Mászás Iránban, a "kevéssé ismert négyezresek" kategóriában
A Sabalan
megmászása testhezálló feladatnak ígérkezett: egy 4811 méter magas vulkánt egy
nap alatt megmászni akklimatizáció nélkül, könnyű felszereléssel, a mászószezon
vége után pár héttel, megfelelő információk nélkül, kellemesen kilendített a
komfortzónámból.
A neten nem sok mindenttaláltam róla, a blabla kivételével (a zoroasztriánusok szent hegye,
rétegvulkán, július végén és augusztus elején összesen négy hétig nincs
befagyva a krátertó), főleg nem arra vonatkozóan, ami a szezonon kívüli mászást és a technikai
részleteket illeti. Annyit tudtam előre, hogy egy héten belül melyik napra mond
tiszta időt az internet okossága (értsd: nem havazik és nincs mínusz), és azt
lőttem be.
Az előkészületek
Ardabilban kezdődtek. Lassan kezdem megszokni, hogy egy-két turistás nagyváros
belvárosának (Teheránban mondjuk olyan sincs) kivételével senki nem beszél
angolul egy rohadt szót sem az oké meg a thankyou kivételével, ezért kénytelen
vagyok én alkalmazkodni. De egy szóló magashegyi túra leszervezése meglehetősen
felelősségteljes kihívás, amit a
taxisoktól és éttermekből összekukázott perzsámmal nem túl könnyű
lebonyolítani. Ardabilban egyik este egyszerűen kinéztem egy olyan terepjárót,
amiről látszott, hogy járnak is vele terepen, és bekopogtam az ablakán a piros
lámpánál, hogy a Sabalanra akarok menni. A sofőr fél percig szerencsétlenkedett
az angollal, majd folyékony németre váltott, leírta egy papírra, hogy jutok
oda, majd megadta a nővére telefonszámát, aki a hegy lábánál lakik. Minek ide
internet... Végül persze nem hívtam fel, de jó volt A-tervnek egy pár órára.
Másnap reggeltaxiba ültem, és egyszerűen elvitettem magam az aszfaltút végéig, vagy 3000
méter magasra. Hideg volt és köd és teljesen kihalt minden. Találtam egy
szakit, aki azt mondta, hogy itt ne maradjak, mert éjjel megfagyok és egyébként
sincs itt senki. Másnap reggel korán próbálkozzak újra, hátha van valaki,
akihez tudok csatlakozni. Egyedül ne másszak, medvék és farkasok vadásznak,
rendkívül változékony az időjárás, nehéz a terep. Ja, és nincs guide. Abban
maradtunk, másnap reggel 7-re visszajövök, legalább vigyen föl a menedékházig
3600 méter fölé, és ha semmi sem jön össze, ott bóklászok picit, aztán
legyalogolok egy hőforráshoz, ázok ott egy keveset, majd visszataxizok
Ardabilba. Vagy Ardabilbe. Ez volt a rosszabb forgatókönyv. A jobbik megoldás csak
az elképzeléseimben létezett egyelőre.
Ahogy estekisétáltam a hegy lábánál lévő Lahrud nevű falu végébe, hogy megnézzem távolról
a hegyet naplemente előtt, az út túloldaláról elkezdett integetni az a fószer,
aki napközben lebeszélt arról, hogy a hegyen éjszakázzak. Bemutatott egy másik
arcnak, hogy ő a guide, holnap fölvisz. Majd bemutatott egy hevenyészett
költségvetést, hogy falutól a csúcsra és onnan vissza a faluba három és fél
dollár. Miután vagy háromszor rákérdeztem, hogy biztos annyi-e, leírtuk egy
papírra is. Próbáltam elmagyarázni, hogy délelőtt háromszor ennyiért akart fölvinni
terepjáróval, tehát biztosan többet adok, le is írtam egy papírra, de nem
értette, hogy miért akarok fölfelé alkudni. Végül ráhagytam. Este már majdnem
aludtam, amikor bekopogott az arc, hogy nem annyi, hanem tízszer annyi.
Mondtam, hogy jól van, tudom, de azért elég béna volt a délutáni performansza.
(A félreértés főleg a turisztokat érinti, meglepett, hogy a helyiek ennyire
benézték. Ha nem lett volna leírva, el sem hiszem. A hivatalos pénznem a riál,
amiből ha van 10 egységed, azt tomannak hívják. Mindenki tomanban számol. A
legnépszerűbb bankjegy a 100.000 riálos, ami 10 ezer toman, de csak 10 tomannak
mondják. Tehát ha valami szóban 10, az papíron 100.000, és nagyjából 70
dollárcent értékű.)
Másnap reggel
pontban ötkor egy végtelenül szakadt terepjáróban várt rám két szaki, teáztak
és sajtot ettek. Pár értelmetlennek látszó megálló után fölmentünk a hegyre az
út végéig. Valamiért az volt a meggyőződésem, hogy aki guidenak mondja magát,
mások is guidenak mondják, és fölvisz embert a hegyre, az guide. Kezdetben ezt
a meggyőződésem erősítette, hogy 1. tudta, hogy hova megyünk, 2. volt nála elég
meleg ruha (mondjuk a tesóját is hozta, aki egy szál tornacipőben volt, majd a
térdig érő hóban két zokni közé felhúzott egy-egy nejlonzacskót, de akkor már
szinte mindegy volt), 3. Volt nála plusz mászóbot, ami nálam nem.
Ez az illúziófölfelé menet elszállt. Le-lemaradoztak, nem annyira bírták fölfelé, és ketten
kevesebb vizet hoztak magukkal, mint én egyedül, így végül az enyémet itták.
Amit persze szívesen megosztok velük, de amikor kiszáradva jöttem lefelé, azért
elgondolkoztam, hogy ha valami baj történne velem, akkor vajon hogyan jutnék
le. Végül mire leértünk, nem meglepő módon kijött rajtam a magaslati betegség,
mégiscsak egy 4800 méter fölötti vulkánra mentünk föl előzetes akklimatizáció
nélkül. Ők elkezdtek teát főzni, én meg kértem, hogy menjünk le 3000 méter alá,
mert pokolian fáj a fejem és befeküdnék a lenti termálvízbe. Valamiért nemigen
vették a lapot, így elindultam gyalog, ami kicsit sem zavarta őket. Nagyjából
fél óra múlva követtek kocsival. Nagyon kedvesek voltak amúgy, de az valahogy
nem ment át, hogy valójában fizető kliens vagyok, nem a haverjuk, és ha szarul
vagyok a hegyen és tudom, hogy muszáj lemennem, akkor nem hagyni kell a hülyét,
hogy induljon lefelé egyedül, hanem mondjuk lemenni vele vagy levinni kocsival
és fél órával később főzni azt a fakin’ teát. Egyébként belátom, az én elvárásaim
voltak túlzottak, errefelé nemigen létezik fizetős turizmus, külföldiek
szezonon kívül meg egyáltalán nincsenek, szóval nem volt sok alkalmuk
kitapasztalni a piac működését.
Lefelé botladozásközben csatlakozott hozzám egy róka. Alighanem kaja után kutatott, nagyon
érdeklődve jött végig, hol előttem, hol mögöttem, amikor pedig megálltam
fényképezni, annyira közel jött, hogy az orrával megbökte a telefonom. Úgy
látszik, a hegyekben szegődnek mellém állatok alkami cimborának, legutóbb egy hatalmas
pásztorkutyával osztoztunk a hegyi ösvényeken. Sajnos rókakaja nem volt nálam,
csak egy gránátalma, de azt nem meglepő módon nem eszi.
Magáról a
mászásról elég annyi, hogy fantasztikus volt, de rendkívül megerőltető. Nem
technikás, csak néha térdig érő porhóban mászni és visszacsúszni,
akklimatizálódás nélkül egyre gyakrabban meg-megállni, végül pedig lefelé azt
érezni, hogy ha csinálok háromezer guggolást sem lennék ennyire kész. A keleti
oldalról, ahonnan másztam, összesen egyetlen út van, úgy ahogy kijelölve. Ha
eltévesztem, szakadék szélén vagy gleccseren találom magam. A csúcson lévő
krátertó szépen befagyva, egyedül az zavart, hogy üvöltve beszélgettek a
helyijeim, majd egyszer csak előkerült egy kis spíker, ami onnantól kezdve az recsegtette
a helyi dalokat, így a természet csendjei/hangjai nem annyira érvényesültek. De
nagyon autentikus élmény volt, mindenhol ez van a Közel-Keleten.
Végül megvolt ameleg vízben ázásom is. A hegy lábánál egy Gotor Su nevű helyen (a su törökül
víz, errefelé törökül/azeriül beszélnek
a népek) van egy darab medence, amit bekerítettek a helyiek és
belevezették a meleg patakot. A szolgáltatás, avagy a hozzáadott érték annyi, hogy egyrészt valaki kibetonozott egyszer
egy medencét, meg valaki bevert pár szöget a falba, amire föl lehet akasztani a
ruhákat. Amikor beléptem, minden tekintet rám szegeződött. A medence egyik
sarkában, ahol melegebb volt a víz, kb. harminc alsógatyás szőrös férfi bámult
egy nagy kupacban. Amint beleereszkedtem a vízbe, azonnal odahívtak maguk közé,
hogy ott jó meleg. Életem egyik leginkább homoerotikus élménye volt, nem mintha
bárki hozzám ért volna, de akkor is, az a sok őszintén bámuló tekintet egy
bikinis csajt sem falt volna föl ennyire. Végül a tömegben felismertem egy
faszit, akivel két nappal korábban egy Sarayen nevű faluban egy másik
termálvízben áztunk, ő mindenkinek elmondta, hogy magyar vagyok és turista,
majd begyűjtöttem az elismerő pillantásokat a hegy megmászása miatt.
Mire visszaértemLahrudba, már csak annyi vágyam volt, hogy ehessek és alhassak. Az evéstől pár
perc smúzolás, az alvástól, amit éjszakai buszon képzeltem el, bő egy óra
taxizás választott el. Este Lahrudból fuvart találni Ardabilba nem könnyű, de
mivel a riál annyira értéktelen, hogy néha már nekem kellemetlen, amikor
megkérdezik, hogy mennyiért váltottam dollárt legutóbb, egyszerűen megkérdeztem
az étterem mellett csellengő szomszédot, hogy mennyiért visz be a 85
kilométerre lévő városba. Amikor azt mondta, 70 (most már ti is tudjátok, hogy
az 700.000), gyors fejszámolás után úgy gondoltam, öt dollár nem olyan sok egy
ekkora fuvarért, és azonnal igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy azonnal
indulunk.
Ez a két napos
hit’n’run túra a benne rejlő összes kihívással és bénázással maximálisan
meggyőzött arról, hogy érdemes végigmásznom Irán négyezreseit. Úgy Alam Kuh,
Ostoran, Taftan, Zard Kuh és közel négy tucat társa, várjatok, pár éven belül biztosan
találkozunk!
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: