Laszlo Family Adventures / 2021. február 8., hétfő

Minden kezdet nehéz...még Nicaraguában is

Mikor megérkeztünk a 3 napos rémséges utazásunkat követően mindenki teljesen ki volt készülve. Babcinak aftái voltak és alig tudott enni, mindenki a végkimerülés határán tengődött az óraátállástól való szédülésről már nem is beszélve. A ház nagyon megnyugtató és békés volt, mégis azonnal egy csomó teendőt adott.

Először meg kellett teremteni a mindennapi élethez szükséges alapokat. Bevásároltunk rengeteg ennivalót, kiegészítettük a konyhánkat, és megpróbáltunk kialakítani egy napirendet, amibe a gyerekek tanítása adta az alapot. Mindez nem is lett volna olyan nagy kihívás, ha nem jönnek közbe mindenféle előre nem várt események.

Alapvetően imádom, hogy durr bele Balázs módjára a férjem mindig mindent azonnal elintéz, de most egy kicsit hamar kapcsolt turbó fokozatba, megvárhatta volna, míg kicsit fellélegzünk. A berendezkedés, életünk elkezdése mellett, Vilma a harmadik napon belázasodott és kezdetét vette az a nehéz időszak, amit egy rossz beteggel való foglalatosság jelent. A dolog pikantériáját nyilván az adta, hogy egy új helyen kellett mindent azonnal megoldanunk.

Először csak levittük a lázát mindenféle lázcsillapítóval, mert azt gondoltuk, csak az út viselte meg, aztán 1-2 nap múlva rendbejön. Hanem a harmadik napon neki is afták jelentek meg a szájában, és már nem csak bágyadt és elesett volt, hanem nem is evett és egyre kevesebbet ivott. Gyorsan kerestünk egy helyi gyerekorvost, aki megállapította, hogy minden az afták miatt van, de felülfertőződött már a szája, ezért fáj annyira a nyelés, és adott rá mindenféle gyógyszert.

Vilma egy cukortündér, de nagyon rossz beteg, minden egyes kanálnyi orvosságért és csepp vízért, amit magához vett, keményen meg kellett dolgoznunk, miközben folyamatosan meséket olvasva szórakoztatnunk kellett. Közben a többiek elkezdték az iskolát, egyikünk fuvarozta őket reggel délben, amíg Berci itthon várta el az egész napos figyelmet. Aztán déltől teljes műszakban „etettünk és tanítottunk”, ami kezdetben nagyon nyögve nyelősen indult. El lehet képzelni, miközben Vilma rosszul van és panaszkodik, Berci hangosan rikácsol, hogy több figyelmet kapjon, a többieket pedig a rendkívül izgalmas papucsállatka részeivel vagy épp a szóelemző írásmód rejtelmeivel ismertetjük meg…

Vilma állapota pedig rohamosan romlott, mivel őrült meleg van itt, és nem igazán ivott, gyakorlatilag 2 nap alatt a kiszáradás határára került. Egyik este aggodalmunkban fel is hívtuk az orvost, hogy ajánljon egy megfelelő kórházat Managuában (a fővárosban), ahol infúziót kaphatna, de aztán minden másképp alakult, mintha otthon lettünk volna. Az orvos lediktálta, hogy miket kell az infúzióhoz megvennünk, és fél órára rá egy ápoló már itt is volt, hogy bekösse az infúziót. Nem elég, hogy ezt profin meg is tette, másnap hajnalban újra megjelent, hogy rákapcsolja az újabb adagot. Ez persze még nem volt elég, kapott vénásan egy erősebb antibiotikumot, ami nagy nehezen segített végre.

De ha nem lett volna elég, hogy a gyerekek körül nincs minden rendben, a házban is „azonnal” mindent meg kellett csináltatni. Marci érkezésünk másnapján nekiállt, hogy a melegvíz rendszerünket kicserélje, mert nem működött jól, és bár a szaki ügyesnek tűnt, csak többszöri nekifutásra sikerült a várt eredményt elérni. Amikor pedig először próbáltam mosni, a mosógép azzal köszöntött, hogy az egész nappalit elárasztotta vízzel. Mondhatom nagy élvezet volt az utazásunk összes mocskos cuccát kézzel kimosni a konyhai csapban, attól félve, hogy minden bepenészedik, ha így hagyom… A vizes mellett persze jött az elektromos, mert új villanykiállást szerettünk volna, meg az asztalos, mert az ajtók elkorrodálódtak és meg kellett csiszolnia őket. Szóval amellett, hogy a gyerekekkel akadt teendő egy állandó szerelő kolónia vett körül, akik után gyakorlatilag konstans lehetett takarítani, ha nem akartam, hogy a földön mászó Berci a piszokban másszon egész nap.

Aztán még mindig az első hét eseményeinek megkoronázásaként egyik reggel arra ébredtünk, hogy az ágyunkon apró vérfoltok vannak és az éjszakai szoptatáskor majdnem egy terebélyes csótányra léptem rá. Ekkor már kezdett betelni a pohár, úgy éreztem összecsapnak a hullámok a fejünk felett, nem elég Vilma, a szerelendő dolgok hada, még az ágyipoloskákkal is meg kell küzdenünk. De szerencsére Marci, mint mindent, azonnal megoldott, és hathatós borágirtókat hívott ki még aznap délutánra, akik miután kirakták a csótánycsapdáikat, megállapították, hogy szerencsére nincs ágyipoloskánk, csak valószínűleg 1-2 szúnyogcsípést vakartunk el éjszaka a lábunkon.

Ha már víz, akkor elengedhetetlen volt, hogy a medence rendszerét is átállítsuk sós vizesre, amit újabb szakik hada tett meg. Közben a konyhában az egyik járólap rossz oldalával lett visszatéve egy beázás után (nem stimmelt a minta), ezt is át kellett rakni. Csakhogy abba már tényleg senki nem gondolt bele, hogy ez mennyi porral fog járni….Nos az ágyipoloskák tudata, csak kétségbe ejtett, ez azonban valódi több napon takarítási teendőt adott…Az egyetlen járólap kicserélése, és egy másik helyrerakása miatt gyakolatilag az egész nappalink centis porban úszott, és nem elég, hogy a föld, de a bútorok, a szekrények belül, az edények és minden, de minden csupa mészpor volt. Teljesen el voltam keseredve, ahogy Bercit próbáltam visszatartani, hogy ne a mészporban fetrengjen, miközben előtte húztam össze újra és újra a piszkot.

Az „azonnal mindent megcsináltatunkból” néha így adódnak efféle kellemetlenségek, és meg kell mondjam, nagyon ki voltam akadva, hogy ezt most mi a csudának kellett, de ugye máskor én is mindent azonnal akarok…úgyhogy az ilyen habitus „csomagban jár”, sok jó mellé beesik egy kis ballépés is néha. Így utólag könnyű ilyen nagyvonalúnak tűnnöm, de akkor és ott elátkoztam volna Marci precizitását. Pakolni ugyan egészen szeretek, de takarítani kifejezetten utálok, pláne nem egyenként minden egyes edénykét tetőtől talpig….A por pedig annyira durva volt, hogy a medence vizén sem lehetett segíteni, így azt is le kellett engedni. Úgyhogy jött az újabb „kaland”, amikor kiderült, hogy a leengedett medencevizünk a szomszédnak a tetejéről ömlik a kertjébe…Marci persze megbeszélte ezt is, majd újult erővel feltöltöttük a medencét, aminek vize másnapra rejtélyes módon újra eltűnt. Ekkor kiderült, hogy miközben töltöttük a medencét, nyitva maradt egy szelep, ami pedig folyamatosan engedte le a vizet. Az utca (mert a házak vize simán oda van kivezetve) immár két napja a mi medencénk vizében tocsogott….Gondoltam jó kis mozi a szomszédunknak, ahogy folyamatosan folyik körülöttünk az élet, a szó valódi értelmében is…

Közben pár nap elteltével Vilmának kezdtek eltűnni az aftái, már hajlandó volt egy féle vaníliás pudingot is megenni (amit persze csak egy helyen lehetett kapni), és úgy tűnt látszik a fény az alagút végén. A dolgok kezdtek a helyükre állni, lassan kialakítottunk egy rendszert az életünkben, Vilma pedig a következő héten megkezdhette az iskolát a testvéreivel. Nagy felüdülés volt ahogy az első iskolanap leraktuk mind a négy nagy gyerekünket, és Bercivel elindultunk a főtér felé, csak hogy kószáljunk egyet. Végre elkezdhettük a kinti életünket, rázós váltás volt, és nehézkes kezdés, de nagy bizakodással néztünk a jövőbe.

Tovább az eredeti oldalra!