KatPol Kávéház / 2021. április 18., vasárnap

62 - Harctéri vakság

1944. október 15. a magyar történelem egyik fontos dátuma: ekkor ért véget visszavonhatatlanul a tradicionális elit uralma az országban. Mai adásunkban az ezt követő korszakról, a nyilaskeresztes mozgalomról, azon belül is annak a XII. kerületi véres tevékenységéről beszélgettünk, amelynek apropóját Ács Dániel dokumentumfilmje , a 444 gondozásában megjelent A gyilkosok emlékműve, illetve Zoltán Gábor Orgia című regénye szolgáltatták. A nyilasokkal kapcsolatban mind a mai napig él számos, a kommunista történetírás által meghonosított toposz, a párt történetét csak az utóbbi időben kezdték el feltárni olyan történészek, mint Karsai László és Paksa Rudolf. (A téma iránt jobban érdeklődőknek ajánljuk ezt és ezt a videót).

Szálasi Ferenc a politika bizonytalanságáért hagyta ott főtiszti rendfokozatát, és még a Horthy-rendszer börtönét is megjárta. Egy igazi fantaszta volt, furcsa beszédét, légből kapott fogalmait nem sokan értették. Sokat mondó, hogy a párt is akkor volt a legsikeresebb, amikor ő börtönben ült, s a pártot Hubay Kálmán vezette. Ennek számos oka volt, de igen fontos szerepet játszott benne, hogy az egyetlen proletárpárt volt, amely valamennyire legálisan képviselhette a rendszer szociális politikájával engedetleneket.

A hatalomátvételt követően az egyébként is ingatag lábakon álló párt tagsága további olvadásnak indult, főleg a hadihelyzet további romlásával. Csak néhány pártszervezet tartott össze, közöttük a XII. kerületi, amiben igen erős volt a kohézió, és olyan karizmatikus személyek fordultak itt meg, mint Kun András, aki „Kun páterként” vált hírhedtté. Miután a kormány és a főbb vezetők távoztak a fővárosból, hatalmi vákuum következett be, és a hátramaradt nyilasok ezt kihasználva fogtak kegyetlenkedésekbe, rablásba és a zsidók kínzásába, illetve Dunába lövésébe. Szálasi maga nem számolt a zsidóság kiirtásával, kitelepíteni akarta őket, és az ország újjáépítésében ingyenmunkaerőként kihasználni, sőt, megmagyarázhatatlan okból az is meggyőződése volt, a hadifoglyokat sosem cserélő szovjetek hajlandók lennének zsidókért magyar hadifoglyokat cserélni.

A háború után a nyilasok felelősségre vonása -Szálasi és más főbb személyiségek kivételével – elmaradt, amire logikus magyarázatként szolgált, hogy egy egykori proletárpárt tagjaira maguk a hatalomra törő kommunisták is számítottak, valamint, hogy eddigre a nyilasok már bukott erő voltak, és nem jelentettek veszélyt a törekvéseikre, így logikusabbnak számított, hogy erőforrásaikat más pártokra fordítják. A felelősségre vonás gondolata az 1956-os forradalom leverése után merült fel újra, amikor a kádári vezetés ezzel szerette volna alátámasztani azt, hogy a forradalom mögött valójában a nyilasok álltak. A próbálkozások azonban rendre falakba ütköztek, hiszen a régi nyilasok közül sokan eddigre olyan jól beilleszkedtek az új társadalomba, hogy a pártban vagy ahhoz kötődően magas tisztségeket töltöttek be. Így végül érdemi eljárásra csak a zuglói nyilasper néven elhíresült ügyben került sor.

A nyilasok megítélése és emlékezete a XII. kerületben 2. világháborús emlékműként 2005-ben felállított turul-szobor kapcsán került elő ismét. Az ügy hamar a magyar politika egyik szimbolikus csataterévé változott. A vita pikantériája, hogy a turult – amely a nyilasok szimbóluma is volt – a környéken elkövetett tömeggyilkosságok helyszíneinek közvetlen közelében előtt állították fel, és mint később kiderült, a hatályosan bontásra ítélt szobor védelmében kiálló polgármester, Pokorni Zoltán nagyapja, József a nyilas tömeggyilkosságok egyik elkövetője volt.