Antarktisz
Szerencsére elég nagy hajóval keltünk át a Drake-átjáró ezer kilométeres szakaszán, hogy ne hánykolódjunk a két óceán közt összecsapó, olykor nyolc-tíz méteres hullámokon. Így aztán én sem hánykolódtam egy vödör felett a kétnapos táv alatt, hanem élvezhettem a Livingstone-sziget mellett felbukkanó első jéghegyek látványát.
Az első hitelesített észlelést a Deception-szigetről William Smith és Edward Bransfield brit fókavadászok készítették a Williams nevű hajójukról 1820 januárjában. De az igazi felfedező az amerikai Nathaniel Palmer, aki még ugyanabban az évben két napot töltött a szigeten, és a középső öblöt is feltérképezte. Ő nevezte el "Megtévesztés-szigetnek", mivel kívülről megtévesztően úgy tűnt, mintha egy hagyományos sziget lenne. A következő néhány évben Deception a rövid életű dél-shetlandi fókaszőrme ipar egyik központjává vált. Épült egy világítótorony is akkoriban. Az emberi tevékenység második szakasza a XX. század elején kezdődött, amikor aktív bálnavadászat indult a partjainál. A bálnákat feldolgozás céljából a kikötött feldolgozó hajókhoz kellett vontatni; ezeknek védett horgonyzóhelyre és bőséges édesvízkészletre volt szükségük, ami mindkettő megtalálható a Deceptionön.
1931 elején a Hektor bálnafeldolgozó üzem végül beszüntette működését, és ezzel a sziget kereskedelmi célú bálnavadászata teljesen megszűnt. A Deception egy évtizedig lakatlan maradt, de 1941-ben a HMS Queen of Bermuda brit segédhadihajó újra felkereste, amely megsemmisítette az bálnaolaj-tartályokat és néhány megmaradt készletet, hogy a németek ne tudják utánpótlásbázisként használni. 1942-ben egy argentin csoport a Primero de Mayo fedélzetén meglátogatta a szigetet, majd táblákat és festett zászlókat hagyott hátra, amelyek argentin területté nyilvánították a helyet; a következő évben egy brit csoport hajóval visszatért, hogy eltávolítsa a táblákat. (Tiszta ovi.)
A II. világháború után több ország is kutatóállomást telepített a szigetre, de a hatvanas évek végén a vulkán ismét kitört, és elpusztította a meglévő tudományos állomásokat, így a sziget ismét több évre elhagyatottá vált.
Másnap reggel ködpárába burkolt sziklacsúcsokhoz értünk, ez
már maga a hetedik kontinens, annak is az Antarktisz-félsziget nevű
nyúlványának legészakibb pontja. Egy védett öbölben horgonyoztunk le, ahol
gleccserek sokasága ömlik a tengerbe, hogy aztán jéghegyek váljanak le belőlük,
és induljanak el saját útjukon. Itt a víz nyugodt, kisebb jégtáblák próbálnak
egymáshoz tapadni, mintha maguk is fáznának. Kísérteties csend fekszik a tájon,
amikor a kapitány közli a hangosbemondón, hogy ismét kinyitják az
orrfedélzetet. A fagyos nyugalom egy csapásra szertefoszlik, és zsibongó utasok
zaja gázol bele a romantikába. Óriási objektívekkel kalimpálnak önjelölt természetfotósok,
és előkerül egy pingvinjelmezes emberke is, aki szinte mágnesként vonzza a
szelfibotos vitézeket.
Ahogy felszáll a köd, előtűnnek a part lankái és milliónyi
mozgó pont a barna vulkanikus kőzeten. A távcső beigazolta sejtésemet,
pingvinek, ameddig a szem ellát. Hihetetlen mennyiségű totyogó madár a
hegyoldalon, a vízparton, és a jégtáblákon. Most kezdem csak igazán felfogni,
hol is vagyok.
A Reménység-öbölből (Hope Bay) kifelé hajózva, emberi élet
jeleit vélem felfedezni az egyik kiszögellésen. Házak körvonalai bontakoztak ki
a távolban, majd egy egész falu tűnik fel vörösre mázolt faházakkal, és egy
helikopter hangárral, amelynek tetejét az argentin lobogó színei ékesítik. Az Esperanza
„kutatóállomáson” 40 fő él, tudósok, tanárok, de leginkább katonák és
családtagjaik. Argentína nem igazán foglalkozik az ’59-es Antarktisz-egyezménnyel,
amely kimondja, hogy a -60. szélességi körtől délre eső szárazföld és jégmező védett
terület, amelyen szabad tudományos kutatás folyhat, és ahol megtiltják a katonai
tevékenységet. Ehhez képest, egy naszád cirkált az öbölben (gondolom védte a
kutatókat). A helyi híradások szerint, az új argentin elnök (a láncfűrészes,
kócos) két hete idelátogatott.
állítólag a túloldalon erős a bálnák aktivitása. Összetalálkoztunk itt egy
másik hajóval, amiről motoros gumicsónakok rajzottak szét minden irányba, hogy
vegzálják szerencsétlen dögöket, mert a turista bálnára fizetett be, akkor
prezentálni kell neki. Mi is lehorgonyoztunk egy órára, de még egy nyomorult
fókát sem láttunk. Azon merengtem, vajon Greta Thunberg, hogy érezné itt most
magát?
Ó, mily nehéz a tengerész élete! Egy súlyos dilemmával
kellett megküzdenem ma reggel. Hét órakor hajóztunk be a Charlotte-öbölbe, pont,
amikor az első tojásokat üti fel a szakács az étteremben. Most akkor reggeli,
vagy a panoráma fotózása? De hát egyszer vagyok az Antarktisznál egy életben…
Így hát a reggelit választottam. Annál is inkább, mert a felhőtakaró szakadozni
látszott, így később talán tudok végre egy tisztességes fotót lőni. A tájat
kezdem megszokni, hó-jég-hó mindenfelé. Néhol előbukkan egy meredek, barna
hegyoldal, amin nem tudott megtapadni a hó, de növényzetnek nincsen nyoma.
Láttunk viszont bálnákat! Igaz, nem túl közel, és elég komótosan úszkáltak,
csak néha bukkant fel a hátuk, de azért több mint a semmi. Később, egy
jégtáblán sütkérező fókába is belebotlottunk, de ahogy közelebb értünk hozzá
kiderült, szó nincs egyszerű sziesztáról. Ezt a hasán ejtett sebből és a
körülötte lévő vérfoltokból következtettem ki.
A kapitány meglepetés programpontot iktatott be, ahogy monda
azért, mert az időjárás megengedi, hogy egy szűkebb átjáróba behajtsunk, ahol
van esélyünk gyilkos bálnát (orca) látni. Végül egy közönséges déli-bálna
családot sikerült lencsevégre kapni egész közelről. A közönséges elnevezést
gondolom azért kapta, mert ordenáré stílusban kommunikál a többi bálnával.
És még mindig nincs vége a napnak! Egy 180 fokos forduló
után, becsorogtunk az eredeti célhoz, a Cuverville-szigethez, ami valójában egy
hatalmas monolit, melynek alja egy olyan lankában végződik, ahol pingvinek és
fókák is képesek partra evickélni. Szegény jószágok, olyan penetráns bűzben
élnek itt, amit emberi orr nehezen visel. A guanóval vastagon borított
sziklákon, bambán állnak a hím pingvinek ezrei, és várják az asszonyaikat,
mikor térnek vissza a halászatból. A hajónk orra csak száz méterre lehetett a
parttól, de ez még mindig sok volt ahhoz, hogy a telefonommal egy közeli képet
behozzak, így csak elmesélni tudom, mekkora oroszlánfóka pár henyélt az egyik
sziklán. Nagy.
Utolsó napunk az Antarktiszon hóeséssel indult. Azt mondják erről a földrészről, hogy sivatagi az éghajlata, annyira száraz a levegő. Csak tudnám, hogy akkor hogy alakulhatott ki olyan vastag jégtakaró, ami helyenként meghaladja a háromezer (!) métert is. Kapitányunk, folyamatosan módosítja az útvonaltervet az időjárási viszonyokat figyelembe véve Ha köd van egy csatornában, kikerüljük. Ha egy másik nagy hajó dekkol a kiszemelt öbölben, akkor ejti az ottani látványosságokat, és egy másik helyet választ. Na, nem mintha nem lenne tök mindegy, mindenhol csak hó, jég és szikla. Néhol egy pingvin kolónia, máshol egy fóka, de a negyedik nap után már nem rohanunk fotózni a mellettünk elhaladó jéghegyet. Ekkor hajóztunk be a Neumayer-csatornába, ahol száz méterre megközelítettünk egy félelmetes, függőleges sziklafalat, ami új impulzust adott, hogy magunkra kapjuk a meleg szerkót, és kiálljunk az erkélyre szájat tátani. A hegyoldalt egy gigantikus gleccser követi, majd a következő domb után lankás rész következik, ami alkalmas partraszállásra (csónakból). Természetesen ezt is pingvinek uralják, de feltűnik két kunyhó, és egy argentin zászló. Hát persze… Nekik itt is kutatniuk kell, csak tudnám, mit. Van még valami felfedeznivaló a pingvineken, amit brit tudósok még nem állapítottak meg? A hegy túlsó felén is házakat látni egy öbölben. Na, kik kutatnak ott bőszen? A britek… Rákerestem a Port Lockroy bázisra, és kiderült, több ezer turista látogat el ide évente, hogy feladja képeslapját a világ legdélibb postahivatalából. Jó marketing fogás, bár a megközelítése elég macerás a helynek. Indulnak kisebb kirándulóhajók az argentin Ushuaiából, akik képesek benavigálni az öböl sziklazátonyai között. Kikötni ők sem tudnak, ezért gumicsónakokkal szállítják az utasokat a partra.
Becsületből még lecsorogtunk utazásunk legdélibb pontjára, a Lemaire-csatornához (-65 szélességi fok), de olyan mostoha időjárás fogadott, hogy egy kézifékes fordulóval visszakanyarogtunk Tűzföld irányába. A Palmer Stationt (USA „kutatók”) érintve, masszív hózápor közepette elhagytuk a kontinenst.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: