Motor, sör, hegyek, Vietnám
Egy lány jönszembe véresre horzsolt arccal. Meg egy felkötött karú fószer. Meg sok
sántikáló tini. Bekötött kezek, lábak, szétégetett vádlik, varas térdek, combok
és eltört könyökök. Mindezt nem a baleseti sebészeten láttam, hanem Hanoi
óvárosában csellengve. Itt gyűlnek össze tömegével azok a nyugati titánok, akik
befejezik észak-vietnami motoros túrájukat.
A megugrandó léc
nem túl magas. Az automata váltós robogók elterjedése óta kijelenthető, aki tud
biciklizni, az tud motorozni is. Persze ez nem azt jelenti, hogy közlekedni is.
De kezdem az elejéről.
A nyaramat,
szigorúan befektetési céllal, nagyrészt Vietnámban és Laoszban töltöttem.
Délkelet-Ázsiát viszonylag jól bejártam az utóbbi években, most olyan helyekre
fókuszáltam, ahol nem voltam korábban. Ezen helyek egyike Vietnám Ha Giang nevű
tartománya, a legészakabbi. Arról nevezetes, hogy a cukorsüveg-szerű hegyei
között kiváló motoros túrákat lehet tenni. Sajnos néhány évvel lecsúsztam az
indianajoneskodást és alaposan kiépített rendszerrel találtam magam szemben,
azonban szezonon kívül, a szokásos menetiránnyal szemben haladva és térkép
nélkül sikerült elkerülni nemcsak a tömeget, de néha mindenki mást is.
Észak Laoszból
érkeztem Dien Biem Phu-nál lépve át a határt, majd egy hetet Sapaban töltöttem.
Sapa a helyi Alpok, sajnos a kínaiak nagyon felkapták, így rá sem ismertem a
korábbi álmos kisvárosra. Miután elvertem csomó időt túrák bejárásával,
motorozással és sörözéssel, valódi célom, Ha Giang felé vettem az irányt. Vietnámban
az utóbbi években leterjedtek a fekvős éjszakai buszok, így egyből szívesebben
vállaltam a 8-10 órás éjszakai utakat.
Útközben sokszor
elgondolkoztam, egy magamfajta felfedezős alkatnak van-e értelme ilyen helyekre
jönni. A konklúzió az, hogy a világon semmi. Mármint nincs benne kihívás, sem
fizikailag, sem intellektuálisan. Viszont minden nagyon könnyen megy: nyaralni,
kikapcsolódni, nem stresszelni, nem előre tervezni és sodródni tökéletesen lehet. Meg persze gyönyörködni
a könnyen elérhető természeti szépségekben, ami a ismét a legfőbb célom volt.
A múltat nem
sírom vissza, mégiscsak a 21. században vagyunk, aki lemarad és nem tud
változni, az sose lesz képben többé. De azért néha hiányoztak azok a ma már
fölösleges körök, amiket az első utazásaimon futottam: szálláskeresés
(beszélgetni kellett a helyiekkel!), alkudozás a szállásra, buszok
menetrendjeinek a kiderítése és a valósághoz fűződő viszonyuk kitapasztalásának türelemjátéka,
valamint a nálam lévő büdzsé betartása. Továbbá helyi térképek beszerzése,
leírások és kézzel rajzolt skiccek alapján tájékozódás és egy csöpp állandó
bizonytalanság a már meglévő és a frissen megszerzett tudásban. Ehhez képest mi van
ma? A reptéren belelapozok a Lonely Planetbe. Hopp, találok egy érdekes infót,
ott azonnal letorrentezem pdf-ben. Begurulok egy ismeretlen városba, a
buszpályaudvar előtt öt perccel rámegyek a booking-ra és kinézek és befoglalok
egy helyet, majd hívok egy übert (snapp-et, grab-et, careem-et) és olcsón
elvisznek a szállásra, ahol úgy köszönnek, hogy hello Mr Daniel, most láttuk a
foglalást és minden fasza. Van online buszmenetrend, amire jegyet is lehet venni,
esetleg késő éjszaka másnap reggelre veszek egy repülőjegyet egy random helyre 35
dollárért, és 10 órával később már ott is vagyok.
Lenyűgözően
egyszerű lett utazni – pontosan annyira bonyolult, mint Budapesten békávézni
(néha még egyszerűbb is). Időnként erősen vágyom vissza Afrikába, ahol még akadnak
kihívások.
Ha Giangba
éjszakai megérkezni megterhelő. Legalább ezer méterrel alacsonyabban van, mint
Sapa, azonnal mellemre térdelt hajnali a pára és a forróság. Négy óra ájulást
követően szembesültem azzal, hogy mennyire egyszerűvé vált a letaposott úton
való utazás. Évek óta nem voltam turistás helyen, a legutóbbi valamire való
utazásom Borneón volt, de ott sem volt túl nagy a forgalom. Most viszont a
recepción béreltem egy kismotort, kaptam infót és jótanácsot, elzártam a
hátizsákom és kora délután kigurultam a hostelből. Már csak egy ékszíjat
kellett vennem, amivel fölerősítettem a szatyromat magam mögé az ülésre és robogtam
a hegyek közé. A tájról inkább nem írok, unalmasan váltakozott a szép, az egzotikus
és a drámai tengelyen.
Vietnámbanmotorozni olyan, mint Oroszországban vonatozni vagy Indiában tuktzukozni: aki
nem csinálja, ott sem volt. Jómagam nem számítok rutinos versenyzőnek motorozás
terén. Viszont ahhoz már elég öreg
vagyok, hogy a közlekedési balesetben önhibámból megsérülés a lúzerség
kategóriájába essen. Szóval óvatos duhajként úgy közlekedem, hogy rajtam kívül
mindenki hülye, és ez a taktika általában megvéd a közlekedésre valóban alkalmatlan,
elsősorban nyugati ízirájderektől (nemcsak itt, Erbilben meg Teheránban is).
Annyit néztem ki
előre, első estére nagyjából meddig szeretnék eljutni. Miután órákig senki nem
jött szembe, azt hittem, rossz évszakban jöttem. De aztán estére befutottam egy
faluba, ahol hirtelen megszaporodtak a robogós tinik és őket követve eljutottam
az első – és utolsó – tömegszállásra. Isten háta mögötti tüneményes falu, benne
vagy 80-100 nyugati fiatal egy vagy két szállásra szétszórva, sör, wifi és
bulika. Első este beleszagolhattam, milyen lenne szervezetten, társasággal
menni. Szerencsére kiderült, hogy az én útvonalam épp az ellenkező irányba
megy, mint a megszokott, így nem fogjuk egymást kerülgetni ugyanazokkal a fazonokkal.
Tulajdonképpenegyhangúan teltek a napjaim: motorozás, sörözés, motorozás, ebéd, sör,
motorozás, patakban fürdés, motor, sör, vacsora, sör. Mivel nem siettem sehova, egy Dong Van nevű kisvárosban
állítottam föl a bázisom és egy nappal meghosszabbítottam az egyébként három
napos kört. Este a helyi főtéren beültem egy nagyon helyinek látszó helyre, és
kértem egy NAGY pálinkát. Mutattam, hogy
nem pohárka kell, hanem valami nagyobb. Erre teletöltöttek egy sörösüveget a
pálinkáshordóból, kértem mellé egy liter vizet meg két kólát és skypeon
keresztül közös aljasodásba kezdtem az otthoni barátaimmal. Közben
megvacsoráztam, órákkal később elfogyott a pálesz, kértem még egy pohárral,
majd fizetni akartam. Összesen három dollárba került az este, a pohár páleszt
ajándékba kaptam, mert nem hitték volna, hogy tudok még járni (erre jó a 90
kilós test meg a sok víz, többek között).
Másnap elmentem
az ország legészakibb pontjára, egészen a kínai határig, annyira, hogy kicsit
át is illegálkodtam egészen addig, amíg meg nem láttam az aknamezőt jelző
táblákat. Este befutott egy amerikai – dél-afrikai társaság. Már mentem volna
lefeküdni, amikor a sötét utcán elém álltak, hogy nem tudom-e véletlenül,
honnan lehet spanglit szerezni. Történetesen tudtam, mert ebédnél a helyi olasz
étterem menedzsere, egy ausztrál fószer egy akkora dzsojintot szívott
mellettem, hogy az utca végéből éreztem. Elküldtem őket az étterembe és húsz perc
múlva boldogan tértek vissza: az ausztrálnál nem volt, de átfüttyentett az utca
túloldalára egy helyi komának, az átjött és meg is volt a biznisz.
Fölültünk a
tetőre beszélgetni, így kiderült, hogy amerikai barátunk hajléktalan.
Megkérdeztem, honnan jött, azt mondta, USA. Oké, de melyik államban lakik.
Egyikben sem, hajléktalan vagyok, felelte, de bevallotta, hogy egy arizonai
raktárban van pár cucca, úgyhogy legyen mondjuk arizonai. A dél-afrikai
békefenntartó volt Boszniában, arról beszélgettünk egy sort, majd lelépett és
egyedül maradtam az amerikaival. Meg is bántam, bántóan nem tudott semmit
semmiről, de nagyon magabiztosan nyilatkozott, hogy a szerbeknek biztos igazuk
van, meg hogy ki tudja, volt-e népirtás. Bő egy év Bosznia és három Mars mira
végigyaloglás után inkább úgy döntöttem, túl fáradt vagyok a hülyékhez és
leléptem aludni.
Másnap szolid
tempóban visszahajtottam Ha Giangba, leadtam a motort és elhatároztam, ide még
visszajövök alaposabban körülnézni.
Hanoiban voltam
már párszor, most elsősorban csak sörözni meg enni akartam, meg találkozni
Pierre-el, a marseillesi szakáccsal, akivel úgy hat héttel korábban Laoszban
verettük egy hétig. Amire nem számítottam, hogy Hanoi óvárosa backpacker gettó
lett – lehet, hogy nem most, de most tűnt fel először. Gyakorlatilag mozdulni
sem lehet, annyi emberrel, úgyhogy délelőttönként olvastam és galériákba jártam,
délután edzés, este sörözés (a sarki házi főzés, a bia hoi 30 dollárcentre
drágult poharanként!). Nyílt egy amszerdami stílusú coffee shop, ami teljesen
illegális kéne, hogy legyen, de valamiért hivatalosnak látszóan működik, rendes
nyitva tartással és nyilvánvalóan lefizetett helyi hatóságokkal. Ugyan csomót
beszélgettem kedves emberekkel, de néhány nap alatt eluntam ezt a szép életet
és átrepültem Kambodzsába.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: