Adaman-tenger gyöngyszemei
Első thaiföldi nyaralás tervezésekor gyakran felmerül a kérdés, hogy Pattaja vagy Phuket legyen? Samui vagy egy kisebb sziget a legjobb? A válasz, amit keresel, úgy hangzik:
Krabi
Krabi egy tartomány és annak nem túl attraktív fővárosának neve az Andaman-tengernél. Viszont hozzá tartoznak olyan ikonikussá vált szigetek, mint Phi Phi vagy Hong, amiről később részletesen is írok. Számtalan látványos partszakasszal rendelkezik, ahová külön hajókirándulásokat szerveznek például Phuketről. Ráadásul még őfelsége, X. Rama is ide emeltette szerény nyaralóját. Hosszas mérlegelés után, mi az Ao Nang Beach-et választottuk, ami nem a legszebb mind közül, viszont a legalkalmasabb arra, hogy környékbeli kirándulásokra induljunk.
Ha már kirándulás, akkor mindjárt szeretném bemutatni Csabit, aki Krabin él és kisebb kirándulások szervezésével foglalkozik. Még az utazás előtt felvettem vele a kapcsolatot, de csak annyi konkrétumot sikerült lebeszélem, hogy küld elénk egy kocsit a reptérre, aki elvisz a szállodáig.
– Minden mást majd megdumálunk, ha itt lesztek – mondta, aminek nem örültem, mert jobb szeretek úgy elindulni otthonról, hogy már mindent fixre megszerveztem. (Még így is folyton közbejönnek komplikációk.)
Az autó, amit küldött, egy mikrobusz volt luxus belső kialakítással és egy megnyerő arcú sráccal, aki névtáblával várt minket a kijáratnál. Negyven perc alatt értük el a tengerparti hotelt, ahol azonnal átadtuk magunkat a földi örömöknek. Este aztán besétáltunk a „városba” körülnézni és vacsorázni. Ao Nang egy közel három kilométeres tengerparti útból és egy rá merőleges főútból áll, amin üzletek, éttermek, masszázsszalonok és szórakozóhelyek váltják egymást. A nyüzsgés már visszatért a Covid előtti szintre, de még a tűréshatáromon belül volt. A felkapottabb éttermekhez nyolc és kilenc óra között kisebb sorokban várakoztak a turisták, de a legolcsóbb kifőzdénél sem volt könnyű helyet találni. A középút viszont éppen megfelelt nekünk, és végül egy egyiptomi étterembe ültünk be, aminek a személyzete indiai volt és az ételválasztékuk lefedte az egész világot. Nagyjából nyolcezer forintot hagyhattunk ott, miután teli hassal visszaindultunk a szállodába.
Miután az első este Csabival nem sikerült találkozni, kezembe vettem az irányítást, és beültettem az asszonyt egy long tail boatba, hogy meglátogassuk a szomszédos Railay Beach-et. A csónakok már libasorban várták a reggeli utasokat, akiknek a 100,- bahtos jegyet a két főút találkozásának sarkán lévő bódéban lehetett megvenni. Hamarosan felbőgött a ladik végére barkácsolt teherautó-motor, és a járgány nagy robajjal nekivágott a hullámoknak. Nagyjából tíz perc kellett, hogy megkerüljük azt a hegyet, ami miatt nem lehet közúton megközelíteni ezt a partszakaszt. Itt már jóval kevesebb az ember és a parti homok is porhanyósabb, de az igazán nagy durranáshoz innen még gyalogolni kell egy kicsit. Üzletek és bárok között vezet egy ösvény a földnyelv túloldalára, ahol mangrove és fürdésre nem annyira alkalmas part fogadott. Ha viszont elfordulunk jobbra és a járdát követve elsétálunk a sziklákig, olyan látványban lesz részünk, mint kevés helyen a világon.
Elképesztő sziklaboltozat alatt fut a járda, hogy aztán kibukkanjon egy újabb öbölben. Aznap a Phranang Beach képeslapra való sziklaszirtjei és homokos partja szolgált díszletül a strandoláshoz.
Másnap leginkább a strandon olvasgattunk, vagy áztattuk magunkat a 30 fokos tengervízben. Csupán egy közeli, eldugott öblöt kerestünk fel, amihez át kellett verekedni magunkat egy kisebb hegyen és egy majomkolónián. Leereszkedve a sziklák túloldalán, a rend éber őre fogadta a látogatókat, és egy naplóba kellett bevezetni a nevünket illetve az érkezés (majd távozás) időpontját. Mindössze egy hotel fért el az elzárt öbölben, de mielőtt azt gondolnánk, hogy ez a nyugalom szigete, ki kell, hogy ábrándítsam az érdeklődőket. A partszakasz előtt félpercenként elrobogó motorcsónakok amúgy sem kis hangját a sziklák még jobban visszaverik, így olyan a hely, mintha egy méhkas közepében ültünk volna.
Csabi még mindig elfoglalt, de legalább sikerült egy
programot lebeszélni másnapra.
programot lebeszélni másnapra.
Négy-sziget túra
Ao Nangon számos cég és közvetítő kínálja a különböző kirándulásokat bódékból és weboldalakon is. Az egyik legnépszerűbb túra neve a „Négy sziget”, de van, aki öt, sőt hat szigetet emleget, hátha azzal elcsábíthatja az érdeklődőt. Valójában mindegyik útnak a lényege Poda, és az őt körülvevő mini szigetek, ami a mi strandunktól kisebb távolság, mint Balatonszemesről az északi part. Ettől persze még érdemes átnézni, mert pazar látvány fogadja az odaérkezőt.
Reggel, a megbeszélt időben megjelent Csabi embere a szállodakapu előtt egy személyszállításra átalakított pickuppal, ami a legkedveltebb taxiféleség errefelé. A kikötő felé menet, még két házaspár szállt fel a platóra, mind a négyen magyarok, úgyhogy azonnal megkezdtük az addig megtapasztalt ismeretanyag cseréjét. Hamar megérkeztünk a csónakunkhoz, ahol már várt a túravezetőnk és két markos legény, akik szemmel láthatóan, rutinosan kezelték a térségre oly jellegzetes járgányt. Nagyjából fél óráig hasítottuk a habokat, amikor kikötöttünk Poda-sziget egy turisták által kevésbé látogatott helyén. Már csak azért is, mert egy lakatlan sziget látványa akkor az igazi, ha nincs tele emberrel. Egy órás pancsolás után átugrottunk a szomszédos területekre, megkerülve Kai-szigetet, amire a Chicken Island nevet ragasztotta az utókor, lévén, hogy egy pulykafejre emlékeztető szikla magasodik a déli oldalon. Vele szemben egy teknős formájú szikladomb (Ko Khom) emelkedik ki a tengerbőr, ehhez nem fér kétség. Miután ezeket a fontos tájékozódási pontokat dokumentáltuk, következhetett a nap fénypontja, Ko Thap és az őt körülvevő lagúnák. Apály idején száraz lábbal kelhetünk át a fehér homokos földnyelven egyik dombról a másikra. Utoljára a Maldiv-szigeteken láttam ilyet, sajnos itt csak sokad magunkkal együtt gyönyörködhettünk a tájban.
Ebédünket (csomagolt, rizses egytálétel) némi enyhet adó trópusi fák árnyékában fogyasztottuk el, majd sznorkelezni indultunk. (Ez az elegáns neve annak, ha egy búvár-szemüvegen át vizslatjuk a tengerfeneket.) Az egyik kísérőfiú előre úszott felkutatni a legszínesebb halakat, hogy nekünk már ne kelljen annyi ideig visszatartani a lélegzetet. A délutánt Poda strandján töltöttük, ami akár ki is maradhatott volna, de így telt ki egy nap. Ezért Csabinak csupán 1300,- bahtot fizettünk fejenként, ami megegyezik a legkedvezőbb parton kapott árajánlattal, viszont itt jó fej útitársakra és saját kezűleg szeletelt gyümölcsre is leltünk.
Phi Phi
Következő nap az egyik legnagyobb helyi céggel utaztunk, és azt kell, hogy mondjam, kellemesen csalódtam bennük, mert a GoogleMapen több negatív értékelést is olvastam róluk korábban. Elég volt előző este befizetni a 2500,- bahtos részvételi díjat a hozzánk legközelebb eső irodánál, és onnantól átadhattuk magunkat a szervezőknek. Reggel, atom pontosan érkeztek meg értünk a recepcióra, majd a tegnapihoz hasonló kisteherautóval kiszállítottak minket a tengerparti gyülekezőhelyükre. Ott egyenpólóba öltözött hosztesz lányok terelgették a vendégeket attól függően, ki milyen útra fizetett be, közben kávéval és gyümölccsel kínáltak. Nem kellett sokáig várni, hogy minden résztvevőt odaszállítsanak a különböző szálláshelyekről, és egy, angolul jól beszélő srác vezetésével, lesétáltunk a tengerpartra, ahol már várt minket egy nagy teljesítményű motorcsónak. Railay Beachen még beszálltak néhányan, így meg is telt a hajónk, körülbelül húszan lehettünk.
Phi Phi (ejtsd: pipi) szigetekre már azóta vágyom, amióta egy ’90-es évekbeli, utazási magazinból megtudtam, milyen csodálatos szeglete a világnak. Ezután jött A Part című film, aminek köszönhetően rátalált a tömegturizmus, majd a Covid-lezárások. El lehet képzelni, milyen tömegek rohamozták meg a helyet, mióta újra megnyílt a nagyközönség előtt. Sebaj – gondoltam – ezt akkor is látnunk kell.
A hajónk először egy hasadék előtt állt meg a szigetcsoport első szikláinál, amelynek jelentősége a rengeteg fecskefészekben rejlik. Szabályozott körülmények között próbálják fészekrakásra ösztökélni a villásfarkúakat, mert a kínai piac aranyárban vásárolja fel az általuk ínyencségnek tartott eledelt... Igen, még mindig a fészekről van szó, nem a madárról. Fene a gusztusukat.
Következő állomásunk talán leghíresebb tagja a szigeteknek, Phi Phi Leh, annak is az északi oldalán bemélyedő öböl, ahol már tobzódtak a korábban, vagy a közelebbről indult csónakok. Remek alkalom nyílt egy újabb sznorkelezésre, mert a tenger itt koralloktól hemzseg. Kiosztották a búvármaszkokat és a mentőmellényeket, aztán ugrás! Utazott velünk három olasz hölgy, amolyan háziasszony típusúak (öreglány nem vén néni), akik nyilván valamelyik tengerparti városból jöhettek, mert lenéző mosollyal utasították vissza a mellényt, ami fenntarthatta volna őket a felszínen. Ennek az lett a következménye, hogy az egyikük két perc után visszaszállt a hajóra, mert megsérült a lába egy korál szirttel történt affér közben. A négy főből álló személyzet egészségügyi vészhelyzetért felelős tagja rögtön tudta, mit kell tennie, és dohányt (!) rakott a vérző sebre. (Gondolom, nem az elsősegély dobozból vette elő.)
Türelmetlenül vártam, hogy végre továbbálljunk, és a sziget igazi látványosságához érjünk. A Maya Bay megközelítését már betiltották a tenger felől, a sziget szemközti partján építettek ki egy kikötőt. A lebegő mólón elektromos ordibátorral tereli a népet egy fickó, mint marhákat a vágóhídra. A szárazföldön aztán egy keskeny fahíd szolgál közlekedésre, ezzel is védik a környező növényeket. Rövid gyaloglás után egy tábla jelzi, hogy megérkeztünk, és hogy mit nem szabad csinálnunk az ittlétünk alatt. Valószínű, csak a szelfi megengedett, mert a tömeg ott zsúfolódik a parton, mint fókák a jégtábla szélén, és különböző szögből fotózza magát, vagy a párját. (Mondjuk, mi is.) Bármennyire is illúzióromboló a turistaáradat, sikerült néhány meghitt másodpercet átélnünk (könny azért nem volt), és már indulhattunk is vissza a találkozópontra. Félórás sorban állás után búcsút intettünk Phi Phi Leh-nek és a jóval nagyobb Phi Phi Donon kötöttünk ki. Itt már szállodák is vannak, és éttermek, melynek egyikében, büféasztalról elfogyaszthattuk az útárban benne lévő ebédünket.
A visszaúton még megálltunk „Bamboo-szigeten”, ahol nincs bambusz, és „Monkey- szigeten”, ahol volt majom, csak nehéz volt eldönteni, hogy a fényképezőgép melyik oldalán. Végül is azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg ezt az utat, egész nap friss levegőn lehettünk, és a tömegturizmus egy teljesen új dimenzióját tapasztalhattuk meg.
Az árban itt is, ahogy Csabinál, benne volt a nem olcsó nemzeti parki belépődíj, és a korlátlan üdítőfogyasztás.
Hong-sziget
Ha egy szigetet láttál itt, az összeset láttad. Végül is miről szól? Kiáll a vízből egy domb, amit fák lepnek el. Tartozik hozzá homokos part türkizkék tengervízzel meg néhány szikla, ennyi. Mi mást nyújthat Hong, az eddig látottakhoz képest?
Ez nagyjából olyan, mintha láttuk volna Botticellitől a Vénusz születését, és már nem is lennénk kíváncsiak a többi festményére. Vagy próbáld meg azt mondani egy AC/DC rajongónak, hogy hallottad már Back in Blacket, az összes többi szám ugyanolyan: tolják a kettő-négyet és rekedt hangon énekel a sapkás muksó.
– Hong-szigetet látni kell, ha már idáig elzarándokoltam – mondtam magamnak és Csabinak, akinek először nem nagyon akaródzott odavinni bennünket, de aztán sikerült szerveznie további utastársakat, így mindannyiunknak megérte az útiköltség.
Ugyanazzal a long tail boattal indultunk útnak, amivel a Négy-sziget túrára is mentünk, csak ezúttal dugig volt tömve honfitársakkal. (Szerencsére a söradag mennyisége is nőtt a hűtőládában.) A kikötő melletti hegyet megkerülve, elcsónakáztunk a király nyaralója előtt, amit egy komplett gyalogos század véd, pedig őfelsége alig tartózkodik itt. Csabi mesélt a szigeteket korábban belakó „tengeri cigányokról”, és mutatott egy-két üreget is, ahol évszázadokon át laktak. Utána olvastam: ezek a vízi nomádok akár tíz percig is kibírják egy levegővétellel a víz alatt és a gyerekeik úgy látnak a tenger mélyén, mint egy delfin.
Amikor elértük Krabi északi határán lévő szigetcsoportot, előbb kisebb szigeteken kötöttünk ki, ahol a vízben tespedtünk, vagy körbejártuk a területet. Az igen hangulatos Laolading-szigeten pedig elfogyasztottuk a már jól ismert ebédet. Ezeken az apró szigeteken jóval elviselhetőbb a látogatók száma, így a motorcsónakok sem torlaszolják el teljesen a kilátást.
A fő látványosságot, Hongot, rutinosan, délutánra hagyta Csabi, amikorra a turista hordák nagy része már levonult. Megmásztuk a néhány éve átadott kilátót, ami a 109 m magas hegycsúcsra visz fel egy vaslépcsőn, majd az itt termelt, nem kevés verítéket, a strandon öblítettük le külsőleg és belsőleg egyaránt.
Most kellene valami összefoglaló félét biggyesztenem a történet végére, de kérem, tekintsen el ettől az olvasó, mert ebben az országban többnyire olyan élménnyel találkozik az ember, amit látni kell, nem pedig olvasni róla.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: