Földszintes lelkek. József Attila Színház: Kaviár és lencse, 2016. május
kritika
Egy színház sikerének az egyik nagy titka, hogy jól eltalálja-e a közönségének szóló darabokat. Persze lehet kísérletezni, kilépni néha-néha a törzsközönség nézői komfortzónájából, de ez általában kockázatos 
vállalkozás, és rendszerint félig üres nézőterekben manifesztálódik. Így aztán a budapesti színházak -egy-két kivétellel- már réges régen le is szoktak erről, mindenki a saját biztonsági zónájában mozog.
Ez a Kaviár és Lencse sem igazán kockáztatott nagy dolgokat a József Attila Színházban, sőt... Egy könnyű, felszínes, elkarikírozott alakításokra lehetőséget adó, olcsón kivitelezett poénokra épülő bulvárvígjáték lett, ami ebben a tálalásban illeszkedik is a József Attila Színház mostani profiljához és művészi igényességéhez.
A darab rendezője, Verebes István, éppen a napokban adott a Librariusnak egy meglehetősen indignált hangú interjút,amelynek az volt a lényege, hogy„műfajrasszistákkal lett tele a szakma”. Hogy Verebes pontosan mit ért rajta, az nem teljesen derült ki, mivel leginkább a saját személyes és szakmai sértettségét fejtette ki ezen címszó alatt, de ha az a műfajrasszizmus, hogy kimondjuk: egy egykor még a szórakoztató darabjaiban is művészi igényességgel építkező rendező most kicsivel a Nóta tévé fölé kalibrálta a darabbal az összes művészi mondanivalóját, akkor már most szólunk a kedves olvasónak: innentől egy műfajrasszista írást olvas.
A Kaviár és lencse dramaturgiailag meglehetősen laza darab. Ez azonban korántsem hibája az igényes, könnyedebb daraboknak, hiszen az ilyen típusú szórakoztató darabok éppen ezért tág teret adnak a színészi alakításoknak és a színészi hiánykitöltéseknek; és hát legyünk őszinték: a még oly' jól megrendezett bulvárvígjátékok is leginkább csak erről szólnak, nem az igényes mondanivalóról.
Ám ebben a Kaviár és Lencsében még csak ez sem történik meg. Az alakítások zázlóshajójának láthatóan a Nemcsák Károly Pa
pagetto ura volt szánva, ami olyan eltúlzott ripacskodás volt, hogy még karikatúrának is sok lenne. Ám Nemcsák Károly valószínűleg ezt az egészet távolról sem önmaga karikatúrájának szánta. Mellette már szinte jónak számított, ha valaki csak egyszerűen olyan szürke volt, mint például az amúgy lehengerlő személyiségű Szulák Andrea, aki ugyan profin megoldotta a szerepet, csak valahogy Szulák Andrea nem volt ott vele a színpadon.
Üdítő kivétel volt Quintus Konrád és Sára Bernadett játéka, akik nem a nézőtérre pislogtak fél szemmel minduntalan a hatást lesve, hanem igényesen felépítették a szerepet, és egységes, erős, minőségi színpadi jelenléttel vitték végig.
A Kaviár és lencse egy klasszikus bulvárpanelekből építkező darab, van benne minden, ami a műfajhoz szükségeltetik: szeretnivaló szélhámosok, eltűnő majd a legalkalmatlanabb pillanatba
n felbukkanó hullák, a blődségig hülye arisztokraták, felszarvazandó férjek, számító családtagok, naiv kislányok. Az, hogy mi mindent lehet ebből az alapanyagból igényesen kihozni ma már színháztörténelem: a Madách Színházban évekig óriási sikerrel és hatalmas szériával játszották a Kaviár és lencsét Pécsi Sándorral, Tolnay Klárival és Kiss Manyival. Ma is óriási élmény, ha valamelyik csatorna műsorra tűzi a darabból készült tévéjátékot Márkus Lászlóval, Almási Évával, Sinkovits Imrével, Tolnay Klárival. Ennek az előadásnak a legjobb pillanata az volt, amikor Papagetto úr felkiált: „Ó, ti, ti földszintes lelkek”.
Sajnálatosan azonban itt nem csak a lelkek voltak földszintesek.
Szerző: Pajer Hajnalka
.
.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: