Észak-Thaiföld

Aranyháromszög, észak-thaiföldi dzsungelek, egzotikus törzsek eldugott falvai, elefántfarmok és még sorolhatnám... Milyen izgalmasan hangzanak ezek, az utazási irodák által gyakran használt kifejezések. Nem csoda, hogy bennem is felkeltették az érdeklődést, ezért úgy döntöttem, a nyaralásunk négy napját ennek a területnek szentelem. Hanem, ahogy elkezdtem feltenni a térképemre a szóba jöhető pontokat, rá kellett jöjjek, hogy itt hatalmasak a távolságok, aminek legyűrését nem könnyíti meg a számtalan, kacskaringós szerpentin. Így hát a barangolást leszűkítettem Chiang Mai és környékére.
  Még otthon megvettem a repülőjegyeket a NokAir belföldi járatára, ahol csak három árkategória létezik. Zsebre dugott kézzel mész, poggyász nélkül, vagy kicsivel drágábban felvihetsz egy kézipoggyászt. Ha még bőröndöt is fel akarsz adni, meg kell venned a fullextrás ajánlatukat, elsőbbségi beszállással, átcsekkolható járattal és még egy sor olyan szolgáltatással, amire totál nincs szükségünk. Hanem a Don Muang reptéren kiderült, hogy jár hozzá egy afféle business lounge light terem is ingyen kajával és kávéval. Ez kissé röhejes egy másfél órás repülőúthoz, de ha már van, kihasználtuk.

Chiang Mai

  Az autókölcsönzős már kikészített kulccsal várt és a teljes procedúra nem tartott tíz percnél tovább, amikor kikanyarodtunk a repülőtér parkolójából.
  – Balra kisív, jobbra nagyív – mantráztam magamban az igét, minden kereszteződésnél, merthogy elég rég nem vezettem már fordított közlekedésű országban. A déli, enyhe forgalomnak és a navigációs eszközünknek köszönhetően hamar megérkeztünk a szálláshelyre, ami az óváros szélére épült, így onnan gyalog be tudtuk cserkészni az első látnivalókat.

  Chian Mai egy Debrecen méretű város a hegyek lábánál. Négyzet alakú belvárosát valaha magas falak és várárok szegélyezte, amiből mára csak a folyócska maradt meg és néhány romos várkapu maradvány. A 2,5 km2 területen annyi a templom, hogy csak győzze összeszámolni az ember. Ezek közül a két leghíresebbet kerestük fel. Elsőként a Wat Chedi Luanghoz sétáltunk, ami a XIV-XV. században épült, és a Bangkoknál már emlegetett Smaragd Buddha otthona is volt. Az egyik szentély alatt helyezték el a nagy becsben tartott várososzlopukat, amely egyben szent ereklyének is számít. Csakhogy itt már nem elég a cipőket levenni, a nőket egyenesen kitiltották az épületből. Ennek miértjére egy magyarázótáblát helyeztek ki, amelynek lényege, hogy a nők menstruálnak, ami megszentségteleníti a hely szellemét. Azt nem részletezi a rendelet, hogy a váltózókor után miért nem mehetnek be a nők, de ne is rugózzunk ezen, mert én most megmutatom a gyengébbik nemnek, miről maradnak le. Ráadásul nem is ez a legnagyobb durranás a szakrális központban, hanem egy 54 m átmérőjű, valaha 82 m magas, piramisszerű templom, ami engem méreteiben az aztékok és maják hasonló építményeire emlékeztetett. De van itt fekvő Buddha, nagyon kígyós Buddha és számtalan érdekesség. A telep végében a szerzetesek szállásai és egy iskola állta az utunkat, ezért vissza kellett kutyagolni a bejáratig, hogy kijussunk az utcára, ami a következő műemlékhez vezetett.

  Az éjszakát Pai városában töltöttük, ami a leírások szerint, hippik kedvenc tanyázó helye volt a közelmúltig, amolyan „hegyi-Goa”. Ezen elgondolkoztam. Voltak még hippik a közelmúltban? Egyáltalán, ki számít hippinek? Klasszikus értelemben az a lázadó fiatal, aki elítéli a háborút, de még a fogyasztói társadalmat is. Hosszú hajú, tarka pólót és kopott farmert visel, és valami elvont zenét hallgat. Azt hiszem, ez már a múlt. A XXI. század hippije hátizsákkal járja a világot, gyakran meditál, néha elszív egy jointot. Talán vegán (a csajok biztosan), de csak annyira lázadó, hogy folyamatosan meg akarja menteni a földet, ezért a petpalackot a szelektívbe dobja, de a mobiljáról és az olcsó repülőjegyről nem hajlandó lemondani. Ha elfogadjuk ezt a változatot hippinek, akkor még most is jócskán találunk Pai utcáin efféle utazókat.

  Az egyik legmenőbb dolog lehet, egy karen törzs falujában megszállni, teszem azt a Pai-folyó partján, és elmélkedni, hogy sodorja magát pusztulásba az emberiség. Na, de kik is ezek a karenek? Egy nagyjából hatszázezres lélekszámú etnikum Thaiföld északi határvidékén és Mianmarban. Leginkább úgy tudom beazonosítani, hogy az a népcsoport, ahol a hölgyek addig pakolják a nyakukba a rézkarikákat, mígnem zsiráfokat megszégyenítő hosszúságú lesz. Nem akarok élcelődni ezeken a szegény sorsú asszonyokon és lányokon, de az biztos, hogy akik Pai szélén telepedtek le, és belépődíj megváltása ellenében engedik fotóztatni magukat, már nyilván nem annyira boldogtalanok, mint a hegyekben élő rokonaik. Késő délután érkeztünk meg a néhány fa kunyhóból álló falujukba. Rajtunk kívül egy látogató sem járt ott, de a jegyszedő néni éber volt, és bevasalta rajtunk a 100 bahtos belépőt. Szükségtelen volt, mert amúgy is azt terveztük, hogy majd itt vásároljuk meg a szuveníreket, ezzel is támogatva őket.

  Másnap reggel felszaladtunk a közeli hegyen álló Buddha-szoborhoz, hogy a napfelkeltében és a völgyben ülő párafelhőben gyönyörködjünk, de ez utóbbi elmaradt, be kellett érnünk a fehérre meszelt Buddha látványával (Wat Phra That Mae Yen) és egy teljesen átlagos panorámával.

  Innen ellátogattunk egy közeli elefántfarmhoz, de nem állt szándékunkban sem meglovagolni az ormányos jószágot, sem együtt fürdeni vele a bizonytalan tisztaságú, sárgásszürke folyóban. Tulajdonképpen csak azért hoztam szóba, hogy rámutassak, mennyit változott a világ. Néhány thai elefánttartó már annyira állatbarát lett, hogy megszüntette a lehetőséget, hogy a turiszt elefánthátról járja be a környéket, mert az megalázó. (Az, hogy a mai napig vasláncon tartják őket kikötözve, az nem.) Az új szolgáltatás, hogy segíthetsz megetetni, majd lecsutakolni jumbót, és ezért csak 1.400,- bahtot kérnek el tőled. (Nehezen állom meg, hogy ne illesszek ide néhány sírva röhögő emojit.)

  A városka határában áll egy történelmi jelentőségű híd, a Pai Memorial Bridge. A II. Világháborúban a megszálló japán hadsereg foglyokkal építette a folyó fölé ezt a hidat, hogy nehéz harcjárművel is meg tudják közelíteni Burmát. Aztán ’44-ben, amikor a szövetségesek kerültek fölénybe, visszavonulás közben szépen felgyújtották a hídjukat. A ma már használaton kívüli, újraépített hidat amerikai segítséggel emelték.

  Átkelve a túlpartra, néhány kilométer után találtunk egy kitáblázott parkolót néhány árussal. A feliratok szerint innen néhányszáz méterre láthatjuk a Pai Canyont. Valójában ez egy inverz-kanyon. Egy keskeny hegynyereg tetején sétálhatunk, de leginkább nadrágféken araszolhatunk az életünkért küzdve. A parkolótól kábé öt perces séta az első kilátópont, ahol leginkább naplementekor gyűlik össze a fotózni vágyó sokadalom.

  A főút mentén betértünk egy hangulatos büfébe, amelyet az eper tematika köré terveztek. (A helyi, mérsékelt klíma alkalmas a szamóca termesztésre, amit Thaiföldön egzotikumként kezelnek.) Egy epertea és egy bambi leküzdése után, elhagytuk az országutat, és egy keskeny csapáson, dombok közt kanyarogva megtaláltuk a Ku So bambusz hidat. A helyi buddhista szerzetesek főnöke megunta, hogy emberei folyton sáros lábbal érkeznek a templomba, ezért kilobbizta a falunál, hogy a rizsföldek fölé egy bambuszból tákolt hidat építsenek. Mára ez turistalátványossággá vált és belépőt is szednek, de kevés emberrel találkoztunk, így megmaradt a hely autentikus szelleme.
  Miután kimaxoltuk Pait, elindultunk vissza Chiang Mai felé. Már egészen megszoktam a jobbkormányos autót, csak ritkán ablaktörlőzök index helyett, de a thai vezetési kultúrát még nem sikerült teljesen befogadnom. A szerpentineken ritkán nyílik lehetőség előzésre, ezért különösen bosszantó, hogy még a negyvennel vánszorgó tragacsok is folyamatosan levágják az ívet. De az végképp kiakasztott, hogy a szórványosan előforduló kapaszkodósávnál sem hajlandóak lehúzódni, és amikor balról elhúztam az egyik veterán korú pickup mellett, még rám is dudált. Ezt leszámítva, abszolút kulturáltan vezetnek, nincs erőszakos bevágás, közveszélyes száguldás, vagy féktelen dudálgatás és az autóparkjuk sem szégyellni való.

  A Huai Nam Dang Nemzeti Parkról ódákat zengett az útikönyvünk, ezért lekanyarodtunk a főútról és a bejáratnál kipengettük a nem kevés (300,- baht/fő) belépődíjat. Én még ennyit nem fizettem egyetlen panorámafotóért, és akkor még nem beszéltem a kocsinkban okozott kárról, amit az egyik útszéli terelőbója okozott. Elém vetődött a rohadék. Szerencsére teljes körű biztosítást kötöttem, de azért a biztonság kedvéért, úgy parkoltam be a kölcsönzőshöz, hogy ne nagyon lássa a karcolásnyomot. Állítólag ide is hajnalban érdemes jönni, amikor még nem oszlott fel a köd a völgyben, de én azt mondom, az sem érte volna meg a hétezer forintot.

  Találtunk egy vízesést is nem messze, és mivel az időnkbe belefért, felsétáltunk a parkolóból. A Mok Fa vízeséshez is jegyet kellett váltanunk, ami a parkolási díjjal együtt már több ezer forintra rúgott, de hát ez van: fizessen a külföldi! Merthogy a thaiok a legtöbb helyre ingyen mehetnek be. Akárcsak a következő napi programpontunknál.

  Chinag Mai-i tartózkodásunk utolsó napjára hagytam a Wat Phra That Doi Suthep templomot, ami a buddhistáknak majdnem olyan zarándokhely, mint a keresztényeknek a Szent Jakab út, csak ők nem gyalogolnak (ahogy mi sem), hanem autóval vagy motoron közelítik meg a Doi Suthep hegyen álló, XIV. században épült kolostort. Kétszer kétsávos műút vezet fel a városból, és mi más, mint egy piac jelzi, hogy megérkeztünk. Ezután egy laza lépcsősor következik, és máris átadhatjuk magunkat az áhítatnak, vagy csak fotózkodhatunk. Látnivaló van itt bőven, kár, hogy így a tizedik nap után már minden sztúpát, szentélyt és szobrot ugyanolyannak látok.

Bangkok és környéke itt

Tengerparti nyaralásról itt