Steril szennyesünk. A gondnok - Harold Pinter- Radnóti színház, 2019 május - kritika
tika Pinter A gondnok. Radnóti színház
"- Bemegyek a kocsmába valamelyik nap. Kérek egy pohár világost. Erre kihozzák nekem egy vastag falú korsóban! Ott ültem, kérem, és nem bírtam meginni. Én vastag falú korsóból nem bírom meginni a világost."
(Harold Pinter: Drámák - A gondnok, Európa, 1975)
A gondnok Harold Pinter legtöbbet játszott darabja. 1960-ban íródott, mégis, máig kortárs darabnak hat. Ennek az az oka, hogy noha látszólag egy társadalmi kérdést feszeget, a társadalom perifériájára szorult emberek világát mutatja, mégis, minden akkor aktuális társadalmi motívumot gondosan kihagyott belőle.
A gondnok nem társadalmi, sokkal inkább egy filozófiai dráma. Méghozzá a 60-as évek művészetben megjelenő, az egzisztencializmus egyik ágának a fontos problémakörét körbejáró drámája: vajon a lét egyes kérdései leredukálhatók-e a színházban a néző számára pusztán csak arra, ami ott a színházi külső vagy belső tapasztalataiban megmutatkozik? Vagy mindig visszük a teljes előítélet-csomagunkat, és nem vagyunk kényszeríthetőek sem a letevésükre?
Erős téma.
Mégis, Alföldi Róbert tőle teljesen szokatlan módon kicsit gyáva volt ebben a rendezésben. Addig még követte Pinter figuráit, hogy A gondnok olyan emberekről szól, akik nincsenek meg maguknak sem (nemhogy a világnak), de Alföldinek az az interjúrészlete a rendezéséről miszerint:
„Itt úgy ismerünk rá önmagunkra, hogy nem a szépet, a csodálatosat és a felmagasztosultat látjuk, hanem tudatosul bennünk a saját emberi ócskaságunk” -inkább csak jól hangzik, de egyáltalán nem teljesül az estében.
Sem külső, sem belső tapasztalásban.
Leginkább azért nem, mert nehezen hihető a játszó színészekről, hogy ők ócska, lecsúszott, élhetetlen emberek lennének. Úgy játsszák a csöviket, ahogy egy pesti értelmiségi elképzeli, hogy csöviket kell játszani. Gondosan artikulálva, szép mozdulatokkal, a megfelelő pillanatban már-már Shakespeare-monológoknak ható előadásmóddal. Nehéz megfeledkezni 
arról, hogy most színészeket látunk. A gyávaság leginkább ebben mutatkozik meg: úgy akart a darab a lecsúszottságról beszélni, hogy nem is mert/akart/ tudott valóban lecsúszott alakokat merni. Mívesen el vannak játszva. Ennyi történik.
A gondnok egy drámaitlan dráma. Három ember – történetesen a társadalom perifériáján- már olyan célokat sem tud, vagy inkább akar megvalósítani, ami az erejéhez mért: elmenni az elveszett papírért már fél éve, megépíteni egy sufnit, kipofozni a lakást. Ennél igazából nem is történik több az előadásban. Egy jó rendezésből nem azt kellett volna megtudnunk, hogy miért van ez így? Pinter sem erről írt, hanem ezeknek a figuráknak azokról a hétköznapi villanásairól, ami megkérdezi tőlünk: nekünk mi a viszonyunk ehhez? Ezek az emberek azért nem tudnak már semmit lépni, mert ha az megvan, akkor majd újból akarni kell, meg újból, meg újból. Bosszant ez minket? Megértjük őket? 
Tudunk felmentést adni? Ha nem, miért nem? Vannak-e olyan nüanszok a hétköznapi kis történéseikben, amik érthetővé teszik ezt a fajta céltalanságot? A körülmények felmentenek?
Az előadás legerősebb és talán egyetlen igazán erős pillanata az, amikor a szomszéd manzárdban lakó araboknak tulajdonított leszart vécék feletti felháborodásukból kiderül: igazából nincs olyan lecsúszás, amiben ne tudnánk azért valaki mást lenézni a saját helyzetétől függetlenül. De ez is félbemarad itt. Hogy aztán visszatérjünk a szépen, shakespeare-i beszédkultúrával eljátszott alkeszokhoz.
A Radnóti aulájában, az előadás előtt osztogatott, igazán impozáns évados műsorfüzetben szerepelt az a mondat - egy teljesen másik előadás kapcsán-, ami igazán különösnek hatott ez után a szennyet ilyen szépen, sterilen körbejáró darab után „Nem minden szennyes, ami bűzlik”.
Néha tényleg nem.
szerző: Pajer Hajnalka
.
.
.
.
.
.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: