Szkopje felé fél(balkáni)úton…
Szkopje felé fél(balkáni)úton…
Szkopjéban nem terveztünk hosszú időt eltölteni, hiszen a macedón főváros nyaranta egy forró, szmogos katlan.
Amint megérkeztünk a buszpályaudvarra, továbbvitettük magunkat taxival a Szkopjétől 15 kilométernyire, nyugatra található Matka kanyon felé. A Treska folyó valószínűtlenül türkizkék vizét egy szűk, függőleges falú szakadékvölgyben duzzasztógáttal duzzasztották fel. A duzzasztógát mögött kezdődik a számos endemikus növény- és állatfajnak életteret adó kanyon. Rögtön az elején a Canyon Matka Hotel mellett csónakba lehet szállni, mely kb. 6 kilométernyit visz a tavon a Vrelo barlangig, majd vissza.
Mi inkább túrázni szerettünk volna a kanyonban, és az volt a tervünk, hogy egy irányban elmegyünk gyalog, vissza pedig csónakkal jövünk. A túraútvonal egy keskeny ösvény a kanyon meredek falába vágva, alant tátongó mélységgel, de - előbbire nem koncentrálva - gyönyörű panorámával Egy darabig jelölve van az útvonal, ám bizonyos idő után a jelzés és az ösvény is el-eltűnt a szemünk elől, s egy idő után már azt sem tudtuk, egyáltalán jó úton vagyunk-e, tart –e még az ösvény. Nem találtuk olyan csapást, ami letért volna a tó irányába a sziklafal mentiről, olyat ahol valamiféle kikötőhöz juthattunk volna. A kanyon elején levő térkép szerint gyalogosan 2,5 óra a csónakkikötő, de mivel az ösvény egyre keskenyebb, kivehetetlenebb és veszélyesebb lett, ráadásul a meleg megszorult a kanyonban, így inkább visszafordultunk. Azóta is sajnálom, mert már lehet, hogy csak pár méter hiányzott volna… utóbb más blogokban is olvastam, hogy nem csak mi jártunk így. (Ha valaki tudja, lett-e volna lehetőség csónakkal visszajönni, vagy hol kellett volna a csónakkikötőhöz letérni, ne habozzon kommentben megosztani az infót. Köszi előre is.) Ennek fényében érdemes kicsit túrázni gyalogosan is a kanyonban, mert fantasztikus felvételeket lehet készíteni erről a gyönyörű helyről, de végül érdemesebb befizetni egy csónaktúrára, vagy kibérelni egy-egy kajakot. A kanyonban számos kis monostor is található.
Helyi járatos busszal tértünk vissza Szkopjébe. A buszpályaudvaron felvettük a hátizsákokat, és ismét taxiba vágtuk magunkat, hogy aznapi szállásunkra eljussunk. Sajnos ezúttal egy taxis hiénát fogtunk ki: nekem kezdettől fogva ellenszenves volt, de amikor a piros lámpánál álló autóban sebesen pörgött előre a taxaméter, akkor már biztos voltam benne, hogy ki kellene szállnunk. Sajnos nem tettük, és a városon belüli célnál olyan összeget mutatott a taxióra, mintha Matka-távot futottunk volna. Amikor kiszálltunk, L. el is magyarázta nem túl finomkodó módon a taxisnak, hogy merre keresse a felmenőit azért, hogy kb. háromszoros árat gombolt le rólunk. Szállásunk a görög nagykövetséggel szemközt, egy panelház sokadik emeleti lakásában volt, de a modern berendezésű lakásban kellemes hűvös fogadott. Szállásadónk, Josif tanácsára rávettük magunkat, hogy a forróság ellenére elvánszorogjunk az általa ajánlott étterembe, a Destanba. Nem bántuk meg, mert itt is igazán jót vacsoráztunk.
Este, mikor kissé alábbhagyott a hőség, elindultunk a belváros felé, hogy megcsodáljuk az utóbbi években, a Skopje 2014 projekt címszó alatt újragondolt és újjáépített belvárost. A pénzpazarlás szembetűnő Európa egyik legszegényebb országában: a megalomániás építményeket még a magyar miniszterelnök is minden bizonnyal megirigyelné. Nagy nehezen sikerült a korábban megvásárolt képeslapokat is feladni, igaz, ez nem az egyébként hatalmas postaépületben volt lehetséges - ahogy ezt egyébként minden hagyományos gondolkodású ember feltételezné-, hanem egy bevásárlóközpont aljában. A művelet teljesítéséhez viszont kaptunk egy fénymásolt térképet!
Másnap reggel a Nis-ekspres járatával indultunk Belgrád felé, nem sejtve, hogy a „kaland még csak most kezdődik”. Macedóniában még nem volt semmi gond, de amint átléptük a szerb határt, szembesültünk a menekültválság durva valóságával [2015 nyarát írjuk – K.]. A határ utáni első buszmegálló tömve volt menekültekkel, a porban mindenütt emberek feküdtek, egy véres kés hevert a placc közepén, amit épp a szemünk láttára talált meg egy szemetet söprögető ember, és épp két ujja közé csippentve méregette.
A következő megállóban hallottuk, hogy a sofőrök valamit szerelgetnek a busz hátuljában, de végül továbbindultunk, és kb. 20 km/órával döcögtünk valahol Szerbiában. Már majdnem felértünk egy autópálya felhajtóra, mikor - egy út menti sírköves mellett, mondhatni majdnem optimális helyen… – újra félrehúzódtunk, s a sofőrök a busz mellett hátracaplattak egy vasrúddal. Egyszer csak egy nagy robbanást hallottunk, s a busz hátuljából sűrű, fekete füst tört be az utastérbe. Szerencsére az utasok nem estek pánikba, mindenki le tudott szállni. Az egyik sofőr ekkor már a poggyászokat dobálta ki a busz aljából az árokba, s láttuk, hogy ég a busz hátulja. Az út túloldalán épp munkások dolgoztak, azok teli torokból üvölteni kezdték: „Detonacija! Detonacija!” Erre mindenki rohanni kezdett előre. L. még kirángatta a nagyhátikat a buszból, és rohantunk mi is. Hátrafordulva láttuk, hogy a felforrósodott, égő gumiabroncsokat a busz négy irányban lőtte le magáról. Pár percen belül teljesen kiégett az egész autóbusz. Rajtunk kívül még három külföldi volt a buszon: egy koreai pár és egy amerikai srác. Mindannyian hitetlenkedve bámultuk, hogy mi történik.
A busz utasai közül senki nem beszélt angolul, de volt egy 40-es srác, aki kézbe vette a helyzetet, és tartotta a kapcsolatot a busztársasággal. Elmagyarázta, hogy küldenek értünk egy másik buszt, várjunk nyugodtan. Időközben megérkezett a rendőrség, tűzoltóság, és morbid módon egy TV-stáb is. Nem sok híja volt, hogy bekerüljünk a nap vezető hírei közé… Egy-másfél órányi tikkasztó várakozás után megérkezett a felmentés: egy, a 60-as vagy a 70-es években készült, szakadt busz személyében. Nem tudom, hogyan - hogyan sem, de valahogy erre a buszra kétszer annyi menekült szállt fel, mint amennyi az előző buszon volt. Teltházzal, forró konzervdobozként indultunk Belgrád felé. Indulás után alig pár perccel valami hangos puffanással landolt a busz padlóján. Mondanom sem kell, minden utas majdnem összecsinálta magát ijedtében… Az új sofőr még párszor ránk hozta a frászt a veszélyes manővereivel, de végül szerencsésen megérkeztünk Belgrádba. Eddig általam soha nem látott, apokaliptikus képsoroknak voltunk tanúi: a pályaudvar környéke letarolva, mindenhol por, mindenhol emberi testek fekszenek a porban, hőség, forró szél, kilátástalanság…és egy anyuka kezében az egyik legszebb kislány, akit eddigi életemben láttam…várandós nők nagy pocakkal, mindenórásan…
Tettünk egy kísérletet, hogy vegyünk buszjegyet Szabadkára. A pénztárban mondták, hogy már hónapokra előre elfogyott. Ezután próbálkoztunk, hogy jegyzőkönyvet vetessünk fel a Nis-ekspres irodájában és megpróbáljunk legalább egy-egy szabadkai buszjegyet kicsikarni belőlük, cserébe az elszenvedett izgalmakért és kárért. Az irodavezető eljátszotta, hogy nem tud angolul, és segítséget sem nagyon akart semmiben nyújtani. Egy másik busztársaság, a Lasta képviselője viszont nagyon emberséges volt, miután elmeséltük neki a történetünket, felajánlotta, hogy menjünk másnap reggel 8 órára az irodájához, és segít felkerülni egy Szabadkára induló buszra. Kissé megnyugodva tértünk vissza a buszpályaudvartól pár száz méternyire levő apartmanunkba (Riverside Apartment). Az apartman maga volt az oázis a sivatagban: egy olyan csuda lakás, amilyenhez hasonlóban még soha nem jártunk, egy mini labirintus, néha meghökkentő építészeti megoldásokkal, de olyan ízlésesen berendezve, hogy az számunkra maga volt a tökély. A tulajdonos is egy nagyon kedves öregúr volt, akiről megtudtuk, hogy építészmérnök, így már nem csodálkoztunk, hogy ennyire ötletesen alakította ki a lakást.
Este holtfáradtan zuhantunk az ágyba, de másnap reggel már korai volt az ébresztő, hiszen nyolckor jelenésünk volt a pályaudvaron. Reggel hétkor egyszer csak csengettek: három menekült fiú állt az ajtóban, hogy ők jöttek elfoglalni a szállást. Mivel már nagyjából összecuccoltunk, felszóltunk a tulajnak, hogy mi megyünk, de itt van a váltás is. Az öreg szabadkozott kicsit, hogy hát szegény fiatalemberek nem menekültek ám… na persze, nem is gondoltuk…
A Lastás srác ígéretéhez híven már várt minket, elkísért a Szabadkára induló buszhoz, és szólt a sofőrnek, hogy minket mindenképpen vigyen el. Hihetetlenül jó fej volt, nem tudtunk eléggé hálálkodni neki a segítségért. Szabadkán volt pár szabad óránk, egy kifőzdében ettünk egy-egy pljeskavicát, majd a sétálóutcán ittunk egy kávét. A hőségben kitikkadva sétáltunk vissza a buszpályaudvarra. Szabadkán már csak a magyar(EU) vagy szerb útlevéllel rendelkezőket engedték fel a Magyarországra tartó buszra, a menekültek megadóan várakoztak a buszpályaudvar árnyasabb szegleteiben.
Szegedre érve sajnos még egy szívet tépő jelenetnek lettünk akaratlanul szemtanúi: beérkezett egy rendőrségi kisbusz a pályaudvarra. A rendőrök beszállítottak 9-10 embert. Voltak, akik már nem fértek fel, ők a közelben álldogáltak. A sofőr gázt adott, és ebben a pillanatban egy 5-6 éves forma kisfiú teljes rémületben zokogva, sikítva verni kezdte a kocsi ablakát belülről. Az apukája kimaradt a buszból, és véletlenül szétszakították őket. Fékezés, kinyitják az ajtót, kis logisztika, helycsere, kisbusz el...
Welcome to Hungary, world of potentials... :-(
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: