Loading...
rókavár

rókavár

rókavár / 2020. május 13., szerda

Hongkong, Makaó, Dél-Kína



Előzmények




Az mindig izgalmas érzés, ha az ember
hosszú idő után visszatérhet egy olyan helyre, amelyet valamilyen szempontból
érdekesnek, izgalmasnak talált, amivel kapcsolatban kialakult egyfajta érzelmi
kötődés. Andival szinte még alig ismertük egymást, de a korai
beszélgetéseinkből annyira megmaradt, hogy milyen nagy hatást gyakorolt rá
Hongkong, annak ellenére, hogy balszerencséjére végig esett az eső, amikor
szüleivel ott járt. Ahogy teltek az évek, és tervezgettük az újabb és újabb
utazásokat, Andi időről időre felvetette egy hongkongi kiruccanás lehetőségét,
bármilyen ázsiai desztinációt is néztünk ki.


-      
„Oh, Hongkong… oda olyan jó lenne egyszer
visszamenni! Nem tudnánk valahogy
Hongkongot is útba ejteni?”


A tavalyi nagysikerű kínai körutunknak
köszönhetően több ízben is felmerült az ötlet, hogy akár hongkongi kiindulással
ismételten nekivághatnánk a világ legnépesebb országának, ám ezúttal Kínának azokat
a délnyugati tartományait bejárva, melyek anno kimaradtak.


Mivel idén sikerült ügyesen gazdálkodni
a szabadnapokkal, úgy számoltunk, hogy az októberi hosszú hétvégéknek
köszönhetően akár egy bő két és fél hetes út is beleférhet még az idei
évbe.  Már csak az volt a kérdés, hova
utazzunk.


A Hongkonggal megfűszerezett kínai út
mellett egy újabb dél-koreai, valamint egy kanadai útiterv maradt a közös
prioritási lista élén. Mivel késő ősszel az időjárás már távolról sem ideális
Kanada legtöbb részén, így inkább az ázsiai célpontok felé kacsingattunk.

Heteken keresztül figyeltem a repjegyek
alakulását, s míg a szöuli járatok árai lassan, de biztosan emelkedni kezdtek,
az Air China által kínált, pekingi átszállásos Hongkong továbbra is 130 ezer
forintos tartományban tartotta magát, többek között a városban hosszú ideje zajló,
Kína-ellenes tüntetéssorozatnak köszönhetően. Augusztus elején már mindenképpen
döntenünk kellett, ha menni akartunk egyáltalán valahova. Hosszas gondolkodás
után végül arra jutottunk, hogy talán Korea és Kanada könnyebben bejárható lesz
még később – akár családosan is –, viszont Kínában már egy fokkal
körülményesebb lenne mindezt kivitelezni, így végül a hongkongi repjegy mellé
tettük le a voksunkat.





Sok időnk nem maradt felhőtlenül örülni
az újabb izgalmas utazás tényének, mivel pár nappal később a semmiből érkezett
a hidegzuhany – váratlanul felmondtak nekem a Tungsramrál.


Nyolcévnyi hűség és kemény munka után
meglepő könnyedséggel mutattak nekem ajtót, ami egy jó ideig fájó tüske maradt
a számomra, ráadásul pénzügyileg is a lehető legrosszabbkor jött. Szerencsére a
helyzet nem volt annyira vészes, hogy az egész utat kukázni kelljen, viszont az
ésszerű, költséghatékony utazási büdzsé sokkal inkább szemponttá vált. 








Miután kitöltöttem az utolsó napjaimat a
munkahelyen, augusztus második felében már teljes lényemmel az utazás
szervezésére koncentrálhattam. Már rutinosan intéztem a kínai vízumigénylést,
majd miután kiolvastam mindkét útikönyvet (Eyewitness
Travel Guide: China és Eyewitness Travel: Top10 Hong Kong), körvonalazódott az útiterv is. Andi teljes mértékig
rám bízta a tervezőmunkát, mindössze két dolgot kért – ne zsúfoljunk bele túl
sok mindent, illetve a Jünnan tartománybéli Lijiangot mindenképpen iktassuk be,
mivel látott róla egy videót a Youtube-on, és teljesen beleszeretett a
hangulatos óvárosába. 


Az már a szervezőmunka elején
nyilvánvalóvá vált, hogy a kinézett főbb látványosságok közötti közlekedés
távolról sem lesz olyan kényelmes, mint tavaly, mivel sok helyen még nincs nagysebességű
vasútvonal kiépítve, mely hiányában sokkal többször kényszerülünk a belföldi
repülőjáratokra támaszkodni. Az út főbb sarokpontjainak Hongkong
mellett Guilin, a Zhangjiajie Nemzeti Park, Lijiang, Kunming és Chengdu bizonyultak,
melyekhez még hozzácsaptuk az egynapos programpontnak szánt Guangzhout és
Makaót. Sajnos, nagy bánatomra, a fenséges természeti látképeiről híres,
Szecsuan tartománybéli Jiuzhaigou Nemzeti
Parkot le kellett húznunk a listáról, mivel a költséges megközelíthetőség
mellett a két évvel ezelőtti földrengés óta erősen korlátozzák a látogatók számát,
amely újabb kockázatot jelentett.


Hongkongi kiindulással Guangzhou és
Guilin könnyen megközelíthető nagysebességű vasúttal, míg Jünnan tartományon
belül, Lijiang és Kunming között is a gyorsvasút az egyértelmű megoldás. A
nagyobb gondot a többi úti cél beintegrálása jelentette, úgyhogy először fel
kellett térképezni az egyes viszonylatokon szóba jövő belföldi repülőjáratokat
is, aminek segítségével össze tudtam állítani több konkrét menetrendet az út
teljes időtartamára, amiből aztán Andival közösen kiválasztottuk a végleges
verziót.


Ezután következhetett a kinézett belföldi
repjegyek lefoglalása. Bár akadt olyan légitársaság is, mely még angol nyelvű
weboldallal sem rendelkezett, bíztam annyira a kínai tudásomban (és a Google
Translate mágikus erejében), hogy azért csak megbirkózom a feladattal. Egyik reggel
szépen leültem az íróasztalomhoz, laptop és útitervek elő, s indulhatott a
móka. El is terveztem, hogy délelőtt végigdarálom a foglalásokat, délután pedig
már a szálláslehetőségeket fogom előszűrni Andinak. Ehhez képest elég gyorsan
borult a rövidtávú ütemterv – ebédig mindössze egyetlen repjegy-foglalással
végeztem, s a harmadikat is akkor fejeztem be, amikor délután fél 6 körül Andi
hazaért a munkából.





Nehéz szülés volt, s annyira lefáradtam
a nap végére, mintha egész nap a bányában robotoltam volna. Hogy mi volt
ennyire nehéz az egyszerű repjegyvásárlásban? Vegyük szépen sorra!




Elsőként a Guilin-Zhangjiajie
viszonylatra kinézett China Southern
volt a soros. Azt hamar kitapasztaltam, hogy ha a honlapon kiválasztunk
bármilyen országot, annak az adott országnak a valutájában adja meg a rendszer
a repjegyek árait – Egyesült Királyságnál fontban, az USA esetén dollárban,
vagy például Németország esetén euróban, és így tovább. Ezzel nem is lenne baj,
ha az így megadott összeg nem a két-háromszorosa lenne a kínai nyelvű beállítás
esetén jüanban megadott árnak. Az nyilvánvalóvá vált, hogy valahogy a kínai
oldalon keresztül kell végignavigálnom magam, amivel nem is lett volna gond,
viszont az elérhetőségként kötelezően megadandó telefonszám rubrikába semmilyen
formátumban nem lehetett magyar (vagy bármilyen nem kínai) számot megadni.
Hosszú ideig agyaltam rajta, hogyan lehetne átverni a rendszert, de mivel itt
nem az emailcím, hanem a telefonszám az elsődleges kontaktinfó, ha valamilyen
kamu számot adok meg, lehet, hogy még a foglalási visszaigazolást sem kapom
meg.


Jól jött volna egy kínai telefonszám, ám
mivel a Kínában élő ismerősömet, Dórit nem tudtam elérni, egyelőre más megoldás
után kellett néznem. Hosszadalmas próbálkozást követően arra jutottam, kipróbálom,
mi történik, ha nem vendégként foglalok, hanem regisztrálok a légitársaság törzsutas
programjába, hiszen akkor eleve minden elérhetőségemet megadom előzetesen, így
akár még egy kínai nyelvű beállítás esetén végig tudom vinni a foglalást.
Becsülettel végigcsináltam a hosszadalmas regisztrációt, melynek végén nemcsak
az előkelő hangzású China Southern Sky
Pearl Clubnak lettem a tagja, de még egy hitelkártyához hasonlító
e-tagkártyát is hozzám vágtak, rajta az egyedi azonosítókódommal. Na, most vagy
soha! Ha az elitklub tagjaként sem tudok normál áron foglalni, kiborulok! Szerencsére innentől már úgy ment, mint
a karikacsapás, leszámítva, hogy a végösszegen felül legomboltak még rólam
néhány jüannyi pótdíjat, de összességében sikerként éltem meg, hogy fejenként 530
jüanos (kb. 22 ezer forint) árért sikerült lefoglalni a repjegyet
Zhangjiajiébe. 






A következő járattal még ennél is jobban
megszenvedtem. A Zhangjiajie-Lijiang távra kinézett Loong Air nevű kis légitársaságnak nemcsak hogy nincs angol nyelvű
honlapja, a kínai telefonszámot ők is kötelezően előírják. Ráadásul a törzsutas
regisztrációjukkal sem javultak az esélyeink, mivel ahhoz még kínai személyit
is kértek. Ezt már végképp nem tudtam kínai telefonszám nélkül megoldani,
viszont Dórit továbbra sem értem el. Gondoltam, megadom számát ettől
függetlenül, megnézve, hogy befogadja-e a rendszer, de nem véglegesítem, amíg
nem tudtam vele beszélni. Erre nem volt semmi szükség, még az ő kínai számával
sem engedett tovább a fizetéshez, úgyhogy ezzel is zátonyra futottam.


Kipróbáltam, hogy Skyscanneren rákeresek
a járatra, hátha azon keresztül el tudom végezni a foglalást, de a közel
kétszeres felár nem bizonyult túl kecsegtetőnek. Egyre nagyobb talánynak
bizonyult külföldiként Loong Air járatra helyet foglalni, úgyhogy külön
rákerestem a neten, hátha más is találkozott már ezzel a nyilvánvaló
problémával. Mint kiderült, létezett egy közvetítőoldal, mely épp a Loong Air
járatokra kínált angol nyelvű foglalási lehetőséget… csak épp a közelmúltban felfüggesztette
a tevékenységét. Remek!


Ezen a ponton nagyjából három opcióm
maradt:


  1. Felforgatom
    a Zhangjiajie utáni útitervet és Lijiang helyett Kunmingba repülünk majd
    tovább, egy másik légitársasággal. Ebben az esetben kevésbé kényelmes
    indulási és érkezési időkkel kell számolni a hátralévő napokra, s értékes
    időt vesztettünk volna az egyes helyszíneken.

  2. Foglalok
    egy vagyonért erre a Loong Air járatra Skyscanneren keresztül.

  3. Megbízom
    az egyik kínai utazásokra szakosodott oldalt – mint amilyen a Chinahighlights.com vagy a Chinatravelguide.com –, hogy némi
    díj fejében végezzék el nekem a foglalást.



Jobb híján elkezdtem böngészni a Chinatravelguide.com
oldalát, de mielőtt még a repjegy-foglalós felületre tértem volna, gondoltam
egyet, s próba szerencse alapon inkább az instant helpdesk chat ablakot hívtam
be, ahol élőben lehet az operátornak kérdéseket feltenni. Egy rendkívül segítőkész
kínai hölgyet kaptam, akinek röviden felvázoltam a problémát, miszerint
képtelenségnek mutatkozik külföldiként a Loong Air oldalán foglalni, mivel
kínai telefonszámot kér a rendszer. Fel voltam készülve a válaszára („Semmi gond, uram, a honlapunkon, DÍJ
ellenében, gond nélkül el tudjuk végezni önnek a foglalást.”), de őszinte
meglepetésemre, teljesen más reakciót kaptam. Elkezdte maga is végigcsinálni a
foglalást, ám a telefonszámos résznél ugyanúgy fennakadt, mint én.


-      
„Furcsa. Nekem sem működik.” – érkezett
az üzenete.


Hát ez remek. Erre az elátkozott járatra
már a kínaiak sem tudnak foglalni a saját honlapjukon keresztül…


-      
„Hmm… van egy javaslatom. Mennyire tud
kínaiul olvasni?”


-      
„Hát… ööö… minimálisan…”


-      
„Próbálja meg a Ctrip.com nevű oldalon
keresztül, de a kínai nyelvű verziót válassza. Ott felár nélkül foglalhat…”


A Ctrip egy rendkívül hasznos gyűjtőoldal,
amelyen vonat-, busz- és repülőjegyektől, szállásfoglalásokon és belépőjegyeken
át csoportos utazásokig mindent lehet foglalni. Az hamar bebizonyosodott, hogy
nem véletlenül emelte ki a helpdeskes csajszi, hogy a kínai felületen
foglaljak, mivel a külföldi verziókon még ez a járatot sem találtam meg.
Természetesen itt is először regisztrálnom kell, csak utána lehet bármit is
foglalni. Itt viszont megpróbáltam kicselezni a rendszert. A regisztrációt
angolul végeztem el, majd a repjegyfoglaláshoz visszaállítottam kínaira, ahol
sikerült is megtalálni a kérdéses Loong Air járatot. Elég fárasztó és bonyolult
menet volt kínaiul végigvergődni az egész procedúrán, a végére már golyóztak a
szemeim, úgyhogy meg sem próbáltam kisilabizálni, mit értek és mit nem,
betoltam az egészet a GoogleTranslate-be. A fizetéshez érve már kezdett
meghűlni bennem a vér, hogy esetleg nem fogad el MasterCard-ot, csak kínai
kártyákat, de szerencsére 30 CNY pótdíjjal megúsztam az egészet. A sikeres
fizetést követően egy kínai nyelvű visszaigazoló email lett a jutalmam, amiről őszintén
reméltem, hogy elegendő bizonyítékul szolgál a későbbiekben a jegyvásárlásról.
Ezzel együtt az egyik legnagyobb félelmem az volt, ahogy majd a zhangjiajiei
reptér check-in pultjainál dolgozó hölgy értetlenül visszanéz ránk azzal a
kommenttel, hogy „maguknak nincs is
foglalása”. 






Ezután az újabb többórás szenvedés után
kész felüdülés volt a harmadik, Chengduból Makaóba közlekedő, Air Macau járatra megvenni a jegyet.
Angol nyelvű, letisztult, átlátható weboldal, gyors navigáció, semmi lehúzás,
pikk-pakk kész is! Nahát, itt érződik az európai hatás.








Ezen kívül már csak egy belföldi
repjegyet kellett beszerezni, de a China
Eastern által Kunming-Chengdu viszonylatra jelzett 860 CNY árat igencsak
sokalltam annak fényében, hogy két héttel korábbra már 360 CNY körül
vesztegették a jegyeket, úgyhogy itt még kivártam egy kicsit a foglalással. Egy
kicsit – na jó, bő egy hónapot. A türelem meg is hozta a gyümölcsét, október
elejére már kis híján megfelezték a jegyárat, így még a nyavalyás pótdíjakkal
együtt is csak fejenként 510 jüanért tudtunk foglalni – újfent a Ctrip-en
keresztül.





A szállásfoglalások elvégzése ehhez
képest úgy ment, mint a karikacsapás. Azt sejtettem, hogy a vidéki Kína
városaiban azért nem kell majd mélyen a zsebünkbe nyúlni, ha egy korrekt
kétágyas szobát szeretnénk, viszont Hongkong már egy kategóriával drágábbnak
bizonyult. A tüntetések hatására jelentősen estek a szállások árai, de a
megfizethetőnek címkézett privátszobák sok esetben alig 8-9 négyzetméteres kis
lyukak voltak, ráadásul nem kínáltak ingyenes lemondási lehetőséget. Andival
megvitattuk az opciókat, majd augusztus végén megcsináltuk a foglalásokat. Pár
héttel indulás előtt megírtam a Hongkongban élő ismerősömnek, Yeyének, hogy
mikor érkezünk, s merre lesznek a szállásaink, ha van kedve, majd fussunk
össze. A hostelokat meglátva finoman szólva sem kecsegtetett túl sok jóval:


-      
„Nem mondod, hogy Chungking Mansion-be
foglaltál szállást?!! Direkt csináltad vagy nem ismered, milyen hely az?” –
hüledezett Yeye.


Ajaj, hát ez nem indul jól. Mint
kiderült, a 90-es években a Chungking Mansion Hongkong egyik hírhedt
bűntanyájaként működött, ahol virágzott a drogkereskedelem, prostitúció, s az
egész épület illegális bevándorlókkal, pitiáner bűnözőkkel volt tele. Yeye
találóan a Hongkong „Hős utcájaként” jellemezte, ami aztán végképp nem egy
hízelgő hasonlat. Szerencsére az azóta eltelt időben kinőtte a hely a rossz
hírnevét, s az új tulajdonosok mindent elkövettek, hogy biztonságossá tegyék az
épületkomplexumot. 



Ettől függetlenül nem töltött el felhőtlen boldogsággal a
hír, de legalább csak az első három hongkongi napunkat töltjük itt, az utolsó
három napra másik hostelt foglaltunk. Már féltem megkérdezni Yeyét, hogy arról
esetleg mit tud.


-      
„Ó, jaj, az meg Mong Kok. A tüntetések egyik
fő gyülekezőpontja és most nem működik a metró (megrongálták).” – jegyezte
meg Yeye.


-      
„Hát, ez remek…”  


A slusszpoén az, hogy mivel a
tüntetéssorozat még mindig tartott, az augusztus végi állapotokhoz képest még
olcsóbbak lettek a szállások, ám mivel nem lemondható szobákat foglaltunk, az
eredeti foglalásokat lemondva rögtön buktuk volna az összeget, amiért jelenleg
már 3-4 csillagos hotelszobákat is kaphatnánk.


Andival megvitattuk a helyzetet, és
abban maradtunk, hogy már ne mondjuk le őket, legfeljebb ha nagyon gáz a
helyzet, egy nap után átcuccolunk valahova máshova.





Az indulás előtti hétre már csak a
készpénzváltás maradt. Sajnos eléggé limitáltak voltak a lehetőségek, mivel
egész Budapesten mindössze egy pénzváltónak volt elég kínai jüanja és nem
mutatkozott nyitottnak, hogy nagyobb összegért cserébe egyéni árfolyamok
kínáljanak. Így végül maradt a 43 Ft/CNY ráta, ami jelentős növekedés a tavalyi
39,50 forintos árfolyamhoz képest. Váltottunk még egy minimális hongkongi
dollárt is, remélve, hogy ott azért lehetséges lesz a bankkártyás fizetés is.





A felkészülés végére már csak annyi
maradt, hogy minden appot letöltsek az új telefonomra, amire az út során
szükségünk lehet. TransferWise (bankkártya), Maps.me (offline térkép), Evernote
(jegyzet), Spotify (offline zene), Booking.com (szállásfoglalás) mellett az
egyik legfontosabbnak a kínai WeChat
nevű program bizonyult, amit telefonálás, üzenetküldés mellett fizetésre és
ezernyi más dologra használnak a kínaiak. WeChat-en terveztem tartani a
kapcsolatot a volt kínai tanárommal, Feng Guanggal is, akit Chengduban
szerettünk volna meglátogatni.





Ezzel az úttal debültált az új 50
literes túrahátizsákom is, mely már az indulást megelőző nap szépen, bepakolva
figyelt a nappali sarkában.








1.
nap – Repülőút Pekingig
(2019. október 16.)





Első látásra úgy is tűnhetett, hogy
milyen jól sikerült felkészülnünk erre az útra. Hátizsákjaink már másfél nappal
korábban összepakolva várták az indulást, készpénz, iratok, vízum, útitervek
rendben, engem még a munka terhe sem szorított, Andi pedig home office-t kért
az utolsó napra. A gépünk csak késő este indult, szüleim újfent felajánlották,
hogy kivisznek minket a reptérre, sőt még ebédre is megvendégeltek minket. Hogy
mivel lehetett akkor gond? Minden mással.


Andinak sikerült még a múlt héten
megfáznia, aztán pedig én is teljesen lerobbantam az indulás napjára, így egy
halom Coldrex-szel, Strepsils-el, és C-vitaminnal felszerelkezve vártuk az
utazást. Andit még az utolsó utáni pillanatban is munkahelyi gondokkal
zaklatták, s amikor már azt hihette volna, hogy lesz egy nyugodt pillanata, a
semmiből elkezdett fájni a foga. Ez így délután három körül, alig hat órával a
gép indulása előtt elég rossz hírnek bizonyult. Még sietve felhívott néhány
közeli fogászatot, hátha valahol soron kívül fogadni tudják, de nem járt
sikerrel. Egyre inkább érett a valószínűsége, hogy hongkongi tartózkodásunkat
egyből fogorvos-kereséssel fogjuk kezdeni. Finoman szólva, nem egészen ilyen
felvezetésről álmodtunk…





Délután háromnegyed 6-kor indultunk el szüleiméktől,
hogy bőven három órával a gép indulása előtt már kiérjünk a reptérre.


-      
„Három órával?! Mi a jó istennek?!” –
kérdezhetnénk joggal.


Ó, hát ennek is megvan ám az oka!
Röviden – az Air China! Ugyanis, amikor az előzetes ülőhelyfoglalást szerettem
volna elvégezni online, csak a Peking-Hongkong viszonylatra engedte a rendszer,
pont a hosszú, 8,5 órás Budapest-Peking járatra nem. Márpedig a tavalyi
borzalmas sanghaji repülőút után tuti, hogy én ugyan nem fogok a gép belsejében
utazni! Hetekkel korábban már beszéltem az Air China európai és budapesti
központjával is, akik megnyugtattak, hogy a reptéri utasfelvétel alkalmával
mindenképpen lehetséges lesz a helyválasztás, csak érjünk ki minél korábban.


Ok, de miért nem lehet mindezt előre,
online elvégezni, mint minden más járat esetén? Hát erre azt az elég béna
magyarázatot adták, hogy a visszaúton lévő minszki technikai megálló miatt nem
lehetséges az online check-in, s vele együtt a helyválasztás sem. Hogy a
visszaút miért befolyásolja a mostani utunkat, az örök rejtély marad.


Enyhén frusztrálónak éreztem, hogy egy
nyilvánvaló marhaság miatt kell olyan szörnyen korán érkezni, amikor még az Air
Chinás check-in pultok gondolata sem fogalmazódott meg senkiben, mindenesetre
Andival jobbnak láttuk beállni a gyanúsan egy helyen tömörülő kínai csoport
mögé, akik mintha hatodik érzékükkel ráéreztek volna, melyik asztal fölötti kis
képernyőn jelenik majd meg a kínai légitársaság logója. Amikor aztán hosszan
várakozást követően végre felbukkant egy hölgy az üres pultok mögött, a kínai
tömeg szó szerint megrohamozta őt, mint kiéhezett csirkék a kukoricás tálat.
Hallani ugyan nem lehetett semmit, de amikor a hölgy a jelentőségteljesen
jobbra mutatott, a tömeg nyomakodva, könyökölve áttolongott a kettővel odébb
lévő pulthoz.


-      
„Kezdődik…” – Andival egymásra
mosolyogtunk.


Kínaiak és a tolongás. Ez a kettő kéz a
kézben jár, s valami azt súgta, ismételten lesz benne bőven részünk az
elkövetkezendő két és fél hétben.


Amikor aztán végre ránk került a sor,
elérkezett az igazság pillanata. A köszönést követően alig vettem levegőt, s
már azzal folytattam, hogy amennyiben lehetséges, hátul, baloldalon, ablak
mellett szeretnénk ülni. Teli gép esetére már kezdtem magamban fogalmazgatni az
esetleges válaszreakciót, de szerencsére semmi szükség sem volt erre, az
utasfelvételt végző csajszi nagyon segítőkésznek bizonyult, és lazán elintézte
nekünk a kívánt helyeket. Huhh, minő megkönnyebbülés!





Innen egyből a biztonsági ellenőrzések
felé vettük az útirányt, ahol ezúttal Andi kis körömreszelője akadt fenn a
szűrőn.


-      
„Hopp, hát ez bent maradt véletlenül.” –
állapította meg Andi szórakozottan.


Már előre ingattam a fejemet ezen a
bénaságon, amikor legnagyobb meglepetésemre visszaadták neki a „gyilkos
eszközt”.


-      
„Na, bezzeg tőlem Kijevben elvették az
egycentis biztosítótűmet…” – vigyorogtam vissza rá.



Mivel a lounge-ot már zárva találtuk,
elbattyogtunk a terminál végében lévő új ivókutakhoz megtölteni a palackjaikat,
majd elnyammogtunk néhány pogácsát, amit Anyukám sütött nekünk.



A Star Alliance színekbe öltöztetett Air
China gépünk a reptéri terminál egyik új („C” jelzésű) szárnyáról indult. Szerencsénkre
az Airbus A330-200-as típus esetén a 2-4-2-es üléskiosztást találjuk, így a
szélső sorban nem is ült más mellettünk. Beszállás előtt még megeresztettünk
egy utolsó telefonhívást a szülőknek, s indulhatott a nagy utazás!




A hosszadalmas beszállási procedúra
ellenére teljesen pontosan (21:25) szálltunk fel. Emelkedés közben még
figyeltük, ahogy Budapest esti fényei belevesznek az éjszakába, majd jobb híján
az üléstámlába épített, fedélzeti szórakozási lehetőségeket vettük volna sorra,
de ez is nagyobb kihívásnak bizonyult, mint előzetesen gondoltuk. Bő
negyedórába telt, míg az angol nyelvet be tudtuk állítani, majd újabb heroikus
küzdelem következett, hogy a főmenübe navigáljunk. A távirányító készülék
rémesen gagyi és elavult volt, Andiénak például a navigálógombok közül csak a „jobbra”
működött, az is csak minden harmadik lenyomásra. Az aktuális helyzetet mutató
térképnézet helyett egy egybefüggő sötétséget kaptunk, míg a filmek közül alig
néhányat ítéltünk valamilyen szinten nézhetőnek. Végül jobb híján a kritikusok
által – joggal lehúzott – Men In Black
Internationalt raktuk be, mely még az egyszer nézhető kategória szintjét
sem igazán ütötte meg. A filmművészeti remekből alig 20 perc telt, amikor
elkezdték felszolgálni a vacsorát. Elsőként a speciális menüt igénylők kapták meg
az ételt, úgyhogy Andi jó 10 percet várt a vegánbarátnak felcímkézett sült
padlizsános, répás, tofus rizse fölött, míg végre nekem is kiosztották a borsós,
csirkehúsos rizses fejadagomat. A kaja ellenben meglepően finomra sikerült,
melyhez járt még saláta, egy kerek buci vajjal és egy szeletnyi csokitorta. 





Vacsora végeztével folytattam a
mozizást, de olyan érdekfeszítő volt a cselekmény, hogy a film felénél
bealudtam.








2.
nap – Érkezés Hongkongba
(2019. október 17.)





Bár csak nagyjából öt órát szundítottam,
kifejezetten kipihenten ébredtem. Pont idejében, mivel nem sokkal később
elkezdték felszolgálni a reggelit. A várakozáson felüli vacsorát tekintve a
kilátások biztatónak tűntek, egészen addig, míg fel nem fedtem, mi rejtőzik az
alufóliával lefedett tálcácskában.


-      
„Jesszusom, mi ez?” – hüledeztem egy
sort, meglátva a kapott étket.


-      
„Úú, hát ez nem néz ki túl jól…” – állapította meg Andi.


-      
„De komolyan, ez szerinted mi?” – tettem
fel a költői kérdést ismét, miközben az alapvető alkotóelemeit igyekeztem analizálni.


A teljességgel beazonosíthatatlan,
undorító, fehér, ízetlen trutyiban csirkehús darabkák úsztak, ami így leginkább
egy tejbegrízre hasonlított, melybe belehánytak volna egy adag pörköltet. Néhány
kanállal lenyomtam a torkomon, majd feladva a harcot, inkább a kiegészítőnek kapott
lekváros croissantra, barackos joghurtra és gyümölcssalátára váltottam.  





A 8 és fél órás repülőút utolsó
szakaszában Mongólia fővárosa, Ulánbátor mellett húztunk el, majd a
Góbi-sivatag kietlen tájait vehettük szemügyre felülről.








Délután fél 1 körül landoltunk Peking
(北京) nemzetközi repülőterén, ahol egy
háromórás tranzitidővel kellett számolnunk a Hongkongba menő járat indulásáig. Kényelmesen
átkeveredtünk a terminál túloldalára, s vártuk a beszállás megkezdését. 







Hongkongba már jóval kisebb géppel (Boeing
737-800) mentünk, viszont itt is újból végignézhettük az Air China animált
biztonsági videóját, melyen egy utasként utazó pandát okítanak a szigorú fedélzeti
szabályokra. 





Ahogy a gép elkezdett kigurulni a helyéről, Andit azonnal elnyomta
az álom. Amikor bő 20 perccel később félálomban kikukkantott az ablakon, még
mindig a kifutón várakoztunk.


-      
„Ne örülj, még el sem indultunk.” –
jegyeztem meg lelombozóan.


Ilyen hírekért fölösleges felkelnie,
úgyhogy a pillanatnyi helyzetértékelést követően a vállamra borulva újból
elaludt.






Bár ezúttal egy lényegesen rövidebb,
háromórás repülőút állt előttünk, kajával ezúttal is bőven el lettünk látva. A
gombás-répás csirkehúsos tészta erősen a középmezőnyt képviselte a fedélzeti
étkek sorában, de a förtelmes reggelit azért némileg feledtette. 









Fedélzeti szórakozás címén egy kisfilmet
vetítettek az Air China minszki járatnyitásának történetéről, amit alig néhány
hónap alatt hoztak tető alá, majd a Hongkongot Makaóval összekötő, 55 kilométeres
híd építéséről szóló dokumentumfilmet tekinthettük meg. Ahogy megkezdtük az
ereszkedést Hongkong irányába, a saját szemünkkel csodálhattuk meg ezt a
mérnöki csodát, ahogy a szuroksötét tengerben egyszer csak eltűnik a
kivilágított úttest, hogy a víz alatt folytassa az útját…







A döcögős indulás ellenére sikerült
minimálisra csökkenteni a késést, így helyi idő szerint este 7 körül landoltunk
Hongkong
(香港, Xiānggǎng)
nemzetközi repülőterén. Úgy tűnik, itt nem jár az Air China gépeknek az a
megkülönböztetett bánásmód, hogy egészen a terminálépület mellé parkolhatnak, gyakorlatilag
ennél messzebb aligha állhattunk volna meg az utasvárótól. Azon már végképp röhögtünk,
hogy a csordultig telt gépből velünk együtt kiszálló kb. 160 utast egy árva
reptéri buszra préselték fel.


Beérve a terminálépületbe,
következhetett az útlevélvizsgálat, ahova már a kitöltött Bevándorlási lappal együtt
kellett járulni. Ezen a kis papírkán fel kell tüntetni a személyes adatokon
kívül a hongkongi tartózkodási helyet, címet, illetve a járat számát, amivel
érkeztünk. Az indigós másolatot meg kell őrizni (és tilos összehajtogatni),
mivel a távozáskor kérhetik. Gépiesen végigpörgették az útleveleink lapjait,
majd – pecsét helyett – egy belépést igazoló kis papírfecnivel együtt adták
vissza.


A csomagkiadó szalagokhoz érve
megnyugodva konstatáltuk, hogy a gondosan befóliázott hátizsákjaink is
sértetlenül megérkeztek. 


Málhásszamár módjára magunkra halmoztuk
a csomagokat, majd kilépve a terminál fogadócsarnokába a városi
transzferlehetőségeket vettük számításba. Bár a legolcsóbb opciót a városi
buszjáratok jelentik, mi inkább a sokkal gyorsabb és kényelmesebb megoldást, az
Airport Express-t választottuk, mely
közvetlen vasúti összeköttetést biztosít a reptér és hongkongi belváros
(Kowloon, Hong Kong Island) között. Összehasonlításképpen, Kowloonig egy egyirányú
jegy nagyjából 2,5-szer annyiba kerül (105 HKD), mint a busz, viszont már
kétfős csoport esetén jelentős kedvezménnyel utazhatunk (75 HKD/fő). Ennek
tudatában álltunk meg az Airport Express kétasztalos pénztárának szabad
pultjához, amikor az ott dolgozó úriember finoman felhívta a figyelmünket a
padlóra festett nyilakra, melyek az össze-vissza kígyózó tömeget lettek volna
hivatottak akkurátusan terelni.


Tökéletes értetlenséggel néztem vissza a
férfira, majd Andira, majd a felfestésre, mivel rajtunk és a mellettünk lévő
pultnál álló hölgyön kívül egy lélek sem volt, de rendben betartva a
szabályokat, visszaléptünk a nyilas felfestéshez, hogy utána a pénztáros
jelzésére visszatérjünk ugyanahhoz a pulthoz. Beszereztük a két Airport Express
jegyet, majd kisietve a peronhoz felpattantunk a következő vonatra. 





Alig 20 perc alatt végigsüvítettünk a Kowloon Airport Express állomásig, mely egybe
van integrálva a nagysebességű vasúti pályaudvarral (Hong Kong West Kowloon), valamint a metróként funkcionáló
MTR-vonallal. Bár már hullafáradtak voltunk mindketten, tettünk egy kitérőt
vasúti pénztárakhoz, hogy mielőbb beszerezzük a vonatjegyeket Guangzhouba és
Guilinba. Ez igen bölcs döntésnek bizonyult, ugyanis a kinézett vonatokra már
alig maradt hely, Guangzhouba például csak két órával későbbi járatra fértünk
fel. Nézve a dolgok jó oldalát, ez két órával több alvásidőt jelentett vasárnap
reggelre.







Innen már tényleg a szállás felé
vehettük az útirányt. A Maps.me szerint ez egy másfél kilométeres sétát
jelentett volna, de Andival elég volt egymásra néznünk ahhoz, hogy belássuk,
még ilyen kis távért is megéri inkább metróra (MTR) szállnunk. Ehhez azonban
előbb be kellett szereznünk egy-egy Octopus
Card-ot (八達通), azaz egy olyan multifunkcionális mágneskártyát,
mellyel kedvezményes áron vehetjük igénybe a hongkongi tömegközlekedést. Az
MTR, buszok és villamos mellett érvényes a kompokra és (kiegészítő jeggyel) az
Airport Expressre is, sőt akár egyes boltokban, kioszkokban, éttermekben
vásárolhatunk is vele. A normál Octopus kártya fejenként 150 HKD-ba kerül,
melyből 100 HKD felhasználható, míg a maradék a kártya depozit. A turistáknak
ajánlott Sold Octopus Card ellenben
csak 39 HKD-ba kerül, sokkal szebb és dizájnosabb a normál verziónál, s magunk dönthetjük
el, kezdetben mekkora összeget töltünk rá. Utóbbit viszont – furcsa módon –
csak a 7Eleven-höz hasonló trafikokban lehet venni, az MTR pénztáraknál nem,
így jobb híján a tradicionálissal kellett beérnünk. Már ennek a ténynek sem
örültem, viszont azon kibuktam, hogy sem az MTR pénztárnál, sem az jegyautomatáknál
nem lehetett kártyával fizetni, így az egyetlen 500 dolláros bankóból álló készpénzállományunk
60%-ának búcsút inthettünk az első félórában. 





Innen az Austin (柯士甸) MTR állomástól
legalább csak egy megállót kellett mennünk a West Rail Line-on (lila vonal) az East Tsim Sha Tsui (尖東) állomásig,
ahonnan alig kétsaroknyira jelezte az offline térkép a szállásunkat (Manila Lounge), mely a hírhedt Chungking Mansion (重慶大廈,
Chóngqìng dàshà) grandiózus, 17 emeletes épülettömbjében várt ránk. Az 1961-ben
épült szálló gyakorlatilag egyet jelent az „olcsó hongkongi szállás”
fogalmával, így nem csoda, hogy az 1980 szobára jutó közel 4000 fős vendégsereg
zömét többnyire a szegényebb rétegek, bevándorlók és a bevállalósabb (illetve a
hozzánk hasonlóan alulinformált) hátizsákos turisták adják. A forgalmas Nathan
Roadról nyíló főbejáratról a földszinten működő, nyüzsgő bazársorra jutottunk,
ahol mindenféle dél-ázsiai, afrikai népek árulták a portékáikat. A boltosok láthatóan
jól szórakoztak a hozzánk hasonló, hátizsákokkal megrakott nyugati turistákon,
akik össze-vissza bolyongva próbálják megfejteni, hogy a hatalmas épülettömb öt
(A-F) blokkjának tucatnyi liftjéből melyik visz fel a szállásukig. Szerencsénkre
többen is kérés nélkül segítettek nekünk, úgyhogy beálltunk az egyik lifthez,
annak ellenére, hogy mellette lévő részletező táblán nyilvánvalóan nem
szerepelt a hostelünk neve. Egyik boltos a 16. emeletet emlegette, míg a
liftkezelő a nyolcadikra küldött fel minket. Utóbbinak hittünk, hiba volt, itt
ugyanis közölték velünk, hogy erre csak szobák vannak, előbb a 16.-on be kell
csekkolni. Újra be a liftbe.


-      
„Ááá, nem lefelé akarunk menni!!!” – fakadtam
ki, mind hiába.


Türelmesen kivártuk, míg minden nyavalyás
emeleten megállva visszasüllyedünk a földszintre, hogy utána ugyanilyen
sebességgel „kilőjünk” a 16.-ra.


-      
„Az jó jel, ha itt sincs sehol kiírva a
Manila Lounge?” – tettem fel a költői kérdést.


A recepciónál aztán megnyugtattak
minket, hogy jó helyen járunk, mivel több szállásnév alatt is meg vannak
hirdetve szobák. Mivel korábban már levonták a szállásdíjat, most már fizetnünk
nem kellett, viszont a szoba mágneskártyájáért elkértek 100 HKD depozitot.


-      
„No, hát maradt kereken 100 dollárunk (kb.
3800 Ft). És még nincs vége a napnak,
hehe.” – foglaltam össze a pénzügyi helyzetünket kissé szórakozottan.


Az ingyenes készpénzfelvétel tudatában egy
pillanatig nem aggódtam ezen a kérdésen, csak fölöttébb mulatságosnak tartottam,
hogy ilyen gyorsan borult a hongkongi „cash plan”.





A szobánk a hatodik emeleten volt, s
annak fényében, hogy az eddig látott emeletek, folyosók hogyan néztek ki, egy
kifejezetten korrekt, tiszta hely benyomását keltette. Azt sejtettük, hogy nem
éppen egy bálterem méretű szobát kapunk majd itt, de arra nem számítottunk,
hogy belépve az ajtón gyakorlatilag rögtön az ágyba jutunk, ami mellesleg
faltól falig kitölti az egész helyiséget. A pöttömnyi, alig 6 négyzetméteres
kis lyuk egy saját fürdőszobát is magába foglalt, ahol mérnöki precizitással
integrálták egybe egy zsebkendőnyi helyre a mosdót, zuhanyzót és a vécét. A szabadon
maradt kis padlófelület sem maradt sokáig kihasználatlan, ugyanis pakolófelület
híján itt még pont elfértek a túrahátizsákjaink, viszont egyszerre csak
egyikünk fért már oda hozzájuk pakolni.




Míg Andi az beépített ágy fölé szerelt
hajszárító praktikusságán elmélkedett („Nézd,
már akár az ágyban is száríthatnám a hajamat. Nóri ezt biztosan értékelné!”),
én a tornádó erejével süvítő ventilátor és a sarkvidéki hideget fújó légkondi
kettőséből igyekeztem megtalálni az optimális választást, ami enyhíthet valamit
a kintről beáramló fülledt, párás, meleg levegőn. Estére végül egyiket sem
hagytuk bekapcsolva, attól tartva, hogy az így is bosszantó náthánk egy combos
tüdőgyulladássá „upgradelődik”.


Még szinte el sem kezdődött az út, de
már volt mit kipihennünk.








3.
nap – Hongkong: Kowloon és a Peak
(2019. október 18.)





Hajnal 4 körül arra ébredtem mintha egy
gőzkamrában lennék. Teljesen átizzadtam a pizsamámat, mindenemen folyt a víz. Muszáj
volt bekapcsolni a légkondit, hogy lehűtse kicsit a szobát, különben reggelre
elszublimálunk mindketten. Tízperces hűtőkört követően már elviselhetőbb lett a
klíma a szobában, úgyhogy azzal a lendülettel vissza is zuhantam aludni.


Mire negyed 9 körül felkeltünk
ugyanolyan csapzottak voltunk, mint hajnalban, úgyhogy az első utam a fürdőbe
vezetett. A frissítő zuhanyt követően összekészülődtünk, megtöltöttük a
folyosón lévő ballonos vízzel a palackjainkat, s nyakunkba vettük a várost!





A Chungking Mansionből kilépve Kowloon
városrész nyüzsgő fő útjára, a Nathan
Road-ra (彌敦道) értünk ki. A „Golden Mile”
(„aranymérföld”) néven is ismert 3,6 kilométer hosszú sugárút volt az első,
amit ebben a negyedben építettek, miután a kínaiak 1860-ban átadták a területet
a briteknek.


Végignézve a szokatlan utcaképen, Andival
elfogott minket az izgatottság. Balos közlekedés, suhanó piros double-decker
buszok, a briteknél megszokott útburkolati jelek egy merőben szokatlan, távol-keleti
környezetben, ázsiai emberekkel és kínai feliratokkal, mely rendkívül érdekes
elegyét alkotta brit gyarmati kori és a kínai világnak.


A Nathan és Salisbury Road
találkozásánál megcsodáltuk a gyarmati kor extrém előkelőségét idéző The Peninsula luxusszállodát, ahol egy
kisebb autó árát is otthagyhatjuk egy éjszakáért. Egy kőhajításnyira tőle a
világ első ablaktalan épületének tartott, bugyirózsaszín cserepekkel borított Hong Kong Cultural Centre (香港文化中心)
terül el, ahol koncerteket, színházi előadásokat és művészeti kiállításokat
tartanak. 





Első utunk a Hongkong talán legszebb
panorámájával rendelkező helyére, a Tsim
Sha Tsui (尖沙咀) vízparti promenádra vezetett.
Megkerülve a kulturális központ modern épületét a sétány nyugati végét jelző Óratoronynál (尖沙咀鐘樓)
találtuk magunkat. A város egyik jelképének tartott, 44 méter magas műemlék az egykor
itt álló a Kowloon-Kanton vasúti pályaudvar része volt, melyet épp a kulturális
központ építése miatt bontottak el az 1970-es években. Egyedül az óratorony
maradt hírmondónak a legendás állomásépületből, ahol még a híres Orient Express
is megfordult kivételes alkalmakkor.







Ahogy kiértünk a sétányra, szó szerint elakadt
a lélegzetem az izgalomtól, ahogy elénk tárult az öböl túlpartján elterülő Hongkong-sziget (香港島,
Hēunggóng dóu) felkarcolókkal teletűzdelt, ikonikus látképe. Ennél ütősebb, jellegzetesebb
kezdőképet nem kívánhattunk volna a hongkongi utunkhoz!








Hasonló izgatottság fogott el bennünket,
mint tavaly Shanghaiban a Bundon. Az érzés, hogy megérkeztünk, itt vagyunk
végre Hongkongban! Egészen hihetetlen!







Miután minden szinten kifotóztuk
magunkat, leültünk egy kicsit az egyik padra élvezni a páratlan kilátást,
miközben szerény reggeli gyanánt elnyammogtuk a maradék pogácsáinkat. 



Ezután végigsétáltunk a nagyjából egy
kilométer hosszú vízparti sétányon, melynek egy jó részét a neves hongkongi
hírességeknek szentelték (Csillagok
sugárútja). A promenád végében megcsodálhattuk a hongkongi származású
színész és harcművész, Bruce Lee ikonikus szobrát is.






Bár én magamon kívül voltam az
izgatottságtól, Andi láthatóan nem tudta teljesen átadni magát az utazás
élményének, mivel a szűnni nem akaró fogfájása konstans kellemetlenséggel járt.
Sejtettem, hogy komoly a helyzet, mivel már nem habozott, amikor felvetettem
neki, hogy hívjuk fel a biztosítót, hanem belátta az elkerülhetetlent – meg
kell oldani ezt a problémát, lehetőleg minél előbb.


Sikerült is beszélni az
ügyfélszolgálattal, ahol megnyugtattak minket, hogy mivel nincs szerződött
fogorvosi partnerük Hongkongban, bármilyen ügyeletet igénybe vehetünk, s számla
ellenében el tudjuk számolni a későbbiekben. Andit ez láthatóan megnyugtatta.





Innen visszakanyarodtunk a szállás felé,
ahol beugrottunk Andi fogkeféjéért, majd a hangulatos Kowloon Parkban (九龍公園) tettünk egy
sétát. Kellemes felüdülés volt a tűző napsütésből és nagyvárosi nyüzsgésből
kiszakadni, s andalogni egy kicsit a halastóval, flamingókkal, madárházzal és kis
pavilonokkal szegélyezett parkban. 



A rekkenő hőség közepette Andi vágyakozva
nézett le a kültéri medencével rendelkező uszodai részre, mely a park északi részében
lévő uszodához tartozott. Kerengtünk még sort, majd végigjártuk a távol-keleti
képregényhősök színes szobraival kirakott kis utacskát is, melyet a park
peremén alakítottak ki. 





Bár nekünk egyik figura sem tűnt ismerősnek, a helyet
ellepő, kacarászó, ovis gyerekekből álló csoport tagjai majd kiugrottak a
bőrükből örömükben.





A parkot elhagyva még megálltunk a város
legnagyobb mecsetjénél, a Kowloon Mosque-nál,
de mivel sem kívülről (takarásban van), sem belülről (nem vagyunk hívők) nem
lehetett rendesen megcsodálni, nem időztünk itt tovább.





Innen aztán MTR-ra pattantunk, s
átmetróztunk a Hong Kong Islanden lévő Causeway
Bay (銅鑼灣, Tùnglòwāan) megállóhoz, ahol fél 1-re
beszéltük meg a találkozót Yeyével.


Míg várakoztunk, megcsodálhattuk az Andi
által annyiszor emlegetett emeletes villamosokat, melyek vidáman csilingelve
siklottak tovább a forgalmas főúton. 





Pár perc késéssel Yeye is befutott. Jó
volt viszont látni, évek teltek el mióta utoljára találkoztunk. Bemutattam
egymásnak a lányokat, majd hármasban elindultunk megkeresni azt a dim sum éttermet, amit Yeye nézett ki.
Bár évek óta él itt, az látszott, hogy a tájékozódással még egy háztömb
viszonylatában is meggyűlik a baja, sebaj, jót szórakoztunk miközben kerengtünk
egyet a környéken, hogy végül visszaérjünk a kiindulóhelytől egy saroknyira
lévő helyre.


-      
„Ó, bocsi a kitérőért!” – fogadkozott
Yeye.


-      
„Jaj ne csináld! Betudjuk egy kis városnézésnek!”
– vigyorogtunk vissza rá.


Amúgy egy szavunk sem lehetett, szuper
étterembe hozott minket. A több tucatnyi ínycsiklandozó fogást elnézve arra
jutottunk, inkább berendelünk több mindent, és megosztjuk őket. 





Kértünk például
elsőre pekingi kacsához hasonlító, ropogósra sütött barbecue libát,
édes-savanyú szószban megforgatott, ananászos sertést, zöldségekkel töltött,
rózsaszín dim sum batyut, sült babos rétest, valamint rákkal töltött
rizstekercset. Már ahogy írom, szinte érzem a finom ízeket a számban!





Az ebéd tehát mennyeire sikeredett,
ráadásul Yeye nagyvonalúan meg is hívott minket.





Evés után viszont egy sokkal
kellemetlenebb témát kellett körüljárnunk – hogyan találunk Andinak mielőbb
fogászatot. Yeye hatalmas segítségnek bizonyult ezen a téren is. Felinvitált minket
az irodájába, majd a munkát félretéve addig keresgélt a neten, míg nem talált a
közelben egy szabad fogorvost, aki egy órán belül tudott fogadni miket.
Telefonon leegyeztette az időpontot, majd az addig hátralevő időben lezavart
néhány callt, mesélt nekünk egy sort az itteni munkájáról és kitárgyaltuk a
régi GE-s kollégákat. A munka hívószavának a későbbiekben sem engedett, s lazán
hátrahagyta az irodát, hogy elkísérjen minket a fogorvoshoz.


A magán fogászati klinika alig 5 percnyi
sétára volt Yeye munkahelyétől. A kiszűrődő fúró nyekergő hangja hallatán
szegény Andi a legkevésbé sem repesett az örömtől, hogy mi várhat rá. Míg ő a
kezelést kapta, mi Yeyével egymás útlevelét lapozgattuk. Életemben nem láttam
még ennyi pecsétet egy helyen, mint Yeye útlevelében, mely olyan szinten tele
volt zsúfolva, hogy külön kis nyilacskás könyvjelzővel kellett jelezni a
határellenőrnek, hova nyomhatja be a következő bélyegzőt.


Alig negyedórája vártunk még csak,
amikor Andi váratlanul felbukkant, széles mosollyal az arcán.


-      
„Nos, mint kiderült, a fogaimmal semmi baj!
Helyette…” – kezdte a helyzetjelentést.


-      
„Helyette…??” – kérdeztem türelmetlenül.


-      
„Helyette az állkapocs csonton van egy kis
hajszálrepedés, ahonnan lesugározhat a fájdalom a fogakhoz.”


Ami azt illeti, ez sem hangzott túl jól,
de pillanatnyilag nem lehetett vele túl sok mindent kezdeni, leginkább az
állkapocsszorításra kellett figyelnie. A fogorvos rendkívül kedvesnek és alaposnak
tűnt, a kezelés első osztályú volt, úgyhogy Andit láthatóan megnyugtatta
mindez.


Ezt a kis fogászati intermezzót követően
elbúcsúztunk Yeyétől, hogy még napnyugta előtt felérjünk a Hongkong Island legmagasabb
pontjára, a Peak-re (山頂).
Bár gyalogosan és busszal is fel lehet jutni a 428 méter magasan lévő Peak Tower (凌霄閣)
kilátóteraszához, mi inkább leggyorsabb és egyben legjellegzetesebb módot, a híres
Peak Tram-et (山頂纜車) választottuk. Az 1888-ban átadott kis
kétkocsis siklószerű hegyivasút retró kinézetéhez képest elképesztően meredek
(27°) domboldalban kénytelen felkapaszkodni a csúcsra.



Ennek fényében még
inkább becsülendő, hogy 131 éves működése alatt egyszer sem történt baleset a
pályán. Mivel a Peak Tram önmagában is
turistalátványosság, a jegyárak hamar visszatükrözik a jelentőségét. Leginkább megéri
kombinált belépőt váltani, mely a siklóra és a kilátóteraszra is érvényesek. Mi
spórolás gyanánt beértük az egyirányú menetjeggyel, de magasabb árért
menettértit is lehet kérni.




Felért egy igazi időutazással, ahogy
beszállva a fabetétes, múltszázadi kis kocsival végigzötykölődtük a csúcsig
tartó, tízperces utat, miközben szépen-lassan kiemelkedtünk a város fölé
tornyosuló felhőkarcolók rengetegéből.


A felső végállomás egybe van építve a
Peak Towerrel, mindössze fel kellett mozgólépcsőznünk a legfelső szintre.


Érdekes volt kilépni a kilátóteraszra,
ugyanis az egyik legelső kép, amit Andiról láttam, itt készült ezen a helyen. A
vékony, piros esőkabátját viselte, s éppen az üvegfal korlátjának dőlve pózolt
a párás, esős hongkongi látképpel a háttérben… Szeretem azt a képet. És jó belegondolni,
hogy végre együtt is eljutottunk ide. 





A hely okozta kellemes, jóleső érzést
némileg beárnyékolta a városra ereszkedő délutáni szmog, és a kilátónál
uralkodó permanens tömegtumultus, ami közepette az emberek egymást
túlszárnyalva próbáltak kedvező helyre nyomakodni egy-egy jó fotó vagy szelfi
reményében. 





Bár a csalódást keltően szmogos
szürkületben is megérte kijönni ide, azért mindez jelentősen rontott az élményen.
Andival abban maradtunk, hogy ha már ilyen későn értünk fel ide, megvárjuk, míg
teljesen besötétedik, s éjszakai fényekben csodálhassuk meg a Hongkong felhőkarcolóinak
a látképét. Ez kiváló döntésnek bizonyult, mivel időközben láthatóan tisztult
is az idő, s sokkal szebb, karakteresebb látványban lehetett részünk. 







Nem sokkal 7 óra után elindultunk
lefelé, hogy legkésőbb este nyolcra mindenképpen visszaérjünk a Tsim Sha Tsui sétányra. Ugyanis ebben az
időpontban minden este a Hong Kong Island egyes felhőkarcolóiról látványos,
zenére komponált fényjátékot mutatnak be, amit legjobban innen lehet
megtekinteni.


A hegyről lefelé jövet a #15 jelzésű
emeletes busszal jöttünk, egészen a Centralnál lévő végállomásig. A sofőrön nem
múlt semmi, ugyanis olyan dinamikusan vette be a szuroksötét hegyi
szerpentineket, mint egy veterán rally-versenyző.


A Centraltól Kowloonig terjedő utat viszont
ezúttal metró helyett inkább a hongkongi tömegközlekedés talán legemblematikusabb
eszközével, Star Ferry elnevezésű
komppal szerettük volna megtenni. Ezek az 1960-as években készült, retró
hangulatú kompok nemcsak a legélvezetesebb, hanem legolcsóbb módját is jelentik
a Kowloon és Hong Kong Island közötti közlekedésnek, úgy mind a mai napig
elképesztő népszerűségnek örvendenek, mind a helyiek, mind a turisták körében.

A Star Ferry (vagy ahogy Andival
viccesen elneveztük: „Sztár Feri”) a Central kikötőjének #7-es hajóállásáról
indul, nagyjából 5-10 percenként, és Octopus kártyával ugyanúgy használható,
mint az MTR, busz vagy villamos.




Nagy rohanással, de még pont elértük a
következő kompot, így pár perccel 8 óra után értünk át a túlpartra. A fényshow időközben
elkezdődött, de szerencsére a nagy részét gond nélkül meg tudtuk csodálni a
sétányra összegyűlt tömeg közepéről.





Miután kialudtak a fények, ideje volt
valami vacsora után nézni, úgyhogy eltrappoltunk a Temple Street Night Market-ra abban a reményben, hátha találunk
valamilyen finomságot az utcai kifőzdékben. Útközben belefutottunk a Nathan
Road mentén élőláncot alkotó tüntetőkbe, akik a legkülönbözőbb – Micimackós,
Darth Vaderes, Guy Fawkes-os és kínai elnökös – álarcok mögé bújva békésen demonstráltak,
vagy lelkesen skandáltak valamilyen rigmust.


Lekanyarodva a Jordan Roadra, magunk
mögött hagytuk a tüntetőket, majd megkerestük az innen nyíló Temple Streetet,
amely már zsúfolásig volt árusokkal. 



Az előzetes várakozásokkal ellentétben
főleg ruhákat, bőrárukat, cipőket és egyéb csecsebecséket árultak, míg a
kajáldák többsége rákos, kagylós, polipos étkeket kínált. 



A tenger gyümölcseit ezúttal
egyikünk sem kívánta, így végül egy kis gombócos helyre ültünk be. Itt ettünk
egy adag húsos dim sumot, majd Andi kérésére rendeltünk a vörösbabpasztával
töltött, aranyos, malacos gombócból is. Hiába találtuk elképesztően tüneményesnek
a tálból kissé riadt tekintettel kikukucskáló malackákat, a sorsukat egyikük
sem kerülhette el. 






Szépen sorjában lecsusszantak a
gombócok, ám hazamenetel helyett, láthatóan Andi még mindig jelentőségteljesen
méregette a többi kajálda kínálatát, ami két dolgot jelentett – 1.) Lesz
második fogás. 2.) Ehhez készpénzt kell szereznünk, mivel kemény 14 dollár (kb.
530 Ft) figyelt a pénztárcámban. Ennyiből még kis zacskónyi kekszet sem tudunk
venni, úgyhogy kerestünk egy közeli ATM-et, ahol debütálhatott a TransferWise
kártyám ingyenes készpénzfelvételi funkciója. 1000 dollárt vettünk fel, s
kiváló árfolyamon váltva, extra díjak nélkül megúsztuk a történetet.


Készpénzzel a zsebünkben aztán nyugodtan
beülhettünk az egyik szimpatikusnak tűnő levesezőbe, ám sajnos a húsos
tésztaleves nem bizonyult egy felejthetetlen konyhaművészeti remekműnek, de
mára beértük ennyivel. Innen szépen visszabattyogtunk a szállásra.




Az első hongkongi napunk igencsak
rendhagyóra sikerült – megjártunk egy fogorvosi rendelőt, egy vállalati irodát,
sőt még egy régi baráttal is össze tudunk futni. Ha ez csak az első nap, vajon
mit hoz a folytatás…








4.
nap – Hongkong Island és Wong Tai Sin templom (2019. október 19.)





Háromnegyed 9 körül ébredtünk, újfent
izzadtan, így gyorsan elhasalt a tegnap esti hipotézis, miszerint nyitott
ablaknál biztos majd jobban jár a levegő, s nem lesz olyan fülledt meleg. De
lett. És ez egy újabb hajnali légkondizós kört jelentett annak érdekében, hogy
a kora reggeli órákat még valahogy át tudjuk vészelni.


Készülődés közben töprengtünk egy sort a
lehetséges reggeliző helyszíneken, míg végül arra jutottunk, hogy mi értelme
lenne külön emiatt elmenni bárhova, amikor a Chungking Mansion földszintje
roskadásig van tömve az afrikai, indiai és délkelet-ázsiai kifőzdékkel, először
nézzünk körbe ott.


Bár engem sem az ételkínálat, sem a higiéniai
körülmények nem nyűgöztek le, Andit mindez nem zavarta, s lazán bizalmat
szavazott az egyik indiai büfénél kapható fűszeres borsóval és krumplipürével
töltött szamoszának. Mellé még kértünk egy-egy krumplis péksütit és indai teát
(chai latte), mely így tökéletes reggelivé állt össze. Ennél jobban aligha
indulhatott volna a nap!






A mai első látnivalónak a város egyik
legnagyobb és legjelentősebb templomát, a Wong
Tai Sin Temple-t (黃大仙祠) jelöltük meg,
mely Kowloon északi részén (Új-Kowloon negyedben) található. Metróval
egyszerűen el lehetett ide jutni, a szállásunktól indulva mindössze egy
átszállásra volt szükség, miután a Kwun
Tong Line (zöld MTR-vonal) Wong Tai
Sin megállójánál kellett leszállnunk.


Kilépve az metrókijárat ajtaján egy eléggé
kiábrándító látkép fogadott minket. Ablakok betörve, aluljáró falai telefirkálva,
összegraffitizve. Szó szerint mindent – falakat, járólapot, oszlopokat és az
információs táblákat is – Kína-ellenes plakátok borítottak. A szomorú összkép
csak sejteti, milyen hangulat uralkodik itt, amikor a két oldal nem csak
szavakkal és plakátokkal üzenget egymásnak.






Hátrahagyva a háborús állapotokat,
elindultunk megkeresni a Wong Tai Sin templomot,
mely jelentőségéhez képest kissé lelombozó környezetben, gigantikus
panelházak közé ékelve található. 







A belépés – a többi hongkongi templomhoz
hasonlóan – ingyenes. Ahogy jártuk körbe a templomkomplexum egyes pavilonjait, eszembe
jutott Peti, aki magán kívül lenne az örömtől, hogy mennyi vallási áhítatban
fürdő egyént lehet itt füstölővel hajlongva lencsevégre kapni, úgyhogy ennek
ürügyén diszkréten én is felcsavartam a telét, és bérgyilkos módjára egy oszlop
mögé bújva lőttem róluk néhány képet. 



Sajnos a főpavilont már távolról sem
lehetett ilyen jól megörökíteni, mivel a belógó napernyőn, vízpárásító
vezetékeken és útmutató táblákon kívül még a hívőket elkerítő kerítés is
belerondított az összképbe. 





Miután a hátsó kertben lévő 9 sárkány mozaikfalat
pedig lekerítették a látogatók elől, Andival kigondoltuk a következő megállót. A
döglesztő melegben minimalizálni szerettük volna a fölösleges sétát, így a fallal
körbevett városi park (Kowloon Walled
City Park) helyett inkább a hozzánk közelebb lévő Fat Jong Temple-t (法藏寺) szavaztuk meg.
Még féltávál sem jártunk, amikor először komolyabban elgondolkoztunk, hogy
lehet, rosszul választottunk. A táv hiába volt valamivel rövidebb a másiknál,
konkrétan végig meredek hegymenetben kellett felvánszorognunk a legnagyobb déli
hőségben. Fiatalság ide, fitt életmód oda, ebben a párás, fülledt melegben olyan
gyalázatos szintidőt mentünk, mint két nyugdíjas lajhár, s az ötpercenkénti pihenők
ellenére végig árgus szemekkel figyeltem a telefonomat, még hány száz méter van
hátra.


-      
„Már csak 430 méter… már csak 400 méter… és
már csak 370 méter…” – jelentettem két nyögés között.


Mire felszenvedtük magunkat a kitűzött
célhoz, jobban lihegtem, mint a szeptemberi félmaraton után. Ráadásul az egész
hely nem igazán emlékeztetett egy jelentőséggel bíró buddhista templomra,
miután egy elég jellegtelen, sorházhoz hasonlító épületegyütteshez jutottunk. Ami
mellékesen be is volt zárva.


A zárt ajtókat látva éreztem, ahogy a
vér elönti az agyamat.


-      
„Nos, ha komolyan EZÉRT másztunk fel egészen
idáig ebben a hőségben, hogy aztán még zárva is legyen ez a… mi ez egyáltalán?
Hol a templom? Nincs semmilyen kiírás sem sehol…ááááá”


Andi már kimerülten, sorsába beletörődve
ballagott volna visszafelé, de én már túl frusztrált voltam, hogy csak úgy
annyiban hagyjam. Mivel az épületsor egyetlen nyitott része konkrétan egy
parkolóház volt, megszólítottam egy ott üldögélő bácsit, aki a láthatóan
ingerszegény délutáni sziesztáját töltötte.


Megnyugtatott, hogy jó helyen járunk, a
templomba innen parkolóházból lehet bejutni, azon a hátsó ajtón át, végig a
folyosón, majd lifttel fel négy emeletet… és már ott is vagyunk. Á, így már
rögtön világos minden! Hogy is nem találtuk meg elsőre!






A Fat Jong templom a külvilágtól
gondosan elzárva várt minket, s az épületkomplexumban zajló felújítások és
konstans flexelés közepette valahogy mégis egy harmonikus hangulatot árasztott.
Miután megcsodáltuk az arany Buddha szobrokkal díszített fő szentélyt, leültünk
szusszanni egyet a pavilon oldalába, mielőtt visszaindultunk volna a belvárosba. 





Ezt követően a Kowloon eddig még fel nem
fedezett részeit – a Prince Edward és Mong Kok környékét – terveztük bejárni. Első
körben elmetróztunk a Price Edward
állomásig (太子), bejártuk a nyüzsgő virág- és madárpiacot, majd az egykori
kínai-brit határként funkcionáló, nyílegyenes sugárút, a Boundary Road mentén visszakanyarodtunk az MTR állomáshoz. 

Innen a Yau Ma Tei (油麻地) megállóig mentünk, ahonnan a Shanghai Streeten (上海街)
haladva Hongkong hagyományosabb kínai negyedét jártuk be. Ez már határozottan nem
egy turisztikailag népszerű része a városnak, viszont kiváló betekintést nyújt abba,
hogy hol és milyen körülmények között él egy átlag kínai Hongkongban. Merőben
más utcakép fogadott itt minket, mint a Hong Kong Island üzleti központjában,
vagy Kowloon felkapottabb déli területein.






Érdekesnek találtuk, hogy a sokszor
lepukkant, omladozó, felújításra szoruló társasházak szinte mindenhol bambuszból
készült tákolmányokkal voltak felállványozva. 







Bár az útikönyv jádepiacként jelölte meg
a Canton és Shanghai Street környékét, valójában csak jádét árusító boltok
nagyobb koncentrációjára utalt mindez, melyet enyhe csalódásként éltünk meg. Ha
már erre jártunk, bekukkantottunk a tölcsérszerű spirális füstölők füstjében
úszó, sötétbe burkolódzó Tin Hau templomba,
de mivel a fojtogató levegő mellett még a fényképezést is tiltották, szinte
azonnal ki is fordultunk az ajtón. 





Mivel már alaposan benne jártunk az
ebédidőben, a következő napirendi pontnak az ebéd lett megszavazva. A forgalmas
Bowring Street mentén egymást érték a
jobbnál jobb kajáldák, melyek közül végül a King
Noodles (麵皇) nevű helyre esett a választásunk. A
guszta kínálatból végül a helyi specialitásként megjelölt, enyhén csípős hagymás,
marhahúsos pitét kértem, míg Andi maga válogatta össze a saját tésztalevesének
összetevőit, melybe végül vastag tészta, gomba, babcsíra, saláta és a tegnapról
ismert „tofurétes” került. 



A húsospitémnél okozott a pincérek között némi „zavart
az erőben”, hogy mennyire szeretném csípősre kérni a tölteléket, miután a
„kicsit csípős” és a „nem túl csípős” kategóriáknál szubjektívebbet aligha
lehet elképzelni, de úgy döntöttem, elengedem ezt a témát, s megelégszem a
meglepetés erejével. Nem is jártunk rosszul, mindkét fogás fergetegesen finomra
sikerült!






A délután hátralevő részében vissza akartunk
menni a Peakre, hátha ezúttal szmogmentesen élvezhetjük onnan a kilátást, de
ezúttal a drága Peak Tram helyett felfelé is inkább buszra (#15) szálltunk. A járat
a Centralról indult, viszont a sok megállónak és belvárosi dugónak köszönhetően
jó 40 percbe telt, míg felértünk a Peak Towerhez. Ettől függetlenül nagy élmény
volt, az emeleti első ülésekből végignézni az utat. Ezzel így volt a mellettünk
ülő bácsika is, aki annyira élvezte a menetet, hogy egy-egy kanyarnál fel is
sikkantott örömében. Bár a levegő némileg tisztábbnak tűnt, mint tegnap, a
különbség nem volt annyira érzékelhető, hogy ezért egy újabb belépőjegyet
váltsunk, így inkább a torony tövéből lőttem néhány képet. 







A Peak ugyanakkor bőven más látnivalót
is tartogat. Egyrészről fel lehet túrázni az 552 méter magas Viktória-csúcshoz, lehet egy 4
kilométeres kört (Peak Circuit) tenni
a domboldalban, így a Viktória-kikötő
mellett a délen fekvő Aberdeen és Lamma Island felé is el lehet látni. 





Mielőtt elindultunk túrázni, jó lett
volna vizet szerezni valahonnan, mivel a palackjaink már egy jó ideje üresen
kongtak. Látva azonban, hogy a Peak Tower egyik büféjében egy félliteres
ásványvízért képesek pofátlanul, vérlázító módon 24-25 dolcsit (kb. 1000 Ft)
elkérni, addig böngésztem az offline térképemet, míg nem találtam egy ingyenes
ivókutat az egyik sétaútvonal mentén. Elbattyogtunk a kútig, mely egy játszótérrel,
kültéri edzőgépekkel, padokkal és pavilonokkal felszerelt kis parkban volt. Egy
rövid technikai pihenőt mi is beiktattunk itt, így megfigyelhettük a technikai
izompólóban és edződresszben feszítő egyéneket, amint az gépeken… ülnek,
beszélgetnek, müzliszeletet csócsálnak, könyvet olvasnak, majd hazamennek. Na,
ez aztán a kemény edzés!





Az offline térképet böngészve úgy tűnt, innét
pont indul egy erdei ösvény fel a csúcshoz, s mivel alig volt 850-900 méter,
Andi is rábólintott a könnyednek ígérkező túrára. Mint elég hamar kiderült, nem
fogytak olyan gyorsan a méterek, mint ahogy mi fáradtunk a felfelé vezető
lépcsőkön, úgyhogy mire végre felértünk csúcsnál kialakított parkhoz (Victoria Peak Garden), Andi morcossága
már a vészjósló szintet ütötte meg. Szerencsére az elénk táruló kilátás és az
eget narancsos színre festő naplemente látványának hatására azonban hamar
megenyhült. 



Egy ideig elnézegettünk a piknikező családokat, illetve a park
túlsó végében tartott esküvőt, majd az autóút mentén elindultunk lefelé. Útközben
elhaladtunk egy Viktória korabeli őrház mellett, majd megcsodálhattuk az összes
domboldalba épült luxusrezidenciát, előkelő palotát és elitlakást, amit a város
leggazdagabb rétege csak megengedhet magának.


Mire visszabattyogtunk a Peak Towerig,
teljesen besötétedett. Amíg csak lefelé kellett menni, Andi a sétát preferálta,
így busz helyett inkább lesétáltunk a városba. Az út szépen ki volt világítva
végig, Andi pedig külön élvezte, hogy hegyoldalból be lehetett látni a szemközt
óriási toronyházak lakásaiba, különösen, mivel a függöny nem igazán számított a
háztartási alapfelszereltség részének. 


Egészen a Central szívében lévő Statue Square-ig (皇后像廣場)
sétáltunk le, melyet Hongkong pénzügyi, gazdasági és politikai epicentrumaként
szoktak jellemezni. A banki világ krémje kapott helyet itt a magasodó felhőkarcolók
erdejében, melyek mind magasságilag, mind építészetileg igyekeztek túltenni a
másikon. 





Így éjszakai fényekkel kivilágítva kifejezetten megkapó kompozíciót
nyújtottak ezek a gigantikus toronyházak, melyek többségét – bár elsőre nem
gondolnánk – a kínai feng shui
szigorú szabályai szerint tervezték. Ilyen például az HSBC Bank Központja, mely 1985-ös átadásakor az egész város
legdrágább épületének számított. A másik két jellegzetes épület a 415 méteres,
88 emeletes Two IFC Tower, illetve a rendhagyóan
kivilágított, 367 méteres Bank of China
Tower, melyek közül utóbbi a „világító háromszögeinek” köszönhetően különösen
jó fotótémául szolgált. 





Az ultramodern felhőkarcolóerdő
közepette végképp tájidegennek hatott a Statue Square közepén álló, 1911-ben
átadott, neoklasszikus stílusú palota, mely a Legfelsőbb Bíróságnak az otthonául szolgál.






Mivel már este 8 körül jártunk, ideje
volt valamilyen vacsora után néznünk. Ehhez képest éppen egész Hongkong
legdrágább kerületében, az üzleti negyed közepén voltunk, ahol – ha volt is
szóba jövő étterem – nagyjából minden kétszer-háromszor annyiba került, mint bárhol
máshol. Andi azt javasolta, hogy nézzünk körül a Queens Road Central környékén, mivel anno szüleivel jártak arra, s
mintha lettek volna megfizethető kajahelyek. Bolyongtunk arrafelé egy sort, de
ami étterem szembejött, többnyire drága, nyugati konyhára specializálódott,
amit első körben kizártunk, így inkább a kevésé forgalmas mellékutcákban
próbálkoztunk.


Így bukkantunk a Hongkong híres
egybefüggő mozgólépcsőrendszerére (Central-Mid
levels Escalators, 中環至半山自動扶梯), mely 792
méter hosszan vezet a Queens Road Centraltól fel a hegyoldalba, amivel
kiérdemelte a világ leghosszabb kültéri mozgólépcsője címet.



Andival felmentünk
a legtetejére, majd lefelé menetben végignéztük a mellékutcák étteremkínálatát.
Már gyakorlatilag visszaértünk a lépcsők legaljához, amikor végre találtunk egy
szimpatikus jiaozi (töltött batyu) helyet
(Dumpling Yuan), amire mindketten
rábólintottunk. Egy szerény kis családi étterem volt, melyet többnyire a
nagyszülők vittek. Olyan szívet melengető volt látni a pénztár mögötti falon a
kisunokáik rajzait, a közös családi fotókat és amilyen lelkiismeretesen tették
az étterem körüli dolgukat, hogy szívből reméltem, nem omlik bennem össze a kezdeti
kedves, idilli kép, mondjuk a pocsék kaja oltárán. A több tucatnyi fajtájú jiaoziből
zöldségeset és bárányhúsos-zöldhagymás ízesítésűt is kértünk, desszertként
pedig egy jó kis vörösbabpasztás sült palacsintával leptük meg magunkat. Az
étel egyszerűen isteni finom volt, az egyik legjobb jiaozi, amit valaha ettem.
(Ez nagy szó, mivel jiaozi-evés tekintetében már igen jelentős háttérrel
rendelkezem.) 





Mivel a bácsinak rendkívül tetszett,
hogy kínaiul rendeltem, búcsúzáskor kínaiul köszöntem meg neki a kiemelkedően
finom vacsorát, s külön megdicsértem a szép családját a fotókra mutatva.
Láthatóan értékelte a gesztust, még a kezemet is megrázta. Kedves jelenet volt.





Időközben írt Yeye is, hogy ő is végzett
a vacsorájával, hol szeretnénk összefutni. Végül a Statue Square mellett
találkoztunk, ahova annak ellenére sikerült bőröndöstül odakeverednie, hogy már
szinte az összes metrókijáratot lezárták. (A tüntetések miatt az MTR
állomásokat mostanság lezárják 22 óra után.) 





Yeyének is mozgalmas napja volt, ugyanis
az itteni MBA-tanulmányainak egyik fontos vizsgáját tudta le. Mindannyiunkra
ráfért volna egy ital valahol, ám mivel Yeye szerint ezen a környéken nagyjából
egy kisebb vagyont kéne otthagyni már pohár sörért is, arra jutottunk, bőven
megteszi a sarki 7Elevenben vett és a vízparton elfogyasztott itóka is. Így hát
felpattantunk a „Sztár Ferire” és visszahajóztunk Kowloonba, ahol a
kompterminállal szemben találtunk is egy éjjel-nappalit. Némi rágcsa mellé
nekem sör, a lányoknak pedig cider járt, amikkel felszerelkezve kiültünk a
Kulturális Központ lépcsőjére beszélgetni. Alaposan kiveséztünk minden érdekes
témát. Yeye sokat mesélt az itteni életéről, hogyan találkozott Colinnal, a
vőlegényével, milyen esküvőt terveznek, mik a terveik Hongkong utánra. Felvetettük
neki, hogy akár valamikor becsatlakozhatnának a kínai körutunk során, ha van
kedvük, mire Yeyének felcsillant a szeme. Megígértem, hogy még a szállásról
átdobom neki a részletes menetrendet, járatszámokkal, szállással és
költségvetéssel, hogy ki tudja gondolni, hol lenne érdemes becsatlakozni. 





Az éjszakába nyúló, maratoni
traccspartinak végül éjjel fél 2 körül lett vége, amikor miután már minden
alkohol és rágcsa elfogyott, s azon kaptunk magunkat, hogy hárman egyszerre
ásítunk egy hatalmasat. Együtt elbattyogtunk a Chungking Mansion előtti
sarokhoz, megvártuk, hogy befusson Yeye taxija, majd a búcsút követően felmentünk
a szobánkba.


Belegondolni is borzasztó, hány óra lett,
mire lefürödtünk, bepakoltuk az összes cuccunkat, s megírtuk a napi „jelentést”
az otthoniaknak… Mekkora áldás, hogy csak a 10:05-ös vonatra volt hely…








5.
nap – Guangzhou (2019. október 20.)





Az alig 4 órányi alvást követően
érthetően kókadtan ébredtünk. Mivel a reggeli indulást semmiképp sem szerettünk
volna kicentizni, bőven hagytunk elég időt, bármi vis maior ütne be. Kelés 7:30-kor (ehhh…), gyors készülődést
követően kicsekkolás 8 óra körül. Bő két óra csak elég lesz venni lent két szamoszát reggelire, majd eljutni a másfél metrómegállónyira lévő
gyorsvasúti pályaudvarra, átverekedni magunkat a határellenőrzésen és
felszállni a 10:05-ös vonatra. Ez volt a terv.


Menetrend szerint nyolckor el is hagytuk
a pöttömnyi szobánkat, fellifteztünk a 16.-ra kicsekkolni, begyűjteni a 100 HKD
depozitot (jéééj, pénz állt a házhoz!), majd irány a földszinti indiai büfé.


-      
„Úgy tűnik, zárva van. Mindegyik hely zárva
van…” – állapítottuk meg lenti üresen kongó boltsor előtt állva.


-      
„Majd veszünk valamit az állomáson, menjünk…”


Elsiettünk az egy saroknyira lévő MTR
állomásra, hátizsákok le, biztonsági ellenőrzés, hátizsákok vissza, irány a
metró! Csak egy megállót kellett mennünk az Austin állomásig, mely szerencsére egybe
van integrálva a Hong Kong West Kowloon
High Speed Train Terminállal, ahonnan a mi vonatunk is indult.


A metróaluljáróból feljőve azonban a pályaudvarra
vezető átjáróhidat lezárva találtuk, mire a kivezényelt biztonságiak egy távoli
kijárat felé tereltek minket.


Onnan kimentünk az utcaszintre, majd az
éjjel kirakott kordonok mentén meg kellett kerülnünk az egész gyorsvasúti
pályaudvart, mely önmagában egy plusz 20-25 perces sétát jelentett. Az egyik
hátsó kijárathoz érkeztünk, ahol már egy nagyobb tömeg gyülekezett, melyet
rendőrök és biztonságiak próbáltak csitítgatni. Előrenyomakodtunk a jegyünkkel
és az útlevelünkkel, mire átengedtek minket, viszont az esti tüntetésekre való
készülődés miatt – a Rolex márkaboltot leszámítva –egy bolt sem nyithatott ki
az állomás területén, így konkrétan étel nélkül, éhgyomorral várhattuk az egész
vonatutat. (Sebaj, egy gyémántberakásos Rolex karóra gondolatával jóllakhattunk.) 



Míg az összes, megszigorított biztonsági ellenőrzésen, útlevélvizsgálaton
átjutottunk, a közel egyórás puffer kevesebb, mint 10 percre redukálódott, s
már gyakorlatilag kezdődött is a beszállás. Amúgy a hongkongi kilépőpapírokat
nem kérték, viszont a kínai vízumunkat nemes egyszerűséggel áthúzták tollal.


-      
„Hát, ez így csodásan néz ki.” – jegyeztem meg ironikusan a firkálmányra
meredve.


Ahogy vártuk a beszállás megkezdését,
igyekeztünk a maradék ehető dolgokat felkutatni a táskánk mélyéről. A beható
kutatómunka meghozta a gyümölcsét, két nyomott alma, néhány szétmorzsolódott
pogácsamaradvány és némi müzliszelet képében, melyek csak az akut éhenhalás
elhárítására bizonyultak elegendőnek.




A vonatunk másodpercre pontosan
10:05-kor gördült ki a hongkongi pályaudvarról. Ahogy lassan magunk mögött
hagytuk a nyüzsgő metropolisz sziluettjét, hamarosan a kínai határnál fekvő,
halászfaluból 12 milliós nagyvárossá lett Shenzhen (深圳)
toronyházainak erdeje tűnt fel a láthatáron. Megállt egy rövid időre itt a
vonat, majd süvítettünk tovább Guangzhou felé.


Maga a vonatút meglehetősen
eseménytelenül telt, leszámítva, hogy a mellettünk ülő csajszi a fedélzeti
büféből vásárolt, műanyagdobozba csomagolt sült csirkecombot rágcsált könnyed
reggeli gyanánt. Hm, lehet, hogy mégiscsak rokonlélek valahol mélyen a kazah és
kínai nép…


Háromnegyed 11-re érkeztünk meg Guangzhou
(广州, Guǎng​zhōu) hatalmas Déli pályaudvarára (广州南站,
Guǎng​zhōunánzhàn), mely építésekor a legnagyobbnak számított egész Ázsiában.




Leszállva a vonatról, még szinte fel sem
eszméltünk, hogy újfent Kínában járunk, amikor megláttuk az ide érkezőket
köszöntő óriásplakátot – a „szocializmus alapértékeiről”, mint például a
demokrácia, szabadság, egyelőség, harmónia. 





-      
„Mintha a számból a vették volna a ki a
szót! Pont ezekre az értékek jutnak először az eszembe szárazföldi Kínával
kapcsolatban!” –
jegyeztem meg viccesen, majd elindultunk megkeresni a kijáratot.


Szerencsére a pályaudvart bekapcsolták a
város kiterjedt, 14 vonalas metróhálózatának rendszerébe is. (A nehezítés kedvéért
1-9. számú vonalak után nem a #10 jön, hanem a #13 és #14, majd pedig a #21,
míg az utolsó két vonalat valamilyen fantázianévvel (Guangfo, APM) látták el.)


A guangzhoui
metrót (广州地铁, Guǎngzhōu Dìtiě) – hasonlóan a többi
kínai nagyvároshoz – legegyszerűbben leutazható összeggel feltölthető
mágneskártyával lehet használni, viszont ennek az alapdíja 50 CNY (2150 Ft),
amin felül jön az utazásra fordítandó keret. Ehelyett mi végül megmaradtunk az
alkalmi vonaljegyeknél (token), melyeket a jegyautomatából előre, két konkrét
állomás közti távra kell megváltani.





Szerencsére a szállásunkhoz legközelebbi
metróállomás (市桥, Shìqiáo) mindössze öt megállónyira
volt tőlünk, viszont még az egyszeri átszállást is belekalkulálva sem gondoltuk
volna, hogy közel egy óra lesz egyáltalán eljutni a szállásra. A metrózás
önmagában elvitt vagy 35 percet, majd még közel félórás gyaloglás következett a
hostelig, melyről eredetileg úgy tudtuk, alig 800 méterre helyezkedik el a
metrótól. Aha, csak az nem lett az útvonaltervezésbe belefaktorálva, hogy ez
csak légvonalban értendő, márpedig közben egy gyorsforgalmi főút túloldalára
kell egy hatalmas kerülővel átkeveredni, ami helyből beduplázta a kezdeti
távot. Mindezt álmosan, fáradtan, az összes cuccal a hátunkon már alaposan
megszenvedtük.





Nagy nehezen sikerült elkeveredni a
szálláshoz (Zhaohuaxishi Youth Hostel),
mely egy keskeny kis sikátorban kapott helyet. Bár menetközben – a
szomszédságot elnézve – teljességgel valószínűtlennek tűnt, hogy ezen a
lepukkant, külvárosi környéken majd egy nemzetközi utazók által kifejezetten
jónak minősített hostel található, de tévedtem, a hely alapvetően teljesen
korrekt és szimpatikus volt. A kezdeti jó benyomást aztán hamar agyoncsapta a
fiatal recepciós csajszi elképesztő inkompetenciája. Az egy dolog, hogy nem
beszélt angolul, de rosszul tudta az általunk foglalt szobatípust, az árat és
gőze sem volt, mit lenne érdemes bő fél napban megnézni Guangzhouban. Ezenfelül
a kínaiját is elég nehezen lehetett érteni, és meg sem próbálta máshogy,
egyszerűbben, alapszavakkal megfogalmazni a mondandóját, vagy telefonos
beszédfordítást alkalmazni, hanem egyszerűen csak nézett vissza rám bambán,
hogy majd egyszer biztos megunom. Mindenesetre az egyik kínai srác, aki éppen a
többi vendéggel cseverészett odajött besegíteni neki, sőt adott nekünk egy-egy
félliteres ásványvizet a hűtőből ajándékba, így határozottan jobb szájízzel
vágtunk neki a városnézésnek!





Bár sajnos nekünk csak bő fél nap jutott
Guangzhoura, Guangdong (广东)
tartomány 15 milliós fővárosaként ennél sokkal több érdekességgel szolgál. A nyugatiak
számára Kanton néven talán jobban ismert
metropolisz gazdag történelemre tekint vissza. A Gyöngy-folyó (珠江, Zhū Jiāng) révén
természetes tengeri összeköttetéssel rendelkezik, melynek köszönhetően már az
ókorban nyüzsgő kereskedelmi kikötő működött itt. Kiváló elhelyezkedéséből
adódóan mind a közel-keleti és nyugati kereskedők özönlöttek ide, mellyel
megnyílt a világkereskedelem kapuja Kína felé. A britek és a franciák mellett a
portugálok is megvetették itt lábukat a történelem során, melynek még mai napig
látható nyomai vannak a városban.





A limitált idő ellenére az első
programponthoz kétség sem férhetett – ennünk kellett valamit. Mivel a
környékünk éppenséggel nem dúskált a hívogató éttermekben, elmetróztunk a Shamian-sziget
mellett lévő Huangsha (黄沙, Huángshā) megállóhoz annak reményében,
hogy azon a turisztikailag frekventáltabb részen találtunk majd valamit. Bár
csak egy átszállással kellett számolni, így is közel 50 percbe telt megtenni
ezt a 17 megállót. Miután megérkeztünk, a metrókijárattal szemközti plázában
próbáltunk szerencsét, ahol némi nézelődés után végül találtunk egy alkalmas
éttermet. Én marhahúsos vastagtésztát, Andi pedig wokzöldséget kért rákkal, a
kókusztejbe főzött zöldséglevesen pedig megosztoztuk ketten. Utóbbi – melyben
többek között batáta, zeller, bab és jam gyökér is úszott – nem igazán
bizonyult az én ízvilágomnak, de egy próbát megért.








Evés után a kicsiny Shamian-szigeten (沙面岛, Shāmiàndǎo)
tettünk egy sétát, mely anno stratégiai jelentőséggel bírt a városvédelem
terén. Miután a kínaiak elbukták a második ópiumháborút, a britek és franciák ellenőrzése
alá került, s amolyan külföldi irányítás alatt lévő enklávé lett a városon
belül. 



Kínaiak be sem léphettek a sziget területére, melynek minden szegletét
az európai hangulat és építészeti stílus lengte át, s ennek jó része mind a mai
napig megmaradt. 







Végigsétálva a szigetecske hangulatos fő
utcáján (沙面大街, Shāmiàn dàjiē) csodálatos gótikus,
barokk és neoklasszikus épületek sorakoznak – mintha csak Európában lennénk! Az
egykor itt élő francia közösség részére még egy gótikus stílusú katolikus
templomot is emeltek, ami pedig végképp tájidegenül hat az színtiszta kínai
környezetben. 







A fákkal, szökőkutakkal és vicces
szobrokkal díszített sétálóutca rendkívül kellemes helynek bizonyult, viszont
elég hamar végig lehet érni rajta, mivel az egész sziget alig 800 méter hosszú. 



Tettünk egy kört még a vízpart menti parkban is, ahol egy pagodában egy néni
éppen rögtönzött karaoke-fellépését figyelte az összegyűlt tömeg. 





Mivel ekkorra már délután fél 5 is
elmúlt, a közeli Qingping piac helyett inkább az 1700 éves történelemre
visszatekintő Guangxiao-templomhoz (光孝寺,
Guāngxiào Sì) igyekeztünk. A belépőjegy mindössze 5 CNY fejenként, viszont
sietnünk kellett, mivel délután ötkor bezár. Elmetróztunk a Ximenkou (西门口, Xīménkǒu)
megállóig, ahonnan rohamtempóban siettünk a híres buddhista templomig. 15
perccel zárás előtt értünk oda, de még sikerült bejutnunk. 



Kár lett volna
kihagyni, mivel az ilyen buddhista kegyhelyeknek mindig egészen egyedi hangulatuk
van, ráadásul a liliomokkal és füstölőkkel körberakott főcsarnokban éppen
valamilyen esküvőszerű rituálét tartottak, amibe – így távolról – mi is
betekinthettünk. 









Bejártuk a többi épületet is, majd
leültünk a főcsarnok mögött lévő, kicsinyített hétemeletes pagoda tövébe
kigondolni a következő helyszínt.






Mivel a másik közeli buddhista templom (Liu
Rong Si) már bezárt, ezért innen egyből a híres forradalmárról elnevezett Szun
Jat-szen Emlékcsarnok felé vettük az irányt. A katonás gyalogtempó ellenére az
átlagos utcakép nyújtotta érdekességeket is volt alkalmunk értékelni – a sarkon
lábtengózó anyukákat, vagy a rózsaszín virágtengerbe borított gyalogfelüljárót,
mely kellemes üdeszínfoltot jelent a környező szürkeségben. 





Nagyjából 20 perces sétát követően
értünk a Szun Jat-szen Emlékcsarnokhoz
(中山纪念堂), mely egy hatalmas park középpontjában
állt. A csodaszép, nyolcszögletű, kékcserepes épület nevét a híres
köztársaságpárti kínai politikusról, forradalmárról kapta, aki vezető szerepet
játszott a 20. század elejére már haldokló császári rendszer megbuktatásában. 1912
elején rövid időre – pontosan másfél hónapra – a frissen kikiáltott Kínai
Köztársaság első elnökének is megválasztották, majd lemondását követően a
Kuomintang párt élére állva a szétbomlott ország egyesítéséért dolgozott. Bár
Szun Jat-szen nem a Mao-féle szovjet típusú kommunista berendezkedést, hanem
sokkal inkább a klasszikus köztársasági vonalat képviselte, történelmi
jelentőségét a későbbi rendszerek sem vonták kétségbe. 





Maga a csarnok sajnos már bezárt,
viszont kívülről mindenképpen érdemes volt megtekinteni. Egy fotót lőttünk a
híres politikus szobrával is, mely a csarnok előtt áll, majd az épületet
megkerülve, a hatalmas Yuexiu Parkban
(越秀公園, Yuèxiù gōngyuán) folytattuk a sétát.





A térkép itt is mutatott egy Szun
Jat-szen emlékművet egy 150 méternyire, úgyhogy maximalizálandó a gyors
egymásutánban bejárható látnivalókat, tettünk még arra egy kitérőt. A terv
szépséghibája csak az volt, hogy mindehhez nagyjából 100 lépcsőt kellett
megmászni a meredek domboldalban, ami már féltávnál sem tűnt túl jó ötletnek.
Ilyenkor – menteni a menthetőt – hiába vetem fel Andinak, hogy hagyjuk az
egészet, menjünk másfelé, ő nem tágít, morcosan bár, de a fáradtság ellenére
felküzdi magát. Nem mintha különösebben megérte volna a látvány, az emlékmű
elég jellegtelen volt, ráadásul még a fák is takarták a kilátást.


-      
„Ez a lépcsőzés úgy hiányzott, mint egy
alapos hátba verés.” – állapítottuk meg.


Közben teljesen besötétedett, ami egy
parkban alapvetően nem egy előny. Ezen a helyen azonban hamar megdőlt ez az
általános hipotézis, ugyanis az egész parkot elképesztően látványos, színváltós
fényekkel világították meg. 





Különösen a lila és vörös színbe borult lombok
mozgatták meg a fantáziánkat, ilyenkor pedig hosszú percekig képesek voltunk a
fényképezőgépeinket kalibrálgatva próbálkozni, hogy a lehető legjobb fotók
születhessenek.






Megragadva az alkalmat, innen gyűjtöttem
egy kis guangzhoui földet is, majd felsétáltunk a város szimbólumául szolgáló Öt Bakkecske Szobrához. A legenda
szerint ugyanis öt halhatatlan érkezett ide öt bakkecske hátán, s rizzsel és
kukoricával hintették be az itteni földet, hogy soha többet ne törhessen ki
éhínség. A kecskék kővé dermedtek, Guangzhou pedig innen kapta a „Kecskék
városa” becenevet. (Mondjuk, ennyi erővel „Halhatatlanok városának” kellene
hívni, hiszen nem is a kecskék vetették be a földet.)






Az este hátralévő részében már csak egy
érdemi látnivalóra maradt idő, viszont ezt vártam a legjobban – ez a világ
negyedik legmagasabb épülete, a 604 méter magas Canton Tower (广州塔,Guǎngzhōutǎ) volt. Bár a kecses, csavart
szerkezetű felhőkarcoló rövid ideig világszerte is az első helyet tudhatta
magáénak, most már csak kínai viszonylatban fér fel a dobogóra, a Shanghai
Tower mögé. 





Nehéz szavakba önteni az érzést, ahogy
kilépve a metróaluljáróból az utcaszintre visszanéztünk az égbe, s fölénk
tornyosult a szivárvány teljes színskálájában pompázó, kecses torony. 





Órákig tudtuk volna egy helyben a
tornyot bámulni, viszont tartva attól, hogy esetleg a pénztáraknál tömegnyomor
vár ránk, mielőbb be akartuk szerezni a belépőjegyeket.


Többféle jegykonstrukcióból lehet
választani – drága, nagyon drága, még drágább. Az alapjegy – amilyen mi is
kértünk – fejenként 150 CNY, s a 433 méteren lévő kilátóteraszra érvényes, míg
attól függően, milyen kiegészítő élményt kérünk, az ár egészen 400 CNY-ig is
felmehet. Márpedig elsőre nem is gondolnánk, hogy az emberek szórakoztatására
mi mindent ki nem találnak egy torony esetében. Van kültéri kilátóterasz 450
méteren, innen akár szabadesős ülésben le is dobathatjuk magunkat, 460 méteren be
lehet ülni egy kis buborékba (Bubble Tram), mely körbevisz a torony peremén, s
végül még hozzácsaphatjuk a 488 méteren lévő kilátóteraszt is.


Andival egyetértettünk abban, hogy ami
488 méterről szép, az 433-ról is szép lesz, ezért nem fizetnénk két és
félszeres árat. Meglepetésünkre a pénztárhoz várakozó, elsőre ijesztően hosszan
kígyózó sor viharos gyorsasággal haladt, így viszonylag gyorsan be tudtuk
szerezni a belépőket. Azt már megszoktuk, hogy a kínaiak szeretik a
jegyvételhez elkérni az útlevelet is, de az már kicsit fárasztó, hogy még utána
is, minden egyes jegyellenőrző ponton is be kell mutatni a belépő mellé.


A körülményes bejutást gyorsan feledtette
a rakéta módjára kilövő, üvegfalú lift, ahonnan egy jó ideig követhettük a
szédítő emelkedés ütemét. Felérve aztán a 433 méteren kialakított, zárt
kilátóteraszra, fantasztikus éjszakai látkép tárult elénk. Megcsodálhattuk a
Gyöngy-folyó fölött átívelő hidakat, a folyópart környékét, a
Haixinsha-szigetet, valamint a szemközti túlparton fényárban úszó üzleti
negyedet.








Sajnos a látogatók által
összetapicskolt, tükröződő ablaküveg miatt a legkevésbé sem számított
fotósbarátnak a helyszín, de lenyűgöző látvány nyújtotta élményből ez nem vont
le semmit. Ennek ellenére nagyon szerettem volna kívülről, teljes egészében is
lencsevégre kapni a kivilágított tornyot, viszont a túlpartra, vagy a
Haixinsha-szigetre átgyalogolni közel egy óra lett volna (majd még ennyi
visszafelé), amit helyből kizártunk. Ahogy böngésztem a sziget felé vezető
buszjáratokat, feltűnt, hogy valamilyen vasúti megálló is található pont a
sziget közepén. Mint kiderült, ez nem hagyományos vasút, nem is metró, hanem
APM (Automated People Mover). Nehéz
elhinni, hogy ténylegesen volt egy olyan illetékes személy, aki komolyan úgy
gondolta, nevezzük ezt a kis könnyűvasúti vonalat „automata embermozgatónak”,
az biztos olyan jól hangzik angolul. Erről persze azonnal Nóriék jutottak az
eszünkben, akik anno sírva röhögtek az ehhez hasonló félrefordításokon.





Mindenesetre az APM vonalra külön tokent
kell váltani, a metrós zsetonok nem érvényesek rá. A mi esetünkben – erre az
egy megállóra – fejenként 2 CNY-be került a jegy. Épp jókor érkeztünk meg a
Hiaxinsha-szigetre, mivel a Kanton-torony előterében éppen látványos drónshowt
tartottak. A különböző formációkba rendeződő drónok időnként valamilyen képpé,
figurává, időnként pedig valamilyen szponzor vállalat logójává álltak össze. Elég
menő volt!





Ezt követően tettünk egy sétát a
szigeten, minden lehetséges szögből megörökítve a tornyot, melynek félelmetes
méreteit ilyen távolságból lehetett igazán érzékelni. 





A szuper fényképek birtokában
elégedetten, bár piszok fáradtan indulhattunk vissza a szállásra. Útközben
betértünk egy élelmiszerboltba venni estére vizet és valami kis harapnivalót,
viszont azzal nem számoltunk, hogy ez a körülmény mekkora fennakadást okoz a
pénztárnál. A kb. három darab csomagolt csokis bucinkkal hátrarohant a
pénztáros segítséget kérni, majd egy kisebb kupaktanács kellett, hogy megpróbálják
lemérni a mérlegen a (jelek szerint kimérős) csokis édességet. Amikor már 10
perce szobroztunk a pénztárnál (és hátul már a boltosok félig kibelezték a
mérleget), meguntuk a várakozást és inkább leléptünk. A hosteltől egy
saroknyira lévő kis éjjel-nappaliban aztán beszereztünk helyettük egy-egy
meglehetősen „mű ízű” előrecsomagolt pékárut, mely a kötelező kalóriavitelen
felül teljességgel értelmezhetetlen tápláléknak bizonyult.





A szobánk legalább kellemes meglepetést
tartogatott. Egyrészről akkora volt, hogy a Chungking Mansionös szoba legalább
hatszor belefért volna, s mindamellett laza, fiatalos hangulatot árasztott. Bár
nem néztünk elébe túl hosszú alvóidőnek, de azt legalább egy hatalmas,
kényelmes ágyon tölthettük.  








6.
nap – Guilin (2019. október 21.)





Zsinórban második nap kellett 4-5 órányi
alvással beérnünk, így ennek fényében már konkrét fájdalommal járt, amikor
hajnali fél 6-kor megszólalt az ébresztőóra.


Már szinte tökélyre fejlesztettük az
ilyen viharos gyorsaságú reggeli indulókat, így szűk félóra alatt letusolva,
felöltözve, összepakolva hagyhattuk hátra a szobát – és a sarokban felfedezett
csótány „kollégát”, amit meglátva, Andi még jobban kapkodta a lábát.





Bár a vonatunk csak 8:02-kor indult,
semmiképpen sem akartuk kicentizni a kijutást, így bő két órát számoltunk az
egész hercehurcára. Mint kiderült, ezúttal is kellett ennyi.


Nagyjából egy óra helyből elment a
pályaudvarra való kijutással, pedig ezúttal nem is hőségben kellett cipelni a
cuccainkat. Aztán az állomásra (Guangzhounanzhan)
érve, normális kiírások és információs pult hiányában bolyongtunk egy sort az
óriási csarnokban, mire – némi segítséggel – megtaláltuk, hogy a vonatunkhoz a
harmadik (!) emeletre kell előbb feljutni. 



Úristen, mekkora ez a hely?! Biztonsági
ellenőrzések egész során kellett átverekednünk magunkat, míg egyáltalán
eljutottunk a harmadikra, ahol aztán az ezernyi beszállókapuból megkerestük a
miénket (A23).






Tanulva a tegnapi hibából, gyorsan néztünk
valami harapnivalót reggelire. Első körben egy sajtos bucit vettem tejes
„afternoon” teával, míg Andi kávét és mandulás bucit választott, de alig
pakoltuk el a szerzeményeket, a szomszéd boltban olyan gusztának tűnt a
háromrétegű (halas, salátás, paradicsomos) szendvics, és a csirke wrap, hogy azokat
sem tudtuk otthagyni. Egy kis kompenzáció a tegnapi kimaradt reggeliért.






A beszálláskor meg kellett kicsit
harcolni a tolakodó tömeggel, de legalább jó helyet kaptunk, s a vonat is teljesen
pontosan indult. Ahogy kigördültünk a pályaudvarról, s reggeli fényben is
megcsodálhattuk a várost, jöttünk rá, hogy mennyire zöld is Guangzhou
valójában! A külváros már kevésbé számított szép látványnak, mivel többnyire
raktárépületek, gyártelepek és növénytermesztő sátrak egész erdeje uralta a
látképet.





Ahogy a vonat magasabb sebességre
kapcsolt, lassacskán magunk mögött hagytuk Guangdongot, s már Guangxi (广西,
Guǎngxī) tartomány változatos vidékein süvítettünk. Kiélveztük a körülményekhez
képest bőséges reggelit, majd a Li folyó környékét borító, festői karszthegyek
látványában gyönyörködtünk.








Háromnegyed 11-re érkeztünk meg Guilin
(桂林, Guìlín) nagysebességű vasútállomására,
a Guilin West-re (桂林西站,
Guìlínxī Zhàn). A legtöbb gyorsvasúti megállóhoz hasonlóan ez is bőven a
városhatáron kívül található, viszont legalább az érkező utasokra hiéna módjára
ráugró taxisok mellett busszal (#22) is be lehet jutni a központba, fejenként
mindössze 2 jüanért. 





Szerencsére nem kellett sokat a tűző napon spékelődni a
buszra várva, viszonylag hamar beállt a megállóba a következő járat. Pechemre
nem volt 4 jüanom apróban, így egy 5 jüanos bankót kellett bedobnom a sofőr
pénzgyűjtő dobozába, mire ő vigyorogva vállat vont. No, ennyit a visszajáróról.
Az út nagyjából 25 perc lehetett a központig, s ahogy közeledtünk egyre jobban
telt meg a busz. Egyik megállónál felszállt egy idősebb nénicsoport, úgyhogy
Andi reflexszerűen felpattant (miután kihámozta magát a hátizsákok alól) átadni
a helyét. Hölgyek igazán értékelték a gesztust, de mosolyogva jelezték Andinak,
nyugodtan maradjon a helyén. Kedves jelenet volt. 


Én mindeközben az offline térképemet
bújva folyamatosan követtem, merre járunk, majd amikor a hostel közelébe
értünk, leszálltunk a következő megállónál.


Elég könnyen sikerült megtalálni a
szállásunkat (Lakeside Hostel), mely
nevével ellentétben nem egy tó, hanem egy folyó partjára épült. A recepciós nem
volt a helyén, így a takarítónéni fogadott minket, s mindenféle foglalási infó
vagy azonosítás nélkül a kezembe nyomott egy szobakulcsot. Kérdezgettem a hölgyet,
hogy honnan tudja, melyik a miénk, amikor azt sem látta, mit foglaltunk, de
csak legyintett, hogy kövessük. Kifejezetten örültem, hogy a korai érkezés
ellenére már át is lehetett venni a szobát, igaz kétágyas helyett háromágyasat
osztottak ki nekünk. A plusz ágy nemhogy nem zavart minket, hanem kifejezetten
hasznos pakolófelületnek mutatkozott. 







Lepakoltuk a cuccainkat, s nyakunkba
vettük a várost! Azt tudtam, hogy a települést körülvevő cukorsüveg formájú sziklák,
dombok, valamint a hangulatos Li folyó olyan csodálatos természeti adottságokat
kölcsönöz Guilinnak, melynek köszönhetően az egyik legnépszerűbb
turistacélpontnak számít egész Kínában.





Mi elsőként a város egyik leghíresebb
látnivalóját, az Elefántormány-dombot
(象鼻山, Xiàngbí Shān) kerestük fel. A Li folyó
partján magasodó 100 méter magas kis dombocska nevét egy jellegzetes
sziklaformációról kapta, mely egy folyó vizéből ivó elefántra hasonlít. A
legenda szerint a császári konvoj egyik teherhordó elefántját magára hagyták
itt folyóparton, miután megbetegedett. Bár egy idős házaspár gondoskodásának
köszönhetően visszanyerte az erejét, az elefánt megtagadta, hogy újból csatlakozzon
a konvojhoz, mire a gonosz császár bosszúból legyilkolta a lázadó állatot, mely
ezen a helyen heggyé változott. Hát, ez egy szép, felemelő történet volt, happy
enddel a végén.




A kasszához érve kértünk két jegyet, s
mivel a pénztáros hölgy látta, hogy beszélek kínaiul, lelkesen elkezdett
ajánlgatni egy kombinált napijegyet, amivel az elefántos hegy mellett még
valami mást is meg lehet tekinteni. Eleinte nem igazán hajlottam az ajánlatra,
ám mivel a kínált jegyen annak a csodálatos cseppkőbarlangnak a képe volt, amit
a mai napra még mindenképpen be akartunk iktatni, gondoltam, így biztos
jutányos áron juthatunk ahhoz is hozzá.


-      
„Akkor EZ a jegy, ERRE a helyre is jó, ugye?”
– kérdeztem a barlangos képre mutatva, mire ő a jegy hátoldalán lévő térképen
magyarázott valamit.


Elég nehezen értettem szegényt, de végül
csak meggyőzött minket, hogy jó lesz nekünk a kombinált jegy. (Mint kiderült,
nem érvényes ez a jegy a cseppkőbarlangba, csak dekoráció miatt került a jegyre.
Ez milyen már?! A másik helyszín pedig ahova be tudtunk volna menni, a város
déli felénél lévő Pagoda-domb (穿山,
Chuānshān) lett volna.)





A belépőért cserében viszont nemcsak
magát a kis dombot és a híres sziklaformációt lehetett megnézni, hanem
igyekeztek egy teljeskörű elefántos élményt biztosítani. Egy rendkívül
hangulatos parkot alakítottak ki a hegy körül, tele cukibbnál cukibb elefántos
szobrokkal, elefántformára nyírt sövénnyel, elefántos lámpaoszlopokkal, elefánt-faragmányos
korláttal. Ahova csak be lehetett suvasztani egy kis elefántot dekoráció
gyanánt, ott elefánt volt.





Első körben az Elefántormány-domb
meredek lépcsőin másztunk fel a dombtetőre, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt
Guilin belvárosára. Innen fentről nagyszerűen be lehetett látni a várost övező,
fogsorszerű karszthegyláncolatokat, de megfigyelhettük a Li folyó túlpartjáról
induló városnéző hajókat is. Körbesétáltuk a „hegycsúcsra” épült omladozó
stupát, mely a legenda szerint azon a helyen áll, ahol a gonosz császár az
elefánt hátába vájta a kardját. 



Ezután lejöttünk a hegyről, majd a szomszédos
csatorna fölötti kis hídon átkelve a még szintén a parkhoz tartozó kis
folyóparti részhez sétáltunk át, ahonnan a legjobban lehetett az
elefántormányos sziklát megtekinteni. 





Tucatnyi képet készítettünk egymásról a
híres sziklával a háttérben, ám a közös fotókhoz kértünk némi segítséget.
Remélve, hogy a helyi fiatalság magabiztosabban tudja kezelni a tükörreflexes
gépet, mint partot ellepő nyugdíjascsoport tagjai, egy fiatal srácot kértünk fel
eme nemes feladatra, de a rövid kínai magyarázat (hol nézzen bele, mit nyomjon
meg stb.) ellenére jobban megszenvedett a masinával, mint előzetesen gondoltuk.
Miután végre sikerült eltalálni az exponálógombot és a keresőablakot is
felfedezte magának, pár másodperc leforgása alatt legalább 25-30 képet lőtt,
amivel egy modellfotóst is lepipált volna. A dolog szépséghibája az volt, hogy
amelyik képen nem 95%-ban az eget fotózta, azon egy az egyben kitakartuk
Andival az elefántos sziklát, így a műveinek oroszlánrészét csuklóból törölni
kellett. Végül sikerült összehozni egy jó közös képet is, amiért viszont már
nagyon hálásak voltunk neki. A fényképezős mizériát látva egy idős bácsi is bekapcsolódott
a muriba, s velünk együtt kért egy képet magáról. 





Míg mi a fotózkodással voltunk
elfoglalva, a parton unatkozó egyik halászbácsi éppen a bambusztutajának székén
trónoló kormoránokat rendszabályozta meg, s nemes egyszerűséggel a nyakánál
fogva hajította vissza a vízbe a rosszalkodó madarakat, akik nem igazán vették
zokon a dolgot. Amint a bácsi elfordult, a két madár már megint a széken
termett, sőt menetközben a tutajt is összecsinálták, amit duzzogva moshatott le
az öreg.


A part mentén végignéztük a kézműves
árusok portékáit, majd a Szerelmesek parkjában tettünk egy sétát, ahol az
1870-es évek óta randizgattak a párok.



Ezután a kijárat felé vettük az
útirányt, azzal az elgondolással, hogy a környező utcákban keresünk majd
valamilyen jó ebédelő helyet. A korábban kinézett kajáldák azonban eddigre bezártak,
mivel már bőven túl voltunk az itt megszokott ebédidőn, így visszabattyogtunk a
szállásra, hátha ők tudnak valamilyen jó helyet ajánlani a környéken. HIBA volt,
és nem kicsi. Jesszus, még rágondolni is rossz! A szállás tulajdonos csajszi nagy
büszkeséggel ajánlotta a házi készítésű gombócait, úgyhogy Andival tettünk egy
próbát, és kértünk egy-egy adagot. A nő amúgy nagyon segítőkésznek mutatkozott,
segített reptéri transzfert intézni holnaputánra, ma délutánra pedig taxit és
belépőjegyet szervezett nekünk a cseppkőbarlanghoz.


Az itteni ebéddel pedig időt is
spóroltunk, így kifejezetten elégedetten várhattuk a gombócokat. Jajj, azok a
gombócok, bár ne érkeztek volna meg… Vitán felül a legförmedvényesebb kínai
kaja volt, amit valaha ettünk. A tészta lisztes volt és nyers, töltelékek közül
volt olyan, amiről azt sem tudtuk megállapítani, hogy mócsingos hús vagy valami
növényi alapú dolog volt-e, de valószínűleg amit találtak, beledarálták. Látszott,
hogy nincs is rendesen megfőzve, mert a gombócok egy része egyszerűen kirepedt.
Ahh… rémálmainkban se jöjjenek elő még egyszer.






A borzasztó ebédet követően még
beszereztünk egy másfél literes ásványvizet, majd rohantunk ki az utcára, ahol
a Didi-taxi (kínai Uber-szerű társaság) kocsija már várt ránk, hogy a város
északnyugati végén található, kissé zenei hangzású Nádfuvola barlanghoz (芦笛岩, Lúdí Yán) vigyen
minket. Az 500 méter hosszú, közel 180 millió éves barlangrendszert teljes
hosszában elképesztő cseppkőformációk díszítik, melyek különböző színes
fényekkel vannak „megfestve”, amitől még inkább kihangsúlyozza a különleges alakzatokat.


A taxisofőr rendben felhozott minket a
barlang környékére, majd megállt egy utazási iroda előtt.


-      
„No, jól van, és akkor most mi történik? És
hol van a beígért jegyünk?” – néztünk egymásra Andival értetlenül.




A sofőr az iroda felé mutogatott, hogy
ők majd segítenek. Elég abszurdnak tűnt a helyzet, mivel ez ennek az irodának
köze nem volt sem a barlanghoz, sem a hostelhez, így ennek fényében nem volt
csoda, hogy alig palástolt módon ki lettünk röhögve a problémánkkal együtt.
Sebaj, a sofőrt addig nem engedtük el, amíg nem sikerült felvenni WeChat-en a
kapcsolatot hosteles csajszival, Christine-nel. Végül tisztázódott a helyzet, s
átküldött egy kódot, amit a pénztárnál be kellett mutatnunk és megkaptuk a
belépőket. 





Úgy tűnt, a barlangba csak vezetett túra
keretében engedik le az embereket, így mi is egy kínai turistacsoporthoz
lettünk csapva. Idegenvezetőnek egy fiatal, vékony csajszit kaptunk, akinek a
kellemes, megnyugtató hangját még úgy is szívesen elhallgattuk, hogy
tulajdonképpen egy kukkot sem értettünk belőle. 



Szerencsére a híresebb
mészkőformációknak az angol nevét ki is írták, így tudtuk például megcsodálni a
„kristálypalota”, a „hóember”, az „oroszán szikla és napfelkelte”, a „havas
fenyőfák” vagy „égimeszelő ikrek” fantázianévvel illetett cseppkőszobrokat. 







A barlang feléhez közeledve egy kis
oldalsó leágazáshoz tereltek minket, ahol aztán egy kis asztalkánál plusz
belépőt szedtek az érdeklődőktől. Meg is kérdeztem, hogy mi van arra, amiért
külön kellene fizetni, mire az egyik másik idegenvezető csajszi megvillantotta
az angoltudását.


-      
„Tötőősz…” – felelte.


-      
„Öö… I’m sorry, but… what?” – kérdeztem
vissza, miután nem sikerült elsőre dekódolni a mondandóját.


-      
„Tötőősz. Do you wanna see the tötőősz???”
– kérdezte egyre türelmetlenebbül, miközben asztalon lévő teknősös prospektus
felé hadonászott.


-      
„Tötőősz? Ja, hogy „tortoise” (teknős)! –
világosodtam meg, majd ahogy Andira néztem, mindkettőnkből kitört a nevetés.


Szegény csajszi nem értette az egészet,
mindenesetre továbbállt a csoportjával megnézni a „tötöszöket”, míg mi a
hasunkat fogva, percekig sírtunk a röhögéstől. Huh, ez bearanyozta a napunkat,
az biztos.


A teknősökről annyit érdemes azért
megjegyezni, hogy ebben a barlangban hat fajtájuk őshonos, melyeket valamilyen
kis elkerített részen – külön pénzért – meg lehet tekinteni. Nos, mi erről az
élményről inkább lemondtunk. 







A másik fő látványosság a barlangrendszer
végében kialakult hatalmas csarnok volt, ahol megrekedt karsztvíz tükörsima
vízfelszínén csodálatosan tükröződtek vissza a környező cseppkőformációk. 



Még
szerencse, hogy bevártuk az eredeti csoportunkat, mivel elsötétítették a
fényeket, majd a barlang falára egy rövid geológiai ismeretterjesztő animációs filmet
vetítettek ki cseppkőbarlang kialakulásáról, dinókról és mamutokról. Ezután a
vízfelszín fölé feszített vékony hálóra sugároztak egy kecses balett-táncot,
mely így szépen tükröződött a zavartalan vízfelszínen.






Miután teljes hosszában bejártuk a
cseppkőbarlangot, próbáltam valamilyen buszt nézni, amivel visszamehetünk a
városba. Elindultunk visszafelé a főút mentén, egészen az utazási irodáig, ahol
a taxis korábban kirakott minket, de buszmegállónak még nyomára sem leltünk,
így leálltam alkudozni az ott lebzselő taxisokkal a fuvaráron. Ha már a
kombinált jegyünk révén kifizettük az árát, jó lett volna még zárás előtt
feljutni a Pagoda-dombra, amihez sajnos a város másik végére kellett volna
elbumlizni. Ekkorra már délután 5 óra is elmúlt, így a taxis kézzel-lábbal
próbált lebeszélni erről a helyről, mondván, hogy bő félóra az út még dugó
nélkül is, s biztosan bezár, mire odaérünk. Helyette viszont nagy elánnal
reklámozta a városközpontban található másik fő látványosságot, az Egyedülálló Szépség Csúcsát, valamint Jingjang herceg Városát, melyek a
legmagasabb (AAAAA) kulturális örökségi besorolást kapták.


Andival rábólintottunk az
útvonalcserére, s mivel az online taxis app sem adott jobb árat, elmentünk
ezzel a taxissal. A késő délutáni dugó mértékét viszont érzékelhetően alulbecsültük,
így sajnos nagyjából kétszer annyi ideig tartott bejutni a belvárosba, mint
előzetesen terveztük. Ez láthatóan frusztrálta a sofőrünket is, akinek a
javaslata miatt jöttünk egyáltalán idáig. Miután leparkoltunk a Jingjiang hercegi palota (靖江王府,
Jìngjiāng Wángfǔ) bejáratának közelébe, még ki sem fizettük a fuvardíjat, a sofőr
bácsi kipattant a kocsiból, hogy mutatva az irányt együtt rohanjunk a főkapunál
lévő pénztárig. Pár perccel az este hatos záróra előtt érkeztünk, így nem ért
nagy meglepetésként, hogy a szigorú pénztáros hölgy a fejét ingatva közölte,
hogy ma már ugyan nem jutunk be. Derék sofőrünk azonban nem hagyta ennyiben a
dolgot – addig magyarázott a hölgynek, míg végül kiadta nekünk a jegyeket.
Reméltem, hogy ha már ilyen későn érkeztünk, akkor legalább kedvezményesen
mehetünk be, de a nő nem bizonyult ilyen nagyvonalúnak, s lazán a fejenként 100
jüanos belépőjegyet számította fel. Amikor 200 CNY (kb. 8600 Ft) csak úgy
kihussant a kezemből, akkor azért elgondolkoztam, hogy megéri-e ez nekünk, de a
rohanásban csak fogtuk a jegyeket és a sofőrt követve bekéredzkedtünk a már
bezárt kapun.


Ezután nagy szemekkel néztünk a taxis
bácsira, hogy rendben, kifizettük a pénzt, bent vagyunk, akkor most merre
tovább, mit is kéne megnézni. Az öreg felhajtott valamilyen ott dolgozó nőt,
magyarázott neki egy sort, ránk mutogatva, aki végül odalépett hozzánk, kivette
a jegyeinket a kezemből, majd pár perc múltán egy térképes brossúrával tért
vissza, s intett, hogy mehetünk a dolgunkra.


-      
„És a jegyeink?!” – néztem kérdőn utána.


A sofőr ezzel elintézettnek tekintette a
helyzetet, úgyhogy sebtében elköszönt, s ment is a dolgára. Meg kell hagyni
ügyesen csinálta. Ha nem sikerült minket bejuttatni minket, akkor joggal
mondhattuk volna neki, hogy fölöslegesen hozott el minket ide, így a végén még
akár ráfizetésessé is válhatott volna neki a kitérő, így viszont gondoskodott
róla, hogy ne éljünk semmilyen panasszal az irányában.





Az esti szürkület ellenére azért
igyekeztünk megnézni még mindent, amit csak lehetett. Maga a Jingjiang hercegi
palotakomplexum eredetileg 1372-ben egy Ming herceg (Zhu Shouqian) részére
épült, s méreteit tekintve a kicsinyített Tiltott városhoz lehetne hasonlítani.
Az 1920-as években Szun Jat-szen itt rendezte be főhadiszállását, napjainkban
pedig a Guangxi Tanárképző Kollégium működik itt. 





A palota főépületét már érthetően zárva
találtuk, úgyhogy egy gyors fotó megeresztése után siettünk tovább az Egyedülálló Szépség Csúcsához (独秀峰, Dú xiùfēng),
mely 216 méter magasan tornyosul a palotakomplexum fölé. A meredek falú,
cukorsüveg formájú szikla tetejéről páratlan kilátás nyílik Guilinra, melyet mi
ezúttal már csak szürkületben tudtunk megcsodálni. Ez persze újabb adag lépcsőzéssel
járt, de úgy tűnt, ma még nem másztunk meg elég hegyet. 







Körbefotózam
a látképet minden irányban, s vártam, hogy teljesen besötétedjen, s a város
éjszakai fényeit is megcsodálhassam, mígnem a gondnokok le nem zavartak. Közben
ráadásul Andit is elvesztettem egy rövid időre, aki közben engem keresve már
elindult lefelé. Elég nagy tudomány kellett hozzá, hogy azon a pár
négyzetméteren így elveszítsük egymást, mindenesetre sikerült. A lépcsőn lefelé
aztán újra összetalálkoztunk, s jöhetett a kölcsönös fejmosás.





Mivel
közben teljesen besötétedett, a kijárat felé vettük az útirányt, hogy a
városközpont felé tendálva valamilyen harapnivaló után nézzünk. Alighogy
kiléptünk a palotakomplexum masszív kapuján, szinte azonnal egy rendkívül
hangulatos, tradicionális stílusban épült – látszólag nemrégiben felújított –
food street-es környékre érkeztünk. 







Kíváncsian megszemléltük a számtalan
kézműves árucikket, ételt, fűszert, szuvenírt, és teát árusító bolt kirakatait,
megkóstoltuk az ingyenes étel-italmintákat, majd Andi unszolására egy helyi
édességeket, mini süteményeket kimérve árusító helyre tértünk be. A borzasztó,
délutáni gombócokat feledtetendő alaposan bevásároltuk ezekből a gesztenyepüré
állagú tésztából készült falatnyi kis sütikből, melyek mellé – Andi nagy
örömére – találtunk mochi-szerű finomságokat is. 



A food street másik slágerének
a fűszeres standok bizonyultak, ahol a nénik óriási bárdokkal aprították a chilit,
fokhagymát, melyek egyéb fűszerekkel és szezámmaggal összekeverve rendkívül
ízletes, és legalább annyira csípős eleggyé értek össze. Jó lett volna ebből is
hozni haza, de a közepes méretű befőttesüveg nagy valószínűséggel nem érte
volna meg a hazautat. 





Vacsora
gyanánt vettünk négy hússal töltött bucit, melyet a hosszas gőzölés után még
alaposan át is sütöttek. 



Miközben elnyammogtuk a frissen sült szerzeményeinket,
lesétáltunk a festői „Két folyó, négy tó”
környékére, mely a város szívében, a Li és Taohua folyók találkozásánál alakult
ki. Bár a tavak esetében valójában egybefüggő vízfelületről beszélhetünk, legalább
egytucatnyi híd osztja fel keresztül-kasul minden irányba, mely révén négy kisebb-nagyobb
tó alakult ki. A két leghíresebb és egyben leghangulatosabb a Rong Hu (榕湖), illetve
a Shan Hu (杉湖). Míg
előbbit a legkülönlegesebb formájú és stílusú hidak keresztezik, utóbbi fő
látványosságának az csodálatosan kivilágított ikerpagodák (Riyue Shuang Ta) bizonyulnak. Míg az aranyszínűre festett, esténként
pedig sárga fénnyel megvilágított magasabbik torony a Napnak (日塔, Rì tǎ), míg
a kékes-fehéres fényben úszó testvére (月塔, Yuè tǎ) a
Holdnak van szentelve. 





A vízen
tükröződő ikerpagodák látványa egészen lenyűgöző, ha félszáz képet nem lőttünk
róluk, akkor egyet sem. A viszont tény, hogy a part menti sétányról nyíló
kiépített kiszögellésnél – ahol már kritikus mértékű tömeg nyomakodik a
tökéletesebbnél tökéletesebb fotós helyekért – százszor jobb kilátás nyílik a
tornyokról, kicsivel odébb, így fölösleges ezen a helyen letáborozni. 





Kellemes
esti séta keretében megkerültük a Shan Hu tavat, gyönyörködtünk a meseszép
látványban, majd elindultunk vissza a szállásra.








7.
nap – Hajókázás a Li folyón (2019. október 22.)





A mai nap
sem az alvásról szólt. Reggel 7-re már érkezett is értünk a kocsi, hogy a Mopanshan
hajókikötőhöz vigyen minket, ahonnan a Li folyós hajókirándulás indult.
Eredetileg egy órával később szedtek volna össze minket, viszont az
utazásszervező ügynökség (Yangshou
Insider) jelezte pár nappal korábban, hogy korábbra kell húzni az indulás
idejét, mivel egy nemzetközi bicikliversenyt rendeznek Guilin és Yangshou
között, aminek következtében a város útjainak nagy része le lesz zárva a
reggeli órákban a rajt miatt.


Éppen
szálltunk be az értünk küldött kocsiba, amikor Christine (a hostel tulajdonosa)
kiviharzott utánunk, attól tartva, hogy már (egy nappal korábban) el is hagyjuk
a szállást. Megnyugtattuk, hogy csak hajókázni megyünk, estére jövünk vissza.





Sofőrünk is
érdeklődőbbnek bizonyult, mint azt az ilyen korai órán gondoltuk volna. Kínaiul
nagyon szépen elmagyarázta, hogy milyen nagy felfordulás van a bicikliverseny
miatt, ugyanis a 80-90 km-es táv teljes szakaszát kordonnal kerítik el a
rendőrök, amitől nemcsak a két város, hanem a fél régió is megbénul.


A reggeli
forgalom miatt nagyjából 40 perc kellett, hogy kiérjünk a Mopanshan hajókikötőhöz (磨盘山客运码头), ahol már
ekkor turistabuszok tucatjai, s turisták százai várakoztak.


Miután
leparkoltunk mi is, a sofőr a zárva lévő bejárati ajtóhoz állított minket, majd
elrohant beszerezni a jegyeinket. 





Számtalan
utazási iroda kínál hajókirándulós programokat a Li folyóra, úgyhogy alaposan
rá kell szánni az időt, hogy átnézzük, ki pontosan milyen szolgáltatást ajánl a
pénzünkért cserébe. Alapvetően külföldi turistáknak kétféle csomagot szoktak
ajánlani:


-      
3-csillagos hajóutat, kikötői
transzferrel, szerény ebéddel a fedélzeten, ahova 100-120 ember fér.


-      
4-csillagos luxus hajóutat, kikötői
transzferrel, bőséges svéd asztalos ebéddel a fedélzeten, ahol nagyjából 60-70
fő utazik.


Mindkét
típusú hajó nagyjából ugyanakkora, ugyanazt az utat járják be, annyi
különbséggel, hogy előbbi a Mopanshan, utóbbi a Zhujiang-kikötőből indul. Mivel
a két hajóállomás Guilin határain kívül fekszik, a kikötői transzfert
mindenképpen érdemes külön kérni, ha nem tartalmazza az alapár, mivel
tömegközlekedéssel elég körülményes a kijutás. Állítólag a 4-csillagos hajókon
jobb és érhetőbb az angol nyelvű idegenvezetés, a 3-csillagoson erre kevesebb
hangsúlyt fektetnek. A lényegi szempont a kaja minőségében, mennyiségében,
illetve utasok számában lelhető fel. Utóbbi főleg akkor lehet érdekes, ha telt ház
esetén mindenki a hajó kilátóteraszára nyomakodik fel, s minden egyes fotóért
meg kell harcolni. Mi végül hosszas gondolkodás után a 3-csillagos hajót
választottuk, s a rendkívül korrekt, Yangshou
Insider nevű ügynökségen keresztül foglaltunk. 10% előleget kellett online
kifizetni, a maradékot pedig itt a helyszínen, a sofőrnek.





Reggel
8-kor megnyitották a hajóterminál ajtaját, úgyhogy az épület előtt összegyűlt
nép megindult egyszerre, s felajzott heringek módjára átpréselték magukat bejáraton,
hogy aztán a biztonsági ellenőrzéseken átesve egybefüggő tömegmasszává álljanak
össze a beszállókapuknál. Sofőrünk szerencsére megnyugtatott minket, hogy mivel
a mi hajónk csak 9:30-kor indul, bőven elég 8:50-kor beállni a hatalmas sorba.
Kifizettük neki a hátralékot, majd elköszönt, s ment a dolgára. Megnyugtató
volt látni, hogy azért nem mi vagyunk az egyetlen külföldiek itt. Franciák,
németek mellett egy csapatnyi angol gimnazista diák is gyülekezett is, akik
vélhetően osztálykirándulás keretében jöttek ide. 





Miután mi
kerültünk sorra, lekezelték a jegyeinket, majd kiérve a kikötőbe megkerestük a mi
hajónkat (#15), mely már 6-os hajóálláson, öt másik társához préselődve várta
az utasait.



Ahogy haladtunk a hajó felé, egy brit bácsi kedvesen odaszólt
Andinak:


-      
„Nem
semmi osztálykiránduláson vagy, nem igaz?” – feltételve, hogy ő is a
diákkontingenst erősíti.


-      
„Ahhoz
már egy kicsit idős vagyok, de azért szuper, igen.” – felelte mosolyogva,
majd odafordult hozzám. – „Azért jó
érzés, ha harmincon túl is tinédzsernek nézik az embert.” – jegyezte meg
vigyorogva.






Felszállva
a fedélzetre megkerestük a helyünket, mely az első emeleten egy hat fős
asztalnál volt, az ablak mellett. Asztaltársaságul egy idősebb brit párt és egy
kínai anyukát kaptunk, aki a tinédzser lányával érkezett. Miután teljessé vált
a létszám, a szorosan egymás mellé parkolt hajók ügyesen kimanőverezték magukat
a kikötőből, majd egymás után libasorban megkezdték a Yangshouig hátralévő 4
órás utat.






Az indulást
követően felszolgáltak egy kancsónyi forró jázminteát, amit lassacskán
elszürcsöltünk a pár falatnyi müzliszeletünk mellé, majd a többiekkel együtt felmentünk
a hajó legfelső szintjén lévő kilátóteraszra. 



Sajnos a térségre hulló köd, pára
és szmog miatt az ideálisnál rosszabb látási viszonyokkal kellett számolnunk,
de a folyó mentén sorakozó, cukorsüveg formájú karszthegyek látványa is így lenyűgözőnek
bizonyult. A hajó szépen lassan haladt, így maradéktalanul ki tudtuk élvezni a
látottakat. Andi még meg is jegyezte, hogy a köd révén sokkal misztikusabbnak
tűnik így a vidék, mégis kinek van itt szüksége napsütésre. Ha például végig
szembe sütne a nap, kinek lenne az jó, nemde? Fő a pozitív gondolkodás!




Szerencsére
a tömeg sem bizonyult zavarónak, az utasok meglepően körültekintően
viselkedtek, s tolongás helyett szépen kivárták a sorukat, vagy egy-egy kép
erejéig bekéredzkedtek a jobb fotós pozíciókba. Miután mindezt így
megállapítottuk, az egyik turistacsoport idegenvezetője – egy fiatal srác, aki
időnként a hangosanbeszélőjével harsogta el a főbb tudnivalókat – lazán
kipaterolt mindenkit a legjobb állóhelyekről, hogy utána külön pénzért képeket
készítsen a jelentkező utasokról az ismertebb látnivalókkal a háttérben. Eleinte
alig jelentkezett bárki is, úgyhogy a gyerek nem bizonyult túl népszerűnek
ezzel a magánakcióval, de végül néhány utas befizetett a spontán fotós körre. A
srác amúgy mindenre felkészült – amikor a 20 jüanos bankjegy hátoldalánál
látható sziklákhoz értünk, előkapott a zsebéből egy bekészített húszast, hogy a
modellek ezt tartsák majd maguk elé. 







Az út során
több ehhez hasonló, híres hegyet, sziklát lehet megtekinteni. Ilyenkor rendszerint
kínaiul és angolul is bemondják, hogy mit látunk, vagy mit kell figyelni, bár
az angol szöveg rendszerint elég tömör és feleolyan érthető, mint a kínai.


Yangdi
halászfalut elhagyva érkeztünk el a hajóút legszebb részéhez, innentől kezdve
gyakorlatilag egymást érték a híresebbnél híresebb sziklaképződmények. Elsőként
például a szokatlanul hegyes „Tolltartó-csúcsot”
csodálhattuk meg, mely szerintem leginkább egy ugró delfinre hasonlított, majd az
egyik sziklaormon csücsülő, teknősformájú kiszögellést figyelhettük meg. A
legtöbb hegyet többnyire növényzet borította, viszont ahol kőomlás okán erodálódott
a hegyoldal egy része, az erdős, sötét részeket világos sziklatörések
borították. Ezek időnként egészen érdekes alakzatokká álltak össze, melyekbe – némi
képzelőerő birtokában – mindenféle különleges figurát bele lehetett látni. Ilyen
volt például a „Fehér lovas”
fantázianévvel illetett képződmény is, mely – mint egy természet alkotta
óriásplakát – a fél hegyet beterítette. 



Ennél még grandiózusabb és ismertebb sziklarajz
a „Kilenc Ló Freskó-domb”, mely a
kínai folklór szerint egy kilenc vágtató paripából álló ménest ábrázol, bár
ehhez igencsak szabadjára engedjük a fantáziánkat, ha meg akarjuk számolni a
pacikat. 



Ezt követi nem sokkal később a jellegzetes 20 jüanos tájkép, majd
lélegzetelállító hegyi kilátójáról ismert Xingping
mellett elhajókázva a „Csiga-domb” majd
a „Öt ujj-domb” következik. 





Ahhoz
képest, hogy eleinte a nyomakodó tömegtől tartottunk a 3-csillagos hajók
esetében, az út oroszlánrészében alig lézengett rajtunk kívül néhány utas a
legfelső kilátószinten. Amikor a néhány neves szikla következett, nyilván
mindenki kiözönlött a tetőteraszra, végigkattintgatták a kötelező fotókat,
szelfiket, majd húzták vissza a csíkot a hajó kellemesen fűtött belsejébe. Ugyanez
történt, amikor néhány csepp esődara kezdett el szitálni kint, gyakorlatilag
másodpercek alatt kiürült a fedélzet.




Bár
távolról sem mi számítottunk az egyetlen külföldinek a hajón, nem telt bele sok
idő, hogy a hegycsúcsok mellett mi is a figyelem, illetve a fényképezőgépek
középpontjába kerüljünk. Az egész jelenet az egyik középkorú kínai hölggyel
kezdődött, aki elsőként vette a bátorságot és közös képet kért Andival. Őt
követte a férje, majd egy újabb pár lépett oda, ugyanezzel a kéréssel. Egymást
követték fotózkodni vágyók, össze-vissza mutatták Andinak, éppen melyik
kamerába kell néznie, kattantak az exponálógombok, s mire feleszméltünk, gyakorlatilag
már kisebb sorba rendeződtek az emberek, hogy rájuk is sor kerüljön.





A kiemelt
figyelemből nekem is csurgott egy kevés, de a lobogó szőke hajával és kék
szemével Andi számított az egyértelmű sztárnak. Mihelyst lenyugodtak a
kedélyek, az első kínai párral beszédbe is elegyedtünk. Rendkívül kíváncsinak
bizonyultak, bár csak pár szót beszéltek angolul, próbáltak érdeklődni, hogy
honnan jöttünk. Itt robbantam be én a figyelem középpontjába azzal, hogy
kínaiul válaszoltam, s meséltem merre jártunk tavaly, s merre visz majd az
utunk ezúttal. Mint kiderült, ők pedig meseszép óvárosáról híres Pingyaóból érkeztek,
ahol a tavalyi körút során mi is megfordultunk. Ezt hallva teljesen
ledöbbentek, hogy nemcsak ismerjük Pingyaót, de jártunk is ott. 




Az
útiközönség maradék tagjaiból még egy idős francia pár maradt emlékezetes, akik
lecövekeltek a tetőterasz jobb elülső sarkában. A bácsi arca annyira aszott
volt, hogy elsőre vén anyókának néztem, mivel semmilyen maszkulin jegyet nem
mutatott. 






Dél
környékén felszolgálták az ebédet, így szinte mindenki visszatért az
asztalához. Igencsak szerény, műanyagtálas menü várt minket, mintha csak egy otthoni
ételfutár szolgálat hozta volna házhoz. Ettől függetlenül teljesen korrektnek
bizonyult az étel – rizs, párolt zöldségmix mellé külön csirkepörkölt és
halpörkölt járt, amit kedvünk szerint ízesíthettünk egy kis extracsípős
trutyival. Andival rögtön nyélbe ütöttük a nyilvánvaló barterügyletet, miután a
halamért cserébe felajánlotta az összes csirkehúsát. 





Ebéd után
még fotózgattunk egy keveset a tetőn, majd az út utolsó félóráját a hajó
belsejéből figyeltünk végig, miután újból elkezdett cseperegni az eső. 



Andi egy
rövid időre be is aludt a kellemesen meleg utastérben, úgy kellett kedvesen
felpiszkálni, amikor megérkeztünk Yangshou-ba (阳朔, Yángshuò).






A kikötőből
egy hosszú fedett, kirakodó árusoktól zsongó folyosó vezetett az óváros
széléig. Ahogy kiértünk a tömegből, a folyóval párhuzamos utcán indultunk
tovább, majd megálltunk az egyik kiszögellésnél fényképezni. A fő fotótémának
egy tradicionális, vörös népviseletbe öltözött, idős kormorános halász bácsika
bizonyult, aki keskeny bambusztutaján ücsörögve, mindössze néhány evezőcsapással
„sikeresen” felnavigálta magát egy kőzátonyra a bokáig érő part menti vízben,
ahonnan sehogyan sem tudott lekecmeregni. 





A kora
délutáni szundítás ellenére Andi továbbra is kókadozott, úgyhogy amikor pár
méterrel odébb szembejött egy (erősen külföldi turistákra specializálódott)
kávézó, nem is lehetett kérdés, hogy mi lesz a következő megálló. Még a mezei
cappuchinót is aranyárban mérték, viszont legalább megadták a módját, s olyan
szép, oroszlános mintát készítettek a tejhabra, hogy Andinak alig volt szíve
meginni. 





Az
egészségügyi kávészünetet követően az út menti szuvenír- és képárusok portékáit
vettük szemügyre. Nagyon megtetszettek a cukorsüveg alakú hegyeket és a folyót
ábrázoló, pergamenre ragasztott képecskék, úgyhogy az egyik bácsival le is
álltam alkudozni az árról. A kezdeti 80 jüanos árat végül 50-re sikerült
letornázni, de szerintem még így is bőven megérte neki. Mindenesetre a 30 CNY
megtakarítás felett érzett sikerélmény mellett egy kedves emlékül szolgáló
képpel is gazdagabbak lettünk. 





Ezután
Yangshou óvárosának nyüzsgő sétálóutcájára a kínai zászlókkal teleaggatott Xijie-re (西街)
kanyarodtunk rá. Újfent végigkóstoltuk a fűszeres, chilis boltok kínálatát, s
megint megállapítottuk, hogy milyen kár, amiért nem tudunk ebből hazavinni egy
adagot. 









Megálltunk
pihenni az óváros szívében lévő hangulatos kis tavacska partjánál, majd az
offline telefonos térképünket böngészve próbáltuk megfejteni, milyen útvonalon
juthatunk fel a városközpont fölé magasodó Zöld
Lótusz-csúcsra (碧莲峰, Bìliánfēng),
ahonnan állítólag pazar kilátás nyílik Yangshou-ra és egész környékére. 





Az
ember azt gondolná, hogy egy ilyen szintű látványossághoz egy egyértelműen
jelzett, könnyen megtalálható út vezet, de mi hosszas bolyongás után is csak
egy lepukkant fodrászat mellől induló, meredek, elhagyatott hegyi ösvényt
találtunk, melyet teljes szélességében több rétegnyi szemét szegélyezett.
Ennyire azért én sem akartam felmenni a dombtetőre, Andi pedig szerintem
kifejezetten fellélegzett titokban, hogy az eddigi könnyed, laza nap nem egy
fárasztó hegymászással folytatódik.


A nap
hátralevő részére egy egészen formabontó programot találtam ki magunknak – egy
rövid biciklitúrát a békés rizsföldek és a csodálatos, dimbes-dombos hegyvidék mentén,
egészen a varázslatos Hold-hegyig (月亮山, Yuèliàng
shān). 



Szinte minden útikönyv, utazási iroda ajánl kerékpáros programokat innen
Yangshouból, ezért úgy gondoltam, valószínűleg itt az infrastruktúra is ennek
megfelelően rendelkezésre áll. Elindultunk tehát keresni egy
kerékpárkölcsönzőt, de helyette egy háromkerekű terepjáró mocikat ajánlgató
nénibe sikerült belebotlani, aki fokozott elánnal igyekezett meggyőzni minket,
hogy inkább a +1 kerekes verziót válasszuk. Amikor látta, hogy ez nem működik, beletörődve
az elbukott bizniszbe, a kétsaroknyira lévő bolthoz vezetett minket, ahol az
egyik ismerőse történetesen néhány ósdi biciklit is kínált bérlésre. Az utcán parkoló,
leponyvázott, ütött- kopott drótszamarak közül kiválasztottunk egyet-egyet, s
2x70 jüan átadása mellett már vihettünk őket is isten hírével. Nagy választék amúgy
nem állt rendelkezésre – Andi rózsaszín paripája túl nagynak bizonyult a
számára, míg kis kékem ülése annyira lentre volt állítva, hogy olyan terpeszben
ültem rajta, mintha egy csoppert vezetnék. Búcsúzóul a boltos néni a lelkünkre
kötötte, hogy este 6-ig hozzuk vissza őket, majd a kezével elmutogatta, melyik
úton kell egyáltalán elindulni.





És akkor
uccu neki! Biciklivel, Kínában! Már az első métereket is hajmeresztő közlekedési
körülmények között tettük meg, de egész gyorsan beintegrálódtunk a kínai utakon
uralkodó őskáoszba. Szinte folyamatosan, minden irányból kellett számítani valamilyen
autóra, robogóra, biciklire, vagy éppen egy úttesten bámészkodó gyalogosra.


Előzetesen
bejelöltem a Hold-hegy helyét a telefonom térképén, majd az útvonaltervező által
javasolt utat követtük. Bár eleinte úgy emlékeztem, hogy egy alig 6-8
kilométeres távról van szó, a GPS ekkor már alsó hangon 12-15 km-t prognosztizált.
Az útirány mind a Maps.me, mind a GoogleMaps alapján helyesnek tűnt, viszont furcsállottam,
hogy semmilyen tábla nem jelzi előre ezt a híres látványosságot. Lépten-nyomon
árgus szemekkel lestem a kiírásokat, hátha valami megerősíti az elméletemet, de
ezek híján random útszéli emberektől kértem segítséget. Ők aztán jobban
összezavartak, mint ahogy előtte voltam, úgyhogy a kellemes délutáni biciklizés
helyett kezdett a nyilvánvaló frusztráció erőre kapni.


-      
„Na,
most akkor merre kell tovább menni? Biztos ez a jó irány?” – kérte számon
rajtam Andi teljesen jogosan.


Az sem
segített a helyzeten, hogy a kellemes vidéki bicajozás helyett tulajdonképpen egy
forgalmas főút szélén haladtunk, mely később egy soksávos autópályává bővült.
Igaz, itt már vadonatúj, elkülönített bicikliút fogadott minket. Ez a kényelmes
szakasz sem tartott sokáig, ráadásul a kilométerek sem fogytak olyan ütemben, hogy
– így alig egy órával sötétedés előtt, a semmi közepén kerekezve – megnyugtató
érzéseink legyenek azzal kapcsolatban, hogy valóban jó úton járunk. A környező karszthegyek
látványa magáért beszélt, viszont a tény, hogy egy 2x3 sávos autópálya mentén
haladtunk, s hangosan kerregő sárkányrepülősök és dübörgő hangot hallató
hőlégballonosok zavarták meg az békés összképet, egy kicsit levont a hely
idilli hangulatából. 



Ráadásul csakhamar véget ért ez a szép új útszakasz is, s
egy kissé lehangoló, mezei főút peremén találtuk magunkat, melyről az volt az
ember érzése, hogy konkrétan a semmibe vezet.


Már szinte
éreztem Andiban felgyűlő frusztrációt, ahogy fáradtságosan felkerekeztünk a
váltómentes, kényelmetlen kerékpárjainkkal a következő dombra, minközben
egy-két nagyobb kamion elhúzott mellettünk. Ennyit a romantikus kerekezésről a
rizsföldek és a süveghegyek között.


Szerencsére
a távolban aztán feltűnt a híres Hold-hegy! Fogalmam sem volt, hogyan jutunk
oda, de feltételeztem, hogy az előtte elterülő, hatalmas mező szélén lévő,
szállodákkal, éttermekkel teli turistaközpontban tudnak segíteni nekünk. A
dolog szépséghibája pusztán annyi volt, hogy az épületek mentén haladó út teljes
hosszában fel volt túrva, s fullasztó por, kipufogógáz, munkagépek és fúrógépek
zaja lepte el az egész környéket. Andiból már kezdetek keresetlen szavak
formájában előtörni a frusztráció első morzsái, így jobbnak láttam előresietni
megérdeklődni, hol lehet feljutni, jegyet venni a hegyhez. Mint kiderült, még
tekerhettünk tovább, ez gyakorlatilag csak egy szállodasor vendéglőkkel és
vendégházakkal. Visszaevickéltem Andihoz, aki poros útszélen sállal tekerte
körbe az arcát, mintha csak egy sivatagi kofa lett volna, s csendben
beletörődve vette tudomásul, hogy még
mindig nem érkeztünk meg. Ez a csend mindig rosszabb, mintha lekáromkodná az
összes aprószentet az égről.





Innen még
egy pár száz métert kellett tekernünk a Hold-hegy
(月亮山, Yuèliàng shān) bejáratáig. Gyorsan megváltottuk a
belépőjegyeket (11 CNY/fő), s sietve elindultunk a lépcsőkkel kirakott erdei
ösvényen fel a hegyre. A nap már rég lebukott a horizonton, ráadásul a sűrű
erdőben haladva alapból minden sötétebbnek hatott. Reméltem, hogy lesz
alkalmunk közelről egy jól képet készíteni erről a híres hegyről, közepén a
jellegzetes óriás lyukkal, de a fák lombjaitól még az eget se nagyon lehetett
látni, nemhogy a hegyet.


Bő félórás folyamatosan
lépcsőzés várt ránk a meredek hegyoldalban felfelé, mire végre valahára
felértünk, patakokban csurgott rólam a verejték, miközben nyomdafestéket nem
tűrő módon, ezerszeresen elátkoztam az ostoba ötletemet, hogy bumlizzunk el ide
biciklivel, majd másszunk is meg egy nyavalyás hegyet. Bár valóban szép kilátás
nyílt innen a környékre, a szürkületben már távolról sem bizonyult olyan
ütősnek a panoráma. 





Azt pedig jobb nem is említeni, hogy magáról a Hold-hegyről
pedig egyetlen értelmes képet sem tudtunk készíteni, mivel eleve a hegytetőnél
ért véget az erdő.


-      
„Ó,
de jó, már azt hittem mi leszünk az utolsók!” – jegyezte meg mosolyogva egy
amerikai csajszi, amikor holtfáradtan felértem, majd elindult lefelé a
barátnőjével.




Nem sokkal
később Andi is felért, s bár láthatóan megfáradt szegény, egy rossz szót sem
szólt. Körbefotóztunk mindent, szusszantunk egy kicsit, majd elindultunk
visszafelé. Nem árulok el nagy titkot, hogy minden szinten mi voltunk az
utolsók. A pénztárból utolsó mohikánként hátramaradt csajszi éppen az egyik fiatal
biztonsági őrrel társalgott, miközben türelmesen vártak, hogy végre mi is
lefáradjunk a hegyről, s mehessenek végre haza. A leányzót még meginterjúvoltuk
a hazavezető bicikliúttal kapcsolatban, s legnagyobb megnyugvásunkra egy
láthatóan rövidebb utat javasolt vissza Yangshouba.


-      
„Ezúttal
én megyek elől.” – jelentette ki Andi, és nekem eszem ágában sem volt
vitatkozni vele.


Az a vicc
az egészben, hogy egy alig 6 kilométer hosszú, nyílegyenes, zsírúj főút
elkülönített biciklisávjában kerekezhettünk vissza egészen Yangshouig,
nagyjából harmadannyi idő alatt, mint idefelé. Persze annak is megvolt a maga
izgalomfaktorja, hogy a szuroksötétben, kivilágítatlanul (ja igen, egy darab
lámpa sem járt a biciklihez), bukósisak és csengő nélkül cikáztunk a
húszméterenként a biciklisávra halmozott kerítéskordon-elemek között, melyek a
délelőtti kerékpárversenyből maradtak itt. Annyira koncentráltam, hogy kövessem
Andit és közben egy kerítéselemnek se szálljak neki, hogy fel sem tűnt az a durva
baleseti helyszín, ami mellett elhaladtunk. Jobb is talán, mert Andi elmondása
szerint a durván vérző fejű motorost úgy kellett összekanalaznia a mentősöknek.





Visszaérve
a városba elsőként leadtuk a bicikliket. A boltos bácsit teljességgel hidegen
hagyták a kerékpárok, meg se nézte, hogy visszahoztuk-e őket egyáltalán, vagy
hogy lyukas gumival, netán hiányzó kerékkel szolgáltatjuk vissza őket.


Innen
elbaktattunk a Déli buszterminálig, ahonnan Guilinba is közlekednek járatok.
Egy sötét, távolról sem bizalomgerjesztő mellékutca vezetett a
buszpályaudvarnak még jóindulattal sem nevezhető placcra, ahonnan éppen egy járat
készülődött az induláshoz.


-      
„桂林?
桂林? Guilin?” – elrikkantotta magát a sofőr, mire
gyorsan odavágtattunk.


Nagy mák
volt, hogy épp elértük, de szinte még el sem helyezkedtünk, átszállítottak egy
másik buszra, melyen már lényegesen többen utaztak. Éppen a Ready Player One vége ment a fedélzeti
tévén, majd ahogy véget ért, egy kosztümös kínai szörnyes filmet tettek be. Bár
a „Zs-kategóriás” filmművészeti remekmű egészen döbbenetesen pocséknak
bizonyult, egész jól elszórakoztunk azon, ahogy a császári palotát ellepő szörnyek
ellen felveszik a harcot a levegőben repülő kardos harcosok…





Sajnos a
buszunk a városközpont helyett a külváros szélén tett le minket, így onnan még
taxit kellett fognunk. Összeálltunk egy többhónapos ázsiai körúton lévő dán
sráccal, hogy csökkentsük némileg a fuvardíjat, amin még sikerült egy kicsit
alkudni is. Mint kiderült, éppen Zhangjiajiéből érkezett a srác, mutatott is
néhány képet a lenyűgöző hegyekről. Egészen a Yang hídig (阳桥, Yángqiáo)
utaztunk együtt, ott kifizettük a sofőrt, majd elköszöntünk a dán
útitársunktól. 





Levezetésképpen
sétálgattunk még egyet a Rong Hu (榕湖), és a Shan Hu (杉湖) tavacskák
mentén, miközben átszeltük a legkülönbözőbb formájú, stílusú hidakat. Számunkra
a legkülönlegesebbnek mind közül a Yingbin
híd (迎宾桥, Yíngbīnqiáo)
bizonyult, mely bár a budapesti Lánchíd egyértelmű koppintásaként értékelhető,
a látványa ezáltal egy kellemes nosztalgiát is jelentett a számunkra.






Mivel Andi
még szívesen evett volna valamit, elindultunk a tegnap felfedezett óvárosi
sétálóutcák felé valamilyen harapnivaló után nézve. Ezúttal egyik étterem sem
nyerte el igazán a tetszésünket, mindössze egy xi’an-i szaftos, húsos bucit
kértünk az egyik bódéból, de azt is csak én ehettem meg. Alighogy lenyeltem az
utolsó falatot, szó szerint leszakadt az ég, úgyhogy lemenekültünk az egyik
aluljáróba. Mivel a hostel alsó hangon 30 percnyi sétára volt, gondoltam a frissen
letöltött kínai taxis appon hívok egy kocsit, mivel az sokkal olcsóbb, mintha
csak úgy az utcán leintenénk egyet. Az app által ajánlott ár nem igazán tűnt nagy
spórolásnak, mindenesetre megigényeltem a kocsit, mire le is vonta az egész
összeget. Ezután felugrott egy kis chat ablak egy operátorral, aki írt, hogy
éppen keresnek autót. Legalább 5-10 percig semmi sem történt, s hiába
türelmetlenkedtem, semmi kézzelfoghatót nem tudtak ígérni, így lemondtam az
egészet a fenébe, s leintettük az első taxit, aki szembejött. 10 jüanért
hazahozott minket.


A szakadó
esőben odarohantunk a hostel bejáratához, mely már egy vastag lánccal volt
lelakatolva. Mivel bent csönd és sötétség honolt, írtam Christine-nek WeChaten,
hogy engedjen be minket. Egy pár perc múlva már iszkolt is kifelé, s sűrű
bocsánatkérés közepette ajtót nyitott. Várt amúgy minket, csak éppen kiment
vécére.


Hullafáradtan
felszenvedtük magunkat a lépcsőkön, majd lefordulva balra végigtrappoltunk a
folyosó végében lévő ajtóig. Fel sem tűnt, hogy a mágneskártya nem zizzent, de
ajtó már nyílt is.


-      
„Bakker,
ez nem is a mi szobánk!!!” – riadtan egymásra néztünk Andival, majd
röhögéstől fuldokolva elhúztuk a csíkot a tetthelyről.


-      
„Ó, valóban, a negyedik emelet a miénk,
nem harmadik…” – állapítottuk meg szórakozottan.


Azt hiszem,
ennél már nem lehetett volna fáradtabbnak lenni. Mi sem jöhetett volna jobban,
minthogy egy gyors zuhanyt követően bezuhanjunk az ágyba. Milyen szép is
lehetett volna. Ehelyett várt ránk a hosszadalmas pakolás és a tudat, hogy
reggel újból cuccolunk tovább.








8.
nap – Zhangjiajie (2019. október 23.)





Komor,
szürke, borongós időre ébredtünk reggel fél kilenckor, amikor a telefonom rázendített
a szokásos ébresztős zenéjére. Kint szakadt az eső, ami remekül leképezte Andi
némileg szemrehányó ábrázatát, amivel a felkelést követően fogadott:


-      
„A
telefonod megint megszólalt hajnali hatkor. De persze Te ebből nem sokat
észleltél.”


Hát, igen,
ilyenek időnként előfordulnak.





Katonás készülődést
követően még behajigáltuk a maradék holminkat a túrahátizsákokba, majd lecuccoltunk
a recepcióhoz. Christine 9:30-ra hívott nekünk taxit. Amíg viszont várakoztunk,
kíváncsian érdeklődött, hogyan éreztük magunkat a hostelben, van-e valami, amin
javítanánk esetleg. Andival hirtelen egymásra néztünk, s pontosan tudtuk mire
gondol a másik – gombócok. (Hét hosszú év alatt sikerült a kölcsönös telepátiát
tökélyre fejleszteni.) Ebből a néhány szempillantásból megszületett a
konszenzus, gombócok okozta traumát inkább ne hánytorgassuk fel. Mondtunk
egy-két apróbb észrevételt, de amúgy ezt leszámítva tök jó helyünk volt itt.
Christine elmesélte, hogy nemrégiben vette át a hostel irányítását a szüleitől,
s elhatározta, hogy a város legjobb szálláshelyévé fogja varázsolni. Az
ambiciózus tervei között elsőként egy teljeskörű felújítás szerepel, sőt a
szálloda területét is meg szeretné növelni. Sajnos jelenleg elég rosszul megy
az üzlet, de Christine elég elhivatottnak tűnt. Reméljük, sikerre viszi ezt a
helyet, látszik, hogy van érzéke hozzá.





A Didi-taxi
pontban fél 10-kor parkolt le a hostel elé. Elköszöntünk Christinetől, miután
letettük neki a nagyesküt, hogy jó értékelést adunk majd nekik a Booking.com-on,
majd irány a guilini Liangjiang reptér! Hatalmas dugóban kellett átverekednünk
a városon, de az jobban zavart, hogy a sofőr csomószor nem is figyelt rendesen
az útra, hanem a telefonját babrálta. Amint kikeveredtünk a városból, egy
fizetőkapun áthaladva felhajtottunk az autópályára, melyen már viszonylag
gyorsan eljutottunk a reptérig, ahol egymás mellett áll a régi és új (hullámozó
lepelre hasonító) terminálépület. Bár nem
csúsztunk meg nagyon az érkezéssel, egészségesnek mondható sietséggel suhantunk
a taxitól a bejáratig, ahol egy kisebb tömeg várakozott. Mint kiderült, csak
szakaszosan engedik be az embereket, kisebb csoportokban, miután mindenkinek a
csomagját végigsimogatják valamilyen speckó robbanószerkereső bottal. Átjutva
ezen a nem várt akadályon gyorsan betekertem nejlonfóliába a túrahátizsákokat,
majd megkerestük a China Southern
check-in pultját. A sor itt is csigalassúsággal haladt, de később a biztonsági
átvilágításnál sem volt jobb a helyzet. Ott még a fényképezőgép objektívjaimat
is széttekertették velem, hogy megbizonyosodjanak arról, nem valamilyen
pokolgépet akarok a gépre csempészni.


Reméltük,
hogy duty free boltok tengerében találunk azért valamilyen épkézláb harapnivalót,
kisebb éttermet, mivel értékelhető reggeli hiányában vágtunk neki a mai napnak,
viszont a szokásos csoki-alkohol-parfüm kioszkokon kívül csak szépségápolási
szalonokkal volt tele a reptér. Egyedül egy leveses tésztázós hely jöhetett
volna szóba, de arra már rá sem tudtunk nézni, így némi előre csomagolt
péksütivel vigasztalódtunk.


Letelepedtünk
a #216 beszállókapu mellé, ahova a járatunk volt kiírva, majd vártuk, hogy a China Southern gépe becsorogjon
hamarosan. Nem igazán siette el a dolgot. Eleve félórás késéssel érkezett, s
míg kipaterolták az érkező utasokat, rendbe szedték az utasteret, és végre
beszállhattunk, már bő 40 percnél jártunk. 





A
beszálláskor ellenben kaptunk egy-egy kis palack vizet az ajtóban, amit kedves
gesztusként értékeltünk.


12:40 körül
szálltunk fel, ám legnagyobb bánatomra az alant távolodó táj hamar beleveszett
a sűrű esőfelhőbe, amibe belerepültünk. Andit ezzel párhuzamosan pillanatok
alatt elnyomta az álom, én pedig jobb híján zenehallgatással múlattam az időt. Végül a
késést sikerült 15 perc alá csökkenteni, így kora délután negyed 2 körül
landoltunk a Zhangjiajie Hehua nemzetközi
repülőtéren (张家界荷花国际机场). Kicsit
izgulva járultunk a poggyászkiadó szalagokhoz, remélve, hogy rendben megérkeznek
a hátizsákjaink. 






Aggodalmunkat némileg enyhítette a szalagon körbe-körbe
keringő, hatalmas plüssmaci, ami egy tálcában csücsülve, ölében egy
táblácskával és egy hangszóróval, melyek kedvesen felhívják az utazóközönség
figyelmét, hogy lehetőleg a saját
csomagjaikat vegyék csak el. Nahát, felnőtteknek címzett, nevelési célzatú
üzenet aligha lehet ennél cukibb!






Miután
összeszedtük a saját cuccainkat, a
kijárat felé igyekeztünk, hogy megkeressük a szomszédos Zhangjiajie (张家界, Zhāngjiājiè)
városkába közlekedő buszokat. Elvileg a #4 számú járat kellett volna nekünk, de
csak #402 és #403 megállóit láttuk. Segítséget kértünk az egyik sráctól, aki
szintén itt várakozott, mire ő megerősítette, hogy ezek is elmennek a
vasútállomásig, ahonnan mindössze pár száz méterre található a szállásunk. A #402
busz fejenként 1 jüanos jegyára nem rengette meg az utazós költségvetést,
viszont az útvonallal kapcsolatban, még a legjobb szándék feltételezése mellett
is voltak fenntartásaim, így még egy csajszit is megkérdeztem menet közben a
buszon. Milyen jól tettem! A busz ugyanis teljesen más útvonalon ment, mint
ahogy a srác gondolta, úgyhogy a következő megállónál le is kellett szállnunk,
ha nem a város túlsó végéből akartunk visszagyalogolni. Ez az értékes infó
többeknek is jól jött, rajtunk és a srácon kívül még egy spanyol pár is
menekülőre fogta, s telefonos térképek segítségével navigáltunk tovább.





Innen aztán
elbattyogtunk az alig egy kilométernyire lévő szállásunkhoz (Zhangjiajie Yijiaqin Hotel), becsekkoltunk,
leraktuk a mázsányi cuccunkat, majd könnyített felállásban visszasiettünk a forgalmas
Dayong főút (大庸路) mentén
lévő kabinos felvonó-állomáshoz, ahonnan a város fölé tornyosuló Tianmen-hegyre (天门山, Tiānmén
Shān) lehet feljutni. A pénztárnál külön felhívták a figyelmünket, hogy
meglehetősen későn érkeztünk, úgyhogy nem lesz majd túl sok időnk a hegyen, így
is fel akarunk-e menni. Ennyi kevés is lett volna, hogy eltántorítson minket,
úgyhogy ezután a különféle jegykombinációkból kellett választanunk, attól
függően, hogy busszal vagy kabinos felvonóval akarjuk a fel- és leutat
megtenni. Mi végül az „A” opció mellé tettük le a voksunkat – azaz felvonóval a
hegyre, majd busszal vissza a városba. Mindez fejenként 238 CNY-be került, mely
a díjrészletező alapján tartalmazott 3 jüannyi biztosítást is. Hm, jó tudni!





Annak
ellenére, hogy igencsak a nap végére sikerült ideérni, olyannyira nem voltunk
egyedül, hogy bő egy órát kellett sorban állni, míg beszállhatunk egyáltalán a
kabinokba. Közben elfalatoztuk az út közben vett gombócainkat, hogy vacsoráig
valamivel kihúzzuk, majd következhetett a félórás libegő út fel a hegyre, a
világ leghosszabb, közel 7,5 kilométer hosszú kabinos felvonóján. 





Egy hat fős,
jó kedélyű fiatal baráti társasággal együtt préselődtünk be egy kabinba, mely
először átlibegett a fél város fölött, majd megkezdte az útját a környező,
erdővel borított dimbes-dombos vidéken át fel Tianmen-hegy tetejére. A velünk
utazó kínai fiatalok nem igazán öltöztek hegyvidéki időjáráshoz – volt, aki egy
szál pólóban érkezett, egy tipp-topp csajszi csinos szoknyában és magassarkú
cipőben jelent meg, míg Andi mellett egy inges, zakós, lakkcipős üzletember
üldögélt, aki mintha egyenesen egy vállalati értekezletről lépett volna ki. Ezzel
szemben rajtunk alsó hangon négy rétegnyi ruha volt egymásra halmozva, és még
két réteg öltözék figyelt tartalékként a táskánkban.




Ahogy
elértük a meredek, magashegyi részeket, akármerre néztünk, döbbenetes látvány
fogadott minket. Egyrészről a hegyoldalban tekergő, girbe-gurba hegyi
szerpentineket látva ámuldoztunk, majd a több száz méter magas szakadékból
egészen a hegycsúcsig vezető, rémisztő fémlétra látványán szörnyülködtünk,
amitől még Andit is kiverte a víz. Még poénkodtunk is, hogy ez még a Zsoltiból
és apukáinkból álló, családi Via ferratás társaságnak is sok lett volna.





Miután
felértünk a felvonó felső végállomására, magunkra kaptunk még egy pulcsit, majd
keleti (览游线东) és
nyugati túraútvonalak (览游线西) közül az
utóbbin indultunk el. Profi túrafelszerelésre valóban nem volt szükség, miután
rendkívül jól kiépített, alaposan és érthetően kitáblázott útvonalon haladtunk
végig. Visszanézve a város felé éreztük igazán, milyen hosszú utat tettünk is
meg a felvonóval, melynek borsószemnyivé törpülő, piros kabinjai lassan bele-belevesztek
a messzeségbe. 





Bár szinte
mindenhonnan élvezni lehetett a csodás panorámát, a kiemelt kilátóteraszoknak
külön fantázianevet is adtak, mint például a „Mennyet közelítő terasz” vagy a „Szivárvány-szoros”. 



Az egyik fő szenzációnak viszont kétségtelenül
a 1400 méter magasan, a sziklaperem mentén kialakított üvegaljú sétány (玻璃栈道) bizonyul,
ahol aztán mindenki alaposan próbára teheti a bátorságát. A nyilvánvaló
tériszonyom ellenére fel sem merült bennem, hogy esetleg a félősök részére fenntartott
kerülőút felé kanyarodjak, hanem remegő lábakkal beálltam Andi mögé a bejárat
előtt kígyózó sorba. 



Mielőtt ugyanis az üvegpadlós szakaszra léphettünk volna,
fejenként 5 jüanért kellett kérni külön cipőre húzható szövettutyit, mely nem
karcolja össze az üvegfelületet. Magam is meglepődtem, de távolról sem tűnt
annyira félelmetesnek a lábam alatt tátongó mélység látványa, mint előzetesen
gondoltam.  Azt inkább zavaró
körülménynek éltem meg, hogy percek alatt bedugult a keskeny ösvény a lábukat
fotózó kínai turistákkal, így ilyen tömegben még ha akartam volna se tudtam a
saját rettegéseimen elmélkedni. 





Ezt
követően a „Kívánságok erdejébe” (许愿林, Xǔ​yuànlín) értünk, ahol vörös
kívánságszalagok ezrei voltak a fák ágaira, törzseire aggatva. Volt egy békés,
megnyugtató, mégis emelkedett hangulata ennek a helynek, ahol számtalan vágy,
kívánság, álom fogalmazódott az évek során, s maradt itt hírmondóként a fák
ágaira tekerve. 



Legszívesebben mi is elhelyeztünk volna itt egy szalagot
Andival közösen, remélve, hátha ez hozza majd el a szívünk leghőbb vágyát, de a
szalagárus bódét már ekkor zárva találtuk.






Folytatva
az utat a meredek sziklaperem szélén nem győztünk ámuldozni, milyen döbbenetes,
tátongó mélység húzódik alattunk. Több száz méter magas, nyílegyenes sziklafal
önmagában félelmetes látvány, különösen, ha a távolban hangyányira zsugorodott emberekhez
képest nézzük őket. 









Átkeltünk
egy szakadék fölött húzódó függőhídon, mely minden lépésnél beleremegett, majd Tianmen
hegyitemplomot kihagyva (már bezárt) átsiettünk a hegy túlsó, keleti oldalára. Útközben
összefutottunk azzal a spanyol párral is, akikkel együtt jöttünk a reptéri
buszon, s mosolyogva üdvözöltük egymást. 







Mivel már
kezdett sötétedni, a tájból egyre kevesebbet lehetett látni, úgyhogy
felpörgettük kicsit a menettempót, hogy a Tianmen-hegy legfontosabb látványosságát,
a Mennyek kapujának barlangját (天门洞, Tiānmén dòng)
még meg tudjuk csodálni. A 132 méter magas és 30 méter széles sziklaboltív egy
egészen pazar természeti képződmény, melyhez egy 999 fokos lépcsősor vezet a
hegyi buszparkolóból, amin felkapaszkodva valóban úgy érezheti a halandó lélek,
hogy megérkezett a mennyország kapujába.  





Mire mozgólépcsőn
leértünk a barlang tövébe, már teljesen besötétedett, viszont szerencsére
alulról kiválóan megvilágították ezt a gigantikus boltívet, így felnézve
ámuldozhattunk egy sort az elképesztő méreteken. 



Innen akár mozgólépcsővel is
lejuthattunk volna a parkolóba, de természetesen mi – még a sötét ellenére is –
a végeláthatatlan hosszan vezető lépcsősort választottuk. Andi még egy jó ideig
számolta a lépcsőfokokat, én 150 körül feladtam az egészet. Ha felfelé kellett
volna megmásznunk ezt, lehet, hogy már félúton kipurcantam volna, így viszont
csak arra kellett ügyelnünk, hogy a sötétben ne törjük ki a bokánkat a keskeny lépcsőfokokon. 





Jó
húszméterenként vissza-visszafordultuk ámuldozni egy sort a nem mindennapi
látványon, amit időnként megpróbáltam a kameraállványt bevetve, minél
tökéletesebben megörökíteni. 





Ahogy
leértünk a parkolóba, már indult is a busz vissza a városba. Mondanom se kell,
de gyakorlatilag megint mi voltunk a legutolsók. Bár ezúttal nem nekünk kellett
tekerni, a buszút sem jelentett kevesebb izgalmat, mivel a hajtűkanyarokkal
teletűzdelt, kivilágítatlan hegyi szerpentineken úgy száguldott a sofőr a
szuroksötétben, mintha teljességgel hidegen hagyná a korláton túl tátongó
mélység, s lazán kielőzte a lassabban közlekedő kollégáját. Nem hiába hívják
ezt a 11 kilométeres hegyi utat a „99 kanyar útjának”, mely 200 méterről
nagyjából 1300 méteres magasságig vezet.





Miután
visszaértünk a kabinos felvonó legalsó végállomásához, elindultunk a
szállásunkhoz vezető úton valamilyen vacsorahely után nézni. Szerencsére a kínálatra
nem lehetett panasz, egymást érték a jobbnál jobb éttermek, melyek bejáratánál
külön ajánlgató emberek próbálták becsábítani az arra bámészkodókat. 





Végül
beültünk az egyikbe, ahol aztán több kisebb fogást kértünk ki. Rendeltünk
póréhagymás lében főtt tofut, fűszeres sült padlizsánt, hagymás-zelleres
marhát, hagymás, erős paprikás, fűszeres sültcsirkefalatokat, savanyúságként
lótuszgyökérszeleteket, melyet jó kis helyi (Zhangjiajiéből való) sör
egészített ki. A köretként rendelt rizst sem sajnálták tőlünk, miután egy
nagyméretű tejeskannára emlékeztető fémbödönt főtt rizzsel teletömve szolgáltak
fel. 









A vacsora
mennyeire sikerült, eltartott egy jó ideig, míg elpusztítottunk mindent, de
annyira finom volt minden, hogy vétek lett volna ott hagyni.





Ezt
követően visszatértünk a szállásra, ám mivel már igencsak fogytán volt az
ásványvizes készletünk, Andi angyali tekintetét látva, önként és dalolva egy rövid, éjszakai bevásárlótúrára indultam.
Első körben a recepciónál üldögélő bácsikákat interjúvoltam meg, akik amolyan
humán térfigyelő kameraként funkcionálva monitorozták csöndben az utcát és az
elhaladó járókelőket.


Nagyon
tetszett nekik, hogy beszélek kínaiul, s szerencsére teljesen jól meg is
értettem őket. Az instrukcióik alapján, alig kétsaroknyira találtam kis
éjjel-nappalit, ott vettem két másfél literes vizet, majd elindultam vissza a
zsákmánnyal.


Kedvesen
biccentettem nekik visszafelé menet, amikor aztán az egyikük hirtelen felpattant
a helyéről és arról kezdett faggatni, hogy amúgy becsekkoltunk-e már. Elsőre
nem is értettem, egy random bácsika miért kérdezgeti ezeket tőlem, mire
mosolyogva közölte, hogy övé hostel. Ó, az akkor mindjárt más! Érdeklődött az
túraterveinkről, s felajánlotta, hogy ad némi tanácsot a túraútvonalakkal
kapcsolatban. Elképesztően hasznosnak bizonyult, kaptam tőle egy szuper
térképet a nemzeti park főbb látványosságairól, sőt komplett útvonaltervet
készített nekünk a következő két napra, annak tudatában, hogy holnaptól már
másik szállásra költözünk. Kicsit sajnáltam is, hogy másnap utazunk tovább…






9.
nap – Wulingyuan: Tianzi-hegy és Yuanjiajie (2019. október 24.)





Kiadós
alvás erre napra sem jutott, már háromnegyed 8-kor csörgött az ébresztőóránk.
Gyors reggeli készülődést követően lecuccoltunk a recepcióhoz kicsekkolni, ahol
a tulajdonos bácsi fogadott minket. Még beszélgettem vele egy kicsit, megköszöntem
neki a szuper túratippeket, majd búcsúzásképpen beállítottam egy képre a
bejárati ajtóba, hogy meg legyen örökítve az utókornak, a szállodájával együtt. 





Innen egyből
a buszpályaudvarra vezetett az utunk, bár sikerült egy kiadós kerülővel
elkeveredni oda. Legalább útközben beszereztünk két adagnyi baozit elvitelre,
ami a későbbi reggelinket jelentette. Némi bolyongást követően megtaláltuk a
megfelelő pénztárat, ahol fejenként 13 jüanért megváltottuk a jegyet a Wulingyuan
(武陵源, Wǔlíngyuán) felé közlekedő buszra. Távozás előtt azért
rutinból visszakérdeztem, hogy mégis mikor indul a következő járat, mire a
pénztáros hölgy oldalra pillantva az órájára közölte – „Most.”


Rohanás!
Sovány disznó vágtában loholtunk keresztül az állomáson, majd felmutatva a
jegyeinket már pattantunk is fel az éppen induló buszra, amelyen éppen egy kínai
vámpíros fantasy-t vetítettek a fedélzeti tévében. Hamar telítődtem a
látottakkal, miután a császári időkben játszódó, szürrealitás fogalmát kimerítő
filmművészeti alkotás nagy részében kisminkelt, kosztümös figurák röpködtek
egymásnak a levegőben harcot imitálva, miközben visszataszító, méteres
körmeikkel karistolták egymást.


A buszút
Wulingyuanig nagyjából 40 perc lehetett. Ez a 40 ezer főt számláló kedves kis városka
a Zhangjiajie Nemzeti Park (湖南张家界国家森林公园, Húnán
Zhāngjiājiè Guójiā Sēnlín Gōngyuán) keleti csücskében fekszik, s kiváló
kiindulópontként szolgál a környező Tianzi-hegy, Baofeng-tó és Suoxi-völgy
felfedezéséhez. 



A település szinte teljes egészében az ideáramló túrázók
kiszolgálására rendezkedett be, számtalan étterem, fogadó, szálloda és hostel
követi egymást, viszont mindehhez egy kifejezetten hangulatos, ízlésesen
kialakított, szerethető környezet társul. 





Miután
lekeveredtünk a buszról, alig 500 métert kellett gyalogolnunk a szállásig,
melyet némi segítséggel sikerült csak megtalálnunk. Kifizettük és átvettük a
szobánkat, majd az itteni recepcióstól is kértünk néhány túratippet. Az előző
hosteles bácsihoz hasonlóan ő is egy rendkívül szemléletes, informatív
térképpel készült, s két napra lebontott, vállalható nehézségű útvonaltervet
állított össze nekünk. Egy szuper fordítóprogram segítségével a legapróbb
részletig elmagyarázott mindent, sőt még a parkbelépőket (225 CNY/fő), és az
elektromosautó-jegyeket (50 CNY/fő) is beszerezhettük nála, így azokért már nem
kellett külön a pénztárnál sorba állnunk.  Utóbbit nem kaptunk ekkor még kézhez, hanem csak
egy félórával később, WeChat-en küldte meg a bemutatandó kódot, amivel
átvehetjük majd a helyszínen a jegyeket.





Immár a
belépőkkel a zsebben, indulhatott a várva várt kirándulás! A szállásunk alig
300 méterre helyezkedett el a nemzeti park wulingyuani bejáratától (武陵源门
票站), melyet egy impozáns, nyolcemeletes pagoda jelzett. 



Érdekesség,
hogy a kisebb vagyonnal felérő, mágneskártyás parkbelépő egészen modern,
ujjlenyomatos védelmi rendszerrel van felvértezve, amit az első belépéskor kell
aktiválni, így elég hatékonyan le tudják korlátozni, hogy valóban csak a jegy
eredeti tulajdonosa léphessen be az érvényességi időn belül a park területére.


Miután
átkeveredtünk a biztonsági ellenőrzésen, a Tianzi-hegy felvonójának alsó
állomásához (索道下站, suǒ​dào xiàzhàn) közlekedő buszt kellett
megkeresnünk. Szerencsére ide alig néhányan igyekeztek, míg a másik irányokba (Water
Winding Four Gates felé) masszív sorokban várakoztak az emberek. 





Ezt
követően egy 20 perces buszút következett a Tianzi-hegy
(天子山，Tiānzi​shān) lábánál lévő kabinos felvonó-állomáshoz,
amelyhez meg kellett váltanunk a fejenként 72 jüanos jegyeket. 



Rajtunk kívül
alig néhány lélek lézengett errefelé, így saját kabin jutott nekünk, ahonnan
zavartalanul ámuldozhattunk, videózhattunk, fényképezhettünk a közel
nyolcperces út alatt. Egyszerűen lélegzetelállító sziklatornyok mentén siklottunk
el, melyek felfelé menetben, egymás után bukkantak elő a ködös félhomályból. 







Miután
felértünk a felvonó felső végállomásához, fotóztunk egy sort a kilátóteraszról,
majd az épületkomplexum melletti kis parkolóba igyekeztünk, ahonnan indult is a
busz tovább a Tianzi-hegység legfontosabb túraútvonalainak kiindulóhelyéhez, a Helong Parkhoz 贺龙
公园 (Hè​ Lóng gōng​yuán). Az első látnivaló, amibe itt
botlottunk Helong hatalmas bronzszobra volt, mely egy aprólékosan megmunkált
lovat és egy sziklaszerűen fölé tornyosuló férfialakot ábrázolt. 



Eztán a Yunqing-sziklaként (云青岩, Yúnqīngyán)
ismert kilátóterasz felé vettük az útirányt, ahonnan páratlan kilátás nyílt az alant
elterülő, karcsú sziklatornyok egész erdejére. 





Egészen magával ragadó látványt
nyújtottak ezek az ég felé törő, keskeny sziklaképződmények, melyeket a
leglehetettelenebb helyeken borított növényzet, mintha mi sem lenne
természetesebb, minthogy több száz méter magasban, zsebkendőnyi területen, egy
szikla oldalában vet gyökeret a fa. 



A látványban nem győztünk gyönyörködni,
viszont a folyamatosan érkező kínai turistacsoportok hatására nem igazán
lehetett lecövekelni egy adott helyen. 



Több, kisebb kilátót is végigjártunk a
közelben, ahonnan kicsit más irányból csodálhattuk meg a völgyet, majd déli
irányban haladtunk tovább, a több emeletes Tianzi-pavilon
(天子阁, Tiānzi​gé) felé. Itt beiktattunk egy szusszanásnyi
pihenőidőt, s elnyammogtunk egy-egy babpasztával töltött, meleg szezámos gombócot,
amit a kisebb-nagyobb harapnivalókat árusító nénikéknél lehetett kapni. 





Folytatva
az utunkat, a következő 800 méteren gyakorlatilag végig csak lefelé kellett
lépcsőznünk a völgybe, melyet elnézve már előre fogtuk a fejünket, mekkora
szenvedés lesz visszafelé menetben megmászni. Azt előre tudtuk, hogy a Tianzi-hegy
leghosszabb, és egyben legnehezebb túraútvonalán, az 5898 lépcsőt számláló
Wolong-gerincen nem megyünk végig egészen a „10 mérföldes természetes galéria” fantázianévvel illetett pontig, hanem
megelégszünk a Tiantai-teraszról (天台, Tiān​tāi)
nyíló, csodálatos panorámával. 



Ide is egy meredek (186 fokos) lépcsősor
vezetett fel, de megérte a fáradságos kitérőt, újfent pazar látványban volt
részünk. 





Itt
pihentünk egy sort, mielőtt visszaindultunk volna a korábbi, hosszú lépcsősoron
a Tianzi-pavilonhoz. A ráérős, nyugdíjas tempó ellenére alaposan leizzadtunk,
mire megjártuk ezt a távot. Szerencsére a közelben található, „Harcilovak Kiképzése” (武士训马, Wǔ​shì xùn
mǎ)
névre keresztelt látképet már egy minimális kitérővel be tudtuk iktatni. 







Ezt
követően elbattyogtunk abba a buszmegállóba, ahonnan a Dingxiangrong-kereszteződés felé (nyugati irányba) indultak
járatok. Sikerült is elcsípni a következő buszt, amelyen jó 25 percet
zötykölődtünk, mire átkeveredtünk a szomszédos hegyre.


Innen
azonban nem busszal, hanem egy speciális, elektromos meghajtású, kis zöld járművel
mehettünk tovább, amire előre megváltottuk a hosteles bácsinál a jegyet. 



Bemutattuk a WeChat-en tőle kapott kódot, mire kiadták nekünk az oda- és
visszaútra szóló jegyeket, s már indulhattunk is a következő menettel a Laowuchang (老屋场, Lǎowūcháng),
azaz a „Régi ház környékére”. Láthatóan ez a Zhangjiajie Nemzeti Park egyik
legkevésbé kiépített része, viszont fejletlensége ellenére bámulatosan szép
látképpel rendelkezik. A fő látványosságnak az „Égi mezőként” (空中田园, Kōng​zhōng
tián​yuán) ismert, több száz méter magasan, az egyik laposabb hegycsúcson
kialakított kis rizsföld számít, melyet a helyi népcsoporthoz tartozó emberek
művelgetnek. 



Mindemellett fantasztikus panoráma tárul innen is a szemünk elé,
ráadásul az egyik sziklaszirtről kiváló rálátás nyílik a világ legmagasabb
kültéri liftjeként ismert Bailong
Elevatorre (百龙, Bǎi lóng),
mely kevesebb, mint két perc alatt repíti az embert a szédítő 326 méteres
magasságba.  





Ahogy
Andival azonnal megállapítottuk, a nemzeti parknak erre a kevésbé frekventált
részére meglepően sok koreai turista érkezett, gyakorlatilag rajtunk kívül
mindenki koreai volt. Még döbbenetesebb az a tény, hogy a szerény kis
portékájukat, magvakat, aszalványokat, gyökereket és frissítőket (még Soju-t
is!) árusító helyiek koreaiul (!) is feliratozták az egyes árucikkeket, elég
nyilvánvalóvá téve, milyen célcsoportra is fókuszálnak valójában. A kilátók
mellett külön fotós bácsi várta létrával a látogatókat, aki a helyszínen
készített képeket egyből nyomtatta is ki – mindezt egy szerény, ágakból összeeszkábált
kis tákolmány sarkában. 











Andi
folyamatosan vigyorgott a sok koreai láttán, akik összehasonlíthatatlanabbul
udvariasabban viselkedtek, mint a kínaiak. Az egyik férfi legalább bő
negyedórát várt minden zokszó nélkül a feleségével, hogy sorra kerüljenek a
sziklaperem szélén lévő kilátóhoz. 







Miután
bejártuk az itteni részeket, visszaballagtunk a „green bus” megállóba, mellyel
visszaértünk a korábbi kereszteződéshez. Itt összefutottunk két elég
kétségbeesett francia lánnyal, akik lehetőleg minél olcsóbban szerettek volna
visszajutni Wulingyuanbe úgy, hogy ne kelljen kabinos felvonóra vagy Bailong-liftre
költeniük. Mivel masszív extra kilométereket sem igazán akartak gyalogolni, ezen
a ponton az opcióik meglehetősen limitáltak voltak. Mégis, miért jönnek az
ilyenek túrázni egyáltalán? Segítettünk nekik elmagyarázni a térképünk alapján a
lehetőségeiket, majd vártuk a következő buszt, amivel tovább mehettünk a Tianqiao megállóhoz, ahonnan a nemzeti
park legismertebb részét, a híres Yuanjiajiét
(袁家界, Yuánjiājiè) terveztük bejárni. Itt találhatóak azok a
csodálatos sziklatornyok, melyek a világhírű mozifilm, az Avatar jellegzetes lebegő hegyeit inspirálták.








Döbbenetesen
szép túraútvonalon haladtunk végig, s bár már a késő délutáni órákat tapostuk, szerencsére
még nem sötétedett annyira, hogy ne tudjuk gyönyörködni így is a fenséges
tájban.





Az egyik
első fontosabb látnivalónak a „Világ Első
Hídja” (天下第一桥, Tiānxià
dì yī qiáo) névvel illetett, 50 méter hosszú, természetes boltív bizonyult,
mely 350 méter magasban köt össze két hatalmas sziklát. 






Elsőre talán nem is
tűnik fel, milyen hihetetlenül ritka és érdekes képződményről van szó, mivel a növényzet
alaposan benőtte az oldalát, úgyhogy érdemes alaposabban szemügyre venni
közelebbről is. A természet alkotta kőhíd és a túlsó szikla, ahova átvezet,
szinte végig piros kívánságszalagokkal van teleaggatva. Sajnos itt is bezárt
már a szalagárusító bódé, így ezúttal is inkább csak magunkban mormoltuk el a
szívünk leghőbb vágyát, hátha az is elégnek bizonyul. 



Ezután
elhaladtunk a kőteknőssel díszített kis tavacska, a Hosszú Élet-tó mellett, majd végre következhetett az általunk
leginkább várt része az egész parknak, ugyanis az Avatarból ismert
Halleluja-hegyhez, a „Mennyország
Pillérjének” (乾坤一柱, Qiánkūn
yī zhù) nevezett 150 méter magas sziklatoronyhoz érkeztünk. 





A szédítő
mélységben elterülő, sűrű erdőségből kinőtt, hatalmas, karcsú gránitoszlop valami
egészen fenséges látványt nyújtott. A képeken egyáltalán nem jön át, milyen
elképesztő méretei is vannak valójában, még a fényképezőgép objektívje sem
tudta befogni teljes valójában, így inkább több részletben fotóztam le, amit
majd panorámaképpé lehet majd összemosni. Azzal, hogy ezt is láthattuk a saját
szemeinkkel, egy fontos pontot pipálhattunk ki a bakancslistánkról, s
elégedetten folytathattuk az utunkat.





Az utolsó
fontosabb megállónak a „Varázslatos Terasz”
(迷魂台, Míhúntái) fantázianévvel illetett kilátópont bizonyult, ahonnan
a legkülönbözőbb méretű és formájú sziklatornyok egész erdejét csodálhattuk meg.
Itt már nem is igazán a táj szolgált a legfőbb látnivalóként, hanem a vadmajmok
egy kisebb csoportja, akik a korláton üldögélve várták, hogy esetleg az erre
járó túrázók révén valamilyen finom falat üsse a markukat. A majmok etetését és
bárminemű hergelését, ingerlését tiltó táblák ellenére mindig akadnak egyesek,
akik fittyet hánynak a szabályokra, utána pedig felháborodnak, ha az állat
megharapja, megkarmolja őket.





Mi tisztes
távolságból, a telét felapplikálva fotózgattuk a költő módjára a messzeségbe
bámuló majmócákat, majd lekanyarodtunk a legközelebbi parkoló felé.


Innen busz
vitt minket a grandiózus Bailong-lift
(百龙, Bǎi
lóng) felső végállomásához, ahol először még be
kellett szereznünk a jegyeket (65 CNY/fő). A pénztárnál türelmesen kivártunk,
hogy az előttünk álló két katalán férfi teátrális mozdulatokkal gesztikulálva
elégedetlenkedjen egy sort a szerencsétlen pénztáros hölggyel, akit a
nemzetközi szótárból jól ismert „Hárpia! Hárpia!” jelzőkkel illettek.


Sajnos a
látványos, kétperces liftezésből semmit sem láttunk már, miután időközben
teljesen besötétedett. A lenti állomástól egy rövid, pár perces buszút vezetett
a Water Winding Four Gates parkolójába, ahonnan egy újabb, immár félórás
menettel juthattunk vissza a park wulingyuani bejáratához.






Visszabattyogtunk
a szállásra, útközben feltankoltunk egy nagy ballonnyi, némileg túlárazott
ásványvízből, majd lepakolva a túracuccokat elindultunk vacsoranézőbe. Alig
léptünk ki a hostel ajtaján, egy csajszi szólított meg minket, afelől
érdeklődve, hogy tudjuk-e, merre fogunk vacsorázni. Elsőre azt hittük, ránk
akar majd tukmálni valamit, de látva a heztiáló válaszainkat, megnyugtatott,
hogy ő hostelünk managere, s csak segíteni szeretne. Ajánlott egy szuper hot
pot éttermet (Lao Zhao Tai, 老赵台) pár száz
méterre innen, sőt még WeChat-en is átküldte a hely nevét, címét, hogy biztosan
megtaláljuk. Jól is jött jelen esetben az megbízható ajánlás, mivel a mai
fárasztó nap után nem lett volna erőnk étterem után kajtatni.





Az már első
pillantásra egyértelművé vált, hogy egy kifejezetten népszerű helyről van szó,
mivel sorszámot osztogattak az újonnan érkezett vendégeknek, akik már lassan csoportokba
verődve tolongtak a bejáratnál. Nekünk a #20-as sorszám jutott, ami nem igazán bírt
különösebb jelentéstartalommal, miután megfigyelve az egyes cetlikre firkantott
számokat, minden sormintát nélkülözve, véletlenszerűen követték egymást. Bő
félórás várakozás várt ránk, de minden szinten megérte minden percét!


Az öt
jellegzetes, helyi hot potos – halas, csirkés, belsőséges, sertéshúsos, háromhúsos
– ételből mi az utóbbit választottuk, így a szalonna és két adag marhaborda
mellé kértünk még kínai kelt, retket, jam gyökeret, japán gombát, cérnagombát,
gyömbért, újhagymát és fokhagymát.


Mihelyst
megüresedett az asztalunk, érkezett a séf, villámgyorsan felapplikálta az
asztal közepén lévő főzőpultra a mobil pára- és szagelszívó alkalmatosságot, s
nekilátott az alaplé kotyvasztásának, majd egy piruettel továbblibbent a
következő asztalhoz. Több séf járt fel-alá az asztalok között monitorozva, hol
kell némi asszisztencia, kavargatott egy sort, majd ment tovább. 





Időközben
megérkezett az ízléses bambusztálban felszolgált rizs is, majd amikor már jónak
tűnt a hot pot lé, elkezdhettük beleadagolni a húsokat, zöldségeket. 





Az már az
alapanyagok mennyiségéből kiviláglott, hogy ez nem egy két fős adag lesz a
végén, viszont minden olyan döbbenetesen finomra sikeredett, hogy vétek lett
volna bármit is veszni hagyni. Jó 2,5-3 órát ültünk fölötte, de sikerült
elpusztítani a mennyi lakoma oroszlánrészét, melyhez menetközben még egy kis helyi
rizspálinkát is legurítottunk. Ennek a vacsorának minden centje megérte, még ha
annyiba is került, mint kettőnk kétnapnyi szállásdíja az itteni hostelben
összesen.


Tettünk még
egy nagyobb háztömb kört, mielőtt elégedetten visszaballagtunk a szállásra.
Milyen szuper nap volt!








10.
nap – Wulingyuan: Az Aranyostor-patak mentén (2019. október 25.)





Még javában
az igazak álmát aludtam, amikor reggel 8 óra körül Andi odahajolt mellém és kedvesen
a fülembe súgta:


-      
„Lacó,
szakad az eső…”


-      
„…Mi…Ja…eső…akkor…nincs…nincs
értelme felkelni…aludjunk…aludjunk tovább…pfff… – s azzal a lendülettel
zuhant is vissza a fejem a párnára.


Végül negyed
10 körül keltünk csak fel, frissen, kipihenten, az út során először. Kint
továbbra is ellentmondást nem tűrően szakadt az eső, úgyhogy fölöslegesnek
bizonyult bárminemű sietség.


Kényelmesen
összekészülődtünk, előtúrtuk az esőkabátokat, felapplikáltuk a táskák
esővédőit, majd lebattyogtunk a recepcióra, ahol ajánlottak a közelben egy
reggeliző helyet. Vettünk egy lapos lepénykét, amiben valamilyen lila töltelék
figyelt, valamint egy hosszú, fánkszerű valamit, amit csípős paprikás és enyhén
fűszeres trutyival megkenve fogyasztottunk. Desszert gyanánt beszereztünk egy
fürt banánt a szomszédos zöldségesnél, majd a park bejárata felé vettük az
útirányt.


Legnagyobb
meglepetésemre rajtunk kívül is bőven akadtak olyan idióták, akik szakadó
esőben indultak túrázni. Sőt a többség – a szivárvány minden színében pompázó
esőkabátok mellé – még hasonló színű cipővédő mamusszal is felszerelkezett,
amit Andi kifejezetten irigyelt tőlük.


Ezúttal a
másik fő útirányba (Water Winding Four
Gates, 水绕四
门，Shuǐràosìmén) induló buszra szálltunk fel. Sajnos elsőre
eltévesztettük a megállót, s eggyel korábban (a „10 mérföldes természetes
galéria” túraösvény végénél) szálltunk le a kelleténél, úgyhogy várhattunk egy
bő félórát a következő járatra, amire épphogy csak sikerült felpréselnünk
magunkat.


Innen már
csak egy rövidebb buszozásra volt szükség, s indulhatott a rendhagyó,
esőáztatta túra a csodálatos sziklatornyok tövében csordogáló Aranyostor-patak (金鞭溪, Jīnbiānxī)
mentén. A 2,5-3 órásra becsült út szerencsére végig lapos, könnyen járható, kiépített
ösvényen haladt, mely így kellemes levezetésnek ígérkezett a tegnapi fárasztó
nap után.




A patak
mentén vezető út teljesen másfajta csodákat tartogatott, mint amilyenek a
korábbi napokon láthattunk. A békésen csordogáló, girbegurba patakocska elképesztő
nyugalmat árasztott, amikor pedig felnéztünk a körülöttünk magasodó
sziklatornyokra, hegycsúcsokra, melyek sejtelmesen felszálló vízpárába
burkolództak, szinte külön örültünk, hogy az esőnek köszönhetően ebben a
látványban is részünk lehet. Tucatnyi híres sziklaképződményt csodálhattunk
meg, a „Férj és feleség”, az „Anya a babájával”, a „Suttogó házaspár”, „Teve-csúcs” illetve a Gorkij-szikla
mind rendkívül találó névnek bizonyult. Több helyen voltak kihelyezve rövid
sztorik, történetek is, melyek a park adott részeihez, egyes sziklákhoz
kötődnek. Írtak például egy híres kínai tudósról, aki a császári könyvégetés
előtt ide menekült, s az egyik itteni szikla tövében rejtett el egy híres
könyvet.




Megálltunk
az egyik ismertebb forrásnál is, melynek vizéről azt tartják, hogy olyan
ásványi anyagokat tartalmaz, amik a hosszú és egészséges életet segítik,
úgyhogy ennek örömére néhány kortyot én is ittam belőle.


Szintén
érdekesnek tartottuk azokat a sziklafalakat, melyek oldalát a szomszédos fák
gyökerei nyomják ki, aminek hatására olyan hatást keltenek, mintha kő és növény
egybeolvadna.


A
túraösvény mentén szerencsére több helyen alakítottak ki pihenőhelyeket és
mosdókat, ahol lehetett szusszanni egy kicsit. Az egyik kis folyami ér fölött
átívelő, pöttöm függőhídnál is megálltunk, ahol éppen egy nyugdíjasokból álló
kisebb csapat fotózkodott éppen. Láthatóan nagyon élvezték a függőhíd közepén
állva a folytonos imbolygást, majd miután kievickéltek a végére, átadták a
terepet nekem, míg Andi előkapta a fényképezőgépet. Az egyik bácsi, fokozva az
izgalmakat, még vigyorogva alaposan be is lengette nekem a hidat, hogy ugyan ne
legyen már olyan könnyű végigjönni rajta. Miután imbolyogva bár, de sikeresen
átértem a túloldalra, a műveleten jól szórakozó nyugdíjas kontingens önfeledt
tapssal jutalmazta a produkciót.


Az
Aranyostor-patak menti túra végül a nemzeti park főbejáratánál kialakított,
rendkívül hangulatos Nagy Oxigén Parknál
(大氧吧广场, Dà yǎngba guǎngchǎng) ért véget, melyet minden irányból
magas sziklaképződmények fognak közre. Aki ebből az irányból érkezik először a
parkba, keresve sem kívánhat ennél ütősebb nyitányt.



Andival
egyetértettünk abban, hogy így délután 3 óra körül, már semmi értelme sem lenne
elzarándokolni a többórás, nehezített terepen megközelíthető Huangshi falucskába (黄石寨, Huángshí
zhài), hanem hagyjuk meg ezt egy lazább napnak, s térjünk vissza Wulingyouanbe.


Éppen a
kijárat felé haladtunk, amikor több tucatnyi majomra lettünk figyelmesek, akik
az erdőből előmerészkedve igyekeztek kaját lejmolni az elhaladó túrázóktól,
akik magasról tettek az állatok etetését tiltó szabályokra. Ez már csak azért
sem jó ötlet, mivel az egyre jobban felbátorodó majmócák időnként nemcsak a
kaját, hanem más értékeket, mobiltelefont, fényképezőgépet is lazán kikapják az
emberek kezéből.


A majmos
intermezzót követően elballagtunk a kijáratig, majd felpattanva a következő
Wulingyuan felé menő kisbuszra (10 CNY/fő) figyelhettük, ahogy a nemzeti park
csodálatos sziklatornyai tovatűnnek a ködben.



Visszaérve
a szállásra lepakoltunk, rendbe szedtük egy kicsit magunkat, majd elindultunk
felfedezni Wulingyuan kicsiny, mindössze néhány utcából álló, bájos óvárosát,
mely a hangulatos Nyugati utca (西街, Xī jiē)
környékére korlátozódik. Az utca elejénél egy meglehetősen eklektikus stílusú
többszintes, lampionokkal teleaggatott épület köszönti a látogatót, mely
szomszédságában egy jellegzetes vízkerék is helyet kapott. 




Innen
kiindulva szépen lassan felfedeztük a környező utcácskákat, melyek számtalan
kézműves terméket, teát, helyi édességet árusító boltnak adtak otthont. Az
egyik helyen be is vásároltunk helyi Hunan tartománybéli teákból. Mivel Andi
nagyon szeretett volna vörös teát is hozni, leálltam alkudozni a boltossal, aki
a végére 35 jüanért odaadta az 50 jüanért hirdetett teáját.


Megálltunk
egy különleges, kis fekete kockaformájú teaédesítőket árusító boltnál is, ahol
a néni megkóstoltatta velünk a különböző ízesítésű, enyhén karamellizált cukrokat.
Bár sosem cukrozzuk a teánkat, még vittünk is volna haza kóstolóba egy keveset,
ha nem ilyen hatalmas, családi kiszerelésben árulták volna. Mondjuk, valószínűleg
amúgy sem a teába kerültek volna, hanem mi szopogattuk volna el őket. Talán
jobb is így.


Viszonylag
hamar be lehetett járni az óváros sikátorait, úgyhogy az este következő
felvonásában a vacsorahely találásé lett a főszerep. Ezúttal nem kellett ezen
olyan sokat gondolkodni, ugyanis Andi már menetközben kinézett magának egy
helyet, csak vissza kellett találnunk oda.


Rövid
bolyongást követően sikerült is visszakeverednünk ehhez a kis családi
étteremhez, mely a főútról nyíló mellékutcában, egy műpálmákkal szegélyezett
szórakozóhely mellett kapott helyet. Miután lecuccoltunk az egyik asztalhoz,
odasietett a pincérhölgy, majd kedvesen megkérdezte kínaiul, hogy mit
szeretnénk enni. Mittudomén?! Azt se tudjuk, mi van egyáltalán. Mivel nem
igazán állt rendelkezésre képekkel ellátott menü, a pulthoz járulva próbáltuk
kézzel-lábbal (s az én szerény kínai tudásommal) elmutogatni a kínálatból mi
mindent szeretnénk enni. A végeredmény végül minket igazolt, minden zseniálisan
finomra sikeredett. Kértünk fokhagymával, újhagymával, zöld és vörös
pepperonival átforgatott sárgamarhasültet, újhagymás lében ázó tofut, valamint erős
paprikával meghintett, fűszeres sültpadlizsánt, amihez egy kancsó jázmintea
érkezett.






A vacsit
követően visszabattyogtunk a szállásra, ahol megkértük a segítőkész hosteles
csajszit, hogy intézzen nekünk taxit holnap reggelre ki a reptérre, majd
befizettük a reggelinek a díját.








11.
nap – Lijiang (2019. október 26.)





A tegnapi
pihenős nap után kifejezetten nehezen viseltük, hogy újfent hajnalok hajnalán
kellett kelnünk, miután pontban 6:00-kor az ébresztőóra ellentmondást nem
tűrően kizavart minket az ágyból. Gyors készülődést követően indulásra készen
álltunk, úgyhogy zsebünkben a tegnap este kiváltott reggelizős kuponnal
átsiettünk a hosteltől pár háznyira lévő kis étterembe, ahol meglepően
változatos reggeli várt minket. A választható paletta fűszeres rizsből, kétféle
(vörösbabpasztás és natúr) gombócból, főtt tojásból, csípős paprikás
csalamádészerűségből, valamint rendkívül ízletes, marhahúsos tésztalevesből
állt, amit mindenféle erős fűszerrel, s egyéb hozzávalóval lehetett még
felturbózni. 





A kiadós és
várakozáson felüli reggelit követően elégedetten tértünk vissza a szállásra,
hogy immár teljes menetfelszerelésben cuccoljunk le a már lent várakozó taxihoz.
Egy jól öltözött, menő üzletemberre emlékeztető sofőrt kaptunk, aki úgy tűnt,
mintha a kora reggeli céges értekezlete előtt még leugrott volna taxizni egyet.
Azt hamar leszűrhettük, hogy őt nemigazán a szabálykövető kínai fából faragták,
mivel olyan lazán ignorálta a vakuszerűen villantó sebességmérő kamerákat és a
korlátozó táblákat, hogy öröm volt nézni. Ha csak a traffipaxok harmada volt
élesítve, még úgy is tetemes büntetést sikerült szerintem összehoznia.   





Az út
nagyjából 40 perc lehetett a zhangjiajiei reptérig. A tájat kémlelni menetközben
amúgy sem igazán lehetett, mivel a tegnapról hátramaradt eső okán hűvös, komor,
szürke késő őszi látkép fogadott minket mindenfelé. 



A terminálépület
bejáratánál újfent robbanószeres ellenőrzésbe futottunk bele, majd ezen átcsusszanva
a Loong Air check-in pultjához
járultunk. Elérkezett a nagy pillanat! Most kiderül, hogy az idegőrlő
repjegyvételi mizéria végén csak a pénzünket emelték le, vagy egy létező foglalást
is kaptunk cserébe. Gondosan előkészítettem a Ctrip-es visszaigazoló emailt, majd
alig palástolt aggodalommal az arcomon odaléptem az utasfelvételi pulthoz. Egy
hatalmas kő esett le a szívemről, amikor pár másodpercnyi hatásszünetet
követően már pötyögték is be az adatainkat, s mire feleszméltünk volna, már a
kezünkbe is nyomták a beszállókártyát.


A
biztonsági ellenőrzéseket követően megtöltöttük a palackjainkat vízzel, majd
letelepedtünk a beszállókapuk mellé, várva, hogy a Loong Air bugyikék színben pompázó gépe becsorogjon a terminál
mellé. A várakozást Andi töltötte el a legaktívabban, miután végig pajkoskodott
egy mögöttünk ülő kíváncsi kislánnyal, aki folyton bebújt az ülés mögé, ha Andi
felé fordult.

A gépünk
délelőtt negyed 11 körül indult. Sajnos ezúttal nem ablak mellé kaptunk helyet,
ez a kiváltság egy meglehetősen mogorva bácsinak jutott, akinek valahogy mindig
sikerült úgy helyezkednie, hogy teljesen kitakarja a maradék kilátást is. Persze
ez engem egy cseppet sem zavart, lazán megkértem időnként, hogy engedjen oda
engem is fotózni, mire az öreg néhány felháborodott morgással igyekezett
érzékeltetni azt a hatalmas terhet, amit ez a pofátlan kérés jelentett neki.


Fedélzeti ellátás
gyanánt kaptunk egy-egy meleg, sajtos-uborkás szendvicset (amely a kötelező
szénhidrát- és kalóriabevitelen kívül teljességgel értelmezhetetlen éteknek
bizonyult) és a Nongfu ásványvíznek Loong Aires logóval kiegészített
változatát.





A szűk
másfél órás repülőutat követően, nagyjából dél körül landoltunk a Lijiang Sanyi Nemzetközi Repülőtéren (丽江三义国际机场). Hehe,
igen, Sanyinak nevezték el a repteret! Ez nem szűnik meg viccesnek lenni.




Begyűjtöttük
a feladott poggyászainkat, majd a megkerestük a terminálépület elől induló
shuttle buszt, mellyel a jó 25 kilométerre lévő Lijiang (丽江, Lìjiāng) városába
lehet eljutni. A jegy fejenként 20 jüanba került, s nagyjából 30-35 perc
lehetett, míg elértük a városközpontban lévő buszterminált. Útközben feszülten
követtem az offline térképen, hogy a szállásunkhoz képest merre vezet a busz
útja, megéri-e leszállni valahol korábban, de végül inkább maradtunk a
végállomásig.


Mivel így
jó messze kerültünk a hosteltől, fel sem merült bennünk, hogy gyalog próbáljunk
elcipekedni odáig, így a többi utastárssal egyetemben kiálltunk az útszélére
taxit fogni. Egészen eddig úgy kellett elhessegetni az állandóan ránk repülő
taxisokat, erre itt meg szinte könyörögni kellett, hogy végre vegyenek észre
minket. Végül sikerült leinteni egyet, amit egy anyukánk korabeli néni
vezetett. Taximéter alapján, s korrekt árért (15  CNY) hozott el, viszont mivel a szállás (Riverside Qiji Guesthouse) szűk kis
utcájába nem hajthatott be, a szomszédos főút mentén rakott ki minket.





Innen nem
tűnt egy bonyolult feladványnak eltalálni az offline térképünkön nagyjából 100
méterre lévő hostelbe, az egyetlen bökkenő az volt, hogy a GPS által jelzett
helyen egy ledózerolt épület romjai figyeltek vissza ránk. 


-      
„Hát,
itt valószínűleg nem fogunk megszállni!” – állapítottuk meg nagy bölcsen.


Össze-vissza
forgattam a Maps.me térképét, mire két másik pötty is feltűnt a mi szállásunk
nevével, úgyhogy elbaktattunk arra is, ám azokon csak mezei lakóházakat
találtunk. Jobb ötlet híján, átkeveredtünk a párhuzamos sikátorba, hátha onnan
nyílik a bejárat, de az sem bizonyult egy nyerő ötletnek. Itt legalább
találtunk két szálláshelyhez hasonlító vendégházat, igaz mindkettőnek más neve
volt. Bementem az egyikbe segítséget kérni, bár kicsit furának találtam a
szitut, hogy az egyik szállásadótól kérdezem, hol található a közeli
versenytársa. A hosteles hölgy alaposan rámeredt a Bookingos visszaigazoló
papírunkra, majd a recepcióhoz terelt minket becsekkolni.


-      
„Köszönjük,
már van foglalásunk… ez lenne az. Tudna segíteni, hol találjuk ezt a helyet?”
– lengettem a foglalásos papírt.


-      
„Ó,
ezek mi vagyunk.” – felelte a hölgy egy enyhe félmosolyt megeresztve.


Miután
becsekkoltunk, feledtetve az idejutás körüli mizériát, a tulajdonos csajszi
meghívott minket egy csésze teára, amit egészen szertartásos módon készített
elő.



Ezt
követően lepakoltunk a szobánkban, majd elindultunk felfedezni az óvárost,
melynek déli kapuja (南门) alig egy kőhajításra volt tőlünk, a
főút túloldalán. Az itt lévő információs pultnál ugyan kértünk egy ingyenes térképet,
melyen jelölve voltak a főbb látnivalók, ám annyira hangulatosnak találtunk az
összes utcácskát, hogy pár száz méter után el is tettük a táska mélyére. Csak úgy
lazán, minden különösebb cél nélkül sétálgattunk tovább, s élveztük a tradicionális
stílusú, gazdagon díszített faházak alkotta autentikus óvárosi hangulatot. 

Gyakorlatilag minden második épületet lefotóztuk volna, olyan elképesztően
néztek ki, pedig többségük egyszerű étterem, kézműves bolt vagy vendégház volt.
Minden egyes kis girbegurba sikátor, átjáró egy újabb izgalmas szeletét tárta
fel az óvárosnak. A látvánnyal egyszerűen nem lehetett be telni, csak kapkodtuk
a fejünket (és a fényképezőgépünket), hogy minden olyan szegletét megörökíthessük,
ami valamiért nagy hatással volt ránk.











Az óváros
szíve felé haladva egyre több kézművesbolt, falatozó és étterem kapott helyet,
míg a szálláshelyek többsége inkább a külső utcácskákban található.




Az egyik helyi
süteményeket árusító helynél meg is torpantunk, mivel Andi tekintetéből azt szűrtem
le, bármi is legyen az a friss, jó illatú, ropogós finomság, amit éppen
kiraktak a bolt ablakába, azt bizony mi most ki fogjuk próbálni. A kerek, kis
sült bucik valójában különféle virágszirmos tölteléket rejtettek magukban, s egyik
finomabb volt, mint a másik. Andi különösen rácuppant ezekre a virágos sütikre (鲜花饼, xiānhuābǐng),
melyek amúgy híres Jünnan tartománybéli specialitásnak számítanak.






Alaposan
végigmustráltuk a boltok kínálatait, legyen szó valamilyen kézműves portékáról,
festményekről, ruháról vagy egyéb csecsebecsékről. Az egyik legérdekesebb
helynek a tradicionális eljárással készített papírokat, füzeteket, noteszokat
árusító Dongba papírbolt bizonyult, ahol el is időztünk egy kicsit. A Lijiang
környéki régióban élő Naxi népcsoport
által használt, ősi Dongba papírkészítési
eljárás közel 1800 éves hagyományokra tekint vissza. Andi teljes ámulattal
nézegette az egyes köteteket, szagolgatta a friss, tiszta, vastag papír
lapjait, s lelkiekben már elképzelte, ahogy a következő naplójának majd egy
ilyen füzetkét tölt meg emlékeivel. Ki is néztük az egyik könyvecskét, melynek borítójára
egy eredeti levél volt préselve, de egyelőre még nem vettük meg, hátha látunk
még máshol is hasonlót, vagy akár szebbet it. Mindenesetre megjelöltük a bolt
helyét a telefonos térképen, s megérdeklődtük a holnapi nyitvatartási idejüket,
hogy mindenképpen visszataláljunk még időben ide.








Ahogy
andalogtunk tovább, egyik ámulatból estünk a másikba, ahogy a virágok ezreivel
feldíszített terecskék és hangulatos kanálisok mellett haladtunk el. Mintha
presztízskérdést csináltak volna a helyiek abból, hogy a legutolsó kis
négyzetcentimétert is virággal kell kitölteni – mindenesetre sikerült! És az
egy dolog, hogy az óváros minden szegletét virággal halmozták el, egy külön locsolóbrigád
folyamatosan járja az utcákat egy vizestömővel és öntözi őket. 





A virág
mellett van egy másik tényező, mely szokatlanul magas koncentrációban van itt
jelen – a kínai zászló. Nem vicc, akármilyen keskeny kis utcáról is van szó,
abban biztosak lehetünk, hogy mindkét oldalon, nagyjából méterenként egy vörös
nemzeti lobogó van kihelyezve, hogy az ember egy pillanatra se felejtse el, melyik
országban is jár valójában. 



Ha esetleg önmagában a zászlók elképesztő
mennyiségén nem akadnánk fenn, az már végképp megfelelő kontextusba helyezi a
dolgot, hogy külön zászlókihajtogató brigádot is foglalkoztatnak, akiknek az a
nemes feladat jutott, hogy egy hosszú rúddal járva az utcákat visszaforgassák a
szél által felcsavarodott lobogókat, hogy azok megfelelően mutassanak, s szépen
lebeghessenek. 





Levonhatjuk
tehát a következtetést, hogy Lijiangban a virágboltosoknak és a (kínai)
zászlókészítő manufaktúrának mehet legjobban a szekér. Lehet, hogy pályát
választott az a szegény nénike is, aki kis pohárnyi lekváros rizssütit árult (5
jüanért darabját), úgyhogy megesett rajta a szívünk (és nem mellesleg a sütit
is megkívántuk), s vettünk tőle egy adagot. Ahh, rossz volt, mint a bűn!
Ízetlen, tömör tészta volt az egész, három falat után a következő kukában
végezte.






Elbattyogtunk
a Lijiangot 500 éven át kormányzó Mu család egykori rezidenciájáig, melynek
bejáratát egy négy oroszlán által őrzött fehérmárvány kapu jelzi. Mivel már
csak alig 20 perc maradt zárásig, inkább másnapra halasztottuk a bejárását, s
inkább folytattuk a sétát. 







Innen nem
messze kikeveredtünk az óváros szívének tartott Sifangjiére (四方街, Sìfāng jiē),
mely régen piactérként is szolgált. A négyszögletű tér nyugati oldalát a
jellegzetes Kegong Fang torony
határolja, mely a Naxi népcsoport védőszentjének, Sanduónak szentelt ünnepségek
központja szokott lenni. 







Körbenéztünk
a nyüzsgő téren, majd követve a jó illatokat kipróbáltunk néhány helyi
finomságot, többek között vastag, sült, enyhén csípős baba lepényt (粑粑, Bābā), amit krumpliból készítenek (nem
gyerekből), a koreai Gyeongju bread-re
hasonlító, édes vörösbabpasztával töltött, kockaalakú sütikét, no és persze a virágsütik
újabb és újabb verziót. 



Az ínyenc gourmet vonalat képviselők persze nyugodtan
választhatják az olajban kisütött szöcskét, pácolt lárvát és a pirított
hernyót, de nekünk már sült rovarszekció látványától is majd’ felfordult a
gyomrunk.






Ahogy
kezdett besötétedni, egyre másra gyúltak fel az egyes épületeket díszítő
hangulatvilágítások, lampionok, még hangulatossá téve a nyüzsgő óvárosi
utcácskákat és a kanálisokat. 



Egy ideig nézegettük még a kézműves boltok
kirakatait, de a vacsoraidő beköszöntével már egyre inkább csak kajakínálat
tűnt érdekesnek. Az étteremválasztáshoz ezúttal a Lonley Planet által ajánlott
listát böngésztük végig, melyből végül a tradicionális Naxi ételeket kínáló A Ma Yi Naxi Snack (阿妈意纳西饭食院，Āmāyì nàxī
fànshíyuàn) lett a befutó. 



Bár a könyves ajánló ellenére nem volt angol nyelvű
menüjük, a szerény kínai tudásom, illetve a guszta ételképek alapján egész jó
kis menüt rendeltünk ki magunknak. Kértünk előétel gyanánt szójaszószos,
mogyorós rizstésztát (鸡豆凉粉, Jīdòu
liángfěn), gombás-paprikás egytálételt (香锅山珍宝, Xiāngguō
shān zhēnbǎo), stílusosan fémlapáton felszolgált gombás marhahúst (云腿牛肝菌, Yún tuǐ niú gān jùn) rizzsel, egy üveg helyi Son Gha (松嘎, Sōng gā) sör kíséretében. Desszert
gyanánt pedig kipróbáltuk a bambuszba töltött, ragacsos, édes rizst (竹筒饭, Zhútǒng
fàn). 









Mindegyik
fogás rendkívül finom és ízletes volt, egy utolsó morzsát sem hagytunk a
tányérunkon.  Elégedetten és jóllakottan
indulhattunk vissza a szállásra.








12.
nap – Lijiang (2019. október 27.)





Kész
felüdülésként éltük meg a reggel 8:10-es kelést, melyre az egymást követő
korahajnali ébresztők, katonás készülődések, majd vonatállomásra, reptérre rohanások
közepette akkora szükségünk volt, mint az afrikai éhezőnek egy falat kenyérre.


A mai napot
is elég pihentetőre terveztük, egyedül a holnap reggeli vonatjegyek
beszerzésének kérdése adott okot különösebb izgalomra. Balszerencsénkre a vasútállomás
a város külső peremének legszélén, mindentől messze található, ahova gyalogosan
gyakorlatilag képtelenség kibumlizni. A szállástól számított bő 8 kilométeres
távra a taxi mellett a filléres költséget jelentő helyi buszjáratokat (#4 / #18)
is igénybe vehettük volna, bár a menetrendi gyakorisággal kapcsolatban nem
voltak eget rengető elvárásaim. A szállásunktól alig egy kilométernyire jelezte
a GPS a legközelebbi buszmegállót, úgyhogy első körben elindultunk arrafelé. Ahogy
baktattunk a főút mentén, a telefonom offline térképét bámulva észrevettem egy
másik vonatjegy-értékesítő pontot is alig 300 méternyire a korábban kinézett
buszmegállótól.


Gondoltuk,
adunk neki egy esélyt, mivel alig 5-10 perces kitérőnek ígérkezett. Első
látásra azt hittük rossz helyen járunk, mivel egy barátságtalan, komor kínai kormányépületet
találtunk a megadott cím alatt. Kicsit megszeppenve léptünk be a hatalmas
beltéri csarnokba, mely hűen tükrözte a 60-70-es évek szocialista közhivatalok
retró hangulatát, a kétméteres vöröscsillagos, sarlókalapácsos kínai címerrel,
a valószínűtlenül nagy bőrfotelokkal, s a szigorú tekintetű, egyenruhás
hivatalnokhölgyekkel. Ezt az összképet elnézve magam sem gondoltam volna, de ez
a hivatali középület valóban kihelyezett vonatjegy-értékesítőpontként is
szolgált.


Első körben
a két hosszú pult közül a jobb oldalinál ülő néninél próbálkoztunk, aki a
vonatjegy hallatán már csuklóból irányított is át a baloldali kolléganőjéhez,
aki végignézve rajtunk (külföldiek, hátizsákos turisták, jaj, ne!) már
szerintem előre a fejét fogta, hogyan kell majd megértetnie magát velünk. Valószínűleg
óriási kő esett le a szívéről, amikor megszólaltam kínaiul, amire ezúttal
kifejezetten nagy szükség is volt, nemcsak a vonat- és az jegykategória
kiválasztásánál, hanem, hogy segítsek értelmezni az útlevelünkben lévő főbb
adatokat. A legnagyobb zavart az erőben a vezetéknév-keresztnév sorrendje
okozta, amit elég nehezen tudtam vele megértetni. Ez már csak azért is bizarr, mivel
a kínaiaknál is ugyanaz a sorrend, mint nálunk. Referenciaként már mutattunk
mindent, korábbi vonatjegyet (arra is ráírják a nevet), repülőjárat
beszállókártyáját, mire nagy nehezen sikerült megértetni, melyik nevünk jön
előbb.


Miután nagy
nehezen letudtuk a nevekkel kapcsolatos mizériát, újabb fogas kérdést szegezett
nekünk – melyik kunmingi állomásra szeretnénk menni? Öö, van több is? Bevallom,
ennek nem igazán néztem utána, így jobb híján maradtunk a sima Kunmingnál. Nagy
nehezen sikerült lefoglalni a helyeinket, bár fejenként 5-5 CNY extra díjat
felszámoltak a jegyek (216 CNY/fő) mellé, mivel nem az állomáson szereztük be a
tiketteket. Kaptunk egy nyugtát, majd visszanyújtva az útleveleinket közölte a
hölgy, hogy ezzel meg is volnánk – az útleveleink lesznek majd egyben a
vonatjegyeink is.


Kétszer is
visszakérdeztem, hogy jól értem-e, főleg annak tudatában, hogy az állomások
bejáratainál csak úgy lehet átjutni a biztonsági ellenőrzésen, ha a nagyjából
5x8 centis kis kék vonatjegyeket bedugjuk a leolvasókapuba, ami elnyeli az
egészet, majd a kapunyitást követően a túloldalon adja vissza. Hogy ezt a
manővert, hogyan játsszuk el majd a böhömnagy útlevéllel, elképzelni sem
tudtam.





A sikeres
jegyvásárlást követően megkönnyebbülten indultunk vissza az városközpontba. Megspóroltunk
egy csomó időt ezzel a körrel, amit így az óváros maradék részének
felfedezésére fordíthattunk. Mielőtt belevetettük volna magunkat a nézelődésbe,
betértünk az egyik kisboltba vizet venni. A pénztáros pultnál egy 8-9 év körüli
kislányt találtunk, aki a matekházija fölé görnyedve törte a fejét a
megoldáson. Egykedvűen kiszámolta a visszajárót, majd egy nagy sóhaj
kíséretében visszatért az egyenleteihez.


Innen már
egyenesen az óváros felé vettük az irányt. Ezúttal a nyugati oldalról
közelítettük meg, így teljesen új részeket is bejárhattunk. Szétnéztünk például
a helyi kistermelői piacon, ahol az árusok lelkesen ajánlgatták portékáikat a friss
zöldség- és gyümölcskupacok mögül. 



Lopva készítettem róluk egy-egy képet, majd
a különböző szárított gombákat, gyökereket, aszalványokat és fűszereket árusító
standokat nézegettük végig. 



Reggeli gyanánt vettünk néhány rózsasütit és egy
csípős, fűszeres szósszal megkent tojásos, hagymás lepényt, majd a Mu család rezidenciája (木府, Mù fǔ) felé
kanyarodtunk. A több mint 100 épületből álló palotakomplexum volt Lijiangot és
környékét közel 500 éven át kormányzó Mu család otthona, s egyben politikai
központja, mely három császári dinasztia alatt is fenn tudta tartani a
hatalmát. Sokan a pekingi Tiltott város kicsinyített másaként hivatkoznak a Mu
rezidenciára, s ennek megfelelően az egyik legfontosabb látnivalónak számít a
városban.




Kifizettük
a belépőt (40 CNY/fő), majd szépen sorjában végigjártuk az egész palotakomplexumot,
mely szépen elkülöníthető kormányzati és privát részlegre. Az előbbi a gazdagon
díszített Yishi fogadócsarnokkal (议事厅, Yìshì
tīng) indul, ahol a hivatali és kormányzati tevékenységek oroszlánrészét
intézték. 





Megcsodáltuk
a trónteremnek is beillő csarnok csodálatos, sárkánymintás mennyezeti díszét,
majd megkerültük az épületet, mely mögött a többszintes Tízezer könyv tornya (万卷楼, Wàn juǎn
lóu) magasodik. 



Az impozáns, kétemeletes épület egykor könyvtárként
funkcionált, míg az első emeletén a család privátiskolája működött. A világ
minden tájáról szereztek ide híres köteteket, kifejezetten a művészet
terjesztése céljából, amit rendkívül szimpatikusnak találtunk. 





Felmásztunk
a legfelső emeletre, ahonnan szuper rálátás nyílt a fő csarnokra, majd torony
mögött helyet kapott Hufa palotát (护法殿, Hùfǎ diàn)
kerestük fel, ahol a Mu család vezetője főleg családi ügyekben döntött. A Naxi
népcsoportban alapból rendkívül mélyen gyökerezik a családi oktatás kérdése,
mely az ember és természet harmóniáján és az etikus, szabálykövető élet
hirdetésén alapul. 





Végül pedig
a palotakomplexum végében, az Oroszlán-hegy lábánál lévő Jáde-kertben tettünk egy sétát, mely középpontjában az a Yuyin épület (玉音楼, Yùyīn lóu)
állt  ahol a Mu család feje kihirdette a
birodalmi rendeleteket, illetve zenei és táncpartikat tartott. A kétszintes
pavilon szerkezeti megjelenésében öt felszálló főnixmadarat akart
szimbolizálni. 







Ahogy
megkerültünk az épületet, Andi kinézett magának egy hangulatos kis pagodát a
domboldalban, ahol megpihenhettünk egy kicsit, élvezve közben a palotakomplexumra
nyíló csodás kilátást. Különleges pillanat volt, olyan, amikor érdemes tényleg
megállni egy percre, s kiélvezni a látottakat.  








Ezt
követően felmásztunk a domboldalba épült Sanqing
palotához (三清殿, Sānqīngdiàn),
ahol egykoron a Mu család feje a taoista szertartásokat végezte el. Az épület
tornácáról lebilincselően szép kilátás nyílt az óvárosra, mely régies háztetők
egész erdejéből állt. 





Ezt a panorámát is lehetett tovább fokozni, miután
felsétáltunk az Oroszlán-hegy (狮子山, Shīzi
shān) kilátóteraszára, ahonnan nemcsak az alant elterülő óvárost, hanem egész
Lijiangot körülvevő hegyeket is be lehetett látni. 



A Mu rezidencia felől
érkezve fejenként 35 jüanos belépőt kellett ugyan váltani, de ezért cserébe a
hangulatos Oroszlán-hegyi parkot, s a közepén magasodó Wanggu-tornyot (万古楼, Wàngǔ lóu)
is meg lehet tekinteni. 



Ezt az ötemeletes, 33 méter magas tornyot az 1996.
februári földrengés emlékére emelték, mely romba döntötte Lijiang legnagyobb
részét. A torony gazdag díszítése hemzseg a szimbolizmustól. A bejárat fölött a
Naxi népcsoport által használt, hagyományos Dongba képírással írt szöveg
köszönti a látogatót. 2300 rajz és festmény a régió 23 békésen együtt élő
csoportját szimbolizálja, míg a 9999+1 darab sárkányfaragvány a világban honoló
jólétet testesíti meg.    





Felmásztunk
a torony legfelső emeletére, ahonnan újfent páratlan panorámában lehetett
részünk. Érdekes volt látni a látni a város régi és új része közötti markáns
választóvonalat – hol érnek véget a tradicionális faházak szürkés tetőcserepei,
s hol kezdődik a jellegtelen, modern épületek végeláthatatlan tengere.  








Ezt
követően andalogtunk egy kicsit a torony mögött elterülő, színpompás
virágágyásokban gazdag parkban, majd elindultunk lefelé a domboldalban vissza
az óvárosba. A lejtőn vezető kis erdei ösvény egy rövid szakaszán lugasszerűen
felaggatott kívánságcsengőkkel volt feldíszítve, melyek lágyan csilingeltek a könnyed
őszi szellőben. Andinak nagyon megtetszettek ezek a kis vidám harangok, de
hosszas hezitálás után arra jutott, mégsem vesz magának egyet emlékbe. Míg ő a
harangvétel kérdésén őrlődött, én lopva gyűjtöttem némi lijiangi földet, majd letrappoltunk
az óvárosba vezető lépcsősoron.






Lefelé
menetben kinéztünk magunknak egy szuper kilátóterasszal rendelkező kávézót,
ahol gondoltuk – egyszer élünk alapon – megengedünk magunknak egy kis luxust, s
beülünk egy csésze kávéra. Ahogy a pincér a helyünkre kísért minket, azon
morfondíroztam, hogy mennyi lehet a kiemelt helyszín miatti felár, amikor aztán
kézhez kapva az itallapot, majd’ hátra hőköltem döbbenetemben. Egy csésze
eszpresszót potom 128 jüanért (5500 Ft!) vesztegettek, ami kimerítette a
pofátlan lehúzás teljes fogalomtárát. Kedvesen megérdeklődtem a pincértől, hogy
ez az ár egy csészére vagy egy egész kancsóra vonatkozik, mire az csak
elvigyorodott, majd hozzátette, hogy ha a kávét esetleg drágának találjuk, kérhetünk
45 jüanért (1950 Ft) teát is – csészében. Ezen a ponton Andira néztem, de ez
már neki is sok volt. Ezzel a lendülettel álltunk is fel, és elhúztuk a csíkot.






Ha már az
idillinek ígérkező kávés intermezzo dugába dőlt, pár saroknyira onnan egy adag
frissen sült, fűszeres tofuval vigasztalódtunk, majd visszaorientálódtunk a főtérként
funkcionáló Sifangjiére. 



Az itt lévő
turistainformációs bódénál megváltottuk a névre szóló „óvárosmegőrzési
hozzájáruló jegyet” (fejenként 50 CNY), melynek birtokában több környező
látványosság is ingyenesen felkereshető.


Ezt
követően a keleti végében hagytuk el a teret, majd átkeltünk az óváros
legnagyobb és legismertebb kőhídján, a virágokkal befuttatott Daishi hídon (大石桥, Dàshí
qiáo). Itt újfent elkapták Andit egy-egy közös fotó erejéig, aki – egy jó
celebhez méltóan – újból és újból mosolyogva állt a „rajongók” rendelkezésére. 





Ezt
követően a virágoktól roskadó, kis kanális menti utcácskákon sétáltunk tovább,
melyek közül talán a Mishi Xiangot (密士巷, Mìshì xiàng)
találtuk a leghangulatosabbnak.




Pár száz
méter után végül kijutottunk az óváros északi felén lévő kijárathoz, melyet a
város egyik jelképének számító, hatalmas, kétkerekű vízimalom (大水车) jelez. Bár
a jelenlegi kerekek kissé mesterkélt utánzat benyomását keltik, mégis valahol tetszett
nekem az általuk képviselt szimbolika.






Innen
haladtunk tovább egyenesen a Jáde folyó
(玉河, Yùhé) mentén, egészen a festői szépségű Feketesárkány-tó Park (黑龙潭, Hēilóngtán)
bejáratáig. Szerencsére az óvárosmegőrzési hozzájáruló jegy felmutatásával nem
kellett kifizetnünk a 80 CNY belépő, úgyhogy rövid úton megtérült ez a
befektetés. Így vagy úgy, de ide mindenképpen el kellett jönnünk. Emlékszem,
amikor még hónapokkal korábban egyik reggel Andi mutatta a Youtube-on talált
videót Lijiangról – ez a kép maradt meg bennem a leginkább! A csodálatos őszi
színekbe öltözött táj, csillogó vízű tavacskával, közepén egy „úszó” pagodával,
díszesen faragott fehérmárvány hidacskával, míg a háttérben a felhők mögül
elő-előbukkannak az 5596 méter magas Jádesárkány-hegy
(玉龙雪山, Yùlóng Xuěshān) csipkés, hófödte hegycsúcsai.







Bár
háttérben meghúzódó, emblematikus hegycsúcs ekkor még vastag felhőrétegbe
burkolózott, ez semmit sem vont le a hely páratlan szépségéből. Itt mindenképpen
akartunk egy közös képet készíteni magukról, viszont alkalmas letámasztó hely
híján az egyik lámpaoszlopra kellett felcsavarnom fel a Gorillapodot. Két
idősebb kínai néninek különösen tetszett a mutatvány, ahogy felapplikálom a
göcsörtös kameraállványt a póznára, majd iszkolok vissza Andihoz, míg pittyeg
az időzítő. Még külön szóltak is a többi bámészkodó nyugdíjasnak, hogy
véletlenül se totyogjanak bele a képbe. 



Pár szót még el is beszélgettem velünk,
nagyon lelkesek lettek, hogy tudok kínaiul. Megdicsértek minket, hogy milyen
szép pár vagyunk, kiemelve, hogy szerencsés lehetek, amiért ilyen szép barátnőm
van. Készítettünk velük is négyesben egy szelfit, majd elindultunk körbesétálni
a tavat.   







Átkeltünk
az elefántos és gülüszemű oroszlános faragásokkal díszített, homorú
márványhídon, majd a vízre épült emeletes pavilonhoz siettünk át, melyet egy
keskeny átjáró köt össze a tóparttal. Itt egy müzliszelet elmajszolásának
idejéig megpihentünk egy kicsit. 





Ezt
követően bekukkantottunk a közelben lévő Öt
főnix templomba, majd a tópart mentén haladva megkerestük azt az erdei
ösvényt, mely a park fölé magasodó domb tetejére vezet fel. Furcsa módon a
túraútvonal kezdeténél regisztrálnunk kellett magunkat egy bácsinál, aki csak
akkor engedett fel, ha aláírtad a lepedő méretű lapokból álló könyvet. Azt
magyarázta, hogy biztonsági okból van erre szükség, hogy tudják hányan ragadtak
fent sötétedés után, amikor már lezárnák a parkot. Aláfirkantottam a nevemet,
útlevélszámomat, mellé kanyarítottam, hogy „két fő”, majd elindultunk a
hegyoldalban felfelé.


Elsőre nem
tűnt túl magasnak a domb, nagyjából egy Gellért-hegy szintű túrára számítottam,
de amikor már bő félórája meneteltünk a domboldalban kialakított lépcsőkön, és
még sehol nem látszott az út vége, kezdtem átértékelni a helyzetet. Már gyakorlatilag
minden lépcsőfordulóban megálltunk pihenni, miközben dőlt rólunk a víz és
fújtattunk, mint a túlhajtott igáslovak, úgyhogy megkérdeztem az első
szembejövőt, hogy ugyan mennyi idő még feljutni a csúcsra.


-      
„二十分钟！” –
felelte, majd mosolyogva, könnyed léptekkel szökkent tovább lefelé.


-      
„Ársöfendzsong?
Az mit jelent?” – kérdezte lihegve Andi, remélve, hogy majd nagy vidáman
közlöm, hogy gyakorlatilag már ott is vagyunk.


-      
„20
perc. Még…20 perc.”


No, jó, 20
perc nem a világ, nem lehetünk ennyire puhányok, már közel vagyunk! Azért
ellenőrzésképpen meginterjúvoltam a következő nénit is, akivel öt perccel
később futottunk össze. Ő már félórát emlegetett, de szerinte 20 perc alatt is
megjárhatjuk, ha sietünk.


-      
„Ársöfendzsong!
Megint hallottam, hogy ársöfendzsong! Ő is 20 percet mondott?!” – kérdezte
megfáradtan Andi.


-      
„20 perc, ha sietünk. 30, ha nem.” –
válaszoltam kissé lelombozva.




Meneteltünk
tovább a végeláthatatlan hegyoldalban, százszorosan elátkozva a kósza ötletet,
hogy kiránduljunk fel erre a nyomorult dombtetőre. Ez nem is domb, bakker, ez
egy Mount Everest, ami úgy nő tovább, ahogy mászunk fel rajta! Csakis ez lehet
a probléma!



Bő
negyedórával később megálltunk pihenni egy pavilonnál, amikor egy apuka
érkezett a kisfiával a másik irányból. Megszólítottam őket, arra gondolva, ha
20 percet mondanak, akkor most azonnal visszafordulok.


-      
„Ó,
nincs már messze. Talán 20 percnyi sétára lehet…”


Tolmácsolásra
már semmi szükség sem volt, Andival, ahogy egymásra néztük, kitört belőlünk a
röhögés. Ezzel a lendülettel vissza is fordultunk. Büszkén vállaljuk, legyőzött
minket a hegy!

Lefelé
sokkal kellemesebb volt a mehet, szinte csak úgy faltuk métereket! Féltávnál
összetalálkoztunk egy kimerülten fújtató európai párral, akik rögtön nekünk
szegezték a kérdést:


-      
„Milyen
messze van még a teteje?”


-      
„Messze,
még nagyon messze…” – gondoltuk Andival.


Támogatóan
megosztottuk velük a húszperces támpontokat, amiket kaptunk, és hogy melyik
pavilonnál untuk meg a témát, majd útjukra bocsátottuk őket. Nem tűntek sokkal
lelkesebbnek, annyi szent.





Leérve a
tóhoz, megálltunk még fotózni a megunhatatlan látképet. Időközben a
Jádesárkány-hegy hófödte hegycsúcsai is elbújtak a felhő szorításából, amivel
végképp teljessé vált ez a festői tájkép. 









Úton visszafelé
az óvárosba betértünk az egyik teaboltba, mivel már másfél napja szemeztünk
ezekkel a jellegzetes, száraz, préselt teakorongokkal, s inkább itt kint
vegyünk valamint, mint bent a turistákkal telezsúfolt kis utcákon. A paletta
mind árban, mind fajtában és minőségben sokkal szélesebbnek bizonyult, mint azt
gondoltuk volna. A boltos ajánlott teát 25 és 155 jüanért is, mi végül
megállapodtunk az aranyközépútnak tekinthető 50 jüanos verziónál.





Visszakeveredve
az óváros szívébe, már csak az esti vacsora helyszíne maradt a legnagyobb
kérdés. A Lonely Planetből kinézett Tiantian Xian nevű helyet kerestük éppen,
amikor elhaladtunk a csokis puffancsos pékség mellett, amit már korábban
kinéztünk. Sajnos – csakúgy, mint korábban – ezúttal is félelmetesen hosszú sor
kígyózott előtte, ami már csak azért is csigalassúsággal haladt, mivel a
szerencsések, akik végre valahára sorra kerültek, gyakorlatilag zsákszámra
vitték haza a muffinszerű bucikat, mintha a hétvégi nagybevásárlást
bonyolították volna le éppen. Egy ideig mi is beálltunk a nyálcsorgatók sorába,
majd engedve a korgó gyomrunk hívószavának, inkább folytattuk az
étteremkeresést.





Bolyongtunk
egy sort az útikönyv által jelzett cím előtt, majd inkább visszasiettünk az
Andi által még tegnap kinézett helyre (Little
Chef Private Kitchens, 小厨子私房菜, Xiǎo
chúzi sīfángcài). Bár angol menüvel nem rendelkeztek, ráböktünk a szimpatikus
ételképekre, s meg is voltunk a rendeléssel. Csomó ínycsiklandozó fogást kértünk
ki, érkezett például pillecukor állagú sült tofu, egy rotyogó tálnyi sertéshúsos
hot pot chilipaprikával, hagymával, gombával és uborkával, valamint egy elsőre makaróni
tésztának nézett vékony gombás étek is. Mindezt újfent helyi sörökkel
öblítettük le. 







A fejedelmi
lakomát követően már csak egy dolog maradt hátra – vissza akartunk térni abban
a Dongba papírboltba, ahol Andi kinézte korábban magának a tradicionális
eljárással készített kis noteszt.


Miután
kiválasztotta a könyvecskét, a boltos hölgy felajánlotta, hogy kérhetünk bele a
Dongba képírással egy kis szöveget. Mutattak néhány sémát, amiből mi
egybehangzóan rámutattunk a nekünk legjobban tetszőre – „Család, egészség, boldogság”. Ámulva néztük, ahogy a Dongba
kalligráfus művész csodaszépen megkanyarította a képjeleket, majd mellényomta a
saját vörös pecsétjét. Ez egy örök emlék lesz, amit a saját kiscsaládunk
történeteivel tölthetünk majd meg…






A hazafelé
vezető úton vettünk még az otthoniaknak előrecsomagolt virágsütit, majd maguk
mögött hagyva az óváros forgatagát, visszatértünk a szállásra. 








13.
nap – Kunming (2019. október 28.)





Új nap, új
úti cél, ami viszont állandó: a korai kelés. Ezúttal hajnali fél 7-re húztuk az
ébresztőnket, de félórával később már indulásra készen, összepakolva cuccoltunk
le a recepcióhoz, ahol nyugtalanítóan nagy csönd és sötétség fogadott minket.
Egy lélek sem volt még itt, ráadásul a bejárati ajtót is leláncolták. A pulton
nem láttunk semmilyen csengőt, úgyhogy fennhangon kiáltoztunk egy sort, hátha a
személyzetből valaki meghallja, és a segítségünkre jön. A rikoltozásunk senkit
sem hatott meg annyira, hogy előmerészkedjen, ezért a biztonság kedvéért
végigkopogtattuk a földszinti szobák egy részét. Mivel senki sem dugta elő az
orrát, jobb híján, kiszolgáltuk magunkat. Fogtuk a recepciós asztalán hagyott
kulcscsomót, majd belepróbálgattuk őket a láncot rögzítő lakatba.
Pakk…harmadikra nyílt zár, mi pedig kijutottunk az utcára. No, ennyit a
Booking-on hirdetett 24 órás recepciós szolgálatról…


A sarki kis
kifőzdéknél vettünk az egyik nénitől két adagnyi gombócot reggelire, a
szomszédos boltban beszereztünk némi ásványvizet, majd átkeltünk a főút
túloldalára fogni egy taxit.


Újfent egy idősebb
hölgy sofőrt kaptunk. Nem gondoltam volna, hogy ekkora dugóba futunk majd bele
Lijiangban, de a reggeli csúcsforgalom sajnos minden képzeletet felülmúlt. Percekig
csak álltunk, csigalassúsággal „szeltük” a centimétereket. A nénin nem múlott
semmi. Ahol jobban összetömörültek a kocsik, kinyúlt az ablakon, behajtotta a
bal oldali visszapillantóját, s úgy próbált előrefurakodni a többi kocsi
között. A 8 kilométeres utat a vasútállomásig (丽江站) bő
félórában telt megtenni, de szerencsére így is bőven maradt elég időnk. 





A
bejárathoz érve előtúrtuk az útleveleinket és a jegyvételhez kapott nyugtát, s
feszülten figyeltük, hogy a többi útlevelet szorongató utas merre tart. A hagyományos
jegyellenőrzős ellenőrzőkapuk mellett valóban volt 1-2 külön sor, ahol az
útleveles utasok léphettek be, úgyhogy pillanatok alatt átjutottunk mi is.





Az
állomásépületben borzasztó hideg volt, s akárhova ült az ember, valahonnan
mindig süvített a huzat. Andinak beszereztünk egy napindító (dobozos) kávét,
majd elnyammogtuk a gombócokat.


A vonatunk
(D8778) pontban 8:53-kor indult, de 20 perccel korábban már megnyitották a
beszállókapukat. 



Miután viharos gyorsasággal elfoglalta mindenki a helyét,
záródtak az ajtók, s már süvítettünk is Jünnan tartomány fővárosa, Kunming
(昆明, Kūnmíng) felé. Gyönyörködtünk
egy sort a régió egyik legszebb tava, az Er
Hai (洱海, Ěrhǎi), magyarul a Fül-tó körüli
látképen, ami egy pillanatra a Balatont juttatta az eszembe. 





Ahogy
magunk mögött hagytuk a hangulatos tóvidéket, sokkal egyhangúbb táj
következett. A bő kétórás vonatút hátralévő része már viszonylag eseménytelenül
telt, s menetrend szerint déli 12 után 5 perccel siklottunk be a kunmingi
vasútállomásra (昆明站).




Ahogy
kiszállva a peronra megláttam a Kunming táblát, érdekes érzés fogott el. Pár
kivételtől eltekintve, a legtöbb helyet, ahol eddig jártam nem tudnék
valamilyen módon egy adott személyhez kötni. Vannak azonban városok, melyeknél
egyértelmű a kapcsolat. Kunming is ilyen. Szerintem, amíg élek, Kunmingról mindig
az egyik kedves kínai barátom, Haiya fog eszembe jutni, akivel még 2012 őszén
ismerkedtem meg, nem sokkal azután, hogy CEU-s mesterképzés révén Budapestre
költözött. Rendkívül élveztem a társaságát, igazi életvidám csajszi, okos és kiváló
humorérzékkel rendelkezik. Eleinte egész sokat lógtunk együtt, elkirándultunk
együtt Szentendrére, ahol a főtéren belefutottunk egy flashmobot filmező tévés
stábba, akik meg is interjúvoltak minket. Ahogy Haiya egyre jobban
beilleszkedett a pesti egyetemi életbe, mi is egyre kevesebbet futottunk össze,
majd a svédországi féléve miatt már egyre ritkábban kommunikáltunk. Miután
végzett az egyetemen, francia párjával (későbbi férjével), Vincenttel előbb
Franciaországba, majd később ide, Kunmingba költöztek, s a saját kis családi
(francia) pékségüket irányítják. Hiába teltek el évek ugyan évek, mióta
utoljára találkoztunk, még mindig kedves jóbarátomként gondolok rá, akiről
azért jó lenne időnként tudni, hogy jól van. Reméltem, hogy akár egy rövid
időre összefuthatunk velük Andival itt Kunmingba, de balszerencsénkre sikerült
azt a kéthetes periódust kifogni, amikor éppen Franciaországban vannak.


Ettől
független rendkívül izgalmasnak találtam a gondolatot, hogy eljutottam
Kunmingba, amiről Haiya annyit mesélt. Az „Örök tavasz városának” nevezett, 6,6
millió lakost számláló tartományi metropolisz 1892 méteres tengerszint feletti
magasságon fekszik. Kilépve a pályaudvar épületéből szintén merőben más kép
fogadott minket. Az utcai árusok például csomó helyen héjában sült krumplit
kínáltak, amit eddig Kínában még sehol sem láttam. De a többi harapnivaló,
gyökér, fűszer is más képet festett, mint ami eddig láttunk. Az hamar kiderült,
hogy rossz kijáraton jöttünk ki, így a messzebb lévő metróállomáshoz indulunk
el, mint szerettük volna.





A hasonló
méretű nagyvárosokhoz képest Kunming meglehetősen szerény kiterjedésű
metróhálózattal rendelkezik – egyelőre négy vonalat (#1, #2, #3, #6) adtak át,
míg még további öt van építés alatt. Papírjegyek és műanyag tokenek helyett itt
is a plasztikkártyás rendszer megy, melyek többségén a kamélia rózsaszín virága
virít nagy boldogan. Beszereztük az előre megadott viszonylatra szóló
kártyáinkat, majd a South Ring Road (环城南路)
megállónál felszálltunk a #2 (kék) vonalra. Két megállót követően a Dongfeng Square-nél (东风广场) átszálltunk
a ciklámen színű #3-as metróra, melyen négy megállót utaztunk a Liangjiahe (梁家河)
állomásig, ahonnan még egy jó 20-25 perces séta várt ránk a hostelig.


Ez így –
hátunkon az összes cuccunkkal – meglehetősen fárasztónak bizonyult a szikrázó
napsütésben, de nagy nehezen elvánszorogtunk az térképen jelzett helyig, mely
első látásra egy elég szerény szomszédság közepén volt. A lepukkant épületeken
semmi sem utalt arra, hogy itt egy hostel üzemelne, úgyhogy keringtünk egy
sort, mire egyáltalán találtunk valakit, aki segíthet minket útbaigazítani. Az
sarki kisbolt eladóját kérdeztük meg végül, aki elmagyarázta, hogy az egész
háztömböt meg kell kerülnünk, de végül ennek köszönhetően sikerült célba érnünk.







A hostelünk
(Mulan Guest House) elég megnyerőnek
bizonyult az első benyomások alapján. Egyrészről egy angolul kiválóan beszélő,
rendkívül segítőkész hölgy fogadott minket a recepciónál, aki egy-egy csésze
üdvözlő teával készülve. Ezután el lettünk látva mindenféle közlekedési
tudnivalóval, térképpel, majd felkísért a szobánkba, ahol egy cuki teázó sarok
is ki volt alakítva, kerek ülő párnácskákkal. Épp azt ecsetelgettük Andival,
hogy milyen hangulatos ez a kis rész, amikor a néni megjelent újra az ajtóban,
kezében egy tálcával, rajta kis kancsó teával, két porceláncsészével, mini mandarinnal
és pár falatnyi rágcsával. Rendkívül értékeltük ezt a kedves gesztust, amely
tényleg apróság, de teljesen feldobta a hangulatunkat egy fárasztó nap után.
Egy rövid pihenő keretében elszürcsöltük a teát, majd előkészülve a
városnézéshez, lecuccoltunk a bejárat előtti teraszra, s kértünk Andinak egy
vérnyomáskorrekciós kávét. Míg a capuccino kitartott, beszélgetésbe elegyedtünk
egy francia párral, akik egy nagyjából egyévesre tervezett, közel-keleti és
ázsiai körúton vannak. Az egy év munka, majd egy év utazási mintát tervezik
követni, s mivel Párizsban mindketten a srác szüleinél laknak, gyalog járnak
munkába, elég sok pénzt meg tudnak spórolni, amiből tudják a hosszú utakat
finanszírozni. Mesélték, hogy franciaként nem is olyan egyszerű eljutni Kínába,
mivel a vízumigénylés elég drága és körülményes. Ott kezdődik, hogy munkáltatói
igazolást és bankszámlakivonatot is be kell mutatniuk a szokásos vízumkérelmi
csomag mellé, míg a maga a vízum díja (270 €) is a többszöröse a magyarénak.    


Beszélgettünk
velük egy kicsit, majd nyakunkba vettük a várost! Kibattyogtunk a közeli főúton
lévő buszmegállóba, ahol felpattantunk a következő #4 számú járatra, mellyel a
városközpont felé vettük az irányt. A telefonom térképén követtük, merre
járunk, majd amikor az első adag látnivaló közelébe értünk, leszálltunk és
gyalog folytattuk az utat.


Első körben
a Tang dinasztia idejében épült, 13 emeletes Nyugati pagodát (西寺塔, Xī Sì Tǎ)
kerestük fel, melyet a város legrégebbi épületeként szoktak emlegetni. A torony
és a hozzá tartozó kis park és terecske mintha az idős nyugdíjas korosztály
kedvelt szabadidős helyszíne lett volna, több tucatnyian használták ki a jó
időt, a napsütést és a téren zajló néptáncbemutatót, hogy egy kis társas életet
éljenek.





Ezt
követően a Nyugati pagoda ikertestvérének számító Keleti pagodához (东寺塔, Dōng Sì Tǎ)
battyogtunk át, melyet a hangulatos Sima
utcácska (司马巷, Sīmǎ
xiàng) köt össze. 



Közben elhaladtunk az erődítményhez hasonlító, masszív Jinri-torony mellett, mely egykor
Kunming déli városkapujaként szolgált.  





A régies
hangulatban újjáépített utcácska végében minden oldalról megörökítettük a
Keleti pagodát, valamint az egyes emeleteken csücsülő kis Buddhákat, majd
lekanyarodtunk balra, a Dong Si Jiére
(东寺街).




Pár száz
méterrel később egy kis nyüzsgő food
streetbe botlottunk, ahol érdeklődve meg is szemléltük az ottani kínálatot.
Mindig olyan izgalmas dolgokat lehet látni ezeken az útszéli zöldséges-gyümölcsös
standoknál, kifőzdéknél, falatozóknál. A legegzotikusabb portékának a bizarr
kinézetű „Buddha keze citrom”
bizonyult, mely úgy nézett ki, mintha kéttucatnyi, kövér, húsos ujjat csokorba
kötöttünk volna.





Végül
uzsonna gyanánt egy-egy kemence belső oldalára tapasztott, hagymás lepényt vettünk,
amiket nem messze innen, a hangulatos Jinbi
téren (金碧广场, Jīnbì
guǎngchǎng) lecsüccsenve falatoztunk el. A tér fő látványosságának az egymással
farkasszemet néző két díszes kínai kapu, a Jinma
Biji árkádsor (金马碧鸡坊, Jīnmǎ bìjī
fāng) számít, melyeket az ókori városközpont szívében emeltek. 



Az első látásra
megegyezőnek tűnő kapuzatok közül a tér keleti felén lévőt az Aranyló-kapujának, míg a nyugatit a Jádekakas-kapujának hívják. (Utóbbit
lehet Zöldcsirke-kapunak is fordítani, de az nem igazán adja át a hely
emelkedett szellemiségét. Nem is tudom, miért?) 



Azontúl, hogy a két
tradicionális kínai díszítéssel ékeskedő kapu meglehetősen érdekesen fest a
modern, felhőkarcolókkal teli, nyüzsgő nagyváros közepén, egy egészen
különleges jelenség is kötődik hozzájuk. Állítólag naplementekor van egy
pillanat, amikor az egyik kapunak a lemenő nap által vetett árnyéka, és a másik
kapunak a felkelő Hold által vetett árnyéka találkozik középen, aminek a
helyiek különös jelentőséget biztosítanak. Mi ezt ekkor még nem is tudtuk, így
csak önmagunk szépségéért csodáltunk meg őket, miközben elnyammogtuk a
frissensült lepénykénket a tér szélén ücsörögve.




Mivel a közeli aluljárókat építkezés miatt
lezárták, egy elég nagy kerülővel tudtunk csak átkelni a forgalmas Jinbi főúton,
s folytatni a sétát tovább északi irányban. Hamarosan elértünk a hangulatosa
kis sétálóutcára, a Jingxingjiére (景星街,
Jǐngxīng jiē), melyen a madár- és virágpiacot jelezte a térkép. 



Néhány kósza madárkalitkás
árust eltekintve eléggé úgy tűnt, hogy lekéstünk a mai piacról, úgyhogy azzal a
lendülettel sétáltunk is tovább az egyik innen nyíló sétálóutcán (甬道街,
Yǒngdào jiē), ahol egy érdekes életképnek lehettünk tanúi. Az egyik étterem
fiatal menedzsere kivezényelte az összes alkalmazottját az utca közepére, ahol
aztán egy emelvényre állva össznépi eligazítást tartott nekik, míg azok szoros
vigyázzállásban itták a fiatal főnök minden szavát…




Az utca végén egy emlékműbe botlottunk,
mely mögött a Japán-kínai Háborús Emlékcsarnok épülete húzódott meg. Megkerültük
a háztömböt, majd a csarnok túloldalánál lévő Győzelem parkban leültünk egy kicsit pihenni. 


Innen kiindulva a bő másfél kilométerre
lévő Yuantong buddhista templomot (圆通寺,
Yuántōng Sì) céloztuk meg, mely a legnagyobb buddhista templomkomplexum egész
Jünnan tartományban. Igencsak sietősre kellett fognunk a tempót, ha még a
délután fél hatos záróra előtt be akartunk jutni. A katonás menetelés ellenére
sem sikerült időben érkezni, már nem engedtek be az amúgy jórészt felújítás
alatt lévő templom területére.


Innen
szomorúan lebattyogtunk a közelben lévő, rendkívül hangulatos, lótusszal
borított Zöld-tó Parkhoz (翠湖公园, Cuì Hú Gōngyuán),
ahol andalogtunk egy sort a szigetecskékkel, hidacskákkal, földnyúlványokkal
teletűzdelt parkban. 



A lemenő nap fényében sikerült néhány egészen művészi
képet is lőni a tóparton üldögélő emberekről, mely révén úgy érzem sikerült átadnom
a hely valódi hangulatát. 





Számtalan kis zegzugos pavilon, szigetecske, földnyelv
került itt kialakításra, ahova el lehetett vonulni romantikázni, olvasni, vagy
csak élvezni a szabadidőt. Az egyik pavilonban például maga a Ho Si Minh, a
vietnámi nemzeti mozgalom és forradalom vezetője is megfordult egyszer. 


Szintén érdekes
volt látni azt a többtucatnyi nyugdíjas korú nénit, bácsit, akik az egyik
nagyobb placcon éppen szabadtéri táncokat mutattak be. Egész jó ritmusérzékük
volt, s olyan lelkiismeretesen ropták a zenére, minden dicséret megilleti őket. 





Nem messze
onnan bekukkantottunk a Lótusz templom
belső kertjére, ahol meglepődve konstatáltuk, hogy a buddhista
épületkomplexumot némileg jövedelmezőbb célokra hasznosítják, mintsem hogy
vallási szentély legyen. Volt ott trendi ékszerbolt, ruhabolt, pénzváltó és
kiülős kávézó is – némileg formabontó kép egy buddhista templomhoz képest.




Andival
sétálgattunk tovább a parkban, s épp egy híd lábához érkeztünk, amikor egy
rendkívül aranyos jelenet játszódott le. Egy kínai anyuka jött velünk szembe a
nagyjából 3-4 éves kisfiával, aki amint meglátott engem, elkerekedtek a szemei,
motyogott valamit, majd odarohant hozzám, megállt előttem, s kitárta a kis
karjait, hogy véletlenül se mehessek tovább. Egyszerűen imádnivaló volt!  Anyuka persze mosolyogva rohant oda
összeszedni a stoptáblának felcsapó csemetéjét, míg Andi mögöttem fetrengett a
röhögéstől.





Ezután a
közeli Jünnan Egyetem (云南大学, Yúnnán Dàxué) kampuszának területén tettünk egy sétát, amit a mai
napig nem értek, hogyan jutott az eszünkbe. 



Nem igazán bizonyult túl izginek a
hely, s mivel ekkorra már leszállt az este is, jobbnak láttuk valami
vacsorahely után nézni. Első körben felkerestük a Haiya által ajánlott egyik
éttermet (Ying Jiang Dai Wei Yuan, 盈江傣味园), mely
innen alig pár száz méterre volt. Sajnos a csípős, savanyú Dai fogásokat nem
volt alkalmunk itt kipróbálni, mivel a helyet lelakatolva találtuk.


Sétálgattunk
még egy sort, de elég kevés másik étterem jött szembe, és azok is válogatás
nélkül más árszínvonalat képviseltek, mint amit mi kerestünk volna, így végül
elbaktattunk a #95 busz legközelebbi megállójáig, hogy hátha a hostel
környékén, a külsőbb kerületekben találunk valami jót.


Csomót
dekkoltunk a megállóban, míg végre befutott az a nyavalyás busz, majd miután
visszakeveredtünk a szállás közelébe még bolyongtunk egy sort, mire sikerült
egy vállalható kajáldát találni. Egy pultnál kellett rendelnünk, ahol különféle
alapokhoz lehetett összeválogatni a kiegészítőket. A gond csak az volt, hogy
senki sem beszélt egy kukkot sem angolul, ételképek sem álltak rendelkezésre, a
bamba pultos srác pedig semmit sem értett a kínai beszédemből, hanem csak üres
tekintettel bámult rám. Egy idő után meguntuk a szenvedést, s otthagytuk őket.


Ezután
beültünk a szomszédos étterembe, ahol szintén full-kínai menüt kaptunk, a
pincér csajszi pedig barátságtalannak bizonyult, úgyhogy rövid úton innen is
menekülőre fogtuk. 


A harmadik
étterem, ahova betértünk egy elég szerény kis kajálda volt, de legalább itt
képek (és egyszerű magyarázat) alapján végre tudtunk rendelni, mint később
kiderült, egy egészen várakozáson felüli kaját. Andival eleinte az a minimális
elvárást fogalmaztuk meg, hogy csillapítsuk az éhségünket és lehetőleg ne
kapjunk vérhast ezen a helyen, amely első látásra biztosan elhasalna egy ÁNTSZ
auditon. Mint kiderült, sikerült a messze legjobb ár-érték arányú vacsorát
választanunk az egész út során – kettőnk kajájáért összesen 22 jüant (940 Ft!) fizettünk,
miközben egy isteni jót ettünk. Mindketten levest kértünk, ám míg Andiét
babbal, gombával, babcsírával, rizstésztával, fafülgombával és krumplival
készítették, az enyém alapvetően marhahúsos tésztaleves volt egy marék
újhagymával megszórva. Már nagyban kanalaztunk a forró lét, amikor
kíváncsiságból elkezdtem kibetűzni az egyes fogások nevének karaktereit.


-      
„Nahát…a
tiédben benne van a 辣 („là”), azaz a csípős! Tényleg, ezt így
írják, de jó! ” –  büszkélkedtem el a kissé megkésett
információval.


-      
„Mmm…igen, feltűnt.” – válaszolta Andi,
aki addigra már alaposan átmelegedett az erős paprika által vörösre színezett,
bivalyerős levestől.


A
várakozáson felüli vacsoraélményt követően visszaballagtunk a szállásra, s
megterveztük a holnapi kirándulást a Stone Foresthez.








14.
nap – Stone Forest (2019. október 29.)





Reggel háromnegyed nyolc körül ébredtünk,
s fél kilencre már indulásra kész állapotba is vágtuk magunkat. A mai napi
program a Kunmingtől kb. 90 kilométerre található Stone Forest (magyarul „Kőerdő”) felkeresése volt, melyet a régió
egyik legjelentősebb látnivalójának tartanak. Az UNESCO Világörökség részét
képező, 400 négyzetkilométer alapterületű park az egészen elképesztő sziklaformációiról
híres, ahol bőven el lehet tölteni egy teljes napot is.


Előzetesen átböngésztem a hostel által
ajánlott eljutási módokat (taxit, buszt, vagy az autóbérlést), de sokat nem
kellett vacillálni, melyiket válasszuk. Egyértelműen a busz tűnt a
legköltséghatékonyabb megoldásnak, ugyanakkor több átszállást is jelentett
egyben. Először is városi buszra (#233) kellett szállnunk a legközelebbi metrómegállóig
(Liangjiahe), majd onnan a #3 metróvonalon elmenni a végállomásig (East Coach
Station) mely a távolsági buszpályaudvar mellett kapott helyet, aztán fognunk
kellett egy távolsági buszt, mely egészen a Shilin városka szomszédságában lévő
Stone Forest-hez visz minket.  


Ez így egész jól kigondolt, egyszerű úti
tervnek tűnt – nem csoda, hogy első kanyarnál megborult az egész.


Kibattyogtunk a közeli főút túloldalán
lévő buszmegállóhoz, ahonnan – többek között – a #233 is indult, viszont a sehol
sem láttuk a nekünk kellő megállót a járat menetrendjében. Ez teljesen
elbizonytalanított minket, hátha pont az ellenkező irány kellene nekünk. Míg
ezen agyaltunk, gyors egymásutánban két #233-as járatot is elszalasztottunk,
ami után közel 20 percet várhattunk a következőre. Az a szomorú az egészben,
hogy végig a jó megállóban voltunk, de ha esetleg mégis gyalog indultunk volna
el a metróhoz, ennyi idő alatt lazán megjártuk volna a távot…





Végül csak elkeveredtünk a metróhoz,
ahonnan irány az East Coach Station (东部汽车站)
végállomás. Az út közel 20 perc lehetett. Ahogy megérkeztük, rohantunk át a
metrókijárattal szemközt lévő távolsági buszterminálba, beszereztük a
buszjegyeket (34 CNY/fő), majd – mivel perceken belül indult a járat – sovány
disznó vágtában száguldottunk át a biztonsági ellenőrzéseken egészen a buszunkig. 



Szó szerint berobbantunk az elülső ajtóba, felmutattuk a jegyeinket, majd
lehuppantunk az utolsó szabadon maradt üléspárok egyikére.


-      
„Huhh… megcsináltunk! Elértünk… de jó!”


Pár perc múlva…


-      
„Mi van, miért nem indulunk már?” – elégedetlenkedtem egy sort, miután a
sofőrt elnézve nagyon nem úgy tűnt, hogy most azonnal akarózna menni valahova.


-      
„Lacó, vécéznem kell. Nagyon!”
– közölte Andi.


Mivel
vészhelyzet volt, berohant a terminálépületbe. Ahogy ő eltűnt, megjelent a
sofőr, s elkezdte lekezelni a jegyeket. Rám jött a frászt, de próbáltam
elmagyarázni neki kínaiul, hogy a páron csak vécézni ment be, máris jön. Csak
legyintett erre, úgyhogy én is megnyugodtam. Szerencsére inkább egy idős
bácsikával állt le perlekedni, akinek valami gond volt a jegyével, viszont nem
volt hajlandó leszállni a buszról. Mire Andi visszatért, egész komoly jelenet
volt kibontakozóban, ahogy sofőr és az öreg teátrális kézmozdulatokkal
hadonászva, fennhangon ordítanak egymással. Percekkel később már a biztonságiak
is megjelentek, hogy leszállítsák a renitens utast. Tettlegességre végül nem
került sor, a sofőr unta meg előbb az egész közjátékot, s inkább káromkodva
beült a volán mögé. Végszóra, elindultunk. Fél 11-kor. Bő félórával később,
mint kellett volna. Minden reggeli nélkül.





A táskám
mélyéről előtúrtam még egy madárlátta müzliszeletet, ami elég sovány vígasz
volt a délelőtti káoszban kimaradt reggeliért cserébe. Legalább a bő kétórásnak
gondolt buszutat megjártuk egy laza óra alatt. Először Shilin városka határában
lévő buszmegállóba gördültünk be, ahol felvettünk egy Sani népviseletbe öltözött, recsegő kihangosítóba beszélő nénit,
aki egy kissé kényszeredett mosolyt az arcára erőltetve tartott eligazítást
tartott a Stone Forestben történő látogatás menetéről. Az egész lényege
annyiban merült ki, hogy így akarta összeszedni a saját kis turistacsoportját,
akiket, mint helyi idegenvezető, keresztülkalauzolhat a parkon.





Ezt
követően már csak pár száz métert kellett megtenni, s bekanyarodtunk a Stone
Forest (石林, Shílín) szomszédságában lévő buszvégállomásra,
ahol még több népviseletes néni várta az újabb és újabb turistabuszokat, mint
ragadozó a gyanútlan prédát. Jó lett volna valaki, aki minket is eligazít, de
ahogy odaléptünk volna valamelyikhez, feltűnően elkezdték a földet, vagy eget
bámulni, vagy pár méterrel odébb kellett sietniük.


-      
„Nehogy
egy külföldivel kelljen érintkezni! Az meg sem fordul a fejükben, hogy ők is
beszélhetnek kínaiul…” – füstölögtem egy sort Andinak.


-      
„Engedd
el. Amúgy se értenéd, ha úgy igazán elkezdene magyarázni.” – felelte Andi.


Mindegy,
elnavigálunk majd magunk. Első körben a buszállomásnál lévő épületben néztünk
szét, melyen a „Customer Care Center” (vevőszolgálat) felirat díszelgett, de
gyorsan kiderült, hogy ez valójában csak éttermek, kisboltok és mosdók
összességét takarja. Nagyjából 400 métert kellett sétálnunk a park pénztáráig,
ahol beszereztük a belépőjegyeket (130 CNY/fő). Nagyobb fejtörést okozott, hogy
kérjünk-e még hozzá pluszban „electric car” jegyet, amivel a parkon belüli
lokációk között lehet utazgatni. Mivel eleve fogalmunk sem volt a látnivalók
közötti távról, a pénztárost kérdeztük meg, hogy gyalog mennyi idő bejárni az
egész parkot. Mivel azt mondta, gyalogosan nagyjából két óra lehet, nem kértük
a fejenként 25 jüanos kiegészítő jegyet. A pénztár melletti turistainformációs
pultnál beszereztünk néhány térképet is, majd tanácsot kértünk, merre érdemes
egyáltalán elindulni. A néni elég érthetetlenül magyarázott, s csak jobban
összezavart a végére. Ráadásul nem értette, hogy miért akarnánk mindenhova
sétálni, amikor van elektromos kocsi. Hát azért, mert ha minden közel van,
tudunk sétálni is… Mindenesetre elültette a bogarat a fülembe, hogy itt
mindenki electric carral kéri a jegyet, lehet, nem ezen kellene spórolni.
Elfutottunk még vécére, amely szintén emlékezetes maradt a maga módján. A
hatalmas, patyolattiszta, modern mosdóhelyiségben legalább 40 piszoár
sorakozott egymás mellett, sőt a kínaiak által használt guggoldák mellett kabinos
angolvécék is szép számban rendelkezésre álltak, mely 4-5 ruhaszárító fogassal
és beépített plazmatévével is fel voltak szerelve, hogy kakilás közben is a
Stone Forestes promóvideót nézhessük. A már csak hab a tortán, hogy a vécécsésze
10 másodpercenként, kérés nélkül is leöblíti magát, mely révén bidéket
meghazudtoló fenékmosásban részesíti a használóját.


A budizós
intermezzó alatt a gondolataim is megtisztultak – végül kértünk két electric
car jegyet is, biztos, ami biztos.





Az
elektromos meghajtású, nyitott kocsikra 15 fő fér fel, s megadott állomások
között közlekednek. A pénztár mellett kell felszállni, amivel a park
bejáratához visznek fel, nagyjából egy kilométerrel odébb. Onnan egy kínai
zászlókkal sűrűn teletűzdelt hídon kell átkelni, ahol a Világörökségi Emlékmű (世界自然遗产) köszönti
a látogatókat.




Innen gyakorlatilag
a szélrózsa minden irányába tovább lehet indulni. Maga a park öt fő egységből
áll – a Nagy Kőerdő, a Kis Kőerdő, a Bushaoshan, a Lizizuanqing és a Wannian
Lingzhi. 


Mi elsőként
a jobbra lévő domb felé haladtunk tovább a tó mentén, hogy a park legszebb
részét, a Greater Stone Forest-et (大石林，Dà Shílín),
azaz a Nagy Kőerdőt kezdjük bejárni. 



Ennek
keretében először a park legmagasabb pontjára épült Oroszlán pavilonhoz (狮子亭, Shīzi tíng)
másztunk fel, ahonnan nagyszerűen be lehetett látni, milyen nagy területen
találhatóak ezek a különleges sziklaképződmények. 





Ezután a
Nagy Kőerdő szívében található, csodálatos sziklaegyütteshez, a Stone Forest Marvels-hez  (石林胜景, Shílín shèng​jǐng)
sétáltunk le, mely oldalára a Stone Forest kínai karaktereit „石林” vésték. 





Itt
már lényegesen több embert kellett kerülgetni, s akkor még nem is beszéltünk a több
tucatnyi népviseletbe bújt nénike által vezetett turistacsoportokról. Mulatságos
volt látni, hogy nagyjából minden harmadik kanyarnál népszámlálást tartottak a
saját csapatuknál. Mindenki a csoportból kapott egy számot, aztán amikor a néni
elrikkantotta magát (és az adott számot – „一号，二号，
三号…”), fel kellett tenni a kezüket.


Hatalmas
élmény volt ezeknek a hatalmas karsztformációknak a tövében sétálni, melyeket a
több száz millió évvel korábban a területet borító tengervíz formált ilyen
különlegessé. 



Megcsodálhattuk az egyik csúcsról letört és egy hasadékba
beszorult Rozoga Szikladarabot (千钧一发, Qiān​jūn​yī​fà),
mely alatt átsurranva tényleg azt figyelte az ember, mikor zúg le az alant
vezető ösvényre a többtonnás kő. 



Tekeregtünk egy sort a zegzugos átjárókon,
majd felmásztunk a sziklaegyüttes fölé magasodó Csúcskilátó-pavilonba (望峰亭, Wàng Fēng
Tíng), ahonnan egyszerűen varázslatos látvány tárult a szemünk elé. 





A recés
cápafogakra hasonlító mészkőalakzatok egész erdejét csodálhattuk meg, ráadásul
tökéletes délutáni napfényben. Ez az a kép, amit Stone Forestnél látni akartam.
Percekig csak álltam és bámultam. Élveztem a pillanatot, hogy mindezt élőben
láthatom.







A kis
pavilonban töltött percek persze nem a magányos, csöndes, elmélkedős
pillanatokról szóltak, miután kínai turistacsoportok tömegei özönlenek fel folyamatosan
kiabálva, hangoskodva, szelfibotjaikat lóbálva, miközben a népviseletes nénik a
kihangosítójukkal harsogják az elmaradhatatlan tudnivalókat az aktuális
sziklákról… de azért én igyekeztem egy pillanatra kizárni a külvilágot és
magamnak megélni a pillanatot.



Ezt
követően lesétáltunk a Stone Forest
Marvels előtti térre, ahol ezúttal népviseletes bácsikák zenéltek vidáman
az elhaladó turistáknak. Mi pedig a Tollászkodó
Főnix (凤凰梳翅, Fènghuáng
Shū Chì), a Korbács-szikla (鞭石, Biānshí)
és a Mély és Szűk Hasadék (幽兰深谷, Yōu Lán Shēngǔ)
érintésével a tündéri kis Lótusz-tavacskához
(莲花池, Liánhuāchí) értünk ki. 




Ennél idillibb összképet kívánni
se lehetett volna a parkba. Kis pavilon a tó peremén, majd a víztükröt
keresztülszelő, cikkcakkos átjáró, melyen áthaladva minden irányból
megcsodálhatjuk a festői környezetet. Itt vagy kéttucatnyi képet lőttünk minden
irányban, s kihasználtuk a ritka pillanatot, hogy rajtunk kívül szinte senki
sem volt a kis gyaloghídon. 







Átérve a
tavacska túloldalára, a park következő egységét, a Kis Kőerdőt (大石林，Dà Shílín)
– angolul Minor Stone Forest – terveztük
bejárni, aminek bejárata pont a tóval szemközt található. 











Ez a rész merőben más
képet mutatott a korábbihoz képest, ugyanis sokkal ritkábban helyezkedtek el az
egyes sziklaképződmények, melyek közét így csodaszépen parkosították. 



Szőnyegszerű,
vastag, zöldellő fűtakaró, fák, bokrok, melyek közül helyenként kinőttek ezek a
furcsa alakzatú kőfalak. Megcsodáltuk többek közt a Tang szerzetes kövét (唐僧西行, Tángsēng
xīxíng), de a fő látványosságnak a sziklasorral körülölelt Nyugalom tavacskája bizonyult, mely fölé a jellegzetes Ashima-szikla (啊诗玛, Ashīmǎ)
tornyosul.








A Kis
Kőerdőt követően elbattyogtunk a kiindulási helyhez, ahonnan az elektromos
kocsik indulnak, hogy a park távolabbi részeit is be tudjuk járni. Andival a Liziyuanqinget
néztük ki, mint következő egységét a parknak, amit be szeretnénk járni, ami
ráadásul elektromos kocsi megállóval is rendelkezett. Odasiettünk hát a
sofőrhöz, majd a térképen elmutogattuk, hova szeretnénk menni. Ő viszont
folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy egy teljes kört megy. A kölcsönös
értetlenkedést ő unta meg hamarabb, elhajtott minket, hogy csináljunk, amit
akarunk. Továbbra sem értettem, mi lehet a problémája, mivel a kocsi egy adott
útvonalon, adott irányba közlekedik, ami mentén vannak megállók. Mi az egyik
ilyennél akartunk, nagyjából féltávnál leszállni. Mi lehet ennél egyszerűbb
kérdés. Tehát végül felszálltunk a kocsira, ami aztán megállás nélkül
végigszáguldott az egész parkon, végállomástól végállomásig. Visszaértünk a Kis
Kőerdőhöz, nagyjából ahonnan elindultunk. Na, ennek sok értelme volt.





Így aztán
jobb híján gyalog elindultunk visszafelé az elektromos kocsi úton a
Liziyuanqing irányába. Ha már erre jártunk, útközben bejártuk a park egyik
félreeső szeletét, a Bushaoshant (步哨山, Bùshàoshān)
is, ahol rajtunk kívül egy lelket sem lehetett látni. 





Bár itt is szépen ki
voltak építve az ösvények, sokszor egy félembernyi vastagságú hasadékokon
kellett átpréselnünk magunkat, ami közben kifejezetten jól szórakoztunk
magunkon. 





A
Bushaoshan ösvénye a szintén Kis Kőerdő bejáratánál ért véget.


-      
„Hihetetlen,
hogy mindig itt lyukadunk ki…” – állapítottuk meg.




Újfent
tehát elindultunk az útmentén, gyalogosan a Liziyuanqing
(李子园箐，Lǐzǐyuánqìng) irányába. Útközben csak kapkodtuk a fejünket
az egyes sziklaformációk láttán, melyek még így még nap után is tudtak újat
mutatni. Egyik ilyen a messziről felismerhető alakzat a Kőfáklya (火把石, Huǒbǎshí)
volt, melynek lángokra emlékeztető felső részét mintha a szentlélek tartotta
volna. 





Még mielőtt
belevetettük volna magunkat az amúgy hatalmas kiterjedésű területen elterülő
Liziyuanqing túraösvényeibe, a #2 számú kilátóteraszról gyönyörködtünk egy sort
a páratlan látképben. 







Hogy ne
csússzunk meg nagyon időben, egy kisebb kört terveztünk csak menni a
Liziyuanqingben, melynek keretében viszont elképesztő hasadékokon, keskeny
átjárókon keltünk át, miközben viccesebbnél viccesebb fantázianévvel illetett sziklaformációk
követték egymást. Megcsodálhattuk például a Jádeképű
rókát, a Kőnyulat, az Ikerkardokat, a Távolba révedő hattyút, vagy a Kőorángutánt
kutyával – utóbbinál nehéz volt eldönteni, hol végződik az orángután és hol
kezdődik a kutyó, de ez bizonyára a mi képzelőerőnk hiányáról tanúskodik. 



Az
egyik legismertebb sziklaformára viszont azonnal ráismertünk, mely egy Anyát és kisfiát (母子偕游, Mǔzǐ xié
yóu) ábrázolta. 





Az ösvény
végül visszavezetett az elektromos kocsiútra, ám mivel már délután fél 5 körül
jártunk, jobbnak láttuk innen egyenesen a kijárat felé venni az irányt. A
kocsiúton haladva szépen visszabattyogtunk a Lótusz-tavacskához, majd tovább a park
főbejáratához, ahonnan elektromos kocsi vitt minket vissza a buszállomásra.





Alighogy
beszereztük a buszjegyeket vissza Kunmingba, már sípoltak is, hogy
indul a következő járat, amit még épp el tudtunk érni.  


Visszaérve
a kunmingi East Coach Stationre, a Dongfeng Square és Tianzixiang környékét
lőttük be, mint lehetséges úti célt, ahol reméltük, sikerül majd valamilyen jó
kis vacsorahelyet találni, kompenzálandó magunkat az egésznapos koplalásért. Végül
a hangulatos kis Nanqiang sétálóutcára
(南强街巷, Nánqiáng jiēxiàng) keveredtünk, ahol kínai és nyugati éttermek,
bárok és kézműves, ruha és teaboltok egész sorát találtuk. 







A hatalmas
teakínálatnak már végképp nem tudtunk ellenállni, hogy szét is néztünk az egyik
boltban, ahol a tulaj rendkívül lelkes demonstrációt tartott a széles
teakínálatról, mely többnyire a híres jünnani
puerh teákból (云南普洱茶, Yúnnán
pǔ'ěr chá) állt. Az utóérlelt teák családjába tartozó puerh Kínának
kifejezetten Jünnan tartományának Puer városka körüli régiójából származik, s
történelmi jelentőségét mutatja, hogy 1656-ban felkerült a császári ajándékok
hivatalos listájára, melynek köszönhetően mind megítélése, mind kereskedelme
óriásit ugrott. A jó borokhoz hasonlóan a minőségi puerh teák zamata, karaktere
is folyamatosan fejlődik, nemesedik az évek múlásával, miközben értékük ezzel
párhuzamosan meredeken növekszik.  Ahogy a
bácsi elmagyarázta, a puerh teáknak két fő fajtáját különböztetjük meg:


-      
Sheng
cha (生茶, Shēng chá): Ez egy ősibb, természetes
érlelésű tea, melynek készítése során a sütött, gyúrt, napon szárított
leveleket röviddel a feldolgozás után formákba (tégla vagy korong) préselik és
elrakják. Ezután indul az érlelési folyamat, mely akár 15-20 évet is eltarthat.
A sheng puer ízvilága virágos, gyümölcsös, enyhén ásványos. Ha alacsonyabb hőfokon
készítjük el őket, gyümölcsösebbek, könnyedebbek lesznek, ha forróbb vízzel
akkor kellemes fanyarságuk is előbukkan. A sheng cha zöldes főzete élénkítő,
serkentő hatású, sőt állítólag hastájon még fogyaszt is.


-      
Shu
cha (熟茶, Shú chá): A sheng chával ellentétben a
sötét, főzött teának is nevezett shu chát gyorsított érleléssel készítik, melynek
célja, hogy rövid idő alatt eltávolítsák a teából a zöldes, savas jegyeket és
fogyasztható legyen. A végén kapott sötétvöröses teafőzet kíméli a gyomrot,
nyugtató hatású és fogyasztható akár esténként is.


Mindkét
fajtáról elmondható, hogy érdemes öregíteni, mert hosszútávon egyre simább,
teltebb, gazdagabb és komplexebb lesz az ízük. Ha pedig fogyasztásra kerül a
sor, mindkettőt többször (akár 3-5 alkalommal is) le lehet főzni.





A bácsi
teljeskörű bemutatót tartott nekünk, igazi szertartásos teakóstolással
egybekötve, melynek keretében legalább 3-4 féle főzetet mutatott nekünk. Érdekes
módon, az első, gyorsfőzetet – mellyel először átmosta a teát, átmelegítette a
kancsót és a csészéket – rögtön ki is öntötte, s csak az azt követőket töltötte
ki csészébe. Mutatott még egy szárított mandarinba töltött shu chát, ami egy
érdekes narancsos aromát kapott, ráadásul akár 7-8-szor is lefőzhető.


Nagyon
értékeltük az igyekezetét, úgyhogy alaposan be is vásároltunk nála. Hú, hát az
nem kifejezés! Annyi teával jöttünk el, hogy lassan már azt számolgattuk, hogy
a már meglévő teaszerzeményeinkkel együtt mikor érjük el azt a mennyiséget, ami
már vámköteles. Vettük egy doboznyi 3 éves sheng chát (5db tenyérnyi préselt
korong méretűt), két kis korongnyi, 4 éves shu chát, valamint a kis mandarinos
teagolyókból egy kisebb zacskónyi ajándékba az otthoniaknak. Mivel ilyen jó
vásárlói voltunk, kaptunk tőle még egy-egy virágsütit is ajándékba, melyeket –
mint kiderült – az ő kis házi sütikészítő manufaktúrája gyártja. Búcsúzóul
készítettünk vele egy közös képet, majd felpakolva az ipari mennyiségű
teaszerzeményünket, valamilyen vacsorahely után néztünk. 





Nem messze
találtunk is egy szimpatikus tésztázót, ahova beülve mindössze két kritériumot
fogalmaztunk meg a vacsorával kapcsolatban – Andiéban ne legyen hús, és ne
legyen ehetetlenül erős egyik sem. Nos, ezt olyan jól sikerült tartani, hogy
Andinak érkező fogást telenyomták hússal, melyek így nálam landoltak, míg én
egy hatalmas adag, brutál csípős marhahúsos tésztát kaptam. Ezzel együtt kifejezetten
finom volt az étel, bár a végére lassan mindegyik falatot megkönnyeztem.






Evést
követően még a nyüzsgő belvárosi sétálóutcán, a Nanping Jién (南屏街, Nánpíng jiē) tettünk
egy sétát. Megnéztünk közelebbről egy az út közepén, magányosan álldogáló
díszes kaput, majd Andi belehuppant a járókőbe épített bronz székbe, ami újabb
fotótémául szolgált. 



Már éppen tendáltunk volna hazafelé, amikor Andi kiszúrt
egy szimpatikus sütizőt, ahonnan finom sült kalács illat áradt ki az utcára.
Közelebb érve láttuk, hogy bizony a jellegzetes jünnani virágsütik legkülönlegesebb
verzióit sütik itt, amiből ráadásul pár falatnyi ingyenes kóstolót is lehetett
kérni. Mivel a mai nap gasztronómiailag nem bizonyult egy főnyereménynek szegény
Andi számára, engesztelés gyanánt szabad kezet kapott sütiválasztás terén.
Végül sütiből is alaposan bevásároltunk, majd elbattyogtunk a csodálatosan
kivilágított Jünnani Művészeti Múzeum
(云南美术馆) melletti buszmegállóig, ahol bő félórát vártunk a #95
számú járatra, hogy visszavigyen minket a hostelig. 









Az idegőrlő
várakozás során többekkel is beszélgetésbe elegyedtem a megállóban, miközben
próbáltam kipuhatolni, hogy meddig és milyen gyakran kellene járnia ennek a
járatnak. Az egyik néni megnyugtatott, hogy éjjel fél 11-ig közlekednek a
buszok, ne aggódjak. Amint befutott a busz, a néni rám nézett, s kedvesen
biccentett egyet.


Bár
hullafáradtan estünk haza a hostelszobába, még várt ránk a pakolás. Holnap
hajnalban indulás tovább Chengduba. Persze kései óra ide, csomagolás oda, egy
kis minőségi virágsütire mindig kapható az ember…












15.
nap – Chengdu: A pandák földjén (2019. október 30.)





Elég
rosszul aludtunk mindketten. Engem egy kitartóan zümmögő szúnyog zaklatott
egész éjjel, míg Andi a korai kelés miatti izgalomtól nem tudott rendesen
pihenni. Az ébresztőnk hajnali fél 6-kor szólalt meg, s a villámgyors, katonás
készülődésnek köszönhetően 6:00-kor már összes csomagunkkal felszerelkezve a
közeli főút mellett ácsorogtunk, s próbáltunk leinteni egy taxit.


Szerencsére
nem kellett sokat várakozni, az egyik kocsi hamar összeszedett minket. Egészen
az East Coach Stationig vitettük magunkat (43 CNY), ahol átszálltunk a reptérig
közlekedő #6 (ciklámen színű) metróra.





Ahogy
kiértünk a Kunming Changshui nemzetközi
repülőtérre (昆明长水国际机场),
rutinosan már tekertem is be nejlonnal a feladott poggyászainkat, átvettük a
beszállókártyáinkat, majd átesve az elmaradhatatlan biztonsági ellenőrzéseken
eltrappoltunk a hatalmas terminálépület legtávolabbi pontján lévő #62
beszállókapunkhoz. Reggeli gyanánt beszereztünk egy kis húsos baozit, majd
elnyammogtunk a tegnap este vett virágos süti maradékát.




Alighogy
lenyeltük az utolsó falatot, meg is kezdték a beszállítást, s mire
feleszméltünk, már a China Eastern
Boeing 737-esén csücsültünk. A gép teljesen pontosan 9:00-kor indult, s bár a
szmogos levegő miatt alig lehetett látni valamit, végig az ablakra tapadva
bámultam kifelé. A középen ülő Andinak még ennyi öröme sem maradt, miután a
mellette helyet foglaló öltönyös úriember a füléhez tartva, fennhangon
hallgatta a nyavalyás videóit, miközben amúgy a fülhallgatója végig ott figyelt
a másik kezében. 



A közel
egyórás repülőút végén, nemsokkal délelőtt 10 előtt landoltunk Szecsuan (四川, Sìchuān)
tartomány fővárosának, Chengdunak (成都, Chéngdū) a
repülőterén. (Tudom, hogy a hivatalos magyar átírat szerint Csengtunak kellene írni a város nevét,
de hatévnyi kínai tanulás után nem igazán áll rá valahogy a kezem.) 


Rendkívül
izgatottan vártunk ezt a rövid kis chengdui kitérőt, mely programok
tekintetében három dolgot jelentett – extracsípős szecsuani kaját,
óriáspandákat, illetve találkozást a volt kínai tanárommal, Feng Guanggal. Utóbbinak
meg is adtam a hostelünk nevét (Lazybones) még az utazás előtt, ahova a
találkozót is megbeszéltük. Ahogy viszont vártunk a csomagkiadó szalag mellett
a hátizsákjainkat, hirtelen belém ütött a felismerés, hogy ugye csak egy
Lazybones hostel van a 16 milliós városban?! Mint kiderült nem – a Maps.me
offline térképén három Lazybonest is találtunk. Gyorsan meg is írtam volna neki
WeChat-en, hogy a Wenshu monostor közelében lévő Lazybones Hostelbe kell jönnie, de sehogy sem tudtam az elmúlt
másfél napban aktiválni a lejárt roaming csomagomat. Abban reménykedtem, hogy hátha
pont odajön, ahova mi is igyekszünk, ha pedig mégsem, majd a hostel wifijét
használva felhívom a szállásról.


Gyorsan
megkerestük a metrót (成都地铁), mely
szerencsére ügyesen össze van integrálva a reptér mindkét termináljával.
Átböngésztük a jelenleg hét vonalból álló metróhálózat térképét, majd
beszereztük a Renmin Road North (人民北路) megállóig
szóló (kártyás) jegyeket. Először a #10 (sötétlila) vonalon kellett utaznunk a
Taipingyuan állomásig, ahol átszálltunk a #7 (világoskék) metróra, melyen 12 megállót
mentünk, majd újabb átszállás következett, egy megálló erejéig, az #1
(sötétkék) vonalra. Kikeveredve a metróaluljáróból, még bő másfél kilométernyi
gyaloglás várt ránk a hostelig.


Ahogy
odaértünk, hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor megláttam Guangot az ablakból
integetni. Vigyorogva odasietett üdvözölni minket, bemutattam Andinak, majd
átvettük a szobánkat. Becsekkolást követően gyorsan letettük a szobánkban a
cuccainkat, majd siettünk vissza az előtérben váró Guanghoz. Megváltás volt
végre megszabadulni a mázsás túrahátizsákjainktól – a kistáskámmal a hátamon
hirtelen olyan mezítelennek éreztem magamat.





Guang
javaslatára első közös programpontként – legnagyobb örömünkre – az ebédet
iktattuk be, mégpedig a sarki kis noodle-özőben, amit a hostel recepciósa ajánlott
nekünk. Az egybefüggő kis helyiség zsúfolásig volt tömve emberekkel, minden
asztal, minden négyzetcentiméterénél ült valaki. Amint megüresedett egy hely, a
rendeléseket felvevő nénikék intettek az utcán várakozók közül a következőnek.
Jobban pörögtek az emberek, mint a Nyugati téri McDonaldsban! Kivártuk
türelmesen a sorunkat, majd amikor intettek, megrohamozhattuk az egyik
asztalkát, ahol egy roppant mogorva nénike és egy szemüveges férfi evett éppen.
Guang a ház specialitását, a csípős marhahúsos tésztalevest ajánlotta, úgyhogy
mindannyian azt rendeltünk. 



Az emberes adagnál csak a levesből kikandikáló
chilipaprika-halom tűnt rémisztőbbnek, főleg annak fényében, hogy hármunk közül
én bírom a legkevésbé az erőset. A leves amúgy isteni volt, bár egy csomag
zsebkendőt szerintem kollektíven elhasználtunk az ebéd végére, mivel folyton a
könnyeinket törölgettük. Jó kis szecsuani ízek! Nyamm!






Guang
nagyvonalúan meghívott minket, a kaja is fergeteges volt, úgyhogy ennél jobban
aligha indulhatott volna a chengdui nap. Ebédet követően egy percet sem
tétlenkedtünk – Guang hívott egy DiDi Car-t, s irány az Óriáspanda Nevelő- és Kutatóközpont (成都大熊猫繁育研究基)!


Azt
mindenki tudja, hogy az óriáspanda (大熊猫, Dàxióngmāo)
Kína nemzeti állata és egyik legfontosabb jelképe is egyben. Mivel jelenleg
kevesebb, mint a 2000 egyedre becsülik a vadon élő pandák számát, érthetően a szigorúan
veszélyeztetett fajok csoportjába sorolják őket. A természetes túlélésüket az
sem segíti, hogy párválasztás terén elég válogatósak, rendkívül rövid a párzási
időszak, alacsony a sikeres megtermékenyülés valószínűsége, s ha esetleg több
bocsot is sikerülne a világra hozni, az anyamedve csak egyetlen szerencsés
kölyköt „választ” ki, aki aztán táplálva is lesz. Épp ezért a kipusztulás
elkerülése végett Kína több tucatnyi pandaneveldét alakított ki, ahol többnyire
természetes megtermékenyítéssel igyekeznek gyorsítani a faj reprodukciós
rátáját. Ezek közül a pandaközpontok közül a legnagyobb itt, Chengduban
található, amely jelenleg közel 150 óriáspanda otthonául szolgál.





Bár a
városközponttól viszonylag messze, jó 10 kilométerre található a pandacentrum,
a táv nagyrészét metróval is meg lehet tenni, ahonnan már csak rövidebb
buszúttal kell számolni. Szerencsére így a taxi révén kényelmesen elvitettük
magunkat egészen a főbejáratig, amelyet természetesen pandastílusban
alakítottak ki. 



Guang még korábban igényelt neten keresztül kedvezményes
jegyeket mindannyiunknak, de mivel az ebédet és a taxit is ő fizette, itt már
végképp oda akartam adni neki a költségek ránk eső részét. Fogadkozott, hogy
majd az esti vacsorát fizethetjük mi, de a huncut félmosolyából sejtettem ám,
hogy az sem lesz egy egyszerű menet.


Mint
kiderült, ő sem járt itt korábban, úgyhogy hozzánk hasonló gyermeki lelkesedéssel
várta a nagy találkozást ezzel a különleges óriás emlőssel.


Be kell
vallani, hogy a park kialakítása és az egész körítés is profin meg van csinálva
– pandaformájú sövény, pandaszobrok, bambuszból kialakított, alagútszerű lugas,
hangulatos parkok lépten-nyomon, és akkor még nem szóltunk a főbejárat mellé
felhúzott pandamúzeumról. 





Ennek
ellenére a mi első utunk nyílegyenesen az #1 számú óriáspanda-házba vezetett. A
legtöbb itt élő felnőtt panda egymástól elkülönítve, egy kiterjedt kültéri kifutóval
rendelkező, elkerített területet kapott. Ahogy az első példány előmerészkedett
a bokorból, mindhárman kaptunk is elő a teleobjektívval felszerelt
fényképezőgépjeinket, s a legjobb pozíciót keresve megsoroztunk a komótosan
fel-alá bóklászó hímet.




Mindegyik
medve más módját választotta a tényleges izgalmakban nem igazán bővelkedő
idejének eltöltésére. Volt, amelyik megállás nélkül járőrözött a két fal
között, volt, amelyik egyszerűen hanyatt vágta magát, majd nagy boldogan
elnyammogta az éppen elé lógó bambuszleveleket, és volt, amelyik a füle botját
sem mozdította meg a bambuszevést követő kellemes sziesztában. 







Hatalmas
szerencsénkre néhány méter távolságból nézhettünk végig az etetést, úgyhogy
szuperebbnél szuperebb fotókat lőhettünk a pandákról, akik a végletekig
élvezték, hogy gyakorlatilag moccanniuk sem kell a betevő bambuszért.
Imádnivaló, cuki állat a panda, viszont olyan rettenetesen lusta jószág, hogy
ezzel a hozzáállással nem csoda, hogy a vadonban a kihalás szélére sodródott.




Amúgy
mindegyik egyedről részletes biográfia és személyiségi leírás olvasható, ami
egészen szórakoztató időnként. Megtudhatjuk, honnan kapták a nevüket, melyik
panda mennyire szociális, introvertált/extrovertált, illetve bármilyen
érdekességet velük kapcsolatban.


A felnőtt
pandák után a bocsok háza következett, ahol három bolyhos ifjonc éppen a fonott
kosár kényelmét élvezve szunyókált. Alig voltak nagyobbak egy palotapincsinél, de
kimaxolták a cukiságfaktort, különösen, amikor egyikük felfedezőútra indult a
faemelvény melletti avarba, míg a testvérkéje a kosár peremét kezdte lelkesen
csócsálni. 









Ha azt
gondoltuk volna, hogy ennél már nem lehetnek aranyosabbak a bocsok, a soron
következő helyiségben rögtön megdőlt mindez, ahol a mindössze 2-3 hetes,
inkubátorban tartott pandabébiket lehetett megcsodálni. Az arasznyi méretű,
esetlenül nyújtózó csöppségek láttán teljesen elolvadtunk, de mivel
folyamatosan terelték tovább a nézelődőket, nem lehetett lecövekelni hosszú
időre előttük.









Ezt
követően egy másik felnőtt pandaházat kerestünk fel, ahol két nagyobb jószág
éppen egy vaskos fán lógva pofozkodott pajkosan egymással. Mindezt úgy kell
elképzelni, hogy az egyik mackó pocakjánál fennakadva kalimpált lefelé a lógó lábaival
a lentebb fetrengő társa irányába, aki két ásítás között kinyújtotta feléje az
egyik mancsát, mígnem egyikük hangos puffanással lepottyant a fáról. 







Felkerestük
a korelnöknek számító nőstény, Chengji udvarát is, akit az itteni pandák
nagyanyjaként emlegetnek, majd a békésen szundikáló bocsok újabb csoportját fotózgattuk
nagy lelkesen. 











A látogatás
záróakkordjaként a vörös pandák kifutóihoz látogattunk el. A macskaméretű,
sötétvörös bundájú állatkának sokáig csak a hűlt helyét lehetett látni, majd
amikor végre előmerészkedett, tüntetőleg végig a hátát mutatta az utazóközönségnek.


-      
„Látod?
Ő is introvertált.” – jegyezte meg Andi vigyorogva.




Legalább 20
percet dekkoltunk a vörös pandák kifutójánál, várva, hogy a kis antiszociális jószág
végre felénk forduljon, de mind hiába. Guang már a gépét is pakolta, amikor az
állat némi lefetyelést követően oldalra pislantott egy pillanatra, s pont le
tudtam fotózni. Mire Guang újra előkapta a fotómasináját, vörösbundás
kisbarátunk komótosan visszabattyogott a fák közé…






Tettünk még
egy kört a vízimadarak részére kialakított kis tavacska mentén, majd
elindultunk a kijárat felé. A pandák után Guang fogott egy taxit (azaz hosszas
rábeszélés és alkudozás után engedett az egyik nyomuló taxisnak), mely az
általa kinézett, szuper hot potos étteremhez vitt minket. Sajnos az előzetes
tervekkel ellentétben Guang felesége mégsem tudott hozzánk csatlakozni, úgyhogy
maradtunk hármasban.





Első
látásra elég menő étteremnek tűnt a hely. Egy hatalmas, lepedő méretű papíron
kellett bejelölnünk, hogy milyen alaplét, hozzávalókat és húsokat kérünk. Ezt
követően a pincérek nekiláttak előkészíteni a háromosztatú hot pot
leveskondért, melyben háromféle ízesítésű alaplé fortyogott – extra csípős a
húsoknak, csípős paradicsomos, illetve gombás. 





Természetesen bármit
megfőzhettünk bármelyikben, sőt ezt utána a saját ízlésünk szerint kikevert
fűszeres szószba is mártogathattuk. Ilyen külön szószokból legalább 20 állt
rendelkezésre egy külön pultnál, s annyiszor szedett az ember, ahányszor akart. 




A nyársra tűzött,
csípős, fűszeres páccal előkészített húsfalatok pedig egy rendkívül ízléses kis
modellhajón lettek felszolgálva, mely az elejébe töltött kis szárazjégnek
köszönhetően mintha misztikus ködben úszott volna. Guang elmesélte, hogy ez a
hajó még a három királyság idejéből való történetre utal, melyben az északi
királyság csellel győzte le ellenfeleit, annak ellenére, hogy ők voltak a
legkevésbé tapasztalt hajósok. Ezt követően érkezett a másik hústál, egy egész
tányérnyi (négy különböző fajtányi) gomba, jégtálon pihenő szalonna, jamgyökér
és természetesen főtt rizs. 







Egészen
fejedelmi vacsorában volt részünk, az egyes fogások elképesztően finomak
voltak. A csípős falatokat is jól bírtuk, sőt a végére nemhogy nem telítődtünk
az erőssel, hanem egyre jobban kívántuk. Ráadásul vacsoraközben még zenés,
maszkos, jelmezes bemutatót is kaptunk, sőt az óriási legyezővel táncoló maskarás
fickó pont előttem állt meg néhány pillanat erejéig. 

Fantasztikus
este volt, jókat beszélgettünk, rengeteget röhögtünk, mindhárman remekül
éreztük magunkat. A vacsora végeztével jeleztem Guangnak, hogy ezúttal mi
állnák a számlát, mire ő csak bólogatott, majd a következő mosdókör keretében,
galád módon beelőzött a fizetéssel. Így történt végül, hogy egész délután az ő
vendégei lettünk. Megígértük neki, hogy ha legközelebb Magyarországon járnak,
akkor méltó módon viszonozzuk majd a kedvességüket.






A fenséges
vacsorát követően, levezetésképpen még sétálgattunk egy kicsit a közeli Széles és Keskeny utcácskákban (宽窄巷子, Kuānzhǎi
xiàngzi), melyek Chengdu egykori történelmi városrészének egyik utolsó
hírmondói. A hangulatos kis sétálóutcákat kézművesboltok, éttermek, falatozók
és kávézók népesítik be. A nagy tömeg ellenére jó volt végre egy kicsit a régies
hangulatú környezetben nézelődni, melynek köszönhetően szépen keretbe is
foglaltuk a mai napot.




Miután
bejártuk a kis utcákat, Guang kikísért minket a legközelebbi buszmegállóba,
kinézte nekünk, melyik járattal jutunk vissza a szállásra, majd elérkezett a
búcsú ideje. Az ő érdeme, hogy a mai napunk valóban felejthetetlenre sikerült,
s a lehető legtöbbet ki tudtuk hozni ebből a bő fél napból. Remélem, hamarosan mi
is viszonozhatjuk a kedvességét és vendégszeretetét, amikor majd ők érkeznek
hozzánk látogatóba.





Visszakeveredve
a hostelbe, nem is nagyon kellett kipakolnunk a túrahátizsákunkat, mivel csak
ezt az egy éjszakát töltöttük itt. Másnap egy rövid városnézést követően indulás
tovább Makaóra.  






16.
nap – Chengdu: Wenshu kolostor (2019. október 31.)





A mai napra
egy szűk félnapos városnézésre maradt időnk mielőtt tovább kellett utaznunk
Makaóra. Fél 9 körül keltünk, ám mire végeztünk a reggeli készülődéssel és
pakolással már 10 óra is eltelt.


A nagy
hátizsákjainkat hátra hagytuk a hostelben megőrzésre, majd a tőlünk néhány
saroknyira lévő Wenshu kolostor (文殊院, Wénshū
Yuàn) felé vettük az irányt. Párás, szürke, nedves őszi nap volt, s bár erősen
lógott az eső lába, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégsem mentünk
vissza előtúrni a leadott hátizsákjainkból az esőkabátokat.


A chan
buddhizmus legjelentősebb szecsuani templomának tartott Wenshu kolostor története
a Tang dinasztia koráig nyúlik vissza. Az eredeti épületet i.sz. 6. század
körül építették, mely az évszázadok során számtalan változáson, bővítésen,
átépítésen esett át. A belépés ingyenes, viszont elég kevés helyen kínáltak
angol nyelvű leírást a látnivalókhoz. Belépve a főbejáraton elsőként a magas,
vékony, kis pagoda, a Béke-torony fogadott
minket, melyet több száz aranyozott Buddha szobor díszít. 

Innen az
épületkomplexum végében lévő, elképesztő nyugalmat árasztó kertrészlegbe
sétáltunk át, ahol a fákkal benőtt, szép zöld részt csak egy-két pavilon törte
meg. 







-      
„Lacó,
odanézz! Tötösz!” – mutatta lelkesen Andi, mire mindkettőnkből kibukott a röhögés.


Leálltunk
természetesen pózolni egy kép erejéig a hatalmas kőteknőssel, amire útközben
leltünk, majd folytattuk a sétát a kétszintes főpavilon felé. Mivel itt tilos a
fotózás, a gépünket visszasüllyesztettük a fotóstáskába, majd végigjártuk a
szinteket, melynek falai több száz Buddha szoborral voltak kirakva, amik
szépen, fakkszerűen a falba süllyesztve meredtek maguk elé. 





Tettünk még
egy kört a zegzugos kert távolabbi, kieső pontjain is, ahol rajtunk kívül csak
néhány kedélyesen beszélgető nyugdíjast, valamint egy átszellemülten taichizó
nénit lehetett látni.


-      
„Ezt
tényleg olyan, mint a nyugalom szigete!”


Ahogy ez a
megállapítás elhagyta a szánkat, megszólalt az elmaradhatatlan flexelés kerregő
zaja, melynek visszhangja az épületek között többszörösére fokozódott…




Próbáltuk
mindenesetre kizárni a zavaró zajokat, s élvezni a pagodaalakú növény, a
sárkányos szökőkút, valamint a hangulatos kis halastó nyugtató látványát. Megnéztük
még a füstölők keltette misztikus hatású füstbe burkolózó Mahavira Csarnokot, és a környező épületeket, majd a kijárat felé
vettük az irányt.






Ezt követően
a templomkomplexum környékén lévő kis utcácskákat néztük meg, ahol az
épületeket igyekeztek eredeti építészeti stílusuknak megfelelően
helyreállítani. Reggeli gyanánt vettünk az egyik itteni kifőzdénél egy-egy bucit
– Andié csípős paprikás zöldségekkel, míg az enyém szaftos sülthúsfalatkákkal
volt tömve. 






Továbbindulás
előtt még beülünk egy kávézóba, ahol Andi kért egy americanót, de mire nagy
nehezen elkészítették a kávét, s végre elszürcsölhette a napi koffeinadagját,
szó szerint leszakadt az ég.


Az
ellentmondást nem tűrő felhőszakadást elnézve – esőkabát híján – némileg
improvizálnunk kellett a védőfelszerelést illetően. Az egyik nejlonzacskómból
egész jó kis esővédőt készítettem Andi hátizsákjára, ám ezzel ki is fújt a
lehetőségek tárháza – választhattunk, hogy a kávézóban öregszünk meg, vagy az
esőáztatta utcákon folytatjuk a városnézést. Nem is mi lennénk, ha nem az
utóbbi verzióval folytattuk volna.


Elrohantunk
a legközelebbi metrómegállóig (Wenshu
Monastery, 文殊院), majd
elmetróztunk a grandiózus Tianfu térig
(天府广场, Tiānfǔ guǎngchǎng), mely a városközpont
szívében található. Ez a legnagyobb tér egész Délnyugat-Kínában, s hasonló
jelentőséggel bír a helyiek számára, mint a Tienanmen tér Pekingben. 



A tér
északi felét a Szecsuani Tudományos és
Technológiai Múzeum épülete dominálja, mely előtt a kommunista nagyvezér, Mao
Ce-tung gigantikus szobra integet egykedvűen az alant elhaladókra, míg a
környező felhőkarcolók és irodaházak oszlopdiagramok módjára törik meg a lapos,
komor, egybefüggő területet.






Szerencsére
mire körbefotóztuk a teret, az eső is enyhülni kezdett, úgyhogy elsétáltunk a
plázákkal, boltokkal és éttermekkel teli, nyüzsgő bevásárlóutca, a Chunxi Lu (春熙路, Chūnxī lù)
felé. Láthatóan sem sokakat zavart az esős idő, amikor ki lehet rajzani
shoppingolni, jókat kajálni és szórakozni – ez a városrész jórészt erre
szakosodott. 





Tettünk egy
kört az emberektől zsongó utcákon, ám mivel szorított minket az idő, ideje volt
visszatérnünk a hostelbe. Felpattantunk a metróra a Chunxi Road megállónál, ám ezúttal a #3 (magenta színű) vonalra
szállva a Hongxingqiao (红星桥) állomásig
utaztunk, mely szintén a szállásunk közelében található. Onnan aztán a folyó
mentén haladva rohamtempóban eltrappoltunk a hostelhez, átpakoltunk a nagy táskákba,
majd egy gyors mosdókört követően, málhás szamarakat meghazudtoló módon magunkra
applikáltuk az út során egyre nehezebbnek tűnő túrahátizsákjainkat, s irány
vissza a metróhoz. 



Míg elvonszoltuk magunkat az alig másfél kilométerre lévő
megállóhoz, lépten-nyomon magam mögé tekingettem, hátha felbukkan a #42 busz,
mellyel a gyalogút bő felét megspórolhattuk volna. Balszerencsénkre vagy akkor
ért utol minket, amikor megállók között jártunk, vagy nem jött egyáltalán,
amikor bevártuk volna a megállóban. Végül legyalogoltuk az egész távot, mialatt
Andi felháborodva mesélte a hostel előterében hallott beszélgetésrészletet,
melyben az egyik csajszinak konkrétan fogalma sem volt, mi a Nagy fal. Ez így
Kínába érkezve azért elég meredek…


Kiérve a
metróhoz, a #3 vonalon egészen a Taipingyuan
(太平园) megállóig utaztunk, majd átszálltunk a Chengdu Shuangliu nemzetközi repülőtér (成都双流国际机场) felé közlekedő #10 vonalra. Csak az út vége felé
realizáltuk, hogy a T1 és T2 terminálnak külön megállója van, úgyhogy sebtében
elő kellett túrni a repjegy-foglalási papírokat, hogy tudjuk, hova is megyünk.





Délután
negyed 3-ra értünk ki a reptérre. A Makaóra közlekedő Air Macau járatunk a T1 terminálról indult, ahol rögtön el is
indultunk megkeresni a check-in pultunkat (105), amely egy teljesen elborult logika
mentén, nem a növekvő sorszámmal rendelkező pultok felé található, hanem pont
az ellenkező irányban, a nemzetközi járatok felé. A béna, félreérthető
kiírásoknak köszönhetően bolyongtunk egy sort, mire nagy nehezen megtaláltuk az
Air Macau pultját, ahol aztán már a beszállókártyával kezünkben jöttünk rá,
hogy nem az előre legfoglalt, ablak melletti üléseket kaptuk. Komolyan már, ez
egyszerűen nem igaz… Egy repülőút élvezeti értékének 95%-át az ablakon való
nézelődés adja, ha mindezt levesszük, a repülés egy zajos, unalmas, alapvetően
kényelmetlen utazási forma, azzal az egyetlen előnnyel, hogy mindennél
gyorsabban eljutunk A-ból B-be. Egy rövid pillanatig bennem volt, hogy
visszafordulok reklamálni, de inkább elengedtem ezúttal az egészet. Csak kár
ezért a bő két és fél óráért. Egy ideig még reménykedtem, hátha a mi sorunkban
lévő, ablak melletti utas mégsem bukkan fel, de mindez hiú ábrándnak bizonyult
– egy idős bácsit kaptunk harmadikként sortársnak, aki egy hatalmas,
lepedőméretű újságot lapozgatott egész út alatt, kitakarva maradék felületet
is, ahol még ki lehetett volna nézni. Az már csak hab a tortán, hogy a
legutolsó sorba kerültünk, ahol nem lehet hátrahajtani az ülést, ellentétben az
előttünk ülőkkel, akik az első adandó alkalommal hátravetették magukat, így
végig az arcunkban nyomva érezhettük a nyomorult fejtámlájukat. 

A gépünk
legalább pontosan (15:50) indult, s meglepetésemre még rendes kaját is kaptunk.
Ezúttal sertéshúsos tésztát kértem, míg Andi – vegán opció híján – a csirkés
rizsre szavazott. 






Végül este
fél 7 körül landoltunk a Kínán különleges közigazgatási státusszal rendelkező Makaó
(Macau / 澳門, Àomén) repülőterén. Bár 1999 decembere
óta már hivatalosan kínai fennhatóság alatt áll az egykori portugál gyarmati
terület, nagyfokú autonómiával, saját valutával, saját közigazgatással, adózással,
törvényhozói és végrehajtó testülettel rendelkezik, miközben egy rendkívül
érdekes elegyét alkotja a portugál és kínai kultúrának.


Csakúgy,
mint a hongkongi-kínai határon, itt is útlevélvizsgálat várt ránk. Bár EU-s
állampolgárként vízummentesen léphetünk Makaó területére, az ellenőr olyan
hosszan vizsgálgatta Andi útlevelét, mintha szándékosan valami hibát akarna találni
benne. Végül aztán pecsét helyett egy béna papírfecnit nyomott az útlevélbe,
igazolva a belépést makaói területre. Itt sincs pecsét… hihetetlen!


Bár ez lett
volna a legnagyobb problémám a mai napra!





Felvettük a
csomagokat, váltottunk egy egészen minimális (kb. 4200 forintnyi) makaói patacát (MOP), feltételezve, hogy
itt aztán biztos mindenhol lehet kártyával fizetni, majd megkerestük a terminál
előtti buszmegállót, ahonnan a városba indulnak a járatok. Sajnos nem igazán
sikerült kiigazodni a menetrenden, így nagyjából gőzöm sem volt, melyik busz
kellene nekünk, úgyhogy előkaptam a telómat, hogy utánanézzek a neten. Eléggé
akadozott a kapcsolat, még a Google is alig akart bejönni. Gyorsan meguntam a
totojázást, s inkább berohantam megérdeklődni az információs pultnál, hogyan
jutunk el a szállásunkra. Eszerint az MT4 jelzésű buszjáratra kellett
szállnunk, mely nem sokkal később be is gördült a megállóba. Bepotyogtattuk a
sofőr átlátszó perselyébe a fejenként 6 MOP-ot, s már indultunk is. A busz
szinte minden bokornál megállt, de ezt egyáltalán nem bántuk, mivel az éjszaki
fényekben úszó, grandiózus luxusszállodákat, villózó kaszinókat és pazar
fényjátékot elnézve mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna. A
túlcsorduló pompa és giccs már-már szürreális szinteket öltött, az
Eiffel-torony utánzattal, a velencei összképet gátlástalanul koppintó, fényűző Venetian
luxushotellel, valamint a szálloda előtti téren lebegő, felvonó kabinokkal.


Fel sem
ocsúdtam a látványtól, amikor csipogott a telefonom. Egy SMS érkezett, azzal az
üzenettel, hogy az havi egyenlegemből már csak 80% maradt. Alighogy
végigolvastam, érkezett a következő – „…külföldi
mobilnet forgalmad elérte a limitet (16562Ft), így a szolgáltatást erre a
hónapra szüneteltetjük… üdvözlettel: Telenor”





Mi van??! Mégis
hogyan fogyhatott el a keret, hiszen tegnap újítottam csak meg az egyhetes Világjáró
Plusz roamingcsomagot, ami egész Kínára kiterjed. Gyorsan repülő üzemmódra
tettem magam, véletlenül se számoljanak fel további díjakat, majd felhívom őket
a hostelből valahogy.


A
grandiózus Ponte 16 Resort előtti buszmegállóban kellett leszálltunk, ahonnan
nagyjából két saroknyira lehetett a szállásunk (5footway.inn Project Ponte 16). Egy rendkívül unszimpatikus
recepciós csajszinál jelentkeztünk be, aki elég lekezelő, nemtörődöm stílusban
kezelt minket. Látszott, hogy ennél kevésbé aligha érdekelhetné őt, hogy
valamilyen új vendég érkezett, akivel talán foglalkoznia kéne. Mindegy is.
Fizettünk, átvettük a mágneskártyát, majd felcuccoltunk a szobánkba.


Első dolgom
volt felcsatlakozni a WiFire, majd telefonos segítséget kérve felhívtam Viberen
Anyát, aki rögtön ezt követően beszélt az otthoni Telenoros ügyfélszolgálattal.
Mint kiderült, a mobilszolgáltató által kínált Világjáró Plusz roaming csomag
kerete csak százazföldi Kína és Hongkong
területére terjed ki, Makaóra nem – hiába tartozik a Kínai Népköztársaság
fennhatósága alá. Az egy dolog, hogy ezt elfelejtették közölni, de ráadásul
Makaót a lehető legdrágább roamingkategóriába sorolták, ahol a csillagászatinak
számító 2350 Ft/Mb (!!!) tarifáért lehet netezni. Nem csoda, hogy már egy
Google megnyitással sikerült másodpercek alatt lenullázni a teljes keretemet.
Majd’ felrobbantam dühömben, megállás nélkül szórtam az átkaimat a Telenorra:


-      
„A
fűzfán fütyülő rézangyalát! Ó, az a
nyavalyás Telenor! A kutya macska rúgja meg őket!” – persze lehet, hogy nem
egészen ezeket a szavakat használtam…


A makaói
kitérő tehát nem indult éppen a legjobban. Még két órája sem voltunk ebben a
miniállamban, de már sikerült egy bő 16 ezres számlát generálni, s mind a
határnál, mind a szálláson a lehető legbarátságtalanabb fogadtatásban
részesültünk. Holnap ennél csak jobb lehet minden.








17.
nap – Makaó (2019. november 1.)





Makaóra
csak ezt az egy napot szántuk, úgyhogy viszonylag sietősre vettük a reggeli
készülődést, hogy minél több idő maradjon a városnézésre. A fél 9-es ébresztőt
követően félórával már összepakolva, indulásra készen álltunk. Lecuccoltunk a
recepcióhoz, ahol ezúttal egy rendkívül kedves, segítőkész recepciós hölgy
fogadott minket. Szerencsére a nagy hátizsákokat le lehetett adni megőrzésre,
bár egy elég megmosolyogtató rendszert találtak ki erre a célra. A táskákat
először átkötötték egy vékony kis szalaggal, melyet aztán külön lelakatoltak
(!), majd adtak nekünk egy karkötőt, rajta a lakat számkombinációjával. Igen,
lelakatolták. A madzagot. Hát, ilyen biztonsági intézkedések mellett valóban
nyugodt szívvel hagyhattuk hátra a csomagokat, s vethettük bele magunkat a
makaói városnézésbe!





Első utunk
egy kisboltba vezetett, ahol vettünk némi ásványvizet, áfonyás sütikét, és egy
zacskónyi aszalt mangót reggelire. Alig léptünk ki innen, a közvetlen
szomszédságban belefutottunk egy igazi, európai pékségbe, ahol gusztábbnál
gusztább péksütemények sorakoztak. Hiába próbálkoztam itt is kínaiul, egy szót
sem értettem a mondandójukból, és láthatóan ők sem az enyémből. Mivel itt sem
lehetett kártyával fizetni, eltartott egy kis ideig, míg kiszámoltam a meglévő
patacáimból a pontos összeget, amit a pénztáros leplezetlen türelmetlenséggel
személt. Végül szinte kikapta a kezemből a patacás bankjegyeket, majd egy
hanyag, bunkó mozdulattal lehajította a pultra a visszajárót. Hát, eddigi
tapasztalatok alapján nem ájultunk el a makaói emberek vendégszeretetétől, az
biztos.


A sajtos croissant
viszont némileg kárpótolt a durva kiszolgálásért, jó volt végre egy kicsit
hazai, európai ízeket érezni. A közeli kis parkban (Jardim de Luís de Camões) csüccsentünk le egy padra jóízűen
megreggelizni, miközben megfigyelhettük a délelőtti rekkenő hőségben tornázó,
kártyázó nyugdíjasokat, vagy a tűző napon, tetőtől talpig fekete tréningruhába
öltözött, sapkával, sállal és kesztyűvel (!) felszerelkezett futó csajszit. Azt
hamar megállapítottuk, hogy klíma mennyivel kellemesebb volt Kína többi részén,
melyek után kicsit megterhelőnek bizonyult ez a szokatlan, fülledt meleg. 





Miután
elnyammogtuk a reggelinket, tettünk egy sétát a parkban. Fel lehetett menni egy
emelkedőre, ahonnan egész jó kilátás nyílt a környező városrészre. A park egyik
fő látványosságát, a híres portugál költőről (és a park névadójáról) elnevezett
Camões Grottot viszont zárva találtunk, úgyhogy ezt követően a park
szomszédságában lévő régi protestáns
temetőt kerestük fel. Bár kissé morbidul hangzik így elsőre, de a korai
gyarmatosítók és családtagjaik sírjaival teli 19. századi temető Makaó egyik
legérdekesebb látnivalójának számít. 



Elolvasva az egyes sírokon található
szövegeket, egész jó képet kaphatunk az elhunytak életének és halálának
körülményeiről, mely sokkal közelebb hozza ezt a régi kort hozzánk. Megtudhatjuk,
hogy az alapvetően fiatalon (20-30-40 évesen) meghalt tengerészek milyen hajón
szolgáltak, milyen tevékenység közepette érte őket a halál és a legénységből ki
állíttatta nekik a sírhelyet. Megtudtuk például, hogy az HMS Modeste hajón
szolgáló E. Fitzgerald hadnagy 1841. június 22-én vesztette életét, miközben „ellenséges
ágytűz közepette, hősiesen megrohamozta Kantont”. 



Volt, aki tengeri viharban, hittérítő
expedíción hunyt el, de a többséggel azért többnyire olyan fertőzés, betegség, vagy
láz végzett, mely manapság könnyűszerrel gyógyítható. Ilyenkor jövünk igazán
rá, milyen sérülékenyek is vagyunk valójában, s értékelhetjük igazán a mai
orvostudományt. A temetőbe szinte csak külföldieket temettek, leszámítva
egyetlen kínait, akinek a sírja az egyik sarokban kapott helyett. A
legszomorúbbnak ugyanakkor a kicsiny gyereksírokat találtuk. Az egyik öt hónaposan
elhunyt kislány sírjánál Andi el is időzött egy kicsit, majd búcsúzul egy virágszirmot
helyezett a kicsiny sírkőre.






Ezt
követően a 17. századi Szent Pál-székesegyház romjaihoz (Ruínas de São Paulo) sétáltunk el. Az egykor grandiózus méretekkel
bíró, jezsuita katedrálisból mára csak a gazdagon díszített homlokzat maradt
meg, miután egy 1835-ös tájfunt követően leégett. Nekem határozottam jobban
tetszett így, mintha egy egész templom is tartozott volna hozzá, viszont
fotótémaként alaposan megszenvedtem vele. 



Az előtte lévő, széles lépcsősoron
állva gyakorlatilag képtelenségnek bizonyult egy értelmes képet készíteni róla
anélkül, hogy valaki lépten-nyomon ne gyalogolt volna bele a képbe. 



Miután nagy
nehezen sikerült lőni egy-két jó képet a homlokzattal a háttérben, felvonszoltuk
magunkat a szomszédos dombra épült 17. századi erődbe (Fortaleza so Monte), mely a legelső portugál telepeseknek otthonául
szolgált. Az átfogó védelmi rendszerrel és ágyúkkal felszerelt erődítmény
legfontosabb erőpróbájára 1622-ban került sor, amikor a megszálló holland erők
ostrom alá vették a települést, de végül döntő vereséget szenvedtek a hősiesen
védekező portugáloktól. 


 


Az egykori védelmi ágyukat a mai napig meg lehet tekinteni
az erődfal mentén, csakúgy, mint az itt kialakított Makaói Múzeum (Museu de Macau) kiállítását, mely Makaó
történelmét hivatott bemutatni a gyarmati koroktól napjainkig.











Andival
tettünk egy sétát az erődben, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt Makaó belvárosára,
az öbölre és a környező dombokra. A napi jócselekedet is megvolt, miután az
egyik lelkesen fotózó Canon-os srác után vittem a pár méterrel odébb elhagyott
objektívkupakját, majd elindultunk lefelé.




Útközben
gyűjtöttem egy kis makaói földet az erőd oldalában, majd a város másik erődjét,
a Guia Fortot kerestük fel. Mivel a
nagy hőségben már fogytán voltunk a víznek, már guvadt szemmel kerestük a
legközelebbi élelmiszerboltot, ahol feltölthetjük az ivóvízkészleteket. Meg is
rohamoztuk az egyik kis 7Elevent, ám azzal a lendülettel fordultunk ki, amikor
megláttuk az árakat. Volt képük 13,50 MOP-ot (kb. 520 Ft) elkérni egy
félliteres ásványvízért, amire még Andi is azt mondta, hogy ennyiért inkább
bírja még tovább. Szerencsére pár száz méterrel odébb, az erőd domboldalában
lévő bicikli- és motortárolónál egy ingyenes mosdót és vízautomatát is
találtunk, úgyhogy alaposan feltankolhattunk friss ivóvízből.





Kicsit
szusszantunk is az árnyékban, mielőtt felmásztunk volna a magaslatra épült
erődbe, mely egy 1865-ben emelt világítótoronnyal is büszkélkedhet. A város
egyik jelképének tartott tömzsi kis Guia
világítótorony a legrégebbi ilyen építmény a kínai partok mentén, ráadásul
a mai napig üzemel. A tőszomszédságában egy kis kápolna is helyet kapott, mely egyidős
magával az erőddel (1622), bár csak néhány kopottas freskómaradvány maradt az
eredeti díszítéséből.





Eléggé
szenvedtünk a hőségtől, úgyhogy szinte minden szimpatikus, árnyékban lévő
padnál megálltunk pihenni egyet, mint két rozzant, nyugdíjas öregember. Még jó
is, hogy leültünk egy pillanatra, különben nem láthattuk volna előttünk
elhaladni a Robi-hasonmást, aki mintha az egyik legjobb gimnáziumi barátom
alteregója lett volna.





Lefelé
menetben újból feltöltöttük a vízkészleteinket, majd Makaó történelmi
városközpontja felé vettük az irányt. Útközben Andi benevezett egy
„egészségügyi” kávéra, ám az elvitelre kért sötét lötty még az én sztenderdjeim
szerint is ihatatlannak bizonyult, így a nagyrésze a kukában végezte.


Az óvárosi
részt ellenben egész hangulatosnak találtunk, egy pillanatra el is felejtettük,
hogy nem Európában járunk. A bő 300 éven át épült tömzsi kéttornyos katedrális
(Sé Catedral da Natividade de Nossa
Senhora), vagy a vidám, citromsárga színben pompázó, barokk stílusú Szent
Dominik-templom (Igreja de São Domingos)
láttán végképp otthon érezhettük magunkat. 





Utóbbiba be is kukkantottunk, ám
mivel nem bizonyult felejthetetlennek az élmény, már azzal a lendülettel
fordultunk is volna ki, amikor az ajtóban álló bácsika kedvesen ajánlgatta az
emeleten berendezett múzeumi részleget. Öö, na jó, akkor nézzünk szét ott is,
gondoltuk. Milyen kár is lett volna kihagyni! Különben nem láthattuk volna a
sok uncsi Mária-szobor, szentkép, kereszt és szenvedő Krisztus között – a „zseb-Jézust”!
Alig akartunk hinni a szemünknek! Adott volt ugyanis egy Mária-szobor, melynek
zsebéből egy miniatűr, szakállas Jézus kandikált ki, feltartott kezekkel. Pár
másodpercnyi döbbenet után kitört belőlünk a kacagás, s még akkor is potyogtak
a könnyeink, amikor kitámolyogtunk az utcára. Mondja valaki ezek után, hogy a
vallási ereklyék nem gyakorolnak ránk akkora hatást! A zseb-Jézus hallatán, még
a mai napig elkacagjuk magunkat Andival…





Mihelyst
magunkhoz tértünk a vártnál szórakoztatóbbra sikerült templomi kitérőből, a makaói
óváros szívének számító teret, a Largo do
Senadót jártuk be, melynek pompáját a város legszebb gyarmati kori épületei
emelik tovább. 



Itt található a szenátus egykori székháza, a Leal Senado, a Főposta épülete, valamint a hófehér Santa Casa de Misericordia palota, mely – akármennyire is nehéz
elképzelni – pompája ellenére az árvák és a prostituáltak menedékhelyéül
szolgált egykor. A hangulatos tér és környező utcái méltán kerültek fel az
UNESCO Világörökségi helyszíneinek listájára.







Milyen ez
az egyik legemblematikusabb helye Makaónak, itt szerettünk volna egy közös
képet Andival, úgyhogy megkértünk egy fiatal srácot, akiről feltételeztük, hogy
talán elboldogul a fényképezőgépünkkel, s nem mellesleg nem szándékozik
eliszkolni vele.

Előzetesen Andival fotóztatta magát, ráadásul úgy, hogy
milliméterre pontosan beállította Andi kezét, hogyan tartsa a telefonját, hogy
a kívánt képet kapja. Mivel ilyen akkurátus embernek tűnt, én is elmagyaráztam
neki, miként képzelem el a képet, de a feszült koncentráció közepette sikerült
olyan rosszul tartania a masinát, hogy csak nyaktól felfele fértünk rá a képre,
amúgy 90%-ban az eget fotózta. Vagy 20 képet lőtt pár másodperc alatt, de
kettőt leszámítva mind a kukában végezte.









Innen a
közelben lévő forgalmas sugárútra, az Avenue
da Praia Grandéra gyalogoltunk ki, de erre már csak alig néhány épület emlékeztetett
a város gyarmati múltjára. Az egyik ilyen a szokatlan, piros színben pompázó palota,
mely jelenleg a Makaói Kormányzat
székhelye.





Ezt
követően felgyalogoltunk a Barra
kerületbe, ahol egykor Makaó első európai lakói telepedtek le. A szűk kis
utcákon kavirnyálva már egyre inkább az ebéd gondolata került az előtérbe,
úgyhogy guvadt szemmel figyeltük a kínálkozó étterem-lehetőségeket. 



Elég
szerénynek bizonyult a felhozatal, úgyhogy – ha már erre jártunk –
bekukkantottunk az 1869-ben épült Mandarin-házba (Casa do Mandarim), ahol kiváló betekintést kaphatunk, hogyan nézett
ki egy 19. századi, tehetős kínai családnak a rezidenciája a korabeli Makaón.
Ide mindenképpen megérte betérni, ráadásul ingyenes volt a belépés. 







Mire
megjártuk a Mandarin-házat, már egy lovat is fel tudtunk volna falni az
éhségtől, úgyhogy az első vállalhatónak tűnő étterembe beültünk, ami szembejött.
Valamilyen japán kajálda lehetett, de nem estünk hanyatt tőle. Az étel –
különösen az út során tapasztalt kínai konyhához képest – kicsit ízetlennek
tűnt, de éhenhalás ellen megtette. Mivel itt sem lehetett kártyával fizetni,
gyakorlatilag elfizettük minden maradék patacánkat, úgyhogy ez némileg behatárolta
a nap hátralevő részét. 






A nap
utolsó programpontjaként a város egyik legnagyobb látványosságához, a 338 méter
magas Makaó-toronyhoz (Torre de Macau,
澳門塔) sétáltunk ki, mely a félsziget déli
csücskében magasodik az öböl fölé. A szuper kilátás mellett bevásárlóközpont,
éttermek és mozi is található benne, sőt az extrém adrenalinfüggő látogatók akár
a kötélugrásra (bungee jumping) is benevezhetnek, melynek keretében a 223 méter
magasan lévő külső peremről kell magukat a mélybe vetni. Ahogy közeledtük a
toronyhoz, mindig rettegve figyeltem, hogy mikor szakad el a szerencsétlen ugrók
alatt a biztosítókötél, de szerencsére mindegyiknek sikerült épkézláb megjárnia
a kalandot. 





A belépőjegy ára meglehetősen borsos,
fejenként 165 MOP (kb. 6300Ft), viszont Air Macau beszállókártya felmutatásával
120 MOP-os kedvezményes belépőt is lehet igényelni. Balszerencsémre, pont előző
nap este pakoltam ki a mappából a „már nem kellő” jegyeket, nyugtákat, úgyhogy
csak az Andinál lévő boarding card után kaptunk kedvezményt. Sőt, őt még ennek
tetejében egy külön „kívánság dísszel” is megajándékozták. 


Felérve az üvegpadlós kilátóteraszra valóban
pazar panorámában volt részünk, ahonnan Makaó egész területét be lehetett
látni. Nekünk az üvegpadló nyújtotta izgalom bőven elegendőnek bizonyult, viszont
azt már egyenesen félelmetesnek találtuk, amikor láttunk valakit lezuhanni a
mélybe. 





A legfelső szinten viszont nemcsak a kötélugrók tehették próbára a
bátorságukat – a Skywalk keretében (természetesen biztosítókötéllel) a kilátóterasz
külső peremén is végig lehet sétálni. A legelborultabbak még hanyatt is dőltek
a mélységnek háttal egy-egy menő fotó kedvéért, amit látva engem konkrétan az
ájulás kerülgetett.






Mivel már amúgy is kezdett lemenni a
nap, megvártuk, míg teljesen besötétedik, s éjszakai fényekben is élveztük egy
kicsit a nagyszerű kilátást, mielőtt elindultunk vissza a szállásra.


Bő háromnegyedórás trappolás várt ránk,
de rendben sikerült visszakeveredni a hostelba, ahol újfent a bunkó éjszakai
recepciós csajszi fogadott minket. 



Miután felvettük a túrahátizsákjainkat,
próbáltam megérdeklődni, hogyan juthatunk el a kompkikötőbe, ahonnan Hongkongba
indulnak a járatok. Úgy tűnik, ez az egyszerű kérdés is megterhelőnek bizonyult
a számára. Nem is kicsit. Az útikönyv térképén meg is mutattam, pontosan hova
szeretnénk eljutni, az ő dolga pusztán annyi lett volna, hogy elmondja, melyik
busszal menjünk odáig.


-      
„…nem, nem busszal megyünk Hongkongba, komppal
megyünk Hongkongba…”


-      
„…nem, nem taxival akarunk menni a
kompterminálig, hanem busszal…”


-      
„…ebbe a kompkikötőbe akarunk
menni…HK-Macau Ferry Terminal…hogy miért?...mert onnan indulnak Hongkongba a kompok…mégis
miért…”


Bő negyedórás szenvedéssel eljutottunk
oda, hogy előkotort egy ingyenes térképet, rajta az összes buszjárattal. Oh,
miért nem ezzel kezdte?! Sikerült nagy nehezen kiszedni belőle, hogy a #10 busz
kell majd nekünk.


-      
„… akkor már csak azt szeretném tudni, hol
tudunk felszállni a #10 buszra, ami a kikötőbe megy?”


Ekkora már nagyon az agyára mehettem,
mivel a bénabélája lazán bekarikázta nekünk az innen jó 500-600 méterre lévő
Largo do Senado teret, ami nyilvánvalóan marhaság, mivel a szomszédos főút
mentén vezet a #10 busz útvonala.


Itt végleg feladtam az egészet, mondtam
Andinak, menjünk innen mielőbb, vagy ráborítom a nőre az asztalt.


Kisétáltunk a főútra, majd végigjártunk
pár száz méter különbséggel néhány buszmegállót, mire megtaláltuk, honnan indul
a #10. Itt is segítséget kértünk az ott várakozóktól, akik közül egy idős néni
és egy fülöp-szigeteki srác is nagyon segítőkésznek bizonyult, így végül a #10A
buszjáratra szálltunk fel. A legutolsó patacáink még épp fedezték a buszjegy
árát, így teljesen kinulláztuk a makaói valutakészleteinket.


Kiérve a kikötőbe, a sofőr is segített,
melyik irányba induljunk el, így végül sikeresen megérkeztünk a kompterminálba.
Nagy lelkesen be is álltunk a pénztárhoz megvenni a jegyeket, amikor gyorsan
lehervadt a mosoly az arcunkról.


A késő esti kompjegy drágább (160 MOP
helyett 200 MOP/fő), ráadásul csak a másfél óra múlva induló járatra (21:30)
van hely. Duzzogva, de megvettük a tiketteket, de még így is örülhettünk, mivel
a sorba mögöttünk álló társaságnak már csak az éjjel 10-es hajóra adtak helyet.


A kényszerű várakozás miatt muszáj volt
valamilyen ennivalót kerítenünk, úgyhogy a nem túl nagy étteremválasztékból
végül arra esett a választás, ahol legalább lehetett kártyával fizetni. A napi
menükínálatot böngészve egy érdekesség szúrt szemet:


-      
„Andi, ezt nézd! 匈牙利牛肉…azaz magyar marhahús! Ez gyakorlatilag
a gulyást takarja!” –
lelkendeztem.


Végül nem a hazai ihletésű ízek mellet
döntöttünk. Lehet hiba volt. Mindketten tésztalevest kértünk, ám míg én a
csirkehúsos verziót választottam, Andi tofusat rendelt. Mindkettő ritka pocsék,
ízetlen húsleves-alaplét takart, annyi különbséggel, hogy Andiéba néhány szem
natúr tofudarabot szórtak, míg az enyémben egy prézlis rántott hús úszott. Igen,
rántotthús, a levesben.





Azt sem tudtuk, sírjunk-e vagy
nevessünk. Annyi biztos, hogy Makaónak távolról sem sikerült kulináris téren
lenyűgöznie minket, bár kétségtelen tény, hogy maradandó élményben volt
részünk.





A vacsorát követően megkerestük a
beszállókapunkat, ahol egy bácsi egyenként, matricával ragasztotta rá a
jegyünkre az ülőhely számát. Ilyet se nagyon látni manapság.


A kompunk legalább pontosan indult, s
meglepően gyorsnak bizonyult. Eleinte azt hittem, egy Star Ferry-hez hasonlító,
masszív, lomha hajót kapunk, ám ehhez képest ez a komp jobban hasonlított egy
grandiózus motorcsónakhoz. Csak úgy szeltük a habokat, ugráltunk a hullámokon,
úgyhogy kifejezetten élvezetesre sikerült a közel egyórás hajóút.





Amikor aztán a sötétségből szépen-lassan
kezdtek előtűnni Hongkong jellegzetes felhőkarcolói a távolban, rendkívül
kellemes, megnyugtató érzés fogott el. Jó volt visszatérni ide, kicsit úgy
éreztük, mintha hazaértünk volna! Bár csak két hete jöttünk el innen, annyi
minden történt azóta, mintha évek teltek volna el…





Miután a kompunk beparkolt a kowlooni China Ferry Terminálhoz, egy gyors
útlevélellenőrzést követően a legközelebbi MTR-állomáshoz (Austin) siettünk,
hátha elérjük még az utolsó metrót. Az utolsó vonatok egyikével jöhettünk el,
mivel kifelé jövet már a biztonságiak élőláncot alkotva terelték az utolsó
nyitva levő kijárathoz az utasokat.


A hostelünk (Grandeur Holiday Hotel) a Prince
Edward metrómegálló közelében volt. Szerencsére a kései érkezés nem
jelentett problémát, mivel az érkezést megelőzően WhatsAppon megküldték
bejárati ajtó és szobánk ajtajának is a számkombinációját, úgyhogy nem kellett
a becsekkolással bajlódni.


A pöttöm kis szobánk csak egy
gondolattal tűnt tágasabbnak a korábbi Chungking Mansion-ösnél, de olyan
kimerültek voltunk, hogy szerintem egy pajtában elaludtunk volna.








18.
nap – Hongkong: Lantau Island (2019. november 2.)





Meglepően
jól aludtunk ahhoz képest, hogy a szobánk egy természetes napfényt nélkülöző, ablaktalan,
kis lyuk volt valójában. Negyed 9 körül keltünk, majd összekészülődés után első
utunk a recepcióval szembeni vizesballonhoz vezetett, ahol utántöltöttük volna
a kulacsainkat. Ballon üresen tátongott, viszont a körülötte sertepertélő
takarítónő kedvesen felajánlotta, hogy kancsóból tölt nekünk forralt vizet.
Hát, köszi, ennyire azért nem ragaszkodunk az ingyen vízhez.





Reggelizni
egy Red Tea nevű helyre ültünk be,
ami valahol átmenetet képezett a kávézó/teázó, reggeliző és az étterem között.
Én egy barbeque-szószos hússal töltött, alapvetően édeskés bucit kértem, míg
Andi vörösbabpasztás verziót választotta egy csésze kávé kíséretében. Az utóbbi
napok legkellemesebb reggelijét fogyasztottuk el itt, ráadásul a szokásos
rohanás helyett rendesen meg tudtuk tervezni a napot is.






Mára
Hongkong legnagyobb szigetére, a Lantau Islandre (大嶼山, Dà yǔ
shān) terveztünk elkirándulni, mely számos érdekességet tartogatott – többek
között egy 26 méteres ülő Buddhát, hegyi monostort, hangulatos halászfalucskát,
valamint erdei túraútvonalakat.


Bár a
Central melletti hajóállomástól indulva akár komppal is eljuthatunk ide, a Mui Wo településig tartó hajóút kis
híján egy órát vesz igénybe, így inkább a metróra szavaztunk. Ehhez mindössze
át kellett szállnunk a Lai King (茘景)
állomásnál a pirosról a sárga színű MTR-vonalra, azaz a Tung Chung line-ra (東涌綫), mellyel
egészen a Lantau Island közepén lévő Tung
Chung végállomásig kellett utaznunk.





Útközben
próbáltam a Yeye által ajánlott Klook
nevű appon keresztül kedvezményes jegyet foglalni a Lantau Island hegyvidékeihez
felvivő Ngong Ping 360 (昂坪360)
kabinos felvonóra, de valamiért sosem érkezett meg a fizetési jóváhagyás a
TransferWise-on keresztül. Nagy nehezen sikerült érvényesíteni a vásárlást, így
a pénztárak előtt kígyózó, elrettentően hosszú sorok közük mi a meglepően
ütemesen haladó, Klook-kóddal rendelkezőket kiszolgálóhoz állhattunk be. Bő
negyedórás sorbanállással meg is úsztuk az egész mókát, majd jöhetett a várva
várt felvonózás!






Az 5700
méter hosszú kötélpályán nagyjából 25 perc alatt libegtünk végig, miközben
minden irányból fantasztikus kilátás tárult a szemünk elé. Kifejezetten érdekes
volt megfigyelni a hangyaméretűvé zsugorodott repülőket, ahogy a tőlünk egy
kőhajításra lévő Hongkongi nemzetközi repülőtérről szépen libasorban várják a
felszállást. Szintén nagyszerű rálátás nyílt a Hongkongot Makaóval összekötő,
pár száz méter után víz alá bukó hídra (Hong
Kong–Zhuhai–Macau Bridge) is, amit az egyik legelképesztőbb modern mérnöki
csodának találtunk. 





Ahogy a
felvonózás végéhez közeledtünk, a távolban feltűnt a hatalmas ülő Buddha-szobor
sziluettje is. Andival meg is állapítottuk, hogy ki az az őrült, aki egy ilyen tikkasztó
hőségben egészen felvonó alsó végállomásától felgyalogol ide a hegyre, át
hegyen-völgyön, mikor egy ilyen kényelmes kis kapszulába zárva is fel lehet
libbenni.  






A felvonó végül
egy Ngong Ping (昂坪) nevű kis
hegyi falucskába hozott fel minket. Kiszállás után első dolgunk volt végigkenni
a tagjainkat egy tenyérnyi naptejjel, hogy ne pörkölődjünk ropogósra a tűző
déli napon, majd elindultunk megkeresni a Po Lin kolostort. Korábban mi még szegény
túrázókat néztünk hülyének, hogy ebben a hőségben képesek 3-4 órát mászni
felfelé ideáig hegymenetben, ehhez képest az óriási Buddhához vezető lépcsősor
előtt konkrétan egy futóversenynek a finise várt minket. Nem, nyilván nem
minket, hanem azokat az elborult futókat, akik egészen Tung Chungból indulva
képesek a legnagyobb déli kánikulában felfutni ide, fellépcsőzni a Buddhához,
lelépcsőzni a Buddhától, majd befutni a célba. Önkéntelenül is Peti jutott
eszembe, aki minden évben bepróbálkozik, hátha egyszer, bódult elmével
rábólintok a júniusi Kékes-futás elvetélt ötletére. De nem, Peti, teljességgel
kizárt. Imádok futni. Imádom a futóversenyeket. De nincs az az isten, amiért tikkasztó
hőségben, órákon keresztül meredek hegyoldalban akarjak loholni.


Mindenesetre
le a kalappal a befutók előtt, minden tiszteletem a tiétek! A budapesti
félmaraton háromnegyedénél nekem még a Nyugati téri felüljáróra is megerőltető
felkapaszkodni, nemhogy ide.





A cél
melletti bámészkodással viszont mi sem jártunk rosszul, megdobtak ugyanis a valamilyen
hideg, citromos, tejes ízesítésű, dobozos iszikával, amit az egyik szponzor
standjánál osztogattak. Andi még – az eredetileg a futóknak kitett – vizesballont
is megcsapolta, amit a körülöttünk lézengő rendező stáb tagjai csak későn
füleltek le. Bár nekem így már nem jutott az ingyen vízből, rendkívül
mulatságos volt látni a szabályszegésen kapott Andi rövid morális tépelődését
eme „vérlázító” kihágással kapcsolatban. Ő az, aki még a Nyugati és az Oktogon
közti félperces villamosútra is lyukaszt jegyet, úgyhogy ez a jelenet önmagában
aranyat ért a későbbi cukkolódások szempontjából, úgyhogy jó mélyen el is tároltam
magamban.      


Ezután a Po Lin kolostorban (寶蓮禪寺, Bǎolián Chán Sì) néztünk körül, melyhez vezető utat egy hatalmas, gazdagon
faragott fehér kőkapu nyitotta meg. 



Ezt a szimpatikus kis buddhista kolostort
1906-ban alapította három kínai szerzetes, s mára Hongkong egyik fő
látnivalójává vált. Több csodaszép csarnokot is megcsodálhatunk itt, viszont
mind közül a leglátványosabbnak a grandiózus 10000 Buddha nagycsarnoka bizonyult,
melynek páratlan szépségű, aranyozott mennyezettel, s nem mellékesen tízezer
kisebb-nagyobb Buddha-szoborral volt díszítve. 


Ha már
Buddha-szobornál tartunk, nemcsak a mennyiség, a méret sem egy elhanyagolandó
szempont – ideje volt megmásznunk a szomszédos dombot, ahol Lantau egyik
legfőbb látványossága, a 34 méter magas ülő Buddha várt minket. Mivel a hozzá
vezető lépcsősort most lekerítették a futók részére, a hátsó autóúton haladva
gyalogolhattunk fel hozzá. 




A lezárások
– és a szembetűző nap miatt – viszonylag korlátozott mennyiségű helyről
lehetett értelmes fotót készíteni a szoboróriásról, viszont az állandó
jövés-menés oltárán folyton belemászott valaki a képbe. Egy holland férfi
rendkívül jól mulatott a meglehetősen komikus jeleneten, ahogy hosszú perceken
keresztül próbált Andi elcsípni egy pillanatot, amikor megörökíthet végre engem
a szoborral, de végül be kellett látnunk a szomorú vereséget, így inkább a
szobor mellől nyíló, kiváló kilátással vigasztalódtunk.




Ezt
követően visszaballagtunk a kolostorba, ahol Andi már előzetesen kinézte a mai
ebédelőhelyünket – mégpedig a kolostor saját kis étkezdéjében, ahol kizárólag
vegán ételeket kínáltak. Sülttésztát kértünk babból és gabonából készült
mindenféle fűszeres szószos, beazonosíthatatlan finomsággal, melyhez desszert
gyanánt egy mangó pudingot és két kis babpasztás rizspalacsintát is
elnyammogtunk.






A várakozáson felüli ebédélményt követően buszra (#21) pattantunk, majd a sziget
nyugati csücskében lévő kis halászfalu, Tai
O (大澳,    Dà
Ào) felé vettük az irányt.




Ahhoz
képest, hogy a kicsiny település Hongkong leghíresebb halászfalujának és egyik
népszerű turistacélpontjának számít, minket nem igazán vett le a lábunkról a
hely sajátos romantikája. A keskeny kis utcácskák zsúfolásig voltak tömve a
legkülönbözőbb szárított tengeri herkentyűket (csillagot, halat, cápát, rákot) kínáló
árusokkal, furcsa szagot árasztó ételekkel, és mindent átható halszaggal. A
hely specialitásának a szárított hal számít, melyeket tucatjával akasztanak fel
csokorba kötve száradni az út mentén, hogy szemtelen, üreges tekintettel meredjenek
az elhaladó turistákra. Bár tudom, hogy nekik már nincs mivel, de mintha így is
figyelnék minden lépésünket.




Egy ideig
szemeztem az egyik pufók sülhal megszáradt tetemével, majd magunk mögött hagyva
a piaci részt, a jellegzetes, vízre épült, cölöpökön álló bádogházak rengetegében
bolyongtunk egy kicsit. A lepukkant, szegény környék eléggé szomorú, lehangoló,
s egyben kiábrándító látványt nyújtott. 




Autentikus halászházak alatt nem igazán
az ilyen szemétből összetákolt, roskadozó viskókat vártunk volna, viszont
ugyanakkor egy kicsit el is szégyelltem magam, mivel ezek mégiscsak valakiknek
az otthonaik voltak, mi pedig idejövünk turistaként a fényképezőgépeinkkel fotózgatni
őket.




Visszabattyogtunk
Andival a labirintusszerűen kialakított, recsegő sétányon a szárazföldre, majd
tettünk egy kört a kikötő felé, ahol egy szélesebb gyaloghídon lehetett átkelni
a túloldalra. 




A hidat szemlélve hirtelen Andiba ütött a felismerés – ő járt már
itt anno szüleivel. Csak akkor esett az eső. Andalogtunk a túloldalon egy kicsit,
bekukkantottunk egy szűk előszoba méretű kis templomba, majd felmásztunk a kis
település mellett magasodó Delfin-dombra,
mely a környék vizeiben élő, rózsaszín delfinről kapta a nevét. Útközben
alaposan szemügyre vettük a domboldalban 100 méterenként kihelyezett,
bozóttűzoltó seprűket, majd a dombtetőn vezető kis ösvényen sétáltunk végig. 






Hangulatos
volt a késő délutáni fényekben kémlelni a tengert, a víz alá lebukó
hongkongi-makaói hidat, s a reptérről elemelkedő lomha A380-as repülőgépeket. Pihengettünk
egy kicsit az ösvény végében lévő pavilonban, majd elindultunk vissza a
buszállomásra, ahol óriási tömeg várakozott a Tung Chung felé közlekedő #11
járat megállójában.



A bő 40
perc alatt, míg ott ácsorogtunk, két zsúfolásig tömött busz ment el, így csak a
harmadikra tudtuk felpréselni magunkat. Az út vissza Tung Chungig még további
háromnegyed óra lehetett, de még így is időben érkeztünk a Yeyével megbeszélt
találkozóhelyre, sőt még két palack ásványvizet is be tudtunk szerezni előtte.
Yeye kicsit késve futott be, viszont utána egy szuper éttermekkel teli food courthoz vezetett minket, mely az
itteni bevásárlóközpont legfelső emeletén található. 



A hatalmas kajakínálat
láttán csak kapkodtuk a fejünket, mint a veres paripa, de végül a koreai kaja
bizonyult a végső befutónak. Mindannyian bibimbapot ettünk, ám míg én a húsos
verziót kértem, a lányok a zöldségeset választották. 





Remek kis
este volt, jókat cseverésztünk Yeyével, s elmeséltük a kínai út minden érdekes
mozzanatát. A vacsorát követően meghívott minket fagyizni egy népszerű
fagyizóba, ahol mindenféle különleges íz közül lehetett válogatni. Andi végül mochi,
zöld tea ízű gombócot kért, míg én a konzervatívabb kekszkrém (créme biscuit)
mellett maradtam.


Ezt
követően vettünk némi itókát (Sommersby-t a lányoknak, Tsingtao sört nekem),
majd kiültünk a metrómegálló melletti térre iszogatni és beszélgetni. Alaposan
megszenvedtem, míg sörnyitó híján valahogy sikerült kinyitnom az üvegeket, mivel
a környező boltosok nem igazán akartak sörnyitóval kisegíteni. Végül sikerült tökéletesíteni
a nyitási technikát, s mindössze az első palack tartalmának fele bánta a
kísérletezést.


Olyan jól elbeszélgettük
az időt, hogy a tüntetések miatt rövidített menetrenddel közlekedő MTR utolsó
vonata is elment már rég, s lezárták az egész metrót. A taxi maradt az egyetlen
mód hazajutni, s bár kb. 15-ször annyiba került, mint a metró, így legalább
tudtunk egy kis érdemi időt ölteni Yeyével is. Éjfél körül Yeye kikísért minket
a taxiállomáshoz, majd az egyik kocsival indultunk vissza a városba.


Yeye
szerint 100-150 HKD díjjal kellett számolnunk, ami így is egy vagyonnak tűnt a
metrójegyhez képest, de mivel nagyjából összesen 245 HKD készpénzünk maradt,
legalább amiatt nem kellett aggódnunk, hogy haza tudunk-e egyáltalán jutni.


Andi szinte
azonnal el is aludt a hátsó ülésen, s én is fáradtan bambultam ki az ablakon,
ahogy a Tsing Ma Bridge-en átkelve
feltűntek Kowloon éjszakai fényei. Még alig járhattunk az út kétharmadánál,
amikor ránéztem a taxiórára, mely már ekkor 180 HKD-t mutatott. Elkerekedtek a
szemeim, s rémülten kérdeztem a sofőrt, hogy mennyi lesz így a fuvardíj a Prince
Edwardig. Hát, olyan 230-240 HKD körül, felelte.


Jesszus, mi
van?!! Én nagyjából feleennyivel számoltam, mire diszkréten kiröhögött. Mindenesetre
mondtam neki, hogy nem igazán ezzel kalkuláltunk, viszont összesen csak 245
dollárunk van, addig vigyen, amíg ez kitart.


Végül 237
HKD-nál állt meg a taxióra. Mintha a véremet szívták volna… slagméretű
csövekkel. Csak ennyire esett nehezemre kiperkálni a végső taxidíjat…





Ezután a
trauma után eltartott egy ideig, míg álom jött a szememre. Legalább nem kellett
gondolkozni, hogy a másnapi első programpont mi legyen – pénzfelvétel!








19.
nap – Az utolsó nap Hongkongban (2019. november 3.)





Úgy döntöttünk,
már nem tervezünk semmilyen nagyobb kirándulást az utolsó Hongkongban töltött
napunkra, hanem maradunk inkább a Hong Kong Islanden, s magunkba szívjuk a
város egyedi hangulatát, még egyszer utoljára.





Előtte
viszont az első utunk a legközelebbi HSBC Bankba vezetett, ahol a TransferWise
kártyával felvettünk még 500 HKD-t, ami bőven elégnem ígérkezett kettőnknek
erre a napra.


Ezt
követően beültünk egy szimpatikusnak tűnő reggelizőhelyre (Kam Wah Cafe & Bakery, 金華冰廳) a Mong Kok metróállomás közelében, ahol állítólag
a legjobb „ananászbucit” (pinapple bun, 菠蘿包)
készítik a városban. Ez a könnyed, édeskés péksütemény nevével ellentétben nem
tartalmaz ananászt, csupán külső megjelenése hasonlít magára a gyümölcsre.
Olyannyira népszerű ennek a kis kávézó/pékségnek a bucija, hogy konkrétan a
szomszédos versenytársakhoz is ők viszik hatalmas tálcákon a frissen sült bucikat.
 





Míg mi a kellemes reggelinket
fogyasztottuk, leültettek hozzánk egy srácot, akinek nagy kehelynyi jegeskávét,
s egy vele nem igazán kompatibilisnek tűnő rántott húsos tésztalevest
szolgáltak fel. Szegény gyerek nem igazán tűnt túl lelkesnek a kombinációtól, kétszer
is alaposan átböngészte a számlát, hogy tuti ezeket rendelte-e, de végül
beletörődve a helyzetébe módszeresen elkezdte elfogyasztani mindazt, amit
kapott.


Reggeli után tettünk a közelben
található Nők piacán (Women’s Market),
de így délelőtt még csak a kezdeti árukipakolási szakaszt csodálhattuk meg.


Innen lemetróztunk Kowloon déli részére,
s a Tsim Sha Tsui vízparti promenádjánál
tettünk egy sétát. Mi minden történt azóta, hogy legutóbbi itt jártunk,
hihetetlen! Ezúttal teljesen más lelkülettel andaloghattunk végig sétányon, nem
kellett fogfájás, jetlag és extrém fáradtság nehézségei miatt aggódni. Több
energiánk maradt megnézegetni a hongkongi hírességek kézlenyomataival kidíszített
korlátot is, ahol rengeteg ismerős névre bukkantunk, Jackie Chantől Jet Liig. 





Ezután felpattantunk a Star Ferryre, s
áthajóztunk a Hong Kong Islandre, ahol a parton éppen valamilyen nemzetközi evezős
versenyt tartottak. A versenyközpontban láttunk ukrán, francia, indonéz,
monacói és orosz versenyzőket is, úgyhogy önkéntelenül is azt lestük,
felbukkannak-e magyarok is, de mind hiába. Honfitársaink láthatóan nem vettek
részt ezen a versenyen.





Innen a Man Mo templom felé indultunk
tovább. Útközben lépten-nyomon nők kisebb-nagyobb csoportjába botlottunk, akik
a legkülönbözőbb közterületeken táboroztak le, s plédeket, kartonlapokat
leterítve, kiültek megosztani egymással az ételeiket, italaikat, beszélgettek,
kártyáztak, énekeltek, vagy csak olvasgattak. Több százan, ezren lepték el az
aluljárókat, lépcsőket, felüljárókat, hogy a város lehető legkényelmetlenebb,
legszmogosabb részein éljenek társasági életet. Mivel többségében csak indonéz,
fülöp-szigeteki és maláj hölgyeket lehetett itt látni, már olyan szinten
furdalt minket a kíváncsiság, hogy megszólítottam az egyiküket.


-      
„Elnézést, megkérdezhetem, hogy mi az oka,
hogy itt kint töltik a mai napot?” – kérdeztem tőlük.


-      
„Hát ez a szabadnapunk. Ezt meg kell
ünnepelni!” – felelte egyikük magától értetődő természetességgel.


Ettől a
választól nem lettünk sokkal okosabbak, úgyhogy rákerestünk a neten erre a
jelenségre. Hirtelen minden világossá vált! Kiderült, hogy ezeket a
szerencsétlen nőket – akik többnyire házvezetőnőként, takarítónőként,
felvigyázóként, dadusként, szakácsként keresik a kenyerüket – elég durván kihasználják
az itteni munkaadóik, olyannyira, hogy mindössze heti egyetlen szabadnap, az
első két szolgálati évükben pedig összesen 7 nap szabadság jár nekik, miközben
rendkívül rossz körülmények között laknak. Számukra az, hogy a ritkaságnak
számító szabadnapjukat tölthetik, valódi ünnepnek számít. Szomorú belegondolni,
hogy ezek a nők a jobb élet reményében jöttek ide dolgozni, mégis olyan szinten
kihasználják őket, hogy ez a néhány vasárnap az legfőbb szociális örömforrás a
számukra.






Hátrahagyva
a hölgyek nagyobb tömegét, a hegyoldalban vezető utcácskákon gyalogoltunk
tovább, mígnem rátértünk a Hollywood Roadra,
melyről a Man Mo templom (文武廟, Wénwǔmiào)
is nyílik. 



Az 1847-ben épült kis templom Man és Mo (az irodalom és a háború)
istenségeknek lett szentelve, s leginkább a mennyezetről csüngő, spirálalakú
füstölők tucatjairól marad emlékezetes, melyek kétségtelenül misztikus, de
legalább annyira fullasztó hangulatot kölcsönztek a helynek. 





Miután
körbenéztünk a kis templomban, már igencsak időszerűnek ítéltük meg beiktatni az
ebédet, úgyhogy felkerestünk egy-két kajáldát a közelben. A befutónak végül a Hungry Korean elnevezésű koreai
gyorsétterem bizonyult, ahol gimbap híján újfent bibimbapot, illetve egy
tányérnyi sült gombócot kértünk.





Ebéd után a
Hongkongi Állattani és Botanikus Kertben
(Hong Kong Zoological and Botanical Gardens, 香港動植物公園)
tettünk egy sétát, mely számos egzotikus növénynek és állatnak ad otthont. Legérdekesebbnek
a különféle majmok bizonyultak, láttunk például vígan lengedező gibbonokat, egy
meglehetősen szűkös ketrecben tengődő, szomorú orángutánokat, valamint riadt
tekintetű gyűrűsfarkú makikat.


Innen a szomszédos Hong Kong Parkba (香港公園, Xiānggǎng
gōngyuán) sétáltunk át, ahol már kezdett annyira kiütközni rajtunk a fáradtság,
hogy lépten-nyomon azt lestük, melyik padnál lehet megállni kicsit szusszanni. Körbeballagtuk
a park középpontjában lévő hangulatos tavacskát, igyekezve kiélvezni minden
pillanatát a park nyújtotta nyugalomnak a grandiózus felhőkarcolók tövében.






Ezt
követően már csak egy dolog maradt, amit még mindenképp ki akartam próbálni
Hongkongban – az emeletes villamost! Kibattyogtunk a legközelebbi megállóba, majd
izgatottam felhuppantunk az egyik Président cheddar sajtreklámba bújtatott #165
villamos végébe. 



Felpréseltük magunkat az extrém szűk kis lépcsőn az emeletre, majd
türelmesen kivártuk, hogy felszabaduljon két hely, s onnantól az emeleti
ablakból csüngve figyelhettük a nyüzsgő utcai forgalmat.




Egészen a
#165 villamos végállomásáig, a North
Pointig (北角, Běijiǎo) terveztünk
utazni, ám nem sokkal az út vége előtt, egy utcai árusokkal és nézelődő
emberekkel teletömött utcai piac állta a villamosunk útját. Nem igazán tudtam
értelmezni, hogy miért éppen a villamoskocsitól 90 centire kell kipakolni a női
bugyikat, melltartókat, táskákat és egyéb ruhaneműket, de úgy tűnt a lent
bámészkodó embereket sem igazán zavarja túlzottan, hogy éppen egy vadul
csilingelő villamos közeledik feléjük, míg ők épp a sínen állva válogatják a
fehérneműket. 



Végül a csigalassúsággal araszoló villamos előtt úgy nyílt meg a
piacoló emberek tömege, mint Mózes előtt a Vörös-tenger, úgyhogy gond nélkül
fordulhattunk be az utca végén a North Point-i végállomáshoz. Mivel maradt még
egy kis időnk a Yeyével való találkozásig, bekukkantottunk egy-két boltba, hogy
vegyünk némi ajándékot az otthoniaknak és Andi kollégáinak, majd közeli
MTR-megállóhoz siettünk, ahol Yeye már várt ránk.





Mielőtt az által
ajánlott vacsorahelyre mentünk volna, szeretett volna mutatni valamilyen híres
épületet a közelben. Mint kiderült, én nem is ismertem a Monster Building (怪獸大廈, Guàishòu
dàshà) becenéven elhíresült, grandiózus, 2243 lakásos, U-alakú épületegyüttest,
mely többek közt a Transformers: A
kihalás kora című film egyik helyszínénül is szolgált. Az eredetileg öt
blokkból álló gigantikus társasház olyannyira népszerű helyszínné vált a filmek
hatására, hogy turisták és fotósok tömegei jönnek el ide minden évben, ami már
eléggé megterhelő az itt élők számára. Nem is veszik jó néven a fotózást,
úgyhogy én is csak lopva lőttem róla egy-két képet, s mentünk is tovább.




Ezután egy
szuper dim sum étterembe ültünk be vacsorázni, ahol fejedelmi fogásokat
sikerült berendelni. Kértünk rákkal töltött gombócot, tofutekercset, curry-s
tintahalat tésztával, kínai lángossal töltött tekercset, Chou Zhou gombócot,
fűszeres mázzal sütött libát és zöldséges-húsos tekercset. Minden fogás
döbbenetesen finom volt, de azt már szinte megszokhattuk, hogy Yeyével mindig
jókat eszünk.






Vacsorát
követően elsétáltunk a MTR-ig, Yeye útközben megmutatta, melyik lakásban lakott.
A metróval első körben a Centralig utaztunk, hogy beszerezzük holnap reggelre
az Airport Express jegyeket. Mint
kiderült, olcsóbb valamivel, ha Klook-on keresztül váltunk jegyet, viszont
azért meg akartuk érdeklődni, hogy a tüntetések okoznak-e várhatóan valamilyen
fennakadást holnap reggel. Mivel biztosítottak, hogy kora reggel gond nélkül
járnak majd a vonatok, legalább emiatt nem kellett aggódnunk.


Innen
visszametróztunk a szállásunk közelébe, a Mong
Kokhoz, ahol fiatal rohamrendőrök gyülekeztek az egyik sarkon. Megkérdeztük
őket, hogy van-e valami fennforgás valahol, de azt mondták, csak járőröznek. Ez
megnyugtató, nem szeretnénk pont az utolsó hongkongi esténket egy tüntetés
össztűzében tölteni.


Az este
záróakkordjaként Yeye még meghívott minket egy dim sumra az egyik kis
étteremben. A finom gombócok szépen keretbe foglalták a napot, ám mégsem
időztünk itt sokáig, mivel egy kósza csótány vágtatott végig az asztalok
között, amit látva Yeye már kapta is a cókmókját, viharos gyorsasággal fizettünk
és angolosan távoztunk.


Innen aztán
együtt elsétáltunk a szállásunkig. Yeyét meg felinvitáltuk egy közös fotóra,
majd elérkezett a búcsú ideje. Szuper volt látni őt ennyi év után, feleleveníteni
csomó közös emléket. Az ő társasága mindenképpen plusz ízt adott a Hongkongban
töltött napjainkhoz, amiért mindig hálásak leszünk neki.






A mai
napból – mely időközben holnappá nőtte ki magát – már csak az utolsó, nagy
pakolás maradt hátra. Éjjel háromnegyed kettőre kerültünk mindketten ágyba.








20.
nap – Indulás haza (2019. november 4.)





Kimerítő alvásnak
nem igazán lehet nevezni azt a bő 2 és fél órát, ami a hajnali 4:30-as
ébresztőig megadatott nekünk. Félóra alatt összekaptuk magunkat, majd
hátrahagyva a szobánkat, lecuccoltunk az utca túloldalára fogni egy taxit.


Pár perc
alatt ki is értünk az Airport Express kowlooni
állomásához, sőt a taxióra által mutatott 36 HKD díj is még épp vállalhatónak
tűnt, amikor a sofőr diszkréten jelezte, hogy még 13 dolcsit adjak hozzá a nagy
csomagok miatt. Ugyan, mégis, ez hol van feltüntetve?! Sehol, nyilván. Csak a
fáradt, nyűgös Andi miatt nem álltam le vele vitatkozni, füstölögve kifizettem
a maradék pénzt, majd egészen az aluljáróig szidtam az összes felmenőjét.
Annyira utálom a taxisokat.


Innen
egyenesen a reptér kihelyezett, belvárosi check-in pultjaihoz siettünk. Negyed
hatkor értünk oda. Mi voltunk az elsők, az 5:30-as nyitásig gyakorlatilag egy
árva lelket sem lehetett látni rajtunk kívül. Az lehető legkorábban szerettük
volna megejteni az Air Chinás becsekkolást, mivel a Peking-Budapest távra
továbbra sem lehetett online helyet foglalni, azt pedig nem akartam
megkockáztatni, hogy esetleg a gép belsejébe osszanak be minket.


Türelmesen
letáboroztunk az Air China részére fenntartott #33 számú pulthoz, s irigykedve
figyeltük, ahogy a többi légitársaság asztalához szépen-lassan szállingóznak az
alkalmazottak, s elkezdik az utasfelvételt. Közel félórás késéssel –az utolsók
között – befutott az Air Chinás kolléganő is. Alighogy átvette az
útleveleinket, már kezdtem is a mondókámat, hogy szeretnénk mindenképpen a
hosszú Peking-Budapest viszonylatra mindenképpen gép végébe, ablak mellé
szeretnénk kérni helyet. Elkezdett pötyögni valamit a billentyűzetén, majd gépies
hangon közölte, hogy a pekingi gép tele van, nem tud ablak mellé adni helyet.
Na, itt durrant el az agyam. Ezúttal nem hagytam annyiban a dolgot. Mindent
rázúdítottam, ahogy volt. Onnantól kezdve, hogy online helyfoglalás hiányával
kapcsolatban már szeptemberben egyeztettem a budapesti és központi Air Chinás
ügyfélszolgálattal is, akik egybehangzóan állították, hogy a helyszíni
utasfelvételkor, amennyiben korán érkezünk mindenképpen lehetséges egyéni
helyet választani. Nos, ennél korábban nem lehet ehhez a nyavalyás járathoz
kiérni. Hajnali 6 óra van még csak, a gép pedig csak délben indul Pekingből!
Nekem azt ne mondja senki, hogy már tele van a gép, amikor minden szinten én
vagyok a legelső utas az utasfelvételnél, ahol konkrétan kiosztják a helyeket.


Össze-vissza
gépelt valamit a számítógépén, majd mondta, hogy sajnos csak egy helyet tud
ablak mellé adni. Andi ezen a ponton már feladta volna. Én ugyan nem. Ha egy
ablakos helyet már tudott találni, akkor tud mellette lévőt is! Mivel a nő ezen
a ponton már megunta a vitatkozást, felhívta a felettesét, majd ideadta nekem a
kagylót. Neki is felvázoltam a problémát, mire magyarázott valami arról, már
csak fizetős helyek maradtak, de kitartás meghozta az eredményét. Végül csak
sikerült elintézni, hogy ablak melletti két helyet kapjunk. Igaz, a szárny
mellé szóltak, de ez a legtöbb, amit ebből a helyzetből ki lehetett hozni.


A mai napig
nem értem, ilyenkor mi történik a háttérben, miért esik ennél az egyetlen
járatnál az Air China nehezére engedni az online helyfoglalást, de ezt már nem
is fogjuk megtudni.


Becsúsztattunk
a kemény harccal megszerzett beszállókártyáinkat a táskáinkban, majd
felszálltunk a reptér felé közlekedő Airport
Expressre. Kíváncsiságból a reptéri Air Chinás utasfelvételi pultok
melletti információs szolgálatnál is megérdeklődtem ártatlanul, hogy mi az oka
annak, hogy a pekingi járatra még órákkal az indulás előtt sem tudnak sehova
helyet adni. Az itteni férfi nagyon segítőkésznek mutatkozott, rögtön
utánanézett. Végül azt mondta, úgy tűnik, „Peking
befoglalta a helyeket, s azokon valóban nem lehet változtatni”.


No,
mindegy, ezt már itt el kellett engedni. Átverekedtük magunkat a biztonsági és
útlevélellenőrzéseken, majd néztünk Andi kollégáinkat valamilyen édességet
ajándékba. Ez sem bizonyult egy egyszerű menetnek, mivel minden vagy irtó
drága, vagy japán gyártmány volt. A reptéri kajáldák is aranyárért mérték az
ételt, úgyhogy meg is állapítottuk, bőven elég lesz az, amit a gépen adnak.









A gépünk
Pekingbe reggel fél 8-kor indult volna, de jó 40 perces késéssel szálltunk csak
fel. Érdekes volt megfigyelni, ahogy elemelkedünk a Lantau-szigetről, elhúzunk
a környező hegyek, hidak, hongkongi városközpont és a Peak fölött, majd Peking
felé vesszük az útirányt.


A fedélzeti
reggeli sem igazán aranyozta be a napunkat. Az omlett elfogyott mire hozzánk
értek a stewardessek, így már csak répás zabkása maradt, amiben kósza
csirkedarabok úszkáltak. Elnézve a legnagyobb jóindulattal is egy öblös
hányásra emlékeztető kosztot, nem is csodálom, hogy minden épelméjű utas az
omlettet választotta, amíg volt lehetősége. Andi kedvesen megosztotta velem a
lekváros buciját, sőt kunyerált még nekem egy croissant az kajás kocsiról, míg
cserébe ő megkapta a gyümölcsszeleteimet.





A pekingi átszállásunk
alapból is elég húzósnak ígérkezett, de az eredetileg egyórás transzfer a késés
miatt alig 30-40 perces időablakra szűkült. Sovány disznó vágtában száguldottunk
át a hatalmas reptér egyik szárnyáról a másikra, viszont csak lobogtatni
kellett a beszállókártyánkat, mindenhol előre engedtek minket.


Így végül
gond nélkül elértük a gépet, mely egy minszki kitérővel indult Budapestre. Délután
egy órakor már szálltunk is fel, s szerencsénkre nem húzták sokáig az ebéd
felszolgálását sem. A gombás, répás csirke rizzsel, salátával, desszertnek
pedig finom kakaós kockával némileg kompenzált a rettenetes reggeliért, sőt a
vacsorára kapott fedélzeti koszt is egész finomnak bizonyult.










Helyi idő
szerint 17:20-kor landoltunk Minszk repülőterén, ahol kitereltek
mindenkit a terminálépületbe, majd egy gyors biztonsági ellenőrzést követően,
néhány új utassal kiegészülve visszaszállítottak minket a gépbe. A másfél órás technikai
kitérőt követően immár tényleg Budapest felé vettük az irányt. Végül
este háromnegyed 7 körül landoltunk a ferihegyi reptéren. 

Ezúttal fel
voltunk készülve lelkiekben, hogy nem érkeznek meg a feladott hátizsákjaink – s
így is lett. Nincs kínai út elkeveredett poggyász nélkül!


Rutinosan kitöltöttük
az ilyenkor szokásos nyomtatványokat, majd kijöttünk a terminálépület elé, ahol
szüleim nemsokkal később felvettek minket…











A
nagysikerű, 2018-as kínai utunkat követően biztosra vettem, hogy ide még
visszatérünk egyszer. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy mindez szűk másfél
éven belül fog bekövetkezni. Mindkét út túlmutatott önmagán, s egyfajta
gyógyírként is szolgált a számunkra, ami segített kikapcsolni, elvonni a
figyelmünket traumákról és kihívásokról, melyek minket értek. Nos, így utólag
visszatekintve, sokkal-sokkal többet köszönhetünk ennek a kínai útnak, mintsem
előzetesen gondoltuk. De ezt csak hetekkel később ismertük fel.





A
hazaérkezést követően, ha egy szóval akartuk jellemezni ezt az utat,
rendszerint azt mondtunk – „fárasztó”. Nagyon fárasztó. Nemcsak a kemény
menetrend, a rengeteg helyszín, a sok utazás, költözködés nyomta rá a bélyegét
az útra, hanem az összes olyan kiegészítő bosszúság is, amit semmilyen előzetes
tervezéssel nem lehet kivédeni. Gondolok itt Andi fogfájására, az én kezdeti
fülrecsegésemre és náthámra, a hongkongi tüntetések okozta közlekedési fennakadásokra,
a makaói túlszámlázós roaming problémára, az Air Chinás helyfoglalással
kapcsolatos mizériára vagy a fölöslegesen benyelt taxiköltségekre.


Mégis,
amikor Andival sorra vesszük az élményeket, azon kapjuk magunkat, hogy semmit
sem tudnánk jó szívvel kihagyni a felsorolásból. A nettó fél nap érezhetően
kevés volt Guangzhoura, de semmi pénzért nem hagytuk volna ki a kecses Canton
Towert, a kedves kis Shamian-szigetet vagy az éjszakára színváltós fényekben
úszó Yuexiu parkot. A mesés Guilinban is bőven el tudtunk volna tölteni még egy
teljes napot, hogy még jobban magunkba tudjuk szívni a város egyedi hangulatát,
a környező cukorsüveg formájú hegyek látványával együtt. A Li folyón tett
hajókirándulást még a borús, szmogos idő ellenére is az egyik legnagyobb élményként
könyvelhettük el. Tény, hogy a Yangshou környéki biciklizés kissé formabontóra
sikerült, de így hónapokkal később mégis az egyik legviccesebb sztoriként
emlékezünk vissza rá. Felejthetetlen, örök élmény volt végigaraszolni a
Tianmen-hegy peremén vezető üvegaljú sétányon, saját szemünkkel látni a
Zhangjiajie Nemzeti Park lélegzetelállító sziklatornyait és a Stone Forest
legendás kőformációit, vagy szakadó esőben kirándulni az Aranyostor-patak
mentén, melyek újfent megerősítettek minket abban, hogy Kína olyan elképesztő
természeti kincsekkel és látnivalókkal rendelkezik, melyek önmagukban megérik
az ide szóló repjegy árát. Egy Youtube-videó is elég volt, hogy teljesen
beleszeressünk Lijiang varázslatos óvárosába, úgyhogy a tudat, miszerint pár
héttel, hónappal később személyesen fedezhetjük fel a virágokkal borított kis
óvárosi utcákat, az maga a megvalósult álom. Eljutottunk végre Kunmingba is,
ahol nemcsak hogy betekintést kaptunk a jünnani puerh tea kiválóságának
világába, de azokat az utcákat róhattuk, amit korábban kedves jóbarátom, Haiya
is. Bár csak alig egy nap jutott Szecsuan tartományra és Chengdura, de azt sem
cserélnénk el semmire. A Guanggal töltött közös nap, pandázással és a
fergeteges hot potos vacsorával az út egyik fénypontjának tekinthető. Makaó
alaposan próbára tett minket, s bár valószínűleg sem a kaját, sem a barátságtalan
embereket, sem a kaszinói világ szürreális giccshalmazát nem fogjuk napi szinten
visszasírni, a közös portugál-kínai történelmi gyökerekkel rendelkező város mégis
egy egészen különleges elegyét alkotja az egymástól alapjaiban különböző
kultúráknak. És persze Hongkong. Egy örök klasszikus, ahol nemcsak hogy
találkozik a kelet a nyugattal, hanem egy kompakt, jól működő, izgalmas egészet
alkot. Most már értem Andi véget nem érő lelkesedését Hongkong iránt, ide
tényleg okkal vágyik vissza az ember.


Végignézve
ezen a rengeteg élményen újból és újból mosolyra húzódik a szánk. S ez a legjobb
az egészben. Hirtelen már nem is tűnik olyan fárasztónak az egész…





Ez az út minden
szempontból mérföldkőnek számít az életünkben, mely lezár egy nagyon fontos
időszakot, hogy teret engedjen egy új, izgalmas fejezetnek. Abban biztos
vagyok, hogy nem intünk végleg búcsút Kínának és a kelet-ázsiai régiónak. Sőt,
még az is lehet, hogy egy fővel bővül is majd a világjáró kis csapatunk…

Tovább az eredeti oldalra!
Értelmetlen, és káros járatritkítás Salgótarjánban
58. nap: Templomtól templomig a dzsungelen keresztül
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni:
Belépés
Regisztáció
hirvezeto.hu logo

Új generációs hírportál. Hírek, video, podcast, blog! Állítsd be kedvenc hírforrásaidat és kövesd az igazán fontos híreket.

Hasznos Linkek

 

Copyright © HírVezető. Minden jog fenntartva!