Laszlo Family Adventures / 2021. március 5., péntek

Vulkán támadás 5 gyerekkel

 Hétvégén kirándultunk egyet a közeli Nicaragua-tó egyik legnépszerűbb helyszínére, a méltán kedvelt Ometepe szigetre. Már önmagában a Nicaragua tó is említésre méltó, több mint 14-szer nagyobb a Balatonnál, nem hiába ez Közép Amerika legnagyobb tava, több mint 400 kisebb, 3 nagyobb sziget és két vulkán található benne. A legenda szerint a nahuátl indiánoknak azt jövendölték, hogy az ígéret földjét egy édesvízű tóban lévő, két csúcsú szigeten találják meg. A mostani Mexikó területén élő indián törzsek közül sokan neki is indultak megkeresni ezt a földet, és állítólag a mai Managua területén találtak valamit hasonlót, ott egy időre megtelepedtek, de aztán folytatták útjukat dél felé, és lám a Nicaragua tavon meglelték a vágyott szigetet, ami azóta is szent föld számukra.

Kétségtelenül van valami varázslatos a sziget formájában, a tökéletesen égbe törő vulkáni csúcsban, a hegyet körülvevő elképesztően dús növény és állatvilágban, amiért nem csoda, hogy földi paradicsomnak tekintették az első lakosai. A mai napig egy varázslatos kis ékkő az ország belsejében, ahová szívesen kirándulnak hétvégére a fővárosból, és amíg volt turizmus, addig a külföldiek bakancslistáján is szerepelt.

 Ometepe egyébként a legnagyobb édesvizű tóban megtalálható vulkáni sziget (276 km2) a világon, formájában leginkább Tahitire hasonlít, ahogy a két vulkáni csúcsot egy szoros köti össze, csak itt a vulkáni formák még inkább megmaradtak, tekintve, hogy az egyik csúcs még most is működő vulkánt takar. A sziget északi vulkánja a Concepción, szárazabb, meredekebb, magasabb ( 1610 m), ekörül többen is laknak. A sziget déli részét a kevésbé dekoratív, de annál különlegesebb Maderas vulkán foglalja el (1394m). Ezen a déli területen egészen különleges mikroklíma alakult ki köszönhetően a vulkánnak, amelynek lejtőjén járva pontosan látható ahogy a száraz erdő nedvesbe, majd esőerdőbe csap át egyre feljebb kaptatva.

Mikor 2 évvel ezelőtt Nicaraguában jártunk első utunk erre a szigetre vezetett, de akkor a gyerekek miatt nem tűnt reálisnak, hogy képesek lennénk egy 8-10 órás vulkán túrát bevállalni, mostanra viszont megnőttek annyira, hogy a kisebb Maderas vulkánt elhatároztuk, hogy megmásszuk velük. Úgy tűnt egyébként is ez az érdekesebb túra, esőerdős, buja növény és állatvilággal, a vulkán tetején pedig egy fürödhető lagúna várt, mint méltó jutalom annak, aki teljesíti a nehéz 4 órás felfelé mászást. A gyerekek szempontjából egyébként még a szokásos „csúcscsoki” volt egy kardinális kérdés, ami otthon nem nagy szám, bármelyik közértben veszek valami finomságot, de itt, ahol a csoki aranyárban van, nagy kihívás volt egy ágrólszakadt kinderszeletet találnom. A csoki megvolt, így nyugodtan indulhattunk neki Granadából a másfél órás útnak, amely a kompig vitt, ahonnan egy 1 órás hajókázással jutottunk át a szigetre. Meg kell mondjam múltkor egy sokkal kisebb és ijesztőbb komp vitt minket a lakóautóval, a hullámok is hevesebben csapkodtak, és attól tartottunk, hogy kocsistul beleborulunk a vízbe. Szerencsésen átjutottunk azonban akkor is, bár a kocsi tetejéről sikerült valami vezetéket leszakítani, ahogy buzgólkodtak, hogy lekötözzék az autót, de a lényeg, hogy sikerült. Most viszont semmi effélétől nem kellett tartani, már ismerősként köszöntöttük az álmos kisvárost, megkerestük az egyetlen pékséget, ahol kaptak a gyerekek némi elemózsiát és elindultunk szállást keresni.

Másnap hajnalban indultunk fel a Maderas vulkánra, amit már szerencsésen előző este megszerveztünk egy kávéfarmról, bár lehet, jobban jártunk volna, ha nem tettük volna, mert akkor még lett volna visszaút, hogy ne is próbálkozzunk a megmászással…

Már az éjszaka is elég siralmasan telt, a nagy nehezen talált szállásunkat ellepték a szúnyogok, mindenki zaklatottan és keveset aludt. A szúnyoghálókon, amit az ágy köré kaptunk annyi luk volt, hogy halászhálónak is beillettek volna. Reggel aztán szitáló esőre és meglepően hűvösre ébredtünk. Mivel az elmúlt 4 hónapban egyetlen egyszer sem kellett kardigánt vagy hosszú nadrágot elővennünk, természetesen nem készültünk efféle felszereléssel. Megpróbáltunk bőségesen reggelizni, helyi tipikus ételt a híres „gallo pintot” (rizs babbal) kaptunk és fekete kávét. Miután csak nem akart kiderülni az idő, legalább elállt az eső, nekiindultunk az útnak egy túravezető kíséretében. Még két nicaraguai lány csatlakozott hozzánk, akik viszont külön túravezetőt is kértek maguknak, mert azt gondolták, majd gyorsabban haladnak, mint mi a sok gyerekkel. A gyerekeknek eleve kicsit nagy falatnak tűnt ez a túra, de a kifejezetten borongós, szuttyogó idő cseppet sem hozta meg a kedvüket hozzá, sőt, gyakorlatilag el sem akartak indulni. Nem kis rábeszélés kellett, hogy megmozduljanak, de már nem volt visszaút, nekivágtunk.

Az első szakasz egy kellemes ösvényen egy útjelző tábláig vezetett, ahol megmutatták, hogy 1300 méter szintkülönbséget fogunk legyőzni, és ha mégsem a csúcsra mennénk, van még egy ösvény szintben, ami indián kőbe vésett faragványokat látogat végig. Egyet mi is láttunk útközben, ami a vulkánt magát örökítette meg, bár én másik oldalról nézve inkább mamut fejnek néztem.

Az útjelző táblát elhagyva kávécserjék sűrűjében haladtunk felfelé, majd kakaóbabfák következtek, amik régen szintén a farmhoz tartoztak, de már öregek, és nem teremnek. Ekkorra újra eleredt az eső és köd vonta be a hegyoldalt. Kis csapatunk rendületlenül haladt felfele, azt remélve, hogy hamarosan a felhő fölé érünk és ragyogó napsütés lesz a jutalmunk. Az idő azonban egyre rosszabbra fordult, minél magasabbra jutottunk, annál hidegebb lett és csípős szél kezdett fújni. A fák sűrű szövevényében nem is a lehulló esőt, hanem a növényekről csordogáló vizet kaptuk a nyakunkba, és ahogy egyre több csapadék hullott, úgy gyűlt össze a keskeny ösvény medreiben, változtatva az utat egy végtelen sártengerré, ahol a víz alatt néhol kövek bukkantak fel. Egyre nehezebb, tocsogósabb és ragacsosabb lett a talaj. Az egyenetlen, buckás, léggyökerekkel tarkított úton egyébként is nehéz volt haladni, de így, hogy gyakorlatilag egy patakban kellett lépkedni, még nagyobb kihívást jelentett. Mindenünk teljesen átázott, és csak azért nem fáztunk nagyon, mert a felfelé menetelésben kimelegedtünk. Nekem Berci a hátamon felkötve egy hordozókendőben csüngött, és mivel őt is teljesen nyáriasan öltöztettük ( egy szál body volt rajta) eléggé tartottam tőle, hogy megfázik a túra során. Szerencsére, mivel úgy készültünk, hogy a vulkáni kráter lagúnájában fürödni fogunk, vittünk magunkkal egy törölközőt, amit ráterítettem Bercire és azzal takargattam meztelen lábát és kezét. Egymást viszonylag jól melegítettük, tekintve, hogy szinte futottunk fel a hegyre, elég jó fűtőértékkel bírtam a gyereknek, úgyhogy legalább a teste nem hűlhetett ki túlságosan. A többiek éppen ezért hamarabb is kezdtek fázni. Csak Marci és Duda cipeltek egy-egy elemózsiával és sok-sok vízzel megtöltött hátizsákot, de a rémséges idő elvette a kedvünket a piknikezgetéstől, a vízből is alig fogyott.

Ebben a videóban az Ometepe szigeten tett 3 napról mesélünk, nem csak a vulkán támadásról

A természet mesés lett volna, ha a lábunk előtti fél méteres szakasz látványától el tudtunk volna szakadni, de annyira siettünk és annyira egyenetlen volt a terep, hogy ezt csak egy-egy ritkább megállásnál tettük meg. A kakaóbab fákat egy egészen más, sokkal dúsabb, girbegurba, indákkal körbefont, óriási páfrányokkal árnyékolt és növények sokféleségével tarkított, sűrű bujaság váltotta fel. A kezdeti állathangok, bőgőmajmok kiáltozása, madarak élénk csivitelése azonban elhalkult, vagy az eső nyomta el az erdő élénk kórusát, vagy valóban elnémultak, mert maguk is meghúzódtak inkább csendben megvárva, hogy elüljön a viharrá erősödő zápor. A félúton található kilátóra alig egy pillantást vetettünk, ittunk egyet a kulacsunkból és folytattuk tovább utunkat rendületlenül. Magam sem tudom mit vártunk, a kilátónál természetesen az orrunkig sem láttunk a ködtől, nem sok bizodalmunk lehetett abban, hogy a csúcson majd valami más vár minket.

Ekkorra azonban már senki sem panaszkodott, valahogy mindenki a csúcs elérését várta, mint egy megváltást. A megváltás azonban elmaradt, amikor kibukkantunk a sűrű növényzetből és egy kisebb vízesés lábánál keltünk át egy kietlen köves tájon átbukdácsolva, a szél már tényleg csontig hatolt, és biztos voltam benne, hogy ilyen hideget még soha nem éreztem Nicaraguában (kb. 18 fok lehetett, csak ugye mi nyári ruhában átázva…), de aztán szerencsére újra visszavitt az út a növények dzsungelébe, ahol a szél jóval kevésbé érződött.

 A csúcsra érkezés előtt az út kettévált, egyik ösvény a krátert megkerüli és lemegy a lagúnához, a másik pedig a tetőre visz, ahonnan elvileg mesés kilátás nyílik a lagúnára és a szomszédos Concepción vulkánra. Tudtuk, hogy mind a kettő veszett fejsze nyele, de ekkor már be akartuk fejezni ezt a meglehetősen kimerítő és rémséges túrát, ezért a rövidebb, csúcsra vezető utat választottuk. Az ösvény egy szikla oldalához vezetett, ahol békeidőben biztos remekül lehet piknikezni és nézelődni, most azonban egy rövid kitekintés, és egyetlen ködbe révedő fénykép elkattintása után visszafordultunk.

Nem is tudom, azt hiszem fent még csalódottságot se éreztünk, hiszen már órák óta tudtuk, hogy semmit sem fogunk látni, maximum elmondhatjuk, hogy megmásztuk, nem adtuk fel. Persze ez utóbbi jó érzés volt, és az a tudat is, hogy általában 4 óra alatt érnek fel, míg mi ezt 3 óra alatt teljesítettük, de azért túl sok jó érzés nem járt át bennünket.

Berci éppen a csúcsot elérve egy rövid időre felébredt és kiköpte a cumiját, amit végül sikeresen megtaláltunk lefelé menet a sárban. A gyerekek a szikla peremére se mentek, hanem egyből visszahúzódtak a sűrű növényzet természeti elemekkel szembeni viszonylagos védelmébe. Még a csúcscsokit sem kérték, hanem szélsebesen elkezdtek ereszkedni, hogy minél hamarabb lejussunk egy szárazabb, melegebb részre.

A kirándulások során az odaút általában érzetileg hosszabb szokott lenni, ezúttal azonban a vissza tűnt annak. Lefelé tényleg csak bukdácsoltunk a sártengerben, amely szinte lezúdított minket a hegyről, de ezt olyan dimbes-dombos, köves terepen tette, hogy attól féltünk valaki menten kitöri a bokáját. Csimi el is esett egyszer, és úgy tűnt annyira bevágta a térdét, hogy nem tud tovább jönni,  de szerencsére nagyobb volt az ijedelem, mint a baj, mert néhány perc után saját lábon folytatta az utat. Bevallom el sem tudtam képzelni, hogy hogyan másképp jutott volna le, mert az ösvények néhol annyira keskenyek és csúszósak voltak, hogy még ha Marci a hátára is vette volna, nagy valószínűséggel együtt estek volna el a következő méteren.

Mindenki nagyon derekasan bírta a megpróbáltatásokat, bár Vilma lelkileg egyre nehezebben tűrte a hosszú és fárasztó gyaloglást, ezért folyton szóval kellett tartani, vagy mesélni kellett neki valamit, Csimi pedig az esése után igényelte, hogy apa végig fogja a kezét, ami megint csak szép mutatványnak ígérkezett amikor nem hogy két ember, de néhol egy felnőtt is alig fért el. Ekkor már mi felnőttek is a pokolba kívántuk volna a túrát, az időjárást és az egész napot, de nem volt mit tenni, valahogy le kellett jutni. Az orromon, ahogy folyton azt bámultam hova lépek, patakokban csordogált a víz, a hajamból és a ruhámból facsarni lehetett volna, a cipőmre pedig nem lehetett ráismerni, hiszem vastag sárréteg fedte be, amely minden lépésnél nagyot cuppant. A többiek pont ennyire elkeserítő képet nyújtottak, mint az ázott és átfagyott ürgék, akiket folyamatosan vödör vízzel locsolnak az égiek. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy a száraz évszak kellős közepén ekkora zuhé kapjon el bennünket, nem is hittük el, hogy ekkora pechünk lehet.

A visszaút hosszúra, (ugyanúgy 3 órásra, mint fel) és rendkívül fáradtságosra sikeredett, és még a vágyott kakaóbab fáknál is azt kellett megállapítanunk, hogy az esőfelhő lejjebb húzódhatott, mert már ott is esik az eső, ahol felfelé menet még száraz idő volt. A lábunk szinte remegett, a végén már a fáradtságtól csúszkált, de csak elértük a táblát, ahol csodák csodájára, kellemes, 30 fok körüli, száraz idő fogadott. A vulkán lábánál ugyanis egy centi eső sem esett, ezért mondják, hogy a Maderas vulkánnak csodálatos mikroklímája van…

A táblánál végre kinyújtózhattunk, elfogyasztottuk az igencsak megérdemelt csúcscsokinkat és leballagtunk a kocsihoz, hogy megpihenjünk ezután a megpróbáltatásokkal teli 6 óra után. Hat óra kimondva és utólag is kevésnek tűnik, de amikor benne voltunk egy örökkévalóságnak tűnt. Az is hihetetlen, hogy mennyire fáztunk, és milyen pillanatok alatt felmelegedtünk és elfelejtettük a velőig hatoló hideget.

Én még szeretném egyszer megmászni, hogy lássak is valamit, Marci szerint van még hova utaznunk ezen túl is…Majd meglátjuk, a gyerekek mindenesetre soha többé nem szeretnének vulkánt mászni…

 

Tovább az eredeti oldalra!