Loading...
rókavár

rókavár

rókavár / 2018. szeptember 30., vasárnap

Kína




Előzmények




Az emberek mindig felkapják a fejüket, amikor
meghallják, hogy beszélek kínaiul. Az őszinte csodálkozást követően általában
nekem szegezik a kérdést – mégis miért? Muszáj lennie valamilyen nagyobb,
magasztosabb célnak, biztos évtizedekre előre gondolkozom, amikor a
globalizálódó világkereskedelemben egyre kevésbé lesz megkerülhető Kína, és felturbózandó
az önéletrajzomat, milyen jól jön majd a kínai nyelvtudás…




Ehhez képest az ok sokkal egyszerűbb. Hobbi. Szeretem
tanulni a kínai nyelvet. És valószínűleg lehet is benne valami, ha immár
hatodik éve, minden kedden és csütörtökön, munka után még van erőm bemetrózni
az Astoriára, hogy beüljek az ELTE Konfúciusz Intézetének iskolapadjába egy 90
perces kínai órára. 


De honnan jött ez az egész?






A 2000-es évek vége felé, a koreai történelmi
sorozatoknak hála egyre intenzívebben kezdtem érdeklődni az ázsiai kultúrák
iránt. Míg egészen addig jórészt az észak-amerikai kontinens tartott lázban,
most már egyre többször morfondíroztam el, milyen jó is lenne elutazni
Dél-Koreába, Szingapúrba, Kínában, Malajziába, vagy esetleg Thaiföldre. A kínai
vonal 2011 őszén kapott egy nagyobb löketet, amikor az első GE-s munkanapomon
bemutattak Yeyének, az újdonsült kínai kolléganőmnek. A jópofa, vidám
csajszival hamar összebarátkoztam, így amikor pár hónappal később kitalálta,
hogy munkaidő után szívesen tanítgatna néhányunkat kínaiul, csak úgy a poén
kedvéért, gondolkodás nélkül csatlakoztam én is. Bár nem vettük az egészet túl
komolyan, de mégis, egy negyedév alatt egész jól megtanultunk a számokat kínaiul,
el tudtunk mondani néhány alapvető mondatot és le tudtunk írni pár karaktert,
betartva a vonások szigorú lépéseit. Egyszeriben a kínai írásjelek már nem csak
átláthatatlan krix-kraxnak tűntek, melyek összemosódnak az olvasó számára,
hanem egy ténylegesen elolvasható, információval és értelemmel bíró szöveggé
álltak össze. Még csak 25-30 írásjelet ismertem, de az alap megvolt, amire
később lehetett építeni.




Amikor az önkéntes különórák egy idő után abbamaradtak,
kifejezett hiányérzetem támadt. Bő két év telt el az egyetem óta, s egyre
inkább igényem lett tanulni valami újat. Nem azért, mert kell vagy kötelező,
hanem mert érdekel. Elhatároztam, hogy folytatom a kínai tanulást, ám ezúttal
szervezett keretek között, az ELTE Konfúciusz Intézetében. Mielőtt azonban
elköteleztem volna magam a tanfolyam iránt, részt vettem egy ingyenes, kéthetes
ismerkedő kurzuson, amelyet amolyan kedvcsinálónak szántak a kínai nyelv iránt
érdeklődőknek. Ha valakinek tetszett ez rövid, intenzív kurzus, a következő,
Modul 1-es tanfolyam árából 50%-os kedvezményt kapott. Igazán jól kitalált
rendszer!


Az ismerkedő kurzust egy mosolygós, jó kedélyű fiatal
tanár vezette, akin már az első pillanattól fogva látszott, vérében van a
tanítás. Az órák érdekesek, viccesek voltak, miközben látszott, hogy a tanár
vérprofin felépíti a kínai tanuláshoz szükséges alapokat, nagy hangsúlyt
fektetve a kiejtésre, a hanglejtésekre és a latin betűs átírásokra (Pinyin). A
jó hangulatú órák szó szerint élményszámba mentek, így nem csoda, hogy a bő 20
fős osztály nagy része be is iratkozott a Modul 1-re. Legnagyobb örömünkre ugyanazt
a tanárt kaptuk, aki az ismerkedőt tartotta – Kong Menget.




Kong tanár úr, azaz 孔老师
(Kong laoshi), ahogy mi hívtuk, egy egészen energizáló személyiség volt, aki a
modulok során folyamatosan fejlesztette tanítási módszereit, új feladatokat,
eszközöket, ötleteket megvalósítva. Ahogy telt az idő, az osztály létszáma
alaposan leapadt, jöttek-mentek az emberek, míg egy 7-8 fős keménymag maradt,
akik nagyjából minden tanfolyamra jelentkeztek. Az összeszokott kis csapat az
órákon kívül is összetartott, úgyhogy Kong Menggel kiegészülve egyre több külön
programot szerveztünk. Voltunk többször kínai étteremben, elkirándultunk
Visegrádra, nyári boboztunk, vagy túráztunk a Börzsönyben. A tanárunk több
ízben meghívott magához vendégségbe, ahol tanítgatott minket a kínai húsos
batyuk (交子) és gombócok (包子)
készítésének fortélyára. Mivel akkoriban Zuglóban laktam, órák után
számtalanszor mentünk együtt hazafelé a buszon, rengeteget beszélgettünk.
Kezdetben persze többnyire csak a kínaival kapcsolatos témákról, s ahogy egyre
jobban megismertük egymást, egyre személyesebb dolgokat is megosztottunk
egymással, mint két jó barát. Még szerelmi témában is adtam neki tanácsot, ami
azt tekintve, hogy később feleségül is vette a kiszemelt leányzót, kifejezett
büszkeséggel tölt el.  


Sajnos 2015 tavaszán lejárt szeretett tanárunk
magyarországi megbízatása, vissza kellett térnie Kínába. Búcsúzás előtt még
alaposan felkészített minket a HSK 3-as (hivatalos kínai állami) nyelvvizsgára,
amelyet mindannyian sikerrel letettünk.




Szegény új tanárnő, akit helyette kaptunk, nem igazán
vált be, ezért pár hónap után újabb tanárcserét kértünk. Azóta a szintén
rendkívül fiatal, de Kong Menghez hasonlóan lelkes, energikus huszonéves Feng
tanár úr vezeti az immár 4 főre csökkent, kitartó csapatunkat.




Bevallom, a HSK 3 letétele után alig készültem az
órákra, a heti kétszeri alkalom pedig nagyjából a szinten tartásra volt elég.
Azon kaptam magam, hogy egyre nagyobb nyűg rávenni magamat, hogy munkaidő után,
hullafáradtan bebumlizzak a belvárosba kínaira, mivel ilyenkor legjobb esetben
is csak este fél 9 után tudok hazakeveredni. Sokszor kifejezetten örültem, ha
valamilyen okból elmaradt az óra, vagy tanítási szünetet tartottak. Ugyanakkor,
ellenmondásos módon, ha már egyszer beültem az órára, nagyon élveztem az
egészet, s mindig megállapítottam, milyen butaság lett volna kihagyni.


Ahogy azonban teltek-múltak az évek, egyre jobban
kezdett a hétköznapi szabadidő felértékelődni, amiből heti két kínai, egy
görhoki és egy-két futás mellett nem maradt túl sok. Andival hétköznap
esténként alig tudtunk értékelhető időt együtt tölteni, hiszen nagyjából mire
én hazaértem, megvacsoráztam, ő már ment is aludni.




Többször elgondolkoztam azon, hogy meddig lenne
érdemes folytatni a kínai tanulást. Az évek alatt rengeteg időt, s pénzt
szenteltem erre, úgyhogy arra jutottam, ha mégis abbahagyom, úgy szeretném
lezárni ezt az időszakot, hogy azt érzem, elértem valamit. 


Anno a HSK 3 sikeres letétele hatalmas élmény volt,
egy méltó megkoronázása az azt megelőző kemény felkészülésnek, utána azonban hamar
alábbhagyott az a fajta bizonyítási vágy, hogy egy újabb nyelvvizsgára hajtsak.
Tudom, hogy a HSK 4-et (mely a klasszikus értelemben vett középfokú szintnek
felel meg) is le tudnám tenni, de önmagában egy magasabb szintű nyelvvizsga
elérése már nem villanyozott fel.


A szívem mélyén egy igazi, méltó befejezésre vágytam
– egy kínai körútra. Eljutni Kínába, megmászni a Nagy Falat, bejárni a Tiltott Várost,
látni az Agyaghadsereget és felfedezni Peking, Shanghai és Xi’an szépségeit,
miközben végre eredeti környezetben kamatoztathatom a kínai tudásomat, elképesztő
izgatottsággal töltött el.




Míg a mi esetünkben Kína továbbra is csak egy távoli
lehetőségként volt számon tartva, Petiék hamarjában a tettek mezejére léptek,
miután 2016 decemberében hirtelen előálltak egy kínai utazás ötletével.
Akármennyire is irigykedtünk rájuk akkor, Andival tudtunk, hogy 2017-es évre
nem tudunk több hónapra előre betervezni semmilyen nagyobb utat, úgyhogy úgy
döntöttünk, ezúttal inkább maradunk a jó öreg Európában és több, kisebb úttal
számolunk.


Ahhoz képest, hogy az életünk tervezhetőségét
tartottunk a fő szempontnak, az év végére igencsak feje tetejére állt a világ. Ha
volt lejjebb, akkor arra a szintén elég pocsékul induló 2018-as év még rátett
egy lapáttal. „Sebaj, legalább gyűjtjük a
szerencsét.” – idéztünk fel már-már sírva Peti jellegzetesen optimista
mondását, melynek lényege, ha rossz dolog történik veled, gyűjtöd a szerencsét,
ha jó dolog történik veled, felhasználod szerencsét. „Hát, most már rohadt sok szerencsénknek kellene lennie…” –
állapítottuk meg.


Andival arra jutottunk, hogy teljesen felesleges
túltervezni mindent, s utána azon aggódni, jól alakulnak-e a dolgok.


„Utazzunk el
valahova. Valahova messze.” – bukott ki belőlünk.




Az idei tavasz, a kivételesen sok hosszú hétvégével megspékelve,
nagyszerű lehetőséget kínált egy nagyobb utazáshoz, csak azt kellett eldönteni,
hova menjünk. Két régi álom állt szemben egymással – Kanada és Kína. Abban
egyetértettünk Andival, hogy Kanadába lehet, jobban megérné később, majd a
családdal kiegészülve elutazni, míg Kínát úgyis ketten, hátizsákosan járnánk be.
Ettől függetlenül nyitva hagytuk a kérdést, s jórészt az aktuális repülőjegy
áraktól tettük függővé az utazást.   




Párhuzamosan nézegettem a torontói, pekingi és
sanghaji repjegyeket napi szinten, reméltem, hogy a légitársaságok szokásos év
eleji promójának keretében hátha beficcen egy jó kis akciós ajánlat valamelyik
városra. Nem is kellett csalódnom, január közepére eldőlt a kérdés, meglett az
egyértelmű befutó – az Air France jóvoltából fejenként mindössze 121.100 forintért
bebiztosítottuk a repjegyünket Shanghaiba. Eldöntetett hát, irány Kína!





Az elmúlt hónapok nehézségei után teljesen
felvillanyozott ez a kínai út. Ahelyett, hogy szokásomhoz képest a repjegy
birtokában hátradőltem volna, egyből elkezdem szervezni az utat. Első körben beszereztem
a kedvenc útikönyv-sorozatomnak, az Eyewitness
Travel Guide-nak a Kínáról szóló köteteit (China és Beijing &
Shanghai), majd miután átrágtam magam a nyomtatott tudományon, kigondoltam
a körút főbb állomásait. Ezután összefutottam Petivel, aki egy-két korsó sör
mellett mesélt újra a nyári kínai útjukról, a helyszínekről és a
tapasztalatokról. Bevallom, a szilveszterkor tartott részletes élménybeszámolójukból
leginkább a hatalmas tömeg, az órák hosszat tartó sorban állás, az elviselhetetlen
hőség és borzasztó szmog maradt meg, mely anno eléggé riasztónak hatott. A
körülmények nagyjából adottak lesznek nekünk is, viszont az útvonalat tekintve
hasznosnak bizonyult egy-két input. Például Peti meggyőzött, hogy a Ming-kori
óvárossal rendelkező kis települést, Pingyao-t vétek lenne kihagyni, így az
utólag belekerült az útitervbe. Azt kezdettől tudtam, hogy a datongi kitérőt és
a függő templomokat mi biztosan kihagyjuk, helyette bekerült Suzhou, Hangzhou
és kettő Kína szent hegyei közül – a Huashan és a Huangshan.


Amikor összeállt egy épkézláb menetrend, Andival
átbeszéltük a terveket. Ő is alaposan átolvasott mindent, majd megegyeztünk,
hogy Hangzhou-t kihúzzuk a listáról, mivel nagyon zsúfoltnak tűnt az út vége.


Miután a főbb állomásokban egyetértettünk,
megterveztem a közlekedést az egyes városok között a legapróbb részletig –
szépen táblázatba rendeztem a gyorsvonatok, éjszakai vonatok, belföldi
repülőjáratok, helyi buszjáratok, metrók menetrendjeit, az árakat, majd közösen
kiválasztottunk a nyertes járatokat. Míg én a közlekedési opciókat próbáltam
optimalizálni, Andi a kínai kultúrába és gasztronómiába ásta bele magát.
Utánanézett az egyes régiók jellegzetes ételeinek, kulináris fogásainak, amiket
majd ki kell próbálni, összefoglalót írt Xi’anról, Pingyaoról és Suzhouról, és
órák hosszan dokumentumfilmeket és utazós videókat nézett a Youtube-on Kínáról.




Önmagunkhoz képest rengeteget készültünk erre az útra.
Bő másfél hónappal az indulás előtt sikerült elintézni a vízumot is, mely az
oroszhoz képest úgy ment, mint a karikacsapás. Mindössze ki kellett tölteni egy
négyoldalas vízumigénylő lapot, írni egy összefoglalót az útról, hogy melyik
nap hol szállunk meg (szállás nevével, címével), csatolni a szállásfoglalások,
repülőjegy és útlevél másolatát, majd leadni mindezt a nagykövetségen az
útlevéllel együtt. Miután befogadták a kérelmet, kaptunk egy fejenként ”potom”
19.000 forintról szóló csekket, amit be kellett fizetni és egy hét múlva mehettünk
is átvenni az útleveleket, benne a friss, ropogós kínai vízummal. Ugyanakkor
bele kell kalkulálni, hogy a nagykövetség nyitvatartási ideje nem túl baráti,
hétfőtől csütörtökig 9.00-11.45-ig lehet intézkedni, ráadásul óriási sorok
szoktak gyűrűzni az épület előtt, így érdemes bő félórával nyitás előtt
odamenni.




Érvényes kínai vízummal a zsebünkben már bátran
nekiállhattunk az útiterv és a szállásfoglalások véglegesítésének. Az egyik
legnagyobb probléma a huangshani kitérő beintegrálása volt. Az eredeti tervek
szerint az út vége felé, Xi’anból induló (napi egyetlen) nagysebességű
gyorsvonattal mentünk volna Huangshanhoz, ami még a 300km/órás sebesség
ellenére is egy agyzsibbasztó 8 órás utazást jelentett volna. Így egy teljes
nap vonatozásra lett volna elfecsérelve, mely ritka borzasztóan hangzott.
Újratervezés. Mindenféle variációt figyelembe vettem, végül, úgy ahogy volt,
felrúgtam az addigi jól összerakott terveket és megfordítottam az egész
menetrendet. Ennek megfelelően Shanghai után egyből elrepülünk Huangshanra,
majd rá következő nap repülünk tovább Xi’an felé. A belföldi repülőjáratok
segítségével nemcsak, hogy drámaian le tudtunk csökkenteni az utazási időt, de
nagyobb költségbe sem kellett vernünk magunkat, mivel a lefoglalt repjegyek
nagyjából egy árban voltak a vonattal.  




A szállásfoglalások terén szintén megérte időben
lépni, mivel kifejezetten olcsón tudtunk kétágyas szobákat foglalni minden
lokációra, amire előzetesen nem is számíthattunk. Legelőször a huangshani
szállást kellett bebiztosítanunk, hiszen a hegy tetején viszonylag limitáltak a
lehetőségek és a május 1-i ünnepek miatt valószínűsítettük, hogy hamarabb
elkapkodják őket. A két szimpatikus hegyi hotelből végül azt tartottuk meg,
mely közelebb van a kabinos felvonó felső végállomásához, hogy ne kelljen
málhás szamárként még cipekednünk plusz 20 kilóval a hátunkon.




Az utasbiztosítás megkötésével és kínai jüan
váltásával már a felkészülés utolsó szakaszába léptünk. Minden cuccunk elő volt
készítve a nappali rekamiéra már 2-3 nappal az indulás előtt. Nem is emlékszem,
mikor készültünk fel ennyire előre egy útra.


Ennek ellenére így is sikerült az utazás előtti
éjszaka éjjel 2-ig pakolászni, mire végül ágyba kerültünk.






1. nap –
Indulás (2018. április 28.)




Amikor hajnali fél 6-kor csörgött az ébresztőóránk,
már mindketten ébren voltunk. Úristen, ma utazunk Kínába!


Az alig három és fél óra alvás ellenére olyan ébernek
és frissnek éreztem magam, mint régen az egyetemi vizsgák reggelén. Nyilván nem
voltam akkor sem friss, sem éber, hanem a vizsgadrukk dolgozott bennem.


-         
„Azért izgulok egy kicsit.” – mondtam
Andinak.


-         
„Én is.” – válaszolta, és megölelt.


Fél 7 előtt nem sokkal érkeztünk meg szüleimhez.
Berohantam elbúcsúzni a már most rettenetesen aggódó Anyától, akin látszott, legszívesebben
előreugrott volna az időben két és fél hetet akkorra, amikor hazaérkezünk. Búcsúzóul
adott nekünk még néhány kakaós müzli szeletet és félliternyi frissen csavart
grapefruitlét. Apa közben kisietett az autóhoz, átvenni a sofőr szerepét, én
pedig távozáskor beköszöntem még a bejárati ajtó melletti kis tálcájában
pihengető Kefirnek („Szia, Keff, aztán
vigyázz Anyára!”), majd elhajtottunk a reptér felé.


Korábban indultunk, mint amúgy szoktunk, mivel a
M2-es autóút egyik felét lezárták teljesen, masszív dugókat alakítva ki a
forgalmasabb napszakokban. Szerencsére ilyenkor még teljesen jól lehetett
jönni, így 7.12-re ki is értünk Ferihegyre.




Miután elbúcsúztunk Apától is, megvártuk még, hogy a
parkolóból kigördüljön az acélszürke Mondeo, majd terminálépület felé vettük az
irányt. Olyan korán kiértünk, hogy még a check-in pultot sem írták ki.
Mindenképpen jó lett volna az elsők között becsekkolni, mivel előzetesen nem
engedték kiválasztani az ülőhelyeket a Párizs-Shanghai járatra, pedig
mindenképpen ablak melletti helyeket szerettünk volna biztosítani magunknak. A
check-int végző ügyintéző azonban hamar lehervasztotta a mosolyt az arcunkról.
A kínai gép már tele volt, s az előzetesen kiutalt helyeken nem engedett
változtatni a rendszer. A bő 11 órás utat a gép középső négyes ülésein
tölthettük el, aminél kiábrándítóbb indulást el sem tudtam képzelni.




Igyekeztem hamar túltenni magam ezen a sokkon, s
inkább az életem első Air France-os repülésére koncentráltam.


A párizsi járatunk pontosan 9.50-kor indult, s
nagyjából délre érkeztünk meg Európa második legforgalmasabb repülőterére, a Párizs Charles de Gaulle-ra. A tavalyi évben
közel 70 milliós utasforgalmat generáló reptér méretei egészen kolosszálisak,
úgyhogy nagyjából csak reménykedhettünk, hogy a csatlakozásig hátralévő szűk 70
perc elég lesz átjutni a terminál túlsó felére, ahonnan a sanghaji járat indul.
Landolás előtt kaptunk egy kis térképet a terminálok közötti közlekedésről,
mely első látásra kicsit bonyolultnak tűnt. Az Air France gépeket kiszolgáló 2F terminálról kellett a
hosszútávú járatok részére épült 2E terminálra átkeveredni, melyhez még buszra
is kellett szállnunk. Annak ellenére, hogy az idő meglehetősen ki volt
centizve, olyan szépen és egyértelműen ki volt írva minden, hogy különösebb
nehézség nélkül átértünk 40 perc alatt. 




Megkerestük a csarnok végében lévő M50-es kaput, mely
fölötti kijelzőn már ott virított a kiírás – Shanghai Pudong. Wow, kezdődik!




Még utoljára felhívtam Anyáékat beszállás előtt, majd
elfoglaltuk a helyünket a China Eastern
légitársaság masszív Boeing 777-esének a fedélzetén. Még egy halvány
reménysugárba kapaszkodva reméltem, hogy esetleg mégsem lesz tele a gép, és
talán átülhetünk az ablak mellett üresen maradt helyek valamelyikére, de erre
esély sem mutatkozott. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a fedélzeten.




Menetrend szerint délután fél kettő körül szálltunk
fel, a hatalmas, lomha gép alig akart elemelkedni a kifutópályáról. Ahogy
elértük az utazási magasságot, Andival bevettünk egy fél Aspirint, majd
végignéztük a fedélzeti szórakozási lehetőségeket. Nem gondoltam volna, hogy egy
kínai légitársaság gépén ennyi minőségi nyugati mozifilmet lehet majd nézni,
alig bírtunk válogatni. Végül a Coco
című rendkívül aranyos, ugyanakkor szomorú animációs film mellett döntöttünk,
mely Oscar-díjat is nyert nemrég. 




A filmből alig telt egy félóra, amikor felszolgálták
az ebédet. Valamilyen szerény répás, rizses csirkét kaptunk, tésztasalátával,
narancslével és kis kocka vajjal. Hogy a vajjal mihez kezdjünk ebben a
felállásban, az még nem volt ekkor tiszta, viszont a csirkét gyorsan
betermeltünk, bár nem sorolnám a felejthetetlen kulináris élmények közé. A
legjobb dolog az egészben a kisdobozos Tsingtao sör volt, amit pluszban kértem
az ételhez. Amikor már befejeztük majdnem az evést, kicsiny, meleg bucikat
kezdtek osztogatni („áá, szóval ehhez jár
a vaj!”), mely nem igazán illett a fenti menübe, de azért elfogyasztottuk
azt is. 




Evés után folytattuk a mozizást, bár közben leginkább
csak arra tudtam gondolni, mi a nyavalyáért hűtik sarkvidékire az utasteret.
Hiába viseltem a pulcsi alatt még egy réteg pólót és trikót és bugyoláltam bele
magamat a China Eastern-es takaróba, még a széldzsekimet is magamra kellett
halmozni, hogy ne vacogjon a fogam. Amúgy is jól lebetegedtem az út előtt, nem
hiányzott egy jó kis tüdőgyulladás a nátha tetejében.


Még a film felénél sem jártunk, amikor kezdtem egyre
rosszabbul érezni magamat. Fáztam, mint a hétszentség, a gyomrom sem volt jól,
amit tetézett egy enyhe hányinger. Amikor hirtelen kivert a víz és kicsit meg
is szédültem, előkaptam a hányózacskót, felállítottam Andit és elindultam hátra
a gép végében lévő vécé felé…


Odáig már nem jutottam el.




Úgy éreztem, mintha egy kellemes álomban lennék, ahol
békesség, nyugalom és harmónia honol. Majd hangokat hallottam és elkezdtek
pofozgatni. Ahogy kinyitottam a szemem, realizáltam hogy a széksorok közötti
folyosón fekszem, félúton a WC felé. Hirtelen nem is értettem, hogy kerültem
oda, vagy mit akar tőlem ez a sok ember. A légi utaskísérők arcán egyértelmű
megkönnyebbülést véltem felfedezni, kérdezgettek mindenfélét, hogy érzem magam,
beütöttem-e a fejem, majd az egyik medikusként dolgozó utas térdelt oda hozzám.
Ő is alaposan kikérdezett betegségekről, gyógyszerekről, mindenféléről. Sok
hasznos infóval nem tudtam szolgálni azontúl, hogy aludtam 3,5 órát, tele
vagyok takonnyal, nem esett annyira jól az ebéd és vélhetően a fél Aspirinre
ráinni 3 deci
sört sem biztos, hogy túl jó ötlet volt egy óra különbséggel. Kérdezték, hogy
kérek-e valamit, vizet, kólát, borogatást, bár én szívem szerint legszívesebben
csak visszafeküdtem volna oda a padlóra. A medikus hölgy arra jutott, hogy
igyak sok vizet és fektessenek le valahova aludni, úgyhogy feltámogattak és sok
szánakozó tekintet közepette átkísértek az első osztályra. Bár elég pocsékol
éreztem magam, amikor megláttam Andit, akkor ijedtem meg igazán. Kisírt
szemekkel és halálra rémült tekintettel, elcsukló hangon kérdezgette, hogy „Ugye, jól vagy? Ugye, jól vagy?”.




Még jó, hogy a beszálláskor azon viccelődtünk
Andival, milyen jó lenne egyszer kipróbálni az első osztályt. Hát, nem igazán
így képzeltem az egészet.


Az egyik steward előkészítette a helyemet, hozott egy
palack ásványvizet és két vastag takarót, majd megmutatta, melyik gombot megnyomva
szólhatok neki, ha bármi bajom lenne.


Lefeküdtem aludni…






2. nap – Érkezés
Shanghaiba (2018. április 29.)




Nagyjából négyórányi alvás után, amikor felébredtem, valahol
magasan Szibéria fölött járhattunk. Felültem, ittam csomó vizet, pihengettem még
egy kicsit, majd óvatosan visszabotorkáltam turistaosztályra Andihoz. Bár
erősködött, hogy maradjak az elsőn és pihenjek, de annyira rossz volt ott
nélküle egyedül, úgyhogy inkább visszajöttem. A levegő azonban kifejezetten
fülledt volt az utastér ezen részén, amitől kezdtem megint rosszul lenni, úgyhogy
öt perc után jobbnak láttam visszatotyogni az első osztályra. Mivel éreztem,
van egy kis hőemelkedésem, kértem az egyik stewardesstől egy hőmérőt. 37,8-at
mutatott, amely engem némileg megnyugtatott, ám a légiutas-kísérő
felvilágosított, hogy ilyenkor hozzá kell adni +0,5-öt az értékhez, mivel a
hónaljnál történt a mérés. Nem egészen értettem az összefüggést, mindenesetre
jelezték, hogy leszállás után majd egy rövid egészségügyi vizsgálatnak kell
alávetnem magam. Remek.




Mélyen ezután már nem sikerült aludnom. Az út
négyötödénél szóltak, hogy lassan felszolgálják a reggelit, vissza kell térnem
a saját helyemre. Ekkorra már sokkal jobban éreztem magam, a lázam is lejjebb
ment, de a reggelire kapott csirkés tésztát egyszerűen nem tudtam legyűrni. A
francia joghurt és a grapefruit és narancsszeletek jól estek, ám ezen kívül
csak pár falatnyi croissant csúszott le. Evés után végignéztem a Coco-t, jól el
is pityeredtem rajta.






Reggel fél 7 körül landoltunk Shanghai Pudong nemzetközi repülőtéren. Nem egészen így képzeltem a
Kínába érkezést, maradjunk annyiban.







Miután begurult a gép a terminál mellé, visszaültették
az izgága módon felpattanó és pakolászó utasközönséget a helyükre, és
érkezhetett a maszkos orvosi különítmény. Szerencsére nem egyedül miattam
tartották vissza az egész gépet, hanem rajtam kívül még 3-4 embert
megvizsgáltak, melyet egy rutinszerű kérdőívezés követett a különböző
fájdalomtípusokról, amiket éreztem. Mivel ekkorra már gyakorlatilag teljesen
lement a lázam, velem végeztek a leggyorsabban, úgyhogy ez némileg
megnyugtatott. Mindenesetre meg kellett adni a shanghai-i szállásunk címét és
az elérhetőségemet.





Amikor kiszálltunk, külön megköszöntem kínaiul annak
a stewardnak, aki a legtöbbet segített a rosszullétemkor. A következő napirendi
pontnak az útlevélvizsgálaton való átjutás bizonyult, melyhez első lépésben
ujjlenyomatot kellett adni. De ez nem ám úgy megy, mint a régi nyomozós
sorozatokban (tinta elő, ujj bele, lenyomat a papírra, a tintás ujjat pedig nem
győzzük tisztára törölgetni), hanem minden elektronikusan, digitalizálva
történik. Vannak külön ujjlenyomat automaták, ahol először bal négy, jobb négy
ujjat kell beszkennelni, majd következnek a hüvelykujjak. Ezzel a pofonegyszerűnek
tűnő a művelettel akár 5-10 percet is elpepecselhetünk, mivel az érzékeny
műszerek elég nehezen térképezik fel az ujjbegyeket, mindenesetre, ha sikerül a
mutatvány, akkor a gép nyomtat egy sokatmondó „OK” cetlit, amit be kell mutatni
határőrnek. Andi vékony ujjait például egyik gép sem tudta leképezni, így
amikor már a segítségül hívott kínai biztonsági asszisztens is csak értetlenül
a fejét rázta, a kezébe nyomott egy kártyát, amire velősen annyi volt írva,
hogy „selfservice fingerprint failure”,
azaz „önkiszolgáló ujjlenyomathiba”, amin nagyon jót szórakoztunk. Ki kellett
pluszban tölteni egy belépési nyilatkozatot, majd az útlevél ellenőrhöz lépve végre
megkaphattuk a pecsétet az útlevelünkbe.




Hivatalosan is megérkeztünk Kínába! Már csak annyi a
kérdés maradt, hogy a feladott poggyászaink is követték-e a jó példánkat. A
rövid párizsi tranzitidőt elnézve hatalmas megkönnyebbülés volt látni feltűnni
a túrahátizsákjainkat a poggyászkiadó szalag végén. Ahogy begyűjtöttük a
szemmel láthatóan sértetlen cuccost, lejelentettünk az otthoniaknak, hogy
megérkeztünk, majd kinéztük, miként juthatunk be Shanghai (上海)
belvárosába.




Szerencsére több opció közül lehet választani attól
függően, mennyi időt és pénzt akarunk rászánni az utazásra. A taxi és a reptéri
shuttlebusz járatok mellett a mágneses pályán süvítő, szupergyors MAGLEV
vonattal akár 8 perc alatt is megtehetjük a nagyjából 30 km-es távot, igaz
ennek meg is kérik az árát (50 CNY). A legolcsóbb megoldást kétségtelenül a
mezei metró jelenti, amivel bő egy óra alatt már akár 6-7 jüanból eljuthatunk a
központba. Mivel mi jelen esetben végképp nem siettünk, elindultunk megkeresni
a metró bejáratát.




Ha a nemzetközi viszonylatban szerény méretűnek
tekinthető budapesti metrón szocializálódtunk, a világ leghosszabb
pályarendszerével (644 km)
büszkélkedő Shanghai Metro (上海地铁) biztosan
új dimenziókat nyit majd. A 16 metróvonal 329 állomását naponta átlagosan egy magyarországnyi ember használja, miközben a hálózat gyakorlatilag követhetetlen
gyorsasággal terjeszkedik. A 2016-ben megjelent útikönyvemben lévő
metrótérképről két teljes vonal és több tucatnyi állomás hiányzik, s biztosra
veszem, mire ezeket a szavakat leírom, átadnak még 1-2 új vonalat és legalább
30 állomást.




A jegyeket illetően többféle opcióból választhattunk.
A megtenni kívánt távolság alapján árazott, egyszer használatos vonaljegyeket
kevés napi utazás esetén érdemes választani, de van lehetőség egynapos (18 CNY)
és háromnapos (45 CNY) bérlet váltására is. Esetünkben egyértelműen a
háromnapos opció érte meg a legjobban, úgyhogy első kínai jüanjainkat (1 CNY
jelenleg 40 HUF) két ilyen elektronikus metrókártyára költöttük el.




A metrózás Kínában felér egy igazi szociológiai tanulmánnyal,
mely a mi esetünkben jó adag meglepetéssel is szolgált. Egyrészről nem
gondoltuk volna, de a nagyvárosok – így Shanghai, Peking és Xi’an –
metróállomásain mindenhol meglepően jó az utastájékoztatás. A térképek frissek,
átláthatóak, angol nyelvű állomásnevekkel is jelölve vannak, a jegykiadó
automaták könnyen kezelhető, angol menüvel is rendelkeznek, a vonalak között
átszállási lehetőségek egyértelműen jelölve vannak. Szuicid hajlamúaknak rossz
hír, hogy a peronok gondosan üvegfallal vannak elzárva az érkező
szerelvényektől, melyeknek kapui csak a vonat ajtaival egyszerre nyílnak. Az
állomások döbbenetesen tiszták, a szerelvények modernek, ráadásul – Kuala
Lumpurral és Szingapúrral ellentétben – nem is hűtik őket sarkvidéki
hőmérsékletűre.




Azt olvastam előzetesen is, hogy a kínaiak módfelett
szeretik a biztonsági ellenőrzéseket és átvilágításokat. Akár múzeumba,
templomba, bevásárlóközpontba akar belépni az ember, már teheti is be a
tatyóját a röntgengépbe, majd átlépve a megállás nélkül csipogó fémkapun unott,
gépies mozdulatok közepette végigmérik még fémdetektorral is, mielőtt útjára
bocsátják. Ez alól a mulatság alól a metró sem kivétel, amely hatalmas élmény,
ha közel 20 kilónyi cumót cipel a hátán az ember. Sőt, sok esetben műanyag
flakonos folyadékokat is külön kiszedik ellenőrzésre, beteszik egy speckó
gépbe, ami megmondja mehet, vagy nem mehet. Sebaj, ha a napi 9,7 millió utasból
csak egy olyan embert kiszűrnek, aki valami rosszban sántikál, már megérte az
egész.




A Pudong nemzetközi repülőteret a #2 (zöld) vonal köti
össze Shanghai belvárosával. Mivel hányattatott repülőút után még azért elég
gyengének éreztem magam, alig vártam, hogy a kellemesen légkondicionált metróra
felszállva végre levegyem a táskáimat, leüljek és nézelődjek ki az ablakon. Az
út jó részében a felszínen haladt a szerelvény, bár sok érdemi látnivaló nem
kínálkozott – gyárak, lakótelepek és logisztikai központok körvonalazódtak ki a
sárgás reggeli szmogból. Bár sejtettem, hogy a kék ég nem lesz túl gyakori jelenség
Kínában, elnézve a levegő ilyen kiábrándító minőségét csak reménykedhettem, talán
nem lesz végig ilyen.


Nagyjából fél távnál lehettünk, amikor a Guanglan Road (广兰路站)
megállóhoz érve megszólalt a hangosbemondó, eldarált gyorsan valami szöveget,
majd ahogy az ajtók nyíltak, a vonat 95%-a leszállt, akik helyére kétszer annyi
ember szállt vissza, s indultunk is tovább. Nagyjából fel sem eszméltünk, mi
történhetett, de maradtunk helyünkön, abban a boldog tudatban, hogy ez a vonal
egészen a városközpontig kellene, hogy vigyen minket. Amikor bemondták a
következő megállót, ami paradox módon a kettő ezelőtti volt, sejtettük, valami
nem kóser. Az előttünk szintén hatalmas csomagokkal kapaszkodó – nem helyinek
tűnő – ázsiai srác is meglepődött, úgyhogy kölcsönösen elkerekedett szemekkel
néztünk egymásra. Ő hamar átlátta a helyzetet – történt ugyanis, hogy a
Guanglan Road-nál valóban elindult a vonat vissza a reptér felé, annak pedig,
aki a belvárosba igyekszik, át kellett volna itt szállnia egy a peron
túloldalán várakozó másik, jóval hosszabb szerelvényre. Ennek – mint kiderült –
az az oka, hogy a #2 vonal két különálló részre van bontva, a Pudong reptértől
Guanglan Road-ig 4 kocsival, ezután pedig a növekvő utasszám miatt 8 kocsival
közlekednek a metrók.


Első körben a hostel megállójához (Luban Road /鲁班路站)
szerettünk volna eljutni, amelyhez a Century
Avenue-nál (世纪大道站) át kellett átszállnunk a #4 (lila) vonalra. Kikeveredve
az aluljáróból szerencsére nem kellett sokat bóklásznunk a szállásunkat
keresve, mivel a hostel (Blue Mountain
LuWan Youth Hostel) a metrókijárattól alig 50 méterre található.


A szoba átvételéhez ugyan korán érkeztünk, de
letehettük megőrzésre a nehezebb cuccainkat és elvégezhettük a becsekkolást.
Nagyon jó döntésnek bizonyult előzetesen kiváltani a Hostelling
International-tagságit, mely felmutatásával nemhogy nem szabtak ki ránk plusz
díjakat, mint más HI-tag szálláshelyeken, hanem ennek tetejében kaptunk még 30
CNY kedvezményt is.




Ezután leültünk elnyammogni a maradék
szendvicseinket, majd kezdődhetett a városnézés – elindultunk felfedezni
Shanghait!


Itt előzetesen szeretném megjegyezni, hogy – Pekinget
leszámítva – tudatosan nem a kínai városok hivatalos magyar nyelvű átiratát
fogom használni, mivel öt év kínai tanulás után számomra annyira a Pinyin-en
alapuló latin betűs átirat vált természetessé, hogy „Sanghaj”, „Hszián” vagy
„Szucsou” szavak egyszerűen nem állnak rá a nyelvemre. 




A hosszú, fárasztó repülőút és a lázas, ájulós
performanszom miatt azért igyekeztünk a mai napot lazára venni. Csak semmi
erőltetett menet, kötelezően ezt meg azt nézzük meg, csak szépen lazán.
Legalábbis ez volt az eredeti elgondolás.






A nézelődést a város legjellegzetesebb és
történelmileg talán legfontosabb részén, a Bundon
(外滩, Wàitān) kezdtük. Ennél hatásosabb bemutatkozás nem
is kellett Shanghaihoz. Ahogy kiértünk a Huangpu
folyó nyugati partján kialakított széles sétányra és elénk tárult a Pudong városrész felhőkarcolókkal
tarkított panorámája, szó szerint libabőrös lettem az izgalomtól! 


Ha egy ikonikus
látképre vágyunk Shanghaiból, ez a tökéletes hely, olyan meghatározó, mint
Budapestnek a Duna-part, Lánchíddal és a Parlamenttel a háttérben. El sem
akartam hinni, hogy itt vagyunk.


Csak álltunk és bámultuk a modern felhőkarcolók
tökéletesen megkomponált együttesét, mely szűk két évtized alatt gyakorlatilag
a semmiből nőtt a város fölé. Míg a dinamikusan fejlődő Pudong üzleti negyed a
jelenkor virágzó kínai gazdaságának egyik legfőbb szimbóluma, a folyó túlpartján,
a Bund mentén, teljesen más kép fogad minket. 




Ezek a többnyire a 20. század
legelején épült reneszánsz, barokk és gótikus stílusú épületek a város
világkereskedelmi szereplővé válásának korai időszakából származnak. A Bundon
sétálva fura belegondolni, hogy ez a közel két kilométer hosszan húzódó,
igényesen kiépített sétány az 1840-es években még csak egy náddal borított,
mocsaras kis utacska volt. A britek azonban hamar meglátták az ebben rejlő
kereskedelmi potenciált, ezért itt alakították ki az első kereskedőházaikat. Ha
végignézünk a promenád mentén húzódó épületeken, szinte mindegyik valamilyen bank,
biztosító vagy kereskedőház tulajdonában állt egykor. Egyik leghíresebb közülük
az óratornyáról könnyen felismerhető, 1927-ben épült, nyolcemeletes Vámház (江海关,
Jiang Haiguan), mely meglepő módon továbbra is eredeti funkcióját látja el.
Szintén említésre méltó a Bank of China
tekintélyt parancsoló toronyháza, illetve az előkelő luxushotelként ismert Fairmont Békeszálló (和平饭店)
is. 




Ahogy a tűző déli napsütésben fotózgattunk a
sétányon, a hőség hatására egyre inkább kezdett kiütközni rajtunk a mérhetetlen
fáradtság. Olyan kókadtak voltunk, mint egy vázában hagyott, háromhetes
nárcisz, miközben a shanghai-i látkép fölött érzett örömünket szépen lassan
kezdte felülírni a vágyálom, ami egy frissítő fürdőt és kiadós alvást
vizionált. Amikor pihenésképpen leheveredtünk az egyik füves placc szélére az
árnyékba, ellenállhatatlan csábítást éreztünk, hogy itt a fél város szeme
láttára hanyatt dőljünk szundítani egyet. De kár lett volna alvásra fecsérelni
ezt az értékes időt, hiszen akkor kimaradtunk volna az olyan élményekből, mint
amilyet az a 4-5 éves gyermekét – kutyához hasonlóan – pórázon sétáltató férfi
nyújtott, aki pár másodpercente, néhány rutinszerű mozdulattal visszarángatta az
izgága fiúcskát magához, mintha attól tartott volna, hogy lepisili az egyik
kocsi kerekét. Egészen szürreális jelenet volt!


Andi ücsörgés közben összehaverkodott egy nagyjából kétéves
kínai kislánnyal, akit a hosszú, hullámos szőke haja szó szerint megigézett. Alig
bírta levenni róla a szemét, nem is mert megszólalni, csak anyjának mutatta az
ujjával, miféle fura sárgahajú idegen szerzet keveredett ide mellé.






A Bundon tett sétát követően átmetróztunk a folyó
túlpartján elterülő Pudong negyedbe, hogy közvetlen közelről vegyük szemügyre a
„keleti gyöngy” fantázianévvel illetett, ikonikus TV-tornyot, az Oriental Pearl TV Towert (东方明珠广播电视塔). Andi – anyukája után – kedvesen Gyöngyi-toronynak keresztelte el ezt
a híres épületet, melynek felső szintjén népszerű kilátóterasz és forgó étterem
kapott helyet, míg a földszinten a Shanghai Történeti Múzeum került kialakításra.
 




Mivel a belépőjegy ára elég borsos (160 CNY) és jelenleg
a levegő minősége és fényviszonyok sem bizonyultak túl ideálisnak, úgy
döntöttünk, másik napra halasztjuk a toronyban tett látogatást.


Helyette tettünk egy rövid sétát az utcaszint fölött
kialakított sétányon, ahonnan jobban szemügyre tudtuk venni a három közeli szuperfelhőkarcolót,
melyek mintha egymást lepipálva próbáltak volna előnyre szert tenni a véget nem
érő magassági versenyben. Méretek mellett valami egészen egyedi stílust is
igyekeztek kölcsönözni nekik az építészek, melynek folyamán a 421 méteres, 88
emeletes Jinmao-torony (金茂大厦, Jīnmào
Dàshà) például egy kihegyezett ceruzára, míg a 492 méterével mögötte magasodó Shanghai World Finance Center (上海环球金融中心)
egy gigantikus sörnyitóra emlékeztet. 


Azonban harmadik óriás mindkettőjükön
túltesz, s szédítő 632 méteres magasságával a Shanghai-torony (上海中心大厦) nemcsak shanghai-i
égboltot dominálja, de jelenleg a világ második legmagasabb épületének címével
is büszkélkedhet. A 128 emeltes, csavart toronyház liftje ugyanakkor a
leggyorsabb a világon, kevesebb, mint egy perc alatt megteszi földszinttől a
121. emeleti kilátóig az utat.








Ezután a TV-toronnyal szemben lévő Disney boltnál
leültünk egy padra elnyammogni az utolsó szendvicseinket, miközben kuncogva
figyeltük azt a totyogó kisbabát, akire szülei egy olyan kezeslábas ruhácskát
aggattak, melyből konkrétan az egész feneke kikandikált. Az a szép az egészben,
hogy tudatosan eleve úgy volt szabva a ruha, hogy a gyerek tompora premier
plánban látszódjon, megkönnyítendő a vécézést. Zseniális!


Innen visszaorientálódtunk a metróhoz, s mivel egy
kis zöldre vágytunk, az egykori lóversenypálya helyén épült People’s Park (人民公园, Rénmín
Gōngyuán), azaz az Néppark felé
vettük az útirányt. A People’s Square
(人民广场, Rénmín Guǎngchǎng) megállónál szálltunk le, majd
rövid bolyongást követően megtaláltuk a park bejáratát, amely első látásra
tömve volt emberekkel, mintha valami hétvégi vásár lett volna. 


Közelebb érve
láthattuk, hogy nem szokványos tömegről van szó, mivel szinte kizárólag
középkorú és idősebb nénikék és bácsikák üldögéltek itt, maguk elé rakva
kinyitott esernyőjüket, melyre valamilyen kínai írás volt biggyesztve. 


Elsőre
azt hittem, koldulni jöttek, majd diszkréten elkezdtem beleolvasni az
esernyőkre aggatott szövegekbe. Mindegyik tulajdonképpen egy pár soros személyiség
leírás volt, életkorral, szem- és hajszínnel, magassággal, szakmai
végzettséggel. Nahát, valami régimódi társkereső lenne a kínai időseknek? A
leírások viszont többnyire 30-40 év körüli egyénekről szóltak, vagyis a
„hirdetők” nem maguknak keresgéltek. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni,
úgyhogy megkérdeztem kínaiul az egyik nénit, aki fellibbentette a fátylat a
rejtélyről. Ez tulajdonképpen egy hétvégente megrendezésre kerülő társkereső
piac, ahol a házasulandó korú, egyedülálló felnőttek szülei ellepik a parkot és
próbálnak megfelelő párt találni gyerekeiknek. Talán mondani sem kell, hogy az
idősek sokszor a gyerekeik beleegyezése nélkül próbálnak házastársat találni a
fiataloknak, ami bizonyára jó néhány bizarr beszélgetést okozhat egy közös családi
vacsora alkalmával. Mindenesetre a párkeresés ilyen régimódi formája akármilyen
életszerűtlennek és furának tűnik, Andival mégis rendkívül aranyosnak találtuk.


Próbáltam suttyomban lőni mindenről néhány képet,
amit az egyik néni fölöttébb zokon vett, úgyhogy kitöröltette velem azt a pár
fotót, amin ő is szerepelt. 


Ezután a hatalmas területen elterülő People’s Square-en (人民广场, Rénmín
Guǎngchǎng) sétálgattunk, ahol a Shanghai
Múzeum (上海博物馆) bizarr, négyzetbe integrált körépülete mellett a hotelre
hasonlító Városháza masszív tömbháza
és a modern Shanghai Nagyszínház (上海大剧院)
épülete kapott helyet.




Mivel már javában benne jártunk a vacsoraidőben, a
város legnépszerűbb bevásárlóutcája, a nyüzsgő Nanjing Road (南京路, Nánjīng Lù) felé vettük az
irányt, abban a hitben, hogy arrafelé hátha belebotlunk valami jó kis utcai
kifőzdébe. 






A Jing’an templomtól egészen a Bundig terjedő, közel 10 km hosszúra nyúló utat két
részre – nyugatira és keletire – osztották. Utóbbit mára nagyrészt a gyalogosok
uralják, akik főleg így estefelé, munka után szó szerint kirajzanak vásárolni. 




Kiadós, sokfogásos éttermi vacsorára egyikünk sem
vágyott, inkább valami kis apróbb harapnivalót, vagy baozi-t (húsos batyu)
ettünk volna. Az egyik kis mellékutcában aztán láttunk egy helyet, ahol méretes
sor kígyózott, ami legtöbbször jó előjelnek számít, úgyhogy meglestük a
kínálatot. A cégéren lévő felirat (上海小吃) szerint ez amolyan helyi
falatozó, amely többnyire a serpenyőben sült batyukra specializálódott. Elég
nehezen lehetett megérteni az itteni rendszert, ami a rendelést és kiszolgálást
illeti, mindenesetre először fizettünk (12 CNY), majd beálltunk sorba az
utcafrontra, majd a hatalmas serpenyőnyi batyu elkészült, kiporciózták az adagokat.
Viszont mindenki ugyanolyat kapott, pedig kétlem, hogy közel húszféle
variációból mindenki épp egyfélét rendelt volna. Mindegy is, leültünk bent egy
asztalra enni, amikor a nagydarab felszolgáló néni kicsörtetett a konyhából egy
nagy tál levessel, de fogalma sem volt ki rendelte azt, így elkezdte
végigkérdezgetni az asztaloknál ülőket. Mivel nálunk csak négy kis gombócka
figyelt az asztalon, úgy gondolta, biztos tőlünk maradt le, így bepróbálkozott
nálunk is. 




A leves végül az egyik asztal szélén végezte
magányosan, így utólag belegondolva, lehet mégiscsak el kellett volna fogadni.






Innen a Nanjing úton haladva elbattyogtunk a
legközelebbi metrómegállóig. Mielőtt azonban visszamentünk volna a hostelbe, a
szállástól nem messze lévő szupermarketbe tettünk egy kitérőt. Teljesen
elámultunk a földalatti bolt óriási kínálatán, ám annyira fáradtak voltunk
ekkor már, hogy nagy bevásárlásra nem futotta, mindössze egy nagy 5 literes
ásványvizet szereztünk be.


Visszaérve a hostelbe átvettük a szállásunkat, majd
egy újjászületéssel felérő tusolást követően bezuhantunk az ágyba.    




3. nap – Shanghai:
Yu Garden (2018. április 30.)




A náthám az éjszaka közepére érte el a csúcspontját, úgyhogy
gyakorlatilag olyan izzadtan ébredtem fel, mintha álmomban lefutottam volna a
maratont. Mihelyst kikászálódtam az ágyból, az első utam a zuhany alá vezetett.
Innentől fogva mintha kicseréltek volna, kezdődhetett a nap!


A fél 10-es keléssel amúgy sem siettük el a napot, igaz
ehhez a folyosóról beszűrődő hajszárítók és dübörgő mosógépek konstans alapzaja
is kellett. Elnyammogtuk a táska alán maradt, madárlátta kakaós csigámat, majd
nyakunkba vettük a várost. 
A napot a város egyik legfőbb látványosságánál, a Yu
kerteknél kezdtük. Elmetróztunk a Yu
Garden állomásig (豫园站), amelynek kijáratánál egy
kis mozgatható lacikonyhánál valamilyen helyi palacsintaszerűséget sütögetett
egy bácsi. Andi reflexből rámutatott a fura ételre – „Ilyet láttam az egyik utazós videóban. Próbáljuk ki!”.
Tulajdonképpen egy forró vaslapra szétkent vékony tésztára ráütött egy tojást,
elkente, majd reszelt uborkát, sonkát és valamilyen csípős szószt szórt bele,
végezetül feltekerte egy wrapszerű tekercsnek. Ezután leültünk a szomszédos
park szélére és jóízűen megreggeliztünk, miközben a munkába haladó járókelőket
és a nagyvárosi forgalmat figyeltük.


Éppen indultunk volna tovább, amikor realizálnunk
kellett, hogy a kőpadka, ahova lecsüccsentünk, szó szerint ragadt a fekete
dzsuvától, úgyhogy a vászon nadrágom és Andi farmer szoknyája is láthatóan
sötétebb tónust kapott. Hiába próbáltuk menteni a menthetőt, és egy bevizezett
zsepivel letörölni a nagyja koszt, a mellettünk – újságfecnin – üldögélő
idősebb kínaiak vigyorából ítélve annyit ért, mint halottnak a csók. Mindegy,
innentől kezdve már tudatosan megfigyelhettük a hasonló márványpadkáknál, hol
koszos és hol ültek korábban, ugyanis ott nagyjából egy fenéknyi tiszta foltok
követték egymást.  




A reggeliző intermezzót követően, a forgalmas Remin
Lu mentén haladva, párszáz méter megtétele után jutottunk el a nagyjából fél
kerületnyi területet elfoglaló, régies kínai építészeti stílust felvonultató Yu Garden bazárkomplexumig, mely a magát
a híres Yu kerteket is körülnőtte az évek alatt. 



Ahogy a Lishi Lu (丽水路) és a Fuyou Lu (福佑路) kereszteződéséhez értünk, Andi
újfent megtapasztalhatta milyen élete lehet egy celebnek, akivel a rajongók
lépten-nyomon közös fotót szeretnének, amikor egy egész kínai család támadta le
az okostelefonjaikkal. 


Szegény eleinte azt hitte, arra kérik meg, hogy ő készítsen
rólunk egy családi képet, mire köré gyűlt négy gyerek, beálltak fotós pózba és
a szülők már nagyban kattintgatták a gépeiket. 




Ezután a Fuyou Lún haladva keresgéltük a Yu Garden
bejáratát, mígnem túlhaladtunk rajta és a szomszédos Gucheng Parknál (古城公园) lyukadtunk ki. Ha már így
alakult, tettünk is egy rövid sétát a hangulatos, bambuszerdővel borított
parkban, amely egy kellemes, relaxációs helyként szolgált a környező utcák
zsivajától. 




Ezután megkerülve az egész háztömböt, újfent nem
találunk egyértelmű bejáratot a Yu Gardenhez, viszont fejenként 10 jüanért
megtekinthettük a Fangbang Zhong Lúrról
(方浜中路) nyíló, Ming korabeli Shanghai Városi Isten templomát (上海城隍庙,
Shànghǎi Chénghuángmiào), melyről a helyiek azt tartják, amíg nem jártál itt,
nem jártál Shanghaiban sem. 


Füstölővel hajlongó emberek, aranyozott istenség
szobrok és ezernyi turista, volt itt minden. 


Andival jól megfogdostuk a szerencseharangot
is, hátha éppen ez hiányozna valamilyen jó dologhoz, majd templomból nyíló
bazári kavalkádba vetettük bele magunkat. Számtalan étterem, utcai kifőzde,
kézműves bolt és szuvenírárus várta itt a turisták egész garmadáját. A jó
illatokat érezve biztosak lehettünk abban, hogy éhen nem fogunk maradni. 


Itt már kétség sem férhetett, merre kell tovább
haladnunk a Yu kertek (豫园, Yù
Yuán) bejáratához, csak követni kellett azt a hatszázezer turistát, akik tömött
sorokban kígyózva araszolnak a bazárkomplexum szívében lévő tavacska fölött
kialakított, cikkcakkos hídon. Ha egyszer beálltál a sorba, nem volt visszaút,
vitt a tömeg előre. 


A hidacska először a tó közepére épült Huxinting teaházhoz vezetett, melyet még 1784-ben emeltek az ide
érkező gyapjúkereskedők. Azt sejtettük, hogy nem lenne egy olcsó mulatság
beülni ide teázni, de a nagy hőségben jó esett volna egy kis pihenés, és gondoltuk,
hogy egy csésze teát csak megengedhetünk magunknak. Ahhoz képest, hogy kint
csak úgy hömpölygött a tömeg, a teaházban alig lézengtek néhányan. Amikor a
nyájasan mosolygó pincérnő kihozta az itallapot, hamar megértettük miért is.
Egy csésze tea (a legolcsóbb fajtából) 50 CNY-t (kb. 2000 Ft) taksált, ami hamar
döntésre vitte a teázásos kérdést. Kedvesen biccentettünk a pincérnőnek és
elegánsan kihátráltunk a teaházból. 




Ezt követően megvettük a belépőjegyeket (40 CNY/fő) a
Yu Gardenbe, s elindulhattunk felfedezni a közel két hektáron elterülő,
zegzugos, Ming kori kertet. A kert története 1559-ig nyúlik vissza, amikor
Szecsuan kormányzója, Pan Yunduam elkezdte kialakítani ezt a csodálatos
kertkomplexumot, hogy miniszter édesapjának kellemes környezetet biztosítson
idős korára. Hát, ha itt nem tudott kikacsolódni az öreg, akkor sehol!
Tavacskákkal, pavilonokkal, kicsiny hidakkal és elképesztő növényvilággal
tarkított kert tényleg a nyugalom szigete is lehetett, mielőtt még a látogatók
elárasztották volna. 








Bő egy órát töltöttünk el bent, megcsodáltuk az
impozáns, 12 méteres sziklakertet (大假山), a hatalmas, 3 méteres jáde
követ (玉玲珑), a fehérre meszelt kőfalon tekergő kősárkány
faragványokat és élveztük a rendkívül meghitt, tóparti pavilonok autentikus
hangulatát.








Ezután a bazárkomplexum zsúfolt utcáin sorakozó
kajáldáknál néztünk valami harapnivaló után. Első fogásként 8 db rákkal töltött
gombócot vettünk (20 CNY), majd kicsivel odébb, a kuala lumpuri éjszakai
piacról ismert, tintahaldarabokkal töltött kis tésztagolyócskákat (15 CNY)
próbáltuk ki. 


Utóbbi elég pocsék választásnak bizonyult, mivel a kissé
ellisztezett tésztája még nyers is volt belül, úgyhogy nem is bírtuk mindet
legyűrni, pazarlás ide vagy oda. 




Kikeveredve a vásári forgatagból, az útikönyv által
ajánlott egyik 90 perces sétaútvonalat terveztük bejárni, mely pont innen, a Yu
Garden kijáratától indult. Bár az út során számos látnivalót sorolt fel a könyv
– a Dajing úti nyüzsgő élelmiszer piactól kezdve, a Fuyou úti mecseten át, a
Liuhekou úti fedett madár- és virágvásárig – egyiket sem sikerült megtalálni. Sőt
utóbbi helyén határozottan egy poros buszparkolót és egy elhagyatott építési
területet találtunk. Az „egyedi hangulatú food streetként emlegetett Shouning utcácska” pedig csak egy
lepukkant, koszos, szegényes sikátor volt, ahol aztán enni akartam volna a
legkevésbé. 




Mindenesetre a kissé csalódást keltő, ajánlott
útvonal vége felé eljutottunk a Huaihai
parkba (淮海公园), ahol leültünk pihenni egy kicsit. Úgy tűnt, ez a
kis parkocska a helyi nyugdíjas korosztály kedvenc rekreációs helyszíneként
funkcionál, ahova a kínai idősek kirajzanak tornázni a szabadtéri kondigépeken,
vagy csak pletykálkodnak, társasjátékoznak. Az egyik 60-70 év körül bácsi elég
keményen tolta az erősítést – letette a kis hordozható rádióját az egyik kő
szélére, majd rockzenére elkezdett fél kézzel a kőre támaszkodva
fekvőtámaszozni.


Ahogy leültünk az egyik padra, éreztük, hogy a
figyelem minden irányból ránk szegeződik, s azt is hallottam, hogy az idősek
találgatják, honnan jöhettünk. Az egyik bácsika oda is jött diszkréten
érdeklődni, hogy angolok vagyunk-e? Magyarországról persze nem hallott, de
amikor tágítottam kicsit neki a képet („Európa”), akkor már hevesen bólogatott.
Elmajszoltunk itt egy dugi csokit, majd folytattunk az utunkat.




Elhaladtunk a kínai kommunista párt első nemzeti
kongresszusának helyszíne előtt, majd Fuxing
park (复兴公园) felé vettük az útirányt, ahol éppen sárkányt
eregetett két bácsi. Nem tudom milyen magasra reptették fel őket, de a közel
kétméteres sárkányokat szabad szemmel már alig lehetett látni. Szintén aranyos
jelenet volt, ahogy egy totyogó unokájával sétáló nagymama próbálja kikapni a
poronty kezéből a szappanbuborékokat lövő játékot, amivel időközben sikerült
buborékkal beborítania az egyik padon enyelgő szerelmespárt. A kisgyerek
természetesen Andit is tátott szájjal bámulta, miközben a nagyi alig tudta
irányban tartani az izgága csemetét.


Azt megállapíthattuk, hogy a buborékokkal alaposan le
lehet foglalni a kínai gyerekeket, mivel kicsivel odébb egy ötéves lány is
önfeledten ugrándozott a buborékfelhő után, amit az anyja húzott. Pár méterrel
odébb idősek egy nagyobb csoportja párokba rendeződve zenére tangózott a sétány
közepén, miközben látszott, remekül érzik magukat. 


Természetesen a sakkozó
bácsikák és népes nézőközönségük sem hiányozhatott a parkból, mely annyira
szimpatikus lett nekem, hogy úgy döntöttem, innen gyűjtök shanghai-i földet a
szokásos vaníliás tégelyembe.




A Fuxing park után az egykori francia koncessziós
terület alá tartozó kerületben folytattuk a városnézést, amely a mai napig
magán viseli a francia hatást. Shanghainak ez a része leginkább egy francia
tartománybeli városkára hasonlít, nem mondanánk meg, hogy valójában a
Távol-Keleten vagyunk. 


Mondjuk azt végképp nem tudtuk hova tenni, miért
akasztják ki a helyiek a frissen kimosott ruháikat (beleértve a melltartókat,
bugyikat és alsónadrágokat is) a járda és út közötti sávra száradni. Ezt
biztosan nem a franciáktól lesték. 




Ellenben érdemes megfigyelni az itteni házakat, különösen
az előkelő Sinan kúria épületeit, melyeket trendi éttermekké, klubházakká és
galériákká alakítottak. A Sinan Lu mentén
haladva nézelődtünk egy sort, lefordultunk a Taikang útról (泰康路, Tàikāng Lù) nyíló,
revitalizált kis sikátorok labirintusából álló, bohém hangulatú Taizifang (田子坊; Tiánzǐ
Fāng) bevásárlónegyedbe. 


A butikokkal, kávézókkal, bárokkal és kézműves
boltokkal teli kis terület népszerű turistacélponttá nőtte ki magát, ami az
árakon is hamar látszott. A hangulatért azért mindenképpen megéri elnézni erre
is, bár megállapítottuk, hogy nem itt fogunk vacsorázni.


Ha már az evésnél jártunk, már igencsak időszerűnek
tűnt a dolog, amire a korgó bendőjű Andi egyre gyakrabban hívta fel a
figyelmet. Ilyenkor, tapasztalatból tudom, minél előbb megoldást kell találni
erre a problémára, véletlenül sem szabad még extra látnivalókkal fárasztani, a
következmények beláthatatlanok lehetnek. Rákanyarodva a Ruijin 2-es útra (瑞金二路)
végül találtunk egy szimpatikus helyet, s bár angol nyelvű menü híján csak az
én kínai tudásomban bízhattunk a kajaválasztást illetően. 


Végül csípős
marhahúsos tésztalevest kértünk, mely tökéletes választásnak bizonyult. A
hatalmas adagnyi leves pont annyira csípett, hogy az ízek tökéletes harmóniát
alkossanak, sőt még a náthámnak is jót tett. Eltartott egy ideig, míg
megbirkóztunk vele, de ennél nem is kívánhattunk volna különb kaját, főleg nem ennyiért
– két főre mindössze 42 CNY-t (kb. 1680 Ft) kellett fizetnünk.     




Ezután az egyik útközben látott kézműves sörfőzde (Boxing Cat Brewery) bárját kerestük fel,
de hasonlóan a Yu Garden melletti teaházhoz, innen is hamar elmenekültünk a
vállalhatatlan árak láttán – egy korsó ugyanis 50 jüannál kezdődött, míg egy
1-2 decis kóstolóért 20 CNY-t kértek el.


A nap záróakkordjaként a Bundra szerettünk volna
kimenni megcsodálni az éjszakai látképet, úgyhogy elmetróztunk az East Nanjing
Road-ra. Ahogy jöttünk fel a mozgólépcsővel, a kijárathoz érve óriási tömeg
fogadott minket, amit a rendőrök és biztonságiak együttes erővel próbáltak
kordában tartani. Reméltem, hogy nem valamilyen tömegtüntetésbe futottunk bele,
mindenesetre az emberáradat kint sem lett kisebb. A Bund felé vezető úton sétáló
tömeget konkrétan kivezényelt rendőrök és katonák egész garmadája terelte
szigorú sípszók közepette. Akkor és ott mehettél át az úton, ahol éppen a
vezényszóra élőláncot alkotó katonák engedték, nem volt pardon. Mindeközben a
járdán mindkét oldalán olyan tömeg zsúfolódott össze, mintha gyalogos dugóba
kerültünk volna. A párszáz méteres távot a Bundig jó 40 percbe tartott
megtenni, és kiérve a népszerű folyóparti sétányra, a tömeg szó szerint
hatványozódott. Nagy nehezen sikerült az égbe tartott szelfibotok és
okostelefonok erdejében elkeveredni a folyóparti korláthoz, ahol végre
megcsodálhattuk a Pudong negyed fenséges éjszakai látképét. Mínusz kétezer
emberrel és kevesebb nyomakodó tömeggel még meghittebb lehetett volna az egész,
mindenesetre így is értékeltük a lehetőséget, hogy mindezt élőben láthatjuk.








Innen hazafelé menet szó szerint törtük magunknak az
utat a tömegen keresztül. Hiába lett volna az East Nanjing Road metrómegálló a
legközelebb, inkább elgyalogoltunk a jóval messzebb lévő Yu Garden állomásig,
abban a reményben, hogy így kikerüljük a kritikus szintet megütő emberáradatot.
Így is lett, az extra kitérő ellenére jól lehetett haladni, úgyhogy egész hamar
visszaértünk a hostelhez. Estére vettünk még egy-egy doboznyi Suntory sört a szomszédos kisboltban, és
némi gyümölcsöt, majd visszavonultunk a szobánkba. 


Rövid szusszanás után még
nagy nehezen rávettem magam, hogy kisikáljam az összekoszolt nadrágomat, de
ezentúl már csak a kisdobozos sör elfogyasztására volt elég energiám. 






4. nap – Shanghai:
Jing’an és Jade Buddha templomok (2018. május 1.)




Rettentően korai kelésről ezúttal sem beszélhettünk,
fél 10 körül sikerült kikászálódni az ágyból. Nem jelentett túl sok jót, hogy
Andinak is elkezdett kaparni a torka, míg az én náthám szűnni nem akaró
szárazköhögésbe csapott át.


Zuhanyzást követően összekészülődtünk, majd
megpucoltuk és elcsomagoltuk a tegnap vett narancsokat és Andi által
„mandrancsnak” keresztelt ragyásbőrű narancs-mandarin hibrideket.


A mai napi első utunk a West Nanjing Road végében
található Jing’an templom (静安寺, Jìng'ān
Sì) volt. A 780 éves történelemmel rendelkező buddhista templomot még i.sz. 3.
században alapították, s 1216-ban költöztették át jelenlegi helyére, mígnem a
20. századi kommunista hatalomátvételt követő kulturális forradalom nyomán
műanyaggyárrá alakították át. Döbbenetes, hogy a templom épülete csak a 2007
körül nyerte el jelenlegi formáját. 




Jegyvétel előtt még reggeli gyanánt elnyammogtuk az
összekészített narancs és mandrancs szeleteket, majd beszereztük a fejenként 50
CNY-be kerülő belépőket.
Belépve a templomkomplexum belső udvarára, egyből
megcsapott minket az izzó füstölőpálcákból kígyózó füst szaga, mely közepette
tucatnyian hajlongtak imákat mormolva.




Peti magán kívül lenne az örömtől,
szinte látom lelki szemeimmel, hogy felcsatolva a telét, izgatottan keresné a
tökéletes pillanatot, hogy a vallási áhítatban fürdő hívőket lencsevégre kapja. 


Az udvar közepén egy bronzból készült, magas, pagodaszerű lábas szobor áll, melyet
körbeállva az emberek aprópénzek sokaságával sorozták meg, hátha beesik annak
az 5-6 méter
magasan lévő díszes nyílásain, és szerencsét hoz. Gondoltam, manapság már amúgy
is híján vagyunk a szerencsének, úgyhogy én is behajítottam egy érmét, ami
elsőre utat talált a kis lyukon keresztül. Hátha bejön egyszer végre. 


Ezután
megcsodáltuk a 46 oszloppal támogatott Mahavira csarnok 8,8 méter magas ezüst
Buddháját, a tetőket díszítő aranyelefántokat, majd körbejártuk az emeleti
szentélyeket. 






Míg Andi is körbefotózott mindent, én még lementem a
pénzdobáló emberekhez behajigálni a mások által mellédobott érméket a
rendeltetési helyükre (és nem, eszem ágában sem volt zsebre vágni őket), majd a
kijárat felé vettük az irányt.




Mivel a vizünk már igencsak fogytán volt, benéztünk a
szomszédos bevásárlóközpontba, ahol az alagsorban találtunk is egy
szupermarketet. Furcsa módon, itt szinte kizárólag külföldi (azaz nem kínai)
cuccot lehetett venni, ami meg is látszott a termékek árszínvonalán. A
legolcsóbb másfél literes, szénsavmentes ásványvíz olasz gyártmány volt és 7
CNY-be került (280 Ft),
míg általában 3,50-4 CNY között szokott lenni az ára. Ellenben – Andi legnagyobb
örömére – találtunk koreai banánitalt, azaz Banana Uyu-t, amit egyszerűen nem
tudtunk ott hagyni. Andi vigyorgott, mint a vadalma, miközben nosztalgiázva
elszürcsölte a népszerű iszikát.






A napot a buddhizmus jegyében folytattuk, mivel ezt
követően a világhírű Jade Buddha templomot
(玉佛寺, Yùfó Sì) kerestük fel. Még szerencse, hogy előre
kinéztem az ide vezető utat, mivel a templomhoz legközelebb lévő Jiangning Road (江宁路站)
megálló (és vele együtt a #13 metróvonal 90%-a) nem szerepelt a 2016-os kiadású
útikönyvemben, ami lazán a taxit ajánlotta, mint ideális közlekedési módot. 




A jegy itt szignifikánsan olcsóbb, mint a Jing’an
esetében (20 CNY), viszont a templom egy jó része jelenleg felújítás alatt áll,
így a meghitt, elmélkedős meditáció helyett az ütvefúró ütemtelenül dübörgő
zaja visszahangzik a falak közt. Az 1882-ben épült templom két csodálatos jáde
kőből faragott Buddha szobornak ad otthont – egy hatalmas, kissé erotikusan
nőies vonásokkal fekvő Buddhának, illetve egy még szebb ülő Buddhának, melyet
egy hatalmas jáde kőből faragtak ki. Utóbbit elég nehezen találtuk meg, mivel a
főpavilon – kissé oda nem illő – étkezője mögötti szárnyban található, még jó,
hogy külön térképet is kaptunk a templomkomplexum felfedezéséhez. 




A délután második felére az Oriental Pearl TV tornyot
terveztük be, ahova két napja nem jutottunk fel. Előtte azonban nem ártott
volna ebédelni valahol, úgyhogy már minden érzékszervünk ki volt hegyezve
valami finom étekre. A #13 és #2 metró között átszálláskor (Nanjing West Road megálló) véletlenül
felkeveredtünk a felszínre, ami kifejezetten jól sült el, mivel egy
kifejezetten szimpatikus éttermet találtunk. 



A Hefu Noodle (和府捞面) egy rendkívül népszerű
tésztalevesező lánc, mely Kína szerte több tucatnyi étteremmel rendelkezik.
Mindketten korianderes, tésztás gombalevest kértünk, ami kiváló választásnak
bizonyult. Ketten összesen 58 CNY-ből jóízűen megebédeltünk, majd a metróra
pattanva az emblematikus TV toronyhoz siettünk. Sajnos alig léptünk ki az
aluljáróból, leszakadt az ég, úgyhogy heves zápor elől bemenekültünk egy
francia pékségbe. Ha már így alakult, vettünk egy darabot a kirakatban látott,
ínycsiklandozó, puha, folyós csokival töltött buciból, mely a Malajziából
ismert roti boy-ra emlékeztetett. A tésztája határozottan más volt, de amolyan
ebéd utáni desszertnek megtette, míg vártuk az eső enyhülését. 
A pékség amúgy
jó kis forgalmat generált a felhőszakadás elől betóduló emberekből, a
pénztárosok úgy kapkodták a fejüket, mint a veres paripa, hogy mindenkit ki
tudjanak szolgálni.


Az eső elálltával átbattyogtunk a TV toronyhoz,
miközben azon morfondíroztunk, hogy bevállaljuk-e úgy a fejenként 150 jüanos
(kb. 6000 Ft)
belépőjegyet, hogy akármikor újra eleredhet az eső, minimálisra csökkentve a jó
kilátás esélyét. Végül újfent halasztottuk a toronyban tett látogatást, viszont
bementünk – egy újabb biztonsági ellenőrzést követően – az előtte lévő térre
fotózkodni a híres-neves épülettel. Jókat bohóckodtunk a szelfizés közben, majd
jöhettek a gondosan megkomponált Ludwigos képek. Mivel az eső után szinte
minden vizes volt, így eleinte nem tudtam letenni sehova a kis plüss szarvast,
mígnem megtaláltam neki a tökéletes helyet – Andi feje búbjára ültetve. 



Mikor már kezdett sötétedni, átmetróztunk a folyó
túlpartjára, hogy tegyünk egy esti sétát a Bundon, hátha nincs akkora tömeg,
mint tegnap. Sajnos a helyzet nem javult láthatóan, úgyhogy menekülve az
emberáradat elől, inkább egysaroknyira onnan visszafordultunk. Jobb híján a neon reklámfényekben úszó, zsúfolt
Nanjing Roadon sétálgattunk. Fél szemmel a szuvenírboltok kirakatait lestem,
hátha árulnak miniatűr Pearl Towert, de sajnos csak a rubintszerű kövekkel
kirakott giccses verziót találtam. 


Tettünk egy kört a forgalmas sétálóutcán, majd visszametróztunk
a Luban Roadra. Hazamenetel előtt még beugrottunk a közeli szupermarketbe
bevásárolni a Huangshanra. Vettünk instant tésztalevest, szeletelt kenyeret,
sajtot és felvágottat. 


Utóbbiak olyan ritkaságnak számítottak itt, hogy csak
kizárólag valamilyen kétes származású, európai márka képviseltette magát az
egész boltban. A sokatmondó „európai trappista” és a nem túl bizalomgerjesztő
gombás, piros paprikás párizsi tényleg a vészkaják csúcsának számítottak. Ezen
felül a tegnapi zöldségesnél vettünk még négy banánt és két mandrancsot, majd
visszaérve a hostelbe összepakoltunk a holnapi utazáshoz.






5. nap – Irány
a Huangshan (2018. május 2.)




Az egész kínai út legkörülményesebb része a
huangshani kitérő betervezése volt. Shanghaiból érkezve két opció ígérkezik – a
napi egyszer közlekedő, másfél órás repülőjárat, vagy 4-5 órát közlekedő
nagysebességű vonat, melyből 5-6 db is jár naponta. A repülő a
Huangshan-hegytől bő egy órányira lévő Huangshan (Tunxi) reptérre érkezik, míg
a gyorsvasút állomás (Huangshan Bei, 黄山北站) is legalább ilyen távolságra
található 20 km-rel odébb. Ha vonattal érkezik az ember, legalább busszal mehet
tovább a hegy melletti Tangkou városkába, míg a repülő esetén nagyjából a taxi
az egyetlen opció. Akárhogy is érkezünk, Tangkouból kizárólag a nemzeti park
minősített minibuszaival juthatunk csak el a kabinos felvonók alsó
végállomásaihoz, melyek már 16.30-kor zárnak mindennap. Ergo, ha
visszaszámoljuk a minimális utazási időket, az jön ki, hogy akár repülővel,
akár gyorsvonattal érkezünk, nagyjából délután 2 körül már melegen ajánlott
megérkezni, hogy legyen időnk eljutni először Tangkouba, majd a felvonóhoz.


Ellenben, ha Xi’an felől érkezünk, a repülő csak
kétnaponta jár, míg a gyorsvonatból is csak napi egy járat van, ami
agyzsibbasztó 8 órán keresztül szeli a kínai vidéket. Utóbbi ráadásul este 7-re
ér csak a Huangshan Bei állomásra, így az aznap estét mindenképpen Tangkouban
kell tölteni, így ugrik a hegy tetejéről végignézendő napfelkelte is, egy
nappal megtoldva a huangshani kirándulást.


Végül Shanghai felőli verzió mellé tettük le a
voksunkat, miután elég jó áron (kb. 14.500 Ft) tudtunk foglalni repjegyet, ami
14.20-es érkezésre volt kiírva Huangshanra.


Ez azt jelentette, hogy HA nem késik a repülő, és HA
azonnal találunk egy megfizethető árú taxist, aki elvisz Tangkouig, akkor
VALÓSZÍNŰLEG elérünk ott egy minibuszt fel a felvonókhoz a délután fél ötös
zárás előtt.




Elég sok tényezőnek kellett kedvezően alakulnia a
sikerhez, ami egyben azt is jelentette, hogy elég könnyen félrecsúszhatott az
egész terv. Ezzel a tudattal indult a mai nap.




Háromnegyed 8 körül ébredtünk, ezt követően
összepakoltuk a maradék cuccunkat gyakorlatilag indulásra készre, majd
megkérdeztük a recepciós srácot, tudna-e ajánlani a közelben egy helyet, ahol
ehetünk valamilyen autentikus kínai reggelit. Mint kiderült, nagyjából 100
méternyire a hosteltől egy sornyi reggeliző hely és egy nagyobb piac is
található. Ahh, és erre csak most jöttünk rá!


Körbenézve a rendkívül guszta kínálatot, Andi végre
meglelte azt a régóta keresett ropogós, palacsintaszerű tekercset, amit az
utazós videókban látott. A második shanghai-i napon evett reggeli is nagyon
hasonlított rá, de ez aztán tényleg olyan volt, amilyet kerestünk. Először
leheletvékonyan felkeni a tésztát a forró lapra, majd ráüt és szétken egy tojást,
beleszór egy adag koriandert, valamilyen gyökérszerű fűszert, egy kis szószt,
tesz bele valami ropogós sajtszerű szeletet, majd feltekeri, kettévágja és kész
is! Nyamm!


Alig vártuk, hogy visszaérve a hostelbe jóízűen
megreggelizzünk. A fejenként két fél wrap bőven elégnek bizonyult, desszertnek
pedig elnyammogtunk még egy mandrancsot.


Ezután kicsekkoltunk a hostelből, majd kinéztük,
milyen módon juthatunk ki leggyorsabban a Shanghai
Hongqiao reptérre. Végül a #4 és #10 metróvonal kombinációjára esett a
választás, így egy átszállással letudhattuk az egész utat. Mivel a háromnapos
bérletünk már lejárt, külön jegyet (4 CNY) kellett váltani erre az útra. Előre
sajnáltam, hogy ezt a szintén mágneskártyás jegyet, amire Shanghai folyóparti
látképének sziluettjét festették, nem tarthatjuk meg, ugyanis ezeket az egyszer
használatos jegyeket minden esetben visszaforgatják.


A Hongqiao Road
megállónál (虹桥路站) szálltunk át a #10 vonalra, mely a Hongqiao
repülőtér 1-es és 2-es terminálját követően a Hongqiao vasúti pályaudvarig
halad. Arra kell azonban figyelni, hogy Longxi Road megálló (龙溪路站)
után a vonal kettéválik, s csak minden második járat meg majd a reptér és
vonatállomás felé.




Ahogy megérkezés után kijöttünk a metró biztonsági
kapuin (mely elnyeli az egyszer használatos jegyeket), Andi talált egy le nem
adott kártyát a kapu tetején, majd vigyorogva átnyújtotta nekem: „Na látod, mégis el tudunk egyet tenni
emlékbe.”




A gépünk tehát Shanghai másik repteréről, a Hongqiao nemzetközi repülőtérről (上海虹桥国际机场)
indult. Bár a Pudonghoz képest nagyjából feleakkora utasforgalmat bonyolít, ez
így is 42 millió embert jelent éves szinten. Andival találgattuk előzetesen,
hogy ha már egy metróaluljáróba való lemenetkor át kell esni biztonsági
ellenőrzésen, mi várhat ránk egy reptéren? Első körben a terminálba való
belépésnél teljes táskaátvilágítás, fémdetektoros kapu, majd jöhet a
becsekkolás, ahol csak akkor kapjuk meg a beszállókártyát, ha előtte a feladott
poggyászunkat még egy külön átvilágításra elküldik. Nekünk is át kellett menni
ebbe a check-in pultok mellett kialakított kis szobába, ahol lévő két ellenőr
unatkozott éppen. Majd ahogy a táskák megjelentek, csillogó szemmel
felpattantak, hogy végre van valami izgalom.


„有水吗? Water?” – kérdezett vissza, mire eszméltem, hogy vélhetően a
fejenként 1,5 plusz 1 liternyi víz bökte a csőrüket. Reméltem, hogy nem
dobatják ki velünk, mert a Huangshanon vélhetően csak egy vagyonért lehet majd
vizet venni. Óriási szerencsénkre Andi a táskájából először a másfél literes
Nongfu ásványvizet húzta ki, s mivel az ellenőr látta, hogy bontatlan a palack,
mosolyogva legyintett, rendben vagyunk, mehetünk is a dolgunkra. A cumó többi
részét meg se nézte.


-         
„Huh, milyen jó, hogy a bontatlan vizet
tetted a tetejére. Az újratöltöttet tuti elvették volna.” – jegyeztem meg,
miközben jöttünk ki az ajtón.


-         
„Hát, őszintén, nem is figyeltem, melyiket
hova teszem.” – vallotta be Andi.


Ezután átvehettük a beszállókártyákat, majd újfent
átestünk egy biztonsági ellenőrzésen – a harmadikon, félórán belül.






Ezután szépen nyugodtan megkerestük a
beszállókapunkat. Láttuk, hogy a mosdók mellett mindenhol ingyenesen
használható, tisztított vizet adó automaták vannak, amely előtt
hosszabb-rövidebb sor áll. Újratöltöttük a kicsi palackjainkat is, úgyhogy
vízzel már kiválóan el voltunk látva.






A Shanghai
Airlines által üzemeltetett járatunk teljesen pontosan, délután negyed
2-kor indult. Bár ablak mellé kaptunk helyet, sokat látni nem lehetett, szinte
azonnal belerepültünk a szmogos felhőbe. Bár maga az út alig tartott egy órát,
mindenkinek osztogattak egy 0,33 literes ásványvizet teljesen ingyen. 


Kicsivel délután 2 után landoltunk Huangshan Tunxi repülőtéren (黄山屯溪国际机场).




Gyorsan felkaptuk a poggyászainkat, majd kifelé menet
a terminálból azt lestük fél szemmel, melyik turistának kinéző fehér embereket
kellene meginterjúvolni, hogy nem akarnának-e betársulni a Tangkouba menő
taxiba. Először egy idő házaspárt néztünk ki, ám őket már várta valaki a
parkolóban. Ezután egy hátizsákos párt kérdeztünk meg, de ők másnap terveztek
kiutazni a hegyhez.




Jobb híján beálltunk ketten a taxiállomáshoz a sorba,
ahol gyakorlatilag futószalagon érkeztek a hitelesített az autók. Mielőtt
beszálltunk volna, megkérdeztem kínaiul, hogy Tangkouba mennyiért vinne el,
mire egy hatalmas táblára mutatott az út mellett, ahol az egyes útvonalakra vonatkozó
díjtáblázat volt kiírva. Még jó, hogy ismerem Tangkou kínai karaktereit, ami
szerint 190 CNY-ba kerül egy fuvar. Ez korrekt árnak tűnt, úgyhogy behuppantunk
az autóba és indultunk is. 


A sofőr természetesen csak kínaiul beszélt, úgyhogy
első körben elmagyaráztam neki, hogy arra a helyre vigyen el Tangkoun belül,
ahonnan a Yuping kabinos felvonóhoz indulnak a buszok. Gond nélkül megértett
mindent, de az órát elnézve azért hozzátette, hogy fél 5-kor zárnak a felvonók,
amit elég necces lehet elérni, ha az autópályán nagy a forgalom. Útközben tök
jól elbeszélgettünk – megtudtam például, hogy a környékről valósi, pár éve
taxizik, míg ő az utazásunkról kérdezgetett, hova megyünk még Huangshan után.
Azt is mondta, hogy a levegő minősége elég jó errefelé, s főként a pára miatt
lehet ilyen rosszul látni, nem a szmog miatt.


Szerencsénkre az autópálya szinte teljesen üres volt,
végig jól lehetett jönni, így bő háromnegyed óra alatt megérkeztünk a Huangshan
lábánál elterülő kis településre, Tangkouba (汤口). A
190 CNY-en felül még a 20 CNY-es autópályadíjat is nekem kellett fizetni, bár
ezt anno jelezte előre, hogy így lesz.


Búcsúzásképpen elmutogatta még, hogy hol válthatjuk
meg a jegyeket (19 CNY) a felvonóhoz menő buszra, majd elhajtott. Miután
beszereztük a tiketteket, beléptünk a terminál üresen kongó várótermébe, ahol
rajtunk kívül csak egy-két ember lézengett. Az információs hölgy útbaigazítása
szerint az 5-ös kaputól indult volna hamarosan a buszunk, de közel, s távol nem
volt semmi mozgás arrafelé. Egy gyors vécékört követően biztos, ami biztos
alapon beálltunk a kapunk elé, hátha valaki észreveszi, hogy jelen vagyunk mi
is. A kettővel odébb lévő kaputól odajött az egyik beszállást ellenőrző néni
finoman érdeklődni, mit lábatlankodunk arra, mire mutogattuk a jegyünket, hogy
a Yuping felvonóhoz menő buszra várunk. Megnézte a jegyeket, odarikkantott egy
buszsofőrnek a parkoló túloldaláról, majd intett, hogy menjünk el vele. Úgy
tűnt, nem dívik itt az ütemes menetrend, mivel egész buszon mindössze mi ketten
utaztunk. A sofőrnél azért rákérdeztem, biztos oda megy, ahova nekünk kell, de
a heves bólogatásból úgy tűnt, jó helyen járunk.


A meredek hegymenetben alaposan megszenvedett az öreg
járgány, de azért becsülettel felküzdötte magát a Yuping kabinos felvonó alsó végállomásához, ahol rajtunk kívül egy
lélek sem volt. Nagy kő esett le a szívemről, amikor láttam, a pénztár azért még
működik. Fejenként két jegyet kellett váltanunk – a hegy területén működő
nemzeti parkba 230 CNY a belépő, míg külön a felvonóért (egy irányba) 90 CNY-t
kell fizetni.  




Külön megnéztem az időt – 16.15-kor szálltunk fel a
felvonóra. Még 15 perc, és mászhattunk volna fel magunk a kb. 1700 méteres
magasságban lévő szállásunkra, ami a fejenként 20 kilónyi cuccal, nem sokkal
sötétedés előtt bizonyára nagy móka lett volna. Ez a legjobb esetben is minimum
4-5 órányi cipekedés egyáltalán nem hiányzott nekünk, így viszont kellemesen
ringatózva emelkedhettünk a magasba, miközben a hegy egészen egyedi,
lekerekített sziklaformációi előtűntek a ködből.  












A Huangshan (黄山),
magyarul a Sárga-hegy egyike Kína legszentebb hegyeinek. Azt tartja a mondás,
hogy „aki látta egyszer a Huangshant, nem akar már más hegyet meglátogatni”. S
valóban, a mai napig az ország egyik legfontosabb természetvédelmi területe, s
1990 óta megkérdőjelezhetetlen helye van az UNESCO Világörökségi listáján. Különleges
szerepet tölt be a kínai folklórban, évszázadokon keresztül számtalan írót,
költőt ihletett meg szépsége. Még anno az egyik kínai könyvemben is szólt róla
egy fejezet.




Miután szépen lassan felértünk a felvonó felső
végállomásához, elropogtattunk egy kis zacskónyi ropit, majd nekiláttunk kicsit
átrendezni a hátizsákjainkat. Ahogy éppen a kis fekete táskám túrahátizsákba
integrálásával bénáztam, egy idősebb úriember lépett oda hozzám, és kedvesen
odaadta a faragott túrabotját.


-         
„You can keep it (Megtarthatod).” –
mondta kedvesen, majd biccentett egyet.


Ezután visszafordult a fiatal partneréhez, aki rövid
pillanatnyi gondolkodás után pedig Andinak ajándékozta a saját, menő teleszkópos
túrabotját, majd vigyorogva elköszönt.


Teljesen lesokkolt a kedvességük, csak bámultunk
némán utánuk, majd a botra, majd egymásra. A felvonótól még nagyjából 600
métert kellett megtennünk a szállásig (Huangshan
Yupinglou Hotel), mely 1712
méter magasan, az egyik hegycsúcs tetejére épült. 
Mivel
a Huangshanra épült hotelokba nem vezet felé közút, minden úgy kell felcipelni
ide, így érthetően bármi, amit külön szeretnénk venni – étel, ital, ajándéktárgy
– többszörösébe kerül, mint máshol. Ugyanez igaz a szállások árára. Mi egy
kétágyas szobáért egy éjszakára közel 35.000 Ft-ot fizettünk, ami még az
árkategória legaljának számít.


Bár a szállás tényleg nem volt messze, meredek
lépcsőkön vezetett az út, így plusz 20 kilóval a hátunkon úgy érezhettük
magunkat, mint két málhás szamár. Istenem, de jó, hogy nem kellett így
megmásznunk az egész hegyet!




Becsekkoltunk a hotelba, s egyúttal kértem egy
térképet is a túraútvonalakról és a hegycsúcsokról. Külön megkérdeztem, hogy a
naplementét mikor és honnan lenne érdemes nézni, ami be is jelöltek a
recepciósok a térképen. Meglepetésünkre kaptunk egy-egy reggeliző jegyet is,
amire nem emlékeztem, hogy benne lenne az árban.


A szoba eléggé régimódi, nagyjából a 70-es, 80-as
évek stílusát idézi, melyet a szigorú tiltás ellenére is enyhe cigiszag hat át.
Az ablakunk amúgy szeméttároló kukákra nézett, de mivel azonnal elhúztuk a
függönyt, nem igazán izgatott. Lepakoltunk, majd elindultunk naplementézni.


Mindenekelőtt a szállás tőszomszédságában nőtt,
világhírű Üdvözlő fenyőt (迎客松, Yíng
kè sōng) csodáltuk meg. Ez a 10
méter magas, jellegzetes tűlevelű a Huangshan egyik
legtöbbet fotózott szenzációja, mely igazi nemzeti kincsnek számít Kínában.
Nevét a különleges, „vendégváró” megjelenéséről kapta, mely egy házigazdára
emlékeztet, aki két kezével az otthonába tessékeli a vendégeket. Az Üdvözlő
fenyő motívuma számtana dekoráción, festményen és porcelánon jelenik meg, s az
egyik legnépszerűbb néprajzi motívumnak számít.


Óriási szerencsénkre, pont akkor világította meg a
fát a nap, amikor ott jártunk, így jobbnál jobb képek születtek az emblematikus
növénnyel.










Ezután elsiettünk a Huangshan legmagasabb pontjának,
az 1864 méteres Lótusz-csúcsnak (莲花峰, Liánhuā
fēng) tövénél lévő kilátóteraszhoz, de sajnos a horizont ekkorra már vastag
felhőben úszott – a szomszéd hegyormokat sem lehetett látni, nemhogy a
naplementét. 


Láttunk egy elég kitartó fotós srácot, aki – átmászva a lezárt,
csúcsra vezető lépcsőre – beállt a tökéletes pózba az állványával együtt, várva
a pillanatot, hátha esetleg mégis előbukkanna a nap. Be kellett látni, hogy a helyzet
teljességgel kilátástalan, így szomorúan kullogtunk vissza a szállásra, mely
ekkorra már sűrű ködbe burkolózott, egészen misztikus, sejtelmes hatás
kölcsönözve a helynek. 




A frissítő fürdést követően már csak egy napirendi
pont maradt hátra, a vacsora. Spórolandó az aranyárban mért, (fejenként 100 CNY
felett kezdődő) hoteles ételeken, inkább elkészítettük az előzetesen 3,50
CNY-ért vásárolt instant csirkés tésztaleveseinket. Vicces volt kibontani a
mélytányér formájú papírdobozos leveseket, melyekben akkurátusan külön volt
csomagolva a fűszer, a száraz „hús” és a zöldség, sőt, még műanyag
összecsukható villakanalat is adtak hozzá. Különösebb konyhaművészeti tudományt
nem igényelt az elkészítése, mindössze forró vízzel kellett felönteni. 


Nem
valami gourmet vacsora, annyi szent, de a célnak tökéletesen megfelelt. Desszertnek
megkóstoltuk a személyzet által az éjjeli szekrényre készített kis kekszeket,
amihez egy kézzel írt üdvözlőkártya is járt. Jó megszenvedtem, míg ki tudtam
betűzni a kínai kézírást, de az üzenet lényege így is átjött.






Evés után még gyorsan megírtuk a mai napi
naplóbejegyzéseket, majd kimentem megkérdezni a recepcióstól, hogy pontosan
honnan lehet a legjobban látni a napfelkeltét. Elég érthetetlenül magyarázott, szinte
végig azt hajtogatta, hogy a hotelből kilépve, jobbra elindulva 300 métert kell
haladni, át a hídon, fel a lépcsőn és onnan látható a napfelkelte. Közbe persze
a térképen a hegycsúcs túlsó, nyugati oldalára mutatott, amivel teljesen
összezavart. Végül felhívta telefonos segítségnek a hotel menedzserét, aki
szintén elismételte nekem a 300 méteres mondókát, úgyhogy jobbnak láttam
elhinni ezt az irányzékot. Ezután visszabattyogtam a szobánkba, s azzal a
lendülettel zuhantam be az ágyba. Sok alvás amúgy sem maradt mára.






6. nap –
Huangshan (2018. május 3.)




Mivel a napfelkelte 5.22-re volt kiírva, fájdalmasan
korán, hajnali 4.35-kor kellett kelnünk. 
A réteges öltözködés jegyében öt különböző ruhaneműt aggattam magamra –
a pólón és trikón felül még felvettem egy vékonyabb és egy polár pulcsit is, amit
még megfejeltem az állig felhúzott széldzsekivel. Ahogy kiléptünk a hotel
ajtaján kiderült, lehet, még ez sem elég. Párás, csontig hatoló hideg szél
fújt, úgyhogy öt perc után már irigykedve nézegettem a hoteltől bérelt, extra
vastag, piros télikabátban feszítő kínaiakat, akik szintén a naplementéhez
igyekeztek. 


Utólagosan igazat kell adnom a recepciós csajszinak, tényleg
az elmondott helyen volt egy 15-20 méteres szakasz, ahonnan kiválóan lehetett
látni a keletről felkelő napot. Bő 20 perccel korábban már elfoglaltuk a
helyünket, majd felváltva figyeltük az órán a percek múlását és a lassan
aranysárgába forduló horizontot.


Amikor végül előbukkant a nap és bevilágította az
egész, vékony felhőréteggel borított eget, az annyira különleges és megható
pillanat volt, hogy teljesen el is érzékenyültem. A tény, hogy eljutottunk ide,
és személyesen élhettünk át ezt a csodát, olyan élmény, mely immár örökké
velünk marad.






Ha a híres huangshani naplemente nem lett volna
eléggé lehengerlő látvány, a találóan a „Felhők tengerének” nevezett,
egybefüggő felhőrétegből kikandikáló hegycsúcsok látképe végképp feltette a
koronát erre a mai reggelre.
















Fotózgattunk még a minden irányból elénk táruló, kora
reggeli panorámát, majd visszamentünk a (jó meleg) szobánkban összepakolni. Kicsekkolás
előtt még átruccantunk a szomszédos épületben lévő étterembe, ahol bőséges
svédasztalos reggelivel vártak minket. A guszta ételkínálat semmilyen szinten
nem hasonlított a nyugati értelemben vett reggelire, talán épp ezért is esett
annyira jó mindkettőnknek. Volt sült és párolt zöldség, vékony sült tészta,
mini fűszeres kolbászka, fafülgombás tofu, főtt tojás, mungo bableves, csípős
uborkasaláta, vörösbab-pasztából készült sütike és grízfelfújthoz hasonlító kis
lepényke. Mindehhez a nagy többség egyszerű tehéntejet ivott, úgyhogy egy
bögrényi zöld tea mellé én is hoztam magamnak egy kis tejet. Igazi fejedelmi
lakoma volt mindez, ami megadta a lendületet az egész napos túrázáshoz.




Reggelit követően kicsekkoltunk, majd egy biléta
fejében ott hagytuk a nagy túrahátizsákjainkat megőrzésre a recepción. Jöhetett
a túra, elindultuk felfedezni a Huangshan legszebb csúcsait!








Kilépve a hotelből örömmel tapasztalhattuk, hogy
szépen kitisztult az ég, s szép napos időnek néztünk elébe. Ahogy felszállt a
reggeli pára és köd, újabb és újabb érdekes sziklaformációk bukkantak elő. Azért
is megérte ilyen korán nekivágni a túrának, mivel egy-két kósza túrázót
leszámítva alig voltak rajtunk kívül a hegyen. 






Első körben a Huangshan legmagasabb csúcsáig, az 1864
méteres Lótusz-csúcsig (莲花峰, Liánhuā
fēng) gyalogoltunk, amely már egy jó ideje le van zárva a látogatók elől.  






A túraútvonalak végig szépen ki vannak táblázva,
viszont sokszor csak kínai jelekkel írják ki az egyes főbb pontokat, így
kifejezetten jól jött, hogy még este utána néztem a kínai megnevezéseknek. Az
irány számunkra egyértelmű volt – az eléggé központi elhelyezkedésű Bright Top Peak (光明顶, Guāngmíng
dǐng), azaz a „Fényes-csúcs” lett az
első számú cél. 




A hirtelen szintkülönbségek és meredek lépcsők miatt
sok helyen inkább lassabban, óvatosan haladtunk, másrészről jobban kiélveztük a
csodálatos látványt. 


Első nagyobb pihenőre a „100 fokú felhőlétra” (百步云梯, Bǎi bù yúntī) névre
keresztelt kilátónál került sor. 










Miután körbefotóztuk a magával ragadó
panorámát, megpróbáltunk a vadonatúj Gorillapod fényképezőgép-állványom
segítségével egy közös képet készíteni magunkról, amikor egy korunkbeli kínai
lány lépett oda hozzánk egy eléggé fura kéréssel. Elsőre nem is értettem
pontosan mit szeretne, majd átváltottam kínaira, aminek szemmel láthatóan
megkönnyebbült, mivel az angolja elég gyenge volt. Megkért – mivel nekem jó fényképezőgépem
van – hogy készítsek néhány közös képet róla és szüleiről, megadja az e-mail
címét, ahova pedig küldjem el neki a fotókat. Hát, jó, mivel látszott rajta,
mennyire sokat jelentene neki, segítettem neki. Megmutattam az eredményt,
amitől magán kívül volt a boldogságtól, úgyhogy bónuszként Andival és velem is
kértek közös csoportképet. A végén nem győztek hálálkodni.






Ez a rész annyira magával ragadó volt, hogy az egyik
sziklaoromra kiültünk elfogyasztani a kissé nyamvadt szendvicseinket, melyek időközben
gnóm geometriai formációkba deformálódtak a táskánk mélyén. A ragadós, fehér
szeletelt toast kenyérbe mindössze kétszeletnyi borsos, gombás, paprikás
párizsi és sajtnak csak jó indulattal nevezhető trappistaszerűség jutott, ami
egy egészen kiábrándító gasztronómiai élménnyé állt így össze. Bár csak egy
szendvicset vettünk elő, azt is alig bírtuk legyűrni. Eléggé kiábrándító volt
belegondolni, hogy fejenként egy-egy példány maradt délutánra is, amit még
valahogy el kellett fogyasztani.








Ezt követően a szomszédos Teknős-csúcsra (鳌鱼峰, Áo yú fēng) kapaszkodtunk
fel, ahonnan már belátható távolságba került a Fényes-csúcs is, melynek tetején
az obszervatórium gömbkupolával ellátott épülete magasodott. 





Folytatva az utunkat, elhaladtunk a Baiyun Hotel mellett,
amit anno még néztünk is, mint lehetséges szállásopciót. Ekkortájt már délelőtt
11 körül járhattunk, így nem csoda, hogy a hoteltől párszáz méterre található a
Xihai felvonó felől óriási tömegek árasztották el túraútvonalakat. Ahogy
hegymenetben captattunk a Fényes-csúcs felé, időnként félre kellett állni az
útból, hogy a bambuszból készült gyaloghintót cipelő „taxiszolgálat” elférjen a
mindezért a szolgáltatásért igen sokat perkáló utasával együtt.

Furcsa
kontraszt volt látni, hogy míg egyesek a hegymászás erőfeszítéseitől
szabadultak meg így, mások masszív terheket a hátukra véve közlekedtek a
hegyen. Ezek a szikár testalkatú teherhordó emberek a mérlegként hátukra
erősített, félelmetes tömegű, kiegyensúlyozott csomagokban cipelték fel a hegyi
büfékbe, szállásokra az ételeket, italokat, miközben úgy futkároztak fel-alá a
hegyen, mintha pillecukrot vinnének. Mi nagyjából csak egy extra pulcsit és egy
liternyi ásványvizet vittük magunkkal, de időnként olyan nehezen vonszoltuk fel
magunkat, hogy elnézve ezeket a teherhordókat, egészen elszégyelltük magunkat.




Felérve a Fényes-csúcsra (光明顶, Guāngmíng
dǐng), minden irányban lenyűgöző panoráma tárult a szemünk elé. Alaposan
körbefotóztunk mindent, majd leültünk ide egy kicsit pihengetni.







Fél 1 körül megvitattuk Andival a további útvonalat.
Arra jutottunk, hogy az eredeti végcélig, a Beihai Hotelig már nem éri meg elmenni,
mivel még vissza kell jutni a szállásunkra a csomagokért. Így végül a
Fényes-csúcstól alig 20 percnyi sétára lévő Repülő
szikláig (飞来右, Fēiláiyòu) gyalogoltunk el, mely méltó
megkoronázása volt ennek a túrának. 




Ez a magas sziklaszirt szélén egyensúlyozó,
óriási szikladarab olyan benyomást kelt, mintha a következő pillanatban le
akarna zúgni az alant tátongó mélységbe. Szerencsére mégsem teszi, így az egyik
legegyedibb sziklaformációként csodálhatjuk meg, ami csak elképzelhető. 




Kiélveztünk a nem mindennapi látványt, majd elindultunk
vissza a szállásra. Időközben a maradék felhő is eltűnt az égről, így szikrázó
napsütésben lehetett részünk. Ennél szebb, tökéletesebb kék eget álmunkban sem
festhettünk a kínai égre, s mivel a kellemes hegyi szél nem apadt alá, a
napsütést sem tűnt igazán zavarónak. 







A visszaúton nyert igazán értelmet a kétirányúsított
túraútvonalak rendszere, ugyanis az ösvények, lépcsők teljes hosszában el
vannak egy vékony, de masszív korláttal választva, amin csak meghatározott
irányba lehet csak haladni. Délutánra óriási tömeg zsúfolódott össze a
visszaútra, s olyan gyalogos dugók alakultak ki, hogy gyakorlatilag csak
lépésben lehetett haladni. 


Áldottuk az eszünket, hogy időben elindultunk
visszafelé. Időnként, ha valaki hátulról füttyentett, tudtunk, hogy el kell
engedni a gyaloghintós különítményt. Ilyen körülmények között jóval több ideig
tartott visszajutni a szállásra, de látvány mindenért kárpótolt minket. 




Miután felvettük a recepción hagyott
túrahátizsákjainkat, hullafáradtan és plusz 20 kilóval megpakolva
visszabattyogtunk a felvonóhoz, ahol tengernyi ember várakozott a lejutáshoz.
Andi előrefurakodott megvenni a jegyeket, majd bepréseltük magunkat az egyik
kabinba. Végre szusszanhattunk egyet. Csak ekkor vettük észre, hogy
mindkettőnket alaposan megfogott a nap, az arcunk olyan vörös volt, mint egy
érett kaliforniai paprika.






Leérve az alsó állomásra, megváltunk hűséges
túrabotjainktól, majd megváltottuk a Tangkouba menő buszra a jegyet (19
CNY).


A lenti buszpályaudvaron körbe kérdezgettem, melyik
járattal lehetne leghamarabb eljutni Huangshan Citybe (黄山市).
A pénztáros folyamatosan valami „Tunszi” nevű helyre akart küldeni, úgyhogy meguntam
a kilátástalannak tűnő eszmecserét, és átrohantam az információs pulthoz
segítségéért. Akkor esett le a tantusz, hogy Huangshan város régi neve Tunxi
(屯溪, Túnxī), s néha ezt, néha az újat használják. Ezután
visszatértem a pénztáros nénihez, aki jót mosolygott, amikor két jegyet kértem
Tunxiba. Még egy béna turista, gondolhatta.




A mindössze 12 fős minibusz 17.00-kor indult, alig
gördülünk ki a kocsiállásról, amikor az utasok spontán kupaktanácsot
alakítottak, élükön egy meglehetősen hiányos fogazatú, vigyorgó nénivel. Annyi
értettem az egészből, hogy valami extra pénzről és gyorsabb utazásról
vitatkoztak, majd szavazásra bocsátották a kérdést. Az értetlen tekintetünket
látva, a mellettünk ülő férfi elmagyarázta kínaiul a lényeget. Mivel mindenki a
végállomásra, Tunxiba igyekezett, megszavazták az utasok, hogy menjünk inkább
az autópályán, 20 percet nyerve a menetidőből. A sofőrnek teljes konszenzus
esetén mindegy volt merre megy, többen amúgy sem tudtak volna már felszállni,
viszont a (fejenként 3 jüanos) autópályadíjat az utasoknak kellett
összedobniuk. Miután összeállt a kép, mi is bedobtuk a közösbe a fejpénzt,
úgyhogy süvíthettünk Tunxi felé.




A nagyjából háromnegyedórás út végén, a vasúti
pályaudvar mellett tett ki minket a busz, ahol azonnal fogtunk is egy taxit.
Személyen sikerként éltem meg, hogy lealkudtam a reptéri transzfert 30 jüanról
22-re, majd jóízűen végigtársalogtuk kínaiul a 20 perces utat. Minden olyan
flottul ment, hogy elképesztően korán, negyed 7 körül kiértünk a reptérre.


Befészkeltük magunkat a terminál előcsarnokában lévő
kényelmes kék székekbe, s vártuk, hogy megnyissanak a check-in pultok. A
becsekkolást és a biztonsági ellenőrzést követően újratöltöttük tisztított
vízzel a flaskáinkat, majd lehuppantunk a beszállókapuk előtti kényelmes,
bőrülésekbe, amelynél exkluzívabbat még nem láttam reptéren. 




Mindketten hullafáradtak voltunk a kemény, túrázós
nap után, így érthetően nehezen viseltük, hogy jelentős késéssel indult a gép.
Ezúttal újabb kínai légitársaságot próbálhattunk ki, mégpedig a Hainan Airlines
kötelékébe tartozó Beijing Capital
Airlines-t. 




A késésből némileg sikerült faragni a két és fél órás
út alatt, de így is éjjel fél 12 körül landoltunk Xi’an Xianyang nemzetközi repülőterén (西安咸阳国际机场).






Begyűjtöttük a feladott csomagjainkat, majd kiérve az
előcsarnokba próbáltuk kitalálni, hogyan juthatunk el a több mint 40 kilométerre
lévő Xi’an
(西安, Xī'ān – magyarul ejtsd: Hszián) belvárosába. 


Mivel ilyen távra a taxiért horror összeget (150-200
CNY) gomboltak volna le rólunk, maradt a busz, fejenként 25 CNY-ért. Már jegyek
és a megfelelő buszjárat kiválasztása sem volt sétagalopp, főleg, hogy a
végállomástól még a hostel ajánlása szerint is taxiba kellett ülnünk. Éjfél is
elmúlt, amikor a buszunk kocsiállása előtt kígyózó sorban ácsorogva árgus
szemekkel lestünk, mikor gördül be hozzánk egy busz. Szerencsére 10 percen
belül érkezett egy járat, ám dugig volt emberekkel, így tőlünk csak három
embert engedtek felszállni. „Mi van?!
Ezek hülyéskednek?!” – gondoltunk. A sorban még legalább 8-10-en álltak
előttünk…így aztán soha sem érünk Xi’anba. Csak a kettővel későbbi buszra fértünk
fel jó háromnegyed órányi várakozás után úgy, hogy még legalább harminc utast
hagytunk hátra tovább ácsorogni. A legnagyobb döbbenetemre, láthatóan egyiket
se nagyon zavarta, hogy éjjel háromnegyed 1 körül kint szobrozik a reptéren, és
halvány gőze sincs, mikor jut haza.




Andi szinte azonnal be is aludt, úgyhogy próbáltam
legalább én ébren maradni, hogy figyeljem, hol kell leszállni. Nagyjából éjjel
fél kettő körül érkeztünk meg Xi’an városába, a busz egy hatalmas hotel előtt
parkolt le. Majdnem összeestünk a fáradtságtól, de félálomban fogtunk egy taxit
(alkudni már végképp nem maradt erőm), aki 20 CNY-ért eldobott minket a pár
háztömbnyire lévő hostelhez (Xi'an
Xiangzimen International Youth Hostel). Sofőrünk jól megszolgálta a pénzét,
kipattanva a kocsiból az ajtóhoz cipelte Andi táskáját, majd bedörömbölt a
masszív faajtón, míg valaki ajtót nem nyitott.


Majdnem ráaludtunk a recepció asztalára
becsekkoláskor, úgyhogy kész megváltás a mágneskártyák átvétele után bezuhanni
az ágyba.  






7. nap –
Xian (2018. május 4.)




Miután reggel 9 körül sikerült kikászálódni az
ágyból, első utam a tükör elé vezetett. Az arcom még mindig szinte lángolt a
tegnapi leégéstől, de erre a látványra még így sem voltam felkészülve. Az orrom
gyakorlatilag vörösen izzott, mint egy frissen sült rák, és alaposan
felhólyagosodott, időnként valamilyen sárgás váladékot eregetve magából.


-         
„Nagyon szörnyen nézek ki?” – kérdeztem
Andit, reménykedve, hogy valamilyen alternatív realitást érzékelve szebbnek
látja a lesült orcámat.


-         
„Hát, tényleg egy kicsit leégtél…de nem olyan
gáz…annyira…csak egy kicsit piros az orrod…” – próbálta tompítani a látvány
okozta sokkot, de a szeméből láttam, rosszabb a helyzet, mint mondja.


-         
„Valljuk be, egészen borzasztó. Úgy nézek ki,
mint Antal Imre.” – szörnyülködtem magamon.


Jobb híján Andi kézkímélő krémjével kentem be hátha
nyugtatóan rá, majd némi pakolászást követően elindultunk valamilyen reggeliző
hely után nézni. Délelőtt 11 óra körül már aligha beszélhettünk klasszikus
értelemben vett reggeliről, mindenesetre a hostel recepciósa azt tanácsolta,
induljunk el a hostel utcáján balra, és hamarosan beleakadunk néhány kajáldába,
ahol bizonyára találunk valami ehetőt. Leginkább valami tésztásat ettünk volna,
viszont az első hely, ahova benyitottunk egy levesező volt. Megállapítottunk,
ide még érdemes lesz visszatérni, viszont folyattuk a keresgélést. Végül nem
messze innen, egy kicsiny kifőzdébe ültünk be, ahol kép alapján rendelve valamilyen
hideg szószos tésztára esett a választásunk, melybe apró húskockákat és reszelt
uborkát szórtak. Elképesztően finom volt, ráadásul kettőnk adagja mindössze 12
CNY-ba (kb. 480 Ft)
került.






Jóllakottan és elégedetten indulhattunk tehát
felfedezni a várost. Az első nevezetesebb látnivaló, a belváros szívében, a
régi muszlim negyed peremén található Dobtorony
(西安鼓楼, Xī’ān
Gǔlóu) volt. 


Az 1380-ben épült masszív, kétemeletes építmény összesen 24 dobnak
ad otthont, melyekkel nemcsak az idő múlását, de vészhelyzeti eseményeket és
jellegzetes éghajlati viszonyokat is jeleztek a város lakóinak. Külön dobot
kellett verni például a nyári szárazság, téli hidegek és heves esőzések esetén. 
Az éjjeli őrség tagjai is saját dobbal rendelkeztek, melyet éjszakánként
háromszor szólaltattak meg. Először 19-21 óra körül verték a dobokat, amely a
városkapuk zárását rendelte el, majd éjfélkor a lakók biztonságára
figyelmeztetett a dobszó, míg hajnali 5-6 körül a városkapuk kinyitását
jelezte. 




Az innen egy kőhajításnyira lévő Harangtoronyba is
érvényes, kombinált belépőjegy fejenként 50 CNY-be került, ez jobban megéri,
mint külön megváltani mindkettőt. Először a Dobtornyot jártuk be, ahol
megcsodálhattuk a már említett dobokat, a Ming-kori bútorokból és paravánokból
készült kiállítást, a belső terek lenyűgöző mennyezeti festéseit, valamint a
teraszról nyíló remek kilátást. 






Ezután keresztülvágtunk a két testvértoronyról
elnevezett téren (钟鼓楼广场), melyet egy hatalmas, lampionokkal teleaggatott
bevásárlóközpont határol, s elbattyogtunk a szintén történelmi jelentőséggel
bíró Harangtoronyhoz (西安钟楼, Xī’ān Zhōnglóu). Kína egyik leghatalmasabb és
legjobb állapotban megőrzött harangtornyaként emlegetett építmény egy forgalmas
körforgalom közepén kapott helyet a belváros szívében. 


A 36 méter magas,
faszerkezetes tornyot 1384-ben építették, s kezdetben a napszakok és idő
jelzésén túl az ellenség támadásairól adott hírt. A torony legfőbb
látványossága a 247 cm
magas, 6,5 tonnás Jingyun
óriásharang, melyet még 711-ben a Tang-dinasztia idején öntöttek. A rendkívül
szépen díszített harangot a teraszon állították ki közszemlére, úgyhogy meg is
ragadtuk az alkalmat és fotózkodtunk vele. 


A mennyezeti gerendák és a
faszerkezet elképesztő színkavalkádot mutató díszítésein csak ámuldozni
tudtunk, de a Harangtorony történetéről és felújításáról szóló kiállítást is
érdemes volt végignézni. A kilátásra sem lehetett panasz, ugyanis a város négy
legjelentősebb sugárútja találkozik itt, melyeken végignézve látszott igazán,
milyen óriási városról is van szó. 










Ezután belevetettük magunkat a Dobtorony mögötti
utcától induló Muszlim negyed (回民街, Huímín
jiē) nyüzsgő forgatagába. Andival egyből megállapíthattuk – éhen biztosan nem
maraduk. Itt ugyanis minden a kajáról szólt! 


A legváltozatosabb ételeket kínáló
éttermek, kifőzdék, ételárusok egész sora várta az éhes lelkeket, mi is csak
kapkodtuk a fejünket, mint a veres paripa, mi mindent kellene itt kipróbálni.
Első körben Andi báránysaslikot (10 CNY) vett, míg én egy marhahúsos bucit (肉夹馍, Ròu jiāmó) áruló kis stand előtt kígyózó sorba álltam be. 


A fizetésnek
egy érdekes rendszerét alkalmazták itt, ugyanis a sorban állóktól előre
beszedték a pénzt (15 CNY), s attól függően, mit kértek, kaptak egy kártyát,
amit sorra kerülve át kellett adni a séfnek. Amikor pedig éppen nem kellett
senkitől beszedni pénzt, a pénzszedő gyerek időnként elrikkantotta magát és amolyan
önreklámként fennhangon hirdette a ház étkeit. Mint utólag kiderült, nagyon
megérte végigvárni a sort, ugyanis a friss, szaftos, sült marhahúst
gyakorlatilag rostjaira szabdalta szét a srác, majd egy kis szósszal
megbolondítva tömte bele az előmelegített buciba. Nyamm – még most is érzem a
számban az ízét!






Desszertként édes rózsasziruppal leöntött, ragadós
rizssütit vettünk (10 CNY), mely szintén felülmúlta a várakozásainkat. 


Az
ebédet letudva felkerestük a Muszlim negyed szívében található Nagy mecsetet (大清真寺, Dà
Qīngzhēnsì), mely az egyik leghatalmasabb az egész országban. A leírást olvasva
önkéntelenül is egy Hagia Szophiát képzeltem el magamnak, ehhez képest
semmilyen mértékben nem hasonlított egy megszokott mecsetre. A tradicionális,
kínai építészeti stílust követve pavilonokkal, hangulatos belső kerttel, keleties
csarnokokkal és monumentális, díszes fakapuval rendelkező komplexumot még
742-ben a Tang-dinasztia idején építették, miután a Selyemúton érkező muszlim
kereskedők meghonosították itt az akkoriban még rendkívül fiatal vallást. 




A
mecsetet többször átépítették az évszázadok során, a jelenlegi épület nagy
része Ming- és Csing-korból származik. Rendkívül izgalmasnak találtuk, hogy bár
teljes mértékben a kínai építészeti vonások szerint épült a mecset, közben
eleget tesz az iszlám által támasztott követelményeknek is. Például a
kétemeletes pagodára hasonlító építmény szolgált minaretként, ahonnan imára
szólították a híveket. 




Sajnos az egész komplexumra ráfért volna egy alapos
renoválás. Ráadásul a fő imacsarnok mellé – nem túl sok szépérzékkel megáldva –
egy rikító, villózó LED-es fényújságot helyeztek ki, mely eléggé kiábrándító
látványt nyújtott. Mégis, miért volt erre szükség?




Ettől függetlenül kár lett volna kihagyni, bőven
megéri a 25 jüanos belépőjegy árát. Miután körbenéztünk, éppen indultunk volna
a kijárat felé, amikor elkezdett szakadni az eső. Behúzódtunk a minaret
teraszára, megvártuk, míg enyhült kicsit a felhőszakadás, majd elindultunk a
legközelebbi metrómegálló (Zhongluo, 钟楼站) felé.


Xi’an-nak jelenleg három metróvonala működik, de
mindent elmond, hogy két éven belül még négyet adnak át, melyen kívül még
további nyolc van betervezve a közeljövőre. Itt is Shanghaihoz hasonló,
elektronikus jegyrendszert alkalmaznak – azaz az első 6 km-re 2 CNY az alap
jegyár, mely a távolság növekedésével arányosan emelkedik. 


A napijegy 15 CNY,
míg a háromnapos bérletért 40 CNY-t kell fizetni. Előre kiszámoltam és
esetünkben nem igazán érte volna meg beruházni az utóbbira, mivel egy-két
látnivalót leszámítva minden sétatávra volt a szállástól. Így megmaradtunk a
xi’ani nevezetességekkel díszített, egyszeri utazásra jogosító kártyáknál,
melyeket legnagyobb sajnálatomra itt is visszaforgatnak a rendszerbe.




A #2 (piros) vonalon mentünk két megállót, a Nanshaomen (南稍门站)
állomásig, mely párszáz méterre található a Kis
vadliba pagodától (小雁塔, Xiǎoyàn Tǎ), ahova még ma
nagyon el szerettünk volna jutni. Zárás előtt 15 perccel értünk oda, így a
pénztárhoz lépve fel voltam készülve, hogy lazán elhajtanak. Ennek ellenére elkérték
az útleveleinket, majd azt kérdezgette a pénztáros, hogy „ugye az a fiatal
hölgy (Andi) diák-e még”. Hirtelen azt se tudtam, mit feleljek rá, úgyhogy
ráhagytam, hogy persze, mire kezembe nyomta a két jegyet, s intett, hogy mehetünk
a dolgunkra.


-         
„És fizetni nem kell? Hát, nekem jó.” –
néztem vissza kérdőn.


Mivel megvizsgálva a jegyet, nem találtam külön árat
feltüntetve, de mivel lazán beengedtek vele, nem is akartam firtatni a dolgot.


A Kis vadliba pagoda az egyik legfontosabb kulturális
emlék itt Xi’anban, melynek történelme a Tang és Szong-dinasztiák idejére
nyúlik vissza. Ezt az eredetileg 15 emeletes kőtornyot 709-ben emelték a
szomszédos Jianfu buddhista templom részeként. A pagoda meglepően jól
átvészelte az azóta eltelt bő 1300 évet, pedig több alkalommal is szörnyű
földrengés rázta meg a vidéket. Bár az 1487-es nagy földrengés során egy
vészjóslóan nagy, 33 centis repedés keletkezett az építményen, csodával határos
módon az újabb, 1521-es rengés helyrerakta az épület két részét, eltüntetve a
tátongó lyukat. Mindez az ókori kínai építészek kiváló, földrengésbiztos
alapozásának köszönhető, mely révén a pagoda a nagyobb földmozgásokat és
viharokat is át tudta vészelni. 




Nem messze a pagodától, potom 5 jüanért meg lehet
kongatni háromszor egy óriásharangot, melynek eredeti változatát 1192-ben
készítették, s a reggeli harangjáték részeként boldog imádkozásra szólította a
híveket. Naná, hogy befizettem egy ilyen alkalomra! Andi le is videózta a nagy
pillanatot, amikor az óriási, felfüggesztett kongatóval megszólaltatom
fülzsibbasztóan mély hangon dübörgő harangot.




Megnézegettük a templomkomplexum történetéről szóló
kiállításokat, majd andalogtunk a hangulatos rózsakertben, készítve néhány jól
megkomponált rózsás képet az Anyukáknak a közelgő Anyák napja alkalmából.




Ezután lassan a kijárat fele kezdtünk orientálódni,
miközben már a következő úti célon morfondíroztunk. Mivel este 6 óra is elmúlt,
viszont még nem voltunk annyira éhesek, kitaláltuk, hogy a város túlsó végén
lévő Lian Hu Parkhoz (莲湖公园, Lián
hú gōngyuán) metrózunk el. Az #1 vonalon lévő Sajinqiao (洒金桥站) megállóig kellett menni, ahonnan a park még jó
párszáz méterre található. Leszámítva a park békanyálban úszó tavacskáját és
egy zárt üvegkalitkának beillő csarnokot, ahol a xi’ani fiatalság ritmikus
tücc-tücc zenére görkorizik körbe-körbe, túl sok érdekességet nem véltünk
felfedezni, így visszakanyarodtunk a muszlim negyed zsúfolt utcájára, a Beiyuanmen-re (北院门, Běiyuànmén).


Innentől már árgus szemekkel figyeltük a
kajakínálatot. Mivel úgy ettünk volna egy kis baozi-t (包子), azaz húsos batyut, kinéztünk
egy szimpatikus, kis családi „batyuzdát”, mely nem tűnt igazán turistás
helynek. Minden csak kínaiul volt kiírva, s maguk a háziak is meglepődtek, hogy
fehér ember tévedt be ide. Cuki volt az a kislány is, aki éppen a szomszédos
asztalnál simogatta a cicáját, majd ahogy beléptünk, hátraszólt a konyhában
sürgő-forgó szüleinek, hogy jött két „外国人” (ejtsd: vájguózsön), azaz
külföldi. Azon rendszerint még jobban meglepődnek, amikor a 外国人
megszólal kínaiul, de kezdeti döbbenet után legalább olyan lelkesen és mosolyogva
próbálnak segíteni és magyarázni. Tíz darab marhahúsos levesbatyut rendeltünk
(15 CNY), ami annyival különlegesebb a klasszikus baozi-nél, hogy egy kis
levesszerű lét is zártak a húsos batyuba, amit először külön ki kell szívni
óvatosan, mielőtt szójaszószba mártogatva elfogyasztja az ember. 






Kiváló választásnak bizonyult a hely, baozi ennél
jobb aligha lehetett volna. Viszont emellé még azért ettünk volna valamit,
úgyhogy Andi javaslatára beültünk egy levesezőbe is, ahol az egyik Shaanxi (陕西, ejtsd:
Senhszi) tartománybeli specialitást a szaggatott kenyérdarabkákkal felszolgált
marhahúslevest (牛肉泡馍, Niúròu pàomó) próbáltuk ki, melyhez ecetes
fokhagymagerezdeket szolgáltak fel köretnek. Istentelenül finom volt, és
különösen laktató, mivel a kis kenyérkockák a végére magukba szívták a levest. 


A vacsorát ezzel ki is pipálhattuk, bár Andi fantáziáját még annyira
megmozgatta az a puliszkához hasonlító, sárga rizses szelet, hogy egy olyannak
még szorított helyet a bendőjében. 


Ezután már csak a szemünket legeltettük a
jobbnál jobb ételkínálatokon, gondolatban tervezgetve a holnapi menüt.
Különösen bámulatosnak találtuk a híres biang
biang tésztát nyújtják egy kapóra akasztva, sokszor 2-3 méteresre is
elnyújtva, mígnem egy laza mozdulattal hurkot formálva újracsavarják az
egészet. 


De láthattuk, ahogy éppen akkurátusan kicsontoznak egy megnyúzott
bárányt, kézműves cigarettát sodor egy nénike, s hogyan készülnek a vastag,
színek tészták a levesekbe. 




Mivel már eléggé későre járt, innen szépen lassan
elkezdtünk hazaorientálódni. Útközben megcsodálhattuk az éjszakai fényekben
pompázó Dob- és Harangtornyot, melyek egészen lenyűgöző látványt nyújtottak.

 








A
kellemes esti hangulatot csak tovább emelték az utcán, nagycsoportban, zenére
táncoló idősek, akiken látszott, mennyire felszabadítja őket a zene és tánc
tökéletes harmóniája.Mielőtt hazamentünk volna, tettünk még egy rövid
kitérőt a hostel közelében található, díszkivilágításban pompázó Déli kapunál (南门),
mely az egyik főbejárata a xi’ani városfalnak.








8. nap – Az
Agyaghadsereg (2018. május 5.)




A mai napra az út egyik legnagyobb durranását
tartogattuk – az első kínai császár, Csin Si Huang-ti sírhelyét „őrző”,
világhírű Agyaghadseregnél tett látogatást.




Nem sokkal nyolc óra után keltünk. Gyors készülődés
után bevásároltunk a hostellel szemben lévő 7Eleven-utánzatnak tűnő kis
boltban, vettünk előre csomagolt péksütiket, vizet és némi narancslevet, majd
gyors reggelit követően kibattyogtunk a sarkon lévő buszmegállóba, ahonnan a
#603 járat is indult. Épp érkezett egy busz, de mivel az irányban nem voltunk
biztosak, megkérdeztük a sofőrt, aki a fejét ingatva az utca túloldalán lévő
buszmegálló felé mutatott. Az elég nagy téren eltartott egy ideig, míg
megtaláltuk a megfelelő megállót, de végül egy idős bácsi segítségével célba
értünk. Szerencsére itt sem kellett sokat várni, és begördült egy #603-as emeletes
busz, mely potom 1 jüanért elvitt minket a városközpont túlsó végén lévő
vasútállomásra (西安火车站), ahonnan elvileg egy másik buszra kellett volna
átszállni. Hosszan bolyongás helyett inkább egyből a turistainformációs irodába
mentünk segítséget kérni.


Elmagyarázták, merre találjuk az Agyaghadseregig
közlekedő #306 busz megállóját, majd sebtében összedrótoztam a fényképezőtáskám
csatját, mely időközben végképp megadta magát. Andi ezalatt elrohant felváltani
a 100 CNY bankjegyet – vett egy 1 jüanért egy zacskó zsebit –, mivel a buszon
sosem tudnak visszaadni, azaz vagy pontosan adjuk az összeget, vagy nem
utazunk.


Ezután elindultunk buszkeresőbe az állomás melletti
buszpályaudvarra. Mellettünk trappolt egy amerikai srác egy NY Yankees sapkás
kínai csajszi kíséretében, s végig lökte neki a béna, felvágós dumát – „Ó, Yankees, az én városomnak a baseballcsapata.
Tudod, New York-i vagyok. Tudod, hol van New York?” Ahh, még hallgatni is
rossz volt.


Legalább annyira, mint meglátni azt a legalább 50
méteres sort, amely a #306 busz megállójához kígyózott. Jobb híján mi is
beálltunk a sorba, amikor Andinak feltűnt, hogy a kínai csajszi és az amcsi
srác, akik korábban szintén a #306-hoz igyekeztek, már egy másik buszhoz
sietnek. Gyorsan odarohant hozzájuk, s megtudta, van egy másik járat is, ami
szintén az Agyaghadsereghez megy, kicsit drágább ugyan (7 helyett 10 CNY), de
nem áll meg közben sehol. Intett, hogy rohanjunk mi is, s valóban jól jártunk a
váltással, hiszen feltereltek minket egy éppen érkező buszra, s már robogtunk
is tovább. Út közben Andi összehaverkodott az előttünk lévő ülésen utazó, 3 év
körüli kislánnyal, aki huncutul mindig hátrakukkantott, vigyorogva bebújt az
ülés mögé. Jópofa kis csajszi rendkívül élvezte a bújócskát, s akármikor Andi
rámosolygott, ő is elvigyorodott.


A nagyjából 40 perces út végén leszálltunk, majd
kiírások és irányjelző táblák híján követtük a tömeget, egészen a bejáratig. 


Megvettem
a jegyeket (150 CNY/fő) és az audioguide-okat (40 CNY/fő), majd átesve a
szigorú biztonsági ellenőrzéseken gyalogolhattunk még jó negyedórát egy parkon
át, míg a tényleges múzeumkomplexumhoz értünk. A GPS-es audioguide-unkon egy
gombot sem kellett nyomni, érzékelte ugyanis merre járunk, és az adott számú
látnivalót kezdte el mondani.



Az Agyaghadsereg
(兵马俑, Bīng Mǎ Yǒng) – hivatalos nevén „agyagkatonák és
lovak temetkezési szobrai” – nemcsak Kína, hanem az egész világ egyik
legnagyobb régészeti látnivalójának számít, mely 1987 óta az UNESCO
Világörökség részét képezi. 


A több mint 8000 katonából, 130 harci szekérből,
520 lóból és 150 lovas katonából álló, állig felfegyverkezett terrakotta
szoborsereg az első kínai császár Csin Si Huangti (秦始皇帝, Qín
Shǐhuángdi) szent sírhelyét volt hivatott őrizni a túlvilágon. Az egész sereg
része a császár grandiózus, 226 hektáros területen elhelyezkedő temetkezési komplexumának,
ami palotákat, városokat, folyókat lemodellezve gyakorlatilag egy kis
mikrokozmoszt alkotott a föld alatt. Ennek a fő eleme az a 76 méteres dombbá
emelt sírhely, mely az uralkodó (még feltáratlan) mauzóleumát rejti. A császár nem bízta a véletlenre a végső nyughelye
kialakítását – már uralkodásának első évében, 13 évesen nekilátott ennek az
ambiciózus projektnek. Ehhez több mint 700 ezer munkásra volt szükség, akiknek
a jó része itt is lelte a halálát a kegyetlen munkavégzés közepette. Ahogy
várható volt, a császár nemhogy az örök nyugalmat nem nyerte el, de a halálát
követő néhány éven belül áradás pusztította a temetkezési helyet és az
agyaghadsereget, majd fosztogatók okoztak mérhetetlen pusztítást. Megrongálták a
szobrokat, ellopták a fegyvereiket, felgyújtották a föléjük épített, fából
készült tetőboltozatot, mely beszakadva összetörte a katonák jó részét.






Végül a szobrokat 1974-ben kútásás során fedezte fel
néhány földműves, s megkezdődött a több évtizeden átívelő régészeti és restaurálási
munka. Az összetört, megrongálódott szobrok darabjait egyesével kell megmosni,
kiszárítani és összelegózni. Ami nehezíti az egészet, hogy a 184-197 centiméter magas
agyagfigurák egytől egyig egyedi arccal rendelkeznek, s csakúgy, mint a való
életben, nincs köztük két egyforma. 


A figurákat anno a legjobb szobrász
mesteremberek készítették, akik modell híján sokszor egymásról mintázták a
katonák arcvonásait. Bár műveik még 2200 évvel később is megcsodálhatóak,
sajnos a mestereket a munka végeztével megölték, nehogy elárulják bárkinek a
sírhely helyét. 


Eddig négy árkot (angolul „pit”-et) tártak fel, ebből
háromban találtak szobrokat, s ezek fölé hangárszerű csarnokot húztak fel. Először
a #1 számú és egyben legnagyobb csarnokot néztük meg, mely két futballpályányi
területen, több mint 6000 figurának ad otthont.   




Döbbenetes élmény volt belépve meglátni ezt a
több ezernyi agyagkatonát, ahogy pontos katonai alakzatban, rang alapján
elkülönítve, fegyelmezett vigyázzállásban bámulnak maguk elé, mintha csak a
parancsot várnák a csata előtt. 


Arcuk, ruházatuk, hajviseletük, csizmájuk
rengeteget elárul a katonai beosztásukról, vagy akár a családi hátterükről (pl.
a nős és nőtlen harcosok lábbelije eltér). Ahogy odébb húzódtunk a bejáratnál
összezsúfolódó tömeg elől, és gyakorlatilag karnyújtásnyira tőlünk
megcsodálhattuk az egyes figurákat, megfigyelhettük az aprólékosan kidolgozott
vonásaikat, Andival teljesen elérzékenyültünk. Felfoghatatlan, hogy mindezt
tényleg élőben láthattuk.




A szobrok amúgy 4-5 méter mély árokszerű
vájatba lettek állítva, melyek folyosószerűen vannak egymástól elkülönítve. Megfigyelhettük
azt is, hogy a kőpadló, amin a katonák álltak, milyen jó állapotban megmaradt.
Ahol viszont elfeketedett a padló, ott a fosztogatók által gyújtott tüzek
hagytak nyomokat. 




A csarnok közel négyötödét már összerakott, helyreállított
figurák népesítik be, míg a hátsó részleg a restaurálás folyamatát mutatja be,
ahol törött karú, lábatlan, fejetlen katonák és lovak tucatjai várják, hogy
„meggyógyítsák” őket. 


A nejlonnal körbetekert, bezacskózott harcosok
meglehetősen mulatságos látványt nyújtottak, Andi meg is jegyezte, hogy így
akár feladott poggyászként utazhatnának is repülőn. 




Ezután a #3 számú csarnok következett, amelyet az
agyaghadsereg parancsnoki központjának szántak. Itt azok az uralkodói testőrség
tagjai mellett azok magas rangú tisztek kaptak helyet, akik az #1 és #2 csarnok
katonáit irányították. Továbbá kialakítottak egy lovak és harci szekerek
tartására alkalmas szárnyat is. Összesen 68 szobrot találtak itt, de azok
között elég nagy a fejetlenség, csak néhány katonának találták meg a fejét. 






Végül a #2 számú csarnokot kerestük fel, ahol eddig
1500 katonát találtak, viszont az árok közel 85%-a még feltáratlan maradt. 


A
gyalogság mellett a lovasság, a harci szekerek és az íjászok is képviseltetve
van itt, akiknek egy-egy példányát külön meg lehet közelről tekinteni. Ez
kifejezetten jó ötlet volt annak fényében, hogy az árkokban nincs semmi
látnivaló, pedig az audioguide folyamatosan a harci szekerekről magyarázott. A
külön kiemelt katonák közül a térdelő
íjász a leghíresebb, aki jobb térdére ereszkedve tartja (az azóta
elporladt) számszeríját. 


Ezek a katonák maradtak meg a legjobb állapotban,
mivel alacsonyabbak, sokkal stabilabbak és kevésbé törékenyek álló társaiknál.
Megfigyelhettük még közelről a közepes és magas rangú tisztek, tábornokok
szobrait, majd az álló íjászok és a lovas katonák következtek. Utóbbiakkal
kapcsolatban megtudtuk, milyen kemény kritériumoknak (méret, súly, izomzat
stb.) kellett szegény lovaknak megfelelni, hogy bekerüljenek a katonai
szolgálatba. 




Az árkokban továbbá közel 40.000 fegyvert találtak,
többségében kardokat, lándzsákat, nyílhegyeket. Ami a leginkább döbbenetes az
egészben, 2200 évvel ezelőtt, a Csin-dinasztia idején már olyan fejlett
krómozási technológiával látták el a fegyvereket, mely a nyugati világban csak
a 20. században terjedt el.






Miután bejártuk mindhárom árkot, Andival arra
jutottunk, hogy Csin Si Huangti mauzóleumát rejtő dombhoz már nem baktatunk ki,
mivel az még elvinne jó 1,5-2 órát, miközben csak egy dombot lehet látni, azt
is csak messziről. 


Innen tehát már egyenesen kijárat felé vettük az
útirányt, de mint kiderült, ez sem bizonyult egy rövid menetnek. Ugyanis a
leleményes kínaiak ebben is meglátták a gazdasági lehetőséget és elnyújtva a
kijárathoz vezető utat, egy kisebb várost húztak fel többtucatnyi étteremmel,
kávézóval, szuvenír bolttal, ruha- és játékbolttal, szinte szugerálva a
turistákat, hogy ha már itt járnak ezen a híres helyen, költsenek és
fogyasszanak még jó sokat.


Az ételárak természetesen a többszörösére rúgtak,
mint bent a városban, úgyhogy próbáltuk ignorálni az ínycsiklandozó illatokat,
és keresni a kijáratot. Útközben még le kellett rázni néhány önjelölt
idegenvezetőt, aki felajánlkoznak minden turista-kinézetű embernek, de végül
kijutottunk a buszállomásra, ahol éppen felfértünk még az egyik visszainduló #306-ra.


Hamar megértettük, miért is volt idefelé annyival
jobb választás a drágábbik járat – ez ugyanis konkrétan minden bokornál
megállt, sőt még bokor sem kellett hozzá, akárhol le lehetett inteni a buszt.
Agyzsibbasztóan lassan haladtunk, amit megfejelve egy kellemes kis délutáni
dugóval és útlezárásokkal, olyan hosszúra nyúlt az egész utazás, hogy már
kezdhettünk azon aggódni, nem fogunk odaérni zárás előtt a Nagy vadliba
pagodához. 


Leszállva a buszról határozottan barátságtalanabb,
hűvösebb és szelesebb idő fogadott minket, mint mikor felszálltunk. Hiába
kaptuk magunkra a széldzsekit, fáztunk mindketten, úgyhogy az első út a
hostelhez vezetett vissza. Magunkra vettünk egy réteggel több ruhát és hosszú
nadrágot, majd metróra pattantunk. Egy átszállással operálva, a #3 számú
vonalon lévő Dayanta (大雁塔站) megállóig
kellett mennünk.


Hosszasan keresgéltük a bejáratot, melyhez jó 10
percet kellett gyalogolni a metrókijárattól.


A Daci'en (大慈恩寺,
Dàcí'ēn Sì) buddhista templomkomplexum részét alkotó Nagy vadliba pagodát (大雁塔, Dàyàn tǎ) még 652-ben a
Tang-dinasztia alatt építették. A Xi’an egyik legfőbb jelképének számító, 64 méter magas, hétemeltes
építményt a buddhisták egyik legszentebb helyének tartják. 


A legenda szerint
nevét onnan kapta, miután egy húsevő buddhista szerzetesekből álló kis csoport
konstatálta, elfogyott a mai napi húsadagjuk, az égboltot átszelő
vadlibacsapatból a vezérlúd eltörte a szárnyát, majd a földre esett. A
szerzetesek úgy vélték, a megvilágosodott erő így mutatta meg nekik utat, ami
folytán pagodát emeltek azon a helyen, ahol leesett a vadliba és nem ettek húst
többé.


A belépőjegy a templomkomplexumba fejenként 50 CNY-be
kerül, de extra 30 CNY-ért a pagoda legfelső szintjére is fel lehet mászni.
Természetesen utóbbit sem hagytuk volna ki, úgyhogy miután belenéztük a
Mahavira főcsarnokban zajló buddhista szertartásba, és megcsodáltuk a gazdagon
díszített, jádéból faragott fali képet (amelyen egy fehér elefánttal álmodó
hercegnő éppen teherbe esik), mi is felmásztunk a hétemeletes pagodába, ahonnan
az esős idő ellenére nagyszerű kilátás nyílt a környező városrészre. 






Végül a
pagoda mögött elterülő Komyodo csarnokot tekintettük meg, melynek udvarán egy
kedves kis márvány elefántszobor várja a látogatókat. Amikor már nagyjából
körbejártunk mindent, elindultunk vissza a metró felé. 




Ezúttal kettővel több metrókártyát vettünk, hogy
vihessünk haza emlékbe, majd a Harangtorony megállójáig utaztunk. Kilépve az
aluljáróból konstatálhattuk, hogy a korábbi esőszitálás konstans esővé érett
időközben. Elsiettünk a muszlim negyedbe vacsorázni, közben fél szemmel lesve
azokat az éttermeket, ahol végre kipróbálhatjuk a híres biang biang
tésztalevest. Kína Shaanxi tartományában rendkívül népszerű, kézzel nyújtott,
vastag tészta eredetileg a szegények eledelének számított, ám manapság egyre
népszerűbbé válik a drágább éttermek kínálatában is, amelyek igyekeznek
meglovagolni az étel kínai karakterének különlegességét. Ugyanis a 48 vonásból
álló „biáng” karakter olyan rendkívül bonyolult kalligráfiailag, hogy még a
számítógépes átiratát sem tudták elkészíteni. Korábban mi is tanultunk róla
kínai órán, de rendkívüli izgatottsággal töltött el, hogy ezúttal alkalmam
nyílt meg is kóstolni. Nem volt nehéz dolgunk az étteremválasztással, mivel az
összes hely, ahol szolgálnak fel ilyen ételt, hatalmas zászlón, kiíráson
hirdeti a „biáng” karaktert.


Andi bárányhúsos, míg én marhahúsos biang biang
tésztát kértünk, kiváló döntésnek bizonyult mindkettő.

 



Desszert gyanánt vettünk egy rendkívül édes, aszalt
datolyaszilvát, amit gyakorlatilag minden második bódénál lehetett venni. Nem
feltétlenül érte meg az árát (5 CNY), de érdemes volt kipróbálni. 


Végül a
muszlim negyed szuvenírboltokkal borított részére bandukoltunk el, ahol akartam
nézni magamnak egy fém agyagkatonát. Végigpásztáztam kétszer a kínálatot, majd
az egyik helyen elkezdtem alkudozni kínaiul a boltos nénivel. Mondtam neki,
hogy nem túl szépek a katonái, 20 CNY-t nem adnék érte, majd hátrament és
hozott másik hármat – két műanyagot és egy fémet –, és ügyesen úgy árazta be
őket, hogy a drágábbik (25 CNY) fém tűnjön a legjobb vételnek. Ő is értette ám
a dolgát, de én sem most jöttem a falvédőről, pontosan tudtam, hogy a 25 jüanos
ugyanolyan fajta, mint a 20 jüanos, csak szebb egy kicsit. Végül lealkudtam a
szebbik fémkatonát 15-re, amivel szerintem még mindketten jól jártunk, a néni
legalábbis elégedetten a mosolygott a tranzakció zárultával.


A nap záróakkordjaként elmetróztunk a #2 vonal
végállomásánál (北客站, Bei Kezhan) lévő Északi gyorsvasúti pályaudvarra (西安北站, Xī'ānběi
Zhàn), ahonnan a Pingyaoba menő gyorsvonatok is indulnak. Petiék
élménybeszámolójából leginkább a félnapos sorban állások, óriási tömegek és a
napokra előre elfogyó vonatjegyek maradt meg, ami kezdetben alaposan be is
stresszelt minket. Ugyanis bármilyen gondos tervezéssel is állítottuk össze az
útitervet, lazán benne volt a pakliban, hogy 2-3 nappal előre betelik az összes
vonat „A”-ból „B”-be, ami felforgatja a gondosan betervezett menetrendet.
Másrészről akárhogy is készültünk rá lelkiekben, a hajam téptem volna, ha
félnapokat kell elcseszni vonatjegyvásárlással, vagy ha jegyenként 30-40 jüanos
díjért kell megbízni valami közvetítő irodát vagy a hostelt, hogy szerezze be
nekünk a jegyeket.


Ezért is jöttünk ki az állomásra viszonylag későn
remélve, hogy talán gyorsabban végzünk, mint napközben. A metróból kilépve
eltartott egy jó félórába, míg nagy nehezen elkeveredtünk a vasúti pályaudvar
pénztárához, miután sem az angol, sem a kínai kiírások nem tűntek túl
egyértelműnek. A pénztárhoz érve azonban ledöbbentünk az ablakokhoz váró sort
látva – alig 2-3 ember várakozott ott. Mire előtúrtam a jegyzeteim közül és
lefirkantottam kínai karakterekkel a vonatok számát, indulási idejét és árát
egy papírfecnire, hogy könnyebben megértessem magam a pénztárossal, már sorra
is kerültünk. Mint kiderült, nagyon jól tettük, hogy már ma kijöttünk megvenni
a jegyeket, mivel a 9.06-os pingyaoi járatra már nem is maradt ülőhely, így az
eggyel későbbi (10.41) vonatra foglaltunk helyet. A Xi’an-Pingyao mellett
beszereztük a Pingyao-Peking viszonylatra is a jegyeket, mely meghatározott
vonatra és ülőhelyre szólnak. Mi az idő rövidsége miatt csak „D” és „G” jelzésű
nagysebességű gyorsvonatokat vettük számításba, melyek árazásukat tekintve
olcsóbbak valamivel a repülőnél, valamivel drágábbak a lassú, alvókocsis
vonatoknál és lényegesen drágábban a napközben közlekedő, klasszikus, ülőhelyes
személyvonatoknál. Mivel a több órányi vonaton utazást nem tartottuk valami hasznos
tevékenységnek, mindenképpen minimalizálni szerettük volna az erre fordított
időt, így a 300-350 km/órával közlekedő ún. „bullet train” („puskagolyó vonat”)
bizonyult a legjobb választásnak.


A jegyvásárláshoz be kell minden esetben mutatni az
útlevelet, amiben lecsekkolják a vízumot is, sőt az útlevélszámot és az utas
nevét a jegyre is rányomtatják. Kétszer is ellenőriztük, hogy nem írták-e el a
neveinkben, majd vigyorogva elindultunk vissza a hostelbe. Meg is jegyeztem
Andinak:


-         
„Hát, nem gondoltam volna, hogy itt
gyorsabban letudjuk a vonatjegy-vételt, mint otthon, a Dunakeszi-Gyártelepi
állomáson!”


Mivel holnapra terveztük a huashani kirándulást, este
még beugrottunk venni egy nagy 5 literes ballonos ásványvizet. Igazából ez úgy
történt, hogy az első éjjel-nappaliból – ahol 11 CNY-be került a nagy víz –
kijöttem, mivel sokalltam az árat, átmentem két másikba (mindenhol 12 CNY volt
az ár), majd vállalva a ciki jelenetet a pénztárnál, visszakullogtam az
elsőhöz, megvenni 11-ért. A pénztáros srác jót röhögött.




Lefekvés előtt még átböngésztem a másnapi
időjárás-előrejelzéseket, melyek sajnos nem sok jóval bíztattak…






9. nap – A
xi’ani városfal (2018. május 6.)




Reggel fél nyolcra húztuk az ébresztőórát. Kint esett
az eső. Félálomban előtúrtam a telefonomat, megnéztem 2-3 online
időjárás-előrejelzést, abban bízva, hátha délutánra valami jobbat mondanak
ennél. Kiadós eső, 95-99% valószínűséggel – egész napra. Azzal a lendülettel
zuhant is vissza a fejem a párnára…




Végül egész későn, háromnegyed 10 körül keltünk fel.
Nem mintha bármiről lemaradtunk volna (Huashant leszámítva), az eső ugyanolyan
kitartóan, szűnni nem akaróan verte az ablakpárkányt.


Annyit szüttyögtünk még a készülődéssel, hogy mire
sikerült elindulni, már inkább ebédben gondolkoztunk, mintsem reggeliben.




Rövid mérlegelés után felkerestünk azt a levesezőt az
utcánkban, ahova az első xi’ani napon tévedtünk be. A kínai kiírásnak csak a
töredékét értettem, úgyhogy a felszolgálással foglalkozó főnéni sietett a
segítségünkre. Lelkesen magyarázgatta a menüt, amelyből szintén csak
alapszavakat értettem, sokkal beljebb nem kerültünk a tényleges döntéshez.
Annyit tudtunk, leginkább valamilyen levesszerűséget ennénk, de ő egyre másra
csak a savanyúságokat mutogatta nekünk, amiből elmondása szerint négyfajtát
kellett választani. Szintén kérdezgette, hogy „鸡蛋可以吗?”,
azaz „tojás mehet bele?”. Nem igazán értettem, miért ezeket erőlteti, úgyhogy
egy idő után jobbnak láttam ráhagyni, rábökni valamelyikre, majd leülve várni,
mi sül ki belőle. Annyit azért meghagytam neki, hogy valami levest szeretnénk,
lehetőleg marhahúsossal – ha ennek a két feltételnek eleget tesz a kiérkező
étel, már boldogok lehetünk. 


Végül az ecetes fokhagymagerezdekből és
csicseriborsós, répás káposztasalátából álló savanyúság mellé valóban egy
nagyon finom marhahúsos levest kaptunk – hasonlóan kenyérkockákkal megszórva –,
mint az első napon, azzal a különbséggel, hogy ezúttal fafülgombával és
tojással lett elkészítve. A néni végig felügyelte az étkezésünket, odarohant
például megmutatni, hogyan hámozzuk meg a fokhagymagerezdeket, amikor látta,
hogy lazán egyben kapjuk be őket, és kérdezgette, ízlik-e az étel. Nagyon finom
volt minden és hatalmas adag. Én még nagy nehezen letuszkoltam az utolsó
falatokat, de Andi a négyötödénél visszavonulót fújt. Olyan jóllaktunk, hogy
konkrétan estig nem is kellett kajára gondolnunk.   




Kilépve az étteremből konstatálhattuk, hogy az eső
még mindig nem akart enyhülni. Igazából egy fő látnivaló maradt hátra Xi’anból,
amit így vagy úgy, esőben vagy napsütésben is be akartunk járni – a Xi’ani városfal (西安城墙, Xī'ān
chéngqiáng). Így hát magunkra öltöttük a családi sátor méretű esőkabátjainkat,
s kibattyogtunk a városfal Déli kapujához (南门),
mely a hostelünktől egy saroknyira található. 






Az eső miatt kedvezményes belépőjegyet válthattunk,
így 54 CNY helyett fejenként csak 40 CNY-t kellett fizetni. Miközben megmásztuk
a Déli kapu tornyának lépcsőit, a falon megjelent töréseket, repedéseket
figyelő precíziós mérőpontokat vettük szemügyre, majd felérve a 12 méteres és 14 km hosszú fal tetejére, elindultunk
bejárni ezt a masszív építményt, melyet az egyik legjobb állapotban fennmaradt
városvédelmi erődítménynek tartanak a világon. A xi’ani városfalat a
Ming-dinasztia első uralkodója, Zhu Yuanzhang császár építtette az 1370-es
években, s 1961 óta a kínai nemzeti kulturális örökség része, és jelölve van az
UNESCO Világörökségi listájára is. 




A városfal még esőben is elképesztően jól nézett ki, s
bár kicsit szomorúan néztük a párszáz méterenként sorakozó biciklibérlős helyeket,
mivel előzetesen nagyon szerettük volna körbebiciklizni a falat, be kellett
látni, így esőben nem lett volna túl sok értelme biciklire pattanni. Viszont
rendkívül hasznosnak találtunk azokat a kétnyelvű (angol és kínai)
ismeretterjesztő táblákat, amik sok érdekes információt adtak a falról,
Xi’anról, és a középkori kínai társadalomról. 








Rengeteget fotózgattunk így esőben is, melyet
követően menetrendszerűen állhattunk be valamilyen tető alá megtisztítani az
esőcseppektől az objektívet. Ettől függetlenül remekül szórakoztunk, s
ahelyett, hogy azon siránkoztunk volna, hogy az eső miatt ugrott a Huashan és
falas biciklikörút, kihoztunk mindent a mostoha körülményekből, hogy jól
érezzük magunkat.






Nagyjából 3-4 kilométert gyalogoltunk egészen a
Keleti kapuig (东门), ahol lejöttünk a falról, hogy megkeressük a
közelben található Nyolc halhatatlan
templomát (八仙庵, Bāxiān ān). Kissé lepukkant, szegényes környéken
nem gondoltuk volna, hogy bármi érdekeset találunk, de kifejezetten megérte
eljönni idáig. A taoista templomkomplexum annak a nyolc halhatatlan mitologikus
alaknak van szentelve, akiknek legendája a Tang és Song-dinasztiák idejéből
eredeztethető.




Az egész hely elmondhatatlan nyugalmat és békességet
árasztott. Körbenéztünk a csarnokokban, szentélyekben, megfigyelhettük például
a főkert falaiba épített fekete kőtáblákra vésett tao szövegeket és rajzokat, s
megcsodálhattuk az épületek tartógerendáit, melyek a szokásos színes
díszítéseken felül életképeket és taoista jeleneteket is ábrázolnak. 










Velünk együtt érkezett egy házaspár a 7-8 éves
kisfiukkal. Olyan kedves jelenet volt, ahogy a kissrác minden egyes szentély
előtt végig apukáját leste imádkozás, füstölővel hajlongás közben, figyelve,
hogyan kell helyesen csinálni a dolgokat.




A Qui mester csarnoka végében lévő ajtó fölött egy
idézet emlékezik meg az 1900-ben a Bokszerlázadás elől ide menekülő Cixi özvegy
császárnéról és Guangxu császárról, akik itt húzták meg magukat menekülésük
során.




Végigjártuk a maradék helyiségeket, majd kifelé menet
Andival megállapítottuk, hogy mennyire megérte eljönni ide. Túl nagy extra
költséget sem jelentett a templom, mert bár van némi jelképes belépőjegy, a 3
jüanos ár vélhetően nem vág földhöz senkit.


Visszafelé valami édességre vágytunk, úgyhogy
betértünk venni valami kis sütikét az egyik élelmiszerboltban.


A következő küldetési pontnak a vécé keresése
bizonyult, amiből szerencsére bőven akad a városfal mentén, gyakorlatilag 400
méterenként van egy szépen karbantartott nyilvános WC.



Ezután a városfal tövében kialakított, rendkívül
hangulatos sétányon sétálgattunk. Kész botanikus kertnek is elmehetett volna ez
a rész, melyben a sportos idősek által birtokba vett kültéri edzőgépek, meghitt
pagodák, lugasszerű fasorok és vidám színekben pompázó virágágyások is helyet
kaptak. 




Ha már erre jártunk, mindenképpen meg akartam keresni
a városfalnak azt a sarkát, melyről láttam egy csodálatos képet az interneten.
Bár azt a szent helyet nem sikerült megtalálni (vélhetően az északkeleti sarok
volt az), beértük a szintén elég impozáns látványt nyújtó délkeleti csücsökkel. 






Mire visszaértünk a csodálatosan kivilágított Déli
kapuhoz, alaposan besötétedett, s felkapcsolták a sétányt díszítő, piros
lampionokat, egészen meghitt hangulatot kölcsönözve az esti sétánknak.








Andival egyetértettünk abban, hogy a muszlim negyedig
már nem akarunk elgyalogolni, valami közelebbi helyen kellene vacsorázni. Végül
pár utcányira a hostelünktől beültünk egy kínai húsos batyura (饺子,
jiǎozi) specializálódott kis étterembe. Túl sok külföldi itt sem fordulhatott
meg eddig, úgyhogy kisebb szenzációnak számított a jelenlétünk. 


A pincér nagyon
megörült, hogy velem lehet kínaiul beszélgetni, úgyhogy lelkesen elsorolta az
egész kínálatot, amiből annyit szűrtem le, hogy marhahúsos batyu nincs, a legtöbb
ízesítés sertéshús alapú. Végül nagy nehezen a retkes verzióra böktünk rá, így
ezután már csak a mennyiséget illetően kellett alkudozni a pincérrel, miután
első körben egy 48 darabos adagot akart ránk sózni. Végül mindezt 36 darabra
alkudtuk le, ami 24 CNY-ért elég jó üzletnek tűnt, bár Andi arckifejezéséből
ítélve nem hitt benne, hogy meg tudunk ketten enni ennyit. Bennem távolról sem
volt kétség ezzel kapcsolatban, így szépen-lassan elnyammogtuk a nagy tálnyi
jiaozi-t. Nagyon jól esett mindkettőnknek, méltó lezárása volt mindez a xi’ani
napoknak.




Vacsorát követően még betértünk egy boltba venni
vizet, sört és péksütit a holnapi vonatútra, majd visszatérve a hostelbe
összepakoltuk a cuccainkat. Az estét végül egy korty jó magyar pálinkával
zártuk. Holnap irány Pingyao!






10. nap –
Pingyao (2018. május 7.)




Izgalmas nap állt előttünk, mivel búcsút intettünk
Xi’annak és egy újabb izgalmas úti cél, Pingyao felé vettük az irányt, méghozzá
stílusosan, a híres kínai nagysebességű gyorsvasúton süvítve. Petiék rengeteget
áradoztak Pingyaoról, így egyértelműen ő ajánlásuk hatására került be az úti
tervbe. Ők bő két napot töltöttek el itt, mi viszont eleve kevesebb napból
gazdálkodhattunk, s akárhogy sakkoztunk, sajnos nettó egy napnál többet nem
tudunk Pingyaora allokálni. Peti szerint egy nap határozottan kevés rá,
ennyiért nem éri meg itt megállni, de mi kötöttünk az ebet a karóhoz, s
reménykedtünk, a rövid idő ellenére ki tudjuk belőle hozni a maximumot.




A reggeli ébredést (8.10) úgy lőttük be, hogy 9 óra
körül el tudjunk indulni, így legrosszabb esetben is bő egy órával az indulás
előtt kiérjünk a vonatállomásra. Terv szerint sikerült is elindulni, s miután
körbefotóztam a hostelt, gyorsan kicsekkoltunk. Csakúgy, mint a többi kínai
szálláson, itt is visszakérték a depozit fizetésről szóló nyugtát, s csak annak
fejében adták vissza a pénzt.




Nem volt egy leányálom újra az összes cuccunkkal
megpakolva tömegközlekedni, főleg metrón – biztonsági ellenőrzésnél mindent
levenni, felvenni, mozgólépcsőn nyomakodni, majd a metrókocsira felszállva a
tömegben egyensúlyozni plusz 15 kilóval a hátunkon. Ennek ellenére tökéletesen
tudtuk tartani az ütemtervet, sőt Andinak utazás közben még arra is maradt
energiája, hogy a metrókocsi falát díszítő, konfuciánus rajzos tanítások
szövegét fordítgassa. Az ősök tiszteletére tanító rajzocskák egyikén például
egy fiúgyermek mosta az apjának a lábát, a következőn az apa mosta a nagyapáét,
és így tovább, s mindehhez volt egy kínai idézet, ami nagyon mozgatta Andi
fantáziáját.




Bő háromnegyedórával a vonat indulása előtt kiértünk
a Xi’an Bei pályaudvarra (西安北站, Xī'ānběi
Zhàn), s mivel a jegyvétel óta ismertük a járást, egyből megtaláltuk az
utasváróhoz vezető bejáratot. A történet természetesen itt is biztonsági
ellenőrzéssel indult, be kellett mutatni a jegyet és az útlevelet, majd a
szokásos detektoros átvilágítás következett, míg a csomagok végigbucskáztak a
hatalmas röntgengépeken. Ezután a járatokat mutató óriáskivetítőn kinéztük a
vonatunk beszállókapuját (#17), amit viszonylag könnyen meg is találtunk. Az
egész közeg olyan volt, mintha egy reptéren lettünk volna, az utastájékoztatás
kiváló, olajozott és letisztult, ráadásul mindent kiírtak angolul is. 


Bár még
temérdek időnk maradt a vonat indulásáig, a beszállókapu előtt már kígyózó sor
várt minket. Eleinte lecsüccsentünk inkább a padra, minek ácsorogjunk
fölöslegesen még bő félórát a kapunyitásig, majd ahogy gyűlt a nép, inkább mi
is betagozódtunk a sorba. Jó döntés volt, mivel minél később jutsz át a kapun,
annál később érsz ki a peronra és szállsz fel a vonatra, s addigra lehet,
elfogy a nagyobb táskáknak, csomagoknak fenntartott ülések fölötti
pakolófelület. 20 perccel indulás előtt nyitották meg a kapukat, s csakúgy,
mint a reptéri „boarding” esetén itt is be kellett mutatni az útlevelet, majd
jegyet elolvastatni az ellenőrzőkapunál. 


Elég dinamikusan haladt a sor, ám
ahogy ilyenkor lenni szokott, pont az előttem álló utasnak gyűlt meg a baja
leolvasóval. Egy kisgyerekkel utazó idősebb nő volt az, aki egyik kezében egy
rózsaszín rollerre erősített koffert szorongatott, míg a másikkal jegyet
próbálta kétségbeesetten minden irányból bedugdosni a kezelőbe. Másfél percet
biztosan elbénázott a nagyjából két másodperces művelettel, úgyhogy ezalatt legalább
60 ember furakodott elénk a többi sorból. Kiérve a peronra, hamar besiklott a
vonat, olyan csöndes és elegáns módon, mintha csak egy óriáskígyó lett volna. A
peron betonjában külön jelölve vannak az egyes kocsiszámok ajtajai, így előre
mindenki beállhat oda, ahol majd fel kell szállnia.Mi is megkerestük az #5 kocsiban a helyeinket –
mindkettő foglalt volt. Mivel a helyfoglalók értetlenkedtek egy sort, előkaptam
a jegyeinket, és megmutogattam nekik, miért vannak ők rossz helyen. Egyikük a
kocsi számát, a másik az ülés számát nézte el. Komolyan, emberek nem nézik meg,
mégis hova ülnek le?






Másodpercre pontosan 10.41-kor indultunk. Ahogy
kigördültünk a xi’ani pályaudvarról, lejátszottak valami többnyelvű biztonsági
tájékoztató videót arról, hogyan használd a vécét, a vízautomatát, kösd be
magad, ne dohányozz, és ne szállj le a köztes állomásokon dohányozni. Az a szép
az egészben, hogy olyan részletekre is figyeltek, hogy kocsira legyen szabva a
videó – nekünk például végig az #5 kocsi helyszínrajzát rajzolták meg. Ezenfelül
minden kocsinak saját kalauza van, aki, amint új utas száll fel, már megy is
ellenőrizni a jegyét, s összeveti az előzetes utaslistájával. Attól sem kell
tartani, hogy ne tudnánk, merre járunk, és véletlenül fennmaradnánk a vonaton,
mivel az utastér két végében lévő digitális kijelzőn folyamatosan jelzik a
soron következő megállókat, majd a hangosbemondóban is bemondják két nyelven, s
végül érkezéskor a kalauz is elrikkantja magát néhányszor figyelemfelhívás
gyanánt. Az már csak hab a tortán, hogy az ülések kényelmesek, a lábtér
hatalmas, a vonat pedig szinte végig 300 km/órával süvít. 




Teljesen pontosan, kicsivel fél 2 után érkeztünk meg Pingyao
(平遥, Píngyáo) gyorsvasúti állomására (平遥古城站,
Píngyáo gǔchéng zhàn), mely a városközponttól bő 8 kilométerre található, a
puszta közepén. Leszállást követően még a peronon maradtunk Andival, hogy
levideózzuk a futurisztikus vonat elstartolását. A peronőr szigorú sípolással
jelezte, hogy a vágányoktól jó 5 méterre húzott fehér vonal mögé kell minden
bámészkodónak beállni, ha mozgó vonat van az állomáson. A kalauz persze jót
vigyorgott a jeleneten, „Külföldiek…”
– gondolhatta.


Kilépve az állomásépületből egy indokolatlanul
monumentális térre jutottunk ki, közepén egy böhöm nagy, aranyozott
bikaszoborral, amely kissé röhejesnek hatott így a komplett pusztaság közepén.
Lehet, hogy a kínaiak már a 30 évre előre gondolkoznak, amikor Pingyao
jelenlegi kb. 40 ezres lakossága 10 millióssá bővül, milyen jól jön majd a
grandiózus tér a gigabikával. 




A taxisok hiába ajánlgatták magukat, mint a sarki
rosszlány, mi tántoríthatatlanul a szuperolcsó tömegközlekedési opciót
szerettük volna igénybe venni, miután a #108 busz mindössze 1 CNY-ért elvisz a
városközpontba. Ennyiért még azt is elviseltük, hogy erre az alig 20 percre a
kellemesnél kicsit nagyobb volt az egy négyzetméterre jutó emberkoncentrátum
körülöttünk. Amikor már végképp megteltünk, a kis elektromos busz egy hang
nélkül siklott ki a megállóból, s kanyarodott ki a zsír új 2x4 sávos autóútra,
ahol rajtunk kívül egy lelket sem lehetett látni. Ennek fényében különösen
értelmetlennek találtuk az 50 km/órás korlátozást és a 100 méterenként kitett
„ne dudálj!” táblát.




Egyetlen hiányérzetünk a megállónevek hiányában
mutatkozott meg, a busz időnként megállt, fel- és leszálltak emberek, de
fogalmunk sem volt merre járhatunk. Annyit tudtam, hogy a városközpontban lévő,
normál személyvonatokat kiszolgáló vasútállomásnál (平遥站,
Píngyáo zhàn) kell leszállnunk. A sofőr egyszer hátrakiáltott, hogy
megérkeztünk a távolsági buszterminálra, de mivel nekünk a vasút kellett, nem
izgattam magam túlságosan. Szerencsére itt egy indokolatlanul hosszú piros
lámpát kaptunk, hogy az ablakon kinézve kiszúrtam a vasútállomás karaktereit.
Pont ekkor indultunk tovább.


- „Gyere
gyorsan, itt kell leszállnunk!” – szóltam oda Andinak, majd előreordítottam
a sofőrnek, hogy „请开门吧!”, azaz „kérem,
nyissa ki az ajtót!” mire mindenki egy emberként fordult hátra. Imádom az
érzést, amikor a kínaiak meglepődnek, hogy beszélem a nyelvüket! Komolyan,
megunhatatlan!


A lényeg, hogy rendben sikerült leszállunk. Innen
nagyjából 800 métert kellett gyalogolni az óváros nyugati kapujáig (Fengyi-kapu, 凤仪俄门),
ahonnan még jó másfél kilométert kellett baktatnunk a szállásig (Pingyao 1 Home).    


Megérte az extra fáradozás, mivel első látásra
megszerettük ezt a kis hostelt, mely egy utcafrontról elzárt, tradicionális
kínai épületegyüttesben kapott helyet. Egy rendkívül csöndes, belső udvarral
rendelkezett, ahonnan a vendégszobák is nyíltak. 


Mi egy franciaágyas szobát
foglaltunk, amelyhez kaptunk tiszta törülközőt, szappant, papucsot teljesen
ingyen, sőt még egy aranyos kis teázó sarok is kialakításra került az ágy
mellett. Az egész hely autentikus kínai hangulat árasztott, egyszerűen imádtuk.
Teljességgel érthetetlen, hogy mindezért fejenként mindössze 80 CNY-t (kb. 3200
Ft-ot) kellett fizetni. A recepción kértünk egy ingyenes turistatérképet,
úgyhogy miután átvettük a szobánkat, elindultunk felfedezni a várost!






Ez a Shanxi (山西,
ejtsd: Sanhszi) tartománybeli kis település, Pingyao – a maga 40 ezer fős
lakosságával – még európai viszonylatban is csak kisvárosnak nevezhető, viszont
gazdag történelme és kulturális hagyatéka egészen páratlan. Ami elképesztő
báját adja, az a többszáz éves városfallal körbevett, tradicionális épületekkel
teli, kicsiny, Ming-kori óvárosa, melyet az UNESCO Világörökség részének
nyilvánítottak. A település évszázadokon keresztül meghatározó pénzügyi és
banki központ volt, ám vezető szerepét idővel átvette Shanghai és Hongkong. Veszítve
jelentőségéből, gazdaságát a fejlődés helyett egyre inkább a stagnáló állóvíz
jellemezte, mely ezáltal épp ahhoz járult hozzá, hogy megőrizze eredeti
karakterét. 




Az óváros teljes mértékben autómentesített, a
gyalogosokon kívül csak a kisebb robogók és a taxiként funkcionáló, kis
elektromos járművek közlekedhetnek. Az összes épület tradicionális Ming és
Csing-kori építészeti stílusban épült, s az utcákon sétálva az embernek olyan
érzése van, mintha egy 500 évvel ezelőtt játszódó, kosztümös kínai sorozat
díszletei között járkálna. 




Az óváros legfontosabb látnivalóit egy háromnapos
időtartamra szóló, kombinált jegy (130 CNY/fő) vásárlásával lehet megtekinteni.
Az első hallásra kissé borsos árú belépőjegy valójában egy ügyes turisztikai
húzás a város részéről, mivel cserébe 21 fő látványosságot kínál 3 napra
elosztva, arra ösztönözve a látogatókat, hogy ha már megváltották a jegyet, ne
csak fél vagy egy napot maradjanak, hanem használják ki minél jobban a bérlet
nyújtotta előnyöket, s keressenek fel minél több helyszínt. A hosteles
recepciósunk szerencsére adott néhány jó tanácsot, melyikeket ne hagyjuk ki
semmiképp, mivel vélhetően mind a 21 biztosan nem fért volna bele ebbe az egy
napba.


Miután kiváltottuk a jegyeket, a nézelődést az egyik
leghíresebb helyszínnél, a közel 600 éves múltra visszatekintő egykori Kormányzati Hivatalnál (平遥县衙) kezdtük. 


A tartományi kormányhivatalt a magisztrátus vezette, aki egy személyben látta
el a polgármesteri, bírói és kormányzati funkciókat. A hivatala és lakhelye is
itt lett kialakítva, viszont családja – Csing szokás szerint – nem lakhatott
vele, csak ritkán találkozhatott velük. Nem egy inspiráló pozíció, annyi szent!
Az épületkomplexum központjában az első fokú bíróság csarnoka kapott helyet,
ahol a magisztrátus mindennap reggel 9-kor kezdte a napját – többnyire hivatali
és bűnügyek elbírálásával. 




A szerencsétlen elítélteknek nem kellett messze
menniük, ugyanis az épületegyüttes nyugati szárnyában egy börtön is
kialakításra került, ahova az enyhébb büntetéssel sújtott rabok kerültek. Még a
cellákban is megfigyelhetőek a hierarchiai különbségek, mivel a magasabb
társadalmi ranggal rendelkezőknek olyan kényelemi extrák jártak, mint az ágy
vagy ablak, míg másoknak maradtak a sötét falak és a hideg kő. Lelkiismeretesen
elolvastunk mindenhol az egyetlen információforrásul szolgáló angol kiírásokat,
melyek bár kétségtelenül félre lettek sok helyen fordítva, de többé-kevésbé
érthetőnek bizonyultak. Andinak a börtönös információs tábla tetszett a
legjobban, miszerint „a régi börtön jó
része megsemmisült, és már csak a jelenleg enyhébb büntetésre használt cellák
maradtak meg”. 




Reméljük, azért ez nem azt jelenti, hogy még mindig
aktívan használják ezeket. Megnéztük még az épületegyüttes egyetlen
Jüan-dinasztia korából fennmaradt épületét, a 1346-ban emelt Halhatatlan rókalélek pavilont, mely állítólag
kedvezően hatott az itt dolgozó hivatalnokok munkájára és karrierjére.




Végül az utcaszint fölé emelt, díszes kínai kapu
jellegű harangtoronyba másztunk fel,
ahonnan kiválóan be lehetett látni a lenti utcai forgatagot és a környező
háztetőket. 


Az építmény keskeny kis teraszán nem fért el egyszerre túl sok
ember, ráadásul mindenki össze-vissza hadonászott a selfie-botjaikkal, úgyhogy
nem csoda, hogy engem is letaposott véletlenül az egyik nő, aki éppen nagymamakorú
anyukáját próbálta közben megörökíteni. Rögtön elnézést kért, mire kínaiul
válaszoltam neki, hogy „没关系!”, azaz „semmi gond!”. Anyukája lefagyott, mint a húszéves processzor, s
teljes megrökönyödéssel nézett vissza rám, miközben a lányának még percekkel
később is azt motyogta, hogy hallotta-e, mit mondott ez a „vájguózsön”.  






Ezt követően sétálgattunk a főbb utcácskákban,
nézegettük a boltok kínálatát, majd elbattyogtunk a Déli kapuhoz (南门), ahol (a kombinált jeggyel)
fel lehet menni a városfalra. 


A 12 méter magas és 6 kilométer hosszú városfal
közel 2700 éves történelemre tekint vissza, mely az egyik legjobb állapotban
megőrzött ilyen fal egész Kínában. Már i.e. 827-ben városfal állt ezen a
helyen, ám a jelenlegi konstrukció nagy részét a kora Ming-korban építették a
14. század végén. Bár az évszázadok során többször átépítették, az építmény
azóta is strukturálisan változatlannak tekinthető. A felülről teknősalakú
védelmi rendszer hat díszes városkapuval és 72 őrtoronnyal rendelkezik.





A fal tetejéről nagyszerű kilátás nyílt az óvárosra,
melyet teljes egészében a tradicionális kínai építészeti stílusban épült
háztetők egész erdeje borított. Jót ökörködtünk kapu fölötti bástyára amolyan
hangulati elemként kihelyezett bronz szobrokkal, melyek mintha nem szolgálnának
más célt, minthogy a turisták vicces beállított képeket készítsenek velük. 


Sajnos
sokat nem sétálhattunk fent, mivel sötét felhők és a kezdődő vihar előszele
jelezte, hogy talán nem a falon kellene megvárni, amikor leszakad az ég,
úgyhogy a következő lehetőségnél le is jöttünk. 




Egy rendkívül hangulatos, piros lampionokkal
teleaggatott, bárokkal szegélyezett kis utcánál (云路风情街, Yún lù fēngqíng jiē) lyukadtunk így ki. Meg is
állapítottuk, hogy milyen jó lenne estefelé visszajönni ide, amikor kinyitnak a
helyek és nagyobb élet van itt. 




Az utca végében egy újabb fontos látnivalóba
botlottunk, ugyanis itt található a Konfúciusz
templom. A legfontosabb ókori kínai filozófusról elnevezett templom egykor
állami akadémiaként is működött, ahol a kor tudósai tanulmányaikat követően
letehették a hivatali vizsgáikat. 




Rengeteg érdekességet megtudhattunk volna
szegény Konfúciuszról, ha van türelmünk (és nem mellékesen fél szabad napunk),
míg lefordítgatom az információs táblák kínai szövegét, de jelen esetben
megelégedtünk képekkel és a látvánnyal. Ugyanakkor a szerencsehozó tavacskába
mi is dobtunk egy érmét, hátha ez hiányzott eddig a jó szerencséhez. Egyébként
attól függően, milyen és/vagy mennyi érmét hajítasz bele, olyan fokú kívánságot
lehet elsütni. Gondolom, ha egy luxusjachtot szeretnék, nem lesz elég 2-3 apró.






Éppen zárás előtt 10 perccel értünk ide, úgyhogy még
a bő kétharmadát be tudtuk járni, mielőtt a kijárat felé tessékeltek minket.
Innen már egyenesen a Petiék által ajánlott éttermet (Petit Resto) indultunk el megkeresni, mely az egyik főutca (南大街, Nán dàjiē) közepénél található. Mivel már elkezdett hatalmas szemekben
csöpörögni az eső, az utolsó 100 méteren igencsak szedtük a lábunkat. 


Abban a
pillanatban, ahogy odaértünk, leszakadt az ég. Ciki lett volna, ha mondjuk, zárva
találjuk, vagy nincs szabad asztal, de szerencsére éppen felszabadult két hely,
ahova boldogan le is huppantunk. Az étterem – ahogy franciás neve is mutatja –
tényleg picinyke, mindössze néhány asztallal rendelkezik. A menüt illetően
hagytuk befolyásolni magunkat, mivel Peti megesketett minket, hogy kipróbáljuk itt
az egyik helyi specialitást, a hegyi sült tésztát. A jellegzetesen barnásra
sütött, vastag tésztát korianderrel, fokhagymával és szezámmaggal ízesítik, s
bár valóban nagyon finom volt, nem éppen egy fitneszkaja. 


Andival
megállapítottuk, hogy jó lesz végre majd Pekingbe érve valami nem tésztaalapú
ételt is enni, már kezdünk eltelni velük. Jól esett a vacsi mellé legurítani
valamilyen számunkra ismeretlen, helyi sört, majd desszert gyanánt datolyával
és babpasztával töltött bundás gombócokkal leptük meg magunkat, melyeket
indokolatlan mennyiségű porcukorral szórtak meg.






Mivel az eső időközben elállt, vacsorát követően még
sétálgattunk a környező utcácskákban. Feltűnt közben, hogy a népszerűbb zenés
szórakozóhelyeknél az emberek tömegesen fotózkodnak, szelfiznek a bejárat
előtt, amit sehogy sem tudtunk értelmezni. Miért pont ott?! 






Nézegettük a boltok portékáit is, hátha találunk
valami jópofa ajándékot az otthoniaknak. Végül a kedves kis kerámiatartóba töltött
házi balzsamecet (醋, Cù) lett a befutó, melyet több helyen is árultak az
óvárosban. Végig lehetett kóstolni a különböző ízesítésűeket, vannak édesebbek,
savanyúbbak, mi egy kevésbé szélsőségesebb verziót választottunk. Innen már
szépen lassan hazafelé vettük az irányt. Ránk fért a pihenést ezután az
élményekkel teli, de igen fárasztó nap után.






11. nap –
Pingyaóból Pekingbe (2018. május 8.)




Mivel vonatunk csak délután negyed 5 körül indult
tovább Pekingbe, maradt még bő fél napunk Pingyaóra, amit maximálisan
szerettünk volna használni.


Ennek fényében meglehetősen korán, reggel hét körül
keltünk, hogy mire elkezdik a reggelit felszolgálni (fél nyolctól) már a nagy
hátizsákunk nagy része be legyen pakolva.


A reggeli fejenként 15 CNY-be került, amiért egy
meglehetősen szerény menüt kaptunk, mely két tésztagombócból, egy kis szeletnyi
szezámos édes kenyérből, joghurtból, egy pohár tejből, rántottából és némi
savanyúságból állt. 


A reggelizés ugyanakkor egy rendkívül kellemes élmény
maradt, mivel egy idősebb kínai házaspárral ültünk egy asztalnál, akik engedve
a szemmel látható kíváncsiságuknak, egy idő után beszélgetést kezdeményeztek. 


Nagyon megörültek, hogy velem tudnak kínaiul beszélgetni, úgyhogy sokat
kérdezgettek az utazásunkról és a terveinkről. Aranyosak és érdeklődőek voltak,
s az evés végeztével azt is felajánlották, hogy tartsunk velük a kis elektromos
kocsis városnéző túrájukra. Kedvesen megköszöntük a nagylelkű ajánlatot, de ezt
a fél napot a magunk tempójában szerettük volna eltölteni. 


Búcsúzóul
készítettünk egy csoportképet, majd összeszedtük a cuccainkat a szobából és
kicsekkoltunk a recepciónál. Felajánlották, hogy lerakhatjuk megőrzésre a nagy
táskákat, úgyhogy csak a kis hátizsákunkkal vágtunk neki mai napnak.


Először a nyüzsgő Nandajie
(南大街) fölé emelt, 14. századi, kétszintes Városi tornyot csodáltuk meg, a városka
egy fő jelképének számít. Épp ezért különösen szerettem volna itt egy jól
megkomponált képet készíttetni magamról háttérben a toronnyal, viszont jelenleg
a fényviszonyok nem bizonyultak megfelelőnek, így továbbhaladtunk a következő
nagyobb keresztutcáig (西大街, Xī dàjiē).




Itt balra fordulva meg is érkeztünk a mai napi első
látnivalónkhoz, a Houbanwai család
egykori zegzugos portájához, melynek helyiségeit eredeti állapotában igyekeztek
visszaállítani.


Ezután a pár méterrel odébb található, 1823-ban
alapított Rishengchang (日升昌票号,
Rìshēngchāng piàohào) pénzintézethez sétáltunk át, mely Kína első bankjaként
vonult be a történelembe. 




A 19. század elején az ország hivatalos fizetőeszköze
az ezüstérme volt, amely egy sor nehézséget jelentett a kereskedőknek. Nagy
mennyiségű ezüstpénz tárolása, szállítása és védelme lelassította a
kereskedelmi folyamatokat, melyekre kiváló megoldást jelentettek a korai
bankok, akik pénz ellenében széles körben elfogadott és könnyen beváltható
váltókat bocsátottak ki. Országszerte több tucatnyi nagyvárosban volt
képviseletük, így szinte bárhol könnyen be lehetett ezeket a papírokat váltani.
Ezeknek a bankoknak volt a legfőbb zászlóshajója a Rishengchang, mely 108 éves
történelme során nagyban hozzájárul a kínai gazdaság drámai fejlődéséhez.




Az eredeti épületegyüttest múzeummá alakították át,
ami a kombinált jeggyel látogatható. Megtekinthettük azokat a helyiségeket,
ahol egykor a könyvelők a pénzügyi beszámolókat és riportokat készítették a
menedzsereknek, hol ültek az asszisztensek, fiókvezetők, hova érkeztek
tárgyalni a befektetők, miként működött a pénztár. Rengeteg eredeti dokumentum,
abakusz és sok érdekesség volt kiállítva.



Ezt követően egy másik híres bankot, a Xie Tong Qing Draft Bankot (协同庆) néztünk
meg. Itt megtudhattuk például a megfelelő banki munkaerő toborzásával
kapcsolatos problémákat, mivel rendkívül kevés tehetséges és megbízható ember
felelt meg a szigorú kiválasztási folyamaton. 

Nem lehetett például szegény,
büntetett előéletű, sőt, ha három generációra visszamenőleg bármilyen
családtagja bűnöző volt, egyből elhasalt a jelentkezésnél. A történet szerint
egyszer mégis megszegték a banknál ezeket a szigorú szabályokat és felvettek
egy szegény sorból származó, de rendkívül tehetséges férfiút, aki különböző
sikeres megbízatás után bankigazgatói szintig nőtte ki magát. 


Állítólag Cixi
özvegy császárné látogatásakor annyira meg volt vele elégedve, hogy
országszerte híre ment, milyen megbízható bank is ez, melytől többszörösére
nőtt hirtelen a forgalmuk. Azt külön kihangsúlyozták, hogy fő erénynek a
bizalmat tartották, és emiatt állandóan ellenőrizték a dolgozókat is, valamint
sokat adtak arra, hogy minden ígéret és szerződés rendben be legyen tartva a
bank részéről. 




Megtekinthettük a belső udvart, valamint a bank
földalatti pincehelyiségben kialakított kincstárát is, melyet igyekeztek
autentikus hangulatban helyreállítani.








Miután kijöttünk innen, újra megpróbálkoztunk a
Városi tornyos fotókkal. Egy rövid pillanatig a tömeg is oszlani kezdett a
főutcán („Hú, Andi, most gyorsan…”),
de mire beálltam pózolni a toronnyal a háttérben, a semmiből érkezett három
bámészkodó turistacsoport, egy 6-7 méteres vascsöveket szállító kisfurgon, mely
mind tökéletesen útját állták a jól elgondolt kompozíciónak. Ezen már csak
röhögtünk mindketten. Amikor már végképp meguntuk és indultunk volna tovább,
legalább a teherautó továbbállt, úgyhogy legalább az nem éktelenkedett bele a
fotókba.




A délelőtt utolsó látnivalója a Kínai fegyveres eszkortok múzeuma volt. Eleinte fogalmunk sem volt,
kiket értenek pontosan eszkortok alatt, majd a tárlat felénél kiderült, hogy az
eszkortok az áruszállításban játszottak nagy szerepet. Kiképzett testőrség
voltak, akik maguk felügyelték, kísérték és védték a szállítmányokat a
fosztogatók ellen, amiket szárazföldön kézzel vagy szekérrel vittek. Mivel
előttük nem fektettek nagy hangsúlyt a megfelelően kiképzett testőrségre, egy
férfi gondolt egyet és megalapította az eszkortok rendjét. Külön magatartási
szabályaik és fegyelmi rendszerük volt – Andi ezért találóan elnevezte őket
jediknek. Mivel saját kardjuk is volt és nem számítottak kormányzati szervnek,
simán belefér a hasonlat.


Miután az eszkortos múzeumot is bejártuk,
elballagatunk a Dél kapuhoz, hogy a városfal túloldaláról is készítsünk egy
képet a híres bejáratról. Itt lepihentünk egy kicsit a kapu előtt kialakított
parkban, ahonnan megragadtam az alkalmat és gyűjtöttem egy kis pingyaoi földet. 






Mivel tegnap a közeledő vihar miatt rövidre kellett
fogni a városfalon tett túrát, ma még egyszer fel akartunk menni sétálni rajta
egy kicsit, majd lejövünk valahol, ahol szimpatikus. Csakúgy, mint tegnap, a
Déli kapunál lévő jegyellenőrző ponthoz járultunk, bemutattuk a háromnapos
bérletünket, az ellenőr leolvasta a géppel…és BÍÍÍÍP. Sípolt a kapu,
érvénytelen a jegy. Elsőre az ellenőr sem értette, kérdezte mikor vettük a
jegyet, majd amikor mondtam neki, hogy tegnap ezen a szent helyen beengedett a
rendszer, hirtelen megvilágosodott:


-         
„Ez lesz a baj. Minden helyszín esetén csak
egyszeri belépésre jogosít a jegy. Sajnálom.”


Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam. De ezt nem mondta
senki, sőt, a jegyen sincs egyáltalán feltüntetve. Vészmegoldásként
elbaktattunk a hangulatos bárokkal teli utcáig, melynek végében lejöttünk
tegnap, hátha ott ártatlanul fel tudunk kéredzkedni, de odaérve láttuk, hogy az
csak kijárat. Mindössze két helyen lehet felmenni a falra, a déli és északi
kapunál. Mivel előbbinél már próbálkoztunk, utóbbi pedig a város másik végénél van,
még gondoltam, bepróbálkozom az egyik jegyinformációs irodánál. Egyrészről
azzal próbáltam érvelni, hogy telenyomták a lepedő méretű belépőt minden
lehetséges információval, azt leszámítva, hogy minden helyszínt csak egyszer
lehet vele megtekinteni. Ha ezt tudjuk, nyilván nem megyünk fel tegnap még 20
percre sem, amikor beborult az idő, inkább megtartjuk másnapra, jó időre. Ez
úgy, ahogy volt, lepergett róluk, mire azzal próbálkoztam, hogy legalább
adjanak egy külön jegyet, csak a falra, mivel egy újabb 130 jüanos belépőt
ezért csak nem akarnék váltani. A pénztáros hölgy nem bizonyult túl
segítőkésznek, elintézte az egészet annyival, hogy „不可以|！没有办法！”
(„Nem lehetséges! Nincs megoldás!”).
Hát, köszi a semmit!  




Annyira húztam magam, hogy az elmondhatatlan. Már
csak dacból is fel akartam menni arra a nyavalyás fal. Andival ránéztünk az
órára, s úgy ítéltük meg, még ha gyorsak vagyunk, beleférhet a kitérő az Északi
kapuhoz (北门), úgyhogy soványdisznó vágtában elmenetünk odáig.
Már előre gyakoroltuk az ártatlan turistás, teljesen meglepett arcokat, amiket
a sípoló kapunál vágni fogunk, de végül egyikre sem volt szükség. Hiába sípolt
be a kapu, a déli hőségben ott ácsorgó jegyellenőr egy mukkanás nélkül
lecsippantotta a saját kártyájával a kaput és kérés nélkül, tök lazán átengedett
minket. Andival jót nevettünk az egészen.






Végre feljutottunk tehát a falra, viszont mindezt
sikerült a legnagyobb déli hőségben megtenni, amikor a tűző napon 10 perc alatt
le lehet égni. Gyorsan bekentük magunkat, majd délkeleti irányban elindult
körbe a keleti, majd a déli kapu irányába. Így felülről az óváros lepukkantabb
részeit is láthattuk, várfal egyes részeken olyan hatást nyújtott, mintha
vályogból építették volna, sőt még a kissé illúzióromboló, omladozó gyártelep
látványában is gyönyörködhettünk. Komolyan, aki az, aki egy ilyen óvárosba
konkrétan egy gyárat telepít?!






Elgyalogoltunk a báros utcácska kijáratáig, majd
mivel kezdtünk megéhezni, néztünk valamilyen ebédelő helyet, ahol
kipróbálhatjuk a másik híres helyi specialitást a „Pingyao marhát”. Az éttermi árak elég széles skálán mozogtak –
láttunk 28 CNY-ért is (egy nem túl bizalomgerjesztő helyen), de leginkább 40-48
CNY között ingadozott. Végül meguntuk a hosszas keresgélést, és beültünk egy
láthatóan drága, turistás helyre. A marha mellé rendeltünk még valami gombából,
fokhagymából, pak choi-ból összetrutymákolt ételt, de nem is tudom így utólag,
melyik volt a nagyobb melléfogás. 


A híres pingyaoi marha konkrétan hideg, natúr
marhahússzeletek voltak, míg a másik…hát, nem is tudom, hogy fogalmazzak, a kép
majd elmond mindent. És akkor még akkor nem is szóltunk a mellékhelyiségről,
ami ténylegesen egy lepukkant tároló pince volt, nem pedig egy éttermi mosdó.






Az ebéd tehát finoman szólva nem esett túl jól, de
legalább drága volt (86 CNY). Vigasztalásképpen vettünk valamilyen töltött
sütit az egyik sarkon, majd visszabattyogtunk a hostelbe.


Kikértük a recepciósok tanácsát, hogyan lehet a
legegyszerűbben kijutni a #108 busz megállójába, hátha nem kell egészen a
vonatállomásig elgyalogolni, mint idefelé. Ajánlottak is egy közelebbi
megállót, elmagyarázták, hogyan találunk oda, sőt még a lerajzolták a
térképünkre is. Cserébe érdeklődtek, hogyan éreztük magunkat itt, hogy tetszett
a szoba, maga az egész hostel, mennyire volt drága? Mondtuk, hogy nagyon
szerettünk itt lenni, azért jöttünk ide, mert barátaink ajánlották, én mi is
csak ajánlani fogjuk mindenkinek. Megemlítettem az utazós blogomat is, s
megígértem, hogy jó visszajelzést írok róluk. Megköszöntük a segítséget, felkaptuk
a nagy túrahátizsákjainkat, majd magunkra aggattuk a kis hátizsákot és a
fényképezőtáskát, mire úgy néztünk ki, mint egy málhás szamár. Erre az egyik
srác odament a hűtőszekrényhez, kivett két félliteres ásványvizet és odaadta
nekünk.


-         
„A ház ajándéka. Nagyon meleg van odakint.”
– mondta mosolyogva.


Hát, ez teljesen megmelengette a szívünket.




A buszmegállóig elég könnyen eltaláltunk – kimentünk
a déli kapun, átvágtunk az előtte kialakított parkon, majd 200 métert haladva
balra, a forgalmas Liu Gen utca (柳根街)
mentén hamar megtaláltuk a megállót. Bő félórát kellett várni a következő
járatra, mialatt vicces jeleneteknek lehettünk szemtanúi. Például, robogóval
elhaladó tinilányok, ahogy kiszúrtak minket, vigyorogva integettek nekünk,
mintha valami filmsztárok lettünk volna. Vagy olyat is láttunk, hogy egy idős,
egyenruhás rendőr megállt a robogójával, elbeszélgetett az egyik buszra váró
bácsival, akit utána elvitt egy körre. Nem tűnt úgy, hogy amúgy ismernék
egymást.


Végül befutott a busz is, kiperkáltunk a fejenként
1-1 CNY-t, majd irány a gyorsvasúti állomás. Nem csodálkoztunk, hogy késett a
busz, mivel a buszsávban össze-vissza tekerő, minden második KRESZ-szabályt
megszegő biciklisek és robogósok konstans veszélyforrásnak számítottak, így a
busz jószerével 20-25-tel gurult mögöttük.  


Igazából mi nem siettük sehova, bő másfél óránk volt
még a vonat indulásáig. Kiérve a gyorsvasúti állomásra (平遥古城站,
Píngyáo gǔchéng zhàn), újfent megcsodálhattuk a batár nagy bikaszobrot, majd
belépve a terminálépületbe átestünk a már rutinszerűnek tekinthető jegy- és
biztonsági ellenőrzésen. 




Mióta Anyáék megírták Twitteren, hogy Kefir napok óta
nem eszik és elég rossz bőrben van, egy pillanatra sem tudom kiverni a
fejemből. Állandóan azt lesem, jön-e valami hír róla, s minden idegszálammal
szorítok, hogy valami jó hír érkezzen. A mai nap bizakodásra adott okot, mert
napok óta először evett egy keveset.


Míg én a Kefirrel kapcsolatos gondolataimba mélyedtem,
Andi összehaverkodott az egyik másfél év körüli kínai kislánnyal, aki a
váróteremben pár széknyire tőlünk ült. Az érdeklődő kiscsaj lazán felmászott a
szomszédos padsorra, hogy közelebbről is megvizsgálja ezt a szőke idegent. Megmutatta
neki a csodaszép, narancssárga nyalókáját és a csuklóján virító, lemosható
óratetkóját, majd Andit ügyesen leutánozva ő is elégedetten sóhajtott, miután
ivott néhány kortyot a kulacsából. Andi végképp büszke lehetett magára, hogy
pár perc után ilyen mély benyomást tett egy kisgyerekre.






A vonatunk (G 628) teljesen pontosan indult (16.13). Újfent
300 km/órás sebességgel száguldva szeltük a kínai vidéket, mígnem a bő négyórás
út után, kicsivel este fél előtt érkeztünk meg Pekingbe (北京, Běijīng). 




Az 1996-ban átadott pekingi Nyugati pályaudvarra (北京西站, Běijīngxī
Zhàn) futottunk be, mely Ázsia második leghatalmasabb vasúti pályaudvaraként
ismert, ahol naponta közel félmillió utas fordul meg. Kiváló metró- és
buszcsatlakozásokkal rendelkezik, így hatékonyan integrálva van a városi
tömegközlekedési hálózatba.




Szerencsére Pekingben is rendelkezésre áll egy rendkívül
praktikus, feltölthető elektronikus kártya, a Yikatong (一卡通), mellyel az összes tömegközlekedési
járművet (buszt, metrót, városi biciklit, reptéri és S2 vonatot) és taxit is
igénybe lehet venni. Maga a kártya 20 jüanba kerül, s 10 jüanos címletekben
lehet rátölteni összeget. Mivel elsőre nehezen tudtuk megítélni, mennyit fogunk
metrózni, egyelőre csak 30-30 CNY-t töltöttünk rá.


Miután beszereztük a kártyákat átböngésztük Peking
pókhálóhoz hasonlító metróhálózatát (北京地铁, Běijīng dìtiě), mely
jelenleg 21 vonalból és 370 állomásból áll, naponta átlagosan 10 és fél millió
ember használja, mely éves szinten közel 4 milliárd utast jelent. Szó szerint
annyi metróvonal van, hogy már lassan kifognak a jelölésükre használt
pantonszínekből. 




Az viszont rögtön egyértelművé vált, hogy Shanghaihoz
és Xi’anhoz hasonlóan itt is első osztályú az utastájékoztatás, szinte minden
ki van írva, fel van tüntetve angolul is.


Szerencsére nem kellett nagyon bonyolult utat
bejárnunk a hostelig – felpattantunk a #7 vonalra a pályaudvarnál (北京西站, Běijīngxī Zhàn), s hat állomással később már meg is
érkeztünk a Zhushikou (珠市口站, Zhūshìkǒu Zhàn) megállóba, mely a szállástól (Beijing Granary International Hostel) 5-10
percnyi sétára található. Andi offline térképének köszönhetően gond nélkül
eltaláltunk oda késő este is. Becsekkoltunk, s fürdést követően bezuhantunk az
ágyba.






12. nap –
Peking: A Tiltott Város (2018. május 9.)




A reggel háromnegyed nyolcas kelés után első dolgom
volt megnézni a telefonomat, hátha Anyáék írtak valamit Kefirről. Az elmúlt pár
reggelem ezzel a rutinszerű tevékenységgel indult, amit az aktuális napi
légszennyezettségi adatok ellenőrzése követett a http://aqicn.org oldalon.  A
mai napra meglepően jó (azaz mérsékelten magas) szennyezettségi szintet
mutatott, ami Peking esetén a friss, tiszta, alpesi hegyi levegővel ér fel.


Első utunk a recepcióhoz vezetett, ahol kifizettük a
szállásdíjat és érdeklődtünk a hostel által szervezett Nagy fal túráról is.
Petiék előzetesen ajánlottak egy másik hostel (Leo Hostel) által szervezett
utat, akik a falnak egy kevésbé frekventált részére visznek fel, távol a
turistákkal túlzsúfolt résztől. Nagyon megtetszett nekünk is az ötlet,
tulajdonképpen ezt a mostani szállásunkat is azért foglaltuk, hogy közel legyen
a Leóhoz. Mint kiderült, a helyzetünk annál is egyszerűbb, mivel a saját
szállásunk is a Leo Hostel jól bejáratott Nagy fal túráját hirdeti, sőt a legtöbb
prospektusuk, várostérképük is Leo Hosteles logókkal van tele. Sokat tehát nem
is kellett gondolkodnunk, egyből be is fizettük a túra fejenként 280 jüanos
díját a másnapi turnusra. Cserébe kaptunk egy nyugtát, amit a reggel 7.20-as
induláskor a Leo Hostelben kell bemutatni, a lelkünkre kötötték, hogy ne
hagyjuk el. Ezután a következő napirendi pontnak a reggeliszerzés mutatkozott.




Elindultunk a városközpont irányába abban a
reményben, hogy útközben csak találunk valami harapnivalót. Így is lett, pár
utcányira a szállástól belefutottunk egy boltokkal, ételárusokkal, szuvenírboltokkal
és éttermekkel teli, nyüzsgő utcácskába (大栅栏街,
Dà zhàlán jiē), ahol többféle, reggelire is ehető snack-et találtunk. Ezúttal
azonban gombócok vagy klasszikus péksütik helyett valami másfajta ételt
próbáltunk volna ki. A befutó végül a leheletvékony, tenyérnagyságú palacsintatésztába
wrapszerűen betekert, kicsiny kacsafalatok lettek, ami kiváló választásnak
bizonyult. Még viccelődtünk is, milyen érdekes, hogy első pekingi ételünk
tulajdonképpen kacsa volt. Egyetértettünk ugyanakkor abban, hogy egy igazi
pekingi kacsavacsora nélkül nem megyünk el innen, annyi szent.




Innen már egyenesen a világhírű Tienanmen tér (天安门广场, Tiān'ānmén guǎngchǎng) felé
vettük az irányt, aminek még a gondolatától is egyre izgatottabbak lettünk. El
sem akartuk hinni – Úristen, itt vagyunk Pekingben! 
A Tienanmen tér nemcsak
Peking, de Kína egyik legjellegzetesebb és legemblematikusabb helye is egyben –
olyan, mint Moszkvának a Vörös tér, vagy New Yorknak a Times Square. A kínai
történem számtalan emlékezetes eseménye kötődik ehhez a többszáz éves térhez, melynek
nevét – kissé paradox módon – a Mennyei
béke tereként fordíthatjuk le. 


Belelapozva a 20. századi kínai történelemkönyv
lapjaiba megállapíthatjuk, hogy a Tienanmen térhez nem éppen a „mennyei békével”
kapcsolatos események köthetőek. Itt kiáltotta ki például 1949 őszén Mao
Ce-tung a Kínai Népköztársaságot véglegesen a kommunizmus útjára terelve
országát, itt tartották a nagy volumenű, látványos katonai felvonulásokat, főbb
párt rendezvényeket, és itt történt 1989 júniusában a hírhedt Tienanmen téri vérengzés, amikor egy
több százezer fős, békés diáktüntetést vert le brutálisan és fojtott vérbe a pártállami
diktatúra. Ez utóbbi eset a világ minden pontján kiverte a biztosítékot, miután
a június 3-án este a kommunista vezetés ráküldte a kínai hadsereget a hetek óta
békésen tüntető tömegre, s egy kétnapos tömegmészárlás keretében, több ezer
ember halálát okozva, brutálisan szétverték a többpárti demokráciáért,
sajtószabadságért és politikai reformokért éhségsztrájkkal tüntető tömeget. Itt
készült a 20. század egyik legismertebb sajtófotója is, amelyen egy fehér inges
férfi, kezében két bevásárlószatyorral, egyedül feltartóztatja a pekingi
sugárúton vonuló tankokat. A fotó bejárta a világot és a Tienanmen téri
vérengzés egyik szimbólumává vált. Sajnos a kínai kormánynak az elmúlt közel 30
évben sem sikerült szembenéznie az akkori tettekkel, sőt azóta is szigorú
tabutéma az egész országban. Mivel a Tienanmen tér korábban is a tüntetések
közkedvelt helyszíne volt, a ’89-es vérengzés óta extrém módon ellenőrzik a
teret és csírájában fojtják el az ilyesfajta kezdeményezéseket.




Azt tehát tudtuk előre, hogy nem fogunk csak úgy
simán besétálni a tér közepére, mint a pesti Hősök terén, de ember legyen a
talpán, aki egyhamar átlátja a rendszert, hol, mikor és milyen körülmények
között juthat be. Először a Qianmen
metróállomás aluljáróján keresztül próbálkoztunk átjutni a forgalmas Qianmen Dajie (前门大街)
túloldalára, mely már tér déli végét jelenti. Mint kiderült, arra nem lehet
felmenni, úgyhogy a főút mentén húzott masszív kordonokat követtük, hátha találunk
valamilyen valami útbaigazító kiírást. Hamar meguntunk a bolyongást, és inkább
megkérdeztünk egy szimpatikusnak tűnő, fiatal férfit, aki bár láthatóan másfelé
indult volna tovább, gyakorlatilag a kedvünkért megkerülte a fél teret, hogy
megmutassa, hol lehet bejutni. Aluljáróba le, biztonsági ellenőrzés,
aluljáróból fel, úttesten át, kordonokat kikerül, megint úttest, majd zebra,
megint kordonos szűkítés, majd 300 méternyi gyaloglás, s már meg is érkeztünk a
tér keleti oldalának szélén kialakított ellenőrzőponthoz, ahol a bejutni
igyekvő emberek végeláthatatlan hosszú sora kígyózott. Itt aztán nem aprózták
el az átvilágítást – volt útlevél-vizsgálat, mágneskapus és kézi végigtapogatás
az embereknek, míg a csomagokat röntgengépes ellenőrzésnek vetették alá. A
hatalmas sor meglepően gyorsan haladt, de így is 25-30 percet elálldogáltunk
benne, ami egy rendkívül mulatságos helyzetkomikumot hozott. Észrevettük, hogy
az előttünk álló amerikai lány füle tövében két rendkívül ronda kínai jel volt
tetoválva, melynek nyilvánvalóan rosszul voltak húzva a vonásai. A mellettünk
lévő idős bácsikáknak is feltűnt a dolog, és láthatóan jól szórakoztak a nem
létező karaktereken, sőt vigyorogva mutogatták a mellettük álló nyugdíjasoknak
is. Andival fuldokoltunk a nevetéstől.




Végül csak sikerült bejutni a grandiózus, 440 ezer
négyzetméteres térre, ahol – kissé kiábrándító módon – szintén csak egy relatíve
kicsi, kordonokkal kialakított részen lehetett csalingázni. Általános
megállapítás – maga a tér nem különösebben szép.


A közepén egy hatalmas, 38 méteres gránitoszlop, a Népi Hősök emlékműve (人民英雄纪念碑,
Rénmín Yīngxióng Jìniànbēi) magasodik. Az 1958-ben átadott, tízszintes, négyzet
alapú obeliszket a Kínai Népköztársaság mártír hőseinek állít emléket, melynek
oldalát Mao Ce-tung és Csou En-laj idézetek díszítik.




Az emlékműtől déli irányban a Kínai Népköztársaság
megalapítójának és teljhatalmú vezetőjének, Mao
Ce-tungnak (毛泽东, Máo Zédōng) a mauzóleumát
(毛主席纪念堂, Máo Zhǔxí Jìniàn Táng) találjuk, ahol a kommunista
vezér bebalzsamozott testét lehet megtekinteni. Csakúgy, mint a szovjet
„pajti”, Lenin esetében, az utókor itt is tett rá magasról, hogy az elhunyt
vezetőnek esze ágában sem volt halála után ilyen személyi kultusz közepette
közszemlére kerülni, de hát erről utólag senki sem kérdezte meg őket. Mao
„bácsit” amúgy ingyenesen lehet meglátogatni, amennyiben az embernek van ideje
és energiája kivárni a többszáz méter hosszú sort – mi inkább kihagytuk ezt az
élményt. 




A tér túlsó, keleti oldalán egy gigantikus 171 ezer
négyzetméteres alapterületű, szocreál stílusú épületmonstrum, a Nép Nagycsarnoka (人民大会堂,
Rénmín dàhuì táng) terebélyesedik, amely a kínai Parlamentnek és a hatalmon
lévő Kínai Kommunista Párt kongresszusainak is otthont szokott adni. 






Vele szemben a tér túloldalán a szintén hatalmas Kínai Nemzeti Múzeum (中国国家博物馆,
Zhōngguó guójiā bówùguǎn) épülete terül, mely közel 1,3 milliós darabos
gyűjteményével a világ egyik legnagyobb – és a párizsi Louvre után a második
leglátogatottabb – múzeumának számít.




Elsétáltunk a tér fölött vidáman lengedező, hatalmas
kínai zászlót tartó 32 méteres póznáig, ahol 1991 májusa óta minden hajnalban
ünnepélyes keretek között felvonják a nemzeti lobogót.


Végül, a Tienanmen tér északi végében, a forgalmas Chang’an („örök béke”) sugárút (长安街, Cháng'ān Jiē) túloldalán láthatjuk a jellegzetes Tienanmen kaput (天安门, Tiān'ānmén), azaz a „Mennyei
béke kapuját”, mely a mai napig Peking egyik legfőbb szimbólumának számít. 


A
Ming-dinasztia idején, 1420-ban emelt építmény szolgált a főbejáratként a
Tiltott Városba, de teraszán jelentették be a népnek az új császár és császárné
személyét is. Az öt kapujából a középsőn kizárólag a császár léphetett be, míg
a szélsőket meghagyták a császári család tagjainak, a minisztereknek és az
arisztokratáknak. 


Az évszázadok során számtalanszor leégett és újjá kellett
építeni, ám külső megjelenése nagyjából 1651 óta változatlan. A modern kori
jelentőségét az adja, hogy 1949. október 1-jén, a Tienanmen kapu teraszán állva
kiáltotta ki Mao Ce-tung a Kínai Népköztársaság megalapítását. Az újonnan
formált kommunista ország első elnökének portréja a mai napig a fő kapu fölött
lóg, míg két oldalról az alábbi szöveg fogja közre: „中华人民共和国万岁 (Éljen sokáig a Kínai
Népköztársaság!), 世界人民大团结万岁 (Éljenek sokáig a világ népei!).” 












Rengeteg képet készítettünk a kapuval a háttérben,
majd mielőtt nekivágtunk volna a Tiltott
Város (故宫, Gùgōng) felfedezésének, szereznünk kellett vizet
valahonnan, mivel az üvegünkben alig maradt több pár kortynál. A város legfontosabb
turisztikai látványosságainak közepén nem számíthattunk túl költséghatékony
megoldásra, de 6 CNY-t (240
Ft) elkérni egy félliteres ásványvízért, amikor
általában a másfeleset vesszük 4 jüanért, már masszív rablásként éltem meg. Így
rögtön kettőt is vettünk belőle. „Víz
legyen mindig elég nálunk.” – ismétli állandóan Andi az örökérvényű
szabályt.


Ezután átkeltünk a Tienanmen kapun, majd megkerestük
a pénztárakat, ahol először elkérték az útleveleket. A belépő fejenként 60
CNY-ba került, viszont furcsamód jegyet nem kaptunk, hanem maguk az útlevelek
szolgáltak belépőjegyként! Ha környezetvédelmi megfontolásból vezették be ezt az
egészen egyedi rendszert, le a kalappal. Még beszereztünk fejenként 40 CNY-ért
audioguide-ot, majd a vörös falú Meridián
kapun (午门, Wǔmén) át beléptük a Tiltott Városba. Csakúgy, mint
a Tienanmen kapu esetében, a középső, legnagyobb kapun csak a császár léphetett
be, ez a privilégium még a császárnénak is csak egyszer, az esküvője napján
adatott meg. Épp ezért is számított hatalmas megtiszteltetésnek, ha az állami
vizsgákon három legjobb eredményt elért tudós – a császárral történő személyes találkozást
követően – átléphetett ezen a kapun. Manapság bezzeg boldog-boldogtalan ott
jár-kel, ahol akar, úgyhogy mi is megragadtuk az alkalmat, és a császárnak
kijáró ajtón léptünk be.






Ez a 980 épületből, 8707 szobából álló, 720 ezer
négyzetméteren elterülő, gigantikus palotakomplexum 1420-tól egészen 1912-ig, csaknem
ötszáz éven keresztül szolgált a kínai császár lakóhelyéül és a birodalomi
hatalom központjaként. Grandiózus méretei ellenére rendkívül hamar, alig 14 év
alatt sikerült felépíteni, igaz ehhez milliónál is több építőmunkásra és
kőművesre volt szükség.


A Tiltott Város két egymástól jól elkülöníthető
részre osztható. A külső (déli) udvar az uralkodó hatalomgyakorlásának
helyszíneként, míg a belső (északi) udvar a lakhelyeként szolgált. A kettő
közül előbbi számít a lenyűgözőbbnek, grandiózusnak, melynek minden szinten a
császári hatalom felsőbbrendűségét, isteni voltát kellett szimbolizálnia. A
Meridián kapun át érkezve egy hatalmas, tágas tér tárult a szemünk elé, melyet
egy kiépített, kis íves folyó (Aranyvíz) szel ketté, rajta átívelő öt márvány
híddal. Ezek az öt fő konfúciánus értéket szimbolizálják. 






A tér túloldalán a kétszintes
Legfőbb Harmónia kapuja (太和门, Tàihémén)
terül el, ahol a császár reggelente államügyi megbeszéléseit tartotta a
minisztereivel. 


Az épülethez vezető lépcső két oldalán egy-egy kínai oroszlán
áll őrt. Ezeknek a másolatait látjuk a legtöbb kínai étterem bejáratánál szerte
a világon. (A hím oroszlán amúgy egy gömböt, a nőstény pedig egy kicsiny
oroszlánkölyköt tart a mancsa alatt.)




Miután megcsodáltuk a díszes csarnokot belülről,
éltünk a lehetőséggel és kicseréltük Andi elromlott audioguide-ját.


-         
„Nézd, van magyar nyelvű is!” – mutatta
lelkesen.


Kíváncsiságból én is becseréltem az enyémet, hátha
nézelődés közben könnyebb figyelni arra, mint mond. Hát, épp az ellenkezőjét
értük el vele, ugyanis egy magyarul tudó kínai hölgy olvasta fel a szöveget, nagyon
vicces, már-már cuki akcentussal és teljesen szokatlan hangsúlyozással. Eleinte
alig értettem belőle bármit. Később aztán hozzászoktunk, sőt mondandóját
kifejezetten érdekesnek találtuk, annak ellenére, hogy kissé formabontó módon zárta
le az egyes látnivalókról szóló monológját:


-         
„…és erről nem érdemes többet beszélni.”


-         
„…erről bőven elég ennyit tudni, többet ne
beszéljünk róla.”


-         
„…ezzel elmondtuk a történetet, menjünk inkább
tovább!”


Andival mindig vihogva néztünk össze minden egyes
alkalomkor, egészen bearanyozta a Tiltott Városban töltött időt.




Áthaladva a Legfőbb Harmónia kapuján egy újabb
hatalmas udvarra jutottunk, háttérben a palotakomplexum legnagyobb épületével,
a háromszintes márvány alapzaton fekvő Legfőbb
Harmónia Csarnokával (太和殿, Tài Hé Diàn). 






Itt található
a trónterem, ahol kezdetben a Ming-császárok államügyeket tárgyaltak a magas
rangú hivatalnokokkal, majd a Csing-érában már csak ünnepélyes alkalmakkor,
koronázáskor és birodalmi esküvők esetén használták. 




Valamilyen értelmetlen okból – nemhogy belépni nem
lehet –, még az előtér is kordonokkal van elkerítve, így a gazdagon díszített
mennyezetből és a Pazar szépségű trónból semmit sem látni. A csarnok mellett
hatalmas, ember nagyságú bronzkádak vannak közszemlére téve, melyekben egykor a
palotai tűzvész megfékezésére tartott vizet tartották.




Ezután végigjártuk még a Külső udvarhoz tartozó többi
fő csarnokot, így Közép Harmónia
Csarnokot (中和殿, Zhōng Hé Diàn), ahol a császár megpihenhetett a Legfőbb
Harmónia Csarnokában tartott ceremóniák előtt, valamint a Megőrzendő Harmónia Csarnokát (保和殿, Bǎo
Hé Diàn), amely pedig a próbaünnepségek és a már említett, végső államvizsga
helyszínéül szolgált. 




A csarnok túloldalán egy dupla lépcső vezet le az udvar
szintjére, melyek egy 16,5
méter hosszú, 3 méter széles, díszes, faragott márványtáblát
fognak közre, melynek elképesztő háttérsztorija van. Első fel sem tűnik, de a
grandiózus lépcsődíszt egy kőből faragták, mely – hacsak nem ezen a szent
helyen termett – felveti az örök kérdést, mégis, hogy került ide? 


A válasz
egészen elképesztő. A palotától 70 kilométerre található Fangshan régióból
származó márványtáblát egy közel 12 ezer embert, több ezer lovat és öszvért
megmozgató műveletben, jégen (!) csúsztatták el egészen a Tiltott Városba, úgy,
hogy 500 méterenként ástak egy kutat, melynek kiömlő vize megfagyva egy jeges
utat alakított ki! Döbbenetes!  




Ezt követően a belső udvar nyugati szárnyát jártuk be, melynek egy jó része továbbra is
látogatóktól elzárva található, míg több, kisebb palotában időszakos
kiállításokat lehet megtekinteni. Jártunk például a császár ágyasainak
kialakított Könyörület és Nyugalom
Palotájában, és Cixi özvegy királyné egykori lakrészében is, ahol
hálószobáját és az egyéb helyiségeket eredeti bútoraival találjuk berendezve. 




A nyugati
palotákat követően a békességet és nyugalmat árasztó Birodalmi Kerteket (Yu Huayuan) jártuk be, ahova a császári család
elvonulhatott pihenni. A kertet hangulatos pavilonokkal, szentélyekkel és
kisebb csarnokokkal feldobva, szimmetrikusan alakították ki. 




Itt található az
utolsó kínai császár, Pu Yi egykori angoltanárának, Sir Reginald Johnstonnak a rezidenciája
is, de a legérdekesebb építménynek a mesterséges sziklaoromra emelt Birodalmi Látkép Pavilonja bizonyult,
ahol az uralkodó jeles ünnepekkor családjával és ágyasaival élvezte a kilátást.






Mielőtt továbbhaladtunk volna a kertből, fejembe
vettem, hogy pekingi földet innen fogok gyűjteni. Igyekeztem a legkevésbé
feltűnően megtelíteni a földes tégelyemet, de az egyik idegenvezető kiszúrta,
és kissé vigyorogva érdeklődött, mi a fenét csinálok. Próbáltam úgy tenni, mint
aki csak babrál a földön, majd mikor odébbállt, pár bokorral odébb befejeztem a
titkos hadműveletet.




A következő felvonásban a keleti szárny épületeit
jártuk be, de ekkorra már érezhetően kezdtünk telítődni a kisebb-nagyobb
palotákkal. Lehet, hogy egy-kettő ki is maradt útközben, mindenesetre a legtöbb
valamilyen kiállításnak adott otthont, míg az egyik csarnokot – melyre a
háborúban bomba hullott – meghagyták kiégve mementónak.  


Végül visszakanyarodtunk a külső és belső udvart
elválasztó Mennyei Tisztaság Kapujához,
melynek márványlépcsőjét két aranyozott oroszlán őrzi. Ez a palotakomplexumnak a
legrégebbi része, s egyben az egyetlen, mely még sosem égett le. 


A kapun
belépve egy elegáns márvány sétány vezet a belső udvar legnagyobb épületéig, a
kétszintes Mennyei Tisztaság Palotájáig
(乾清宫, Qiánqīng gōng). 


Eredetileg ez a palota szolgált az
uralkodó hálókörletéül, bár a Csing-időkben a császár gyakorta itt tartotta a
Nagytanács üléseit is. Az utolsó Ming-császár, Chongzhen itt írta meg vérrel a
búcsúlevelét, mielőtt végzett 15 éves lányával, ágyasaival és a szomszédos
Jingshan-hegyen felakasztotta magát. 




Ezzel maradt nagyjából két fő látnivaló, melyért
plusz jegyet (10-10 CNY) kellett volna váltani – az Óramúzeum és a Kincstár.
Végül csak utóbbira fizettünk be, melynek keretében megcsodálhattuk a birodalmi
ékszereket, kincseket, valamint 1772-ben készített, 29 méter hosszú, csodaszép
Kilenc Sárkány Falat (九龙壁, Jiǔ
Lóng Bì), mely a kínai mitológia és folklór kilenc legfontosabb sárkányát
ábrázolja. 






A Boldog Hosszúélet Csarnokában
pedig a nemzeti kincsnek tartott, óriási, 5000 kilogrammos jádekő faragványt
vehettük szemügyre, melyet megmunkálás 10 évig tartott. 




Az utolsó főbb
látnivaló a pekingi operák bemutatására alkalmas, háromszintes pagoda, és Zhen
ágyasról elnevezett kút volt (Zhenfeijing). 




Utóbbihoz egy elég morbid történet kapcsolódik. Az utolsó előtti császár
(Guangxu) beleszeretett a szépséges és okos lányba, megtette ágyasának, amit nagynénje,
Cixi özvegy császárné nem nézett jó szemmel. Végül az 1900-as Bokszerlázadás
során, mielőtt elmenekült volna Xi’anba, titokban ebbe a kútba dobatta a
szegény lányt, aki menten szörnyethalt. Majd egy nehéz, kerek követ rakatott a
kút szájába, biztos, ami biztos. Kedves, inspiráló történet, nemde?






Ezután már a Tiltott Város északi kijárata, az Isteni Bátorság Kapuja (神武門, Shénwǔmén)
felé vettük az irányt, ahol még fel lehetett menni a várfalra körülnézni. Mire
kijöttünk a Tiltott Városból már délután fél 5 is elmúlt, azaz több mint 6 órát
töltöttünk el úgy bent, hogy nem is tudtunk mindent megnézni.






Mindenesetre hiába lett volna még időnk beiktatni más
látnivalókat – mint például a szomszédos Jingshan-hegy megmászását – az
éhségtől elhomályosult tekintetünkkel kizárólag valamilyen ehető ételt adó
vendéglátóipari egységre tudtuk fókuszálni. Segítségül hívtuk Andi offline
térképét, ahol jelölve vannak az éttermek, mígnem félórányi bolyongást követően
találtunk rá a Little Yunnan (小云南)
nevű helyre, mely bár kicsit drágább árszínvonalat képviselt, de kiváló
választásnak bizonyult. Többféle ételt is kipróbáltunk – rendeltünk például valamilyen
érdekes, csípős prézlibe forgatott bordát, amihez kértünk még egy jó sok
hagymával, krumplival, fokhagymával, erős paprikával, borssal készített fogást,
egy-egy üveg Tsingtao sörrel karöltve. Kettőnkre összesen 168 CNY-t kellett
fizetni, szerencsére bankkártyát is elfogadtak.






Ezt követően a város legforgalmasabb
bevásárlóutcáján, a Wangfujing Dajién
(王府井大街) sétálgattunk. 


A legkülönbözőbb világmárkák
csillivilli boltjai nem igazán hatottak meg minket, nem úgy, mint a népszerű Beijing Wutai Teabolt kirakata. Már
amúgy is szerettünk volna valamilyen jófajta kínai teát beszerezni, no, itt
aztán volt választék bőven. Andival végül az Oolong tea mellé tettük le a
voksunkat, melyet otthon elég kevés helyen lehet kapni. 100 dkg teát 100 CNY-t
fizettünk, amit teljesen korrektnek tartottunk.


Pár saroknyira innen egy nyüzsgő kis mellékutcára
tértünk le, melyen egymást érték az izgalmas, guszta ételeket, falatkákat
kínáló „night market” standok. 
Ha nem ettük volna előzetesen degeszre magunkat,
biztos csipegetünk innen is egy-két fogást – egy rémesen undorító dolgot
kivéve. Az egyik helyen nyársra tűzött, hüvelykujj méretű, még mozgó skorpiókat
árultak! 




Anno még a koreai feldarabolt élőpolipot is megkóstoltuk hosszas
vacillálás után, de ez már nekünk is túl sok lett volna. Aki persze
skorpiódiétán van, választhat a nyársra tűzött százlábúk és lárvák között is.


Az egyik kis sikátor végében belefutottunk egy
miniatűr pekingi operaelőadásba, melyet jellemzően vastagon kifestett arcú
karakterek, díszes jelmezek és fülsiketítően nyávogó kornyikálás jellemez.
Alighogy megálltunk belehallgatni az előadásban, a főszereplő befejezte az
énekét, majd mindenféle zárás vagy átkötés nélkül megnézte a csuklóján a
karóráját, majd levonult a színpadról. Elég laza volt!






Innen már egyenesen hazafelé vettük az irányt, útba
ejtve az éjszakai fényekben úszó Tienanmen kaput. 


Útközben kerestünk egy
szupermarketet, ahol a másnapi Nagy Fal túrára felkészülve vehetünk vizet,
gyümölcsöt, sőt még egy európaias pékárukat kínáló boltra is leltünk mellette,
ahol a konstans villódzó neonfényben dolgozó srác véletlenül egy bucival
kevesebbet számolt fel nekünk. 






Ahogy hazaértünk a hostelbe, egy ültő helyében
kiittuk az 5 literes vizesballon felét, megírtuk a napi helyzetjelentést az
otthoniaknak, majd egy frissítő zuhanyt követően bezuhantunk az ágyba.






13. nap –
Peking: A Nagy Fal (2018. május 10.)




A kora reggeli indulás okán 6.30-ra húztam az órámat,
de bőven a csörgés előtt felébredtem már. Bár a mai nap az egyik
legizgalmasabbnak ígérkezett az egész út során, mégsem tudtam a gondolataimat
teljes mértékig átadni a Nagy Fal körüli lelkesedésnek. Anya újból írt
Twitteren Kefirről. A helyzet sajnos tovább romlott, újfent nem eszik semmit,
nagyon gyenge és sovány. Teljesen elkeseredtem. Próbáltam józanésszel
megérteni, hogy kerülhetett pár nap alatt ilyen állapotba, de csak hitetlenkedni
tudtam. Éreztem valahol, hogy a mai nap vízválasztó lesz, de remélem, hogy Babu
mama születésnapja (május 10.) talán szerencsét hoz majd.


Gyors készülődést követően 7-kor már el is indultunk
a pár saroknyira lévő Leo Hostelhez, amely pont abban a kis utcában található,
ahol tegnap este bevásároltunk. Leadtuk a recepción a díj befizetéséről szóló
visszaigazolást, s vártuk a 7.20-ra előirányzott indulást. Lassan gyülekezett a
csapat (a végére kb. 12-15-en lehettünk) majd háromnegyed 8 körül kisétáltunk
együtt az utca végére, ahol felvett mindannyiunkat egy mini busz. Irány a Nagy
Fal!


A városból kifelé vezető úton meg kellett küzdenünk a
szokásos reggeli dugó nehézségeivel, mely kiváló alkalmat adott a pekingi
közlekedési kultúra tanulmányozására. A türelmetlen, agresszív sávváltásokért
itt sem kell a szomszédba menni, viszont, ha egy emberekkel tömött csuklós busz
csinálja, arra már mi is felkapjuk a fejünket, főleg, ha – a sofőrt segítendő –
az utasok jelzik az ablakon kidugott kezeikkel, hogy most bekéredzkednek
sávváltáskor. Zseniális.


Mivel az út jó 2 órát tartott, kicsit elszundítottunk
útközben. Amikor aztán Andi szólt, hogy ébredjek, éppen a Nagy Fal egyik kisebb
darabját pillantottam meg először. Ezután letértünk az autópályáról, majd
különböző tekervényes hegyi utakon csalingázva befutottunk egy ellenőrzőpontra,
ahol az utolsó vécézést el lehetett intézni a többórás túra előtt, majd egészen
a végállomásig vittek miket. Itt egy büfés bódén kívül nem volt más. Mielőtt
azonban nekivágtunk volna az útnak, a kínai idegenvezetőnk (fantázianevén
Steven) mesélt néhány dolgot a falról.






A 2700 éves történelemre visszatekintő kínai Nagy Fal (长城,
Chángchéng) több mint 21 ezer kilométer hosszan tekereg az ország északi
részén, a Sárga-tengertől egészen a távoli Gansu
tartománybeli Jianyugianig. A közhiedelemmel
ellentétben nem egy elejétől végéig összefüggő védvonalról van szó, hanem több
erődítményt összekötő falszakaszok összességéről, melyeket eredetileg azért
kezdtek kiépíteni, hogy megvédjék a földművelő Kínát az északi nomád népek
támadásaitól.  


Bár a kisebb kínai államok korábban is építettek
kezdetleges falakat, az ország egyesítését követően Kína első császára,
Csin Si Huang-ti rendelte el ezeknek a falszakaszoknak az összekötését. Ezáltal
egy őrtornyokkal és erődökkel megerősített hosszú, komplex védvonalrendszer
jött létre, mely lehetővé tette, hogy ellenség közeledése esetén villámgyorsan
leadják a vészjelet a fal mentén található többi erődnek, valamint nagyban
megkönnyítette katonai egységek gyors és hatékony átcsoportosítását az egyes
erődítmények között, nem beszélve a folyamatos fegyver- és élelmiszer
utánpótlásról.  A ma látható falszakaszok az 1368 és 1644 között
uralkodott Ming-dinasztia idején épültek; ezeket már téglából emelték, de a
korábbi erődítmények fő építőanyaga a döngölt föld volt. Sajnos az eredeti
falhossz harmada már elpusztult, s a maradék is rohamosan erodálódik, így folyamatos
renoválásra szorul. 


A látogatók többsége általában a teljes mértékig
újjáépített, Badaling-i (八达岭,
Bādálǐng) falszakaszt keresi fel, melynek sok köze már nincs az eredeti
Ming-kori építményhez. Mint a Nagy Fal egy csillivilli kirakata, teljesen
kiépített és elturistásodott, ahova kabinos felvonóval, és fogaskerekű
sínpályás kis mozgó székekkel is feljuthatunk, hogy utána több ezernyi
embertársunkkal együtt nyomorogjunk a fal viszonylag rövid szakaszán, miközben
minden sarkon szuvenírárusok akarnak eladni nekünk valamit. 




Ezzel szemben minket a Badaling egyik félreeső, régi
falszakaszához (Badaling Ancient Great
Wall) vittek, melyet épp csak elmúlt években tettek újra járhatóvá. Mivel
körülötte még nincs igazán kiépített infrastruktúra, a turisták sem lepték még
el, így sokkal meghittebb élményt nyújt.


Steven évek óta hoz ide csoportokat, ám ő maga már jó
ideje nem mássza meg a Falat, csak meghagyja a csoportnak, hogy haladjanak hét
őrtoronynyit egy irányba, majd forduljanak vissza. Ez nagyjából egy négyórás
túrát jelent. Nem is lenne sok értelme velük menni, mivel mindenki saját
tempójában szereti teljesíteni a kitűzött távot, vagy annyit, amennyit
kényelmesnek ítél. Mint mondta, aki eljut a hetedik őrtoronyig, az igazi hős.
Majd gyorsan hozzátette, hogy persze aki csak négyig jut el, az is hősnek tekinthető.


Mielőtt utunkra bocsátott minket, kérte, hogy mászás
közben gondoljunk majd arra a közel 3 milliónyi emberre, akik a Fal többszáz
éves építése során vesztették az életüket az embertelen körülmények között. A
munkások gyakran napi 16 órát robotoltak étlen, szomjan, akik pedig útközben
nem bírták a strapát és meghaltak, nemes egyszerűséggel bele lettek építve a
falba. A legenda szerint történt egyszer, hogy egy asszony férje is az építkezésen
vesztette életét, ám a szegény nő még el sem tudta temetni szerencsétlenül járt
urát, akit szintén befalaztak a többi halottal. Az elkeseredett nő olyan
szomorú lett, hogy nem tudja, hol nyugszik a férje, hogy addig sírt, míg
könnyei 800 km
hosszan beomlasztották a falat. Nem csoda, hogy amikor régen a férfiakat
választás elé állították – vagy harcolsz a mongolokkal, vagy építed a Falat – a
többség inkább a mongolokat választotta.


Ezekkel a „pozitív és inspiráló” gondolatokkal
lettünk utunkra eresztve.




Maga a túra első látásra könnyebbnek tűnt, mint
amilyen valójában. Egyrészről az ütemesen emelkedő hegygerincre épült falon
hatalmas szintkülönbségeket kellett leküzdeni úgy, hogy a lépcsőfokok csomószor
eltérő magasak és szélesek, olykor hiányoznak, úgyhogy nagyon könnyű
megbotlani. Ahol pedig nincs lépcső, meredek kőlejtőkön kell felkapaszkodni,
mely még a lépcsőnél is rosszabb.




Az első három tornyot elég hamar letudtuk, utána
viszont ahogy fogyott az energiánk, minden méter megtétele egyre nagyobb
erőfeszítést igényelt. A negyedik – kissé romos – őrtoronynál egy hosszabb
pihenőt kellett tartanunk, mivel Andinak eléggé leesett a vércukra. Elmajszoltunk
egy-egy banánt, elropogtattuk a maradék zabos kekszet, majd, amikor Andi
jelezte, hogy jobban van és készen áll a folytatásra, szépen-lassan, óvatosan
haladtunk tovább. 


Végül az ötödik őrtoronyig mentünk együtt, ott Andi lepihent,
míg én – egy szusszanást követően – nekivágtam a hatodik toronyig vezető brutál
meredek szakasznak. 


Végül nagy nehezen felküzdöttem magam az egyik legmagasabb
hegycsúcson lévő toronyig, ahonnan az utolsó, hetedik torony könnyed 70 méteres
sétatávra található. Igazi beteljesülésként éltem meg elérni a hetes tornyot,
mintha a Mount Everestet másztam volna meg. Eszembe jutott Kefir is, s arra
gondoltam, még tízszer ennyi őrtornyot is megmásznék, ha azzal tudnék rajta
segíteni valahogy. Élveztem egy kicsit a páratlan kilátást, majd körbefotóztam
a hegyes-völgyes tájat. 




Éppen a szelfizéssel bénáztam, amikor befutott a
csoportunkhoz tartozó négyfős francia családból az apuka a kisfiával, akikkel
kölcsönösen készítettünk egymásról képet, majd elindultunk visszafelé. Andi
időközben összehaverkodott a család hölgytagjaival, sőt felajánlotta, hogy
készít róluk egy összcsaládi képet, és elküldi nekik e-mailben. 






A visszafele tartó úton végig a Trónok harcának
zenéjére meneteltünk, mely egy különleges, emelkedett hangulatot adott ennek az
életre szóló túrának.


A lélegzetelállító panorámával egyszerűen nem tudtunk
betelni. Andi nagyjából a féltávnál meg is állt egy kicsit, végigtekintett a
hegyvonulatokon kilométer hosszan kacskaringózó Nagy Falon, majd így szólt:


- „Ezt a pillanatot
nem akarom elfelejteni… Azért nem semmi, hogy egy ilyen csodálatos helyen
leszek 30…” – mondta mosolyogva, miközben szeme megtelt könnyel. Olyan
érzelmes pillanat volt, mindketten teljesen elérzékenyültünk. Ezt már senki sem
veheti el tőlünk…






Bár a visszafele vezető utat kevesebb, mint egy óra
alatt tettük meg, így is mi értünk vissza utolsóként. Ez persze teljesen
hidegen hagyott minket.


Steven összeterelte a csapatot, felpattantunk a
minibuszba, majd visszagurultunk az ellenőrzőpontnál lévő étterembe ebédelni.
Egy lovat fel tudtam volna falni, olyan éhes voltam. Édes-savanyú szószos,
uborkás csirkét kaptunk, melyhez járt még rizs, saláta és valamilyen
paradicsomos-tojásos köret, mely bár nem sorolható a kiemelkedő kulináris
élmények közé, meglepően finom volt, s rendkívül jól esett mindkettőnknek.






Evést követően visszaindultunk Pekingbe. Délután
háromnegyed öt körül értünk vissza. Andi e-mailcímet cserélt a francia
anyukával, aki mesélte, hogy több hónapos, hátizsákos körúton vannak Ázsiában a
két gyerekkel. Nagyon lazák.


Visszaérve a hostel lefürödtünk mindketten, majd
szüttyögtünk egy kicsit, mielőtt elindultunk sétálgatni a környéken. Különösen
a hangulatos sétálóutcán, a Qianmen Dajién (前门大街, Qiánmén
dàjiē) volt érdemes körülnézni, melynek közepén egy retró hangulatot árasztó
múzeumvillamos szokott közlekedni időnként. Andinak véletlenül sikerült
elcsípnie a sűrű csilingelés közepette elhaladó ikonikus járművet, úgyhogy
videón is meg lett örökítve, ha már én lekéstem róla.




Bár különösebben nem voltunk éhesek, rákanyarodva az
éttermekkel és „street food-ot” kínáló kifőzdékkel teli mellékutcákra,
mégiscsak falatoztunk volna egy keveset. Végül kipróbáltunk egy kis kráterhez
hasonlító, könnyed tésztába töltött rizses-húsos gombócot, amit már több helyen
láttunk. Nagyon finomnak találtunk, s biztosra vettük, hogy ilyet majd veszünk
még. 




A nyüzsgő Dazhalan szuvenírboltjaiban néztünk valami
ajándékot, hűtőmágnest az otthoniaknak, de elég gyérnek ítéltük a felhozatalt.
Végül csak Annáéknak vettünk egy vörös kínai csomót ajándékba, melyről azt
tartják, szerencsét hoz. 






Miután kisétáltuk magunkat, erőt vettünk magunkon és
elmetróztunk a pekingi déli pályaudvarra (北京南站, Běijīngnán
Zhàn) megvenni vonatjegyet Suzhouba (523,50 CNY), majd tovább Shanghaiba (39,50
CNY). Újfent bolyongtunk egy félórát, mire végre találtunk egy nyitva tartó
pénztárat és beszerezhettük a jegyeinket. Megint kellett variálni egy kicsit a
vonatokkal, de szerencsére nem borította fel a terveket, úgyhogy elégedetten
térhettünk haza. Útközben vettünk még adagnyi olyan nyitott, rizses gombócot,
ami lefekvés előtt még elnyammogtunk. 






14. nap –
Peking: A Nyári Palota (2018. május 11.)




Hajnali hatkor önkéntelenül felriadtam. Oldalra
néztem az éjjeli szekrényen pihenő telefonomra, s láttam, több Twitter üzenet
is érkezett. Ez nem jelentett jót, nagyon rossz előérzetem lett. Féltem
megnézni őket, de tudtam, az sem lenne jobb, ha két órával később nyitnám meg
őket, addig is csak a legrosszabbra tudnék gondolni.


Anya írt. Kefir elment. Örökké.

Tudomásul vettem az egyik legrosszabb hírt, amit csak
kaphattam, majd halkan visszatettem a telefonomat a szekrényre, hogy Andi ne
ébredjen fel. Érezem, hogy ez lesz, érzetem több ezer kilométerről, de még nem
fogtam fel. Bő félórát bámultam a fehér falat, majd elnyomott újból az álom.


Amikor egy órával később felkeltünk, és Andinak
megmutattam a hírt. Nem szólt egy szót sem, csak átölelt és közösen sirattuk
meg a kis Kefirt…




Őszintén próbáltam nem átadni magamat a
szomorúságnak, mert akkor az egész útra rányomja a bélyegét, ami elsősorban
Andival szemben lett volna kitolás. Ennek ellenére egy perc sem telt el úgy a
mai napon, hogy ne jutott volna eszembe…




A mai napra már szemmel láthatóan rosszabb
levegőminőséggel kellett dacolnunk, úgyhogy gondosan bekészítettük a maszkokat
is. Negyed 9 körül indultunk el, első utunk a Dazhanlan utcáig vezetett, ahol
reggeli gyanánt egy újfajta „baozi”-t kóstoltunk meg (4db / 15 CNY). Könnyed,
kenyérszerű tésztája és fűszeres húsos tölteléke alapvetően különbözött a hasonló,
gőzölt vagy sült buciktól, ráadásul nagyon laktatónak bizonyult. 


Reggelit követően a Qianmentől elmetróztunk a Beigongmen állomásig (北宫门站, Běigōngmén
Zhàn), mely a Nyári Palota (颐和园, Yíhéyuán)
északi bejáratához van elég közel.




Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított Nyári
Palota egy rendkívül színes, tavakkal, parkokkal, templomokkal és palotákkal tarkított
birodalmi kertkomplexum, ahol a Csing-dinasztia idején a császári család elvonulhatott
pihenni és kikapcsolódni. Az 1736-1795 között uralkodott Qianlong császár alatt
nyerte el a jelenlegi kinézetét, ám manapság legtöbben a hírhedt özvegy
császárnéval, Cixivel azonosítják a helyet, aki két ízben is újjáépítette a
Nyári Palotát – először az angol-francia csapatok 1860-as pusztító betörésekor,
majd 1902-ben a bokszerlázadás után. 


A pénztárnál gyakorlatilag azonnal sorra kerültünk, s
beszereztük az összes látnivalóhoz érvényes, kombinált („through pass”)
belépőjegyeket (60 CNY/fő), majd egy külön bódéban kértünk még fejenként 40
CNY-ért egy-egy audioguide-ot. Utóbbi valóban nagyon hasznosnak bizonyult,
mivel a Tiltott Városéhoz hasonlóan nem kellett nyomkodni rajta semmit, hanem
ahogy haladtál a rányomtatott kis térkép szerint, GPS-en alapján felismerte
merre jársz, és az adott látnivalóhoz kapcsolódó szöveget kezdte el mondani.


Először az autentikus kínai hangulatot árasztó, folyóparti
boltokat, hidakat bemutató Suzhou utcát
(苏州街, Sūzhōu jiē) jártuk be, mely a meghitt vízi
kanálisairól híres városról mintáztak. 


Ehhez kapcsolódik egy vicces történet
is, miszerint Qianlong császár egyszer zarándoknak öltözve felkeresett egy
buddhista kolostort Suzhou városában, ahol beleszeretett egy elbűvölő szépségű
apácába. Sajnos a szigorú buddhista szabályok szerint apácát nem tehette meg
ágyasának, ezért itt Pekingben építtetett egy külön templomot a hölgy számára,
ahol rendszeresen felkereshette. 


A nőre idővel rátört a szomorúság és a
honvágy, mire a császár megígérte, fél év múlva elviszi Suzhouba. Hat hónap
múlva el is jött a császár, beültette a hölgyet egy kocsiba, majd alig egy óra
múlva szólt, hogy megérkeztek. A nő értetlenkedett egy sort, mivel egy óra
alatt nyilván nem érhettek oda, majd kiszállva a kocsiból alig hitt a szemének.
A császár gyakorlatilag lemodellezte a suzhou-i kanálisokat, boltocskákat,
melyben az árusok mind a suzhou-i dialektust beszélték és suzhou-i portékákat
árultak.
Körbejártuk ezt a szeretnivaló kis öblöt, majd a Hosszúélet-domb (万寿山, Wànshòu
Shān) oldalába épített, tibeti stílusú templomkomplexumot tekintettük meg. 


Itt
leginkább a Bölcsesség Tengerének
Temploma (智慧海; Zhìhuìhǎi) maradt emlékezetes, melynek falát
ezernyi sárga és zöld színben pompázó Buddha-szobor díszítette. Sajnos egy jó
részük elpusztult az 1860-as angol-francia pusztításkor. Ez mondjuk minden
második építmény is elmondható, gyakorlatilag végig sem kellett olvasnunk a
leírásokat, tudhattuk, hogy az angolok és franciák égették le őket.




Azt hamar megállapítottuk, hogy rendkívül rosszul van
kitáblázva a park, bezzeg a „mind the
hilly road” („vigyázz, dombos út”), „do
not climb” („ne mássz fel”) és „no
open fire” („ne gyújts tüzet”) felhívásokat mindenhova kiakasztják. A béna
irányjelző tábláknak köszönhetően tehát bolyongtunk egy sort, végül a Kunming-tó partjánál lévő Márványhajónál (石舫, Shí
Fǎng) lyukadtunk ki. 


Valójában ez a különleges építmény nem is márvány és nem
is hajó, hanem egy fából készült, márványhatásúra festett, kétszintes pavilon,
melyet 1893-ban építettek Cixi császárné parancsára, hogy legyen honnan élvezni
a nagyszerű kilátást. Cixi hírhedt volt fényűző életviteléről, aki politikai
reformok helyett saját kényelmére, palotai pompára és felesleges építkezésekre
szórt el hatalmas összegeket, mellyel sikeresen megágyazott a császári hatalom
bukásának. Ennek egyik jelképe ez a márványhajó, melyet a haditengerészet égető
modernizálásra félretett pénzből finanszírozott. Végül is, hajó ez is, bár nem
úszik és nem hadra fogható, de amúgy majdnem sikerült a célnak megfelelően
felhasználni a pénzt.




Ezután a Hosszúélet-dombon magasodó Buddha-toronyhoz (佛香阁, Fóxiānggé)
másztunk fel, amit korábban is össze-vissza kerestünk. Mint kiderült, korábban
ott voltunk tőle 50 méterre, mégis sikerült a kiváló tábláknak köszönhetően
lenavigálnunk magunkat, hogy újból megmászhassuk a hegyet. 


A 41 méteres,
nyolcszögletű és négyemeletes épület teraszáról nagyszerű kilátás nyílt volna a
Kunming-tóra, sajnos a táj jó része a szmog homályába veszett. 


Megfigyelhettük
viszont a környező kisebb-nagyobb épületek között a Bronz (Baoyun) pavilont, mely annyira részletes ki volt dolgozva,
fel sem tűnt elsőre, hogy nem igazi.




A következő látnivaló a domb aljában lévő Eloszló Felhők Csarnoka (排云殿, Páiyúndiàn)
volt, melyet Cixi nagyjából évente csak egyszer – a fényűző születésnapi
ünnepségekor – használt.


 Az épülettel szemben egy hatalmas, díszes kapu, a Yunhui Yuyu árkád magasodik, ahonnan a 728 méter hosszan elnyúló
Hosszú folyosó (长廊, Chángláng)
fut végig part mentén mindkét irányban. A több mint 14 ezer színes, kínai
folklór motívummal és festménnyel díszített folyosó az egyik legfőbb látnivaló
a parkban, mely a Márványhajótól egészen a Cixi lakosztályául szolgáló Boldog Hosszúélet Csarnokáig terjed.


  

Körbenéztünk az Erény
és Harmónia Kertjében (Deheyuan) is, melynek közepére emelt, csodálatos,
háromemeletes pagodaszerű épületben egykor egy közel 350 fős színtársulat
szórakoztatta Cixit különböző operaelőadásokkal. 





Végül a palotakomplexum keleti részének egyik
legfontosabb épületét, a Jóakarat és
Hosszúélet Csarnokát (仁寿殿, Rénshòudiàn) kerestük fel,
mely az elsődleges tanácsteremként szolgált. Itt található Cixi trónja is.




Már a végére kezdtünk telítődni a magasztos nevű
palotákkal és csarnokokkal, úgyhogy kész felüdülés volt ezt követően a tó
mentén sétálgatni egyet. A parton láttunk egy békésen üldögélő bronz ökörszobrot (铜牛, Tóngniú),
melyről azt tartották, képes megállítani az áradásokat. Azt, hogy az ökör és az
árvízvédelem miként kapcsolódik egymáshoz, ne kérdezzétek. 




A tóparti látkép egyik legpompásabb eleme, a kecses Tizenhétlyukú híd (十七孔桥, Shíqīkǒngqiáo),
mely a kicsiny Nanhu-szigetet köti szárazfölddel. 




Átbattyogtunk a kis szigetre, ahol Sárkánykirálynak
szentelt templomban imádkozott egykor Cixi, de itt már képtelenek voltunk
befogadni az újabb és újabb pavilont, s jobbára csak sétálgattunk és
nézelődtünk. Megállapítottuk közben, hogy szinte minden kínai öreg, nyugdíjas
okostelefonnal nyomul – még a legidősebb aggastyán is lépten-nyomon szelfizik,
okostelefonnal fizet. Az egyik bácsi például egy meredek lépcsőn háttal felfelé
haladva kamerázta magát a telefonjával, miközben majdnem háromszor esett
hanyatt. 




Körbesétáltuk a Nanhu-szigetet, de sajnos a rossz
levegő miatt már a Buddha-tornyot is alig lehetett látni a távolban.


Innen már szépen-lassan
a Keleti kapunál lévő kijárat felé vettük az irányt, ám útközben leülünk egy kicsit
pihenni egy padra. Éppen ittunk egy kis vizet, amikor az utcaseprő és
szemétszedő bácsika megállt fölöttünk, majd az ásványvizes palackra mutatva már
dobta is volna a szelektíves zsákjába a feleslegesnek vélt flakont. Hirtelen
köpni-nyelni nem tudunk, de jeleztük neki, hogy mi bizony megtartanánk
palackot. Amúgy minden tisztelet a kínai utcaseprőké, gyakorlatilag, ahogy
eldob valaki egy szemetet, már kapják is fel a kis csipeszükkel, és szelektíven
válogatják szét a különböző zacskókba.




A park területét a Keleti kapunál hagytuk el, ahonnan
a metrókijáratig – járda hiányában – nagyjából az úttesten kellett megtennünk
az utat, nettó életveszély közepette. Az itteni autósokat elnézve, így két hét
után megállapíthatjuk, a kínaiak nem tudnak kanyarodni! Számtalan példát
láttunk rá, hogy maga a kanyarodás, mint irányváltoztatási manőver – főleg
alacsony sebességnél – túl bonyolult műveletnek számít, amit pedig parkolásnál
művelnek, az egészen frenetikus! Most is láttunk egy autót, ami véletlenül
túlhajtott egy kapubejárón, majd megpróbált gyökkettővel visszatolatva beállni,
mely a rendelkezésre álló tengernyi hely ellenére olyan kínszenvedésnek
bizonyult, hogy percekig tartott a sofőr heroikus küzdelme az elemekkel. Bezzeg
a dudát mindenki kiválóan tudja használni, még teljesen indokolatlan
helyzetekben is. Mintha egy kínai KRESZ-oktatás úgy nézne ki: „Ha van valami helyzet, jól dudálj rá fiam! A
kanyarodni oszt mán nem kell, az lesz a szorgalmi feladat!”




Ebéd gyanánt a Hou
Hai negyedbe (后海, hòuhǎi) mentünk el körülnézni. Eltartott egy ideig
míg találtunk egy szimpatikusnak tűnő éttermet, ahol végre kipróbálhattuk a
híres Gongbao csirkét (宫保鸡丁, Gōngbǎo
jīdīng). A szecsuáni konyha egyik remekében pirított csirkehús, mogyoró,
zöldségek, chili és sós-édes szósz elegye alkot tökéletes egészet. Mellé még
kipróbáltunk egy uborkás, fafülgombás, gyömbéres csirkét, előételnek pedig
sárgaborsópürés sütit, bár ez utóbbi határozottan hibának számított. 


Maga az
étterem sem nyerte el különösebben a tetszésünket – az összes pincér elég
barátságtalan és bunkó, nincs WC, csak egy kis kézmosó rész a konyha mellett,
ahonnan meg el akartak küldeni. Mindegy, éhenhalás ellen megtette a hely. 

Evés után sétálgattunk a környező hutongokban, melyek a régi Peking
jellegzetes, 13. századból származó lakónegyedei, történelmi kerületei, keskeny
utcácskákkal, sikátorokkal. Városszerte számtalan ilyen kis szomszédságot lehet
találni, bár sokat felszámoltak a városi fejlesztések oltárán. Csak pár nap
után vettük észre, hogy amúgy a mi hostelünk is egy hutongban található.




Rendkívül népszerűek a külföldi turisták körében a
riksás hutongnéző túrák. Itt bele is futottunk egy ilyen karavánba, mely 10-15
csilingelő riskás biciklisből, valamint nyugdíjas amerikaiakból állt. Hiába
húzódtunk félre, hogy elférjen a konvoj, az egyik néni ránk szólt az elhaladó
járműből a kezét rázva, hogy vigyázzunk, elálljuk a fényképe útját, mivel pont
a mögöttünk lévő épületet nézte ki magának.


Ezután megnéztük kívülről a Harangtornyot, mely Kína legnagyobb harangjának ad otthont. Az
előtte lévő téren nyugdíjas bácsikák játszottak valamilyen csapatos
táblajátékot. Amikor elhaladtunk mellettünk, kedvesen rájuk mosolyogtunk, amelyre
nem várt reakciót kaptunk. Az egyik papa visszamosolygott, majd egy mély
krákogást követően maga elé köpött egy hatalmasat, amit instant követett egy
velős rottyantás is. Andival percekig sírtunk a röhögéstől. Az jelenet annyi
vicces volt, elmondhatatlan.
A következő sarkon betértünk egy nyilvános vécébe,
mely újabb kulturális sokkal ért fel. A guggolós budi tényéhez már nagyjából
hozzászoktunk, de azért az elég meredek, ha az egyes lyukakat csak egy másfél
méteres alumíniumfal választja el egymástól, amúgy premierplánban nézhetjük
végig, amint az emberek kakálnak. 




Elég bizarr élmény volt beállni egy ilyen
lyuk fölé pisilni, miközben teljesen rálátni a mellettem lévő fülkében guggoló
emberre, aki székelés közben lazán nyomogatja az okostelefonját. Ha ehhez
hozzáveszem, hogy még az elhivatott takarító bácsi is körbesepregette a lábamat
hátulról (konkrétan mialatt pisiltem!), megállapíthatjuk, aligha volt ennél
abszurdabb vécézős élményem.




Alig 100 méterre a Harangtoronytól – csakúgy, mint
Xi’anban – egy Dobtorony is található, de sajnos már rég bezárt mind a kettő. 


Innen visszakanyarodtunk a Hou hai negyed hutongjai felé, melyek egy hosszúkás
tó körül lettek kialakítva. A tónak három fő része van – Xi Hai (西海, Nyugati-tó), Hou Hai (后海,
Hátsó-tó) és Qian Hai (前海,
Elülső-tó) – melyek hidakkal vannak elválasztva. Mi utóbbi kettő mentén tettünk
egy hangulatos sétát, majd ahogy kezdett sötétedni, hazafelé vettük az
útirányt.






Visszaérve a hostelbe, úgy éreztem, ezután a nap után
nem pusztán a jól megszokott kétkortynyi páleszt fogom ledönteni, de legnagyobb
döbbenetünkre eltűnt a pálinkás a palack. A Naturaquás műanyagflakonunk még
negyedig volt az értékes itallal, úgyhogy meglepődtem volna, ha a takarítónő
kidobja, de gyanúsnak tűnt a dolog, mivel az összes üres PET-palackunk is hiányzott.
Mindenesetre annyira felhúzott az egész, hogy lementem reklamálni a recepcióra.
Mivel elsőre jót röhögött a recepciós az eseten, felvilágosítottam, hogy nagyon
nincs rendben, ha a takarítónő önhatalmúlag kidob bármit a vendég cuccai közül,
amit ő szemétnek ítél. Mert nyilván nem a másfél deci pálinka és néhány PET-palack
elvesztése a gáz, hanem az, hogy arról sincs fogalmuk, milyen szabály mentén
kell eljárniuk a takarítóknak. Mi számít szemétnek? Mihez nyúlhat hozzá, mihez
nem? Mit dobhat ki, mit nem? Úgy gondolom, míg a vendég ki nem csekkol, addig
kizárólag a szemetesbe dobott dolgokat lehet véglegesen kukázni, a többihez
semmi, de semmi köze.


Így ért tehát végül ez a nap – még pálinkába sem
tudtam fojtani a bánatomat. Percente megnézegettem az utolsó képet, amit pár
napja Anyáék Kefirről küldtek, s nem tudtam elképzelni milyen lesz, ha hazaérve
nem jön a kapuhoz üdvözölni…






15. nap –
Peking: Az Ég temploma (2018. május 12.)




Az utolsó teljes pekingi napunk jó korán indult,
mivel az eddig kimaradt látnivalók jórészét még bele akartuk zsúfolni mai a
napba. Háromnegyed 8-kor keltünk, s amikor kinyitottuk az ablakot, alig
lehetett látni a két utcával odébb lévő épületet. A levegőszennyezettség
szintje minden elképzelt szinten túlhaladt – az eddigi 120-160-as érték
reggelre 246-ra kúszott fel, miközben már 50 fölött egészségtelennek tartják a
levegőt.


A készülődésnél természetesen beraktuk a maszkot is,
majd 9 óra körül elindultunk szerezni valamilyen reggelit. A korábban talált –
villódzó fényű – kis pékségben vettünk két édes krémmel töltött croissant-t és
egy sajtos szeletet, majd gyalogszerrel elindultunk a bő másfél kilométerre
található Ég temploma irányába. Párszáz méter után nem bírtuk tovább, és felvettük
az orvosi maszkot, mely nem tudom milyen hatásfokkal szűri meg a szmogot, de
legalább a lelkiismeretünket megnyugtattuk vele. Az is igaz, kezdetben még azt
sem tudtuk eldönteni, hogy a kék vagy a fehér oldala van kívül. Az irányzékkal
is akadt némi problémánk, mivel eleinte rossz irányba indultunk el, így is
viszonylag hamar sikerült megtalálni a nyugati bejáratot.




A Ming-dinasztia korából származó Ég temploma (天坛,
Tiāntán) az egyik legnagyobb templomkomplexum egész Kínában, ahova egykor a
kínai császárok – mint az „Ég gyermekei” – minden évben ellátogattak, hogy egy
hosszú ceremónia keretében áldozatot mutassanak be az isteneknek, és jó
termésért imádkozzanak. A taoista, valamint a kínai univerzalizmus jegyeit is
magukon viselő vallási épületek egy hatalmas, 2,7 négyzetkilométeres parkban
lettek kialakítva 1406 és 1420 között.


A parkba már mindössze fejenként 15 CNY-ért
bejuthatunk, viszont, ha az összes látnivalóra kíváncsiak vagyunk, a 34 CNY-be
kerülő kombinált jegy az ajánlott. Mivel Peking egyik leghíresebb helyéről van
szó, gondolkodás nélkül a kombinált jegyeket kértük.




Úgy tűnik, a park igazi rekreációs helyszínként szolgál
a pekingiek számára, ugyanis tele van társastáncoló idősekkel, szerelmesen
andalgó párokkal, labdázó gyerekekkel, babakocsis házaspárokkal, és számtalan
önjelölt fellépővel. 


Láttunk egy fiatalokat meghazudtoló lazasággal és
ritmusérzékkel táncoló 60 év körüli bácsit, aki úgy mozgott, hogy azt tanítani
kellett volna. De belekukkanthattunk egy nyugdíjas csoport „jediképzésébe” is,
melynek keretben nyugdíjas nénik és bácsik hadonásztak lelkesen fakardokkal. 




Az első főbb helyszín, amit felkerestünk az Önmegtartóztatás Palotája volt, ahol a
császár az ünnepélyes rituálét megelőző három napon át magányosan böjtölt. Ide
érthetetlen módon, nem engedtek be a kombinált jegyünkkel, hanem egy külön
ehhez a palotához kialakított pénztárba zavartak el, ahol az útlevél bemutatása
után kaptunk egy fehér, vonalkódos ingyenjegyet, amit a bejáratnál akkurátusan
lekezeltek, csak ezután léphettünk ide is. Őszintén, ki érti ezt?  






Innen a park déli kapujánál található Kerek oltárdombhoz (圜丘坛,
Huán qiū tán) sétáltunk, ahol a császár a téli napforduló idején mutatott be
áldozatot. A háromszintes, márványlapokból kirakott emelvény szinte minden
paraméterével a legfőbb kínai szerencseszámra, a 9-esre utal vissza. 




A lépcsők,
korlátoszlopok, márványkörök száma, átmérő dimenziói – minden 9, vagy annak a többszöröse.
A márványplatform közepén a Mennyei szívkő található, melyen állva állítólag
visszhangzik a kiáltásunk. A nagy tömeg miatt esélytelennek mutatkozott, hogy
ezt a gyakorlatban is kipróbáljuk, ezért figyelmünket inkább a zöldes téglákból
kirakott tűzrakó helyek felé fordítottuk, ahol az állatáldozatokat –
legtöbbször borjút vagy disznót – elégették.


Ezt követően a szomszédos, körfallal körbevett kis
kerek pavilont, a Fenséges Menny termét
(皇穹宇) néztük meg. Itt tárolták a ceremónia fontosabb
kellékeit, illetve az istenek táblácskáit. A hely legérdekesebb része
ugyanakkor a visszhangot közvetítő körfal, melynek két átellenes pontján állva
még halk beszédet is lehet hallani. A látogatók persze tömegével kiabáltak
oda-vissza, így végképp megállapíthatatlan, hogy mennyire működik a jelenség.       






Innen pedig, követve a kínai császárok egykori útját,
északi irányban haladtunk tovább a hosszú, márvánnyal kirakott Vörös léptek hídján, mely az Ég
templomának leghíresebb épületéhez, a Jó
termésért szóló imák csarnokához (祈年殿, Qínián diàn) vezetett, ahol
az uralkodó kedvező időjárásért és bőséges termésért imádkozott. 


A háromszintes
márványtalapzatra emelt, 38
méter magas, fenséges megjelenésű, díszes körcsarnok – a
Tienanmen kapu és a Tiltott Város mellett – Peking egyik legfőbb szimbólumának
számít. 


A jellegzetes háromormú kerek tetőzetét kék zománccal ellátott cserepek
díszítik, mely a mennyhez való szorosabb kapcsolatot szimbolizálja. Állítólag
az egész épületet egy árva szög felhasználása nélkül építették. Sajnos a
gazdagon kialakított belső tér kialakításából, a sárkány- és főnixmintás vörös
oszlopokból és színpompás mennyezetből nem nagyon lehetett semmit látni, mivel a
korlátnál felgyülemlett tömegen át, a nyitott ajtón keresztül épphogy be
tudtunk kukucskálni. 






Az imacsarnok két oldalán egy-egy épület kapott még
helyet – az egyikben a császár áldozási ceremóniájának lépéseit mutatták be
részletesen, míg a másikban a Jó
termésért szóló imák csarnokának tervezéséről, építéséről, újkori
történelméről és restaurálásáról szóló kiállítást tekinthetünk meg. Megtudtuk
például, hogy a 20. század eleji bokszerlázadás idején a Pekingbe betörő
angol-francia csapatok – nettó szentségtörést elkövetve – itt az aratási
imacsarnokban alakították ki a főhadiszállásukat.


Távozás előtt még jól magunkba szívtuk ennek a
magasztos épületnek a látványát, majd a keleti kijárat felé vettük az irányt.






A következő napirendi pontnak egyöntetűen az ebédet
szavaztuk meg, ám igyekeztük a következő látnivaló, a Láma templom környékén
nézni valamilyen kajahelyet. Végül egy tibeti hangulatú étterembe ültünk be,
ahol tésztás marhalevest kértünk. Fejenként 25 CNY-ért egy hatalmas
mélytányérnyi leves járt, mely nem volt kiemelkedő nagy szám, nagyon jól esett
mindkettőnknek.






Ebéd után a híres Láma
templomot (雍和宫, Yōnghé gōng) kerestük fel. Kína egyik legnagyobb és
legszebb tibeti lámakolostorát a 18. század közepén alakították ki Yongzheng
császár egykori hercegi palotájából. Egy tányér levest árát (25 CNY) kérték el
belépőjegy gyanánt, amely nem sok ahhoz képest, hogy hány hatalmas imacsarnokot
lehet bejárni, telis-tele mindenféle buddhista szoborral, ereklyével,
szentéllyel. 


Az egész templomkomplexumot beteríti az átszellemült, vallási
áhítatban fürdő hívők által égetett pálcikák jellegzetes füstje, mely kezdetben
egy különleges hangulatot kölcsönzött a helynek, ám a végére olyan fullasztóvá
vált, mintha elszívtunk volna két doboz cigarettát.


Becsülettel végigjártunk az
összes csarnokot, de a harmadik-negyedik után, már igencsak telítődtünk a sok
Buddha szoborral. A legemlékezetesebb dolognak a 17 méteres (!) Maitreya
(jövendőbeli Buddha) szobrot említhetjük. 


A hátsó Wanfu pavilonban kiállított
gigaszobrot egy darab, óriási szantálfából faragták, mellyel helyet kapott a
Guinness-rekordok könyvében.






A délután hátralevő részét a több mint ezeréves
múltra visszatekintő egykori birodalmi kertben, a Beihai parkban (北海公园, Běihǎi gōngyuán) terveztük
eltölteni. Elmetróztunk a park északi bejáratához legközelebbi Beihai North megállóhoz (北海北站,
Běihǎi Běi Zhàn), melynek kínai neve meglehetősen viccesen hangzik. Ugyanis a „北”
(Běi) azt jelenti, hogy „észak”, a „海” pedig a „tenger”, így ezt az
állomást „északi tenger északnak” fordíthatjuk.






Mint a legtöbb közpark esetén, itt is felszámítanak
egy minimális belépődíjat (10 CNY), de ezzel együtt is bőven megéri betérni
ide. A park jó részét a névadó Beihai-tó
teszi ki, melynek közepén egy kis mesterséges sziget (Jáde-sziget) terül el, amit állítólag a meder ásásakor felgyülemlett
földből és kövekből emeltek. A szigetecske legmagasabb pontján a 36 méteres,
tibeti stílusú Fehér dagoba
magasodik, melyet az 5. Dalai láma 1651-es látogatásának emlékére építettek. 


A
tó menti sétányon andalogva hamar rátaláltunk a park egyik leghangulatosabb
helyére, a vízre épült Öt sárkány pavilonra,
ahova kiülve élvezhettük a csodálatos tóparti látképet. Kicsit sajnáltuk ugyan,
hogy a szmog miatt eléggé szürke, komor képet festett a park, de ez nem vont le
semmit az értékéből. Ugyanúgy örültünk a pillanatnak, és a ténynek, hogy itt
lehetünk.



 

Itt is megcsodálhattunk egy díszes Kilenc sárkány falat, hasonlót a Tiltott
városban látotthoz. Ezután, nem messze innen, egy jó szocialista munkást és két
gyereket ábrázoló szoborcsoportot örökítettem meg, Ludwiggal a főszerepben,
amikor egy aranyos jelenet játszódott le. 


Egy 5 év körüli kínai kislányt
anyukája éppen be akart állítani egy fotóhoz a szobrokkal, amikor észrevette az
egyik szobor kezébe ültetett kis plüss szarvast. Gyermeki kíváncsisággal odament
hozzá, a kezébe vette, majd szeretetteljesen magához ölelte. Andival teljesen
elolvadtunk. Anyukája persze kedvesen rászólt, hogy tegye le, mert az a bácsié
(vagyis az enyém).


-         
„没关系， 没关系！(„Semmi gond,
semmi gond!”)”  - mondtam az
anyukának mosolyogva, majd leguggolva a kislány mellé megkérdeztem tőle
kedvesen:


-         
„你喜欢它吗？”
(„Tetszik Neked?”)


A kislány nem is nézett fel rám, csak szarvast
gyengéden simogatva bólintott, majd újra megölelte a plüssállatkát mielőtt
visszaadta nekem…






A tóparti sétát követően elgyalogoltunk a Xisi megállóig (西四站, Xīsì
Zhàn), majd visszametróztunk a hostel környékére.


Az utolsó pekingi esténket méltóképpen akartuk
ünnepelni – pekingi kacsa (北京烤鴨, Běijīng kǎoyā) vacsorával!
A recepciós még reggel ajánlott egy kacsázdát a Leo Hostellel szemben, de
Andival azt egy kicsit turistás helynek ítéltük meg, úgyhogy a környező
utcácskákban nézelődtünk egy kicsit, hátha találunk egy autentikusabb éttermet.
Az egyik helyen például nagyon tetszett nekünk, hogy a bejárat melletti
hatalmas tűzhely fölött sorakoztak felfüggesztve az aranybarnára sült kacsák,
míg maga étterem láthatóan tömve volt helyiekkel. Végül emellett tettük le a
voksunkat, ám várakoznunk kellett pár percet, mert nem tudtak azonnal asztalt
adni. Miután felszabadult két hely és leültünk, végigböngésztük a kínálatot, ám
a különböző kacsás kajáknak annyi variációja volt, alig lehetett választani
belőlük. A mellettünk lévő asztalnál ülők – egy rendkívül idegesítő amerikai
srác és egy lila hajú kínai csajszi – is pekingi kacsát ettek, mindenféle
izgalmas körettel és mini palacsintával, úgyhogy a pincérnőnek mutattuk, hogy
valami olyasmit szeretnénk kérni. A másik oldalunkon két kínai srác ült, akik
egy halom kaját rendeltek, már bőven nem fért el semmi az asztalukon, amikor
még jöttek az újabb fogások. Az étvágyukkal nem volt gond, annyi szent.


Bő 20-25 perc után befutott a mi pekingi kacsánk is,
szép, ropogós bőrrel aranybarnára sülve. Mi is kaptunk hozzá egy adagnyi vékony
kis palacsintát, csunpingot (春餅),
friss újhagymát, némi salátát, hosszába vágott, vékony uborkaszeletkéket és
valamilyen sűrű, barnás, rendkívül ízletes szószt. 


A pekingi kacsa
elfogyasztásának gyakorlatilag külön rituáléja van. A felszeletelt
kacsafalatokat belemártjuk a szószba, majd a többi körettel együtt becsomagoljuk
egy kis palacsintába, kisebb falatkákat készítve. Andival ekkor ütött belénk a
felismerés – anélkül, hogy tudtuk volna, a legelső pekingi reggelünkön evett
mini kacsás wrap tulajdonképpen egy adagnyi „take away” pekingi kacsa volt!






Az étel fenséges volt, méltó lezárása a pekingi
tartózkodásunknak. Ha ez nem lett volna amúgy elég, a mellettünk ülő kínai
srácok megajándékoztak minket egy hatalmas adagnyi (vagy inkább lavórnyi)
marhahúslevessel, mivel nekik véletlenül többet hozott ki a pincér. (Fél adagot
rendeltek, és két teljes adagot hoztak ki, végül mindet megkapták ingyen.) Bár
rendkívül értékeltük a kedves gesztust, sokat már nem tudtunk enni belőle.




Hazafelé menet vettünk még ásványvizet és sört, majd
visszaérve a hostelbe a napi élménybeszámolók és Twitteres helyzetjelentések
irogatása közben elkortyolgattuk az utóbbit.






16. nap –
Peking-Suzhou (2018. május 13.)




Mivel maradt még bő fél napunk Pekingben, mielőtt
továbbindultunk volna Suzhouba, igyekeztünk hasznosan elölteni a rendelkezésre álló
időt.


Fél 8 körül már fel is keltünk, bepakoltuk a maradék
motyót, összekészültünk mindennel úgy, hogy 9 órára már is csekkoltunk a
hostelből. A nagy hátizsákokat hátrahagytuk megőrzésre, majd a jól megszokott
reggelizőhelyünkön, a Dazhalan utcában vettünk néhány nyitott kráter gombócot.
Megterítettünk az egyik utcai villanyóraszekrény tetejére, és jóízűen
megreggeliztünk ott helyben. Ezután a zsúfolt Tienanmen teret kikerülve
elindultunk a Nanhai park (南海公园)
irányába, mely a Baihai-nak egy déli irányú folytatása.


A park bejárata felé haladva kezdett gyanús lenni,
hogy feltűnően kevés a járókelő errefelé, ugyanakkor szignifikánsan több a
rendőr. Sőt még külön rendőri igazoltatásba is belefutottunk. Míg a kínaiakat
elég alaposan átvizsgálták, nekünk intett a szigorú tekintetű biztos úr, hogy
mehetünk tovább nyugodtan. A végére már konkrétan húszméterenként álldogált egy
rendőr vagy katona, többnyire a fiatalabb generáció képviselőiből válogatva. Az
egyik fiatal rendőrsrác például annyira megörült nekünk (mint két külföldinek),
hogy kedvesen ránk is mosolygott, majd önkéntelenül integetett egyet.


A bejárthoz érve sejtettük, hogy ez valószínűleg nem
a Beihaihoz hasonló közpark lesz – a díszes kapun a kínai kommunista párt
címere virított, míg alul ez kész rendőri különítmény állt őrt. Megkérdeztem az
egyiküket, aki felvilágosított, hogy ez egy kormányzati park, nem látogatható.
(Utóbb kiderült, a kínai kommunista pártközpont is itt található.)


Így hát visszaballagtunk a Tienanmen tér felé, majd a
Tiltott Város sarkához érve lefordultuk a Nanchangjie-re
(南长街), melyen bő két kilométert haladva végre elértünk a Tiltott
Város északi kijáratánál lévő Jingshan
parkhoz (景山公园, Jǐngshān Gōngyuán). Az egykori birodalmi parkot a
Ming-dinasztia korában emelték a Tiltott Város építésekor kitermelt földből,
melyen később egy császári élményparkot alakítottak ki, ahol az uralkodó
vadászhatott, kikapcsolódhatott, imádkozhatott és tiszteleghetett az ősök
előtt. A köznyelv Szén-hegynek (煤山, Méishān)
is nevezi a helyet, mivel azt tartották, hogy a császár itt a domb lábánál
tartotta a császári udvar szénkészleteit. 




Megváltottuk a belépőt, mely fejenként mindössze 10
CNY, majd felmásztunk a parkban magasodó domb tetejére épült pavilonba, ahonnan
fantasztikus kilátás nyílt a Tiltott Városra és a szomszédos Baihai parkra. 


A
kis pavilon roskadásig volt tömve emberekkel, gyakorlatilag fürtökben lógtak a
szelfibotokkal hadonászó, kisebb-nagyobb fényképezőgépekkel, telefonokkal
nyomuló turisták, hogy a kiváló panorámát minél jobban meg tudják örökíteni. 




Amikor mi is kigyönyörködtük magunkat a látványban
(és meguntuk a nyomakodó tömeget), elindultunk bejárni a park többi részét.
Útközben beszereztünk néhány hűtőmágnest ajándék gyanánt az otthoniaknak, majd
megkerestük azt a helyet, ahol az 1644-es parasztfelkelés elől menekülve, az
utolsó Ming uralkodó, Chongzhen végső elkeseredettségében felakasztotta magát.






A parkban tett kellemes sétát követően gyors
léptekkel elindultunk vissza a hotelbe. Útközben megálltunk venni egy zacskónyi
Lao Beijing (老北京)
édességet, amit Andi különösen megszeretett, majd kiérve a Tienanmen térre
három (!) különböző biztonsági átvilágításon kellett átesnünk, míg átjutottunk
a túloldalra. A Dazhalan utcában vettünk elvitelre a kráteres, nyitott
gombócból és a baoziből, majd visszatrappoltunk a hostelbe felvenni a
cuccainkat, s irány a pekingi Déli pályaudvar (北京南站).





Szerencsére csakúgy, mint Xi’an esetében, elképesztő
előnynek számított, hogy a pár nappal ezelőtti jegyvétel során már
feltérképeztük ezt a hatalmas pályaudvart, és pontosan ismertük a járást. Az
óriási tömeg ellenére rendkívül gyorsan megtaláltuk a vonatunk (G 145)
beszállókapuját, mely előtt már 35 perccel az indulást megelőzően hosszú sor
kígyózott.


Beálltunk mi is, ám pár perc múlva egy beazonosíthatatlan kitűzőt és
egyenruhát viselő bácsika szólított meg minket, aki a jegyünket kérte, majd
próbált rávenni minket, hogy kövessük valamilyen VIP-váróba. Elsőre valamilyen
takarítóbrigád tagjának néztem, de valamiért gyanúsnak tűnt az egész, ezért köszönettel
visszautasítottam. Az öreg egyre hevesebben próbálkozott, de kötöttük az ebet a
karóhoz, mi ugyan nem állunk ki ebből a sorból, annyi szent. Ezután a mögöttünk
álló, szőke amerikai srácnál és apukájánál próbálkozott, akik végül elmentek
vele, bár nem sokkal később vissza is tértek, igaz, csak 20 méterrel hátrébb
tudtak beállni a sorba. Biztos megérte a kis VIP-kitérő.






A vonatunk másodpercre pontosan 14.35-kor gördült ki
az állomásról, s kezdetét vette a Suzhouig hátralévő 5 és fél órás út. Ezalatt
jóízűen megebédeltünk, néztük a szélsebesen elhaladó tájat és lejegyeztünk a
mai nap eseményeit. Tianjin városa mellett
elszáguldva megfigyelhettük a távolból az 597 méteresre tervezett, gigantikus
felhőkarcoló, a China 117 Tower
építését, mely mellett már most – így félkész állapotában – is eltörpültek a
környező toronyházak. Ha elkészül, Kína második legmagasabb épülete lesz.




Kicsivel este 8 óra után érkeztünk meg a Jiangsu tartománybeli Suzhouba
(苏州, Sūzhōu – magyarul ejtsd: Szucsou), mely nem összetévesztendő
a hasonló pinyin átírással rendelkező, Anhui
tartományban található Suzhouval (宿州, Sùzhōu).


A Shanghai elővárosának tartott, 10 milliós „kisvároska”
rendkívül gazdag történelemmel büszkélkedik. A települést i.e. 514-ben
alapították, s az azóta eltelt 2500 évben számtalan aranykort élt meg,
elsősorban a virágzó kereskedelemnek, a gazdag kulturális életnek, és gazdasági
erejének köszönhetően. A 19. század derekától azonban kezdte elveszteni a
vezető szerepét a feltörekvő Shanghai-jal szemben, ám a gazdasági fejlődés
megtorpanása kétségtelenül jótékonyan hatott a műemlékek, és kulturális örökség
védelmére. Világhírű, klasszikus kínai kertjei felkerültek az UNESCO
Világörökségi listára, míg az óvárost behálózó hangulatos vízi csatornák révén
Velencéhez szokták hasonlítani.


Rendkívül kíváncsian vártam, mit tartogat számunkra a
város. A nagysebességű gyorsvasúti állomás, a Suzhou Bei (苏州北站), itt is a belvárostól
relatíve messze, jó 10 kilométerre található, viszont remekül bele van
integrálva a városi metróhálózatba. Érdekesség, hogy egy olyan nagyváros, mint
Suzhou, csak 2012-ben kapott saját metrót (苏州轨道交通),
igaz, az azóta eltelt pár évben átadtak még két (#2 és #4) vonalat, és 2021-ig
terveznek megnyitni még további kettőt (#3 és #5). 


A szállásunk (Mingtown
Suzhou International Youth Hostel) a Xiangmen
metrómegállótól (相门站) alig 10 percnyi sétára található, így elég könnyen
sikerült odatalálnunk. Mivel bőven 21 óra után érkeztünk meg és fáradtak
voltunk mindketten, az este hátralevő részében inkább a szobánkban
pihengettünk.






17. nap –
Suzhou (2018. május 14.)




Mivel csak egy éjszakát töltöttünk Suzhouban, reggel
már pakolhattunk újra össze az összes cókmókunkat. Szerencsére itt is le tudtuk
adni a recepciónál megőrzésre a nagy táskát, így közel 15 kilóval könnyebben
vághattunk neki a városnézésnek. Ingyenes térkép gyanánt, adtak valamilyen
kézzel rajzolt, fénymásolt firkálmányt, de erről már első ránézésre
megállapítottam, sok hasznunkra nem lesz. 


Ahogy kiléptünk a hostel ajtaján, szó szerint megcsapta
az arcunkat a pára, melynek tetejében már kora délelőtt eddig szokatlan,
trópusi hőséggel kellett dacolnunk. Ennek ellenére első látásra megszerettük a
környéket, mely Suzhou legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt,
kanálisokkal tarkított óvárosi negyedében található. A városrész fő ütőerének
számító Pingjiang utcán (平江路, Píngjiāng
lù) sétálgattunk, mely mentén hangulatos csatorna vezet végig, tucatnyi
elágazással a különböző mellékutcákba.




Reméltünk, hogy ebben a híres utcában, ahol egymást
érik az éttermek és kajahelyek, gyorsan találunk valami harapnivalót reggelire,
ám hamar be kellett látnunk, hogy délelőtt 10 körül szinte semmi sincs még
nyitva. 


Egyik árusnál láttunk valamilyen forró, fűszeres lepényszerű ételt,
amit kipróbáltunk, s meglepően ízletesnek bizonyult.   


Ezután sétálgattunk a környező utcákban, majd
elgyalogoltunk az egyik híresebb klasszikus kertig (Ou Yuan), ám végül nem
mentünk be. Úgy döntöttünk, nem aprózzuk el az időnket, s először inkább a
legfontosabb látnivalókra fókuszálunk, mert egy napba nem fog minden beleférni.
Visszakanyarodtunk a Pingjiang utcára, ahol találtunk egy Hefu noodle éttermet, amit éppen kinyitottak. A Shanghaiból már jól
ismert gyorsétteremlánc ezúttal is nagyszerű választásnak bizonyult, úgyhogy a
szerény kis reggelinket követően itt most végre jól is laktunk.






Ezután betértünk normális térképért az utca végén
lévő turistainformációs irodába, majd Dongbei
Jie (东北街) sétálóutca mentén megkerestük a város legfőbb
látnivalóját, a Szerény hivatalnok kertjét
(拙政园, Zhuōzhèng Yuán). Ez a legnagyobb és legszebb
tradicionális kínai kert egész Suzhouban, melyet a 16. században alakított ki
egy hivatalnoki élettől visszavonult magisztrátus, Wang Xianchen. A kínai
kertépítészet egyik legfőbb mesterművének tartott 52 ezer négyzetméteres kertet
felvették az UNESCO Világörökség listájára. 




Ehhez mérten a belépő sem olcsó, fejenként 90 CNY-t
kell mérte fizetni. A kert három fő részre osztható – keleti, középső és
nyugati. Először a szerényebb keleti szekciót jártuk be, ahol kisebb bambusz-
és fenyőerdők és színes virágágyások mellett lótuszvirággal teli tavacskát
találtunk. A kert középső része azonban már igazi eleganciáról tanúskodik, ahol
a központi tavon több kisebb-nagyobb szigetecskét alakítottak ki, melyeket
hidacskák kötnek össze egymással. A kis szigetpamacsokon elképesztően
hangulatos pavilonokat, sziklakerteket találunk, ahova elvonulva pihenhetett,
meditálhatott, kikapcsolódhatott a kert tulajdonosa. Megnéztük a mesterséges
hegyre emelt Narancs Pavilont, a
közeli lótuszvirágok illatáról elnevezett Távoli
Illat Csarnokát, majd a cikkcakkos hidacskákon közlekedve bejártuk az
összes lehetséges kis zegzugos helyet.










Végül a kert nyugati részét fedeztük fel, ahol
megcsodálhattuk az autentikus bútorokkal rendelkező Mandarinréce Csarnokot, valamint egy több száz fát bemutató bonsai
kiállítást. 




Szinte fel sem tűnt nekünk, de több órát töltöttünk
el bent. Andival meg is állapítottuk, hogy ha egy szerény hivatalnok ilyen pazar
kertet tudott kialakítani, hogyan nézhetett ki egy gazdag hivatalnok kertje?




Ezután a lehető legnagyobb hőségben folytathattuk a
városnézést, úgyhogy az első szembejövő fagyiárusnál vettünk néhány gombócnyi
vaníliafagyit, majd kerestünk egy kisboltot, hogy legyen elég
ásványvíz-utánpótlásunk is.


A következő látnivalót nem volt nehéz megtalálnunk,
csak a forgalmas Xibeijie (西北街,
Xīběijiē) mentén kellett gyalogolnunk bő egy kilométert. Ez bár nem hangzik
soknak, járda hiányában nem tűnt egy túl biztonságos menetnek. 




Viszont legalább hamar eljutottunk a Szung-dinasztia
idejéből származó Beisi Ta (北寺塔, Běisì
Tǎ), azaz az „Északi pagoda” bejáratához, ahol legnagyobb örömünkre kiderült,
ingyenes a belépés. A kilenc emeletes, nyolcszögletű építmény 76 méter magasan tornyosul
a környező templomkomplexum fölé, s bár nem lehetett felmászni a tetejére, így
is lenyűgöző látványt nyújtott.






Innen a város északnyugati felén magasodó Tigris-dombhoz (虎丘, Hǔ
qiū) szerettünk volna eljutni, ahol a Suzhou alapítójának, az i.e. 6. században
élt He Lu királynak a temetkezési helye is található. A legenda szerint az
uralkodó halálát követő harmadik napon egy fehér tigris jelent meg a sírjánál,
hogy őrizze a király lelkét – innen kapta a nevét a hely.


Azt tudtam, hogy Beisi pagoda környékéről indul busz
a Tigris-dombhoz, de azért jobbnak láttam segítséget kérni a bejárat melletti
helyiségben dolgozó hölgytől, aki rendkívül szívélyesnek mutatkozott. Kijött
velünk az utcára, majd teátrális mozdulatokkal elmagyarázta, hogy az út
túloldalán lévő megállóból indul a buszunk. Megköszöntük neki a segítséget,
majd átbattyogtunk oda. A menetrend csak kínaiul volt kiírva, ám szerencsére
tudtam, hogy írják a Tigris-dombot. Végigböngésztem az összes járat összes
megállóját, Tigris-dombnak se híre, se hamva. Átmentünk a szemközti megállóba,
ahol csak kiindulási állomásként találtam meg, biztosan nem az az irány kellett
nekünk. Visszatértünk a másik megállóba, ahol végigkérdezgettem az embereket,
időset, fiatalt, de mind egymásnak homlokegyenest mást javasoltak. A végére már
egymással is leálltak vitatkozni. Végül a legelszántabban magyarázó néninek
hittünk, aki azt javasolta, szálljunk fel a #313 buszra, menjünk vele egy
megállót, majd szálljunk át #1 számú turistabuszra (旅1号).
Így is tettünk, ami végül bármilyen logikátlannak is tűnt, tényleg működött, 10
perccel később már a Tigris-domb felé robogó buszon ültünk.


Szerencsére legalább azzal nem kellett bajlódnunk,
hol szálljunk le, mivel egészen a végállomásig kellett utaznunk. Miután
megérkeztünk, megvettük a jegyeket (80 CNY/fő), majd elindultunk arra, amerre a
legtöbb látnivaló irányjelző táblája mutatott. Megcsodáltuk például azt a
hatalmas, hosszában kettérepedt sziklát, amelyen állítólag a mániákus
kardgyűjtő He Lu király a kardjait tesztelte. 


Sokan úgy hiszik, hogy ezalatt a
kő alatt kardok ezrei vannak eltemetve, s talán velük együtt maga a király is.
Ezt követően a Zöldellő Hegyi Villa
(Yongcui Shanzhuang) maradványait néztük meg, de a falak és sziklák oldalába
vésett és kifestett, kissé tájidegen kínai karaktereken kívül eléggé feledhető
élményt nyújtott. 


Már kezdtünk volna fanyalogni, hogy csak ezért buszoztunk ki
ide ilyen messze ebben a hőségben, amikor végre felértünk a legfőbb
látnivalóhoz, az UNESCO Világörökség részének nyilvánított Yunyan pagodához (云岩寺塔, Yúnyán sì tǎ). 




Az i.sz. 960
körül épült, hétemeletes, 48
méter magas építmény Suzhou egyik legismertebb
jelképének számít, melyet a „kínai ferde toronyként” is emlegetnek, miután a
függőlegeshez képest több mint két méterrel meg van dőlve az egyik irányban.
Nem is csoda, hogy megsüllyedt az épület, miután talapzat egyik felét sziklára,
a másikat a puszta földre építették. 


Miután a nevezetes pagodát megörökítettük elölről-hátulról,
elindultunk a kijárat felé, ahonnan a Suzhou egyik legrégebbi és legfontosabb
utcája, a Shantang utca (山塘街, Shāntáng
Jiē) fut végig a forgalmas kanális mentén. 


Bár előzetesen azt olvastam, hogy ez
a város egyik legnépszerűbb turisztikai látnivalója, az első két kilométeren
nemhogy turistával nem találkoztunk, olyan emberrel sem nagyon, aki ne a komplett
mélyszegénységben élne. Útközben időnként bekukkantottunk a házak nyitva
hagyott ajtajain, láthattuk, milyen koszos, kis lyukakban élnek itt emberek.
Igazi életképet kaptunk az itt élők hétköznapjaiból, ahogy a kilátástalan
nihilben nézegették a tévéjüket, kiültek az utcára árulni a szerény kis
portékájukat, vagy mindenféle limlommal teli műhelyükben szerelgetnek
valamit. 

 


Elhaladtunk egy iskola mellett, ahol a kapu kerítésén
csüngő gyerekek várták, hogy szüleik befussanak a lepukkant elektromos robogójukkal
és hazavigyék őket. Összefutottunk egy csoportnyi gyerekkel is, akik vigyorogva
integettek nekünk, mint idegen jövevényeknek, miközben azt találgatták maguk
között, hogy honnan jöhettek ezek a „vájguózsönök”. Egy kicsit leálltam velük
beszélgetni kínaiul, s mivel Magyarországról nem hallottak, elmagyaráztam, hogy
hol találják a térképen.





A hosszú utca háromnegyedénél végül mintha elvágták
volna a szegényes szomszédságot, s az egyik híd túloldalán már turistáktól
hemzsegő, trendi utcácskák és a csatorna vízén sikló gondolák vártak minket. 




A
két világ nem is lehetne nagyobb kontrasztban egymással, mint tűz és víz. A
teljes mértékben revitalizált negyedet valóban nagyon hangulatosra alakították
ki, nem csoda, hogy szó szerint özönlenek ide a látogatók. Sétálgattuk erre is
egy kicsit, majd megkerestük a legközelebbi metrómegállót, s visszametróztunk a
hostel utcájába vacsorázni.




Hosszas keresgélés után egy kevésbé turistás kis
kifőzdébe ültünk be, ahol kértünk egy tányérnyi tavaszi tekercset és rákos wontont.
Evés után visszabattyogtunk a hostelbe, felvenni a cuccainkat, majd irány a
vasútállomás.




A vonatunk (G 7247) ezúttal a Suzhou régi
pályaudvaráról (苏州站, Sūzhōu zhàn) indult este 7 után 6 perccel. Az út Shanghai-ig
nagyjából háromnegyed óra lehetett. Jó érzés volt visszajönni ide, mintha egy
kicsit „hazatértünk” volna. 


Mivel a korábbi hostelünkben már nem volt szabad
szoba az utolsó két éjszakára, egy új szállást (Shanghai Chi Chen Boutique Hotel) foglaltunk, a Xiaonanmen állomástól (小南门站, Xiǎonánmén
Zhàn) egy saroknyira. Fejenként mindössze 138 CNY-ért (kb. 5500 Ft) egy teljesen
szuper, franciaágyas hotelszobát kaptunk, törülközővel, szappannal és ajándék
papuccsal. Egyedül az ablak hiányzott nekünk, azzal kapcsolatban pedig a
recepciós felajánlotta, hogy holnap díjmentesen átköltöztet minket egy ablakos
szobába, ha azt szeretnénk.




Lepakoltuk a cuccunkat, majd leegyeztettem Dórival, a
volt kínai órás csoporttársammal, hogy hol fussunk össze. Ő immár négy éve él
kint Shanghaiban, építészként dolgozik, de anno 5 és fél éve még együtt kezdtük
a kínai tanulást. A #10 metróvonalon lévő Xintiandi megállónál találkoztunk
vele. Jó volt újra látni, hirtelen fel sem tűnt, hány év telt el az utolsó
találkozásunk óta. Megbeszéltük, hogy beülünk egy helyre vacsorázni, de a
legtöbb jó étterem, amit ismert, a város másik felében volt, úgyhogy a közelben
kellett keresnünk valamit. Eleinte bolyongtunk egy sort a környező utcákban,
majd Dóri inkább kinézett egyet a neten és eltaxiztunk oda. Bár ő izgult a
legjobban, hogy mennyire jó helyre hoz végül minket, de az aggodalom
fölöslegesnek bizonyult, az ételek kifogástalanok voltak. Tök jól
elbeszélgettünk, mesélt sokat a kinti életéről, a munkájáról és az ázsiai
utazásairól. Már két éve stabil párkapcsolatban él, és úgy tűnik, a tajvani
párjával kiválóan megértik egymást. Nemrégiben letette a HSK 6-ot, ami a kínai
állami nyelvvizsga legmagasabb szintjének felel meg.


Olyan jól elcseverésztünk a vacsora mellett, hogy fel
sem tűnt milyen későre jár az idő. Éjjel fél 1 körül már esélytelennek
mutatkozott elérni az utolsó metrót, úgyhogy maradt a taxi, mint egyetlen
hazajutási mód. Az Uberhez hasonló online kínai taxiszolgáltatóknál azonban nem
lehet bankkártyával vagy készpénzzel fizetni, csak ez a QR-kódos, WeChat-es
fizetés működik, úgyhogy Dóri rendelt nekünk egy taxit, mi odaadtuk neki a
megsaccolt fuvardíj árát, a sofőr pedig kiszámlázta neki a díjat, miután
hazaszállított minket.


Utólag sajnáltuk, hogy a búcsú Dóritól kicsit sietősre
sikeredett, jó lett volna még egy kis időt együtt tölteni és legalább készíteni
egy közös fotót, ám ezúttal ez kimaradt.


A taxi a hotel melletti metrókijáratnál tett ki
minket, s mire felértünk a szobánkba már éjjel negyed 2 is elmúlt…






18. nap –
Shanghai és Zhujiajiao (2018. május 15.)




Reggel hamar átéreztük, miért akkora „luxus”, ha a
szoba ablakkal is rendelkezik. Felkelés után ugyanis fogalmunk sem volt, milyen
az idő kint, mekkora a szmog, milyen meleg van, ezért, ha lett is volna eddig
bennünk hezitálás a szobacserét illetően, most a kérdés eldöntetett.
Összepakoltuk a nagy táskákat, majd a segítőkész recepcióstól megkértük a
szobacserét, aki készségesen állt a rendelkezésünkre, s pikkpakk elintézte,
hogy délután két óra körül átkerüljenek a cuccaink az új helyre.




Sőt a reggelit illetően is kiváló tippeket kaptunk
tőle. Mondta, hogy pár utcányira innen van egy kis piac, ahol vehetünk friss
gyümölcsöt és kínai reggelit, úgyhogy elindultunk felfedezni a környéket. A
kissé lepukkant, szegényes környék távolról sem egy klasszikus turistalátnivaló,
viszont ez is Shanghai egyik arca, amit érdemes látni. Tulajdonképpen nem egy
hatalmas piacteret kellett keresnünk, hanem több kis utcácskát, ahova az
emberek kijönnek árulni a portékájukat. A gyümölcsök határozottan szebbek és
olcsóbbak voltak, mint a szupermarketekben, úgyhogy a néhány szem mandrancs
mellé vettünk 4-5 banánt is.


Reggeli gyanánt, pedig a tradicionális wrapszerű
shanghai-i lepényt kértük, két darabot mindössze 9 CNY-ért (360 Ft). A nénik, akik
készítették őket, eleinte jót mosolyogtak, hogy két nyilvánvalóan turista kinézetű
fehér ember is beállt a sorba, de rendkívül értékelték, hogy kínaiul rendeltem.


Miután megkaptuk a tekercseket, Andival azt találtuk
ki, hogy a hotel étkezője helyett inkább egy sokkal menőbb helyen fogyasztanánk
el a reggelinket – a Bundon. Így is tettünk, kigyalogoltunk a híres folyóparti
sétányra, és stílusosan Shanghai legszebb panorámájával a háttérben
reggeliztünk meg. 






A csodaszép látképet elnézegetve felidéztünk ennek a két és
fél hétnek a legemlékezetesebb pillanatait és legjobb élményeit. Végigsétáltunk
a Bundon, újfent megörökítettük a megunhatatlan látképet és kihasználva a kevés
járókelő adta helyet, fotóállványról készítettünk néhány közös képet is. 






Egészen az East
Nanjing Road-ig sétáltunk, ahol metrómegálló felé vettük az irányt. Vettünk
két egynapos bérletet (18 CNY/fő), majd kinéztük, hogyan jutunk el a Shanghai
külvárosában található vízivárosba, Zhujiajaio-ba (朱家角,
Zhūjiā Jiǎo).


A csatornákkal és vízi utakkal behálózott, 60 ezer fős
települést „Shanghai Velencéjeként” szokták emlegetni, s egyike a legjobb
állapotban fennmaradt történelmi óvárosoknak az egész tartományban.




Szerencsére elég egyszerű eljutni ide, mivel saját
metrómegállóval jelentkezik a zsír új (2017 decemberében átadott) #17 vonalon,
viszont maga az út legalább bő egy órát vesz igénybe. Első körben a #2 vonal
utolsó előtti megállójáig, a Hongqiao Vasúti Pályaudvarig kellett utaznunk,
majd ott átszállni a #17-esre, melyen szintén az utolsó előtti állomásig
zakatolhattunk.


Ahogy kiszálltunk a metrókocsiból, szó szerint arcul
csapott minket a brutális hőség. Ki sem mertünk lépni addig az árnyékból, míg
be nem kentünk magunkat naptejjel. Az irányzékkal legalább nem volt gondunk,
mivel az állomástól rendesen ki volt táblázva az óvárosig vezető út, viszont
vízre és tiszta mosdóra sürgősen szükségünk volt. Miután letudtunk az utóbbit
útközben, az egyik jeges teákat árusító boltnál elcsábultunk, és vettünk 13
CNY-ért félliternyi vörös grapefruitos zöldteát, aminek köszönhetően felfrissültünk
mindketten. A Xinfeng lú (新风路) mentén
belefutottunk egy turistainformációs irodába is, ahol kaptunk ingyenes térképet
az óvároshoz és tippeket, miket nézzünk meg mindenképp.


Ezután az Meizhou
lún (美周路) elindulva beléptünk az óváros kapuján. Bár innentől
kezdve egymást érték a kézműves termékeket, szuveníreket és ételeket kínáló
boltok, az egész környék megőrizte autentikus, régies hangulatát, a keskeny
sikátorokkal, hangulatos csatornákkal és rajtuk átívelő kőhidakkal. 




Átkeltünk a
Chenghuang hídon (成隍桥) a
túloldalra, ahonnan figyelhettük, hogyan siklanak tova a gondolások a csatorna
sima víztükrén. 


A Caohe jién (漕河街)
sétálgattunk, majd a Tai’an hídon (泰安桥)
visszamentünk a túlpartra, amely mentén az óváros legnyüzsgőbb bevásárlóutcája,
a Bei Da Jie (北大街)
fut végig. A neve alapján ne gondoljunk valami trendi, nyugati márkaboltokat
felvonultató széles sugárútra, ugyanolyan kis aranyos sikátor ez is, mint a
többi, kicsivel több árussal telepakolva.

 

Tökéletes hely feltankolni ajándékokkal – mi is
vettünk itt hűtőmágneseket a családnak, rizsbort magunknak és feketeszezámos
édességet Andi kollégáinak.




Végül kiértünk a város egyik jelképének számító,
homorú Fangsheng kőhídhoz (放生桥),
melynek tövében található a sétahajók kikötője. Itt megpihentünk egy kicsit,
elnyammogtunk egy banánt, majd átkeltünk a hídon a túloldalra. 



Tettünk egy
nagyobb kitérőt a Xijing jie (西井街) menti
kanálisnál, ahol a gondolák olyan sűrűn követték egymást, mint az autók a
csúcsidei dugóban, majd szépen lassan elindultunk visszafelé.






Elhagyva az óvárost, megkerestük a Youchebang lú (油车浜路) menti
buszmegállót, ahonnan a metróállomás felé indulnak a járatok. Gyakorlatilag
mindegy volt melyikre szállunk fel, mindegyik arrafelé ment. A jegyár itt is
elég baráti – 1 CNY fejenként –, ami külön jegyszedő néninél lehet váltani a
fedélzeten. Kész megváltás volt potom 40 forintért kiváltani a 20 perces
gyaloglást a 40 fokban ezzel az alig kétperces buszúttal, viszont a metrón
uralkodó sarkvidéki éghajlatra már nem voltunk felkészülve. Első dolgom volt
magamra ölteni a széldzsekimet, felhúzni a zipzárt és szorosan magamhoz ölelni
a táskámat, hátha sikerül elkerülnöm egy masszív tüdőgyulladást.


Visszametróztunk a belvárosba, majd a West Nanjing Road-nál leszállva
betértünk ebédelni a már jól ismert Hefu noodle étterembe. Én tök véletlenül
ugyanazt kértem, amit tegnap Suzhouban ettünk, míg Andi leveses alapú, currys,
kókusztejes tésztát kért, ami isteni finom volt.




Ebéd után, amolyan shanghai-i záróakkordként ki
szerettünk volna menni még egyszer utoljára a Bundra, hogy a lemenő nap
fényében is megcsodálhassuk a város híres látképét, de a szokásos délutáni
tömeg miatt már csak napnyugtára értünk ki. A látvány persze így is nagyon szép
volt, mellyel úgy érzem, jól keretbe foglaltunk az itt töltött időt és méltó
búcsút vettünk Shanghaitól.








Estére a volt kínai tanárommal, Kong Menggel
terveztünk összefutni. Előzetesen lebeszéltük, hogy a #9 metróvonal Sijing (泗泾)
megállójának kijáratánál találkozunk este 7-kor. A gond csak az volt, hogy már
akkor 18.40 elmúlt, amikor elindultunk a Bundról, pedig még a szállásra is be
akartunk ugrani átöltözni, hogy ne agyonizzadt ruhában jelenjünk meg. Már ekkor
hatalmas késésnek néztünk elébe, ráadásul útközben Andinak annyira megfájdult a
hasa, hogy mindenképpen haza kellett mennie gyógyszerért és vízért. Végül abban
maradtunk, hogy ő visszamegy a hostelbe, lepihen, és ha jobban érzi magát,
utánam jön. Nekem meg ugyan maradt az teleizzadt ruha, de legalább így „csak”
félórát késtem. Még jó, hogy időközben Dórin keresztül meg tudtam üzenni
Mengnek, hogy nagyon nem érek oda időben, mivel – mint kiderült – ebben a
telefonomban egy régi száma volt csak meg nekem.




A metrókijárat melletti szupermarketnél találkoztunk.
A 2014-es Budapesti Félmaratonos futópólóját viselte, s széles mosollyal az
arcán fogadott. Annyira örültem neki, nagyon jó volt újra látni!


Megállapítottunk, hogy tökéletesen egymáshoz
öltöztünk – ő a budapesti futópólóban feszített, én pedig a kínai színeket
képviselő vörös ingpólóban virítottam. Megkerestük a nagy fehér autóját a
parkolóházban, majd hazavitt az innen kb. kétpercnyi autózásra lévő otthonába.
Egy újépítésű, magas lakótelepi lakásban laktak feleségével és a másfél éves
ikerlányaival. Igen mély benyomást tehettem a gyerekekre, mivel meglátva engem,
az egyik lefagyott, mint a Windows 95, a másik pedig keserves sírásban tört ki.
Meng hiába próbálta nyugtatni szegény kislányt, hogy „ne sírj, ez csak Apa jó barátja, „Shushu Laci” (叔叔Laci,
azaz „Laci bácsi”) Magyarországról”,
de a gyerkőc úgy bőgött, mintha a kedvenc játékát vettem volna el. A kitartó,
tízperces nyugtatgatás végül megtette a hatását, igaz, túl sok mosolyt ezután
sem kaptam tőle, de sírásmentes perceket így is sikerként könyvelhettem el. A
felesége azért megnyugtatott, ne vegyem magamra, a lányokat sokkal jobban
szereti – bezzeg, ha Andi itt lenne, ő biztos levenné a lábáról a zokogó
kislányt.


Miután a gyerekek elcsendesedtek, beszélgettünk egy
kicsit a munkáról és az itteni életükről. Meng jelenleg valamilyen nemzetközi
intézetben tanít kínait külföldieknek, elvan vele, de láthatóan nem beszélt olyan
igazi lelkesedéssel a munkájáról, mint ami korábban jellemző volt rá.
Rengeteget dolgozik, nincs semmi szabadideje, mivel munka után egyből rohan
haza a gyerekekhez. Már futni sem jár el – a futópóló csak megtévesztés –
sajnos már arra sincs ideje. Sebaj, apák sorsa, mint mondja, nem cserélné el
semmire.




Kérdeztem a feleségét is, hogy meddig marad itthon a
kicsikkel, vissza tud-e majd menni dolgozni, mire Meng csalódottan és keserűen
mesélte, hogy feleségét kirúgták nem sokkal azután, miután kiderült, várandós.
Vérlázító!


Ettől függetlenül boldogok és pozitívan tekintenek
előre, s várják, hogy a lányok nagyobbak legyenek és lehessen többet utazni
velük.


-         
„Sokat szeretnék utazni velük. El szeretném
vinni őket Budapestre is, és megmutatni nekik, hol ismertem meg az Anyjukat.”
– mondta mosolyogva.




Bő egy órát lehettem náluk, de nem akartam sokáig
maradni, mivel már este fél nyolc is elmúlt. Búcsúzásképpen készítettünk egy
közös csoportképet, odaadtam az ajándékba hozott magyar csokit és éppen indulni
készültem, amikor befutott egy idősebb hölgy. Mivel volt kulcsa a lakáshoz és
kopogás nélkül lépett be, látszott, ismeri a járást. Meng úgy mutatta be, mint
anyukáját (我的妈妈), mire széles mosollyal üdvöztem, bemutatkoztam
neki, megdicsértem, milyen fiatalos, elmondtam mennyire örülök, hogy
megismerhetem Meng anyukáját, hisz olyan sokat mesélt már róla, ő tanított
kínaira, hozzátéve, hogy milyen jó tanár a fia, legyen büszke rá. Majd
elköszöntem a család hölgytagjaitól, s elindultunk Menggel le a parkolóházba.


-         
„Jó volt találkozni a családoddal. Milyen jó,
hogy anyukád itt van és tud segíteni nektek.” – jegyeztem meg, mikor a
liftre vártunk.


-         
„Laci, az az igazság, hogy ő nem az anyám. Ő
az anyósom.” – mondta vigyorogva, hozzátéve, hogy kínaiak az anyósukat is
anyának szokták tiszteletből szólítani.


Teljesen elvörösödtem.


-         
„Remélem, nem mondtam valami marhaságot.”


-         
„Dehogy, semmi baj.” – felelte. – „Aranyos volt. És vicces.” – tette hozzá
vigyorogva.




A metró felé vezető úton elszomorodtam kicsit. Kár,
hogy ezúttal csak ilyen rövid időre tudtunk találkozni, hisz’ ki tudja, mikor
lesz legközelebb lehetőség minderre.


Meng erre csak mosolygott, majd így szólt:


-         
„Ne aggódj, Laci. Találkozunk még hamarosan.
Most sajnos nagyon kevés idő jutott, és nagyon röstellem, hogy még egy
vacsorára sem tudtunk meghívni. Legközelebb a pároddal együtt vendégül látunk
Titeket egy hatalmas kínai vacsorára! Amúgy is, a lányaimnak nemcsak a
Budapestet szeretném majd megmutatni, hanem szeretném, ha jobban megismernék
azt az embert, aki nélkül talán ők sem lennének. Igen, Te egyike vagy annak 2-3
embernek, akik nagyban hozzájárultak, hogy ilyen csodálatos feleségem legyen…”


Ennek hallatán el is pityeredtem egy kicsit. Hát nem
fantasztikus dolgokat produkál az élet? Örülök, és büszkeséggel tölt el, hogy
több év távlatából is barátomnak tekinthetem Menget, akivel oda-vissza nagy
hatással voltunk egymás életére.


Kikísért egészen a metróbejáratig, ahol eljött a
búcsú ideje. Nem tudjuk még hol, azt sem, hogy melyik kontinensen, de még
találkozunk, az biztos.




Mire visszaértem a hostelbe, Andi már sokkal jobban
érezte magát, bár látszott, hogy gyenge még kicsit. Az új szobánk (205) egy
gondolattal kisebb lehetett, mint az előző, és a dizájnos, kerek ágy is
futurisztikusan nézett ki, de az ablak ténye határozott upgrade-nek számított.






19. nap –
Indulás haza (2018. május 16.)




Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez a két és fél
hét, elérkezett a hazaindulás napja. A mai nappal kapcsolatban mindössze egy
célt fogalmaztunk meg – időben érjünk ki a reptérre!


Reggel 8 körül keltünk, letusoltunk, összepakoltuk a
maradék cuccunkat indulásra készen, majd kicsekkolás előtt elrohantunk még a
tegnapi kis piacra venni egy-egy wrapszerű tekercset reggelire. A nénik
megismertek minket, s kedvesen mosolyogva köszöntek nekünk. Meg is jegyeztem nekik, hogy annyira ízlett a tegnapi tekercsük,
hogy csak emiatt jöttünk vissza ide. Láthatóan
értékelték a dicséretet.




Visszasiettünk a hotelba, kicsekkoltunk, majd felszálltunk
a metróra. Szerencsére a tegnap váltott egynapos bérletünk
még pont érvényes volt a mai délelőttre, így nem kellett új jegyet vennünk. Két megálló után – a Century Avenue-nél (世纪大道站, Shìjì Dàdào Zhàn) –
átszálltunk a #2 vonalra, melyen akár további átszállás nélkül, egészen a
Pudong reptérig utazhattunk volna. Andival azonban úgy döntöttünk, egy ennél
sokkal stílusosabb módon szeretnénk lezárni ezt a kínai utat, úgyhogy a Longyang Road-nál (龙阳路站,
Lóngyáng Lù Zhàn) inkább a szupergyors MAGLEV
vonatra váltottunk. 


A világ leggyorsabb
személyszállítási járművének tartott, lebegő mágneses pályán sikló szupervasút
akár a szédítő 431 km/órás sebességgel is képes hasítani.
Összehasonlításképpen, míg metróval közel egy órát zötykölődhetünk a Pudong
reptérig tartó 30 kilométeres úton, a MAGLEV kevesebb mint 8 perc alatt
megteszi ugyanezt a távot. Természetesen meg is kérik az árát ennek a
prémiumszolgáltatásnak – az egyirányú jegy fejenként 50 CNY-be (kb. 2000 Ft) kerül – szemben a
metró 6-8 jüanos árával –, viszont a 431 km/óra és a 8 perc önmagáért beszél.
Nem is volt egy pillanatig sem kérdés, hogy Andival benevezünk-e
egy ilyen menetre. 


Szerencsére éppen elértük a 9.30-as MAGLEV-et, lehuppantunk
két szabad helyre, és élveztük a döbbenetes száguldást. Különösen az volt
izgalmas, amikor a kanyarban bedőlt a vonat, és még jobban érzékeltük a
hatalmas sebességet. Az egész út másodpercre pontosan 7 perc 15 másodpercet
vett igénybe, úgyhogy mielőtt feleszméltünk volna, már meg is érkeztünk a Pudong nemzetközi repülőtérre.






Mivel tengernyi időnk volt még a gép indulásáig,
jóízűen megreggeliztünk, majd türelmesen vártunk, hogy megnyisson a check-in
pult. Szerencsére este még a hotelben sikerült online lefoglalni az ablak
melletti helyeket a China Eastern járatra, így megnyugodhattunk, hogy a 11 órás
utat nem a középső ülésekbe zsúfolódva kell eltölteni. Beszereztük a
beszállókártyákat, átestünk az útlevélvizsgálaton és a biztonsági
ellenőrzéseken, majd vártunk a beszállás megkezdését.




A gépünk indulása 12.50-re volt előirányozva, s
előzetesen semmi jele nem mutatkozott annak, hogy nagyobb késésbe szaladnánk
bele. A gép időben megérkezett, időben megkezdődött a beszállás, s mire
mindenki elfoglalta a helyét, alig voltunk 5-10 perccel elmaradva a
menetrendhez képest. Aztán csak vártunk. És vártunk…és vártunk. Az égvilágon
semmi sem történt, senki sem értette, miért nem indulunk. Teltek-múltak a
percek, az egyetlen infó, amit a kapitány bemondott, hogy nem kaptunk még
engedélyt a felszállásra. Hát, kösz, erre amúgy nem jöttem volna rá magamtól!
Visszakapcsoltam a 3G-t a telefonon, megnéztem mit ír a reptéri honlap az
indulásokról. Kiderül, minden második gép 30-80 percnyi késéssel indult. Amúgy
nem különösebben izgatott volna minket egy nagyobb késés sem, ha nem kevesebb,
mint másfél órás tranzitidővel kellett volna számolnunk Párizsban, így viszont
minden egyes perccel csökkent az esélye annak, hogy elérjük majd a budapesti
csatlakozást. 




Végül bő másfél órás késéssel (14.22) tudtunk
elindulni, ami két nem túl szívderítő dolgot jelentett – egyrészről 12,5 órát kell együltő helyünkben elviselni a gépen,
másrészről gyakorlatilag lenullázódott az esélyünk a sikeres átszállásra. Igyekeztünk a landolásig nem izgulni mindezen, s amíg ránk
nem szóltak (többször), hogy húzzuk le az ablak sötétítőjét, gyönyörködtünk az
alant húzódó tájban. Persze a stewardessek szigorától függetlenül, én renitens
módon kikukucskáltam időnként az ablakon, s ha valamilyen szép hely fölött
húztunk el, felőlem mondhattak akármit, én bizony nem húztam le a rolót. 






Amikor már végképp nem látszott semmi, vagy felhőben
repültünk, jobbára filmezéssel ütöttük el az időt. Megnéztem a Star Wars: Az utolsó Jediket, és
matadorviadalra kényszerített, jámbor bikáról szóló aranyos animációs filmet, a
Ferdinándot.  Mielőtt még
megkezdtük volna az ereszkedést Párizs felé, jeleztük a stewardessnek, hogy
extrém rövid csatlakozással utazunk majd tovább, hadd üljünk közelebb a
kijárathoz. Gond nélkül átültetett minket a másodosztály első székeibe néhány
utastársunkkal együtt, majd lassan megkezdtünk a leszállást. A bő 11 órás út
végére szerencsére sikerült a kezdeti másfél óra késést 45 percre redukálni.




Pontban 19.48-kor landoltunk a Párizs Charles de Gaulle reptéren, s még jó
15-20 percet gurultunk, míg a gép a végleges parkolóhelyére be tudott állni.
Ahogy lehetett, már pattantunk is fel és mentünk volna a kijárat felé, amikor a
szinte teljesen üres első osztály légiutaskísérője az utunkat állta. Itt bizony
mi még nem mehetünk át, meg kell várnunk, míg az első osztály utasai feltápászkodnak
és méltóztatnak elhagyni a helyüket. Mutogattuk neki, hogy ember, kb. 20
percünk maradt elérni a csatlakozást, engedjen már utunkra minket. Tüzetesen megvizsgálta
a pesti gép beszállókártyáját, szinte látszott, hogy forognak az agyában a
fogaskerekek, majd nagy nehezen elengedett minket. Andival óriási vágtába
kezdtünk, s pont elértük a következő terminálközi buszt. Ezután levágtunk még
egy sprintet a beszállókapunkig, ahol már szinte senki sem állt. Lekezelték a
jegyünket, majd felszállva a gépre egy végre hatalmasat szusszanhattunk. A gép
percre pontosan 19.45-kor indult. Útban hazafelé már csak egy dolog miatt
aggódhattunk, hogy vajon a feladott poggyászaink is rendben átkerültek-e a
gépre?




Kicsivel éjjel 11 előtt landoltunk Budapesten.
Kikeveredve a poggyászkiadó szalagokhoz árgus szemmel vártuk a csomagokat, ám alig
10-15 bőrönd érkezett párizsi járattal, úgyhogy nem lepődtünk meg, hogy miénk
sem volt köztük. Az elhagyott poggyászos ablaknál leadtunk az adatainkat, ahol
közölték velünk, hogy Dunakeszire – mint vidékre – plusz egy napos határidővel
tudják a csomagokat kiszállítani, mint Budapestre. (Komolyan, Dunakeszire
félóra kiérni a reptérről, míg a főváros távolabbi kerületeibe akár
kétszer-háromszor ennyi idő eljutni.) Hullafáradtak voltunk az egész napos
utazástól, úgyhogy már nem is akadtunk fel ezen különösebben, csak kitöltöttük
a papírokat és kisétálva a parkolóba vártunk, hogy Apáék befussanak…








Érdekes utólag belegondolni, hogy ahhoz képest, eleinte
mennyire tartottunk Kínától és az ott ránk váró körülményektől, gyakorlatilag
minden olyan döbbenetesen könnyen és flottul ment, hogy az már zavarba ejtő.
Ezer ponton elcsúszhattunk volna az előzetes tervekhez képest, olyannyira, hogy
az egész út borult volna, mégis óramű pontossággal működött szinte minden. Nem
késtük le a belföldi repülőjáratokat, gond nélkül sikerült taxit találni
Tangkouba, majd csatlakozó buszt a Huangshan lábához, és pont elértük az utolsó
felvonók egyikét. Az előre kinézett vonatjegyeket gyakorlatilag érdemi sorban állás
nélkül meg tudtuk venni mind, s csak minimális járatmódosításra volt szükség az
útitervhez képest. Mindenhova eljutottunk, ahova el akartunk, mindent, amit
akartunk, meg tudtunk nézni – leszámítva az eső miatt kihagyott Huashant. Bár a
kínai ünnepek (esetünkben a május 1.) idején híresen nagy tömegekkel kell
számolni a turisztikailag fontos helyszíneken, ez sem Shanghaiban, sem a
szűkkeresztmetszetnek gondolt huangshani túrázós napon nem ért el kritikus vagy
zavaró szintet. Több ízben láttuk a kék eget, még Pekingben is (!), amiről
előzetesen nem is álmodtunk. A kínai levegő minősége kétségtelenül rossz, de
lelkiekben már arra készültünk, hogy a maszk gyakorlatilag végig a napi
öltözékünk része lesz. Ehhez képest viszont, csak egyszer kellett elővennünk az
egész út során.


A kínai nyelvtudásom ellenére volt bennem egy jó
adagnyi drukk és félelem, hogy mennyire leszek képes elnavigálni egy olyan
tiszta nyelvi környezetben, ahol nem igazán lehet mankó gyanánt az angolra
támaszkodni. Hatalmas élmény volt a helyiekkel kínaiul kommunikálni, a
legkülönbözőbb élethelyzetekben – legyen az a pénztárnál, az étteremben, a
piacon, taxizás közben vagy az utcán. Úgy érzem, ezzel teljessé vált a hosszú,
közel hatéves kínai nyelvtanulási fejezete az életemnek, mivel – a nyelvvizsga
után – élesben is sikerült megállnom a helyem, igazolva a belefektetett rengeteg
időt és energiát. S bár tény, hogy nem lehetetlen mindenféle kínai tudás nélkül
bejárni Kínát, viszont már egy nagyon alap nyelvismerettel is fényévekkel
könnyebb dolgunk van, és csomó fölösleges kört, idegeskedést spórolhatunk meg
önmagunknak. A kínai emberek elképesztően segítőkészek, de azonnal zavarba
jönnek, ha angolul próbálkozunk nálunk. Pár szónyi kínaival azonban egyből
kinyílik a világ és teljesen máshogyan állnak hozzád, mint külföldi utazóhoz.


Olyan életre szóló, felejthetetlen élményekkel
gazdagodtunk Kínában, hogy felsorolni is nehéz. Hihetetlen belegondolni, hogy két
és fél hét leforgása alatt megmászhattuk a kínai Nagy Falat, gyönyörködhettünk
a huangshani napfelkeltében, élőben láthattuk az Agyaghadsereget, Shanghai
páratlan folyómenti sétányán andaloghattunk, bejárhattuk pekingi Tiltott
Várost, fotózkodhattunk a híres Tienanmen téren, felfedezhettük Xi’an
kulturális helyszíneit, Pingyao autentikus Ming-kori óvárosát, valamint Suzhou
hangulatos kertjeit és kanálisait.


Andival már nagyon nagy szükségünk volt arra, hogy
valami jó is történjen velünk idén, márpedig Kína messze a legjobb dolog, amit
2018 eddig hozott nekünk. Nagyon örülök, hogy egy újabb izgalmas országot
fedezhettünk fel együtt, ahova egyszer még biztosan visszatérünk…

Tovább az eredeti oldalra!
Mászás Iránban, a "kevéssé ismert négyezresek" kategóriában
Állatbarát turistáskodás - How to travel animal-friendly
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni:
Belépés
Regisztáció
hirvezeto.hu logo

Új generációs hírportál. Hírek, video, podcast, blog! Állítsd be kedvenc hírforrásaidat és kövesd az igazán fontos híreket.

Hasznos Linkek

 

Copyright © HírVezető. Minden jog fenntartva!