Loading...

rókavár

rókavár / 2021. szeptember 6., hétfő

Kassa

 
Előzmények

 

Ritka alkalomnak számít, ha elég a
szomszédba menni, ha az ember a világ legjobb jégkorongozóit szeretné látni. Márpedig
amikor kiderült, hogy a 2011-es „A” csoportos jégkorong-világbajnokságnak
Szlovákia fog otthont adni, elhatároztam, hogy függetlenül attól, hogy a
magyarok érdekeltek lesznek-e vagy sem, legalább egy meccsre mindenképpen
kiugrom.

Sajnos egy évvel korábban, Ljubljanában eldőlt,
hogy a magyar csapat helyett Szlovénia jut fel a világelitbe – a végső
vereséget ráadásul személyesen nézhettem végig a helyszínen. Miután véglegessé
vált, melyik 16 csapat alkotja majd a szlovákiai vébét, szétosztották őket a
két rendező helyszín, Pozsony és Kassa között. Mivel egyedül a csoportmérkőzések
árai tűntek megfizethetőnek, igyekeztem akkor legalább egy nagy csapat meccsére
bejutni. Alapvetően az oroszok és kanadaiak érdekeltek volna a legjobban, végül
utóbbi lett a befutó – 30 euróért sikerült megváltani a jegyet a
Kanada-Fehéroroszország mérkőzésre. Külön örültem, hogy ezt a meccset Kassán
rendezik, ugyanis ott még sosem jártam, így egybe lehetett kötni egy jó kis
városnézéssel is.

 

Ezúttal viszont sajnos nem igazán
sikerült senkit sem találni, aki velem tartson, de ez nem szegte a kedvemet. Társaság
híján próbáltam CouchSurfinges szállásadót találni, de feltehetőleg a
világbajnokság okán annyian terveztek a városba érkezni, hogy a szimpatikusnak
tűnő kassai szállásadók már rég elkeltek addigra. Szabad hostelszoba is alig
maradt, szállodába menni egyedül egy vagyonért pedig végképp nem akartam. Így
végül azt találtam ki, hogy nem foglalok semmilyen szállást, úgyis esti meccs
lesz, ami legalább fél 11-ig eltart, majd sétálgatok az utcákon éjjel, kihúzva
valahogy a hajnali Pestig menő vonatig.

 
 

 

1.
nap: Kassa felfedezése és a hoki VB

(2011. április 29.)

 

Mivel a vonatom
reggel fél hétkor indult a Keletiből, fájdalmasan korán kellett Dunakesziről elindulnom,
hogy egy esetleges késést is belekalkulálva időben ki tudjak érni. Ahogy
ilyenkor lenni szokott, ha túlbiztosítja magát az ember, tuti nem történik
semmi vis maior, úgyhogy már hajnali háromnegyed 6 előtt kiértem a Keletibe.

 

A Miskolcon
keresztül Kassáig közlekedő Rákóczi
InterCity
vonat már bent várt a #8 vágányon, úgyhogy egyből fel is szálltam
rá. 


Pontosan
6:30-kor gördültünk ki a Keleti pályaudvar fő csarnokából, s kezdtük meg a
Kassáig tartó 3,5 órás utat, mely kész felüdülésnek tűnt a tavalyi 9 órás
ljubljanai vonatos élményhez képest. Meglepetésemre teljesen pontosan, pár perccel
délelőtt 10 óra előtt érkeztünk meg Kassa (Košice) vasútállomására. 
Azt sejtettem,
hogy a tradicionálisan jégkorong-kedvelő szlovákok remekül meg fogják szervezni
a világbajnokságot, megadva neki a kellő körítést. Már a kassai vasútállomás
aluljárója is a hokisok falméretű képeivel ás a résztvevő országok zászlóival
volt kitapétázva.

 
Rendkívül
ötletesnek találtam, hogy a város főbb nevezetességeihez, szurkolói faluhoz,
illetve a VB helyszínéül szolgáló Steel Arénához vezető utat külön táblák, s a
világbajnokság hivatalos kabalájának, Gooly farkasnak a járdára ragasztott
tappancsai mutatták. Tehát, ha az állomásépületből kilépve esetleg nem lett
volna ötletem, merre induljak el, elég lett volna csak a farkas lábnyomait
követni. Imádtam!

 

Alighogy
átvágtam az állomás előtti téren, egyből egy csúcsos tornyokkal díszített, mesébe
illő kastély fogadott. El se akartam hinni, hogy a neogótikus stílusú
Jakab-palota (Jakabov palác) valójában
egy gazdag téglagyáros, Jakab Árpád magán lakóházaként épült 1899-ben, ráadásul
többnyire a Szent Erzsébet-dóm építéséből megmaradt, kiselejtezett
alapanyagokból. 1945-ben egy ideig az akkori csehszlovák köztársasági elnök
Edvard Beneš székhelyéül szolgált, amit a falán egy külön emléktábla is jelez.

Innen aztán a
szecessziós házakkal szegélyezett, rendkívül hangulatos sétálóutcaként
folytatódó Mlynskán haladtam tovább,
melynek végében a Szent Erzsébet-dóm harangtornya magasodott. 
Az emblematikus
templom csak egyike a város csodaszép Fő utcáján (Hlavná ulica) található számtalan látnivalónak. 
Elsőként Kassa
egyik legrégebb műemlékét, a 14. század első felében épült Orbán-tornyot (Urbanova veža) vettem szemügyre, mely
eredetileg a szomszédos dóm harangtornyaként funkcionált egykor. 
A
szőlőtermelők védőszentjének, Szent Orbánnak szentelt, 7 tonnás harangot
1557-ben öntötték, melyhez felhasználták az előző év kassai tűzvészében
összeolvadt harangok maradványát is. Sajnos a 1966-os tűzvész során az
Orbán-harang (Zvon Urban) is darabokra
tört, melyet azóta összeillesztve, az Orbán-torony szomszédságában lehet
megtekinteni.  
Megszemléltem a
balsorsú harangot, majd a város talán hangulatosabb részén, a szomszédos Fő téren
(Hlavné námestie) néztem körül. 

A fenyőfákkal tarkított, rendkívül ízlésesen kialakított tér középpontjában egy
vidáman csobogó zenélő szökőkút kapott helyet, míg a végében a város egyik
legszebb épülete, a pazar szépségű Állami Színház (Štátne divadlo) 1899-ben épült, neobarokk stílusú palotája
magasodik. 
Megpihentem egy
kicsit itt téren lévő parkban az egyik padon, majd a Fő út mentén sorakozó,
történelmi jelentőségű épületeket vettem sorra szemügyre. 
Ilyen például a Régi
városházaként (Stará radnica) ismert 18,
századi, díszes homlokzatú ház is, melynek timpanonját Kassa faragott címere
ékesíti. 

Alig pár lépésnyire tőle a szintén gazdag múltra visszatekintő egykori
polgárház, a jelenleg luxusszállodaként és kávézóként funkcionáló, szecessziós
stílusú Slávia Hotel áll. 
 

A következő
sarkon egy masszív, bástyaszerű, kéttornyos Jezsuita
templom
magasodik ki a házak közül, míg a mellette induló utcácska a feleakkora
kis Református templomhoz vezet. 
Mivel egymást érték a templomok itt az óvárosban, így a többségnél megelégedtem
egy kívülről lőtt fotóval, majd folytattam a sétát a Fő utcán. Őszintén
meglepődtem, mennyi jó állapotban megőrzött, felújított, gazdag múltra
visszatekintő épület követi itt egymást. 
 
Közülük érdemes kiemelni a 71-es szám
alatti Koldus-házat (Žobrákov dom),
mely a város egyik legszebb homlokzatával büszkélkedik, a csúcsán látható
koldusszoborral ékesítve, melyről a legenda azt tartja, hogy ő építette ezt a
házat az összekoldult pénzből. 
Nem messze innen, az 1898-ban, neobarokk
stílusban újjáépített Andrássy-palota
vörös épülete következett, amelyben napjainkban népszerű cukrászda és kávézó
működik. Sajnos az 1709-10-es nagy pestisjárvány túlélői által hálából emelt Szentháromság-szobrot
(Immaculata) rendesen körbevették az
utcai árusok bódéi, úgyhogy abból csak az oszlop tetejére faragott szentek
látszottak ki, ezért csak egy futó pillantásra jutotta a részemről. 

Sétálva tovább a
Fő utcán, elhaladtam a 14. század végén épült szürkés színű Ferences templom mellett, majd jó
hosszan gyalogoltam, egészen az egykori kassai hadtestparancsnokság gazdagon
díszített, viszont rettenetes okkersárga színben virító épülettömbjéig, mely az
ország egyik legnagyobb múzeumának, a Kelet-szlovákiai
Múzeum
nak ad jelenleg otthont. 

Mivel úgy tűnt,
hogy ezen a ponton túl véget érnek az óváros látnivalói, elindultam inkább visszafelé,
de még így is feltűntek olyan apróbb érdekességek, melyek mellett korábban lazán
elmentem. 

Tetszett például, hogy az Alkotmánybíróság (Ústavný súd) épületének homlokzatának tetejét egy hatalmas arc
díszíti, melynek mintha a szemeit valamilyen lepellel kötötték volna be. A
rejtett szimbolikára nem sikerült rájönni, de azért remélem ezzel nem a
törvénytelenségek fölötti szemhunyásra próbáltak utalni.

Végigjárva a Fő
utca jelentős részét, ezt követően a város legfontosabb látnivalóját, a csodálatos,
gótikus stílusú Szent Erzsébet-dómot (Dóm
svätej Alžbety
) terveztem megtekinteni. 
Szlovákia legnagyobb templomaként
és Kelet-Európa egyik legszebb gótikus katedrálisaként számon tartott székesegyház
építése 1380 körül kezdődött, s kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1520-ig
tartott. Sajnos sokáig nem élvezhették a helyiek a dóm szépségét, mivel az
1556-os tűzvész rettenetes károkat okozott benne. 
A legátfogóbb rekonstrukcióra
1877 és 1896 között került sor, amikor a kor egyik legjelentősebb magyar
építészének tartott Steindl Imre tervei alapján immár gótikus stílusban
építették újjá. (Az ő nevéhez fűződik a magyar Országház tervezése és építése
is.)  A dómhoz kapcsolódó legfontosabb
magyar vonatkozású érdekesség, hogy az altemplomában temették el II. Rákóczi
Ferenc Rodostóból hazahozott hamvait 1906-ban. Mivel a fejedelem
márványkoporsóját egy jelképes belépőjegy (1 euró) megváltása mellett, magyar
nyelvű idegenvezetéssel lehet látogatni, kinéztem mikor indul a következő
turnus, majd leheveredtem egy padra a dómmal szomszédos Szent Mihály-kápolna (Kostol svätého Michala) melletti
parkban. 

Egykor ez az egész terület a város temetőnek adott helyet, s az a kicsiny
méretű templom amolyan temetőkápolnaként épült még a 14. században. Pöttöm
mérete okán rendesen eltörpül a grandiózus dóm árnyékában, főleg, hogy első
látásra úgy tűnik, mintha az épület fele hiányozna. 

Itt a padon
ücsörögve élveztem kicsit a verőfényes napsütést, olvasgattam a kassai
látnivalókról összeollózott irományomat, majd csatlakoztam a 13:15-ös
altemplomi látogatócsoporthoz, amely már a dómnál gyülekezett. Egy rendkívül
szimpatikus bácsi vitt le minket a négy, magyar nemzeti színű szalagokkal és koszorúkkal
beborított márványkoporsót tartalmazó altemplomba, ahol elképesztő áhítattal és
beleéléssel mesélt II. Rákóczi Ferenc életútjáról, száműzetésének éveiről,
haláláról, majd a kassai újratemetésének körülményeiről.
Mint megtudtuk, a
középső (és egyben legnagyobb) szarkofág rajta kívül anyjának, Zrínyi Ilonának
és fiának, Rákóczi Józsefnek a földi maradványait rejti, míg a bal oldaliban
Sibrik Miklós udvarmester, a jobb oldaliban gróf Esterházy Antal, a negyedikben
pedig gróf Bercsényi Miklós és második felesége, Csáky Krisztina nyugszik. Miután
a bácsi befejezete a mondókáját, az összegyűltekkel együtt elénekeltük a magyar
himnuszt, ami legalább annyira váratlanul ért (itt Kassán), mint amennyire megható
volt.

Az
idegenvezetést követően körbenéztem magában a székesegyházban is, majd egy 1,40
eurós különjegy megváltását követően felmásztam az északi toronyba, ahol
páratlan kilátás nyílt a kassai belvárosra. 


Miután alaposan kiélveztem és
körbefotóztam a nagyszerű panorámát, még megkukkantottam közelebbről a
harangokat és az óraművet, majd lejöttem a toronyból.

 

Mivel még mindig
csak délután kettő körül jártunk, tengernyi időm maradt a meccs kezdéséig, amit
valamivel és valahol el kellett ütnöm. Végül a Fő tér hangulatos szökőkútjával
szemben csüccsentem le egy padra olvasgatni, s figyelgetni a helyieket. Itt jó
két órát elszüttyögtem, majd tettem egy sétát a környező utcákban, amelyeket
még nem jártam be. 
Délután negyed
öt körül elérkezettnek láttam az időt végre felölteni szabadság-szobros New
York Rangers mezemet, s körbenézni a meglepően szerény méretű szurkolói faluban,
melyet a Fő utca dóm mögötti részén alakítottak ki. 
Felállítottak itt egy óriáskivetítőt,
amin élőben adták az éppen aktuálisan futó meccset, míg körülötte mindenféle
ételt-italt lehetett vásárolni. Leültem ide egy kicsit belenézni a
svájci-francia nyitómérkőzésbe, majd az egyik szünetben beálltam egy kép
erejéig fotózkodni a vébé – szerintem kifejezetten jópofára sikerült – kabalaállatával,
Gooly-val, a farkassal.

Délután hat óra
körül elgyalogoltam a 8343 fős befogadóképességű Steel Arénához, amely a világbajnokság kassai helyszínéül szolgált.
Amint véget ért a svájci-francia meccs és megnyitották a kapukat az esti
mérkőzésre, már húztam is be a csíkot, nehogy lemaradjak a kanadaiak
bemelegítéséről. 

Sajnos az olcsó,
felső karélyba szóló jegyemmel nem engedtek be a pályamenti szektorba a
bemelegítés idejére sem, amiben nincs semmi meglepő, mindenesetre egy próbát
megért. Így végül be kellett érni a saját szektorommal, ahonnan meglepően jól
be lehetett látni az egész pályát. Úgy tűnt, sokkal meredekebb az üléssorok
kialakítása, s egy pillanatig nem kellett aggódni, hogy az előttem ülőtől ne
látna az ember. 
Teljesen
izgatott lettem, ahogy a kanadai válogatott játékosai elkezdtek kiszállingózni
a jégre, s egymás után tűntek fel az nagyobbnál nagyobb sztárok. John Tavares
(NY Islanders), Jason Spezza (Ottawa Senators), Matt Duchene (Colorado
Avalanche), Brent Burns (Minnesota Wild), Dion Phaneuf (Calgary Flames),
valamint a csapatkapitányi „C” betűt viselő Rick Nash (Colombus Blue Jackets)
már ekkor kiváló játékosnak számítottak az NHL-ben, és akkor még nem is
szóltunk azon olyan fiatal tehetségekről, mint Jordan Eberle (Edmonton Oilers),
Alex Pietrangelo (St. Louis Blues), vagy az év újoncának választott Jeff
Skinner (Carolina Hurricanes). 



Ilyen nevek
ellen nem lehetett könnyű kikorcsolyázni, egy cseppet sem irigyeltem a
fehérorosz válogatottat. Egy ismerős arcot azért az ő soraikban is sikerült
kiszúrni – a rendkívül tehetséges #84 számú csapatkapitány, Mihail Grabovszki a
Toronto Maple Leafs-ben játszik.


 
Miután a
csapatok a bemelegítés végeztével bevonultak az öltözőbe, két rolba begurult
felújítani a jeget, melyre aztán hatalmas szőnyegeket terítettek ki. Bevonultak
a 16 VB-részvevő ország zászlaját tartó fiatalok, majd egy szlovák népviseletbe
öltözött táncegyüttes mutatta meg néptánctudását. 


Ahogy lassacskán
eltelt a kezdésig hátralévő idő, megkezdték a csapatok bemutatását, akik aztán
kivonultak a jégre. Egy-egy csapatkiáltás mindkét oldalon, majd felálltak a
kezdőötösök egymással szemben. Kezdődhetett a mérkőzés!



Kíváncsian
vártam, hogy az előzetesen teljesen esélytelennek tartott fehérorosz válogatott
meddig húzza ki kapott gól nélkül – hát nem sokáig sikerült. Még két perc sem
telt el, amikor egy villámgyors ellentámadás végén, Evander Kane passzát Eberle
vágta fonákkal a hálóba, 1-0. Wow! Már dörzsöltem a kezemet, hogy biztos
kinyílt a kanadai gólzsák, de meglepetésemre nem így történt. 
A fehéroroszok meglehetősen
szívósnak bizonyultak, s végig hősiesen tartották magunkat. Az első harmad
utolsó percében mindez meghozta a gyümölcsét. A letámadó belarusz csatár,
Kitarov a sarokban leütközte a kissé megilletődött kanadai hátvédet, Luke
Schennt, s a megszerzett korongot középre téve két társa góllal fejezte be az
akciót. Stephanov góljával 1-1-re módosult az állás, így döntetlennel
fordulhattak a csapatok az első szünetre. Míg s jégfelújítás tartott, én
elindultam felfedezni kicsit a csarnokot, különös tekintettel az
ajándéktárgyakat árusító boltra. Jégkorongos relikviákra szemérmetlenül nagy
összeget el tudnék verni, különösen, hogy világbajnokság idején pofátlanul
túlárazzák az ajándéktárgyakat, de végül megleptem magam egy VB-logós
emlékkoronggal (7 euró) és egy plüss Gooly farkassal (20 euró), majd
visszabattyogtam a helyemre.

A bravúrnak
betudható döntetlent a második harmad feléig tudta tartani a fehérorosz csapat,
amikor Tavares átadását a 18 éves Jeff Skinner varázsolta fel egy villámgyors
lövéssel a rövid felsőbe, 2-1. Bár újfent előnybe kerültek a kanadaiak, a fehérorosz
csapat hatalmas küzdésről tett tanúbizonyságot, sőt időnként még be is tudta
szorítani ellenfelét. Kifejezetten izgalmas mérkőzés kerekedett belőle, úgyhogy
azon kaptam magam, hogy a körülöttem ülő szlovákok jókat mosolyognak rajtam,
ahogy magyarul kommentálom magamnak a helyzeteket.
    „Úristen, ezt kihagyni!...Lődd be!...Ez meg mi volt!...Szép védés!...Mit bénázol, passzolj már…”
Szerintem tetszett nekik, hogy Maďarský létemre szeretem a jégkorongot, ráadásul Rangers mezben virítok, ahol az egyik leghíresebb szlovák, Marián Gáborík is játszik.
    „Rangers. Gáborík. Good player.” – mondta a mellettem ülő szlovák úriember, akivel váltottunk is pár szót.
Érdeklődött, honnan jöttem, tetszett-e Kassa, majd némi kedves gesztus gyanánt egy-két magyar szót is belecsempészett a mondandójába. Én cserébe dicsértem egy sort a szlovák jégkorongot, remélve, hogy egyszer a magyar csapat is felnő hozzájuk. Ezen elmosolyodott, majd hozzátette:
    „Hungary. Some good player. Gábor Ocskay, very good player, died, very sad.”
A harmadik harmad
elején látszott, hogy a kanadai csapat szeretné mielőbb eldönteni a találkozót,
s ennek megfelelő elánnal is kezdtek. A 46. percben John Tavares egy remek
lövőcselt bemutatva, éles szögből óriási gólt lőtt Mezin kapusnak, 3-1. 

három perccel később tovább növelte az előnyét Kanada, amikor emberelőnyben a
Phaneuf által megeresztett óriási kékvonalas bomba kapuvason csattanva pont a
szemfüles Eberle elé esett, aki nagyjából 3 centiről bekotorta a korong-ot a
halóba, 4-1.

A fehérorosz
csapat itt végleg megrogyott, így még az is belefér a végén, hogy Kanada
kihagyjon egy büntetőlövést, a vége 4-1-es kanadai győzelem lett.

A mérkőzés
végeztével meghallgattuk a győztes csapat himnuszát, majd a nézők elkezdtek
szépen-lassan elszivárogni a lelátókról. Mivel nekem – éjszakai szállás híján –
egyáltalán nem volt sietős elhagyni a csarnokot, szépen komótosra vettem a
lépteimet. Kihasználtam az alkalmat, és a bejáratnál lévő farkasos kabalával is
fotózkodtam egyet, majd az utolsó párszáz szurkolóval együtt elhagytam az
arénát.

No, és akkor
most mi lesz?

 

Azt tudtam, hogy
a vasútállomásra fölösleges még elgyalogolni, mivel az éjjel fél 1 és fél 4
között zárva van, így jobb híján a kassai utcákon terveztem eltölteni ezt a bő
négy és fél órát. Visszabattyogtam a dómhoz, majd a Fő utcán sétálgattam
fel-alá. Minden csöndes és kihalt volt, alig lehetett egy lelket is látni. Egyedül
néhány buliból hazaigyekvő fiatal sráccal futottam össze, akik a Rangers mezt látva
lelkesen „Gáboríkoztak” nekem egyet. Sok említésre méltó dolog nem történt, azt
leszámítva, hogy a szurkolói falu hátrahagyott utcai szemetei mellett találtam
egy szlovákiás szurkolói sálat a járdán. Mivel teljesen valószínűtlennek tűnt,
hogy a gazdája egyhamar előkerülne, így magammal hoztam. Mellesleg volt egy
olyan hátsó gondolatom, hogy szlovákiás sállal a táskámra erősítve talán nem
akarnak majd belém kötni majd az egyik mellékutcában, de a félelmem teljesen
alaptalannak bizonyult. 
 
 
 
2.
nap: Hazaút

(2011. április 30.)
 

Éjjel 3 körül
már annyira szenvedtem a céltalan bóklászástól, hogy inkább kigyalogoltam a vonatállomásra,
s ott vártam meg az állomásépület kinyitását. Rajtam kívül is akadt néhány éjjeli
bagoly, aki szintén a kassai vasútállomány nyújtotta kényelemre vágyott
éjszakai pihenés okán. Ahogy beengedtek minket, felmentem az emeleten lévő,
kellemesen fűtött utasváróba. Bár volt valamilyen szlovák nyelvű kiírás, hogy
itt tilos aludni, ki tudott volna ellenállni ezeknek a vékony lécekből tákolt, széles,
hosszú padsoroknak? Mivel rajtam kívül ült bent még egy-egy megbízhatónak tűnő,
idősebb bácsi, reméltem, senki sem rabol majd ki, úgyhogy táskámat a fejem alá
gyűrve szundítottam egyet.

Jó másfél órát
aludhattam ott teljes békességben, amikor valaki felböködött a kellemes
álmomból. Két egyenruhás, rendőrnek kinéző férfi ébresztgette sorra az
utasváróban szundikáló egyéneket, s kizavartak mindenkit, függetlenül attól,
hogy fáradt utas volt vagy hajléktalan.

 

A vonatom végül
6:13-kor indult, de szombat hajnal lévén azon sem voltak sokan. Ott legalább
már háborítatlanul lehetett pihenni, így bő három órával később már
kifejezetten kipihenten érkeztem meg a Keletibe…

 

 

Bár
kétségtelenül ez egy rövidebb kis kirándulásnak tudható be, mégis elmondhatom,
hogy egy nap alatt bejártam Szlovákia második legnagyobb városát és élőben
tekinthettem meg egy „A” csoportos jégkorong-világbajnoki meccset, telis-tele
híres NHL sztárokkal. Előzetesen biztosra vettem, hogy egy hokivébével
fűszerezett kis kassai kiruccanás jó móka lesz, de lehet, félévvel korábban nem
indultam volna neki útitárs híján egyedül egymagam. Ebből a szempontból
rengeteget számított a három héttel korábbi, lettországi körút, melyet
életemben először szólóban csináltam végig. Örülök, hogy eljutottam oda, hogy
az útitárs hiányában nem mondok le hasonló utazási lehetőségekről, mert így is
értékes élményektől esnék el. Márpedig Kassa hokivébé nélkül is kiváló úti cél
lehet bárki számára.

Tovább az eredeti oldalra!
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: