Kirgizke utazásai - A világ Kirgizházon kívül / 2020. április 9., csütörtök

Ushguli - egy elveszett falu

Mestia és Ushguli

Minden grúz utazás fénypontja egy kicsinyke kis világtól elzárt település, amiről korábban még soha nem hallottál: a kihagyhatatlan Ushguli volt a célpont. Ha Mestia a világ vége, akkor ez a kis falu még a világvége után kettővel van.

Még előző nap összebeszéltünk a finnekkel, hogy közösen bérelünk egy terepjárót, és együtt megyünk Ushguliba. Reggel 8-kor indultunk a főtérről, még két grúz egyetemista lányka csatlakozott a kis csapatunkhoz. Ez kifejezetten hasznos volt, mert beszéltek angolul, és tudtak tolmácsolni a sofőrnek. A sofőr a szokásos grúz medvealkat volt, de egyébként kedves teremtés, a kis finn gyerek rögtön megtetszett neki, és egész úton szórakoztatta a maga egyszerű módján: amikor valami „extrém akció” következett, együtt hümmögött és huhogott a gyerekkel. Váltakozva így hangzott: „Ho-ho-hóóóó! No-no! Hóóóó!”

Mivel Ushguli Európa legmagasabban fekvő (2200 m), állandóan lakott faluja, így az úton volt is miért sóhajtozni, néha sikongatni. Szerencsére ez a sofőr is nagyon jól vezetett, biztonságban érezhettük magunkat mellette. A vad tájban kisebb-nagyobb vadvizű patakok, folyók rohannak, az út is egy ilyen folyó mellett fut. Egy helyütt megálltunk pihenni: volt egy kisebb vendéglő, vagy inkább családi ház, ahol egyszerű étkeket is készítenek a turistáknak. Gondolom, már bejáratott pihenőhely. Itt ehettünk-ihattunk. Kisebb ijedelemre adott okot, hogy a konyhában sertepertélt a család totyogó kisfia, és valahogy a kezére fröccsentette a forró olajat. Gyorsan lemosták a patak jéghideg vizével, és a finn lány keresett valami krémet, ami kicsit használhatott neki. Sajnos mi a szálláson hagytuk a gyógyszeres csomagot. Belegondolni is szörnyű, mi van, ha nagyobb baj történik ezen az elszigetelt, mindentől távoli helyen…

 

 

Ushguli az év 6 hónapjában elzárt település, ha leesik a hó: se ki, se be. Ha valaki nagyon beteg, azt csak mentőhelikopterrel tudják kórházba szállítani – mesélte a sofőr. Napjainkban kb. 70 család lakja a kis falut, állattartással, turizmussal foglalkoznak. A falu látképét meghatározzák a csodaszép, és meglehetősen régi, 11-12.századi szván tornyok. A falu és a közvetlen környéke az UNESCO Világörökség listáján van, de sajnos veszélyeztetett a tájkép megváltoztatása, az elnéptelenedés, és a turizmust kiszolgáló felelőtlen építkezések illetve a nem megfelelő anyaghasználat (kompozitok, műanyagok, bádoglemezek stb.) miatt. Pedig csoda egy gyöngyszem ez a hely.

A pár órányi szabadidőnkben sétáltunk a faluban, gyönyörködtünk a környező hegyek látványában, megpihentünk egy szván torony tövében, a Tamar Királynő Várának nevezett épületegyüttesnél.

Jó lett volna ebben a misztikus hangulatú, de a világtól oly elzárt faluban is pár napot eltölteni, bár pont ez az elzártság ijesztő is kissé. Nekünk csak pár óránk maradt, és indultunk is vissza Mestia felé. Útközben megbeszéltük, hogy elvitetjük magunkat Hatsvaliba a felvonóhoz. Ez a Zuruldi hegylánchoz visz fel, és fantasztikus a panoráma a szemközti Ushbára. A felvonó 1898 m magasról indul, és 2345 m magasságban érkezik. Itt van egy hotel ill. vendéglő – Cafe Zuruldi - fantasztikus kilátással a teraszáról. A felvonóba 3 személy tud beleülni, így mi a finn fiúval mentünk. Az anyuka a kisfiúval lent marad, a kisgyerek még nem tudott volna beszállni a felvonóba. Sétáltunk egyet a felvonó környékén, gyönyörködtünk a csodás vadvirágokban és a panorámában, majd lassacskán visszaindultunk. Utazásaink egyik legszebb élménye volt ez a felvonózás, tényleg elképesztően szép a kilátás. Olyan volt, mintha moziban lenne az ember, és ugyanazt a gyönyörű filmkockát nézni, ami mégsem teljesen állandó.

Másnap a megszokott útitársainkkal indultunk a Chalaadi gleccser felkeresésére. A túrát meg lehet tenni teljes egészében gyalog is, vagy az elő szakaszt terepjáróval - miként mi is. Utólag tekintve jó döntés volt a terepjárózás, mert az útvonal első része a városból kivezető murvás-poros úton fut, az ember csak nyelné a port a mellette elhúzó kocsik után, és a porfelhőtől nem is látna sok mindent. Sajnos ez már a tömegturizmus hozománya, és túrázó szempontból eléggé megvetendő.

Rövidesen a völgyben egy függőhídhoz értünk, az autók eddig jöhetnek, ezután már mindenkinek gyalogolni kell. Míg a terep eddig vízszintes, a függőhíd után már emelkedő volt. Hatalmas fenyők között, gyorsan rohanó folyó mentén vezet az ösvény. A fenyves idővel eltűnik, már csak a kövek-sziklák maradnak, s lassacskán feltűnik a gleccser „szája” is, mögötte a fenséges Ushba látványával. A szinte láthatatlanul, de folyamatosan mozgó jegyet éles kövek, sziklák borítják. Egy ponton felirat figyelmeztet arra, hogy nem tanácsos a gleccser szájához túl közel merészkedni. Sajnos ezt sokan nem tartják be, s többen bóklásztak még e mögött a pont mögött is. Az esetek nagy többségében nem is lesz baj, de a természet olykor kiszámíthatatlan és az erői hatalmasak: 2017-ben egy fiatal magyar túrázó meghalt a Chalaadi gleccsernél, mert egy megindult szikladarab a fejére esett, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy sajnos nem tudták megmenteni az életét.

Szóval bármennyire is elragad minket a felfedezői hév, azért a józan paraszti eszünket próbáljuk megőrizni, mert hamar megvan a baj.

Visszatérve a függőhídhoz és a taxisunkhoz, utóbbi azzal bolondította L.-t, hogy elrágcsált egy hírhedten allergén és veszélyes kaukázusi medvetalp levelet. Mivel ehhez a növényhez már hozzáérni is veszélyes, így a zöld levél valószínűleg csak egy nagyon hasonló növényé lehetett.

A nap és egyben a mestiai tartózkodásunk lezárásaként délután felkerestük a mestiai Svaneti Történeti és Néprajzi Múzeumot, amely egy feltűnően modern létesítmény ezen a világtól elzárt helyen. A múzeum gyűjteménye fantasztikus, főként a vidék templomaiból összegyűjtött 10-14.századi ikonokat bemutató tárlat. A múzeumból csodás kilátás nyílik a középkori szván tornyokkal tűzdelt Mestiára. Igazán érdemes pár órácskát a kultúrának is szentelni!

Tovább az eredeti oldalra!