Athén
Előzmények
Hihetetlen
belegondolni, hogy közel 22 éve jártam utoljára Görögországban, amikor még egy
családi utazás keretében Korfu szigetén nyaraltunk. Az odavezető, hosszadalmas
buszútról már csak néhány emlékfoszlányom maradt, de emlékszem például, hogy az
üléseken eldőlve, a „Willy” nevű puha, plüss delfinemre dőlve aludtam, s mire
felébredtem, már Görögországban jártunk. Mielőtt átkompoztunk volna Korfura,
nagyjából egy fő látnivalót iktattunk be a szárazföldi részen – a Meteoráknál
tett látogatást. A jellegzetes formájú sziklaormokra épült kolostorok látványa
még gyerekfejjel is lenyűgözőnek hatott, amit sosem fogok elfelejteni. Ezt
követte a bő egyhetes korfui nyaralás, az élményszámba menő tengerpartozással,
s a sziget autós felfedezésével, mielőtt átkompoztunk Olaszországba, s Nápoly,
Róma érintésével jöttünk haza.
Érdekes,
hogy azóta nem igazán került szóba egy újabb görögországi utazás lehetősége, s
bármennyire számít Magyarországról nézve egy népszerű nyaralóhelynek, a mi
esetünkben erre valamiért bő két évtizedet kellett várni. Anyukám ugyan
eltöltött egy kis időt Athénban még Dél-Afrika felé menet az ezredforduló
környékén, de a vacsorára kapott, ízetlen csirkehúst leszámítva nem hagyott
benne mély nyomokat a görög főváros.
Sokat
segített egy újabb görög kiruccanás ügyén a tény, hogy a Wizz Air bő egy éve
elindította Budapestről a közvetlen athéni járatát, így immár a jellemzően
túlárazott görög nyaralóhelyek mellett végre a főváros is felkerült a fapados
térképre, mely azonnal gondolkodóba is ejtett minket. Szerencsére Athén esetén
könnyebbséget jelent, hogy a másik ultra fapados társaság, a Ryanair is
üzemeltet ide Budapestről járatokat, úgyhogy ezeket kombinálva könnyen
optimalizálhatjuk a repjegyek költségét. Így találtunk mi is egy ideálisnak
mondható járatkombinációra, melyhez ráadásul még szabit sem kellett kivenni.
Péntek este ki, vasárnap délután vissza - nettó másfél nap Athénra az
előzetesen olvasott útleírások alapján akár elegendőnek is mutatkozhat. Mivel
Andi gondolkodás nélkül rávágta, hogy menjünk, nem is tétlenkedtem sokat. Így
történt tehát, hogy még alig köszöntött be a tavasz, az elkövetkezendő bő két
hónapra már kilenc repjegy lapult a zsebünkben.
1. nap – Érkezés Athénba (2019.
május 24.)
Bár
a gépünk csak este 7 körül indult, ez egyben is azt jelentette, hogy legkésőbb
délután negyed hat körül ki kellett érnünk a reptérre. Megkönnyítendő a kijutás
körüli mizériát, home office-t kértünk a pénteki napra, szüleimet pedig
megfűztük, hogy vigyenek ki minket kocsival. Anyáék fél öt előtt pár perccel be
is futottak. Indulás előtt még gyorsan felköszöntötték Andit, akit szülinapi
ajándékként egy Eyewitness Travel: Top10
Athens útikönyvvel és némi almáspitével leptek meg.
Bár
eleinte aggódtunk egy lehetséges péntek délutáni dugótól, gond nélkül sikerült
5-re kiérni a reptérre. Gyors búcsú szülőktől, majd miután kigördültek a
terminálépület elől, egyből a biztonsági ellenőrzések felé vettük az irányt.
Mire átverekedtük magunkat a security részlegen, még bő félóra maradt a beszállókapu
bejelentésig, úgyhogy addig is lecsüccsentünk almás pitézni egyet. Amikor már
úgy ítéltem meg, ideje lenne kiírniuk a kapukat, elmentem meglesni a járatokat
mutató óriáskijelzőt, ám csakhamar lehervadt a mosoly az arcomról.
- "A kapubejelentésig
hátralévő idő: 57 perc."
- "Az indulásig
hátralévő idő: 59 perc."
- "Hmm, gondolom, az
egyik információ téves."
- állapítottam meg magamban, s szomorúan visszaballagtam Andihoz a rossz
hírrel.
Sajnos
nem kellett rá sokat várni, hogy a sokatmondó "késés" megjegyzés is a
járatunk mellé kerüljön, eleinte 45 perces csúszást prognosztizálva. Negyed
nyolc körül végre kiírták a kapuszámot, úgyhogy lesiettünk a fapadosokat
kiszolgáló hírhedt bádogkarámhoz, ahol aztán újabb háromnegyed órás ácsorgás
következett. A legdühítőbb az egészben, hogy még a gépünk meg sem érkezett, de
az utasokat bezzeg kiterelték ebbe a balkáni körülményeket idéző helyre.
Amikor
végre begördült a Ryanair Boeingje és kipaterolták az érkező utasokat, az
emberek valósággal megrohamozták a gépet. A tülekedés helyett én addig azzal
szórakoztattam magam, hogy rákerestem a repülő lajstromjeléére (EI-DLI),
megnézni, milyen régi "madárral" tervezünk repülni. Az első cikk,
amit a Google kiadott, nem bizonyult túlságosan bizalomgerjesztőnek. Mint kiderült,
2014 júniusában, véletlenül hátra gurult 40 métert a római Ciampino reptéren,
melynek következtében a jobb oldali vízszintes vezérsíkját ledarálta egy
reptéri tűzoltó torony. A belinkelt képek a súlyosan megrongálódott repülőről
fölöttébb riasztónak hatottak, még jó, hogy nem olvastam tovább a gép
kártörténetét. Egy évvel korábban a csökkenő kabinnyomás miatt kényszerült
vészhelyzeti leszállásra Dublinnál, míg 2011 májusában a London-Trieszt útvonat
kellett egy frankfurti kényszerleszállással megszakítani a hidraulikus rendszer
meghibásodása miatt. Őszintén reméltem, hogy a mi athéni járatunk nem fog
belekerülni a történelemkönyvekbe...
Felszálltunk
a fedélzetre, s némi helyvariálást követően egy idősebb külföldi bácsika
érkezett a mi sorunkba harmadiknak. Láthatóan nem szívlelte a repülést, s
szorongását némi tömény elfogyasztásával próbálta enyhíteni. Első körben a duty
free boltban vásárolt vodka esett áldozatul a repülés oltárán, melyet az
úriember megtoldott egy gépen vett itókával. Andival már azt figyeltük, mikor
kap majd a hányózacsi után, de úgy tűnt, a bácsikát nem vágta fejbe az ilyen
mértékű alkoholbevitel, ami bárki másnál már instant májátültetéssel érne fel.
Miután
a narancssárgásan rikító napfény végleg eltűnt a horizont fölött, jobbára Andi
útikönyvét bújtam az út hátralevő részében.
Bár
a repülőút végére sikerült némileg lefaragni a késésből, így is csak éjjel
negyed 12 után landoltunk az athéni Elefthériosz
Venizélosz nemzetközi repülőtéren.
Miután
kikeveredtünk a gépből, végigtrappoltunk a kijárat felé vezető, végeláthatatlan
hosszúságú folyosón, majd a jelzőtáblákat követve a metró felé siettünk. Itt
már sajnos lezárt kapuk fogadtak, így jobb híján maradt a busz. A több reptéri
buszjáratból nem igazán tudtuk eldönteni, melyikkel kellene mennünk, így némi
kavargást követően végül az X95-ös jelzésű, Syntagma végállomásig közlekedőre
szálltunk fel. A jegyet a megálló melletti bódéból vettük, de több jegyautomata
is rendelkezésre állt, ám ott valamiért azok nem fogadták el a TransferWise
kártyámat. Bliccelni már csak azért sem érdemes, mert a felszállás után azonnal
jött az ellenőr, és lecsekkolta minden utas jegyét.
Maga
a buszút 30-40 perc lehetett. Andi gyorsan megnézte online a busz útvonalát, s
végül arra jutott, hogy lehet, érdemesebb 5-6 megállóval a vége előtt
leszállni, mivel onnan ugyanannyit kell még a szállásig gyalogolni, mint a
végállomásról. Ezzel nyertünk egy bő negyedórát, viszont így is jó 20 perces
gyaloglás várt ránk, míg feltűnt a szállásunknak (Hotel Frida) night club-okat idéző, rikító lila cégére.
Bár
már éjjel 1 óra körül jártunk ekkor, a recepciós rendkívül kedélyesen és
barátságosan fogadott minket, sőt extra figyelmesség gyanánt kaptunk tőle egy
maréknyi cukrot, és két félliteres ásványvizes palackot a szobakulcs mellé.
A
szobára sem lehetett semmi panasz, bár olyan fáradtak voltunk, hogy akár egy
pajtában is elaludtunk volna.
2. nap – Athén felfedezése (2019.
május 25.)
Az
extrém kései fekvés ellenére sem aludhattunk túl sokáig, mivel minden fórumon
azt olvastam, hogy a város fő látnivalójának számító Akropoliszra minél
korábban - reggel 8-9 körül - érdemes felmenni, elkerülendő a hatalmas tömeget
és a hőséget. Ennek ellenére a reggel 7.30-as ébresztőt egyikünk sem gondolta
komolyan, a szundi többszöri kinyomása után végül 8-kor sikerült felkelnünk.
Rendben összekészülődtünk, majd lementünk a recepcióra megkérdezni, hogyan
jutunk el leggyorsabban az Akropoliszhoz. A recepciós bácsi újfent nagyon segítőkésznek
mutatkozott. Elmagyarázta, melyik metrómegállóig érdemes mennünk, s többször
figyelmeztetett a zsebesekre, akik a metrón és látványosságok körüli
tumultusban szokták megrövidíteni az embereket. Utána még az utcára is kijött
velünk, hogy biztosan jó irányba induljunk el.
Reggeli
gyanánt útközben betértünk az egyik szimpatikusnak tűnő pékségbe (Café Veneti / Beneth), ahol egy-egy
péksüti mellé Andi kért még cappucinót is. Én valamilyen olívás, paradicsomos,
fetasajtos tekercset választottam, míg Andi a sajt-és húsmentes spenótos pite
mellett döntött. Jóízűen megreggeliztünk, majd az innen egy saroknyira lévő Victoria (Βικτώρια) metrómegállóhoz
siettünk. Többféle jegy- és bérlettípus közül lehet választani, attól függően,
mennyi időt töltünk a városban, illetve hány utat szeretnénk megtenni. Az alap
jegy ára 1,40€, mely 90 percnyi utazásra jogosít, leszámítva a repteret, ahova
kizárólag egy 10 eurós különjeggyel lehet kijutni. Jó vételnek tűnt a 22 eurós,
3 napos turistajegy is, melyben egy reptéri oda-vissza út és 72 órás korlátlan
tömegközlekedési bérlet foglaltatik. Mivel tegnap busszal jöttünk, már nem érte
volna meg ez a jegy, így végül egy 5 alkalmas bérletet kértünk, fejenként 6
euróért. A jegyautomata újfent nem fogadta el a Transferwise kártyámat (PIN-kód
helyes volt, viszont valamiért visszautasította a tranzakciót), így készpénzért
kellett megvennünk a jegyeket. Ahogy beszereztük az „Ath.ena” névre keresztelt, chippel ellátott jegyeinket, már léptünk
is be az elektromos kapukon a peronra, anélkül, hogy megnéztük volna, hogy
melyik irány kell nekünk. Mint kiderült, pont a másik. Szerencsére nem vont le
azért semmit, hogy utazás nélkül, fél percen belül ki is jöttünk a metró
területéről, hogy aztán a túloldali peronra keveredjünk át.
A
recepciós bácsi javaslatára a Thissio
(Θησείο) megállóig mentünk, mely az Akropolisz
(Ακρόπολη Αθηνών) bejáratához legközelebb fekszik. Onnan egy alig 10 perces
sétával jutottunk el a bejárat előtt hosszan kígyózó sorhoz. Annyi ember állt
ott, hogy külön előrementem megnézni, biztos a pénztárhoz állnak-e sorba (vagy
esetleg a WC-hez), de sajnos jó helyen jártunk. Időközben Andi beszélgetésbe elegyedett
egy szimpatikus, nyugdíjas korú, amerikai fekete párral, akik egy tengeri hajóút
keretében érkeztek pár napra Athénba (Αθήνα). Különösen a férfi
bizonyult közvetlennek, mesélte, hogy évtizedekkel korábban a
haditengerészetnél szolgált, melynek keretében itt, Athénban is megfordult
többször, most pedig elhozta a feleségét is. Megállapítottuk közösen, hogy bár
még délelőtt 10 óra sincs, már olyan tikkasztó hőség van, el sem tudjuk
képzelni, hogyan lehet ezt a meleget nyáron elviselni.
Időközben
szépen-lassan araszolva eljutottunk a pénztárakig, ahol a három működő ablakból
csak egynél lehetett kártyával fizetni – természetesen ott, ahol a tömeg is
állt, míg a készpénzesekhez úgy kellett összehalászni az embereket. Amikor már az ott ülők nagyon unatkoztak, elrikkantották
magukat jó görög akcentussal, hogy „CASH!
CAAAASH! (készpénz)”, és akkor néhány tétova látogató oda is beállt.
A
belépőjegy ára meglehetősen borsos, 20€, úgyhogy Andival arra jutottunk, inkább
megéri a 30 eurós kombinált belépőt választani, mellyel az Akropolisz mellett
az összes többi jelentős ókori helyszínt – beleértve az Agorát, Forum
Romanumot, Zeusz templomát, Kerameikoszt és Hadrianus könyvtárát – is fel lehet
keresni.
Már
kezdtem volna megbarátkozni a lehúzós jegyárral, hiszen világtörténeti
jelentőségű helyekről van szó, amikor a bejárathoz lépve a kezdetben mosolygós
jegykezelő hölgy szigorúan utánam szólt:
- „Uram,
EZT sajnos el kell tennie a hátizsákba!” – a fotóstáskám oldalzsebéből
kikandikáló Ludwigra mutatva.
Annyira
meglepett ez az abszurd, röhejes szigor, hogy reakcióként csak egy értetlen
nézésre futotta tőlem, mire a nő hozzátette, hogy nem szeretnék, ha mindenféle
kabalával lennének az ókori emlékek lefotózva.
Úgy
voltam vele, jól van, legyen béke, beteszem a táskába, aztán 20 méterrel odébb
nyilván kiveszem újra.
Ettől
függetlenül rendkívül izgalmasnak tartottam, hogy körbenézhettünk ezen a
legendás helyen. Az athéni Akropolisz több mint 2500 éves történelemre tekint
vissza, mely a perzsák fölött aratott i.e. 452-es fényes athéni győzelemmel
vette kezdetét. Ez jelentette az ókori Athén aranykorát, melyet a kiváló
államférfi és hadvezér, Periklész vezetése mellett élt meg a város. A Pallasz
Athéné istennőnek szentelt fenséges fellegvár a város legmagasabb pontjára, egy
150 méter magas, lapos tetejű sziklára épült, ahonnan bámulatos panoráma tárul
a szemünk elé.
Fel
voltam készülve rá, hogy alig néhány romos követ látunk majd, míg minden érdemi
látnivaló tetőtől talpig fel lesz állványozva, de e tekintetben kellemesen
csalódtam.
Az
első látnivaló, ahol megálltunk Herodes
Atticus Odeionja (Ωδείο Ηρώδου του Αττικού) volt, melyet építtetője, s
egyben névadója, Herodes Atticus athéni mágnás saját feleségének emlékének
szentelte.
Az i.sz. 161-ben épített, 5000 fő befogadására alkalmas,
kagylóformájú kőszínházat a fellegvár félnyugati lankáin alakították ki, s
különféle zenei koncertek tartására használták. Sajnos a herulok bő 100 évvel
később lerombolták az egészet, ám az 1950-es átfogó renoválásnak köszönhetően
újra birtokba vehette a nagyérdemű. 1955 óta itt tartják az ország egyik
legjelentősebb kulturális, zenei eseményét, az Athéni Fesztivált.
Ezután
a fellegvár épületkomplexumának bejáratát őrző, monumentális kapu, a Propülaia (Προπύλαια) lépcsőin kapaszkodtunk
fel, néhány száz embertársunkkal egyetemben. A rom formájában is lenyűgöző
márvány építmény építésével Periklész jóbarátját, Pheidiászt bízta meg, s
elődlegese feladata az Akropoliszba érkező emberek ellenőrzése volt.
Vele
szemben az Akropolisz kultusztemploma, az Erekhtheion
(Ερέχθειον) áll, melyet a város védnökének címéért versengő Poszeidónnak és
Pallasz Athénénak szenteltek.
A legenda szerint a két istenség ezen a helyen
vetélkedett egymással, s város annak kínálta ezt a megtisztelő címet, akitől a
legjobb ajándékot kapja. Poszeidón, a tengerek főistene állítólag a háromágú
szigonyát az Akropolisz sziklájába vájva forrást fakasztott itt, ami elég menő
lehetett volna, ha mindezt nem sós vízzel teszi - hát, ez a szakmai ártalom! Ezzel szemben a bölcsesség, igazságosság istennője, Pallasz Athéné az olajfát
adta a város lakóinak, mely az étel és olaj mellett értékes faanyagot is
jelentett az embereknek, így nemcsak hogy a város védőszentje, hanem egyben
névadója is ő lett. Maga az Erekhtheion nevét pedig arról a legendás királyról,
Erekhtheuszról kapta, akinek állítólag a közelben található a sírja.
Ezután
végre következhetett az Akropolisz fő látnivalója, Pallasz Athéné grandiózus
temploma, a Parthenón (Παρθενώνας). A
Pheidiász által vezetett, közel 10 évet tartó építkezést követően i.e. 438-ban
adták át a nagyközönségnek ezt a fenséges szentélyt, igaz, ezt követően még jó
6 évet elszöszöltek az épületet díszítő szobrok elkészítésével.
A sárgás színű, erezett pentelikoni
márványból készült, 71 méter hosszú templomot 46 darab dór stílusú oszlop vette
körbe. Belül egy külön ión oszlopsorral körbevett cellában helyezték el
Pheidiász mesterművét, egy 12 méter magas Pallasz Athéné szobrot, melynek bőrét
elefántcsontból, ruháját aranyozott üvegből készítették.
A szobor természetesen
már rég megsemmisült, viszont néhány kicsinyített másolat alapján sikerült jó
képet kapni róla. Bár a Parthenón az ókori görög kultúra virágkorának egyik
legfőbb jelképe, a későbbi korok meglehetősen mostohán bántak ezzel az
építészeti ikonnal. A 13. század elején például keresztény templommá
alakították át, majd a török hódításokat követően mecsetként működött tovább.
Később lőporraktárként hasznosították a szentélyt, melyet 1687-ben az ostromló
velenceiek gránátja felrobbantott. A robbanás következtében az oldalsó oszlopok
nagy része ledőlt, viszont a homlokfalak viszonylag jó állapotban maradtak meg.
A megmaradt szobrok többségét ellopták vagy eladták, így azok egy részét a
londoni British Múzeumban, vagy a párizsi Louvre-ban lehet fellelni.
Szerencsére néhány szobor megmaradt az itteni Akropolisz Múzeumnak is, de a nagyrészük
továbbra is külhonban található. Szerencsére maga a Parthenón – az Akropolisz
más épületeivel együtt – végül magkapta az egyik legfőbb kulturális elismerést,
amikor 1987-ben az UNESCO Világörökség részévé nyilvánították.
Fotós
szempontból a szikrázó napsütés, kék ég kiváló fényviszonyokat jelentett,
úgyhogy gyorsan minden irányból körbefotóztam a Parthenónt, mintha attól
tartottam volna, hogy bármelyik pillanatban beborul az ég. Ezután előkotortam a
kameraállványt és Andi intő szavai ellenére („Valaki fel fogja rúgni!”) beállítottam szépen egy időzítős, Andihoz
rohanós, majd vigyorgósan pózolós, közös képhez.
Már csak egy dolog maradt
hátra. Megkerestem a tökéletes pozíciót, körbenéztem figyelő tekintetek után
kutatva, majd előhúzva a táskám mélyére száműzött Ludwigomat, igyekeztem villámgyorsan
megkomponálni a „Ludwig az Akropoliszon” című fotómat. Ez a művelet normál
esetben alig venne néhány másodpercet igénybe, de a kazah út során elromlott a
fényképezőm objektívje, így csak elég körülményesen lehet vele fókuszálni.
Egyik kezemben a gép, másikban kitartom Ludwigot háttérben a
Parthenónnal…tökéletes…klikk. Megvan!
Már csak az 5 másodperces videófelvétel
kell a tervezett filmes montázshoz. Ludwig kitart, gép elő… jaj, megint az a
nyavalyás fókusz…állítom ide, állítom oda…jaj, csak most ne vegyenek észre.
Elindul a videófelvétel…1 másodperc…”Sir!
Excuse me, sir!”…”Ajajj, ez nekem
szól”…2 másodperc…”Sir! Please take
it down!”…”Hmm, úgy teszek, mintha
nem is vennék róla tudomást, csak fusson végig az 5 másodperc.”…3
másodperc…A férfi egyre türelmetlenebbül szólongat…4 másodperc…”Mindjárt vége.”…”SIR! Please take it down, now!”…5 másodperc, kikapcs.
Ó,
hogy hozzám tetszik beszéni? Igen, tessék, mit óhajt? Tetettem az ártatlant.
Rendkívül
tisztelettudóan, de ő is előadta, hogy sajnos holmi cuki plüssfigurákkal nem
szabad lefotózni az ókori emlékeket. Eleinte tettettem az értetlent, mint aki
most hallja először mindezt, majd jobbnak láttam a fogyasztóvédelmi indoklást
felhozni a védelmemben, miszerint 30 nyavalyás eurót fizettem ezért a jegyért,
melyen sehol sem szerepel (és a pénztárnál sem tájékoztattak), hogy bármi
ilyesfajta korlátozásra kellene számítanom. Márpedig ez így nem korrekt.
Emberünket ez nem hatotta meg, vélhetően a kifogásoknak egész tárházát hallotta
már „karrierje” során.
Ezután
pontosan ennek a bugyuta szabálynak az értelmét próbáltam firtatni, kinek fáj
az, hogy egy plüss rénszarvas lóg bele az Akropoliszos képbe? Erre mindenféle
marhaságot összehablatyolt arról, hogy „ki
tudja, milyen kereskedelmi és egyéb pénzszerzési célból készítem ezeket a képet”,
másrészről „nagyfokú tiszteletlenség
ezáltal viccet csinálni az ő emlékművükből”. Némi vitatkozás után
visszatettem a táska mélyére Ludwigot, majd bűnbánó arccal somfordáltam is
volna odébb, de azért ő sem most jött le a falvédőről.
- „A
képet uram! A képet sajnos ki kell törölnie.”
A
francba, reméltem, hogy ez a kis apróságot elfelejti. Gyorsan végigfuttattam az
opcióimat. Ha kitörlöm a képet, csak akkor tudom visszavarázsolni egy speciális
programmal, ha nem fotózom többet az SD-kártyára. Ám mivel mindössze egy 16GB
kártyát hoztam, a kisebbekre összesen pedig szinte biztosan nem fért volna el a
maradék másfél napnak az összes képe, videója, tudtam, ez nem jó opció. Megpróbáltam
alkudozni a felügyelővel, szépen kérleltem, mind hiába.
- „Ha
nem működik együtt, akkor a biztonságiakkal kell kikísérnem.” – szólt, majd
a szájához emelte a walkie-talkieját.
- „Jól
van, jól van, a pokolba is, kitörlöm a rohadt képet.” – elégedetlenkedtem.
Mókoltam
valamit a gépen, majd flegmán megmutattam neki a kijelzőt.
- „Pörgesse
tovább…még…még. Rendben, köszönöm uram. Minden jót!” – majd megkönnyebbülve
odébbállt.
Andi
odalépett hozzám kedvesen nyugtatgatva, hogy majd Photoshopban odamontázsoljuk
Ludwigot a Parthenón mellé. Ránéztem, majd az addigi bosszús tekintetem kaján
vigyorba fordult át.
- „Kedves
vagy, de nincs rá szükség. Nem töröltem ki semmilyen képet.”
Mindössze
annyi történt, hogy visszafelé pörgettem neki a fotókat, a Ludwigos előtt pedig
megálltam, mintha a sorozat végére értem volna, ő pedig nem akadékoskodott
többet.
Ezután
a kis riadalom után készítettünk még néhány közös képet, majd körbefotóztuk a
várost az Akropolisz keleti végében lévő kilátóteraszról, melyről egy óriási
görög zászló lengedezett a kellemes tavaszi szélben.
Ezt
követően megkerültük a Parthenónt, áldottuk a szerencsénket, hogy pont az
árnyékban lévő vége volt felállványozva, majd a Propülaián áthaladva az Akropolisz déli domboldalában kialakított Dionüszosz-színházat (Θέατρο του
Διονύσου) vettük közelebbről szemügyre, melyet a világ első színházának
tartanak. Első látásra nehéz elképzelni, hogy ebben a kicsi, romos építményben
egykor 15 ezer fős nézőközönség figyelhette az ókori görög drámaelőadásokat.
Mielőtt
a kijárat felé vettük volna az irányt, egy másik szabálysértést is el akartam
követni ezen a szent helyen. Honnan gyűjthetnék igazi athéni földet, ha nem az
Akropoliszról? Mivel minden irányban biztonsági őrök figyelőbódéi voltak,
gyorsan és feltűnés nélkül kellett cselekedni. Ami távolról cipőfűzésnek tűnt,
az egy alig kétmásodperces, sikeres földgyűjtő hadművelet volt valójában. Ezzel
sikerült minden előzetes célkitűzést teljesíteni, amit csak szerettem volna.
Napos Parthenón kép, pipa. Ludwigos kép, pipa. Andival közös kép az
Akropoliszon, pipa. Athéni föld az Akropolisz lábától, pipal. Így végül teljes
elégedettséggel léphettem ki az Akropolisz kapuján.
Szerencsére
az akropoliszos kombinált jeggyel bejárható többi ókori helyszín is a környéken
helyezkedett el, így azokat is szépen sorjában végigjárhattuk. A következő állomás
az innen alig 500 méterre található az Olümposzi
Zeusz-templom (Ναός του Ολυμπίου Διός) volt. Bár első látásra csak néhány
magányosan álló oszlop meredezik a romokat bemutató park közepén, közelebb érve
látjuk igazán, milyen hatalmas területen helyezkedett el ez az egykor
gigantikus méretekkel rendelkező építmény.
A fénykorában 104 óriási oszloppal
megtámogatott templom építését még Peiszisztratosz athéni türannosz rendelte el
i.e. 515-ben, hogy a rebellis athéniakat lefoglalja egy grandiózus projekttel.
A bukását követően az athéniaknak eszük ágában sem volt folytatni egy gyűlölt
zsarnok megalomán építkezését, így a projekt jó időre parkolópályára került. Közel
700 évet kellett várni, hogy Hadrianus római császár az i.sz. 2. század
közepére végre befejezze ezt a csodás építményt, akinek a helyiek hálából egy
kétemeletes diadalívet (Hadrianus-kapu)
emeltek emlékül. Sajnos a barbár invázió gyors pusztulást hozott a templomra,
melynek 104 magasztos oszlopából már csak 16 maradt meg.
Andival
körbesétáltuk a romokat, majd megkerestük a tökéletes fotókompozíciót a templom
még álló oszlopaival, romjaival, valamint a háttérben magasodó Akropolisszal.
Pihenésképpen a behúzódtunk az árnyékba a tűző nap elől, majd lecsüccsenve egy
padra elmajszoltuk az egy szem otthonról hozott almánkat.
Ezt
követően az Akropolisz-hegy alatt húzódó Plaka
(Πλάκα) és Aerides kerületek hangulatos
utcáin sétálgattunk. Nekünk különösen az Anafiotika
(Αναφιώτικα) nevű, néhány utcácskából álló kis szomszédság tetszett, kicsiny
sikátoraival, kedves kis kertjeikkel és autentikus házacskáikkal.
Miután
bejártuk ezt a részt is, Andival közösen megszavaztunk egy kis pihenőt a déli
hőség idejére, s valami könnyed ebéd és hideg sör elgondolásával beültünk az
egyik szimpatikus étterembe. A Római Fórumtól alig egy utcányira lévő, Klepsýdra (Κλεψύδρα) nevű hely kiváló
választásnak bizonyult.
Paradicsommal, rozmaringgal kerámiatálban összefőzött
paprikás krumplit és némi padlizsánkrémet kértünk, melyhez friss, ropogós helyi
kenyér is járt. Mindezt egy-egy korsónyi jófajta görög sörrel, Alfával
öblítettük le, ami rendkívül hűsítően hatott ebben a hőségben.
Nagyon
szimpatikusnak találtuk, hogy minden asztalra kérés nélkül hoznak egy kancsónyi
tiszta vizet, melyet nem számolnak külön fel.
A
könnyed ebéd jól esett mindkettőnknek, úgyhogy újult erővel folytathattuk a
városnézést. A következő látnivaló a római korból származó piactér, a Forum (Ρωμαϊκή Αγορά) volt, mely az
i.sz. 1. században vette át a közeli Agora szerepét.
Szerencsére itt sem
kellett külön jegyet váltanunk már, a kombinált belépőnk ide is érvényes volt. A
bejáratnál egy hatalmas, négyoszlopos kapu fogadott minket, melyet még i.e.
11-ben építtetett Julius Cézár és Augustus.
A belső udvarból sok minden nem
maradt, s az egykor az Akropoliszról érkező víz forrását felhasználó szökőkút
romjait is sokáig kellett volna nézni, hogy abba bármilyen módon belelássunk
többet néhány kőnél. A legjobb állapotban az i.e. 50-ben emelt, nyolcszögletű Szelek tornyát (Αέρηδες) találtuk,
melyet a világ első meteorológiai állomásának szoktak tartani.
A Küroszi
Andronikosz görög csillagász által emelt építményben egykor egy vízóra
működött, ami az Akropoliszról érkező vízfolyam hajtott meg. Elnézve az épület
közepén tátongó lyukat és a különféle szélességű rovátkákat, napestig állhattam
volna ott, míg rájövök, miként mutatja ez a szerkezet az időt.
A
másik érdekességnek a szintén itt található Fetiye
mecsetben (Φετιχιέ Τζαμί) kialakított múzeum bizonyult, ahol az Athént ért
II. világháborús támadásokat bemutató kiállítást tekinthettük meg. Számtalan
eredeti fotó és relikvia került kiállításra, melyek jól szemléltették a háborús
körülményeket, amiket a város elszenvedett.
Miután
körbejártuk a Forumot, nem kellett messze mennünk a következő ókori emlékig
sem, mivel Hadrianus könyvtára (Βιβλιοθήκη
του Αδριανού) alig egy saroknyira található innen.
A híres római császár által
i.e. 132-ben emelt, korinthoszi oszloppal díszített fényűző épületből már csak
néhány fal és pár kósza oszlop maradt, pedig csodálatos mozaikos belső
udvarral, kerttel, medencével, olvasó és oktató termekkel, valamint
zenecsarnokkal és színházzal is fel volt szerelve.
A legemlékezetesebb élménynek
innen mégis az marad, ahogy a kis bádogbódéból a szigorú megfigyelő néni
ellentmondást nem tűrően rásípol a kövekre mászó turistákra, de olyan elánnal,
mintha éppen egy szabálytalankodó focistát akarna kizavarni piros lappal.
Ezután
a szomszédos Monastiraki térre (Πλατεία
Μοναστηρακίου) battyogtunk el, melynek a nevét az itt található monostorról és
templomról kapta. A nyüzsgő terecskén tucatnyi árus kínálja a portékáit, friss
gyümölcseit, miközben az errefelé bámészkodók sokasága vegyül a metróállomásról
kiözönlő tömeggel. Innen nyílik a népszerű bolhapiac bejárata is, ahol aztán
nincs hiány olcsó kacatokból.
Az
árusokkal szegélyezett kis sikátoron (Ifaistou) haladva megkerestük az Agorának (Αρχαία αγορά), Athén ókori
piacterének a bejáratát. Az i.e. 6. században kialakított tér egykor a város
politikai, kereskedelmi, vallási és művészeti életének a központja volt. Az
itteni pénzverdében verték ókori athéni ezüst érméket, itt zajlottak a híres
cserépszavazások, és itt ítélték el, majd végezték ki a görög filozófia
ikonját, Szókratészt.
Elsőként
az Agorának a keleti végében elnyúló, kétszintes oszlopcsarnokát, az Attalosz-sztoát tekintettük meg, mely a
maga idejében amolyan ókori bevásárlóközpontként funkcionált.
A nemrégiben
újjáépített épületet eredetileg II. Attalosz pergamoni király építtette az i.e.
2. század közepén, majd modern kori rekonstrukcióját követően igényes múzeumot
alakítottak ki benne, mely az Agorához köthető legfontosabb emléktárgyakat
mutatja be.
Megcsodálhattunk több tucatnyi cserépdarabot, melyet a híres
cserépszavazások (osztrakiszmosz) során használtak, jó néhány korabeli
fegyvert, szobrokat és mindenféle hétköznapi használati tárgyat. Utóbbiak közül
nekünk azok a kerámiaedények tetszettek, melyek fedelét 2-3, sőt olykor négy
lófigura díszítette.
Miután
végigjártuk a kétszintes kiállítást, az Agora parkosított, növényekkel teli
területén sétálgattunk, ahonnan kiváló rálátás nyílt a város fölé magasodó
Akropolisz-sziklára.
A romok többsége sajnos nem bírt különösebb vonzerővel, leszámítva
a kisebb dombra épült Héphaisztosz-templomát
(Ναός του Ηφαίστου). Az egyik legjobb állapotban fennmaradt görög templomnak
tartott épületet az évszázadok során több egyház is kisajátította magának, mely
nagyban hozzájárult ahhoz, hogy átvészelje a történelem viharait.
Körbefotóztuk
az emblematikus épületet, majd folytattuk az utunkat a szomszédban futó, nyílt
metrópálya mentén a következő ókori emlékhely, a Kerameikosz (Κεραμεικός) felé. A fazekasok istenéről, Keramoszról
elnevezett környéket az ókori városfal osztotta ketté, melynek maradványai még
ma is láthatóak.
A városrész peremén egy i.e. 1200-ig visszanyúló temetkezési
helyet találunk, ahol számtalan katonát, államférfit helyeztek örök nyugalomra.
Furcsa belegondolni, hogy mindezek mellett a Kerameikosz több, kétes tevékenységet
űző népség – prostituáltak, borkereskedők és uzsorások – gyűjtőhelye is volt
egyben.
A
romok közül nekem a Szent kapuként megjelölt kis hídalakú építmény tetszett,
mely egykor az Eleuszisz felé tartó zarándokok és papok útját övezte. Ezenkívül
mindenképpen akartam egy fotót a bejárat melletti kis múzeumban kiállított,
erőtől duzzadó márvány bikaszoborral, mely egykor kollitoszi Dionüszosz sírját
ékesítette.
Mire
bejártuk a Kerameikoszt is, már délután 6 is elmúlt, bár ez a továbbra is
perzselő napsütésen mit sem változtatott. Már mindkettőnkön a kimerültség jelei
mutatkoztak az egésznapos gyaloglástól, viszont még vacsorázni túl korai lett
volna, így meggyőztem Andit, hogy a nap utolsó lényegi állomásaként még másszuk
meg az Akropolisszal szemközt magasodó Filopapposz-dombot
(Λόφος Φιλοπάππου), ahonnan állítólag páratlan kilátás tárul a szemünk elé.
Szépen-lassan
felbattyogtunk a parkosított magaslatra, ahol próbáltam beazonosítani a pontos
helyet, ahonnan a legtökéletesebb rálátás nyílik az Akropoliszra. A magányos
téglakéménynek tűnő Doridis-távcső melletti kőterasz már kiváló panorámát
kínált, de ha már eddig eljöttünk, nem álltunk meg itt.
Lesétáltunk
a pár méterrel lejjebb elterülő sziklás magaslattal szegélyezett tisztásra,
amely páratlan történelmi jelentőséggel bír. Ha Athénra gyakran a demokrácia
bölcsőjeként hivatkoznak, bizonyosan ezt a helyet tekinthetjük a pontos
születési helyének. Az athéni polgárok ugyanis itt, a Pnyx-nél (Πνύκα) gyülekeztek i.e. 507-ben a korai demokratikus
nemzetgyűlések (eklészia) alkalmával, ahol az olyan hírességek, mint Periklész,
Arisztidész is felszólaltak egykor. Pnyx területét elnézve elég nehezen tudtam
elképzelni, hogy pontosan hol zajlottak a gyűlések, hiszen egy kőmagaslaton
kívül túl sok minden más nem maradt belőle. Ettől függetlenül értékeltem a
lehetőséget, hogy ezt a híres helyet élőben láthatom. Az egyik kőre kiállva
fotózkodtunk egy sort a Parthenónnal a háttérben, majd folytattunk a sétát a
domb déli felé lévő csúcs felé.
Nem siettünk sehova, úgyhogy a nyugdíjas tempó
pontosan megfelelt így fáradtan. Végül felértünk az alig 150 méter magas domb
legmagasabb pontjára, ahol a híres római szenátorról elnevezett, Filopapposz-emlékmű (Μνημείο Φιλοπάππου)
magasodik. Az i.sz. 116-ban emelt, 9 méteres, kétszintes emlékmű sírhely is
egyben, melyen a helyiek körében nagy megbecsültségnek örvendő római
államférfit athéni polgárként ábrázolják.
Innen
aztán valóban páratlan panoráma tárult a szemünk elé. Egyrészről a
képeslapokról és útikönyvekből lépten-nyomon visszaköszönő akropoliszos képet
is erről a helyről lehet elkészíteni, másrészről innen látszik igazán, milyen
hatalmas területen terebélyesedik el Athén.
A görög főváros felülnézetből
meglepően lapos és homogén, melyet szinte sehol sem tör meg egy-egy felhőkarcoló
vagy nagyobb katedrális.
Szintén érdekes volt látni, hogy tulajdonképpen milyen
közel is vagyunk a tengerhez, melyen éppen egy hatalmas óceánjáró hajózott el
beleveszve a vízpárába.
Miután
kigyönyörködtük magunkat, elindultunk lefelé, vissza a városba. Az Akropolisz
lábánál futó utcánál, a Dionysiou
Areopagitounál lyukadtunk ki végül. Most már azzal a határozott céllal
indultunk tovább, hogy a Syntagma
körüli városrészben találjunk valami szimpatikus vacsora helyet. Kicsit
bonyolított a dolgon, hogy a Zeusz templom magasságában rossz irányba
kalauzoltam magunkat, úgyhogy egy felesleges kör beiktatásával haladtunk tovább
a kitűzött cél felé. Hogy ne végig a forgalmas Leoforos Vasilisis Amalias főút mentén baktatva szagoljuk a
benzingőzt, tettünk egy rövid sétát a város egyik legnagyobb parkjában, a Nemzeti kertekben (Εθνικός Κήπος). A
számtalan sétaútvonallal behálózott, sűrűn fásított közpark kész felüdülésként
hatott az egésznapos hőség után, ráadásul Andi nagy örömére egy kisebb
állatkert is kialakításra került itt, tele nyuszival, az ól tetejére felmászó
kecskével, galambokkal, pávákkal és egyéb állatkákkal. Miközben a kijárat felé
tendáltunk, elfilozofáltunk azon a központi kérdésen, hogy vajon a páva
őshonos-e otthon, de aztán arra jutottunk, nem valószínű.
Innen
már viszonylag hamar kiértünk a város egyik központi helyére, a Syntagma térre (Πλατεία Συντάγματος),
melynek keleti végében a görög Parlament
(Ελληνικό Κοινοβούλιο) impozáns épülete kapott helyett. Az Otto király által
1842-ben emelt palotát az uralkodó halálát követően meglehetősen elhanyagolták,
egy ponton hajléktalanszálló működött benne, majd az 1920-as évek közepén újra
birtokba vette a kormányzat.
Mivel
egy nagyobb tömeg gyűlt össze az épület előtt, közelebb mentünk megnézni, mi az
érdeklődés tárgya. Mint kiderült, éppen az őrségváltás végére értünk oda. A
frissen érkezett két őr egészen eklektikus összhatású egyenruhát viselt –
keskeny, kis piros sapkájuknak hosszú bojtja egészen a derekukig ér, khaki
színű, szoknyában végződő zakójuk mellé még fehér cicanadrág jár, amiben, a
nyári hőség alkalmával, biztosan nagy öröm a napon spékelődni. Ehhez még
hozzávehetjük a cipőjük orrára tűzött hatalmas, fekete pompomot, amivel teljes
az összkép. Az élménynek ezzel még nem volt vége, ugyanis őreink egészen
komikus kéz és láblendítések közepette helyet cseréltek, majd elfoglalták az új
pozícióikat, majd a kommandó ruhás, hosszú bajszos felettesük szépen
akkurátusan megigazította őket itt-ott, jó álljon a szoknya, ne legyen pösz az
egyenruhán, ki legyen simítva a sisakbojt. Amikor a főnök már minden szinten
makulátlannak találta a friss őrséget, mosolyogva vállon veregette embereit,
akik innentől fegyverüket szorongatva, alabástromszoborrá merevedve bámultak
maguk elé, őrségük leteltéig. Kétségtelen, hogy a számtalan őrségváltás közül,
amit az utazások során láttunk, ez volt az egyik legszórakoztatóbb.
Ezután
a Syntagmáról indulva sétálgattunk a környező utcákban étterem után kutatva.
Végül a félig gyorsétterem jellegű Royal
Souvlaki Ermou nevű helyre ültünk be. A népszerű étkezdében már csak az
emeleten maradt szabad asztal, úgyhogy le is csaptunk az elsőre, amit
találtunk. A guszta kínálatból végül a pitába tekert, csirkés gyrosra esett
választásom, míg Andi a gombás, padlizsános vegetáriánus verziót rendelte,
melyek mellé egy-egy korsó sört is kértünk.
Mind az étterem, mind maga az étel nagyszerű
választásnak bizonyult, azt leszámítva, hogy a fölöttünk döngő légkondi miatt
végig kabátban kellett ülnünk.
Evést
követően már semmi energiánk nem maradt többet sétálni, bármennyire is
hívogatónak tűnt, hogy egy szép, éjszakai fényekben úszó Akropoliszos képe
reményében még újabb kilométereket gyalogoljunk, inkább a legközelebbi
metrómegálló felé vettük az útirányt. Visszametróztunk a Victoráig, majd a
szállás felé menet betértünk az egyik sarki kisboltba egy kis kekszért.
Visszaérve
a szállásra kész megváltással ért fel a frissítő zuhany, melyet követően
valósággal bezúgtunk az ágyba.
3. nap – Az utolsó fél nap
Athénban (2019. május 26.)
A
tegnapinál egy kicsit több alvásidőt engedélyeztünk magunknak, úgyhogy csak
8.30-ra húztuk az ébresztőt. Kevés cucc lévén nem kellett sokat bajlódnunk a
pakolással, így 9 körül már el is indulhattunk. Lent a recepciónál viszont nem
a szokásos recepciós fogadott minket, hanem az idős, már bőven nyugdíjas korú
apukája, aki angoltudását többnyire kedves mosolygással pótolta. Miután leadtuk
a szobakulcsot, már köszönt is volna el, mire jeleztem, hogy egyúttal fizetnék
is, mivel az még nem történt meg. Az öreg azon nyomban telefonos segítséghez
folyamodott, felhívta a fiát, aki megnyugtatott, hogy mivel apukája nem tudja
kezelni a terminált, már megterhelte a foglaláskori kártyát a szállásdíj
maradékának összegével, így minden rendezve van. Szerencsére volt annyi eszem,
hogy a foglaláskor is a TransferWise kártyát használtam, így nem a borzasztó Erstés
valutaárfolyammal vonták le az összeget.
Reggeli
gyanánt megmaradtunk a jól bevált Veneti pékségnél, ahol már ismerősként
fogadott minket a pultos srác. Finom péksüti mellé újfent járt Andinak egy kis
kávé, s indulhatott is az újabb nap.
Első
körben elmetróztunk a vicces kémiai hangzással bíró Omonia (Ομονοίας) megállóhoz, ahonnan kiindulva bejártuk a
tegnapról kimaradt, érdekesebb városrészeket.
Az
Athinas nevű utcán haladva
megtekintettük az athéni Városházát (Δημαρχείο
Αθηνών) és az előtte elterülő, galambok tömegével borított teret, elhaladtunk a
lepukkant, s jelenleg zárva lévő Központi
piac (Κεντρική Δημοτική Αγορά Αθήνας) mellett, majd egy kis ortodox templom
érintésével az Athéni Városi Múzeum
felé vettük az irányt.
Az
egyik Starbucksban tett gyors, technikai jellegű kitérőt követően a neoklasszikus
épületek triumvirátusát – a Görög Nemzeti
Könyvtárat (Εθνική Βιβλιοθήκη), az Athéni
Egyetem központi épületét (Κεντρικό κτήριο Πανεπιστημίου Αθηνών) és az Athéni Művészeti Akadémiát (Ακαδημία
Αθηνών) – csodálhattunk meg egymás után.
Utóbbinak lépcsőfeljárójának tetején Szókratész
és Platón gondolkodó szobrai várják a látogatókat, míg az egyik oszlop
csúcsáról a harcias kedvű, bölcs istennő Pallasz Athéné tekint le, lándzsával
és pajzzsal a kezében.
Mivel
még mindig volt egy csomó időnk, átszeltük Dexameni
kerületet, s a 7000 éves görög történelmet feldolgozó Benaki Múzeum (Μουσείο Μπενάκη) szép neoklasszikus épületénél
lyukadtunk ki, amikor egy újabb díszőrségi felvonulásba botlottunk.
Az ő egyenruhájuk
némileg eltért a tegnapiaktól, mivel fehér buggyos ujjú, szoknyában végződő
inget, sötét, hímzett mellényt viseltek a jól megszokott pomponos cipellő és
bojtos sityak mellé. És persze az elmaradhatatlan szuronyos puska sem
hiányozhatott a vállról, miközben a vicces kar- és láblendítéseikkel ütemes
dobszóra meneteltek a közeli kaszárnya felé. Még szerencsére pont le tudtuk
fotózni, videózni őket, mielőbb bezárult volna mögöttük a széles vaskapu.
A
környéken már csak két említésre méltó látnivaló maradt. Ezek egyike, a Kükladikus Művészetek Múzeuma (Μουσείο
Κυκλαδικής Τέχνης) az i.e. 3200-2000 közötti időszakból származó küklád kultúra
emlékeit mutatja be, míg a szomszédos Bizánci
és Keresztény Múzeumban (Βυζαντινό και Χριστιανικό Μουσείο) a bizánci
időket uraló görög ortodox relikviákat tekinthetjük meg. Utóbbi osztozik a
bejáraton a híres ókori iskola, a Lükeion
régészeti helyszínnel (Αρχαιολογικός χώρος Λυκείου Αριστοτέλη), ahova –
mint kiderült – érvényes a kombinált Akropoliszos belépőnk. Ha már így alakult,
körbenéztünk itt is. A kertet egész szépen kialakították, viszont az ókori
romokat nem találtuk meg, így magában a múzeumban is bepróbálkoztunk a
jegyünkkel, ám itt már nem fogadták el.
A fejenként 8 eurós jegyet már nem
akartuk kifizetni, úgyhogy tettünk egy sétát a hátsó kertben, majd leültünk a
hangulatos, lugasos részen egy padra pihenni. Átbeszéltük a nap hátralevő
részére a menetrendet, s éppen indultunk volna tovább, amikor felállva éreztük,
a nadrágunk gyakorlatilag hozzáragadt a padhoz. Sikerült valami furcsa nedvet
eregető fa alá ülni, amitől tiszta ragacs lett minden alatta, beleértve a
fenekeinket is, melyek egy egybefüggő, ragadós, gyantaszerű folttal gazdagodtak.
Nagyjából az összes aprószentet lekáromkodtuk az égről, majd bekéredzkedtünk a
múzeum melletti étterem vécéjébe, hátha még frissiben le tudjuk mosni a
nadrágokról a trutyit. A pici mellékhelyiségben egy kicsiny mosdó, valamint egy
női és egy férfi fülke kapott helyett. Elsőként én próbálkoztam meg a
tisztítással, melyhez először is alsónadrágra kellett vetkőzni. Eltartott egy
ideig, de szerencsére bő vízzel és alapos sikálással egész jól sikerült kimosni
a piszkot a nadrágomból, miközben a fizető vendégek lépten-nyomon rám nyitottak,
és elkerekedett szemmel figyelték a nemmindennapi jelenetet. Jó néhány
érdeklődő tekintettől kísérve folytattam a küldetésemet, majd miután végeztem a
saját nadrágommal, a női fülkében megbújó Andi kiadta nekem az övét is, hogy ne
kelljen bugyiban várnia az átmenő forgalmat. Végül a ragacsot sikerült
eltávolítani, viszont a fenekén csuromvizes nadrágot visszavenni nem volt egy
különösebb élmény, végig úgy éreztem magam, mint egy pelenkás kisbaba, aki alaposan
összecsinálta önmagát.
Nedves
fenékkel tehát, de elsétáltunk a legközelebbi metrómegállóig, az Evangelismosig (Ευαγγελισμός), majd
elmetróztunk a Monastiraki-ig, hogy még ebédeljünk egy jót a reptérre indulás
előtt. Bolyongtunk egy sort, majd beültünk egy helyre, ami elég drágának
bizonyult, úgyhogy mielőtt visszajött volna a pincér, kereket oldottunk. Ezután
kitaláltuk, hogy elbattyogunk a Kerameikos közelében lévő street food
csarnokhoz, de ott viszont már külön azért is jegyet kellett váltani, hogy
beléphess a helyre. Az már más kérdés, hogy jegyár gyanánt én 21,50 eurót
értettem, míg Andi pedig 2,50 eurót hallott – de ettől függetlenül
megszavaztuk, hogy a közeli Adrianou sétány
menti egyik étterembe mindenképpen beülünk már.
Én
ezen a ponton már szabadkezet adtam Andinak az étteremválasztásban, aki végül egy
szuper helyet (Heliaia Greek Cuisine)
választott, ahonnan ráadásul még közvetlenül rá is lehetett látni az
Akropoliszra. Az ételek is elképesztően finomak voltak – mindketten muszakát
kértünk, ám míg én húsos, Andi vegetáriánus verziót. A muszaka alapvetően egy padlizsánalapú, paradicsomos, húsos rakott
főétel, amibe még egy kis krumplit is belecsempésznek.
Kértünk mellé még
egy-egy pohárnyi Mythos (Μύθος) sört,
mely teljessé tette a nagyszerű kulináris élményt. Ráadásul egy rendkívül
aranyos pincérbácsit fogtunk ki, aki az ebéd végeztével még egy kis kupicányi
ánizsos itókával is kedveskedett nekünk.
- „A
ház ajándéka. Jót tesz a gyomornak.” – fűzte hozzá kedvesen az ajándék
töményhez.
Ennél
jobb záróakkord nem is kellett volna Athénhoz, úgyhogy elégedetten indulhattunk
ki a reptérre. Kiballagtunk a közeli Thissio metrómegállóhoz, elmetróztunk a
Syntagmáig, majd beszereztük a reptéri buszra a fejenként 6 eurós jegyeket. Az
X95 jelzésű busz a tér déli oldaláról indult.
Szerencsére
semmilyen dugó nem nehezítette kijutást, úgyhogy bő 40 perc alatt meg is
érkeztünk a reptérre. Félelmetes volt látni, ahogy egy easyJet gép átgurul az
autópálya fölött húzódó kifutópályán.
A
Wizz Air gépünk 20 perces késéssel, kicsivel délután 5 után indult, s egy
időzónát átlépve, magyarországi idő szerint fél 6-kor landoltunk Ferihegyen.
Bár az európai uniós szavazásra már nem értünk haza urnazárásig, nem is bántuk
különösebben.
Talán
azért is élveztem ennyire ezt a kis athéni kiruccanást, mert gyakorlatilag
elvárások nélkül vágtam neki. A modern kori Athénról alapvetően csak
kiábrándító dolgokat hallottam eddig, a pisiszagú utcáktól, a zsebtolvajokon és
a turisták pofátlan lehúzásán át az igénytelenül karbantartott, felállványzott
ókori látnivalókig. Ehhez képest egy végletekig szerethető arcát mutatta nekünk
a város, s hazudnék, ha azt mondanám, egyik korábbi kritikának sincs alapja, de
ez távolról sem elég, hogy igazán megkeserítse az útját annak, aki a görög
főváros múltját és jelenét jött megismerni. A hozzám hasonló,
történelemkedvelőnek óriási élmény látni ennek a rég letűnt kornak a
maradványait, ahol az emberiség egyik legfejlettebb kultúrája bontakozott ki.
És igen, tény, hogy intenzív másfél nap alatt bőven fel tudjuk fedezni Athén
legérdekesebb részeit, de ebben semmi rossz sincsen. Rendkívül örülök ennek az
athéni hétvégének, melytől mindent megkaptunk, amit csak egy úttól
remélhettünk. Finom ételeket, kedves helyieket, kiváló időjárást és páratlan
kultúrát. Kell ennél több?
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: