Laszlo Family Adventures / 2021. február 24., szerda

Utunk csúcspontja: a mexikói Chiapas

Mexikóról sok minden él az ember fejében, de elsősorban olyan általánosságok jönnek elő, mint sombrero kalap, tortilla tekercs, mariachi zenészek és persze indián piramisok…

Chiapasra egyik sem jellemző, viszont Mexikó sokszínű vidéke között ez a legzöldebb, legvadabb, legcsapadékosabb, és számomra messze a legegzotikusabb is! Mexikóban északon sivatag, középen magas hegyek, vulkánok, koloniális városok, két partján mesés strandok ölelik, délen pedig, a Guatemalai határnál húzódik a sejtelmes Lancadón dzsungel, amely még ma is otthont ad számos indián törzsnek, akik az északibb államokból vándoroltak a központi vezetés által kevésbé kontrolált, természetközelibb vidékre.

Mielőtt beléptünk volna a természet buja szentélyébe San Cristobal de las Casasból indulva még megálltunk egy egészen elképesztő vízesésnél, a Chiflónnál, amit Európában tömött sorokban tolongó turisták hada vett volna körül, itt azonban pár lézengő külföldin és sokszoknyás, kiránduló indián asszonyon kívül nemigen találkoztunk mással.

A lépcsőzetesen leomló vízesés két oldalán lehetett feljutni a legfelső kilátó pontra és útközben meg lehetett mártózni a hűsítő habokban, ahol a fehéragyagos talajt folyamatosan mosta ki a lábad alól a zuhatag. Mi inkább visszafelé csobbantunk egyet, amikor épp jól esett a hosszas felfelé mászás után egy kis hűsítés. Igazából annyira elragadó volt a helyszín, hogy elgondolkoztunk azon, hogy ott maradjunk egy napot még, de akkor nem fért volna bele a tervezett út még anyukám érkezése előtt. Így aztán tovább indultunk Cinco lagos-ig, ami 5 tó vidéket jelent, aminek megfelelően 5 kristálytiszta mélykék vízű tóhoz jutottunk.

Mivel tudtuk, hogy most aztán vége a civilizációnak, bevásároltunk a tervezett 3-4 napra és megírtuk az otthoniaknak, hogy nem fognak elérni semmilyen módon, mert nem lesz netünk sehol. Megérkezésünkkor már épp sötétedett és a Gps egyenesen az egyik tó partjára vezetett. Nehezítette a helyzetet, hogy épp szakadt a trópusi eső. Tehát sötétben, egy földúton mentünk a tó irányába, amikor egyszer csak egy nagyon meredek lejtő következett, amin a kerekeink egyenesen csúszni kezdtek lefelé. Elég ijesztő volt, mert nem lehetett tudni hol van az út vége, és hol kezdődik a tó, de aztán szerencsésen volt még pár egyenes méter, amin sikerült lefékezni. A sárban egy kemping széléhez érkeztünk, ahol nem tudtunk beljebb jutni a kocsinkkal. Így aztán se áramhoz, se vízhez nem jutottunk. A pontot az í-re az rakta fel, amikor ebbe a komfortba egy hangos mulatós zene rondított bele. Ekkor már tényleg nem tudtuk mit keresünk ezen a helyen. Kiderült, hogy a zene valami buli kezdete csak, és nem is remélhetjük, hogy rövid időn belül véget érne. Így aztán keserű és gyors búcsút vettünk, és arrébb álltunk egy étterem parkolójába, ahol az appunk szerint szívesen látott vendég a lakóautó. Itt sikerült végre álomra hajtanunk a fejünket, és bár másnap minden víztől csillogott, mégis ragyogó napsütésre ébredtünk. Ezen a napon tuktukkal jártunk be 3 tavat majd az egyik mellett gyalogosan egy dzsungelösvényen jutottunk el egy tengerszemhez. 

Mint ahogy említettem rendes netünk nem is volt, viszont amikor az étteremhez visszamentünk, ott sikerült wifire csatlakozni, és egy nem várt üzenet fogadott minket. Anyukám írt, hogy azonnal hívjuk fel, amint tudjuk.

Hamarosan ki is derült, hogy az indulása (hozzánk, Tuxtlaba) előtt 3 nappal sikerült a lépcsőházban úgy elcsúsznia a felmosott lépcsőkön, hogy hanyatt esve agyrázkódást kapott és egy bordáját is eltörte. Magam sem tudtam, hogy fizikailag vagy lelkileg van-e jobban ki, de sajnos úgy tűnt, hogy annyira fáj a bordája és annyira szörnyen érzi magát, hogy csak később lesz ideje belegondolni bármi másba.

Mindenkinek majd megszakadt a szíve, a gyerekek rajzokat küldözgettek, mi felnőttek azon drukkoltunk, hogy legalább a fájdalom elmúljon, az utat meg majd pótoljuk később. Ennek a rémes intermezzónak a következménye, hogy megváltoztattuk az útitervünket, és nem San Cristobal felé vissza vettük az irányt, hanem tovább haladtunk, közel 10 napon át a dzsungel belsején keresztül. Ha nem ez a szomorú esemény vezetett volna idáig, azt mondtam volna, hogy ez volt életünk legjobb döntése, így viszont csak valami „jó a rosszban” vagy sorsszerűség, vagy ki minek nevezi alapján találtuk meg a családunk számára eddig érzékelt legharmonikusabb helyszínt, talán a világon.

Természetesen nem mindenkinek és nem mindig (esős évszakban biztos egész más képet mutat), de valahogy nekünk annyira bejött a Lancadón dzsungel, hogy csak fájó szívvel folytattuk az utat a Yucatán felé.

Mivel ez a tíz nap olyan intenzívre sikeredett, hogy egyszerre leírva túl nagy falat lenne, ezért két részletben fogok írni róla, amelynek első részét most olvashatod!

A Cinco Lagos vidékéről, Las Nubes-be (A Köd(ök))-be mentünk, ami nevével ellentétben egy varázslatos természeti csoda. Egy olyan vízesés folyam elrejtve a falu utolsó utcája után egy kemping partján, amit csak néhány éve kezdtek turisztikailag kihasználni a helyiek, és még csak elég kezdetleges vendéglátás folyik a térségben. Nekünk ezzel természetesen nem volt problémánk, mindössze annyi, hogy a szélesen hömpölygő folyó partján egyszerűen nem tudtunk vízhez jutni….Hogy hogyan lehetséges ez, úgy, hogy nem volt egy csap, amire a locsolócsövünket felcsatlakoztathattuk volna, illetve pumpa sem, ha netán a folyó vízét szerettük volna felhasználni. Így az a paradoxon állt elő, hogy Mexikó legcsapadékosabb vidékén, egy vízesés szélén spórolnunk kellett a vízzel.

Persze azért meg lehetett oldani, mivel sátorkempingnek épült a hely, voltak zuhanyzók, így mi is azokat használtuk, és ugyan külön mosogatóhelyre nem gondoltak, de kisebb csapoknál (amikhez nekünk nem ért el a cső) sikerült az edényekkel is megbirkózni. Ebből a kempingből közvetlenül lehetett besétálni a 2 utcás minifaluba, ami kissé poros, de bájos képet mutatott, a másik irányba pedig néhány turistaösvény indult a folyó mentén. Természetesen mi mindet ki szerettük volna próbálni, ezért még érkezésünk napján nekivágtunk egy rövidebb körtúrának. Döbbenetes panoráma tárult elénk a kiépített ösvény mentén, ami hol a folyó magasságában, hol jóval a fölött haladt, így madártávlatból is meg lehetett szemlélni a millió össze és szétfolyást.

Az ösvények szépen karban voltak tartva, és bár elég rövidek voltak, mégis kielégítették az aznapi felfedezőkedvünket. A kemping partján még egy kis strand is ki volt alakítva, ahol egy kötélről lehetett Tarzan ugrálni, ami végül szép kagylók keresésébe torkollott a kislányaink részéről.

Még egy teljes napot szántunk las Nubesre, és ezen a napon egy olyan ösvényt néztünk ki, amelyet elvileg túravezetővel kell megtenni, de több helyi szerint anélkül is lehetséges. Valahogy ez a túravezetős dolog nem vonzott annyira, és arra gondoltunk, hogy a sok csoda kütyü és Marci jó tájékozódása mellett úgysem fogunk eltévedni.

Mondanom sem kell, hogy ez az ösvény nem volt olyan szépen kiépítve, se kijelölve, mint a kisebbek, de ez persze nem tántorított minket el, hogy liánokon, tüskés törzsű fák és sűrű bozót közepett törjünk utat magunknak előre. Közben persze liánon hintáztunk, kinéztünk a folyópartra, hátha további orientációt nyújt számunkra, de csak nem sikerült visszatalálnunk az eredetileg kijelölt útvonalra. Aztán rájöttünk, hogy melyik lenne a jó irány, csak hogy arra épp egy meredek emelkedő volt. Sebaj, gondoltuk megmásszuk, és megtaláljuk az ösvényt… Mindenen keresztül végül tényleg feljutottunk egy hegyoldalszerűségen, ahonnan szerencsésen visszataláltunk az eredeti tervnek megfelelő útra. Innen már rövid időn belül jutottunk el a „végcélhoz”, ami a folyó egy kiszélesedése volt, amelynek partján megpihenhettünk, és csodálhattuk a természet tündöklő színeit és erejét.

Innen lett volna még valami pici ecobungalow-s hely, ahova az eredeti tervek szerint még tovább mentünk volna, akkor viszont menthetetlenül besötétedett volna a visszaúton, így fájó szívvel, de visszafordultunk és minden eltévedés nélkül találtunk vissza Goldiehoz.

Másnap folytattuk volna az utunkat, de mire sikerült mindent bepakolnunk és indulásra készen álltunk, kiderült, hogy lemerült az akkumulátorunk. Ezt mondjuk akár tragikusan is felfoghattuk volna, a dzsungel közepén, bikakábel nélkül, térerő nélkül…de pont az éles helyzetek azok, amikor az ember a legkreatívabb és leghatékonyabb problémamegoldó. Marci a környező kirándulókat kérdezgette meg, miközben én Babcival egy pasival motorral bementünk a faluba megtudakolni, hogy tudna-e valaki nekünk segíteni.

Hamar kiderült, hogy bikája senkinek sincs, viszont mindenki nagyon szívesen segít a „nagy amerikai monstrumnak”, a kérdés már csak az volt, hogy sikerül-e? A faluból ugyanis egy icipici autóval sikerült visszatérnünk, aminek sofőrje felajánlotta, hogy kicseréli Goldie akkumulátorát, az övére, ami majd feltölt minket az indulásra.

Bár kételkedtem abban, hogy ez a méretbeli aránytalanságok mellett lehetséges szcenárió, nem volt jobb ötletem. A pici ember, a pici autójával jól ránk állt, majd szépen kicserélte az aksikat, és láss csodát, nem sokkal később boldogan berregett fel Goldie motorja. Innen már nem volt megállás, azonnal beugrottunk a kocsiba, hogy még mielőtt lefulladt volna, szerencsésen tovább folytattuk utunkat egy zsákfaluba, ahol nem csak majmokkal, de krokodilokkal is találkoztunk, a gyerekek pedig egy napra kipróbálták, hogy milyen az iskola Mexikóban.

Ha érdekelnek további kalandjaink, akkor ne hagyd ki a Chiapasi beszámoló következő részét sem, ami két hét múlva fog megjelenni! Kövess minket facebook oldalunkon és honlapunkon is, ahol minden infó összefut!

 

 

 

Tovább az eredeti oldalra!