Nicaraguai határátkelés covid idején
Mint azt már sokan tudjátok, visszajöttünk Nicaraguába fél évre. Nagyon kalandos és hosszú út vezetett idáig, és mindent egy hosszabb posztban le is fogok írni, de ezt a határátkelést, egyszerűen muszáj már most megosztanom…
Alapos szervezés előzte meg az indulást, a lényeg a lényeg, nem néztünk egyszerű és rövid út elé. Mivel egy kolumbiai légitársaságot leszámítva egyetlen más repülőjárat sem képes a kormány igényeinek megfelelni, ezért gyakorlatilag nem tudtunk légi úton bejutni az országba. Hosszas kutakodás után arra jutottunk, hogy a legjobb megoldás, ha a kocsival 10 órára lévő Costa Rica fővárosába repülünk, és onnan jutunk át. Természetesen megszerveztük a transzfert, ami annyiban állt, hogy egy kisbusszal elvisznek a határig, ahol kiszállunk, áthúzzuk a bőröndhalmainkat a senki földjén, majd már nicaraguai oldalon felvesz minket a helyi barátunk, Julio, aki egészen Granadáig fuvaroz. Mindez kicsit ugyan fárasztónak tűnt 5 gyerekkel 2 napnyi repülés után, de mégis kivitelezhetőnek.
A határig is elég csigatempóban jutottunk el, mert vagy baleset állta el az utunkat, vagy épp az utat építették, de azért reggel 7-es indulás után délután 1-re odaértünk. Útközben folyamatosan hallgattuk a nicaraguai híreket, mivel pont aznap délelőtt csapott le Nicaraguára egy 5-ös erősségű hurrikán. Nem volt túl szívderítő látvány nézni az elárasztott utakat, és széjjel fújt házakat, különösen, mikor kiderült, hogy valószínűleg el vagyunk zárva a várva várt városunktól, mert a határtól odáig járhatatlanok az utak. Persze mivel nem volt mit tenni, belenyugodtunk, hogy a határ után kicsivel megállunk és bevárjuk, amíg eltakarítják a hurrikán maradványait.
Mihelyt a határra érkeztünk kezdődhetett a tortúra. Tudtuk, hogy a sok ellenőrzés miatt, még ha üres is a határ (ami várható volt), akkor is legalább 1-2 órát kell számolnunk az átkelésre. Először a costa ricai oldalon fizettük ki, hogy elhagyhassuk az országot egy bodegában, ezután egy következőben, viszonylag gyors útlevélellenőrzés után kikászálódtunk a kocsiból, és az összesen 16 db csomagunkkal (ebből 8 bőrönd) elindultunk gyalog.
Először egy záporeső közepett álltunk meg egy sorompónál, ahol megnézték az útleveleinket, és a covid tesztjeiket. Ez kb 20 perc volt az esőben, de aztán szívélyesen megmutatták, hogy hova vigyük a covid teszteket még egyszer megmutatni, majd ezután az útleveleket.
Kb pár száz méter után a latyakban és esőben átevickéltünk az orvoshoz, aki a covid teszteket ellenőrizte. Ő szintén kb negyed óra után tovább engedett, egy újonnan épített határátkelő épületbe, ahol kezdődhetett minden elölről, covid teszt, útlevél, és hosszas elbeszélgetés.
Azt már megszoktuk, hogy ahhoz, hogy turistaként belépjünk egy közép-amerikai országba, nem pont a legadekvátabb kérdéseket teszik fel szerintünk, de ez ellen semmit sem tehettünk. Így aztán megválaszoltuk, hogy kinek mi a foglalkozása, hány éve tanítok, Marci mennyit keres otthon, kitől vettünk házat Nicaraguában, vannak e nicaraguai barátaink, hányadikosok a gyerekek, és hogy hívják az otthoni iskolájukat. Miután már tényleg csak az utolsó menzeszem időpontja után nem érdeklődtek, kicsit békén hagytak, és azt mondták várjunk. Mi töretlenül vártunk, tőlem szokatlan békében vártam, hogy végre beengedjenek. Aztán olyan 3-4 óra várakozás után kezdtünk türelmetlenkedni. De minden kérdésünket lepattintották, és azzal kenték el, hogy Managuából várnak még egy válaszra, nem rajtuk múlik, hogy mennyit várunk.
Eközben a gyerekek kb megágyaztak a határ közepén, kicsaptuk a játékokat a földre (szék egy sem volt), kiraktam a puzzlet, a színezőket, Duda focimeccset nézet a mobilján (legalább a wifi működött), mi pedig lázasan próbáltunk intézkedni Marcival. Berci miután órákat mászott a koszban, felkéredzkedett rám, és próbáltam elaltatni a hátamon. A nicaraguai „kapcsolatainkat” hívogattam, hátha ők tudnak segíteni. Kiderült, hogy egy nyomtatványt nem adtunk le időben, mert nem 8 napja, hanem csak 4 napja küldtük el. Közben aki a határra szállításunkat intézte megesküdött, hogy neki egyik utasának sem kérték még ezt a papírt és egyáltalán nem is kell elküldeni. A helyzet egyre aggasztóbbnak és kilátástalanabbnak tűnt.
Közben már sötétedett, a wc-t bezárták, lassan attól féltem, hogy a határ is bezár, de megnyugtattak, hogy ők éjfélig ott vannak. A gyerekek, bár rengeteg nasit vittem, éhesek és szomjasak voltak. Természetesen sehol nem lehetett semmit venni, hiszen a nicaraguai oldalra nem mehettünk át, de már a costaricaira sem. Aztán az egyik vámos lánytól kértem egy palack vizet a gyerekeknek.
Közben minden tanácsot megpróbáltam megfogadni, a (térden állva) könyörgéstől kezdve, a lefizetésig, az észérvekkel (minden papírunk rendben van, mire várunk, turisták vagyunk stb…) semmi sem hatotta meg őket. Egészen hihetetlen módon néztek át rajtunk, ami azért elég nehéz lehetett, mert egyedül mi voltunk a határon, viszont azt teljes egészében elfoglaltuk. Amikor a gyerekek kicsit erőre kaptak, fogócskáztak, aztán Berci mászott végig az összes fülke peremén, jó, hogy Duda nem kapcsolta be hangosan a zenéjét. Eközben Berci hol elszenderült rajtam, hogy szenvedve felsírt. Aztán már tényleg azt gondoltam, hogy a lelkükre próbálok hatni, mondtam, hogy hogy lehetnek ilyen kegyetlenek, hogy 5 gyereket már 6 órája várakoztatnak étlen szomjan, de megint csak falakba ütköztem. Teljesen lehetetlen küldetésnek tűnt az átjutás, mindent Managuára kentek. Mondtuk, hogy Costa Rica már nem fog visszaengedni ( szárazföldön zárva vannak CR határai, csak légi úton enged be), akkor mit fogunk tenni, itt alszunk majd a határon? Mire kijelentették, hogy most még visszaengednek, hiszen ők nem engedtek be… -És akkor most forduljunk vissza? Nem engednek be? –kérdeztük már végső kétségbeesésünkben ( 7 óra várakozás, 16 bőrönd, szakadó eső, 5 hullafáradt gyerek, transzport nélkül egy mocskos kis határon), mondták, hogy még várhatunk, de lehet, csak holnap válaszolnak, vagy akkor sem… Egyszerűen nem hittem a fülemnek, mintha nem is valódi élőlények lennénk, akiket tök feleslegesen szivatnak, hanem valami fabábuk, amiket egyszerűen napokig a sarokba lehet hajítani minden következmény nélkül. Az hogy lejár a covid tesztünk, már kifizettük CR-ban a kilépést, és se szállásunk, se semmink Costa Ricában, egyáltalán nem hatotta meg őket.
Kezdtünk belenyugodni, hogy itt nincs előre, csak vissza. Nem szoktunk meghátrálni, nem is hittem el, hogy ez igazán velünk történik, de itt nem volt mit tenni, már az egész repertoárunkat lefuttattuk. Én még ilyen hideg érzéketlen aktatologató határőrökkel, akik egyáltalán nem vállalják a felelőséget semmiért, még nem találkoztam. Így aztán teljesen letörve és vég kimerülve -55 órája voltunk úton- összecsomagoltunk, és elindultunk vissza Costa Ricába. Rossz volt nézni, ahogy botladoztak a gyerekeim a súlyos bőröndöket áthúzva az óriási tócsákon. Elértünk az első nicaraguai állomásig, ahol egy fiatal vámos megállított, és azt mondta, hogy forduljunk vissza, mert most hívta a főnöke, hogy lehet, hogy átjuthatunk.
Ezt már igazán rossz tréfának találtam, de azért visszavonszoltuk magunkat a határra. Közben kiderült számomra, hogy Marci a sok intézkedés közepett megmozgatott egy olyan szálat is, ami végre működésbe lépett. Mivel Nicaraguában nincs magyar nagykövet, ezért felhívta a mexikóit, aki alá elvileg Nicaragua is tartozik, aki megadta a nicaraguai tiszteletbeli konzul elérhetőségét, akit megpróbáltunk watsappon elérni (mivel még nem volt helyi számunk), és sok sikertelen próbálkozás után, mégis válaszolt. Ő aztán felhívta Managuát, ahol kiderítette, hogy bizony egyszerűen nem értik a helyzetet. Egyáltalán nem a nyomtatvány kitöltéséről van szó, hanem, hogy nem értik, hogy mit keres egy 7 tagú család a világjárvány kellős közepén és a hurrikán napján itt, és miért szeretnének több hónapot eltölteni az országukban.
Szerencsére a konzult sikerült meggyőznünk, hogy semmilyen hátsó szándék nem vezérel minket, és tényleg csak élvezni szeretnénk a nicaraguai vendégszeretetet és trópusi meleget néhány hónapig.
Csak álltunk ott a határon, teljesen romokban és meglehetősen reményvesztetten, és vártuk, hogy végre valami jó is történjen. És ha lassan is de elkezdtek őrölni a malomkerekek, és úgy tűnt, hogy megkapjuk a belépési engedélyt. Végre kifizethettük a belépővámokat, leellenőrizték a bőröndjeinket, és már Julio karjai közé is vethettük magunkat 7 óra várakozás után.
Nem gondoltuk volna, hogy ilyen katartikus lesz a viszontlátás. Se élők, se holtak nem voltunk a fáradtságtól, mégis mindenki, mintha repkedett volna örömében, és könnyek gyűltek a szemünkbe a megkönnyebbüléstől. A kisebbek már tényleg csak lefeküdni szerettek volna egy puha ágyba, de arra még 3 órát várniuk kellett, hiszen még ennyi autóút várt ránk. Ezt szerencsére simán tettünk meg, mert az egész napos várakozás alatt a hatóságok szerencsésen megtisztították az utakat. Azt hiszem ilyen szörnyű határátkelésem még sohasem volt…
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: