Anyámmal Skóciában 1.
A családunk jó ideje nemzetközi, nemcsak a kultúra bölcsőjét ringató, vagy inkább megszülő Görögországgal, a vadregényes Albániával, de most már Skóciával is. Anyámmal felkerekedtünk, hogy megünnepeljünk egy születésnapot, és hogy személyesen győződjünk meg, vagy éppen cáfoljuk a skótokról szóló sztereotípiákat. Tényleg sajnálnának egy szál gyufát is az olimpiai láng meggyújtásához?
A hosszas előkészület anyámnak lelki eredetű ráhangolódás, nálam inkább gyakorlati probléma volt. Anyámnak a virágoskertje okozott gondot, mi lesz vele, míg odaleszünk? Nekem, aki a szomszédaival kemény, de a macskájával lágyszívű, a macskám, akiről azt hittem, ha nem én adok neki enni, éhen hal, pedig a macskám még Kim Dzsonguntól is elfogadná a pástétomot, mint később kiderült. Azt hittem, ha hosszú idő után újra lát majd, kiugrik a bőréből, ehhez képest éppen aludt, álmosan és unottan rám nézett amikor hazaértem, részéről ennyi volt. Persze, nem dőlök be a látszatnak, tudom, hogy hiányoztam neki.
Unokatestvérem vitt bennünket a reptérre, indulás előtt megkérdeztem, van-e jogosítványa, amire azt mondta, hogy nem jogosítvánnyal megy az autó, hanem benzinnel, és akkor tudtam, ez egy kiterjesztő értelmű mondat volt, és megnyugodtam. Életemben először voltam reptéren. Én ennél nagyobb káoszt még nem láttam. Persze olyan káosz, amibe van rendszer. Anyám unokája navigált bennünket, profi módon. Húsz évre lenne szükségem, hogy magamtól eligazodjak, és eszembe jutott az az ember, aki nagyjából ennyi éve él közigazgatási-politikai-jogi okokból egy repülőtéren. Húsz év alatt a bejáratot és a kijáratot ugyan megtalálnám, de hogy a kettő között mit kellene csinálni, arra még pár évem elmenne. És egyáltalán, a repülés totálisan középosztályos dolog, hogy a társadalmi kitekintés is meglegyen.
Már hetekkel az utazás előtt elhatároztam, nem fogok olyanokat mondani, hogy "Félek a repüléstől", meg, hogy "Nem mehetnénk inkább vonattal?" Nekem senki ne mondja, hogy "Ne gyerekeskedj", meg, hogy "Naponta milliók repülnek." Amikor a repülés alternatívái szóba kerülnek, mindig rájövök, egyszerűen nincs megoldás. Oké, elbuszozok Calais-ig, de ott fel kell szállni a kompra, az meg víz, semmivel nem jobb, mint a levegő, sőt. A La Manche alatt a legrosszabb, rosszabb, mint a repülés. És lássuk be, másfél nap helyett két és fél óra az út.
Anyám kezét végig fogta az unokája, én meg a hátuk mögött araszoltam, nehogy lemaradjak. Vittem egy ötven faktoros naptejet, gondoltam, Skóciában is tavasz van, pedig nem. Csak arra volt jó, hogy fülön csípjenek az ellenőrzésnél. Egyszer tévedtem csak el a reptéren, pedig nyíl egyenes út vezetett a toalettig, és mégis. Megijedtem, nem volt nálam telefon, végigvettem az összes variációt, milyen gondot okozok az eltűnésemmel. Arra nem gondoltam, hogy örülnének neki. Még jó, hogy az elején kiszúrtam egy jellegzetes díszletet (Miska betyár), így végül visszataláltam. Anyám unokája tízpercenként kérdezte, meg van-e az útlevelem, ez azt jelenti, ismeri a gyengeségeimet, soha, semmit nem találok. Az útlevél képem olyan, mintha az örmény maffiának dolgoznék, mióta megvan, arra gondolok, mikor lett abból a helyes csajból ez a rém? De hát én szoktam mondani, a valóságtól nem kell félni. Na, ja. Ha nem rólam van szó.
Mivel sokat olvasok, ismerem a katarzist, amikor a fém lépcsőkön lementünk a géphez ezt éreztem. "Már nincs visszaút", "De még éppen visszafordulhatnék", gondoltam. Izgalmas, félelmetes és katartikus volt. Szakdolgozatot írhatnék a fegyveres gépeltérítések 20. századi történetéről, valamint a legnagyobb légi katasztrófákból, követem a világ legnagyobb reptereinek fel és leszálló gépeit, a Pápua Új-Guinea-i légitársaság gépeit álmomból felébresztve is felismerném, A JFK reptéren se tévednék el. Csak itthon. Nem hogy nem féltem, de befelé ujjongtam a gyorsulásnál, főleg, amikor másodpercek alatt váltak miniatűrré a házak, a fák és az autók. Nem akartam túl lelkes lenni, nehogy alsó-középosztálybeli vidéki bunkónak tűnjek, akiről tíz méterről is látszik, hogy először repül, pedig ez volt a helyzet. A felszállásnál anyám, aki előttem ült, hátranyúlt a kezemért, én pedig arra gondoltam, ekkora intimitás nem volt köztünk, mióta ismerjük egymást.
Baromi gyorsan telt el a két és fél óra, ablaknál ültem, nem ült mellettem senki, néztem a sűrű felhőket, és sajnáltam, hogy a városokból és a kanyargó folyókból éppen hogy látok valamit, ott, ahol a felhő ritkább. Elképzeltem merre mehet a gép, Ausztria, Németország, Belgium, mert szeretem magam földrajztudósnak beállítani, amiből annyi igaz, hogy írtam egy sikeres egyetemi földrajz felvételit valamikor a csiszolt kőkorszakban. Pedig az is lehet, hogy Dél-Afrika felől mentünk. Nem akkora hülyeség, néhány gép elképesztően más útvonalon megy, mint ahogy egy földi halandó elképzelné, például Bombaytől New York-ig egyáltalán nem arra megy a repülő, ahogy gondolnánk.
Lenéztem Arthur király és a kerekasztal lovagjainak városára. "Az első repülésemet túléltem", gondoltam. Száz évig hittem, hogy félek a repüléstől. Ez volt az egyik legrégebbi hiedelmem magamról. Az első dolog, amikor pontban este nyolckor kiszálltunk a gépből, a Yettel üzenete volt: "Üdvözöljük az Egyesült Királyságban." Hideg volt és szeles, a levegőt harapni lehetett, tényleg, a levegő is más, mint itthon. Olyan volt, mint egy párhuzamos univerzum, minden hasonlít az itthoni dolgokra, mégis más. Négyezer forintos villamosjeggyel mentünk a skót főváros szívébe, anyám kilométereken keresztül mesélte, hogy dugult el a füle a leszállásnál, de hallottam már ennél érdekesebb történetet is. A villamoson a kalauzok nagyon kedvesen egy piros tollal szignózták a jegyemet, minden oké. Igen, kivéve a jegy árát. A skót fővárosban egy villamos jár, de az félkörös ívben megy végig a városon. Az utazótáskáknak, bőröndöknek külön helye van, városi legenda, hogy senki sem nyúlna hozzá, ha ott felejtenéd, esetleg akkor, ha hazaviszik neked. Persze a kamera miatt van minden. A Foot of the Walk-nál szálltunk le, anyámnak még mindig el volt dugulva a füle, és kurva hideg volt. Ahhoz képest, hogy hetekig azon gondolkodtam esténként lefekvés után, hogy milyen ruhákat vigyek magammal, egyetlen dolog elég lett volna, egy vastag télikabát. Első sztereotípia kipipálva, Skóciában tényleg hideg van.
Miska betyár, aki miatt visszataláltam
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: