Macedónia
Előzmények
A Balkánra mindig úgy tekintettem, mint utazás
szempontjából az egyik legizgalmasabb, felfedezésre váró régióra, mely
megítélését tekintve továbbra is méltatlanul alulértékelt Európa más részeihez
képest. Sokáig nekem is egy nagy fehér folt volt a képzeletbeli utazási
térképemen, mígnem pár évvel ezelőtt Anitával gondoltunk egy merészet és
levonatoztunk Belgrádba. A szerb főváros minden szinten felülmúlta az
előzetesen nem túl magas elvárásainkat, és megadta az alaphangot a későbbi balkáni
kalandozásokhoz. Rá másfél évre Boszniába, 2012 nyarán pedig Bulgáriába
vezetett az utam, s mindkét helyen fantasztikus élményekkel lettem gazdagabb.
Sajnos azonban a Balkán legnagyobb részét továbbra is csak körülményesen
lehetett tömegközlekedéssel elérni Budapestről. Közvetlen repülőjárat híján
gyakorlatilag csak a vasút maradt, mint egyedüli opció, de a maratoni 8 órás
belgrádi és a több mint 11 órás, agyzsibbasztó szarajevói vonatút után már
egyik porcikám sem vágyott arra, hogy két teljes napot csak vonaton
zötykölődésre pazaroljak el.
Amiben leginkább reménykedtem, 5 évvel a MALÉV csődje
után újra valósággá vált, amikor a Wizz Air bejelentette, öt új, közvetlen
járatot indít Budapestről a főbb balkáni fővárosokba – nevesen Podgoricába,
Szkopjéba, Szarajevóba, Pristinába és Tiranába. A jelentős állami
szerepvállalásnak – ergo az adófizetők pénzének – köszönhetően a Wizz Air
jelentősen kompenzálva lett az esetleges veszteségekért ezeken a
viszonylatokon, úgyhogy nem csoda, hogy a gépek töltöttségének érdekében
nagyjából filléres árakon hirdette meg a járatokat.
Március közepén Andival elkezdtük tervezgetni az idei
utazásokat, ám figyelembe véve, hogy az új munkahelyén előírt próbaidő
nagyjából június elején jár le, csak ezutáni időszakra jöhetett szóba bármilyen
út. Legnagyobb döbbenetemre, Szkopjéba és Szarajevóba időponttól függetlenül a
már-már nevetségesen alacsony, 3090 Ft-os árért vesztegették a jegyeket, amelyeket
egyszerűen nem lehetett az asztalon hagyni.
Szarajevóval kapcsolatban már pontosan tudtam, mire számíthatok, viszont
Szkopje és úgy egész Macedónia teljes mértékig az ismeretlenség homályába
burkolózott. Egy teljes hetet látatlanban nem mertem pusztán Macedóniára
allokálni, úgyhogy végül nettó négy napos időtartamra foglaltuk a jegyeket.
Ha már több balkáni utazás is tervbe volt véve,
reméltem, sikerül egy több országot átfogó útikönyvet szerválni. Mivel
emlékeztem, hogy a kedvenc útikönyv-sorozatomnak (DK Eyewitness Travel Guide)
csak Szerbiáról és Horvátországról szóló kiadványa jelent meg, tulajdonképpen
bármilyen értelmes alternatívára rábólintottam volna – ha lett volna olyan. A
Lonley Planetnek ugyan létezik két régebbi balkános kiadása, alig pár használt
darabot lehet eBay-en és Amazonon fellelni belőlük, azt is csillagászati, 40-50
eurós összegekért. Mondjuk a 2006-os Western
Balkans című kiadással nem nagyon lettünk volna kisegítve, mivel akkoriban a
jelenlegi balkáni országok közel fele hivatalosan nem is létezett mai
formájában. A másik alternatíva a 2013-as Southeastern
Europe című kötet lett volna, de ebből is csak néhány kósza, túlárazott,
használt könyvtári példány volt az eBay-en fellelhető.
Végül jobb híján az internetről magam által
összeollózott leírásokat, menetrendeket és térképeket gyúrtam egybe egy kvázi
útikönyvvé, mely minden fontos információt és tudnivalót tartalmazott, amire
csak az út során szükségünk lehetett. Ahogy azonban egyre többet olvastam
Macedóniáról, úgy kezdett egyre inkább világossá válni, milyen kevés is lesz ez
a négy nap erre az országra. Szinte bizonyosan ki kellett hagynunk ezúttal a
két legszebb nemzeti parkba (Mavrovo
és Pelister Nemzeti Park) tett túrát,
az ország keleti feléről nem is beszélve. Sebaj, úgy voltunk vele, ha tetszik,
jöhetünk még később is bármikor!
A szervezés utolsó fázisában lefoglaltuk a
szállásokat, kötöttünk utasbiztosítást és izgatottan vártuk az indulás napját!
Mivel az indulás előtti este még elmentem kínaira,
mire hazaértem, megvacsoráztam, lefürödtem és bepakoltam éjjel 1 is elmúlt.
Mondjuk hatékonyabb lettem volna, ha pakolás közben nem az Andi laptopján futó
Trónok harca részt figyelem fél szemmel (az új évad előtt újranézzük a régi
epizódokat), de nincs mit tenni, teljesen ki vagyunk éhezve az új szezonra.
Lefekvés előtt még megkentem a szendvicseimet
holnapra, majd zárásként megettem egy nagy bödön cseresznyét, ami bizonyosan
megrohadt volna, mire hazajövünk. Éjjel 2-re kerültem ágyba, de ez még nem
jelentette, hogy el is jött az alvás ideje. Hamarosan szűnni nem akaró
szárazköhögő-roham tört rám, mely alaposan megkeserítette az elmúlt napokat,
különösen az éjszakákat. Andi amúgy is minden neszre felriad, el lehet képzelni
egy ilyen köhögőkoncertet hogyan fogad. Hozott nekem egy pohár vizet, bevettem
egy Strepsilst, de nem ért túl sokat, úgyhogy szegénykém egy idő után
kimenekült a nappali rekamiéra aludni. Nagyjából negyed 4 körül aludhattam el…
1. Nap – Érkezés
Szkopjéba (2017. június 7.)
Sok alvás tehát már nem fért bele, még úgy sem, hogy
az ébresztőóra 6 órára beállított csörgése helyett csak 6.40 körül riadtam fel,
nagyjából akkor, amikorra már az indulást irányoztuk elő. Néztem is kérdőn
Andira, miért nem rugdosott előbb ki az ágyból, de nagy vész nem történt,
ripsz-ropsz összekaptam magam, s negyed 8 előtt kicsivel már szüleimnél
voltunk. A megszokott módon ismét Apa vállalta a reptéri sofőr szerepét. Az
M0-áson végig jól lehetett jönni, kicsivel 8 óra előtt már kis is értünk a
reptérre.
Ezután hosszú várakozás következett, hiszen a gépünk
csak 9.55-re volt kiírva. Elmajszoltuk a reggeli szendvicsünket, majd élve a
reptéri ingyen WiFi nyújtotta lehetőségekkel, végigpörgettük az internetet, mi
hír a nagyvilágban. Ahogy kiírták a beszállókapunk számát, elbattyogtunk a
megadott helyre, ahol rajtunk kívül csak hárman várakoztak. „Biztos csak korán érkeztünk.” –
gondoltam magamban. Ahogy telt az idő, jöttek szépen-lassan más utasok is, de
távolról sem kígyózott olyan hosszan a sor, mint bármikor máskor. Végül mindössze
egy buszt telítettünk meg teljesen, amely az utasszámot tekintve nagyjából a
repülőgép kapacitásának harmadát jelentette. Már mindenki elfoglalta a helyét a
gépen, amikor némi késéssel végszóra befutott egy másik busznyi utas is, így
végül sikerült értelmes utasszámmal nekivágni az útnak.
Az ablak melletti helyünknek viszont ezúttal nem
örülhettünk felhőtlenül, mivel a többrétegű ablakunk pont úgy párásodott be,
hogy alig lehetett kilátni rajta. Pedig ahogy megkezdtük az ereszkedést Szkopje
felé, csodálatosan szép, hegyekkel, völgyekkel borított táj fölött húztunk el,
mígnem helyi idő szerint 11.05-kor landoltunk Szkopje (Скопје) Nagy
Sándorról elnevezett nemzetközi repülőterén (Аеродром „Александар Велики“).
Ahogy végignéztem a terminálépület tetejét díszítő
névtáblán és az oldalt vidáman lengedező piros-sárga nemzeti lobogón,
önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Persze nem csak azért, mert az angol
kiírást (Alexander The Great Airport),
úgy is lehet fordítani, hogy „Sándor, a
Nagy Repülőtér”), hanem mert az elmúlt napok kutatómunkájának köszönhetően
már kaptam egy jó képet az országról. Macedónia egy meglehetősen fiatal ország,
hiszen csak 1991 szeptemberében kiáltotta ki a függetlenségét a halódóban lévő
Jugoszláviától, ráadásul mindezt fegyveres konfliktus nélkül tette, amelyet
már-már bravúrként lehetne elkönyvelni a régióban. Szegényeknek, azonban az
azóta eltelt 26 év távolról sem egy sikertörténet. A déli szomszédjuk,
Görögország kategorikusan tiltakozik az ellen, hogy holmi délszláv népcsoport a
hódító Nagy Sándor leszármazottjának akarja vallani magát, az országát pedig
egy történelmi görög tartományról (és ókori államalakulatról, Makedóniáról)
nevezi el. A sorozatos görög tiltakozás miatt született az eléggé elmebeteg
módon hangzó Macedónia Volt Jugoszláv
Köztársaság elnevezés (angol rövidítése FYROM),
melyet az országnak a hivatalos nemzetközi kapcsolataiban használnia kell.
Deez nem volt elég, a görögök belekötöttek az új macedón zászlóba is, mely piros
háttér előtt Nagy Sándor egyik jelképét, a sárga színű, verginai csillagot
ábrázolta, amit végül 3 év után le is kellett cserélniük. A jelenlegi lobogón
egy felkelő nap látható, amely szintén eléggé plágiumgyanús, s szinte egy az
egyben a japán hadizászlónak a koppintása. Ha már az ország nevén és zászlaján
is problémáztak a nemzetközi színtéren, jegyezzük meg, hogy a Bulgária
egyenesen a macedón népnek a létezését is kétségbe vonja, mivel szerintük a
macedónok pusztán csak nyugat-bolgár dialektust beszélő bolgárok. Ráadásul az
ország etnikai összetétele sem túlságosan megnyugtató, mivel a népesség közel
egyharmada albán nemzetiségű, akik Koszovó példáján felbuzdulva akár önállósági
törekvésekbe is kezdhetnek a jövőben.
Szerencsére nekünk mindezekkel a problémákkal nem
kellett foglalkoznunk, s izgatottan várhattunk, hogy megkapjuk a macedón
pecsétet az útlevelünkbe, és kezdődhessen az újabb kaland. Odaléptem
határőrhöz. Unott pillantás rám, majd az igazolványképre, útlevél be a szkennerbe,
majd azzal a mozdulattal nyújtja is vissza. „És a pecsét?!” – kerekedtek el a szemeim. „Te,
sem kaptál?” – nézek kérdőn Andira, aki hozzám hasonlóan hitetlenkedve
pörgette végig az útlevél lapjait, hátha csak rosszul láttuk az egészet – de
nem, Macedóniába érkezve nem járt nekünk pecsét.
Ahogy kiértünk a terminál főcsarnokába, Andi váltott
némi helyi valutát (macedón dénár – MKD), mint utóbb kiderült, nem túl jó
árfolyamon. Ökölszabályként innentől úgy számoltunk az út során, hogy 1 MKD
nagyjából 5 Ft-ot ért. Míg Andi a pénzváltást intézte, én beálltam a szomszédos
pulthoz kígyózó sorba, ahol a reptéri buszra szóló jegyeket lehetett beszerezni.
Egyszer csak egy korombeli srác lépett oda hozzám.
-
„Kell egy buszjegy?” – kérdezte angolul,
miközben a kezében lévő jegyet lóbálta.
-
„Háát, köszi, de inkább megveszem magamnak.”
– s húztam elő a hitelkártyámat.
-
„Úgy értem, ingyen…nekem nincs rá szükségem.”
– mosolygott egyet, majd azzal a lendülettel a kezembe nyomta a jegyet,
nyugtával együtt.
Megnéztem a blokkot, 11 perccel ezelőtt vette. No,
hát ez jól indul.
Így hát ezen kívül már csak egy jegyet kellett
váltanunk, ez 175 MKD-ba került. A Szkopje vasúti- és buszpályaudvaráig közlekedő
járatokat a Vardar Express nevű
társaság üzemeltette. Szerencsére a busz épp a terminálépület előtt állt, s
mivel járt a motor, azt gondoltuk, pillanatokon belül indul, úgyhogy odasietve felmutattuk
a jegyünket, és gyorsan lecsaptunk két szabad helyre. Aztán teltek-múltak a
percek, további utasok érkeztek, s a lihegő tekintetekből ítélve mások is egy
rövid sprinttel értek be, s elégedetten nyugtázták, milyen szerencsések is,
hiszen épp elcsípték a járatot.
Ehhez képest a busz csak nem akart elindulni, s
tekintve, hogy a fedélzeten állott melegben kellett spékelődnünk, a helyzet az
idő múlásával egyre kellemetlenebbé vált. Amikor már bő félórája dekkoltunk
szaunaszerű buszon, rájöttem, a házilag eszkábált útkönyvemben van reptéri busz
menetrend is. Ekkor szomorodtam el igazán. Végül 12.30-kor, 50 percnyi
várakozás után indultunk el – a menetrendnek megfelelően. Mindössze napi 10
busz indul a reptérről a belvárosba, s van, hogy járatok között 4-5 órás
intervallum is előfordul. Egyszóval tehát kevés busz közlekedik, de legalább
azok sincsenek a beérkező repülőjáratokhoz hangolva.
Ahogy útközben olvasgattam a szkopjei látnivalókról
összeírt jegyzetemet, a mellettünk lévő széksorban ülő magyarok megszólítottak.
Az iránt érdeklődtek, hogy honnan szerváltam ezt a jó kis leírást, mivel ők nem
találtak sehol útikönyvet, legszívesebben megvették volna az enyémet.
Elbüszkélkedtem, hogy ez ám saját szerkesztés, majd felajánlottam, hogy
nyugodtan fotózzák ki belőle a lényeget.
A pályaudvarig alig fél óra volt az út. Buszról
leszállva szó szerint arcul csapott a perzselő hőség, olyannyira, hogy véletlenül
félre is léptem, és irtózatosan bevertem a térdemet a busz ajtajába. Pár
másodpercnyi szenvedés után előbányásztam a szállásfoglalás visszaigazolását,
ahol a hostelhez vezető út is le volt írva. Szerencsére nem kellett sokáig
keresgélni. A vasúti pályaudvar alatt elhúzódó sugárútról (Boulevard Kuzman Josifovski Pitu) alig 200 méter után le kellett
térnünk jobbra, egy kis mellékutcába, ahonnan már ki volt táblázva a hostelbe (Shanti Hostel) vezető út. Mint kiderült,
a hostelnek két külön egysége is létezik, külön bejárattal egy-egy szomszédos
utcából. Mi a „Shanti #1”-ben foglaltunk egy kétágyas privát szobát. Az egykori
családi házból kialakított hostel tökéletesen megfelelt a célnak.
Becsekkoltunk, fizettünk, átvettük a kulcsokat, valamint kaptunk ajándékba egy
zsír új, bontatlan nejlonzacskóba csomagolt Szkopje-térképet.
Lepakoltok a cuccainkat, s indulhatott a városnézés.
Ezúttal sem kellett messze mennünk, alig párszáz
méter megtétele után be is értünk Szkopje városközpontjába, melyet a város
folyója, a Vardar (Вардар) szel
ketté. A folyócska leginkább egy csöndesen csordogáló, sekély sárpatakra
emlékeztet, mely nagyjából sehol sem éri a félméteres mélységet, míg más helyen
a közepes méretű kövek vízből kilátszó csúcsai fodrozzák felszínt.
Valljuk be,
nem egy dunai látkép, ám a leleményes helyiek rájöttek, mivel dobhatnák fel a
kissé lehangoló korzót – építettek hát két hatalmas, többszintes, fahatású
műhajót a vízre, milyen jó lesz majd étteremnek és/vagy szórakozóhelynek!
Meglehetősen torz ízlésficamra vall, hogy valaki komolyan gondolta, milyen
remek ötlet lesz egy nettó 30 centis vízbe beleállítani egy-egy háztömb
nagyságú, középkori hajóutánzatot, amelyek Szkopje óvárosának instant „Karib
tenger kalózait” idéző hangulatot kölcsönöznek. A szürreális látványvilág
betetőzéseként néhány óriási betonkockába ültetett (!) fűzfát is elhelyeztek a
folyó közepén (!), amolyan díszítőelem gyanánt.
S a tekintetünk csak ezután a sokkhatás után
kalandozott a folyó túlpartján emelt, történelminek szánt, de mindössze néhány
éves épületekre, melyekről már előzetesen annyit olvastam. Szegény Szkopje
ugyanis mostanáig nem nagyon bővelkedett régies, dicső épületekben, mivel az
1963-as földrengés szó szerint leradírozta a város több mint 70%-át a
térképről. Mivel az újjáépítés a jugoszláv szocializmus égisze alatt történt,
túl sok szép épület nem is született az ezt követő időszakban.
Most ezt
szeretnék már-már izzadságszagú igyekezet közepette pótolni, hogy valamilyen
fővároshoz méltó, karakteres, grandiózus belvárost varázsoljanak Szkopjénak. A
„Skopje 2014” elnevezésű állami projekt keretében irdatlan
mennyiségű pénzt öntöttek ezekbe az alapvetően felesleges építkezésekbe, melyek
természetesen kiterjedt korrupcióval és a közpénzek gátlástalan lenyúlásával
járnak, miközben a macedón népesség egy jelentős hányada továbbra is a
létminimum alatt él.
Ezzel együtt mégis valahol hajlamos vagyok megérteni
ennek a törekvésnek az eredeti, nemes célját, s bár egyelőre még elég idegennek
és ide nem illőnek hatnak ezek az új épületek, egy EU-tagságra vágyó kis
balkáni fővárosnak érthetően szüksége van valamilyen karakterre, ha már a
korábbi a földrengés martalékává vált. A frissen emelt épületek amúgy szerintem
önmagunkban nem rondák. Kicsit sok a márvány, kicsit sok a faragott oszlop, de
egy turista szemével nézve egy-egy fotót még talán meg is érnek.
Itt található
például a Külügyminisztérium
székhelye, az Ügyészség és Pénzügyi
Rendőrség (Управа за финансиска полиција) kerek irodaháza, melyet kicsivel
odébb a ión oszloperdővel borított Macedón
Archeológiai Múzeum (Археолошки Музеј на Македонија) monumentális épülete
követ, ahova a 29 (!) híres macedón művész szobrával szegélyezett Művészetek hídja (Мост на уметноста)
vezet a Vardar felett átívelve.
Itt kell megjegyezni, hogy köztéri szobrok
ilyen szintű koncentrációjával még életemben nem találkoztam. Szkopje a szó
szerint a „szobrok fővárosa”, amely titulus jó néhány vicc témájául is szolgált
a helyiek körében:
-
„Szerinted hány szobor van Szkopjéban?”
-
„Nem tudom, de biztosan több mint ember.”
A slusszpoén, hogy egy Szkopje belvárosában tett
sétát követően tényleg elgondolkozik az ember, lehet, ez nem is vicc. Kis
szobor, nagy szobor, grandiózus szobor, bronz szobor, kőszobor, márványszobor,
szobrok a tereken, parkokban, épületek peremén, random szobrok a járdán,
hidakon – több ezernyi. Ahol találtak egy kis talpalatnyi szabad felületet,
rögtön besuvasztottak oda 2-3 szobrot.
Átkeltünk a folyó túloldalára, hogy az alig 100
méterre lévő, történelmi jelentőségű Kőhídon
(Камен Мост) aztán visszasétáljunk. A 6. században épült Kőhíd Szkopje
legfontosabb jelképének számít, mely a város címerében is központi helyet
foglal el.
Jelenlegi formáját a 15. században kapta, miután II. Mehmed szultán
újjáépíttette a római kori hídmaradványokat. A híd jelenleg a fő összeköttetés
az óvárosi bazár és a főtér között.
Utóbbi, hivatalos nevén Macedónia tér (Плоштад Македонија) kétfő ismertetőjellel bír. Egyik végében egy gigantikus macedón zászló lengedezik
boldogan, míg a túlsó végét a Nagy Sándort ábrázoló, de hivatalosan csak „Lovas harcos” névre keresztelt, 10
méteres, faragott márványoszlopon álló, 14,5 méter magas és 48
tonnás szobor dominálja, melynek tövében ráadásként még egy szökőkút is
működik. Huhh, a giccshalomból kezd sok lenni!
Lefordulva az Október
11. utcára, egy újabb grandiózus építmény látványa fogadott minket, mégpedig
a 20 éves macedón függetlenség emlékére emelt Diadalív (Порта Македонија), mely – talán mondani sem kell –
urbanisztikailag nem igazán harmonizált a környező szocreál lakóépületekkel.
Ahogy komponálgattam a diadalíves fotómat, egy kopasz
férfi lépett oda hozzám. Kedvesen mosolygott, érdeklődött, honnan jöttem, s
mire meghallotta, hogy Magyarországról, előkapta a telefonját és mutatott nekem
egy +36-al kezdődő magyar számot. Taxisként dolgozik és el akarta újságolni,
hogy épp egy magyar utast vitt valahova. Kérdezte, hogy mit láttunk eddig
Szkopjéból, adhat-e esetleg tanácsot. Mivel nem tűnt zavaróan tolakodónak,
szívesen meghallgattam. Nagyjából azokat sorolta végig, amiket én is terveztem
megnézni, majd azzal zárta a mondókáját, hogy egy dolgot semmiképp se hagyjunk
ki, a Matka-kanyont. A fővárost övező hegyekben lévő kanyon valóban a helyiek
egyik kedvelt kirándulóhelye, melyet mi holnap terveztünk felkeresni. A férfi
persze győzködött, hogy menjünk inkább most el vele fejenként 5 euróért, hiszen
szép az idő, holnap ki tudja esik-e az eső. Elgondolkodtatott, de végül
maradtam az eredeti tervnél, különösen, hogy kezdtünk lassan megéhezni, s a
következő fő programpontnak az ebéd mutatkozott. Mindenesetre megköszöntem a
segítségét, majd utolértem Andit, aki kicsit előrement fotózni.
Megcsodáltuk még a macedón Parlament ritka rusnya, szocreál épületét, majd megkerestük az egy
utcával beljebb található Teréz anya
emlékházat (Спомен куќа на Мајка Тереза).
A nemrégiben szentté avatott,
albán származású apáca itt született Szkopjéban, ergo a büszke helyiek
természetesen echte macedónnak tartják. A róla szóló emlékház meglehetősen
modern, extravagáns építészeti stílusorgiát vonultat fel, melyet – Andival
egyetértésben – bőven elegendőnek bizonyult kívülről megtekinteni.
Továbbhaladva, az utca végében az egykori vasúti
pályaudvar félig romos épületéhez jutottunk, melynek sorsát az 1963. július
27-i végzetes földrengés pecsételte meg. Az állomás homlokzatán lévő hatalmas
óra a mai napig azt a hajnali 5.17-es időpontot mutatja, amikor a földrengés
lecsapott a városra.
Bár az óramű tönkrement és a pályaudvar fele, a város nagy
részével együtt romba dőlt, az épületet meghagyták emlékhelynek, ahova idővel a
Városi Múzeum (Музеј на Град Скопје) költözött
be.
Innen már egyenesen a korábban kinézett, Destan (Дестан) nevű kajahelyre
igyekeztünk, mely a Diadalívtől egy kőhajításnyira található. Andi legnagyobb
bánatára kávéval nem tudtak szolgálni, ellenben a kebabjuk (ők így nevezik a csevapcsicsát) kifejezetten finom volt,
s nem mellékesen hatalmas adag. A hüvelykujjnyi sült húspogácsákhoz
természetesen járt frissen pirított pita, édes pepperoni és apróra szelt
fehérhagyma is. A hamisítatlan balkáni étekhez eredeti szkopjei sört, Skopsko-t (Скопско) gurítottunk,
teljessé téve a kulináris élményt.
Ezután visszasétáltunk a folyóhoz, ám a Kőhídhoz érve
megszólított minket egy idősebb bácsika. Szakálla őszes, haja erősen kopaszodó,
de mosolyogva, kedvesen beszélt. Természetesen az érdekelte, honnan jöttünk. „Hungary, Budapest.” – mondom gépiesen és
fotózom tovább. Nagyon tetszhetett neki a válasz, mert nem tágított. „És tetszik Skopje?” – kérdezni. Ahogy
mondom, igen, nagy lazán odajött pacsit adni, vigyorogva beállt Andival pózolni
egy képre, majd integetve továbbállt. Andival csak néztünk egymásra.
Átsétáltunk a Kőhídon a túloldalra, megnéztük kívülről
a folyópartra néző, Macedón Harc Múzeumát
(Музеј на македонската борба) és a mellette elterülő, kissé rideg, modernista Holokauszt Múzeumot, majd megpróbáltuk
kitalálni, miként lehet feljutni a várba.
Útközben új játékot is kitaláltunk –
külön sztorit kellett költeni minden egyes új szoborhoz, amivel találkozunk. A
sort Andi kezdte, aki II. Philipposz makedón király diadalittas, égbe bokszoló
alakjáról úgy vélte, biztosan kelletlen hónaljszaggal küzd, s pH-semleges Dove
szappanra lenne szüksége…
Némi kerülővel, de megtaláltuk a bejáratot szkopjei
várhoz, más néven a Kale erődhöz
(Скопско Кале) vezető utat.
Az óváros fölé magasodó erődöt a 10-11. század
körül építhették, az egykor helyén álló római kori erődítmény helyén. A belépés
szerencsére díjtalan, mely csak egész addig tűnik csak meglepőnek, míg meg nem
látjuk a vár belsejében uralkodó állapotokat.
Építési terület, romhalmaz, néhol
korlát híján rozsdás szögesdróttal elzárt területek – nem teljesen EU-konform
körülmények. Mindenesetre kívülről nagyon jól néz ki a vár, s a fentről elénk
táruló kilátásért mindenképpen érdemes felkeresni.
Miután megjártuk az erődöt, leheveredtünk a várdomb
oldalában kialakított hangulatos park pázsitjára pihenni egyet. Ennél kiválóbb
helyet nem is találhattam volna a rituálészerű földgyűjtéshez, úgyhogy míg én
akkurátusan belekapargattam egy kis szeletnyi macedón talajt a vaníliás
tégelyembe, Andi a park szélén edzés gyanánt egymásnak feszülő félmeztelen
birkózókat figyelte.
Ezután a parkkal szemközt lévő Musztafa pasa mecsetet (Мустафа-пашина џамија) vettük közelebbről
szemügyre. Az 1492-ben, a török hódoltság idején épített mecsetet az egyik
legszebb iszlamista épületnek tartják egész Macedóniában.
Mivel Andi a
hostelben hagyta a kendőjét, így csak én kukkanthattam be. Ezután elindultunk
visszafelé a Kőhíd felé, amikor útközben hirtelen megakadt a szemem egy autón:
-
„Jéé, Espero!” – kiáltottam fel.
S valóban, egy pontosan olyan 1997-es, sötétkék
Daewoo Espero figyelt az egyik parkolóból, mint amilyen szüleimnek van otthon.
Macedón testvérét már láthatóan kikezdte az idő vasfoga, ehhez képest mienk úgy
néz ki, mintha most gördült volna le a szalagról. Már évek óta alig látni
Esperokat otthon az utakon, főleg nem ilyen szép, sötétkéket, úgyhogy teljesen
feldobott ez az élmény.
Ezután a Régi
bazár (Стара чаршија) hangulatos utcácskáin barangoltunk tovább, de boltok
nagy része már bezárt, a maradéknál pedig az árusok kezdték elpakolni a
portékákat.
Ettől függetlenül volt egy érdekes hangulata a helynek, melyet a
Balkán legnagyobb bazárjának tartanak az isztambuli után.
Rengeteg híres török kori
történelmi emlék és épület található itt, csak a zeg-zugos sikátorokban nem
könnyű fellelni őket. Ilyen például a külön kapukkal lekerített, 4-5 keskeny
utcácskából álló Beziszten
(Безистен), ahol a legértékesebb selyemárukat, ékszereket, fűszereket és
parfümöket árusító boltok voltak.
Ez amolyan bazár a bazárban. Sajnos, mire
megtaláltuk, szinte minden bezárt itt is, egyedül egy kicsiny éttermet
találtunk nyitva.
Érdemes még megemlíteni a kortárs műalkotásokat
bemutató galériává átalakított, egykori török fürdőt, a Çifte Hamam-ot ((Чифте амам) is, ahova nők és férfiak is járhattak
egykoron.
Sajnos az oszmán időkből fennmaradt egykori karavánszerájokat (Suli An, Kapan Han és Kurshumli Han) a kissé kétértelmű
információs tábláknak köszönhetően nem találtuk meg, pedig utólag visszanézve
többször is elhaladtunk mellettük.
A bazár utcáit járva újfent megszólítottak minket.
Úgy tűnik, a helyiek még nemigen lehetnek hozzászokva a turistákhoz, mivel ez a
nagyjából 35 év körüli, sporttáskás fiatalember is azzal kezdte a csevegést,
hogy honnan jöttünk. Látszott, hogy sietős dolga ellenére, szívesen
kommunikálna velünk, úgyhogy összeszedte a párszavas angoltudását, és érdeklődött,
mit láttunk eddig, mi tetszett nekünk. Ezt követően németre váltva magyarázta,
milyen ételeket próbáljunk ki feltétlen, győzködött, hogy Ohridba mindenképpen
látogassunk el, majd mosolyogva elköszönt, és ment a dolgára. Andival meg is
állapítottunk – egyre jobban bírjuk a macedónokat.
Mivel már mindketten hullafáradtak voltunk ekkora az
egész napos gyalogolástól, már csak egy helyet szerettünk volna felkeresni – az
1566-72 között épült óratornyot. Minden bazár rendelkezik saját óratoronnyal,
mivel a muszlim boltosoknak napjában ötször be kell zárni a boltot, hogy az
imán részt vehessenek. Ezentúl a munkaórák bevezetésével igyekeztek elérni,
hogy egyik boltos se dolgozzon (keressen) többet a másiknál, így záróra
ellenőrzéséhez is hasznosnak bizonyult egy ilyen építmény. A jelentőségét
növeli, hogy a török birodalom területén a szkopjei volt a legelső ilyen
óratorony, ami mutatja a város egykori kereskedelmi jelentőségét. A slusszpoén,
hogy az óraszerkezetet Szegedről szállították ide, melynek hallatán Andi szíve
nagyot dobbant („Szegeeed!”).
Útközben még megnéztük Ishak bég mecsetjét (Исхак-бегова џамија), aminek kertjében egy
döbbenetesen vastag törzsű, több száz éves fa magasodik.
Pontosan olyan, mint
amilyenhez Ludas Matyi kötözte ki az álnok Döbrögit – állapítottuk meg Andival.
Innen egy kis mellékutcán lehetett felmenni az óratoronyhoz és Ishak bég kicsiny mauzóleumához. A
torony sajnos nem volt látogatható, de mégis örültem, hogy eljöttünk ide.
Időközben teljesen besötétedett, elindultunk vissza a
hostelbe. Útközben megállapítottuk, hogy alig látni a nagy nyugati márkákat
képviseltetve (McDonalds, Tesco, Vodafone stb.), sem boltokkal, sem
reklámokkal.
Visszaérve a szállásra, alig vártuk, hogy
lefürödhessünk végre és bezuhanhassunk az ágyba.
2. Nap – Matka-kanyon (2017. június 8.)
A mai nap is elég sűrűnek ígérkezett, mivel először egy
félnapos kirándulást terveztünk a közeli Matka-kanyonba, majd visszatérve
Szkopjébe, rögtön utaztunk is volna tovább az ország délnyugati csücskében
található Ohrid városába.
Az ébresztőórát 7.40-re húztam föl, de Andi
szokásához híven akkor már javában készülődött. A szálláshoz ingyen reggeli
járt, viszont azt elvileg csak 9-től lehetett volna igénybe venni. Szerencsére
a recepciós srác nem csinált nagy ügyet ebből, ahogy leértünk a közösségi
helyiségbe, már pakolta is ki a reggelinek szánt kenyeret, mogyorókrémet,
lekvárokat és a gyümölcsléket. Evés után gyorsan kicsekkoltunk, majd irány a
buszpályaudvar. A Matka-kanyonba a #60 számú busz közlekedik, s mivel nincs túl
sok járat egy nap, nem akartuk lekésni az előzetesen kinézett 8.45-ös buszt.
Először a buszpályaudvar információs pultjánál érdeklődtünk, de mint kiderült,
a helyi járatokat a felüljáró alatt húzódó pályaudvar túlsó felén találjuk.
Odasiettünk, majd a peronok szélénél lévő kis bódénál próbáltunk jegyet venni,
de onnan is elhajtottak azzal, hogy a sofőrnél próbálkozzunk majd. Amikor aztán
végszóra begördült a #60 busz, a sofőr is lerázott minket, hogy a túloldali
pénztár bódé adja ki a jegyet. Türelmem már fogytán, de ott is megkérdeztem a
dolgot, ám ők újfent a sofőrt emlegették, mire hagytam az egészet a fenébe.
Amikor 10 perc késéssel visszaszambázott a sofőr, kézzel-lábbal elmutogattam
neki, hogy minden pénztáros szerint a felszálláskor tőle kellene jegyet
kapnunk, mire intett, hogy menjünk, szálljunk fel. A szuper rozzant, alsó
hangon 50 éves busz igazi retró hangulatot árasztott, ülések egy az egyben a
90-es évek általános iskolai székeire emlékeztettek, miközben minden kanyarnál
azt lestem, mikor esik szét alattunk.
Egyszer aztán egy hatalmas csörömpölés
közepette leesett egy kb. 40 centis tartólemez a pedálok melletti részről, mire
a sofőr fogta, egy laza mozdulattal bevágta az ülése mögé, és vezetett tovább.
Ami a hihetetlen az egészben, még az ilyen döbbenetes körülmények ellenére is
évek óta elektronikus jegyrendszer működik a szkopjei tömegközlekedésen, a
felszálló helyiek szépen lecsippantják a kártyáikat az ajtó melletti
jegykezelőnél. A sofőr bácsi amúgy elég központi személyiség lehet, szinte
minden második felszálló utast ismeri, kezet fog velük, mire azok leállnak vele
beszélgetni.
A reggeli dugó miatt jó 45
percbe telt mire eljutottunk a Matka-kanyonba (Кањон Матка).
Ahonnan a busz letett minket, még nagyjából 10 percet kellett gyalogolnunk a
kanyon bejáratáig, mely egy masszív duzzasztógát mögött kezdődik. A lenyűgöző
természeti szépségű helyet félig az ember hozta létre, miután a Treszka-folyó által kivájt sziklás
kanyonban mesterségesen felduzzasztották a folyóvizet, létrehozva így a
hosszúkás Matka-tavat.
A hegyekkel
határolt, kristálytiszta vizű tó mentén több túraútvonal indul, de a szomszédos
hegycsúcsokra is fel lehet kapaszkodni. A belépés ingyenes, viszont lehet
kajakot bérelni, befizetni egy hosszabb-rövidebb hajókirándulásra, vagy a
tószéli étteremben enni egy jót.
A kanyon egyik legfőbb látványosságának a
folyó által kivájt barlangok számítanak, ahova kétféleképpen lehet eljutni –
hajón vagy gyalog, a tó mentén húzódó túraútvonalat követve.
Mi az utóbbin
indultunk el, s bár rendkívül szép és hangulatos részeken jöttünk, 40 percnyi
trappolás után kezdett gyanús lenni, hogy valószínűleg elnéztük a sétatávot,
úgyhogy inkább visszafordulunk.
Jól tettük, mint kiderült, közel 2,5 óra lett
volna eljutni a barlangokig, és még ennyi visszafelé. Sajnos ennyi időnk nem
volt, így visszamentünk a bejárathoz és néhány szem keksz elropogtatása mellett
megvitattuk, hogyan tovább.
Mivel most már nem maradt annyi időnk, hogy a
motoros sétahajóval járjuk meg a barlangokat, abban maradtunk, hogy csónakkal
átvitetjük magunkat a túlpartra, ahonnan egy elvileg 20 perc alatt megtehető
túraútvonal vezet fel az egyik szomszédos hegycsúcsra.
Egy jó kedélyű bácsika
vitt át minket, aki jó macedónhoz híven megérdeklődte, honnan jöttünk, majd
nagy büszkén megcsillantotta a magyar tudását a Budapest, Győr, igen szavak elsorolásával. Átérve a túloldalra
elmagyarázta, ha vissza szeretnénk jönni, kolompoljunk a kihelyezett vaslapon
az egyik fára felakasztott fémcsővel, és átjönnek értünk.
Ezután nekiveselkedtünk a hegynek, s bár tényleg csak
20 percesre írta a tájékoztató tábla a csúcsnál lévő kicsiny monostorig terjedő
utat, elnézve a szintkülönbségeket, nem ígérkezett egy egyszerű menetnek. Hát
ebben nem is tévedtünk. Nagyon kemény, meredek, köves terepen kellett
felszenvednünk magunkat úgy, hogy lépten-nyomon beleakadtunk valamilyen szúrós,
tüskés növénybe.
Az út háromnegyedénél már a hócipőnk tele volt az egésszel,
Andi kijelentette, nem is jön tovább, amikor 20 méterre odébb megláttam a célt,
végre már elérhető távolságban. Végül mindketten felküzdöttük magunkat, s a
szurdokra nyíló pazar kilátás kárpótolt a szenvedésért.
Elvileg a szikla
oldalában, egy alig egyméteres kis ösvényen mehettünk volna feljebb is, de az –
korlát híján – nettó életveszély lett volna, így bölcsen megelégedtünk az
eddigi izgalmakkal.
Szusszantunk egyet, megnéztük közelebbről a kicsi
monostort, majd elindultunk visszafelé. Lefelé csak egy gondolattal volt
könnyebb dolgunk, Andi cipője csúszott, az én térdem fájt, de valahogy
lekecmeregtünk.
Kongattunk a vaslapon a kompszolgálatosnak, de
ezúttal nem a bácsi jött, hanem egy fiatalember, aki távolról sem bizonyult
olyan jó fejnek, mint az öreg. Egy szót sem szólt hozzánk, majd a túlpartra
érve a fejenként 30 dénáros (oda-vissza) ár helyett összesen 100 dénárt kért,
megideologizálva azzal, hogy csak kettőnkért jött át. Mivel sietnünk kellett
vissza a buszhoz, nem akartam leállni vele vitatkozni, kezébe nyomtam a pénz,
és iszkoltunk vissza oda, ahol a busz letett minket. A menetrend szerint
13.05-kor kellett volna jönnie, ám megálló híján csak remélhettük, jó helyen
várunk.
Pár perc múlva két angol hölgy is csatlakozott hozzánk, s úgy tűnt, ők
meg tőlünk várják a megerősítést a buszmegállóval kapcsolatban. 15 percnyi
várakozás után gondoltam megkérdezem azt a jégkrém árus bácsikát, akik két
idősebb nénivel a buszmegálló feltételezett helyénél üldögélt az árnyékban.
-
„Bus…To Skopje…from here (a földre
mutatva)…bus?” – próbálkoztam a
minimálprogramos angollal, mire a bácsi bólintott.
Időközben jöttek még néhányan, de busznak se híre, se
hamva nem volt. Fél kettő előtt pár perccel aztán begördült egy #125 járat,
amit szó szerint megrohamoztunk. A sofőr mondta, hogy ő nem a városközpontba
megy, várjunk a #60-ra hamarosan érkeznie kell. A #60 buszt viszont hiába
vártuk. Mivel már a gyomrunk is korgott, vészmegoldásként vettünk egy-egy
ropogós, magos szeletet, amit egy útszéli öregember árult. Végül magos és
jégkrémes bácsikák megvitatták, hogy ha mindannyian Szkopjéba akarunk eljutni,
miért nem taxival megyünk – a szintén nyugdíjas korú, taxis társukra mutatva.
Egymásra néztünk az angol hölgyekkel, végülis, miért is ne?
Behuppantunk a taxiba és visszarobogtunk Szkopjéba.
Útközben folyamatosan azt figyeltem, mikor jön szembe velünk a #60 busz – hát,
nem jött.
A várral szemben lévő hídnál tett ki minket a taxis,
az egyik angol nő fizetett, majd kiszálltunk mindannyian, hogy elrendezzük a
tartozást. Andi már vette volna elő a pénztárcáját, mire a nő legyintett:
-
„Hagyjad, erre a vendégeink voltatok. További
jó utat!” – és elköszöntek.
Andi egymásra néztünk. Hát, azt hiszem, ingyen
megjártuk a Matka-kanyont.
Átsétáltunk a hídon, melynek hídfőit két pár
oroszlánszobor őrzi. Ám a budapesti Lánchíd nyelvtelen fenevadjaival
ellentétben a szkopjei testvéreik a meglehetősen modern, szögletes vonalakat
képviselik.
Nagyjából két óránk maradt az ohridi busz indulásáig,
s ezt egy az egyben az ebédelésre akartuk fordítani. Nem is
keresgéltünk sokat, a Régi bazárban beültünk az első szimpatikus étterembe,
mely újfent kiváló választásnak bizonyult.
Andi maradt a jól bevált kebabnál,
míg én csirkesteaket kértem. Sör gyanánt azonban mindketten új márkát
próbáltunk ki, a szintén macedón Zlaten
Dab-ot.
A kiadós ebéd után elsiettünk a buszpályaudvarra.
15.26-ra értünk ki, így a fél 4-es ohridi járatot még el is csíphettük volna,
azonban arra már nem adtak ki több jegyet, így megvártuk a négyórásit. A jegy
fejenként 450 MKD-ba került. Felszállás előtt vettünk ásványvizet, néhány szelet
csokit, s vártuk az indulást.
Annyira kimerültek voltunk a Matka-kanyonos
hegymászástól, hogy alig gördültünk ki a pályaudvarról, fél perc alatt elaludtunk,
mint akiket fejbe kólintottak. Úgy egy órával később ébredtünk fel, nagyjából
ekkorra sikerült kikeveredni a délutáni szkopjei dugóból.
Ezt leszámítva csodaszép tájakon utaztunk keresztül,
s magas hegyek vettek körbe minket minden irányból.
Ahogy keresztülszeltük a
vidéki településeket, feltűnt, hogy rengeteg újépítésű társasházat húznak fel
egyszerre, mintha valamilyen építkezési boom, vagy döbbenetes gazdasági
fellendülés lenne az országban. Félkész, vagy szerkezetkész társasházak
százairól beszélünk, többnyire messze a fővárostól, a semmi közepén.
A 3 órás út alatt egyszer álltunk meg csak, így is
végül félórás késéssel, este fél 8 körül érkeztünk meg Ohridba (Охрид).
Pechünkre későn eszméltünk, így a városközponttól elég távol lévő
buszpályaudvarnál tudtunk csak leszállni, pedig korábban megálltunk a centrum
szélénél is. Nagy gondot ez sem okozott, hiszen Andi offline térképének hála,
könnyen bejutottunk a központba és megtaláltunk a szállásunkat (Sunny Lake Hostel).
A recepciós, nagydarab, kopasz, rekedtes srác
teljesen megörült annak, hogy magyar vendégei vannak. Meg is jegyezte – „Hungary, good handball (jó kézilabda)! Veszprém, good team…Nagy…László Nagy…very
good!”
Csakúgy, mint Szkopjéban, itt is külön kétágyas
szobát foglaltunk, mely egy különálló épületrészben volt. A szoba kissé puritán
hangulatot árasztott, de korrekt volt és tiszta. A WiFi viszont nem akart
működni valamiért, úgyhogy mielőtt lementünk volna sétálni a városba, jeleztem
a problémát a recepciós srácnak.
Andalogtunk egyet a fő sétálóutcán, majd kimentünk a
kikötői részre valami harapnivaló után nézni.
Mivel kiadós vacsorát már
egyikünk sem kért volna, végül is kis hamburgerezőbe ültünk be, amely finoman
szólva nem volt egy főnyeremény. Én sajtburgert kértem, Andi valamilyen francia
sonkás, melegszendvicset, erre az enyémből kihagyták a sajtot, Andiéból pedig
az összes lényegi összetevőt.
Sebaj, saláta, sonka, sajt és paradicsom helyett
a lesütött kenyérbuciját teletolták hasábburgonyával, nesze neked francia
sonkás melegszendvics.
Ezután az igencsak felejthető kulináris élmény után
lassan visszatendáltunk a szállásra.
3. Nap – Ohrid (2017. június 9.)
Annak ellenére, hogy ezúttal nem kellett volna korán
kelnünk, nyolc és fél kilenc között felébredtünk mindketten. Reggelizni
átmentünk a hostel konyha- és étkezőhelyiségébe, melyek teraszáról nagyszerű
kilátás nyílt az Ohridi-tóra. Reggeli gyanánt friss, túróval és hússal töltött
pékárut kaptunk, mely mellé elszürcsöltünk egy-egy csésze teát, majd
kezdődhetett a nap!
Először a környező kis utcákon kanyarogva elsétáltunk
a kikötőbe, mely életvidám, tóparti hangulatával, a környező hegyek látványával
igazi nyaralóhely benyomását keltette.
Tucatnyi kirándulóhajó indult innen
hosszabb-rövidebb távokra, s amíg össze nem jött elég ember, a legénység
igyekezett minden elhaladó turistára és járókelőre rátukmálni a kihagyhatatlan
hajós utazásokat.
Mivel egyik sem volt egy olcsó mulatság, Andival abban
maradtunk, hogy előbb magát a várost fedezzük fel, aztán holnapra meglátjuk,
benevezünk-e egy ilyen hajós mókára. Maga az Ohridi-tó (Охридско Езеро) amúgy nem pusztán a macedónok
kiváltsága, jó egyharmada átnyúlik Albániába is. A hostelben is ajánlottak
olyan egynapos kirándulást, mely az egyik legnépszerűbb tóparti albán
települést, Pogradecet vette volna célba.
De mi egyelőre Ohrid városát szerettünk volna minél
behatóbban megismerni. Érdekes megfigyelni a jellegzetes ohridi építési
stílusokat. Általában keskeny, szűk utcácskákat és többemeletes házakat látni
mindenfelé, sőt sokszor az épületeket alagútszerűen az utca fölé építették. A
tradicionális helyi építészet legszebb példáit az egymással szomszédos, Robevci és Uranija házaknál láthattuk,
melyek rendkívül gazdag családok rezidenciái voltak egykor. Elvileg mindkettő
látogatható, ám előbbi már művészeti galériaként funkcionál, míg utóbbit
állandóan zárva találtuk.
A házak után lefordultunk balra, s egy keskeny kis
sikátorokon át kisétáltunk a tópartra, ahol néhány csónak figyelt felfordítva.
Andit teljesen megigézte a hatalmas víztömegnek a látványa, mely mind színét,
mind megjelenését tekintve inkább hasonlított tengerre, mint édesvízi tóra.
Ücsörögtünk ott egy kicsit, majd tovább indultunk
körbejárni a várost. Nem messze innen a kiemelt történelmi jelentőségű Szent Szófia-katedrálishoz (Црква Света
Софија) jutottunk ki.
Macedónia egyik legfontosabb középkori emlékének tartott
templomot 11. században építették, s fontos érsekségi központként funkcionált
az évszázadok során. A főoltár egyes eredeti freskói a 11-13. századból valók,
s felbecsülhetetlen értékkel bírnak. A belépő fejenként 100 MKD, de a templomon
belül sajnos tilos a fotózás. Ahogy körbenéztünk bent, egy idősebb bácsika
lépett oda hozzánk. Valamilyen hivatalos idegenvezetőnek tűnő fényképes
igazolvány volt a ruhájára tűzve, s bár angolul beszélt, elég nehezen lehetett
érteni. „Kik vagyunk, honnan jöttünk?”,
szóval a szokásos kezdés után – megtudva, hogy magyarok vagyunk –, „in medias res” elkezdett mesélni a gálás
magyar kormány macedón népnek nyújtott, adakozásairól és támogatásairól az
elmúlt évekből, majd finoman átvezetve ezt a témát, s gyakorlatilag diszkréten
felajánlkozott privát idegenvezetőnek 20 percre 10 euróért. A kissé meredek
tarifa hallatán Andival inkább megköszöntük a jelenlétét, és lepattintottuk az
öreget. Ilyen órabérért én is elmennék turistákat kísérgetni, kérem szépen.
Innen egy kisebb emelkedőn kellett felkapaszkodni,
melynek végén egy félkörív alakú, ókori görög színháznál lyukadtunk ki, mely az
egyetlen ehhez hasonló az egész országban. Már akkoriban is tudhattak valamit
az akusztikáról, ugyanis az osztálykirándulásra érkezett, zsivajkodó diáksereg
mellett is tisztán lehetett hallani a messze lent a pódiumon zenélő bácsit.
Ahogy kerestük a várba vezető utat, újfent megakadt a szemem egy parkoló autón
– egy 1997-es metálszürke Ford Mondeo volt az, pont olyan, mint amilyet én
vezetek otthon manapság. Egy rövid másodperc erejéig tényleg azt hittem, ez a
mi autónk, s már nyúltam volna a slusszkulcsért. Természetesen ezúttal is meg
kellett állapítanom, hogy a miénk mennyivel szebb és jobb állapotban van
tartva.
Mielőtt még felmentünk volna a város fölé magasodó
várba, a Felső kaputól ellenkező irányba található, szintén gazdag
történelemmel bíró templomot is beiktattunk, mégpedig a 13. századi freskórészletekkel
rendelkező Szent Bogorodica Perivleptát (Света Богородица Перивлепта).
100 MKD-ért
kétségtelenül érdemes megnézni a templomot és a hozzá kapcsolódó történeti
kiállítást, ám igazából a templom kertjéből elénk táruló kilátást lett volna
vétek kihagyni.
Innen kínálkozik talán a legjobb rálátás az ohridi várra, más néven a Sámuel erődre (Самуилова тврдина), mely
nevét a híres Nagy Sámuel bolgár cárról kapta, aki 10. század fordulóján az I.
bolgár birodalom fővárosát alakította ki itt.
A templomtól már egyenesen a vár felé vettünk az
útirányt, ahol kellett fizetni egy minimális belépőt, 60 MKD-t. Az erőd belső
udvarán gyakorlatilag semmi sincs, viszont a várfalon majdhogynem körbe lehet
sétálni, ahonnan varázslatos panoráma nyílik az egész városra, a tóra és a
környező hegyekre.
Itt nem győztünk eleget ámuldozni a látványon,
úgyhogy nem is siettünk tovább innen. A várhegyről lefelé jövet, a domboldalban
még két fő látnivaló várt minket. Az egyik ilyen az újjáépítés alatt álló Szent Pantelejmon-templom (Свети
Пантелејмон), melyről azt tartják, azon a szent helyen áll, ahol egykor a 10.
században Európa első egyeteme is állott, ahol végül a cirill ábécé is
megszületett.
Mivel az eredeti templom évszázadokon át romokban hevert, a
jelenleg folyó építkezések nagyrészt elképzelt tervek alapján mennek. Mivel a
félkész templomért is 100 dénáros belépőt kértek volna el, Andival inkább
lefotóztuk a telével távolról, majd sarkon fordultunk.
A következő látványosságot viszont nagyon vártam, s
ahogy közeledtünk a nevezetes helyhez, elfogott az izgalom.
Az érdeklődés
középpontjában ezúttal is egy régi templom állt, viszont olyan páratlan
környezetben, amelybe már pusztán képről látva beleszerettem. Létezik ugyanis a
hegyoldalban egy hely, az egykoron szegény halászok által lakott Kaneo kerület felett, ahonnan egy
leírhatatlanul idilli, festői kép tárul a szemünk elé.
A 13. században épített,
kicsiny, Kaneói Szent János-templom (Свети
Јован Канео), háttérben a tengervízre emlékeztető, mélykék színbe pompázó
Ohridi-tóval, valamint a tavat szegélyező csipkés hegyvonulatokkal.
Tisztában
voltam vele, hogy a fények fotózási szempontból nem túl ideálisak, viszont
ezzel együtt sem tudtunk betelni a látvánnyal. Andival meg is beszéltük, hogy
később visszajövünk ide megnézni a napnyugtát.
Ücsörögtünk itt egy kicsit, majd lefelé menet lopva
bekukkantottunk a kicsiny templomocskába Egy gyors pillantás elégnek is bizonyult
felmérni, hogy néhány kósza freskóért itt sem szeretnénk fejenként 100 dénáros
belépőjegyet váltani, inkább a következő napirendi pontra, az ebédre allokálnák
az így megspórolt összeget.
Márpedig a néminemű táplálkozás kérdése egyre
kritikusabb tényezőnek bizonyult így délután háromnegyed kettő felé. Andi
eleinte finom, nőies célozgatásokkal vetette fel, milyen hangulatos is lenne
azoknak a lenti, partmenti éttermek valamelyikében enni, melyek gyakorlatilag
benyúlnak a víz fölé, s élvezhetjük a kilátást egy pohár bor mellett…
Vettem ám a lapot. Úgyhogy végül az egyik ilyen
vízparti étteremre esett a választásunk, s bár sejtettem, nem lesz olcsó
mulatság, de úgy éreztem, ha Macedóniában sem engedünk meg magunknak egy kis
luxust, akkor ugyan már hol fogunk?
Így hát teljesen jól eső érzéssel
rendeltünk egy-egy pohár száraz fehérbort, majd mindketten helyi
pisztrángspecialitást kértünk, melyet döbbenetesen finom spenótos, répás
rizzsel szolgáltak fel.
Itt meg kell jegyezni, hogy az eredeti ohridi-tavi
pisztráng halászatát betiltották, s elvileg tilos lenne az árusítása is,
gyakorlatban viszont ezt nem igazán tartják be. Mindenesetre szándékosan nem
olyat rendeltünk.)
Az ebéd így is fejedelminek bizonyult, s bár elsőre
nem tűnt túl egzotikusnak és nagy adagnak, mégis kivételesen jó választás lett.
Míg mi jóízűen befalatoztuk a pisztrángjainkat, a
szomszéd étteremben éppen esküvői lagzit tartottak, ahova a víz felől, katamaránon
hozták az ifjú párt. Érdekes, hogy ők már így relatíve korán, délután 2-3 körül
elkezdték a mulatságot.
Ezt követően a partmenti kis utcácskákban
sétálgattunk, majd az egyik kiépített partszakaszon ledobtuk a lábbeliket, és
belelógattuk a hűs vízbe a lábunkat. A nap már láthatóan megkapott minket,
úgyhogy gyorsan végigkentük magunkat naptejjel, de nagyjából annyit ért, mint
eső után köpönyeg. Andi combjai már ekkor rákvörös tónust öltöttek, de én is
éreztem, hogy jobban leégtem a kelleténél.
Visszaérve a bazársorral, elnyaltunk egy fagyit, majd
visszasétáltunk a hostelbe. Gyors WC-kör, rövid szusszanás, pár perc netezés
(időközben megjavult ugyanis a WiFi!), majd este 6 felé indultunk vissza a
városba.
Azt találtuk ki, hogy veszünk friss bureket, sört,
majd visszamegyünk a Kaneo-templomhoz gyönyörködni a naplementében.
A korábban kinézett burekezőnket azonban már zárva
találtuk, ellenben némi bolyongás után a bazársorral párhuzamos főutca mentén egy
szuper kis pékségre bukkantunk, ahol még lehetett friss, meleg, ropogó bureket
kapni. Mivel korábbi balkáni kalandozásaimról úgy emlékeztem, hogy a burekhez
kifejezetten illik a jellegzetes török ivójoghurt, az ayran, kértem pluszban egy pohárkával, melynek oldaláról egy
aranyos tehénke vigyorgott vissza.
Szépen lassan elandalogtunk a templomhoz, remélve,
hogy nem lesz tele emberrel addigra. Este 7 körül értünk fel, s meglepetésre
rajtunk kívül szinte senki sem volt itt. A lemenő nap fényénél csodálatosan mély
színekbe burkolózott az egész táj, nem lehetett egyszerűen betelni vele.
Idővel érkezett egy párfős társaság, élükön egy kifejezetten
irritáló, kutyás német fazonnal, aki azzal szórakoztatta magát (és kedvencét),
hogy száraz fenyőtobozokat dobált a vizslatermetű blökinek, aki előbb nagy boldogan
elkapta azt a levegőben, majd elropogtatta, mint mi a Tesco-s ropit az esti
filmhez.
Jó sokáig üldögéltünk itt. Miután a nap lebukott a környező
hegyek fölött, az egész táj és a hatalmas vízfelület acélszürkés, lilás
árnyalatban úszott. Ezután lassan elkezdett besötétedni, úgyhogy mi is távozóra
fogtuk.
Úton hazafelé vettünk sört – ha már idefele jövet nem
találtunk boltot, majd egy kellemes esti sétát követően visszatértünk a
szállásra.
4. Nap – Bitola (2017. június 10.)
Mai nap hasonló forgatókönyv szerint indult, mint az
előző. Kelés fél 9-kor, reggeli a hostel konyhájának teraszán, majd visszatérve
a szobánkba összepakoltuk a cuccainkat, előkészítve az indulásra. Leadtuk a
kulcsokat és fizettünk a recepciónál, s a kézilabda-őrült sráctól kértünk némi
segítséget, milyen félnapos kirándulásokat érdemes innen tenni. Ugyanis
egyelőre egy biztos pont volt a mai napban, hogy estére Szkopjéban van
szállásfoglalásunk, minden más elég képlékeny maradt.
Az elég nyilvánvalóvá vált, hogy egy egynapos
hajótúra csak akkor férne bele, ha itt maradnánk estére Ohridban, az annál
rövidebb hajókázások pedig csupán az ohridi partok mentén, amolyan vízitaxiként
lehetségesek, amely ár-érték arányban nem tűnt túlságosan vonzónak. Két
épkézláb ötlet maradt a végére. Az egyik szerint elbuszozunk az albán határ
mellett fekvő Sveti Naum-monostorhoz
(Свети Наум), mely a környék egyik fő látnivalója, majd visszatérve Ohridba,
innen buszozhatnánk vissza Szkopjéba. A másik terv szerint a délelőttöt itt
töltenénk Ohridban, sétálgatnánk a parton, majd koradélután Bitola felé vennénk
az útirányt, melyet érdemes lenne közbeiktatni a hazaúton Szkopje felé.
Végül az utóbbi terv lett a befutó. Lebattyogtunk a
kikötőhöz, majd a hangulatos partmenti sétányon andalogtunk a strand felé,
miközben a csónakos bácsikák rendületlenül kínálgatták a túlárazott vízitaxi
szolgáltatásukat az óváros felé („Oldtown.
5 euro.”). Útközben kigyalogoltunk a vízbe hosszan benyúló, kissé romos
mólóra fotózni a várost.
A szépen
kiépített strandig amúgy alig 20 perc volt eljutni, s a hőség ellenére
viszonylag kevés fürdőzőt találtunk ott.
Visszafelé jövet elnyaltunk egy-egy
gombócnyi fagyit, Andi természetesen sajttortásat, míg nekem – citrom híján – a
limera esett a választásom. Ahogy leültünk a kikötő melletti kis parkban egy
padra, Andi nagy sóhajok közepette áradozott egy sort Ohridról, mennyire jól
érzi magát itt, s majd mindenképpen jöjjünk vissza a jövőben. Ohrid
kétségtelenül a macedón út fénypontja, s ezt már így az út kb. 60%-ánál ki
mertem jelenteni.
Lassan viszont, ha akartunk még ma bármerre menni,
indulnunk kellett. Váltottunk pénzt, vettünk elegendő ásványvizet, és némi
sajtos és túrós bureket az útra (ezúttal már Andi is kért magának egy nagy
adagnyi ivójoghurtot), majd a legnagyobb hőségben kibattyogtunk a
buszpályaudvarra.
A jegy fejenként Bitoláig 210 MKD-ba került. Az
utasváróban falatoztunk egy kicsit a burekből, majd öt perccel az indulás előtt
a peronőr (jegy ellenében) kiengedett minket a buszokhoz.
A járatunk negyed
2-kor indult. Az buszút első felét édesdeden átaludtunk, míg a második feléből
annyi maradt meg, hogy a sokat megélt járgánnyal legalább félórát erőlködünk
hegymenetben felfele, majd félórát gurulunk a lejtőn lefele serényen fékezve.
Délután 3 körül gördültünk be Bitola (Битола)
buszpályaudvarára. Az évszázados kávékultúrájáról ismert, alig 75 ezres városka
a második legnépesebb település egész Macedóniába. (A kávé helyi jelentőségét
alátámasztandó, nagyon tetszett, hogy a városhatárban lévő egyik körforgalom
közepén egy hatalmas gőzölgő kávéscsésze volt kirakva virágból.) Gazdag ókori
görög, bizánci és római történelmet tudhat maga mögött, ám modernkori
jelentősége már igencsak megkopott az évek során. Pedig a 20. század elején itt
tanult bitolai katonai akadémián a modern török állam megalapítójának tartott
Kemal Atatürk is, de a város a szerb hódítások során végleg elvesztette
központi jelentőségét a fővárossá kinevezett Szkopjéval szemben.
A város buszpályaudvara mindenképpen megér néhány
gondolatot. Első látásra nehezen tudtunk eldönteni, hogy az épület új vagy
régi, leginkább egy furcsa hibrid átmenetre emlékeztetett. Belülről például
zsír új ablakokat és ajtókat szereltek be, kifestették a falakat, digitális
kijelző mutatta az érkező és induló buszjáratokat, viszont a padló még mindig
az ősrégi, ótvar ronda járólapokkal volt lerakva. A ablakkeretek és a fal
között továbbra is hüvelykujjnyi szakadék tátongott, melyet csak itt-ott
tartott egybe egy-egy gombócnyi purhab darab.
Nagyjából három és fél óránk maradt a városra, mivel
hazaútra Szkopjéba a 18.30-as vonatot néztük ki. Először végigsétáltunk az
állomástól egy kőhajításnyira elterülő, hangulatos Városi parkon, melynek végében kezdődött a boltokkal, éttermekkel
és kávézókkal tarkított, nyüzsgő sétálóutca, a Shirok Sokak (Широк Сокак).
A város fő ütőerének tartott utcácska több
tucatnyi szép, neoklasszikus lakóházat vonultat fel, melyen végigsétálva egy
kis terecskére jutottunk, közepén II. Philipposz makedón király diadalittas
lovasszobrával és egy kör alakú, zenélő szökőkúttal (mely sajnos csak este
9-kor fakadt volna dalra).
A tér mögött magasodik a város büszkesége és legfőbb
jelképe, a 33 méteres Óratorony (Саат
Кула).
A jelenlegi tornyot az 1830-as években emelték, ám 1970-ben a harangok
mellé egy zongorát és új billentyűs zenei szerkezetet kapott, ami egészen
egyedivé tette az innen megkomponált zenéket.
Az Óratorony szomszédságában találunk még két
mecsetet – a felújítás alatt lévő, teljesen felállványozott Jeni-mecset (Јени џамија), valamint a
forgalmas főút túloldalán található Isak
bég-mecsetet (Исак Челеби Џамија).
Mivel per pillanat egyik sem volt
látogatható, a szemközt terülő, a 15. századi török korból származó, fedett
piactér, a Bezisten felé fordítottuk
a figyelmünket. A boltok többségét – csakúgy, mint a szkopjei esetében – már
itt is zárva találtuk.
Ezután már csak a Régi
bazár utcácskái maradtak, mint felfedezendő terület, melyeket bár
becsülettel bejártunk, de úgy tűnt, itt is már a zárórához voltunk közelebb.
Bár előzetesen azt olvastam a bitolai bazárról, hogy méretileg kisebb, de
sokkal jobb állapotban megőrzött a fővárosi párjánál, nekünk határozottan a
szkopjei tetszett jobban. Különösen az egyes épültetek oromzatán tündöklő,
végtelen kuszaságú, már-már kortárs művészeti kompozíciónak is beillő, ipari
mennyiségű kábelrengeteg szolgált egyfajta bájjal, amit feltétlen meg kellett
örökítenünk.
Innen aztán elindultunk szépen lassan
visszafelé. A Shirok Sokak utcán még
betértünk egy boltba vízért és némi fügés sütiért, majd vettünk egy-egy gombás
pékárut, amolyan uzsonna gyanánt. Maradt még egy kis időnk a vonat indulásáig,
úgyhogy gyorsan eltrappoltunk a város határában lévő, egykori római kori
romokhoz.
Bitolának a történelme ugyanis az i.e. 4. századig nyúlik vissza,
amikor II. Philipposz makedón király Heraklea
Linkesztisz néven megalapította a települést, mely a rómaiak korában is
folytatta virágzását.
A jelenleg itt látható romok nagy része az 5. századból
való, ám sajnos a bazilikáknak, fürdőknek, szökőkutaknak, színháznak csak
néhány alapzati köve maradt hírmondónak. A legérdekesebb látványosságnak
kétségtelenül a kiváló állapotban fennmaradt padlómozaikok mutatkoztak.
A
belépőjegy amúgy fejenként 100 MKD volt, s mondani sem kell, mi voltunk közel, s
távol az egyedüli látogatók.
Innen már egyenesen az EU-s pénzből frissen
felújított vasútállomásra vezetett az utunk, ahol furcsamód az összes ajtót
zárva találtuk, mintha ezzel akarnák elejét venni, hogy az emberek a napi
használattal leamortizálják az épületet.
Jegyet végül a főépület melletti
extrém lepukkant kis melléképületben tudtunk váltani, ahol Andi gyorsan
összehaverkodott az egyik vasutas bácsival. Az ötvenes évei közepén járó férfi
meglepően jól beszélt angolul, s büszkén mesélte Andinak, hogy a lánya egy évet
élt Magyarországon, megtanult magyarul, sőt egy nyíregyházi sráccal kezdett el
járni, mielőtt végül Németország felé vette az útirányt. Egyébként általánosságban
elmondható, hogy az idősebb, 50 fölött korosztály tagjai meglepően jól beszélnek,
de legalábbis jól értenek angolul.
A következő kellemes csalódás a vonatunk volt.
Nagyjából egy grúz-örmény színvonalú, retró ócskaságra számítottunk, koszos
bőrülésekkel, retkes WC-vel és rozsdaporral borított kocsikkal.
Ezzel szemben
egy zsír új, légkondicionált motorvonat várt minket, kényelmes ülésekkel és
síkképernyős, digitális kijelzővel, mely a soron következő megállókat mutatta.
Nagy megkönnyebbülés volt a 35 fokos perzselő
hőségből a kellemesen hűs hőmérsékletű vonatra felszállni, így mindenképpen jobbnak
ígérkezett a Szkopjéig hátralévő 3 és fél órás út.
Pontosan 18.30-kor indultunk,
s alig hagytuk el Bitolát, egy hatalmas, mennydörgéssel, villámokkal tarkított
felhőszakadásba szaladtunk bele. A hirtelen jött vihar sötét, jól látható esőfüggönyt
húzott magával.
A vihar Szkopjéig kísért minket, nem
győztünk a pályaudvarról hazaiszkolni a jól megszokott Shanti hostelbe.
Ugyanazt a szobát kaptunk, amit két napja.
Lefekvés előtt még utánanéztünk, másnap miként jutunk
ki a reptérre, és mikor kellene kelni. Ekkor ütött belénk a felismerés, hogy
reptéri busz csak baromi ritkán jár, ami a mi esetünkben azt jelentette, hogy
már 7.50-es busszal el kellett volna mennünk a 11.45-kor induló géphez.
Ráadásul a taxi sem egy egyszerű alternatíva, mivel a reptérre kizárólag egy
taxi társaság autói hajthatnak be, ahova viszont előzetesen regisztrálni kell,
s ha szerencséd van, talán akad még szabad kocsi. Szerencsére a hostelünknek
volt saját sofőrszolgálata, akik bár nem olcsón (900 MKD), de legalább tuti
fixen kivittek minket alig 20 perc alatt.
5. Nap – Indulás
haza (2017. június 11.)
Végül 8.45-re kértük a taxit, számolva egy
esetlegesen becsúszó vasárnap reggeli dugóval. Gyors készülődés után lementünk
reggelizni és fizetni, amikor a recepciós csajszi jelezte, lenne még egy fő,
aki betársulna a taxizásba, mivel ő is a pesti járattal utazik tovább, nem
lenne-e gond a részünkről. Dehogy, mondtuk, legalább osztódik valamelyest a
taxiköltség.
A kocsi pontba háromnegyed 9-kor az épület előtt várt
minket, az útitársunk, egy fiatal, vékony leányzó már bent ült a hátsó ülésen.
Andi pár szó erejéig szóba elegyedett vele, főleg, amikor látta, hogy pityereg
a lány. Ekkor nem is sejtettünk, milyen érdekes személyiséggel hozott össze
minket a sors. Így találkoztunk Adeleide-del.
A mindössze 18 éves ausztrál lány, Adeleide története
egészen magával ragadó, ugyanis konkrétan a világ legtávolabbi pontjáról, az
Ausztrália alatt elterülő Tasmaniából származik. Mint a későbbiekben elmesélte,
annak az alig 150 tasman őslakosnak a leszármazottja, akik csodával határos
módon túlélték a fehér ember megjelenését követő tömegmészárlást, amikor
jószerével kiirtották a teljes bennszülött népességet. Első látásra róla sem
mondanánk meg, milyen gyökerei vannak, de az mindenképpen becsülendő, hogy
milyen büszke származására.
Mint mondta, különleges érzés belegondolni, hogy ősei
közel 30.000 éve élnek Tasmániában, de soha senki sem jutott messzebb
Új-Zélandnál – egészen mostanáig. Ez a lépést ő tette meg. 18 évesen nemcsak
hogy most jár először külföldön, de Új-Zélandnál sokkal-sokkal messzebb
merészkedik, a világ túlsó felére. Mindezt teljesen egyedül. Nem semmi.
A gép 11.45-ös indulásáig együtt lógtunk vele,
beszélgettünk, majd megérkezve Budapestre megvártuk, míg nagy nehezen átjut az
útlevél-ellenőrzésen. Segítettünk neki BKV-bérletet venni, hoztunk neki
ingyenes Budapest térképet, és elmagyaráztuk, hogyan juthat el a szállására.
Andival nagyon hamar megkedveltük, úgyhogy
mindenképpen igyekeztünk minél többet segíteni neki. Gondoltuk, hogy nagyon
egyedül érezheti magát, ezért felajánlottuk neki, hogy másnap, kedden, munka
után összefutunk vele és körbekalauzoljuk a belvárosban. Így is lett, egy
szuper estét töltöttünk el hármasban, bejárva Budapest főbb nevezetességeit…
Amikor először felvetettem 3000 forintos szkopjei
repjegy ötletét Andinak, bevallom, nem tápláltam hiú ábrándokat, hogy egy újabb
csiszolatlan gyémántra lelünk majd Macedóniában, de tévedtem. Ez a lesajnált
kis balkáni ország, a maga problémáival együtt is gyorsan megszerethető egy
világra nyitott utazó számára, aki nem akad fenn az ország nevét, nyelvét,
zászlaját, népesség-összetételét firtató szokásos ellentmondásokon, hanem
meglátja azt, ami Macedónia lényegét valójában adja. Mi csak négy teljes napot töltöttünk
itt, de úgy érzem, mi már látjuk Macedóniában azt a turisztikai potenciált, ami
nagyon hamar kedvelt úticéllá teheti az országot. A macedón hegyek látványa
egészen magával ragadó, nem beszélve a nemzeti parkjaikat keresztülszelő
túraútvonalakról, az ínycsiklandozó balkáni ételekről, és a kedves, nyitott,
érdeklődő helyiekről, akik számára a turista még mindig nem megszokott látvány.
A főváros, Szkopje egy laza, egynapos programnak kiváló, mely megtoldva egy
kirándulással a Matka-kanyonban bőven kimaxolhat egy hétvégét. A Bitolában
eltöltött idő a szomszédos Pelister Nemzeti Parkbéli túra tehette volna még
emlékezetessé, ezt legközelebb biztosan nem fogjuk kihagyni. Ohrid pedig a
legkellemesebb meglepetés mind közül. Pedig nem nagy, nincs semmilyen
grandiózus látnivaló itt, de a tó, a környező hegyek, a kedves kis óváros az
egyik legharmonikusabb nyaralóhellyé teszi az egész Balkánon, melybe mindketten
beleszerettünk.
Elnézve Grúzia elképesztő turisztikai sikerét a
Budapest-Kutaisi fapados járat megnyitását követően, biztosra veszem, hogy
magyar hátizsákos turisták nagyon hamar fel fogják fedezni maguknak Macedóniát,
mint egy eddig ismeretlen, maga nemében egzotikusnak mondható, autentikus
desztinációt, melyet még „rontott” el a tömegturizmus hulláma. Rendkívül
örülök, hogy a Wizz Air járat nyitást követően – Grúziához hasonlóan – az elsők
között látogattunk el ide, s biztosra veszem, hogy amikor majd visszatérünk,
már távolról sem 3000 Ft-be fog kerülni egy repjegy.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: