Visszatérés Afrikába. Szudán. Első rész.
A váratlan helyekre való váratlan elutazásokban meglehetősen rutinos vagyok
eddigi munkáim miatt. Megvolt már a földgömb bepörgetése és random rábökés is,
így jutottam el Guineába, ami talán életem legkalandosabb utazása volt
eddig. Ugyanígy megvolt a „Mikor tudsz a reptérre érni legkorábban?”. „Három
óra múlva. Miért, hova megyek?” felütéssel kezdődő, viszonylag eseménytelen
párnapos kiruccanás is.
Ezúttal a kényszer szülte az utazásom, és rendkívül hálás vagyok a sorsnak,
hogy ilyen élethelyzetekbe kényszerít. Az eredeti terv egy két hetes gyaloglás
volt, keresztül a Sínai félszigeten beduinokkal. Már megvolt a repjegy Kairóba,
amikor egyik napról a másikra rajtam kívülálló okok miatt bukott a program. A mérleg egyik serpenyőjében egy késő őszi
Budapest, rövid távú, két projekt közötti munkakereséssel, a másikban egy hét
hetes, rendkívül low budget utazás arra, amerre kijövök nagyon kevésből, és
Kairóban kezdődik. Aki ismer, tudja, valójában nem volt itt sok kétely, hogy mi
legyen.
 |
| Wadi Halfa, Szudán kapuja Egyiptom felől. |
Kairóban Jászberényi Sanyi és felesége, Eszter vendége voltam. Egy hetet
töltöttünk együtt, jobbára a teraszon beszélgetve, ez mindenképpen az idei évem
egyik fénypontjának tekinthető. Hatodszor vagy hetedszer jártam Egyiptomban,
különösebben nem akartam megnézni semmit, legfejlebb a Nyugati Sivatag oázisait.
A turista Egyiptomot túlzsúfoltnak, rendkívül lehúzósnak, pénzhajhásznak és
udvariatlannak ismerem, a nem turista Egyiptom pedig végtelenül szakadt, de
kedves, csak ahhoz meg nem tudok arabul. A turista Egyiptomhoz kedvem, a nem
turistához meg nyelvtudásom nem volt. Líbiában polgárháború, Izraelben a
nálam lévő pénzből egy hétig sem húztam volna. A térképet szemlélve egyetlen
megoldás maradt: Szudán.
Hónapra pontosan tizenkét évvel ezelőtt jártam Szudánban. A nemzetközi
médiában ezerrel pörgött a darfúri konfliktus, nekem meg volt öt teljesen
szabad hetem, úgyhogy kértem egy turista vízumot a bécsi követségen, és nem
sokkal később a kompon ültem gyerekkori barátaimmal hármasban Asszuánból Wadi
Halfa felé. Ennél kényelmetlenebb utazásom nemigen volt előtte, de minden
percét imádtuk. Kartúmban két hét alatt leszerveztem magamnak egy fuvart
Darfúrba, járőrt az Afrikai Unió békefenntartóival, interjúkat, szereztem szudáni
újságíró igazolványt, majd terepre indulás előtti napon, a katonai gépre
feljutáshoz szükséges utolsó pecsételésnél rácsodálkoztak a turista vízumomra,
meg arra, hogyan voltam képes megszerezni az igazolványt (75 dollárért a
megfelelő zsebbe, nincs itt semmi látnivaló). Végül töröltek mindent. Miután
több babér nem termett számomra Szudánban, Egyiptomban, a Sínain stoppolgatva
és sznorkelezve kellett vígasztalódnom.
Utoljára talán hat éve voltam Afrikában, azt hiszem Etiópiában.
Amúgy is hiányzott már a kiszolgáltatottság és az időtlenség élménye.
***
 |
| Isteni cukros fánk és tejes tea a wadi halfai piacon. |
Afrikához sok türelem kell. Meg sok idő. Meg tűrőképesség. Sietni csak
nagyon sok pénzzel érdemes, a napi terepjáró bérlés 100-250 dollár közé esik,
az európai sztenderdek szerinti szállások is 100 dollár fölött vannak. De ezen
nem érdemes stresszelni, sok helyen úgysincs ilyen. Ahol nincs turizmus, ott
értelmemszerűen szolgáltatások sincsenek hozzá. És ebbe bele tartoznak az
éttermek is. Leginkább azt esszük, ami van, amit adott nap főznek. A városokban
persze jobbak az esélyek, az omlett, a falafel, a bab meg a grillcsirke mellett
megjelenik a pizza (amitől bármelyik olasz a szívéhez kapna, hogy ezmiez). Az
éttermek cégérein és homlokzatán kifakultan hirdetik internetről lopott,
gusztusos képeken azt, ami nincs. Pizzaszeletről lelógó nyúlós sajt és emeletes
burgerek képe alól árulják a fult, az ízetlen babfőzeléket benne pár csepp
joghurttal és kenyérrel, amit a helyiek kézzel tolnak az arcukba.
A buszok akkor indulnak, amikor megtelnek. Ha van menetrend, akkor is. A
kilenc személyre tervezett kisbuszokban egy plusz sor üléssel és sámlikkal
tizenhat ember, néha több. Afrikában a kényelem ismeretlen fogalom, ne is
próbálkozz vele. Egyedül az kényelmes, ha kiteríted a padlóra a matracod és
ráfekszel. A műanyag székek töröttek, ha szétfolysz bennük, táncolnak, végül
összetörnek alattad. Megtanulod értékelni, mennyire jó érzés belefeküdni egy
kád vízbe, elheveredni egy stabilan álló, nem poros és nem szétült kanapén. Úgy
utazni bármilyen járművel, hogy tudsz rajta olvasni és esetleg ki tudod
nyújtani a lábad.
***
 |
| "Szállodám" Wadi Halfában. A szaúdi zászló, a busz, a repülő meg a hajó büszkén hirdeti, hogy a tulajdonos volt Hadzson, a mekkai zarándoklaton. |
Mostanában sokat lamentáltam azon, az okostelefonokkal és a különböző
appokkal mennyire egyszerű lett utazni. Online és offline térképek, GPS,
tripadvisor, blogok, Google Earth, taxiappok, nagyjából minden a lába előtt
hever egy nem teljesen digitális analfabétának. És itt jönnek a képbe Afrika
kevéssé beutazott országai, ahol a térképek ugyan használhatók, de már a fél
éves információ is elavultnak számít: átszervezett adminisztráció és vízumszabályok,
infláció, felkelések és válságok, felbukkanó és eltűnő hotelek, feketepiaci
pénzváltás, klímaváltozás (volt tó – nincs tó), hivatalosan soha le nem írt, nem
létező menetrendek – csak hogy pár dolgot feldobjak a tervezhetőséggel
kapcsolatban. Jópár éve a mauritán határról fordítottak vissza, hogy pár hete
csak Rabatban lehet vízumot igényelni (azóta gondolom megint változott,
jelenleg nem tudom, mi a helyzet), ami oda-vissza 3000+ kilométer. Szudánnal
kapcsolatban az egy nap alatt kiváltható 50 dolláros vízumból lett egy hetes és
150 dolláros anélkül, hogy ennek bármilyen nyoma lett volna az interneten. Hogy
még beutazás előtt a helyünkre legyünk téve, ez bizony Afrika: aki kapkod, az
szarul érzi magát.
 |
| Wadi Halfa, vasútállomás, hátsó kert. |
Végül összesen három blogot találtam, amin volt bármilyen használható infó,
a legfrissebb fél éves, ami jelen esetben elavultnak bizonyult, már ami a
vízumszerzést meg a helyi árakat illeti. Az útikönyvek is ugyanilyen ütemben
avulnak el, és a legtöbb átutazó sem veszi a fáradságot alaposan leírni minden
részletet (én is ezek közé tartozom). Nyomaiban ez még mindig a klasszikus
utazás, amikor az ember helyiekkel beszélgetve juthat csak infóhoz. Vagy még
úgy sem, mert a helyiek mást gondolnak arról, hogy te mit szeretnél. Olcsó
hotel helyett inkább jót ajánlanak, az olcsóra amúgy is csak arabul van kiírva,
azt neked kell megtalálnod. Ha hegyet akarsz mászni, nem értik, minek, és ezért
nem tudják megmondani, hány óra gyaloglás, merre célszerű menni és merre nem.
Ide kell némi rutin, állóképesség meg józan ész.
***
 |
| Mindenki fölvesz. |
Szudán Afrika legbiztonságosabb országa. Ahol nem az, mint Dél-Kordofán és
Darfúr, oda amúgy sem engednek. Az itt élők kedvesek, segítőkészek. Könnyű
stoppolni, lehet sátrazni. Az átutazók a Nílus mentén haladnak, az ország
északi részében a Szaharában nincs is nagyon merre menni ezen kívül. Van pár
élhetetlen hely, illegális aranybányák száz kilométer mélyen a sivatagban, ahol
a legszerencsétlenebbek a tűző napon, irgalmatlan porban, higanygőzben,
nyomorúságos sátrakban tengetik meglehetősen rövid és keserves életüket, de ide
egyébként sem érdemes turistáskodni. Legtöbben a klasszikus Kairó-Fokváros
Afrikát átszelő úton vannak, esetleg kezdő- vagy végpontnak Addisz Abebát
választják. Az útvonal többi országa jobb hírű, alaposabban bejárt és leírt,
mint Egyiptom, Etiópia, Kenya vagy Tanzánia. Szudánon mindenki átrohan, megnézi
a piramisokat meg pár romot és már lépi is át a határt. Soha nem találkoztam
még senkivel, aki csak Szudánba jött volna. Olyannal meg végképp
nem, aki visszatért volna.
Az átutazókon kívül előfordulnak még idősebb arcokból álló nyugati
turistacsoportok, akik négyezer dolláros túrákon egy bő hét alatt bejárják az
ókori romokat. Velük értelemszerűen a híres romvárosok körül lehet találkozni.
Sajnos információt szerezni tőlük sem lehet, egyrészt, mert ugyanazokat a
helyeket járják végig, amikről amúgy is vannak leírások, másrészt nem
használják a helyi infrastruktúrát.
 |
| Busziroda és utasellátó Karimában. |
Így végül a ráérős utazók a turista hangyaösvényt elhagyva külső segítség
nélkül maradnak, és mindent maguknak kell kitapasztalniuk. Ez az utazás
legszebb része. Ami akkor kezdődik, amikor az internetről megismerhető világ
véget ér. Amikor már a városnevek sem egyértelműek a latin betűs átírások
alapján. Amikor nem találsz képet a neten a helyekről, ahova indulsz. Ahol a
zsugorfóliás vizet ujjnyi por lepi be, mert senki nem azt issza, és amikor az
üdítős palack cimkéjét kiszívta a nap. Amikor már cigit sem lehet kapni, mert már
a 20 cent is túl drága és az emberek inkább rágják a dolgokat. Azt pedig végképp
nem tudod, este hol zuhan rád az Afrikában villámgyorsan lemenő nap.
Gyakorlatilag elkezdődik a vakrepülés. És ez az, amiben én jó vagyok.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: