Loading...

rókavár

rókavár / 2021. szeptember 18., szombat

Krakkó

 
Előzmények

 

Az elmúlt 10 évben szinte hagyománnyá
nőtte ki magát, hogy minden tavasszal igyekszem elutazni oda, ahol a magyar
jégkorong-válogatott az éppen aktuális jégkorong-világbajnokságon érdekelt,
összekötve a meccsélményt egy kisebb-nagyobb utazással. Bár kezdetben mindig a
hoki adja az út fő mozgatórugóját, általában csak egy-két mérkőzést szoktam
beiktatni a menetrendbe, míg a valódi hangsúly mindig az utazásé lesz. Úgyis
mondhatnánk, a hokivébé mindig jó ürügy tavasszal egy kis utazáshoz!

2007-ben, 2010-ben és 2012-ben
Ljubljana, 2009-ben Zürich volt az úti cél, s ha nem számítom a magyarországi
rendezésű vébéket, egyedül a 2008-as japán és 2014-es dél-koreai tornára nem
sikerült eljutnom. Amikor azonban meghallottam, hogy a Nemzetközi
Jégkorongszövetség (IIHF) a 2015-ös Divízió-I/A jégkorong-világbajnokság
rendezési jogát a Kelet-Ukrajnában zajló fegyveres konfliktus ellenére
Donyecknek ítélte oda, elkerekedtek a szemeim. Háborús helyszínre vinni egy
világversenyt elképesztő felelőtlenség lett volna, s bár rendkívül szomorúnak
tartom az ukránok helyzetét, a körülmények már bőven túlmutattak azon, amin
esetleg a sportdiplomácia képes enyhíteni. Természetesen egy fél pillanatig nem
terveztem kiutazni a donyecki vébére, csak remélni tudtam, hogy az IIHF belátja
a tévedését és valaki másnak adja a rendezés jogát. Az ukránokon kívül csak a
frissen feljutott lengyelek pályáztak krakkói helyszínnel – hozzáteszem, máig
érthetetlen, hogy milyen relációban jött ki a kettő közül mégis Donyeck
befutóként. Végül az ukrán szövetség hozta meg a bölcs döntést, s a zűrös
politikai helyzet miatt lemondott a rendezésről. Megnyílt az út tehát Krakkó előtt!
 

Amint hivatalossá vált, hogy a 2015-ös
Divízió-I/A jégkorong-világbajnokságnak tényleg Krakkó adhat otthont, már meg
is indult a tervezgetés. Megnézve az előre lefektetett meccsnapokat, már ki is
néztem a lengyel-magyar zárómeccset április 24-ére, amely azontúl, hogy a
végleges helyezéseket dönti majd el, kétségtelenül az egyik leghangulatosabb
találkozónak ígérkezett. Péntek esti mérkőzés lévén még akár egy egész hétvégét
eltölthettünk volna Krakkóban és környékén, 1-2 nap szabival abszolválva a
kirándulást. Gábor barátom továbbra is Krakkóban lakott, s már az elején
jelezte, hogy szívesen vendégül lát minket Andival.

A 2015-ös év tehát úgy indult, hogy
egyetlen hosszú hétvége volt egészen biztosan foglalt, ez, amikor a krakkói vb
zárómeccse is lesz. Ahogy persze az ilyenkor lenni szokott, az élet kicsit
megkavarta a dolgokat. Történt ugyanis, hogy az év elején az egyik legjobb
egyetemi barátom, Anita hívott fel a jó hírrel, hogy nemrég kiderült, hogy
babát várnak, így kicsit korábban a tervezettnél, már tavasszal megtartják az esküvőjüket,
amire szeretettel meghívnak Andit és engem. Az ujjongás, örömködés és
gratulációk után bele is kérdeztem, mikor lesz a nagy nap, remélve, hogy nem
trafálnak bele az egyetlen, már lefixált programunkba.

    - „Ó, persze már meg is van a dátum! Április 24. – az egy péntek! Remélem nem gond, hogy péntek…” – újságolta Anita.
    - „Ööö… igen, az valóban péntek… ööö… persze, jó lesz… megoldjuk mindenképpen! Köszönjük a meghívást…” – feleltem.
Ritka pech, hogy így sikerült
beletalálni az egyetlen napba (ráadásul egy péntekibe), amire már más programot
terveztünk, mindenesetre egy percig nem volt kérdés, melyik lesz a prioritás.
Így hát kicsit át kellett szabnunk a krakkói menetrendet, s zárómeccs helyett
az előző hétvégén tartandó magyar-japán nyitómeccset céloztuk meg. Biztosra
vettem, hogy hangulatában fasorban sem lesz a lengyel mérkőzéshez képest, de
csak így lehetett megoldani, hogy legyen egy kis Krakkó és az esküvőn is jelen
lehessünk.

 

Mivel a Ryanair 3 évvel ezelőtti
filléres repülőjáratát alig pár hónap után beszántották, így nagyjából az
autós, buszos és vonatos utazás közül választhattunk. Utóbbiak ellen szólt,
hogy az indulási idők messze nem bizonyultak ideálisnak, így nem tudtuk volna
maximálisan kihasználni az egyes napokat, így több szabit is be kellett volna
áldozni azért, hogy érdemi időt tölthessünk Krakkóban. Ezzel szemben az autó
elképesztő rugalmasságot és rövidebb menetidőt biztosít, ráadásul menetközben
akár több helyen is meg lehet állni, amire amúgy nem lenne lehetőség.

Ahogy egyre inkább érett az autós
kirándulás valószínűsége, Andi felvetette, hogy akár Petiéket is
beszervezhetnénk erre az útra, úgyis már jó ideje beszéltük, milyen poén lenne
egy közös utazás. Az ötlet alapvetően tetszett nekik is, bár Peti eleinte
bizonytalannak tűnt, hogy ki tudnak-e venni egy pénteket a szezon közepén.
Szerencsére a jó mókának ígérkező krakkói „roadtrip” ötlete erősebbnek
bizonyult, így zöld utat kapott a projekt.

    - „És akkor milyen kocsival is mennénk?” – merült fel értelemszerűen a következő kérdés.
Petiék pöttöm méretű, általa
„tűzpirosnak” titulált kis Twingója értelemszerűen szóba se jött, mivel még
csomagok nélkül is alig fértünk volna be négyen, arról nem beszélve, hogy nettó
halálfélelemben töltöttünk volna az utat a külföldi autópályákon.
    - „Hát, majd elkérem szüleimtől az Esperót vagy a Mondeót.” – feleltem.
Az kétségtelen tény, hogy egyik autó sem
sokkal fiatalabb a kis Renaultnál, viszont mind kényelemben, mind biztonságban
jóval magasabb kategóriát képviseltek.
    - „És azok mennyire megbízhatóak?” – kérdezte Peti.
Bár 18-19 éves autókról van szó,
motorikusan egyikkel sem volt eddig semmilyen gond, egyik sem hagyott még
cserben minket, de azért kétségtelenül mindkettőnek akadt egy-két kisebb
hibája. Az Esperónak a légkondija élt önálló lelki életet, nyitva hagyva a
kérdést, mikor működik, mikor nem, míg a Mondeónak a kilométerórája szállt el
nem sokkal korábban, következetesen 0 km/órát mutatva végig.

Amikor azonban felmerült a krakkói
autókázás ötlete, szüleim biztosra akartak menni, hogy a kiválasztott autó
rendesen fel van készítve egy ilyen útra. Végül a Mondeo lett kijelölve eme
nemes célra, ami azt jelentette, hogy egy komolyabb szervízt, zsír új nyári
gumikat és kipufogó dobot kapott. A ráncfelvarráson átesett kocsi végül jobb
állapotba került, mint évek óta bármikor, úgyhogy nyugodt szívvel vághattunk
vele neki az útnak.

 
 

 

1.
nap – Zólyom és Besztercebánya

(2015. április 17.)

 

Az össznépi gyülekező reggel háromnegyed
7-re volt megbeszélve a Gyarmat utcai albérletünkhöz. Petiék kicsit késve
érkeztek, majd ahelyett, hogy leszálltak volna a #7 buszról a Tiszta István
térnél, valamilyen elgondolásból továbbutaztak a Bosnyákra, majd lelkesen
felhívtak, hogy megérkeztek.

    - „De miért mentetek tovább a Bosnyákra? A lakáshoz beszéltük meg talit.
” – értetlenkedtem egy sort.
    - „Mindegy is, úgyis kocsival megyünk, majd fordulj erre és beszállunk itt.”
   - „Peti, konkrétan két saroknyira vagytok, nyugodtan battyogjatok ide, még úgysem indulunk azonnal, pakolászunk lefelé…”
Petiék aztán nem sokkal később
befutottak, majd mire végre sikerült lecuccolnunk, belogisztikázni mindannyiunk
csomagját a csomagtartóba, rájöttem, hogy mit felejtettem el.
    - „Lacó pajtek, te most komolyan nekiállsz ablakot mosni?” – kérdezte Peti vigyorogva.
    - „Bezony ám, sorry, előbb kellett volna. Koszos ablakkal én ugyan nem indulok sehova.”
A kiscsapat tehát türelmesen végigvárta,
hogy a kocsi összes ablaka megtisztuljon, akár bűnös lelkek gyónás után, majd
mindenki elfoglalta a stratégiai pozícióját – lányok hátul, „Mitfahrer” Peti az
anyósülésben, én a volán mögött – és indulás!

 

A GPS-be első körben Zólyomot adtunk
meg, mint első megállót. Reggel fél 8 körül gördültünk ki a ház elől, majd
Zuglót és vele együtt Budapestet magunk mögött hagyva az M3-as bevezetőről az
M0-ás körgyűrűre, majd az M2-es autóútra tértünk rá. Furcsa érzés volt
elhaladni a szülővárosom, Dunakeszi mellett úgy, hogy már egy ideje nem élek
ott, s az utam nem is haza szüleimhez, hanem teljesen máshova vezet.

Vác után letértünk a régi 2-es főútra
Szendehely felé, majd Hontot elhagyva, Ipolyság (Šahy) mellett léptünk át a határon Szlovákiába.

 

Az első pihenőt Zólyomtól kb. 60
kilométernyire, egy Dalioil kútnál iktattuk be, ahol egyúttal jóízűen meg is
reggeliztünk. Petiék megkínáltak a saját készítésű, friss, ropogós
gyökérkenyerükből, mely gond nélkül kenterbe verte az összes áruházi pékárut,
amit venni szoktunk.
    - „Úristen, Nóri! Ez döbbenetesen finom! Receptet kérnünk!” – jelentettünk Andival egyhangúan.
    - „Ó, örülök, hogy ízlik, amúgy elképesztően egyszerű elkészíteni…” – szabadkozott Nóri, a fő kenyérfelelős.
Miután elnyammogtuk a reggelit, a kávés
kontingens még pótolta a hiányzó koffeinmennységét, majd visszahuppanva az
autóba folytathattuk az utunkat.

Délelőtt fél 11 körül érkeztünk meg Zólyom
(Zvolen) városába. Igyekeztünk a
főtér közelében leparkolni, s szerencsére sikerült is találni szabad helyet,
igaz a díjfizetős zónában. A 25 eurócentes parkolódíjba ettől függetlenül nem
haltunk bele.

Hátrahagyva az autót, tettünk egy sétát
a város szépen felújított, tágas főterén (Námestie
SNP
), melyet láthatóan igyekeztek gyalogosbaráttá varázsolni. 

Elbattyogtunk a tér túlsó végében lévő
fehér színű Szent Erzsébet-templomig, majd visszakanyarodva a város legfőbb
látnivalóját, a zólyomi várat (Zvolenský
zámok
) lestük meg közelebbről. 
 
A négy saroktornyos, királyi várkastély egy
kisebb magaslatra épült még a 14. században I. (Nagy) Lajos király parancsára,
aki innen könnyedén elérhette a szintén uralma alá tartozó Lengyelországot is. 
A mohácsi vészt követően a Balassi család birtokába került, sőt 1554-ben ebben
a várban született Balassi Bálint. A híres költő tiszteletére emelt emléktáblát
a vár oldalában mi is megcsodálhattuk. Napjainkban a Szlovák Nemzeti Galéria
állandó és ideiglenes tárlatainak ad otthont.
Elbaktattunk a vár mellett haladó
felüljáró középre, ahonnan a lehető legjobb rálátás nyílt a jeles épületre,
majd egy-két gondosan megkomponált fotót követően visszaballagtunk a kocsihoz. 
Az utolsó métereken alaposan meg kellett szaporáznunk a lépteinket, mivel
elkezdett cseperegni az eső.

 

Magunk mögött hagyva Zólyomot, északi
irányban haladtunk tovább Besztercebánya irányába. Egyedül arra kellett
figyelnünk, hogy a GPS véletlenül se akarjon felvinni a két várost összekötő,
díjfizetős R1-es autóútra, helyette inkább a vele párhuzamosan futó, ellenben
ingyenes 69-es főútra hajtottunk fel. Alig félóra alatt meg is érkeztünk Besztercebánya
(Banská Bystrica) belvárosába, ahol
keringenünk kellett egy ideig, míg le tudtunk parkolni. A parkoló díjért itt a
zólyominak a dupláját (0,50€) számították fel, de ezt sem találtuk vészesnek.
A város legszebb része egyértelműen a
történelmi várnegyed és a főtér környéke. Klasszikus értelemben vett várat
azonban már hiába keresnénk, a középkori erődítményeknek már csak maradványai
lelhetők fel. Hamar sikerült elkeverednünk a város legfőbb büszkeségének
tartott, sétálóutcává átalakított főterére, melyet az innen induló 1944-es
szlovák nemzeti felkelésről neveztek el (Námestie
SNP
). 
 
Az elképesztően hangulatos tér egyik központi elemének az 1552-ben
épült Óratorony (Hodinová veža)
bizonyul, mely egykor a városi fogház részét képezte. Bár nekünk egyáltalán nem
tűnt fel, a torony napjainkban már szemmel látható (68 cm) dőléssel
rendelkezik. Mögötte a kéttornyú Xavéri
Szent Ferenc-székesegyház
magasodik, míg a tér túlsó végében szovjet hősi
emlékmű és egy szökőkút kapott helyet. 

A teret szegélyező tucatnyi szép épület
közül az egyik legöregebbnek számító Thurzó-ház,
valamint a pazar homlokzattal és árkádos átjáróval rendelkező, környezetvédelmi
iroda székhelyeként működő palota érdemel külön említést. Utóbbinak az árkádján
a magyar címer motívumát is felfedezhetjük.

Miután tettünk egy kört a téren,
megszavaztunk magunknak egy kis pihenőt az egyik itteni étterem teraszán. A
csapat – szolidarítandó velem, mint sofőrrel – a kollektív sörözés helyett
inkább egy másik szlovák italkülönlegességből, a Kofolából kért egy-egy korsóval. 
A 14 gyógynövény felhasználásával
készült, szénsavas üdítőital a népszerű nagy kólamárkák komoly konkurenciájának
számít Szlovákiában és Csehországban, ráadásul kevesebb cukrot és lényegesen
több koffeint tartalmaz, ami a Peti számára a fő vonzerőnek számított. Az
iszogatós intermezzo azonban nem is a Kolofa kipróbálásának élményéről, hanem a
rendelést felvevő pincérnőről marad emlékezetes. Próbálom hűen visszaadni az
élményt.

Az idősebb (50-60 éves) kora ellenére
koromfeketére festett haját copfba fogó, sovány hölgyemény a fekete ruhájában
önmagában egy riasztó jelenségnek számított. Sápadt, csontos arca, mélyen ülő
szemei sem éppen árasztottak szimpátiát, ráadásul unott, savanyú arccal
konstatálta, hogy négy korsó Kofolán kívül mást nem fogyasztunk. Miután
felvette a rendelést, és odébb libbent, mindannyian fellélegeztünk:
    - „Jesszusom, a hideg kiráz ettől a nőtől. Úgy néz ki, mint egy halálmadár…” – jegyeztem meg a nő után nézve.
    - „Úristen, láttátok? Én nem tudtam, nem oda nézni…”
    - „Úú, igen. Szörnyű volt.” – tették hozzá a többiek.
    - „Mi volt a szörnyű?” - kérdeztem naivan.
Amikor aztán a nő megjelent a négy
korsóval, majd letette elénk, kiesett a fényképezőgép a kezemből. A néni ujjain
szó szerint tövig voltak rágva a körmök, de olyan mértékben, amit nem gondoltam
volna, hogy anatómiailag lehetséges. A körömágy peremén csüngő, pár
milliméteres körömdarabkát azért még befestette piros lakkal, amitől még
horrorisztikusabbnak hatott az összkép. A legrosszabb mégis az volt, amikor
Peti kérdezett valami az itallapon lévő kávékkal kapcsolatban, majd a néni pont
a legrondább, csontig rágott körmével bökött az itallapra, hosszú másodpercekig
közszemlére téve megcsonkított ujjait. A gyomorforgató látvány elvette a
maradék étvágyunkat is, úgyhogy miután elfogytak a Kofoláink és fizettünk, alig
vártuk, hogy folytatva a nézelődést, gyorsan felülírjuk az iménti
élményeket. 

 

Első körben elbattyogtunk a tér
északkeleti végénél kezdődő, kicsiny várnegyedbe, melynek középpontjában a
besztercebányai vár (Hrad Banská Bystrica)
megmaradt, elsőre templomtoronynak tűnő kis őrtoronnyal és barbakánnal
kiegészített épületkomplexuma áll, hátterében a történelmi jelentőségű Mária
mennybemenetele-templommal (Kostol
Nanebovzatia Panny Márie
), melyet 1255-ben kezdtek építeni. 
 
Haladva tovább
az utcán, a szebb napokat is látott egykori mozi, a Kino Hviezda már-már posztapokaliptikus életérzést árasztó,
lepukkant épületénél álltunk meg, mely a maga módján egészen művészi fotótémául
szolgált. 
Innen még elgyalogoltunk a Besztercebányai
Regionális Bíróság szép vörös épületéig, majd visszakanyarodtunk a főtér felé,
ahol a lányok már korábban szemet vetettek az egyik pékség kínálatában
ékeskedő, hatalmas, diszkoszméretű túrós lepényre (tvarozník). Ebből aztán nem sajnálták ki a lényeget – a kerek
tésztát kétujj vastagon töltötték meg édeskés túróval. Nyamm! A páronként
egy-egy adag hamarabb elfogyott, mint gondoltuk, mire visszaértünk az autóhoz,
már morzsák sem maradtak belőle.

Besztercebányát elhagyva az 59-es főúton
folytattuk az utunkat északi irányban, az Alacsony-Tátrai Nemzeti Parkot
átszelve immár a szerpentinekkel tarkított hegyvidékeken vezetett az utunk.

Az út során mindvégig remek hangulat
uralkodott a kocsiban, jókat beszélgettünk, rengeteget nevettünk, s szinte
folyamatosan ugrattunk egymást. Az út vitathatatlan üdeszínfoltjának számított,
amikor Peti a Mondeo kissé retrónak tűnő funkcióit próbálgatta. Különösen a
klímaegység vezérlője borította ki, amikor a digitális kijelző jelentésén
morfondírozott.
    - „Hm, vajon ez a szám mit jelenthet? A hőmérsékletet, ami most van, vagy amilyennek lennie kellene. Merthogy egyik sem valószínű, hogy 22°C lenne…” – morfondírozott.
    - „Hát, gondolom, amit éppen fúj. Vagy ahhoz hasonlót. Tulajdonképpen jó kérdés. Én azt tapasztaltam, hogy 21°C alatt egyértelműen hideg, 24°C egyértelműen meleg jön belőle…” – gondolkoztam el a kérdésen.
Sofőrként persze bennem mindvégig
megmaradt némi izgalom, hogy ne történjen semmi baj, s lehetőség baleset nélkül
célba érjünk. Megnyugtató volt, hogy a navigátorként közreműködő Peti kérés
nélkül is kisegített útközben a tájékozódással, főleg a GPS által javasolt
irányváltoztatásokat kellett a tényleges közlekedési helyzetre lefordítani.

 

Sajnos pont a hegyvidéki részeken kapott
el minket egy nagyobb zuhé, úgyhogy a szép tájból alig lehetett bármit is
látni. Rózsahegyet (Ružomberok)
elhagyva, Alsókubin (Dolný Kubín)
érintésével az Árva folyó mentén
haladó, kacskaringós utakon autóztunk, s elhaladtunk a pazar sziklaoromra épült
Árva vára (Oravský hrad) mellett is.
A szlovák-lengyel határt végül Trsztenát (Trstená)
elhagyva léptük át, s Chyżnénél értünk Lengyelország területére. A lengyel utak
minősége a szemmel láthatóan fényévekkel jobbnak tűnt a szlovákokénál, amit
kellemes meglepetésként értékeltünk.

 

Nem messze Krakkótól meg kellett állnunk
tankolni egy Orlen benzinkútnál. Látni kellett volna Peti arcát, amikor a kút
mellé parkolva először nem tanksapkát, hanem a csomagtartót nyitottam ki.
    - „Te meg mit csinálsz, miért turkálsz ott a cuccok mellett? Mit keresel?” – kérdezte Peti csodálkozva.
    - „Kinyitom a tanksapkát.
    - „Ott?
    - „Igen. Elszakadt a nyitó bowden, úgyhogy kibontottuk a csomagtér oldalkárpitját, s ott benyúlva kézzel ki lehet nyitni a tanksapka kis ajtaját. Mert? mi ezzel a gond? Én már teljesen megszoktam.
Peti nagyjából fuldokolt a röhögéstől,
szerintem valahol remélve, hogy a kocsi tartogat még ehhez hasonló, mulatságos
perceket az út hátralévő részében is.

 

Mivel a csapatra már ráfért volna egy
kis uzsonna, elcsábultunk a szomszédos Meki hívogató szagára (akarom mondani
szavára), így egy kis „junk food” magunkhoz vételét követően folytattuk csak az
utunkat.

 

Délután háromnegyed 6 körül érkeztünk
meg Krakkóba
(Kraków). Petiéket kidobtuk a
hosteltuknál, majd Andival mi továbbgurultunk a Gábor által megadott címre (Słomiana

 1/5).
Egész jó környéken lakott, pár száz méterre a Krakkói Kongresszusi Központtól,
egy szép, zöld kertvárosi részen, ahonnan a Wawel és a történelmi óvárosi is
bőven sétatávra volt. Szerencsére a társasház épülettömbje mellett bőven akadt
ingyenes parkolóhely, úgyhogy a Mondeo is megtalálta a helyét éjszakára.

Miután leparkoltunk, fel akartam
csörögni Gábort, mivel a kapucsengőn csak a főbérlő neve szerepelt. Alaposan
rám jött a frász, amikor nem volt kapcsolható a szám. Hogy pontosan a
roaminggal volt-e a gond, vagy mivel, örök rejtély marad, mindenesetre Gábor
épp ekkor jött ki az épületből, amikor a telefonomat nyomogatva szitkozódtam.

 

Körbevezetett az albérletében, amin egy
Thibault nevű francia lakótárssal osztozott, majd miután lepakoltuk a cuccokat,
átadtuk az ajándékba hozott jófajta magyar bort és néhány XXL zacskós Túró
Rudit.

Mivel Gábor felajánlotta, hogy elvisz
mindannyiunkat egy jó helyre vacsorázni, megírtuk Petiéknek a tervezett
találkozó helyét és idejét, majd elindultunk be a városközpontba. A Wawel
tövében lévő Katyn-emlékű előtt
találkoztunk Petiékkel, majd Gábor mutatta az utat az innen egy saroknyira
lévő, Pod Wawelem nevű étteremhez.
Még szerencse, hogy foglalt előre asztalt, különben tuti nem tudtunk volna
leülni. 

A helyről kicsit a müncheni sörcsarnokok hangulata jutott eszembe,
mivel itt is szinte futószalagon hordták a literes söröskorsókat. Ennek mi sem
tudtunk ellenállni, úgyhogy Andi kivételével mindenki egy-egy ilyen óriás
korsós sört rendelt, amihez vacsora gyanánt a fiúk egyezményesen káposztás
körettel felszolgált paradicsomszószos rántott húst, míg a lányok egy kiadós
kacsavacsorát kértek. 

Kellemes, jó hangulatú este volt, jókat
beszélgettünk, röhögcséltünk. Ahogy a sör fogyott, egymás után kerestük fel a
mellékhelyiséget, ami önmagában nyilvánvalóan nem érdemelne említést, de
kifejezetten mulatságosnak találtuk, hogy minden piszoár fölött szerepelt egy
kis táblácska, jelölve, hogy hova kell állni, attól függően, mit ittál – tejet
(mleko), sört (piwo
),
vodkát (wódka) vagy vizet (woda). Sőt még a hányásra vetemedők is kaptak külön
rókázó kádat, ahol könnyíthetnek magukon. Utóbbiról a mai napig nem tudom eldönteni,
hogy tényleg csak poénnak szánták, vagy tényleg praktikus haszna is van.
Mindenesetre a budit mindketten körbefotóztuk Petivel. 

A vacsora végeztével még Andival
éreztünk magunkban annyi erőt, hogy Gáborral kiegészülve, levezetésképpen
tegyünk egy kis esti sétát az óvárosban, míg Nóriék inkább a szállás nyújtotta
pihenést választották. Elgyalogoltunk tehát a meseszép Főtérre (Rynek Główny), ahol az éjszakai
fényárban úszó Posztócsarnok, a jellegzetes, felemás tornyú Mária-templom (Kościół Mariac), valamint az az egykori
Városházához tartozó, gótikus óratorony (Wieża
Ratuszowa
) látványában gyönyörködhettünk. 

Tettünk egy nagyobb kört a téren, majd
elindultunk hazafelé. Ahogy átkeltünk a Visztula fölött átívelő egyik hídon,
egészen pazar kilátás nyílt az esti fényekben úszó Wawelre, ami nagyszerű zárás
lehetett volna a mai, igencsak mozgalmasra sikeredett naphoz. 
Jót beszélgettünk
Gáborral is, aki mesélt egy kicsit a jelenlegi HR toborzós munkájáról, úgyhogy
Andival hamar megtalálták a közös témát.

 

Visszaérve a lakásba, előkészítettük a
nappaliban lévő alvóhelyet, majd egy gyors tusolást követően bekuckóztunk a
hálózsákjainkba. Ezzel akár tökéletes véget is érhetett volna ez a nap – de itt
még nem volt vége. Nagyon nem.

 

Alapvetően egy kicsit mindig zavarban
vagyok, ha valaki olyasvalaki szállásol el egy út során, aki közben együtt él
másokkal – lakótársakkal, párral, szülőkkel –, akik vagy nem rajonganak annyira
a vendégekért, vagy semmilyen szinten nincsenek tekintettel rájuk. Nos, mint
említettem, Gábor egy Thibault nevű francia sráccal lakott együtt, akiről
előzetesen annyit tudtunk meg, hogy „nem zavar sok vizet”. Hát, azt nem tudom,
milyen lehet ez a Thibault gyerek, amikor sok vizet zavar, de amit ezen az
éjszakán művelt, arra nincsenek szavak.

 

Mivel a fekvőhelyünkként szolgáló
kinyitott pamlag a konyhával egybeintegrált nappali közepén kapott helyet,
lelkiekben fel voltunk rá készülve, hogy éjszaka lehet némi jövés-menés,
mégiscsak egy frekventált helyen helyezkedik el a lakáson belül, ráadásul innen
nyílik a francia srác szobája is. Ehhez képest, emberünk már a kezdetek
kezdetén levegőnek nézett minket, s úgy csörtetett fel-alá, mintha bölénycsorda
vonult volna át az alföldön. Végre elfoglalta a pozícióját a szobájában,
becsapta maga mögött az ajtót, így joggal remélhettük, hogy végre csönd lesz és
alhatunk békében. És akkor hirtelen besüvített az éjszakai csendbe a jól ismert
Skype csengőhang – „dííídu dídudíííídu… dííídu dídudíííídu…”.
    - „Uhh…miért kell, hogy így üvöltsön a hangszóró…” – nyögött föl Andi fájdalmasan.
    - „Mégis kivel beszél éjjel háromnegyed 1-kor?” – tettem hozzá félálomban.
És akkor elkezdődött – legalább százhúsz
decibellel zengő hangszóróból egy franciául beszélő csajszi köszönt be. Mint
utóbb kiderült, a srác gazdag kanadai barátnőjével szokott éjszakába nyúlóan
Skype-ozni, ráadásul megállás nélkül veszekednek. Bár egy kukkot sem értek
franciául, a csajszi nyavalygását, hisztijét, illetve a srác mentegetőzését,
könyörgését már hanglejtésből fel lehet ismerni. Gábor szerint a csajszi
betegesen féltékenykedik, állandóan szakítani akar, míg a srác nem győzi a
szerelmét bizonygatni.
    - „Bébé, bébé, je t'aime beaucoup! [Ne hagyj el] bébé, bébé! Ó, bébé, bébé… je t'aime beaucoup bébé...!” – ez ment megállás nélkül, mintha egy végtelenített kazettát kellett volna hallgatnunk.
Ha minden „bébé” után kaptunk volna 100
forintot, secperc alatt visszajött volna a három nappal korábban vett szöuli
Qatar Airways repülőjegy ára, az biztos.

Nagyon sokáig, nagyon türelmesen tűrtük
és nyeltük a békát, mégiscsak mi vagyunk vendégek, majd nagyjából a 32753-ik
bébénél már az én agyamat is öntötte a vér. Kipattantam az ágyból, odamenten az
ajtójához, majd néhány, kissé túlzottan is határozott kopogást követően
beszóltam neki, hogy ugyan nem lehetne-e egy kicsit halkabban mindezt, így
képtelenség aludni.

A megszeppent, csökkentett üzemmód alig
pár percig tartott, utána gőzerővel zengett a „bébé” és végletekig irritáló
francia pöszmögések.

Andival egy percet sem tudtunk aludni.
Éjjel negyed 3 felé csoda történt, abbamaradt a „bébé”. Csönd lett. Megfáradt
elménk már éppen nyugovóra tért volna, amikor újfent csapódott a szobaajtó,
emberünk kicsörtetett, majd a konkrétan az ágyunk végénél lévő konyhában némi
hűtőszekrényben történő matatást követően előkapott egy serpenyőt, majd éjjel
negyed 3-kor (!!!) nekiállt bő olajban szalonnát sütni. Igen, szalonnát, igen,
az ágyunk mellett, és igen, az éjjel közepén. Andi gyomra majdnem felfordult a
tömör sült bacon szagától, míg az én lelki szemeim előtt a Thibault-t mintázó
vudubaba alakja jelent meg, amit egy sündisznót megszégyenítő mennyiségű
tüskével szurkálok tele.

Ilyen ordas bunkóságra már nem lehetett
mit mondani, úgyhogy miután a srác – hátrahagyva az átható baconös olajszagot –
bevonult a szobájába, még füstölögtünk magunkban egy ideig, mígnem végre
elnyomott minket az álom…

 
 

 

2.
nap – Wieliczka és Krakkó

(2015. április 18.)

 

A zaklatott éjszakát követően érthetően
hullafáradtan ébredtünk. Az otthonról hozott péksütit elmajszolva letudtuk a
reggelit, majd összekészülődtünk a mai napi kiránduláshoz. A kis csapat a
közeli Wieliczka sóbányát szavazta meg a fő programpontnak, ami már csak azért
is praktikusnak tűnt, mivel kifejezetten borús, barátságtalan időjárásra
ébredtünk.

Elköszöntünk a szobájából álmos
tekintettel kitámolygó Gábortól, majd behuppanva a Mondeoba begurultunk a
városba felvenni Petiéket. Eredetileg reggel 9-re beszéltük meg a találkát, de
mindenki késett, ennek megfelelően csak 9:10 körül tudtunk elindulni. Az út
alig 15 perc lehetett a közeli 21 ezer fős kisvárosig, Wieliczkáig, mely
Lengyelország legrégebbi és egyben legjelentősebb sólelőhelynél található.  

A Wieliczka sóbánya (Kopalnia soli Wieliczka) jelentőségét
jól mutatja, hogy a több mint 700 éves kősótermelési múltjának és páratlan
szépségű sótermeinek köszönhetően már 1989-ben az UNESCO Világörökség részének
nyilvánították. 
Mivel Lengyelország egyik legnépszerűbb turistalátványosságáról
van szó, ennek megfelelően a belépőjegy ára meglehetősen borsos (79 zloty/fő,
kb. 5530 Ft), amit meg kell fejelni egy 5 zlotys fotójeggyel, ha az ember
fényképezni is szeretne. Utóbbit nem láttuk, hogy bárki is ellenőrizné, de
Petivel azért mindketten kiváltottuk.
Kizárólag vezetett túrák keretében lehet
látogatni a bányát, úgyhogy meg kellett várnunk a következő angol nyelvű
csoportot. A nagyjából 2 órás túra keretében 135 méter mélyre lehet lejutni,
ahol a bánya kilenc szintjéből hármat járhatunk be. Rögtön egy 380 fokból álló
lépcsőzéssel indult a történet, mely a 64 méter mélyen lévő első szintre
vezetett, ahol már csak 13-14°C körüli hőmérséklet lehetett.

Ezt követően a főként jeles lengyel
történelmi személyiségekről elnevezett pazar sógalériákat, sókamrákat jártunk
végig, ahol sóból faragott szobrokat, domborműveket lehet megcsodálni. Az
1649-85 között feltárt Felső-Urszula kamrától (Komora Urszula) indultunk, majd egy embervastagságú rönkökkel
megerősített átjárón a híres csillagászról elnevezett Kopernikusz-kamrába jutottunk. 

Ezt a zöld kősótermet még 1785 előtt
vájták ki, s Kopernikusz születésének 500. évfordulója alkalmából 1973-ban egy
róla mintázott sószobrot is elhelyeztek itt. Érdekesség a bánya sószobraival
kapcsolatban, hogy nem hivatásos szobrászművészek, hanem bányászok faragták ki
őket.

Szintén érdemes megemlíteni a IV. Béla
lányának, Szent Kinga lengyel királynénak, a wieliczkai és bochniai bányászok védőszentjének
emléket állító Janowice-kamrát. A
legenda szerint, mielőtt a magyar hercegné Szemérmes Boleszláv lengyel király
feleségeként megérkezett új hazájába, apjától egy magyarországi sóbányát kért
ajándékba, tudva, hogy Lengyelországban nem termelnek kősót. A jegygyűrűjét
bele is dobta az egyik aknába, annak jeleként, hogy birtokba vette a bányát.
Lengyelországba érve, Wieliczka mellett parancsolta meg, hogy kezdjenek ásni, s
csodák csodájára itt került elő a gyűrű, hatalmas sókészletek közepette. 


A következő terem a metánégetők munkáját
mutatja, akiknek a fő feladata a sóbányászat során keletkező, rendkívül
veszélyes bányalég elégetése volt. Ezután a sótömbök szállítására használt, ló
által vontatott kocsikat és malmot bemutató termet tekintettünk meg, ami
betekintést nyújtott abba, hogy mennyi munkaállat dolgozott lent a bányában.

Megcsodáltunk még a III. Nagy Kázmérról elnevezett termet
is, melyet a király robosztus megjelenésű, bozontos szakállú sószobra díszít. 
A
látványos Pieskowa Skała-kamrában a
fából készült kézicsörlők, sóba vájt közlekedőlépcsők és a víztelenítésre
szolgáló csatornák rekonstruált verzióját néztük meg, amit az egyik üregben
berendezett vándorkápolna faoltára követett, amit anno vittek magukkal a
bányászok oda, ahol éppen a munka folyt. 
 

Ezután következhetett a sóbánya
legnagyobb látványossága, a lélegzetelállító Szent Kinga kápolna. A 101 méter mélyen kialakított, 54 méter
hosszú, 18 méter széles, grandiózus csarnok a világ legnagyobb földalatti
templomaként van nyilvántartva.
 
Tükörsimára csiszolódott, sóból faragott járólapoknak
köszönhetően a szintén sóból készített, hatalmas csillárok fényét úgy tükrözi
vissza, hogy szinte az egész terem úszik a fényben. 
A kápolna oldalát az olyan
Újszövetségből származó jelenteket megörökítő, sóból faragott domborművek
díszítik, mint az „Utolsó vacsora”. Egy kicsit elidőztünk itt, majd folytattuk
a túrát. 


Kifejezetten érdekesnek találtuk még a
sós vízzel elárasztott Józef
Piłsudski-kamrá
t, ahol anno tutajon közlekedtek a bányászok, majd a túra
vége felé közeledve készítettünk egymásról egy-egy közös képet, az egyik
tetszetős sószobor kompozícióval pózolva.



Mire bejártuk a sóbányát, alaposan
megéheztünk, s mivel már javában benne jártunk az ebédidőben, megszavaztuk,
hogy a sóbánya saját kis kantinjában fogunk ebédelni. 
 
Az evést követően
visszaérve a felszínre még készítettem a Ludwigos protokollfotót a bánya
főbejáratával, majd visszaautóztunk Krakkóba. 
 

Petiéket kidobtuk a hostelnél, mi pedig
visszagurultunk Gábor albérletéhez leparkolni az autót, majd gyalogosan
indultunk be a központba.

Ahhoz képest, hogy már tavasz közepénél
jártunk, csontig hatoló, szúrós hideg szél fújt mindenfelé, különösen, amikor
átkeltünk a Visztula fölött átívelő hídon. Azon a ponton, azt hittem, majd’
leviszi a hajam a szél, úgyhogy elővillantottam az év(tized)ek óta a
szekrényben sínylődő Bulls-os sapkámat, mely bár nem mondható egy különösebben
szép ruhaneműnek, ezúttal nagyon jó szolgálatot tett.

Sikerként könyveltem el, hogy még pont
sikerült szép, napfényben lekapni a Wawel
erődítményét a távolból, pont mielőtt az egybefüggő felhőtakaró végleg
eltakarta volna a Napot.


Átérve a hídon, megkerültük a
Wawel-dombot, megmutattam Andinak a waweli sárkány szobrát (Smok Wawelski), majd a hangulatos
sétálóutcán a Grodzkán haladva
indultunk el a Főtér irányába.

A plac
Wszystkich Świętych
-hoz érve lekanyarodtunk megkukkantani a vöröstéglából
készült, lépcsőzetes kialakítású homlokzattal rendelkező, gótikus stílusú
Szentháromság-templomot (Klasztor Ojców
Dominikanów
), ami a korábbi krakkói utam során kifejezetten megtetszett
nekem. 
Innen már egyenesen a város
büszkeségének számító Főtér (Rynek Główny)
felé vettük az útirányt, melynek emblematikus épületeit – egy rövid ideig – a
felhők közül előbukkanó napfényben is élvezhettük. Az összes közül talán a
legismertebb a jellegzetes, felemás tornyú Mária-templom (Kościół Mariac), melynek magasabbik, északi tornyából óránként
felhangzik a hirtelen megszakadó, híres krakkói trombitaszó (Hejnał), ami a legenda szerint annak a
középkori trombitásnak állít emléket, akit lenyilaztak, miközben megfújta a
vészjelet a tatárok támadása során.

Míg a többieket vártuk, Andival
körbenéztünk a templomban, majd ahogy kiléptünk az ajtón, befutottak Petiék is.
Bámészkodtunk egy sort a Posztócsarnok (Sukiennice) bazársorán, majd a szomszédos óratorony
(Wieża Ratuszowa) tövében bevártuk
Gábort, aki egy kedves régi jó barátommal, Gosiával kiegészülve futott be.
Hosszú, vállig érő hajjal, széles vigyorral és nagy öleléssel fogadott, majd
bemutatkozott a többieknek is.

Elképesztő örömmel töltött el, hogy
sikerült vele is összeszervezni a találkát. Az együtt töltött amszterdami
Erasmus-félév életem egyik legszebb időszaka volt, s ehhez Gosia barátsága
nagyban hozzájárult. Hihetetlen belegondolni, hogy már bő 6 éve eltelt azóta,
hogy búcsút intettünk a Guesthousenak, a hollandiai életünknek és visszatértünk
a megszokott, „otthoni” hétköznapokhoz. Az amszterdami barátok közül Gosiával
sikerült eddig legjobban tartani a kapcsolatot – 2009 nyarán ő látogatott el
hozzánk, amikor a siófoki nyaralónkban tartottunk egy mini Erasmusos
találkozót, majd 3 éve én látogattam meg Varsóban egy hosszú hétvége erejéig.
Külön örülök, hogy végre megismerhette Andit is, aki az általam mesélt, több
tucatnyi amszterdami sztorihoz végre eggyel több arcot tud társítani.

 

Gosiával és Gáborral kiegészülve az
immár hat fős kis csapatunk ezt követően felbattyogott a Wawelbe, melynek
hangulatos belső udvarán tettünk egy rövid sétát. 


Kihasználva az újból
előbukkanó napot, készítettünk is egy csoportképet magunkról a waweli székesegyházzal
(Katedra Wawelska) a háttérben, majd
a sárkányos szobor érintésével elindultunk a Gábor által kinézett bárba.
Útközben alaposan kitárgyaltunk az
elmúlt évek eseményeit Gosiával – volt mit bepótolni. A hajtós varsói PwC-s
éveket követően munkahelyet és lakóhelyet váltott, s hazaköltözött a
szülővárosába, Wroclawba, s azóta a Credit Agricole befektetési banknál
dolgozik elemzőként. Nagy szenvedélyét, a versenyszerű kosárlabdát sem tudta
teljesen elengedni, de munka mellett az női első osztály nem fér bele neki, így
alacsonyabb szintű bajnokságban űzi még a sportot. Kitárgyaltuk még, hogy kiről
mit tudunk az amszterdami ismerősök, barátok közül.

Időközben Gábor vezetésével megérkeztünk
a régi zsidónegyedben található Stajnia
nevű bárba, ahol egy jó nagy adag sült krumpli kíséretében legurítottunk egy-egy
korsónyi lengyel sert.
 
A hely egész hangulatosnak tűnt, de a vöröses-lilás
hangulatvilágítást és a hangos zenét egy idő után már zavarónak találtuk,
úgyhogy a vacsoraidő elérkeztével inkább beültünk egy jobbfajta étterembe (Oberża Sąsiadów) enni. Jó választásnak
bizonyult a hely, kedves, családias hangulata mellett még az ételt is
kifejezetten finomnak találtuk. 

Jó érzés volt egy asztalnál tudni Petiéket,
Gábort, Gosiát és Andit, s látni, hogy bár én vagyok az egyetlen összekötő
kapocs köztük, egy korsó sör mellett milyen jól el tudnak beszélgetni. Kellemes
kis este volt, szerintem mindenki jól érezte magát.


 

Sajnos Gosiát nem sikerült meggyőzni,
hogy maradjon holnapig, az esti vonattal utazott is vissza Wroclawba.
Megbeszéltük persze, hogy lehetőleg a következő találkánkra ne kelljen majd
újabb 3 évet várni, de aztán ki tudja, melyikünket merre veti később az élet.
Miután elbúcsúztunk Gosiától, Nóri és Peti is elköszönt, mi pedig Gáborral és Andival
visszabattyogtunk az albérletbe.

 

Már lelkiekben treníroztam a „bébézős”
francia gyerekkel történő konfrontációra egy újabb zajongós éjszaka esetére, de
ezúttal elmaradt a hajnalig tartó Skype-os nyavalygás, és a forró olajban
rotyogó bacon szagát sem kellett éjnek évadján szagolnunk. Egyszer-kétszer
azért elcsörtetett a pamlagunk végében, becsapva maga után az ajtót, de ez már meg
sem ütötte a toleranciaszintünket.

 
 

 

3.
nap – A hoki VB és a hazaút
(2015. április 19.)

 

Az előző éjszakához képest várakozáson
felüli alvással zárhattuk a krakkói hétvégét, bár e téren az elvárásaink
igencsak megcsappantak.

Miután felkeltünk, minden cuccunkat
összepakoltuk indulásra készre, hogy majd a meccsről hazakeveredve már csak be
kelljen pakolni a kocsiba. Bevártuk Petiéket, akik kicsekkolva a hostelből,
elhozták lerakni az összes olyan holmijukat, amit nem akartak kihozni a
stadionba. Ezután az első utunk az egyik közeli kisboltba (Markt Punkt) vezetett, ahol vettünk reggelire némi pékárut, majd kibattyogtunk
a közeli villamosmegállóba (Szwedzka),
ahonnan a #22 villamos egyenesen a hoki VB helyszínére visz. A vonaljegy 2,80
zlotyba került, s mivel jó sokat kellett utazni, senkiben sem merült fel az
bliccelés ötlete sem. Ahogy közeledtünk a csarnokhoz, egyre több magyar
színekbe költözött szurkoló tűnt fel a villamoson, amivel egyenesen arányosan
egyre több magyar szó ütötte meg a fülünket. Mellettünk éppen az egykor vidéki
hokifellegvárnak számító csapat, a Jászberényi Lehel dicső éveiről, 1990-es
bajnoki címérről és tündökléséről folyt az érzelmektől túlfűtött eszmecsere,
amit hallgatva Andi kuncogva pillantott rám.
    - „Látod? Jászberény!” – suttogta oda nekem alig hallhatóan, miközben virult, mint a vadalma.
Jászberényi születésűként mindig
szívesen veszi, ha valamilyen (főleg pozitív) kontextusban kerül szóba a
szülővárosa, különösen, ha otthontól ilyen messze történik. Már csak ezért is
jött ki viccesen, amikor a leghevesebben magyarázó jászsági szurkoló –
valószínűleg már néhány sör legurítása után – monológja közepén odafordult a
mellette álló Andihoz:
    - „Jászberény... Tudod, hol van Jászberény?” – tette fel a költői kérdést enyhén illuminált állapotban, de választ már nem várta meg, fordult vissza a haverjához.
    - „Igen, azt hiszem tudom.” – suttogta Andi vigyorogva.
 

A következő megállónál szálltunk is le,
miután feltűnt az 2015-ös Divízió-I/A jégkorong-világbajnokság helyszínéül
szolgáló, csilli-villi Tauron Arena
Kraków
ufóra hasonlító, gomba formájú csarnoka. 
A vadonatúj, multifunkciós arenát
nincs egy éve, hogy átadták, mely Divízió-I-es vébéhez képest egészen pazar
körülményeket kínált mind a csapatok, mind a szurkolók számára. Teltházas
hokimeccs esetén közel 13 ezer fő befogadására képest létesítmény alig ötöde
telt meg a kora délután (13:00) kezdődő magyar-japán nyitómeccsre, úgyhogy a
jegyünktől függetlenül akár a VIP szektorba is ülhettünk volna, olyan kevés
néző jött ki.

Végül a magyar kapuval egy vonalban, jó
közel a pályához ültünk le, pont szembe a magyar törzsszurkolóktól roskadó
szektorral. Mialatt néztük a bemelegítést, rövid gyorstalpalót tartottam a
jégkorong-szüzeknek, Gábornak és Nórinak a szabályokról, majd elláttam mindenkit
hokimezzel, ami esetemben mindig hozzátartozik a hokimeccsek hangulatához. 
 
Peti
egy fehér-piros Red Wings mezt, Nóri egy NY Rangers mezt kapott, Andi még
otthon lestoppolta magának a vörös Devilses uniformist, míg Gábornak egy
gigantikus, XXL-es Minnesota Wild mezt jutott.



Hagyományosan a villámgyorsan
korcsolyázó japánok ellen mindig meggyűlik a bajunk, s ennek megfelelően
ezúttal sem indult túl jól a találkozó. A saját harmadából megiramodó Obara egy
visszahúzós csel végén hatalmas gólt ragasztott a magyar hálóba, 0-1.
Szerencsére a mieink nem illetődtek meg, s a harmad közepén a frissen honosított
Frank Banham kékvonalról megeresztett kapáslövésébe sikerült a kapu előtt
sertepertélő Kóger Dánielnek úgy beleérnie, hogy a korong a japán kapus mellett
vágódott a hálóba, 1-1.

A harmad hátralevő része egészen
kiegyenlített párharcot hozott, sikerült lassítanunk a japánok játékát, így
1-1-es döntetlennel mehettünk a szünetre. Míg a jégfelújítás tartott, egy rövid
felfedezőtúrára indultam a csarnokban, hogy a beszerezzem a VB hivatalos
emlékkorongját, amit minden jégkorongos eseményről viszek haza. Az látszott,
hogy a lengyel szervezők nincsenek a helyzet magaslatán, az ajándékboltba csak
most kezdték kirakni a portékát, s egyelőre korongnak se híre, se hamva nem
volt.

Szomorúan kullogtam vissza helyemre, de
legalább szinte azonnal kezdődött is a második harmad. Bár egyre inkább kezdte
a magyar csapat átvenni a mérkőzés irányítását, a sok kihagyott helyzet
megbosszulta magát, s egy szépen megjáratott korongot Yanadori átadásából
Hirano vágott elemi erővel a háló bal felső sarkába, így Japán ismét átvette a
vezetést. A japánok öröme nem tartott sokáig, mivel 24 másodperccel később, egy
elhozott buliból a 19 éves fehérvári tehetség, Erdély Csanád köszönt be, s az
elétett korongot egy villámgyors csuklómozdulattal felvarázsolta léc alá, s
első felnőtt válogatottbéli góljával kiegyenlített, 2-2.

A második harmad végeztével is
elrohantam emlékkorong-nézőbe, ám ekkor már sikerrel jártam – gyakorlatilag a
frissen felbontott gyűjtődobozból halászták elő az egyik első pakkot a
kedvemért.

 

A harmadik harmad elképesztő izgalmakat
tartogatott, parázs helyzetek alakultak ki mindkét kapu előtt. A hajrában
szerencsénkre egymás után kétszer is emberelőnybe kerültünk, s a másodikat már
nem hagytuk kihasználatlanul. A honosított Frank Banham elemi erejű lövése
révén 3-2-re átvette a magyar a csapat a vezetést, ami a japánok nyomása
ellenére kitartott a végéig, sőt Hári János üreskapus góljával az utolsó
másodpercekben sikerült is megduplázni az előnyt. A végeredmény 4-2 lett Magyarország
javára, így a lehető legtökéletesebben indult számunkra a világbajnokság! 
 
 
Maga a mérkőzés kifejezetten izgalmas és
fordulatos volt, s szerintem mindannyian jól éreztük magunkat. Gábort időnként
teljesen elragadta a szurkolás, míg a többiek többnyire amolyan színházi közönséghez
hasonlóan csöndben fogadták be a látottakat.
Ahogy a mérkőzés végeztével sétáltunk
kifelé az arénából, még a belelkesülő Gábor morfondírozott is egy sort, hogy a
lengyel-magyar zárómeccsre még kijönne, ha ugrik a péntekre leszervezett
programja. Hátha a végén még rákap a jégkorongra!

 

Ezt követően visszavillamosoztunk a belvárosba,
hogy együnk még a hazaút előtt valamilyen normális kaját. Gábor javaslatára egy
olyan helyre ültünk be, melynek a lengyel pierogi (töltött tésztabatyu)
számított a fő specialitásának. Kirendeltünk egy jó nagy adagot, többféle ízesítéssel,
mely így épp elegendő éteknek bizonyult a mai napra.

 

Innen már egyenesen Gábor albérlete felé
vettük az útirányt, ahol már csak be kellett pakolni az összes cuccunkat a
kocsiba, s indulhattunk is. Az eredeti tervekhez képest így is alaposan
megcsúsztunk az indulással, s délután 4 óra helyett csak este negyed 7 körül tudtunk
eljönni. Gábor kikísért minket, majd ahogy kigördültünk a társasház elől, immár
Budapestet pötyögtük be úti célként a GPS-be.

A hazáig tartó nagyjából hétórás autóút
jó része teljesen eseménytelenül telt, a korábbi csivitelő, egymást ugrató
beszélgetések helyett jórészt mindenki csöndben figyelte az elhaladó tájat,
sofőrként egyedül nekem kellet folyamatosan résen lennem. A Krakkóból kivezető
főúton meglepően sok telepített traffipaxot lehetett látni, melyek megállás
nélkül villantották a vakujukat az alant elhaladó járművekre, akár gyorsabban
hajtanak a megengedettnél, akár nem. Az is feltűnt, hogy a lengyel autósok
oroszlánrésze magasról tesz ezekre a kamerákra, és bőven a sebességkorlátot
meghaladó módon száguldanak el mellettünk.

 

Ahogy beesteledett, a lányok úgy aludtak
be a hátsó ülésen, s bár a navigátorállásban Peti is le-lehunyta a szemét
időnként, alapvetően végig igyekezett éberen követni az utat. Átérve
Szlovákiába, s keresztülvágva a hegyvidéken szuroksötétben nem tartozott a
kedvenc útszakaszaim közé, ráadásul Besztercebányát elhagyva sikerült egy alacsony forgalmú
útra rátérni, amely az R1-es autópálya és a 69-es főúttal párhuzamosan ugyan,
de elég pocsék minőségű úton vezetett Zólyom irányába, keresztül néhány
falucskán.

Nem sokkal a magyar határ előtt
megálltunk egy vécészünetre az egyik benzinkútnál. Az egésznapos használattól már
szinte teljesen kiszáradt kontaktlencsémet kiszedve szemüvegre váltottam, s
kicsit átmozgattam a tagjaimat, hogy kibírjam ébren a hátralévő utat. Szükség
is volt az éberségre, mivel a Szendehely környéki, kanyargós, erdőszéli utakon
haladva nagyon észnél kellett lenni, hogy ne gázoljak el valamilyen vadállatot.
Az egyik sötét kanyarban, az útmentén például legalább egy tucatnyi őz mered
vissza ránk a fényszórótól csillogó szemmel, amitől a hideg rázott ki, de
láttunk úton áthaladó szarvast, rókát és vaddisznót is. Petivel utólag meg is
állapítottuk, hogy a szuroksötétben hirtelen feltűnő, tucatnyi csillogó szempár
méterekre tőlünk – elég para volt!

 

Visszaérve Pestre, egészen a Ferenc
körúti lakásukig vittük Petiéket, onnan kanyarodtunk vissza Zuglóba. Éjjel
negyed 2 körül értünk vissza az albérletbe – olyan szinten hullafáradtan,
kimerülten, amire egyszerűen nincsenek szavak. Szó szerint bezúgtam az ágyba,
mint akit agyonvertek…

 

 

 

Bár ez a kis krakkói kirándulás
meglehetősen rövidre sikerült, úgy gondolom, a körülményekhez képest minden
kihoztunk belőle, amit csak lehetett. Mindössze egy szabi beáldozásával
megnéztük Zólyomot, Besztercebányát, felfedeztük a lenyűgöző Wieliczka
sóbányát, bejártuk Krakkó csodálatos óvárosának legszebb részeit és győztes
meccsen buzdíthattuk a magyar válogatottat a Divízió-I-es
jégkorong-világbajnokságon. Bár hazai jégkorong egyik legnagyobb
szenzációjáról, a magyar-lengyel zárómeccsen kiharcolt feljutásról le kellett
mondanunk, mégsem tudok a krakkói vébére hiányérzettel gondolni. Ennek valahol
így kellett történnie. Remélem azért, hogy az életemben még (sokszor) megadatik,
hogy a helyszínen, személyesen élhetem át a magyar jégkorong-válogatott „A”
csoportba jutását!

Az is bebizonyosodott, hogy nincs Krakkó
Gábor nélkül – immár másodszor fogadott be 3 éven belül, s ezúttal is mindent
elkövetett, hogy jól érezzük magunkat. A helyi éttermek, bárok, ételek
világához nem is kérhettünk volna nála jobb útikalauzt. Kíváncsi vagyok, hogy
megveti-e végleg itt a lábát Krakkóban, vagy legközelebb már egy teljesen más
városban, országban, földrészen látogatjuk majd meg.

Peti és Nóri pedig remek útitársaknak
bizonyultak, rengeteget nevettünk az út során, végig remek maradt a hangulat. Kifejezetten
jó móka volt így együtt utazni, úgyhogy remélem, még több ehhez hasonló
élményben lesz részünk közösen. Az biztos, hogy az út ötletgazdájaként végképp
szerettem volna, ha az első közös út jól sül el, különösen, hogy sofőrként mindannyiunk
biztonságáért is én feleltem. Szerencsére minden flottul ment, a korát
meghazudtoló Mondeo remekül vizsgázott a 825 km-es úton. Kanada után tehát újból
átélhettem az autós utazás nyújtotta izgalmat, szabadságot és rugalmasságot,
ami egy merőben más élmény, mint tömegközlekedéssel eljutni mindenhová. A
kérdés már csak az, hova vezet majd a következő autós utunk?

Tovább az eredeti oldalra!
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: