Andi jelezte, nem ártana
lassan szállást foglalni Hannoverbe, mivel egyre-másra telnek be az olcsóbb
helyek, s a kínálat távolról sem túl kielégítő. Mivel Andi szüleit sem egy híd
alatti zuggal akartuk születésnap alkalmán meglepni, este kezdődhetett a nagy
hannoveri szállásvadászat. Hamar be kellett látnom, hogy a szokásos Hostelworld-ös
tárházam ezúttal kevésnek bizonyul, s az egy-két autópálya menti, sokágyas
ifjúsági szállás inkább átok, mintsem ajándék a szüleink generációjának. Végül
jobb híján ráfanyalodtunk az igencsak túlárazott Booking.com ajánlataira, mely nagyjából a megfizethetetlen
belvárosi és a még épp elviselhető külkerületi szállásokból állt. Közben persze
agyonfrusztrált a Booking-nak a honlapja, mely mindvégig folyamatos
lelkiterrort alkalmazva („Siessen, már
csak 1 szoba foglalható ezen az áron!” vagy „Jelenleg hatan nézik ezt az ajánlatot! Nehogy lemaradjon!”, „Épp most foglaltak itt! Nagyon keresett!”)
próbál nyomást gyakorolni szegény szálláskeresőre, aki persze a tizedik ilyen
után jól bestresszeli magát, hogy szoba nélkül marad és mehet a híd alá aludni.
A kapkodásnak meg is lett az eredménye, lefoglaltunk egy 4 ágyas szobát az
egyik külkerületi hostelben, amitől Andi anyukája, Gyöngyi (aki a kezdettől be
volt avatva a tervbe) távolról sem volt elragadtatva. A legnagyobb szívás az
egészben, hogy a foglaláskor – kérés nélkül – levonták a teljes szállásdíjat,
amely így 100%-ban kifizetve, lemondhatatlanul a nyakunkon maradt. Andi be sem
merte vallani anyukájának, hogy ezt nem tudjunk már módosítani, mely így elég
kiábrándító ajándék lett volna, így végül ketten maradtunk a négy ágyra, míg
Gyöngyi foglalt kettejüknek egy másik helyet, a város túlsó végén.
Tehát finoman fogalmazva sem indult túl rózsásan a
hannoveri kaland, Andit már Hannover említése kapcsán is elöntötte a méreg. Az
indulás közeledtével végül megbékélt lelke, lelkesen készült az ajándék
átadására, a szálláson pedig már inkább csak jókat derültünk, mint
idegeskedtünk.
Az utolsó próbatételnek a reptéri transzfer kérdése
mutatkozott, mivel péntek kora délutáni járat lévén senki sem tudott kidobni
minket Ferihegyre. Szerencsére sikerült meggyőzni Andiékat, hogy Dunakesziről
lehetőleg ne a kisebb vagyont felszámító taxival menjünk, hanem inkább hagyjuk
a reptéri parkolóban a saját kocsit, a taxis ár ötödéért.
1. Nap –
Érkezés Hannoverbe (2017. június 16.)
Mivel a gépünk csak háromnegyed kettőkor indult, elég
volt 9 körül kikászálódni az ágyból. Kényelmesen megreggeliztünk, megkentük az
útra szánt szendvicseket, majd vártuk, hogy Andi szülei negyed 12 körül
befussanak. Az M0-áson ripsz-ropsz kiértünk a reptérre, s egyből sikerült
megtalálni a bejáratot a Holiday Lite
parkoló területére, mely a legolcsóbb parkolási lehetőséget kínálta a reptér
területén. Bár előzetesen nem foglaltunk parkolóhelyet, sikerült egész hamar
leparkolni, annak ellenére, hogy roskadásig volt tömve kocsikkal a terület.
Innen 8-10 percnyi egészségügyi séta következett a terminálépületig,
kompenzálandó az olcsó parkolódíjakat.
Rögtön át is estünk a biztonsági ellenőrzéseken, ahol
ezúttal Gyöngyi táskáját minősítették gyanús elemnek, melyet az elhivatott
személyzet töviről hegyire áttúrhatott mindenféle tiltott eszköz után nézve,
természetesen sikertelenül.
Mivel még maradt egy csomó idő indulásig,
letáboroztunk az egyik padra, s előkaptuk az úti szendvicseket. Még le sem
nyeltem az utolsó falatot, már azon fantáziáltam, milyen poén lenne kipróbálni
a MasterCard Lounge finomságait, melyet néhány hónapja már az Erste Wizz Air
hitelkártyámmal is ingyenesen igénybe lehet venni. Mivel ide csak a
kártyatulajdonos mehet be díjmentesen (többiekért fejenként 5000+ forintot
kellene perkálni), egyedül mentem a felfedezőútra. Az ajtó mellett ülő
hölgyikéknek be kellett mutatni a beszállókártyát és a hitelkártyát, majd zöld
utat adtak büférészleghez. Semmi extrára nem kell gondolni, többnyire csak
falatkákat (kis pogácsát, sütikéket, háromszögszendvicseket), szénsavas üdítőket
és sört, bort lehetett fogyasztani. Vettem néhány szem pogit, pár kókuszgolyót
és egy 0,33l-es Heineken kíséretében leküldtem őket a bendőmbe, majd
elégedetten visszaszambáztam a többiekhez.
Amikor aztán kezdődött a beszállás, lebattyogtunk a
fapadosokat kiszolgáló bádogterminálhoz, s már épphogy engedtek volna ki minket
a géphez, amikor elkezdett szakadni az eső. Miután mindenki felmenekült az
enyhülő eső elől a gépre, még további 20-25 perces várakozás következett, mire
bemondták, valami gond volt a beszállásnál használt rendszerrel, és még nem
kapták meg a hivatalos infókat az utasokról.
A repülőút bő másfél óra lehetett, délután negyed
4-re érkeztünk meg Hannoverbe. Miután kikeveredtünk a terminál előterébe, hoztam
egy ingyenes térképet az információs pultról, majd a villamos-, metró- és
S-Bahn-vonalak sűrű hálózatát fürkészve megfejtettünk, hogy első körben az #S5
járattal kell eljutnunk főpályaudvarra (Hauptbahnhof).
Szépen beálltunk a peronon lévő jegyautomatához kígyózó sorba, mely egész szépen
fogyadozott, mígnem a közvetlenül előttünk lévő magyar páron úgy tűnt, végleg
kifog ez a fránya masina. Mivel mi addigra már kisütöttük az árjegyzéket bújva,
hogy esetünkben a 12,60€-ba kerülő, ötfős csoportos napijegy éri meg leginkább,
egyre türelmetlenebbül szemléltem a párocska bénázását. Amikor aztán
hátrafordulva a segítségünket kérték, hamar beláttuk, távolról sem olyan
magától értetődő kiigazodni a bonyolult menürendszeren. Jobb híján mi meg a
mögöttünk ácsorgó idős német házaspár szakértelmében bíztunk, akik az
olvasószemüvegüket felvéve, hosszas nyomkodás után így szóltak:
-
„Hát, én sem értem, elég logikátlan az egész!”
– jegyezte meg a néni.
Nos, ha ezt egy eche német mondja egy német
rendszerre, az már jelent valamit. Végül sikerült megoldani a rejtélyt –
először a GVH (a hannoveri BKV) gombot kell benyomni, s utána választhatsz a
különböző jegyek, bérletek közül, különben a távolági vasútállomásokat és
jegyeiket hozza csak fel a képernyő.
A vékony kis sajtcetlire emlékeztető bérletet
felszállás előtt kezelni kell, s onnantól számít az érvényessége.
Az út a Hauptbahnhof-ig
alig volt 25 perc, ahol aztán két megálló erejéig átnyargaltunk az egyik
elővárosi vonatra (Regional Bahn),
majd elindultunk megkeresni Andi szüleinek a szállását, mely egy rendkívül
kellemes kertvárosi kerületben található. Útközben elhaladtunk egy óvoda
mellett, ahol valamilyen évzárós kerti parti mehetett éppen rengeteg szülővel,
háromszor annyi gyerekkel és finom ételeket sejtető, ínycsiklandozó
illatokkal. Ahogy közeledtünk a szállás
feltételezett helyszínére, a szülők egyre növekvő kíváncsisággal lesték a
szembejövő épületeket, vajon melyik lesz az övék. Míg Gyöngyi arcán a „Na, vajon jó lesz-e?”, míg Ferin a „Na vajon hova hoznak engem?” tekintetet
véltem felfedezni. Amikor aztán a telefon GPS-e jelzett, hogy megérkeztünk, és
a szállás neve is gyanúsan megegyezett a kiírással (Eilenriedestift), az egyik bejáratnak vélt ajtóhoz járultunk.
Zárva. Ferivel egymásra néztünk, majd próba szerencse alapon benyomtuk az ajtó
melletti kaputelefonos csengőt. Válaszul egy unalmas férfihang darált el valami
német szöveget, amely a hanglejtéséből ítélve valamilyen kérdésben
végződhetett, de egy kukkot sem értettem belőle. Illett volna valamit nekünk is
beleszólnunk, ám míg Andival az akkurátus nyelvtanú német válaszon agyaltunk, Feri
odahajolt a mikrofonhoz és néhány pillanatnyi hezitálás után megszólalt:
-
„Ööö…Wir sind…Hungary Tourist!” – ragadta
meg tökéletesen a lényeget, összefésülve az angol és német szavakat.
Amilyen hirtelen játszódott le a jelenet, annyira
mulatságosnak hatott, mi hárman csak úgy kacagtunk hátul. Végül a hang egy
ajtóval odébb, a főbejárathoz irányított minket, amiről már inkább el tudtuk
hinni, hogy tényleg hotelszerű tevékenységet folytat. A recepciós hölgy
rendkívül szívélyesen útbaigazított minket – csak egyenesen tovább a folyosó,
majd balra, majd jobbra, az ottani ajtónál ki, majd be, s ismét balra, utána
egyesen…stb. Szerintem, ahogy elindultunk megkeresni a szobát, már el is
felejtettük, mit mondott. Háát, ami viszont ezután jött, azt nehéz szavakba
önteni…
Ahogy végigtrappoltunk a hosszú folyosón, a helyre
egyre kevésbe emlékeztetett hotelra, sokkal inkább egy modern megjelenésű
kórház jutott volna róla eszembe, de valljuk be őszintén, sosem voltam egy
lakberendezési szakértő, akár valami letisztult, funkcionalitást előtérbe
helyező helynek is gondolhattam volna. Aztán amikor egy köntöst viselő idő
bácsika totyogott el mellettünk, majd egy gondozónő által támogatott nénike
mosolygott ránk, egyre aggódóbb pillantásokat váltottunk egymás között. Milyen
hely ez? Amikor a folyosókon bóklászva már hatodik járókeretes öreget hagytuk
le, láttam, ahogy Feri szemei kerekedek el.
-
„Ti most komolyan egy öregek otthonába
hoztatok?” – tette fel kissé bizonytalanul a kérdést, remélve, hogy csak
elnéztük a házszámot, mire kitört belőlem a nevetés.
Amikor egy infúziós állványt terelgető papa mellett
suhantunk el, Feriből kibukott az újabb gondolat:
-
„Öregek otthona…hmm…na, Apa, ezt neked
szülinapodra!” – dörmögte alig hallhatóan a bajsza alatt.
Na, ekkor már potyogtak a könnyeim a nevetéstől, alig
bírtam abbahagyni, de a többiek is a hasukat fogták a röhögéstől. Végül 10
percnyi kavarodás után találtunk egy újabb recepciót, itt kellett fizetni és
becsekkolni. Itt derült fény a valóságra is – ez a masszív épület valóban egy
idősek otthona, melynek azonban egyik szárnyában kibérelhető apartman lakások
vannak, s mint kiderült, nem is rosszak. Rendkívül szép, ízléses, négycsillagos
hotelre emlékeztető szobát kaptak, helyhez egy kicsiny kertes terasz is
tartozott. Látva a szobájukat, szerintem Gyöngyi határozottan megkönnyebbülhetett!
Andi szülei lepakoltak, ittunk mindannyian egy gyors instant kávét, majd
visszavonatoztunk a belvárosba.
Kilépve a Hauptbahnhof ajtaján egy nagyobbacska térre
jutottunk, melynek közepét az egykori hannoveri király, Ernő Ágost diadalittas lovasszobra díszíti. Valóban, Hannover 1814
és 1866 között független királyságot alkotott, míg be nem olvadt a későbbi
Német birodalom zászlóshajójának számító Porosz Királyságba.
Innen a forgalmas sétálóutcán, a Bahnhofstraßén indultunk el, melynek végén a város kvázi főterére (Kröpke) értünk ki. Itt található egy sötétzöldre
festett, díszesen kovácsolt óramű, amely a hannoveriek egyik kedvelt
találkahelye.
Ezt követően elsődleges küldetésnek egy megfelelő
vacsorahely felderítését tűztük célul, így az utcákban sétálva inkább az
éttermeket lestük, mintsem a látnivalókat. Vetettünk egy gyors pillantást a
Régi Városháza (Altes Rathaus) több
mint 600 éves épületére, szétnéztünk a mellette elterülő egykori piactéren (Am Markt), amelyet a 14. századi, vöröstéglából
épült Marktkirche dominál.
A hatalmas
óratornya a maga 97 méterével így is tekintélyt parancsoló látvány, főleg ha
hozzátesszük, eredetileg másfélszer ilyen magasnak kellett volna lennie, csak a
városi kincstár idő előtti kiapadása akadályozta meg a rekorddöntő kísérletet. Érdemes
megfigyelni a hatalmas bronzajtón lévő díszítéseket is, melyek a német
történelemből merítenek motívumokat.
A templomtól induló Kramerstraße talán az óváros egyik leghangulatosabb utcája, melynek
a sarkán végül beültünk egy szimpatikusnak tűnő étterembe (Café & Bar Celona). A többnyire pizzákat és burgerket
felvonultató menüből mindannyian az utóbbira szavaztunk, annyi különbséggel,
hogy Gyöngyi a kenyérmentes (igen, van ilyen!) verziót próbálta ki. Egy korsó
jó kis német sörrel leöblítve kiválóan megtette mindez vacsorára.
Ezután tettünk még egy rövid levezető sétát a
városban. Végigjöttünk a hangulatos, fabetétes házakkal szegélyezett Kramerstraßén, majd a keskeny Leine folyócska mentén andalogtunk
egyet.
Végül tettünk egy kört a város egyik látványosságának számító Új
Városháza (Neues Rathaus) körül,
melynek udvarán másfél tucatnyi nyuszi ugrándozott vidáman.
Innen visszaorientálódtunk a pályaudvar felé, ahonnan
Andi szülei vonattal, mi pedig metróval (U-Bahn)
indultunk vissza a szállásra.
Kíváncsi voltam, hogy végül a Booking-os
melléfogásunk révén milyen hostelt is sikerült foglalni. Hát, az első benyomás
nem volt túl megnyerő. Az előkelő hotel és olcsóbb hostel résszel is rendelkező
komplexum közös recepciót üzemeltetett, ahol a recepciós meglehetősen unott,
flegma módon fogadott minket:
-
„…És…Hol a két másik ember?” – kérdezte, miközben úgy nézett ránk, mint két
ostobára.
-
„Nincs másik két ember, mi ketten vagyunk.
Mint az előbb mondtam, az a honlapon sehol sem volt feltüntetve, hogy automatikusan
mind a négy főre is levonja az összeget, mi csak két ágyat foglaltunk volna a
négyfős szobából.” – mondtam magabiztosan ezt a nyilvánvaló füllentést. – „Esetleg nem lehetne korrigálni a foglalást,
felszabadítani a maradék két ágyat és így más is foglalhatna, mi meg
visszakapnánk a fölöslegesen kifizetett díjat?” – próbálkoztam a
lehetetlennel.
-
„Ez sajnos így nem lehetséges.” - vágta rá.
A válaszon nem lepődtem meg, bár a recepciós modora
még jobban zavart. Miután megkaptuk a kulcsokat, megnéztük, mit is kaptunk a
pénzünkért.
A hosteles részleg előtere egy horrorfilmeket idéző, gyéren
megvilágított előszobával kezdődött, ahol néhány mozdulatlan alak figyelt
minket a félhomályban. A szobánk az emeleten volt, s többnyire minden bútor a
hostel kék-sárga színeiben pompázott, alapvetően korrekt, fiatalos hangulatot
árasztva.
-
„Öt ágy van.” – jelentettem ki, felmérve
a négyágyas szobánkat.
Viszont egyikhez sem kaptunk ágyneműt, úgyhogy azért
még vissza kellett térnem kedvenc recepciósunkhoz.
-
„Az nem létezik, hogy nincs. Kell lennie.”
– erősködött.
-
„Márpedig nincs.”
-
„Pedig, pedig lennie kell.”
-
„Szóval akkor kaphatnánk végre két garnitúra
ágyneműt? Amúgy, meg tudná nézni, ki volt-e takarítva a szoba? A párnán és a
lepedőn hajdarabokat találtunk…”
Látszott, hogy gyöngyözik a
srác homloka, ahogy végigpörgeti a takarítási naplót.
-
„Igen, volt takarítás.”
-
„Hát, nem túl meggyőző, ha hajakkal van tele
az ágy. Kérem, intézkedjen.”
-
„Háát…öö…holnap küldünk egy újabb
takarítószemélyzetet délután.”
-
„Hálásan köszönöm.” – válaszoltam
ugyanolyan flegmán, ahogy ő beszélt velem eddig, majd egy hátraarcot vágva
visszaindultam a szobába.
2. Nap – Marienburg
és Herrenhausen kertek (2017. június 17.)
A reggelünk óramű pontossággal ki volt számolva.
Kelés 8-kor, villámgyors készülődés, mivel el kellett érnünk a hostel melletti
megállóból induló 8.31-es villamost úgy, hogy a mai napi csoportos bérletünket
is sikeresen megvettük. Jelentem alássan, sikerült, de nem sok híja volt. A
jegyautomata nem fogadta el a hitelkártyámat, s a villamos már robogott a
megálló felé, amikor még azt találgattuk, hogyan is fogunk fizetni. Végül Andi
villámgyorsan betuszkolt némi készpénzt a masinába, s ahogy kipottyant a már
jól ismert sajtcetli-bérlet, huppantunk is fel a már bent álló villamosra. Apropó,
villamos! Valahonnan olyan ismerős volt ez példány, amin utaztunk. Aztán
egyszeribe beugrott mindkettőnknek! Hát persze, „hannoveri villamos”! Ki ne
emlékezne a régi pesti #3 számú TW 6000-es villamosokra? A használtan vásárolt,
multifunkciós (metróként és villamosként is bevethető) járművek anno hatalmas
számnak hatottak, pedig igazi előnyüket (hogy alacsony és magas peronhoz is tudnak
alkalmazkodni) pesti pályákon távolról sem tudták kihasználni, sőt eleinte
szinte mindenki a furcsa „billegő lépcsőjüktől” idegenkedett.
Miután beértünk a Hauptbahnhofra, átszálltunk a
szülők szállása felé (Celle irányába) perceken belül induló #S7 vonatra. Ők már
a megbeszéltek szerint a túloldali peronon vártak minket. Szülinapja alkalmából
meghúztuk Feri fülét, majd az éppen érkező járattal visszarobogtunk a
főpályaudvarra. Minden pontosan ki volt számolva.
Reggeli menün sem kellett sokat agyalnunk, elég volt
végigpásztázni a pályaudvar alagsorában sorakozó, gusztábbnál gusztább
pékárukat, szendvicseket és süteményeket kínáló helyeket. Végül Andiék találtak
egy kis sütödét, ahol a frissen sült, ujjnyi vastagra szelt sonkát tettek
friss, ropogós buciba, mely némi ketchuppel és mustárral feltuningolva pompás
reggelinek bizonyult. A szigorú diétát követő Gyöngyi csak nyálcsorgatva
figyelhette a kis doboznyi krumplisalátája fölül, ahogy Andiékkal élvezkedünk a
mennyei ízkavalkádon. Hiába, ha ma épp „keményítő nap” van, nem eshet bűnbe az
ember holmi sültsonkás buci láttán!
A szomszédos pékségben vettünk néhány tökmagos
perecet uzsonnára, majd elindultunk megkeresni a buszmegállót, ahonnan a közeli
Marienburg kastélyba indulnak járatok. Azt tudtuk, hogy a #300 buszt kell
keresni, de mivel egymásnak ellentmondó infókat kaptunk a megkérdezett
járókelőktől, berohantam a pályaudvarral szemben lévő turistainformációs
irodába. Személyes sikerként éltem meg, hogy nemcsak megértettettem magam
németül, de a kisegítő hölgyemény nem akart kétmondatonként átváltani inkább
angolra.
A járatunk a vasúti pályaudvar túloldalán kiépített
buszterminálról indult, melyet minden irányból földtúrások és építkezések
vettek körül.
Kényelmesen elértük az előzetesen kinézett 10.38-as buszt, bár
ülőhely már nem jutott egyikünknek sem.
Ettől a kis kényelmetlenségtől eltekintve
kifejezetten élvezetes volt ez a kb. háromnegyedórás út, mivel kedves kis
falvakon, városkákon és szép tájakon vezetett az utunk.
A Pattensen
városka melletti dombon magasodó, tündérmesébe illő, középkori hangulatú Marienburg
kastélyt (Schloss Marienburg) V.
György hannoveri király építette szeretett feleségének, Máriának 1858 és 1867
között, amolyan nyári rezidenciaként, ahova el lehet menekülni a királyi udvar
jelentette feszültségek elől.
A neogótikus épületet teljes mértékben sosem
fejezték be, mivel 1866-ben kitört a porosz-hannoveri háború, így az uralkodó
is menekülni kényszerült.
A kastély jelenleg is a Hanover királyi család (igen,
egy „n”-nel!) tulajdonában van, így szigorúan csak vezetett túra keretében
lehet idelátogatni. A belépőjegy fejenként 9 euróba kerül, melyhez némi depozit
fejében jár audioguide is.
Sajnos ugyanakkor fényképezni nem lehet a
lakosztályokban. Egy teátrális mozdulatokkal magyarázó, korhű ruhákba öltözött
középkorú hölgyet kaptunk idegenvezetőnek, aki olyan drámaian színpadias módon
adta elő a mondókáját, mintha éppen a Hamletet játszaná el. Én inkább az angol
nyelvű audioguide-ra füleltem, mely tömören és lényegre törően beavatott a
kastély történetébe. Megtudtuk például, hogy több mint 100 éven keresztül a
Hannoveri Királyság és az Egyesült Királyság közös uralkodókkal,
perszonálunióban uralkodott, így a brit hatás igencsak érezhető a kastélyon is.
Végigjártuk a lakosztályokat, a csodaszép, boltíves könyvtárral és konyhával
egyetemben.
A túrát követően kinéztük a következő visszafelé menő buszt
(14.12), s mivel még bőven maradt időnk addig Andiék leültek az udvari büfébe
egy sör mellett elmajszolni a tökmagos perecüket, míg én a jó fotótéma kedvéért
körbegyalogoltam az egész kastélyt. A kissé meredek, erdei csapások nem igazán
számítottak mindenhol könnyű terepnek, de legalább a túloldalról is meg tudtam
örökíteni az épületet.
Ezután együtt kibattyogtunk a buszmegállóba, ahova
másodpercre pontosan begördült a 14.12-es hannoveri járat. Hazafelé végig azon
vitatkoztunk, hogy vajon a környező földeket borító széles, zöld levelű növény
mi lehet valójában? A botanikai skála legszélesebb spektrumát felvonultató tipp-kavalkádból
Feri került ki győztesen – cukorrépa volt a megfejtés.
Visszaérve Hannoverbe stratégiai döntést
kellett hoznunk. Ebéd most és látnivaló később, vagy fordítva. Nem volt ez
egyszerű kérdés, mivel az egyik legfőbb hannoveri látnivaló, a Herrenhausen
kertek (Herrenhäuser Gärten) messze
kint a külvárosban találhatóak. Végül a kertkomplexum élvezett prioritást, bár
szerintem tudtuk mi azt valahol, hogy jól bekajálunk így késő délután, utána
már nem megyünk nagyobb felfedezőtúrára.
Az teljesen egyértelműnek mutatkozott, hogy a Kröpke
megállónál a #4 metróra kell átszállnunk, mivel ez a vonal megy a kertek
irányába. A térképünk szerint a Georgengarten csücskénél található Königsworter Platz megállónál lett volna
érdemes leszállni és onnan végigsétálni a csodaszép parkokat.
Megérkezve az
állomásra éppen a térképemet bújtam, amikor néhány metróalkalmazotti ruhában
feszítő bácsika szólított meg, hogy segíthetnek-e valamiben, mit keresünk. Az ő
javaslatukra visszapattantunk a metróra még négy (!) megálló erejéig, mivel a
parkok hatalmas területen terülnek el, és a bejárat jóval odébb, a Herrenhäuser Gärten állomásnál
található. Útközben elhaladtunk a Leibniz
Universität impozáns egyetemi épülete mellett, melyet még épp le tudtam
fotózni az elhaladó metrókocsiból.
Miután leszálltunk az időközben villamossá
transzformálódott metróról, a főút baloldalán lévő Herrenhausen-palota bejárata felé vettünk az útirányt, ahol a
pénztár is található. A belépőjegyek fejenként 8 euróba kerültek, melyekkel a
Nagy kert (Grosser Garten), a György-kert
(Georgengarten) és a Berggarten mellett a Palotamúzeumba is szabadon beléphettünk.
Utóbbi, amolyan városi történeti múzeumként is felfogható, mely a hannoveri
barokk abszolutizmus időszakába nyújt betekintést, annak számtalan művészeti
alkotásával és kincseivel együtt. Minket azonban elsősorban a híres barokk
kertek érdekeltek, úgyhogy a nézelődést a Nagy kertben (Grosser Garten) kezdtük, melynek kialakítását 1666-ben kezdték meg,
és közel három évtizedig tartott.
A bejárat mellett egyből a szobrokkal sűrűn
díszített vízlépcsőt (Cascade)
csodálhattuk meg, melynek a tetejéről nagyszerűen be lehetett látni a
Harang-szükőkút körüli mesterien megtervezett, hatalmas kertrészletet.
Ezután módszeresen bejártuk az egész parkot, melynekrengeteg kisebb-nagyobb, sövénnyel elkerített kis alkertjeit fedezhettük fel
lépten-nyomon.
Megcsodálhattuk a hársfa kertet, hattyúk tavát, rózsakertet,
emlékpavilonokat és több 10
méter magasra fellövellő nagy szökőkút vízcsóváját, mielőtt
elindultunk visszafelé.
Útközben leültünk pihenni a Kerti színház nézőterénél, melyhez aranyozott szobrokkal kirakott
ösvény vezet.
Szinte minden második szobor kínálta magát, mint a sarki
rosszlány, hogy Ludwigot valamilyen vicces pózban ráültessem egy fotó erejéig,
s mivel senki sem szólt rám ezért, nem is fogtam vissza magam.
Visszaérve a
palotába konstatáltunk, hogy a palotamúzeum 20 perc múlva zár, úgyhogy gyorsan
leadtuk a cuccunkat a ruhatárba, hátha még végig tudjuk rohanni a tárlatot, de
már nem engedtek be minket.
Mivel már elég fáradtak voltunk, sejthető volt, hogy
a maradék két hatalmas kertet nem fogjuk tudni töviről hegyire bejárni, úgyhogy
Andi szülei a botanikus kertként üzemelő Berggartent választották, míg én
meggyőztem Andit, hogy mi gyorsan nézzünk körül a Georgengartenben előbb, majd
csatlakozzunk szüleihez. Nos, meglátva, hogy a Georgengarten tulajdonképpen egy
hatalmas nyilvános park (nem is kellene ide belépő) és a hosszú, nyílegyenes Herrenhäuser Allee-n, valamint egy
mesterséges tavacskán kívül más látványosság nincs, inkább mi is a Berggarten mellett döntöttünk.
Gyöngyi
amilyen kimerült volt korábban, legalább annyira feldobta a botanikus kertnek a
változatos és egzotikus növényvilága, olyannyira, hogy még akkor is az újabb és
újabb kertrészek felé vette az irányt, amikor Andival mi már rég a kijáratot
lestük.
Este fél 7 körül végeztünk, komolyan megváltás volt
leülni a metrón visszafelé a városba. A mai vacsora egyben a Feri
születésnapjának megünneplésére is hivatott volt, úgyhogy valamilyen jobb
helyet szerettünk volna kinézni erre a nemes alkalomra.
Nem is kellett messze
mennünk a tegnapi vacsora helyszínétől, szó szerint a vele szemben lévő
étterembe ültünk végül be (Broyhanhaus),
azaz ki, mivel a zsúfolási telt helynek csak kültéri, utcafronton maradt egy
megüresedett asztala. Az ételkínálat nem tűnt rossznak így elsőre, bár
egyértelmű kedvencre egyikünk sem talált. A kiérkező – s önmagát rendkívül
szellemesnek gondoló – pincér gépiesen végigdarált néhány előre betanult
köszönést németül, angolul, oroszul, franciául és olaszul, hátha valamelyik
betalál, de a magyarral nyilvánvalóan ráfázott. Először italokat rendeltünk, ám
Andinak és nekem is rossz sört hozott ki, majd megmagyarázta, hogy ezek
tulajdonképpen azok, amiket mi kértünk. Nagy nehezen megszültük a
kajaválasztást is. Legnagyobb meglepetésünkre, 10 perc sem telt el, amikor egy
segédjével együtt megjelent négy nagy tányérnyi étellel az asztalunknál,
lepakolta őket, mint postás a kikézbesített levelet, majd visszavágtatott az
étterembe. Nálunk mindenki megszemlélte az ételét, konstatáltunk, hogy 75%-ban
ez nem az, amit rendeltünk, majd ahogy jeleztük a tévedést, pincérünk idegesen kirohant,
felkapta az négy tányért, és a segédjét szidva, hurrikán módjára elviharzott.
Hát, egy „elnézést” azért elejthetett volna, állapítottuk meg magunkban. Andival
amúgy valamilyen halat rendeltünk (heringet talán?), amely a napi menüben
szerepelt, csak különböző módon elkészítve. Amikor végül kihozták a valódi
fogásokat, hamar kiderült, melyikünk járt jobban.
Én a viszonylagkockázatmentes verziót fogtam ki, mely a panírozott sült hal, párolt zöldbab,
krumpli lepény kombinációja volt. Andi ellenben egy-egy vékony szelet almán
megpihenő, ribizli szósszal leöntött nyers haltekercset nyert meg vacsora
gyanánt, mely valóban felejthetetlen gasztronómiai élménynek bizonyult, csak
nem éppen a jó értelemben. Szegény, hősiesen leküzdötte halacskák jó részét, és
bár mindannyiunk fogásából kapott egy keveset vigasztalásul, a gyomra láthatóan
nem nyers heringre vágyott egy eseménydús, de fárasztó nap után.
Hát, annyi szent, ez a szülinapi vacsora nem fog bekerülni
a fejedelmi lakomák dicső rangsorába – vagy csak a sor legvégére. Innen a
Hauptbahnhof felé vettük az irányt, ahol elbúcsúztunk a szülőktől estére, majd
mielőtt a metró felé folytattuk volna az utunkat, Andi kapott egy kis
sajttortát az egyik pékségből, fájdalomdíjként a nyers hal okozta gyomortraumáért.
Visszaérve a hostelbe összepakoltuk a cuccainkat,
elrohantunk fürdeni és bezúgtunk az ágyba.
3. Nap – Új
Városháza és indulás haza (2017. június 18.)
Nagyjából egy bő délelőttünk maradt még nézelődni
Hannoverben, mielőtt a reptér felé kellett volna vennünk az irányt, így
igyekeztünk minél többet kihozni ebből a néhány órából.
Reggel 8-ra fel is keltünk mindketten, gyors
készülődés után lefotóztuk a szobánkat, majd csakúgy, mint tegnap, a 8.31-es
villamossal mentünk be a városba. Már fejből tudtunk, hogy a pályaudvar melyik
peronjáról indul a vonat, mellyel felvehetjük Andi szüleit. Miután összeszedtük
őket, reggeli gyanánt visszatértünk a tegnapi helyre, ám ezúttal – jó némethez
illően – bratwursttal indítottuk a
napot.
Hannoverből nagyjából egy fő látnivaló maradt, az Új
Városháza, amely egy fölöttébb festői környezetben, egy hangulatos kis tavacska
partján áll, a Maschpark szélén állt. A Hannoverről szóló képeslapok,
jellegzetes látképek többségén ezt az épületet láthatjuk, ahogy sziluettje
tükröződik a víz felszínén.
A pályaudvartól először elgyalogoltunk a Kröpkén már
ismert díszes óraműig, majd rákanyarodva a Georgstraßéra,
megcsodálhattuk az Operaházat (Opernhaus).
Ezután egy kis keresztutcán átvágtunk az Osterstraßéra,
ahol egy egészen ódon hangulatú templomromra bukkantunk, melynek bár álltak a
falai és a harangtornya, ám a mennyezete teljes egészében hiányzott. A 14.
században emelt Aegidienkirche sorsát
a II. világháborús bombázások pecsételték meg, s eredeti fényében már nem
építették újjá, meghagyva amolyan mementónak a háború borzalmaira emlékeztetve.
A templom kétségtelenül szomorú látványához
ugyanakkor egyfajta romantikus báj is társult, mely kiváló fotótémául szolgált.
Innen alig egy saroknyira kiértünk az Új Városházához
(Neues Rathaus). A parlamenthez méltó
pompával rendelkező, grandiózus épületet 12 évnyi építkezés után, 1913-ban
adták át, azóta a polgármester és a városatyák székhelye.
Maga az épület
ingyenesen látogatható, egyedül a kupolában kialakított kilátóteraszra kell
váltani egy fejenként 3 eurós belépőjegyet. Előtte azonban megcsodáltuk a
monumentális előcsarnok hatalmas belső tereit, ahol a városnak négy különböző időszakból
(19. század, világháború előtt/után, jelenkor) származó részletes makettje van
kiállítva, melyen megfigyelhetjük, hogyan változott Hannover az évtizedek
során.
Tettünk egy sétát a csarnok emeleti kerengőjén, majd az
enyémnél is súlyosabb tériszonnyal rendelkező Gyöngyit hátrahagyva, a kupola
aljához vezető lifthez járultunk. Felérve egy hosszú, kígyózó sor fogadott
minket, akik mind egytől egyig a kilátóba menő második lifthez várakoztak.
Egyszerre csak öt embert engedtek fel, azokat is csak akkor, ha öten ezzel
párhuzamosan távoztak is. Ez így aztán jó hosszú várakozást jelentett, ráadásul
a tűző napon. Bő háromnegyed órányi szobrozás után nagy nehezen feljutottunk az
alul-fölül üvegfalú lifthez, mely ráadásul végig ferdén haladt fel a kupola
tetejére.
Megérte türelmesen kivárni a hosszadalmas feljutást,
fentről lenyűgöző kilátás tárult a szemünk elé. Miután minden irányból
körbefotóztuk a látképet, leindultunk lefelé.
Az utazás záróakkordjaként tettünk egy sétát a
városháza körüli Maschparkban,
miközben fél szemmel a tökéletes fotóhelyszínt kerestem. A Masch-tavacska (Maschteich) egyik partjánál meg is
találtam, ahonnan kiváló rálátás nyílt a városházára.
Némileg szomorúsággal
töltött el, hogy a csodaszép épület teljes homlokzata fel volt állványozva, de
ez az élményeken mit sem változtatott. Itt készítettünk néhány képet, majd lassan
elindultunk vissza a Hauptbahnhof irányába. Búcsúzásul a tömzsi harangtornyú Marktkirchét és a 15. századból
származó, vöröstéglából készült, döbbenetesen szép Régi Városházát (Altes Rathaus) is megörökítettem így
napos időben.
A 13.40-es #S4 vonattal robogtunk ki a reptérre, ahol
aztán még közel kétórás várakozás következett, míg elkezdődött a beszállás.
A gépünk 16.05-kor szállt fel, s nagyjából este fél 6
körül landoltunk Budapesten.
Így utólag visszanézve, úgy gondolom, minden
kihoztunk ebből a rövidke kis hannoveri kirándulásból. A város és környezete
lazán kitölt két teljes napot, így egy ilyen hétvégi kiruccanáshoz ideális.
Annak pedig különösen örülök, hogy az utazás elérte a fő célját, hogy egyfajta közös
program keretében megutaztassuk Andi szüleit, és értékes időt töltsünk el
együtt négyen. Úgy tűnt, ők is remekül érezték magukat velünk, amely
mindenképpen jó jel a jövőre nézve. Remélem a szarajevói kirándulás az én
szüleimmel is hasonlóan jól sül majd el. Ki tudja, lehet, hogy az az össznépi
kanadai út is realitás lehet hamarosan…
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: