Uganda
Miért éppen Uganda? Leginkább azért, mert ott még nem jártam, és most úgy nézett ki, biztonságban lehet a térségbe utazni. Már régóta nem hallottam a hírekben semmi ijesztőt, ami elvehetné a turisták kedvét a beutazástól, de azért felmentem a külügy oldalára, ők mit gondolnak erről. Narancssárga színnel jelölték az országot (akkor még), ami azt jelenti, hogy kiemelt biztonsági kockázatot rejt, tehát csak akkor utazzunk oda, ha halaszthatatlan dolgunk van ott. Ugyan már – gondoltam magamban – ezek mindentől be vannak tojva. Ilyen alapon csak a vécére utazhatnék, mert az az egyetlen hely, ahol halaszthatatlan dolgom szokott lenni. Aztán, ahogy elmerültem a részletekben, kiderült, hogy az ország nyugati, a Kongói Demokratikus Köztársasággal határos területeire, valamint a Dél-Szudánhoz közeli határsávba nem javasolja az utazást. Ránéztem hát a térképre, hogy merre terülnek el a nemzeti parkok és a hegyi gorillák tanyázási helyei, majd enyhe fintorral az arcomon, nyugtáztam, hogy ezek mind az említett térségbe esnek. Mindegy, most már kifizettem a repülőjegyet, a szafari programokat; lesz, ami lesz.
Nem jól indult a kirándulás. Először is, nem érkezett meg a csomagunk. Aztán kiderült, hogy nincs szállásunk, végül még be is lázasodtam. De ezek egyéni, szociális problémák, nem terhelném vele az olvasót, és végül is, így vagy úgy, de mindegyik megoldódott.
Miután véget ért a tortúránk Entebbe repülőterének elveszett csomagok osztályán, és kiszabadultunk a szabadba, nem kis túlzással, úgy éreztem magam, mint a ’76-os túszdráma túlélői, akik ugyanitt éltek át valami hasonlót. Na jó, nekik az életük volt veszélyben, nekem pedig csak a fogkefém és néhány gönc a dzsungeltúrához, de abban a pillanatban ez nem vigasztalt. Sokkal inkább, hogy egy koromfekete fiú már odakint várt ránk, aki a Standard Safari társaság képviseletében kalauzolt minket egész utunk során. Egy kicsi, de annál lelkesebb cég, négy darab Toyota Landcruiser terepjáróval, amit gyárilag alakítottak ki felemelhető tetejű, hatszemélyes szafari autónak. Első utunk a kampalai szálláshelyünkre vezetett, hogy szusszanhassunk a 24 órás utazás után, de délután már a programok dzsungelébe vetettük magunkat.
Először is valutát kellett váltanunk, mert az országban még gyerekcipőben jár a kártyás fizetés. (Olyan gyerekében, aki még járni sem tud.) Viszont az ugandai fizetőeszköz meglepően stabil. A forinthoz képest mindenképpen, mert míg egy éve tizenegy shillinget adtak egy magyar forintért, most már csak kilencet. Na jó, ezzel nem tettem túl magasra a lécet, de ha azt mondom, hogy tavaly ilyenkor még 3900-at kaptunk volna egy dollárért, most meg már csak 3600-at, akkor elég jól érzékeltettem, hogy egy szegény országnak is lehet jó monetáris politikája. Uganda két és félszer nagyobb Magyarországnál, lakossága viszont ötszöröse. Az 1,7 millió fővárosban olyan érzése van az embernek, mintha mindenki az utcán lenne. A nyüzsgő gyalogos és járműforgalomban csak úgy kapkodtuk a fejünket, ha át akartunk kelni az út túloldalára. Nemcsak a baloldali közlekedés miatt, hanem az ennek fittyet hányó motorosok miatt is. Személyautóból meglepően kevés közlekedik az utakon, az pedig szinte kivétel nélkül Afrika favoritja: Toyota márkájú. De még annál is szembetűnőbb a motorbiciklik egyöntetűsége. A Bajaj Boxer névre hallgató, száz köbcentis járgányokat egytől egyig bordóra festették, mintha nem lenne más márka és szín a boltokban. Mi egy matatuval csapattuk Kampala utcáin. Ez egy kilencszemélyesre tervezett mikrobusz, de nem ritka, hogy dupla ennyi ember zsúfolódik össze benne. Ezért aztán sokan a motoros taxikat veszik igénybe, amivel kényelmesebben és gyorsabban célba jut az utas, feltéve, ha nincs nála egy-két szakajtónyi mangó, amit a piacra szeretne kivinni. A matatu amúgy nem egy márkanév, azt jelenti helyi nyelven, hogy „még három”. Beszédes... Ha már a nyelvnél tartunk, el kell, hogy mondjam, meglepően sokan beszélnek Ugandában angolul. Igaz, nem nagyon értettem meg őket, de kis küzdelem után (vagy leírva) sikerült mindenkivel zöld ágra vergődni. Ennek nemcsak a brit gyarmati múlt lehet az oka, hanem a sokszínű nemzetiség is. Gyakran hallottam, hogy sofőrünk angolul beszél a rendőrhöz, vagy éppen a parkolóőrhöz, mert csak így értették meg egymást. Igen, itt is van fizetős parkolás, függetlenül attól, hogy autót és aszfalt utat csak elvétve látni a városban.
Elsőként a „Kadhafi-mecsetet” látogattuk meg, melynek élvezeti értéke igen alacsony, a minaretje viszont elég magas. A líbiai diktátor által finanszírozott mecset akár 15 ezer ember befogadására is képes. Inkább a mennyiségre gyúrtak, mint a míves kidolgozásra, de még így is elég grandiózus ahhoz képest, hogy az ország majdnem kilencven százaléka keresztény... Aki vállalja, hogy megmássza a tornyot, mint egy régimódi müezzin, az a fejlődő főváros látképében gyönyörködhet.
Innen a Kabaka-palotához gurultunk, ami 1922 óta királyi székhely. A helyi vezető hosszasan elemezte az építészeti stílust, amit szerinte a Buckingham-palota ihletett, de ez nagyjából annyira igaz, minthogy a nyírmártonfalvi lombkoronasétányt a Golden Gate ihlette volna. Sajnos az épületet nem nézhettük meg belülről, viszont lesétálhattunk a telek aljába, ahol a hírhedt diktátor, Idi Amin Dada kínzókamráiban gyönyörködhettünk.
Ennél sokkal épületesebb látvány nyújtott a helyi kézműves piac, ahol türelmes kereskedők tucatjai próbálják rásózni a portékájukat a ritkán arra tévedő külföldi turistára. A közeli hipermarketben (!) feltankoltunk egy kis kaját a másnapi útra, mert az ugandai vidék kissé gyengén ellátott bevásárlóközponttal. Az árak szolidak, nagyjából kétharmada az otthoninak, de a választék is szolid, mondjuk, talán egyötöde egy Aldinak.
Hamarosan folytatom...
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: