Loading...

rókavár

rókavár / 2021. augusztus 24., kedd

Marosvásárhely

 
Előzmények

 
Vitán felül a 2009-es évvel köszöntött
be az életemben a hátizsákos utazások kora. Kihasználva a fapados légitársaságok
filléres ajánlatait, az addig luxusnak számító repülés is megfizethető utazási
alternatívává vált, még egy hozzám hasonló egyetemista számára is. Mire a nyár
véget ért, máris kétszer annyiszor repültem ebben az évben, mint addig egész
életemben összesen. És nem úgy tűnt, hogy egyhamar meg tudnám unni.

Szinte folyamatosan az utazási
lehetőségeket lestem, s szerencsére mindig akadt valaki, aki szívesen csatlakozott
hozzám – Peti Stockholmba, Dezső Zürichbe, Gábor Berlinbe, míg Eszter
Szicíliára tartott velem. Mivel ez a négy nyugat-európai desztináció nem igazán
számított olcsó, pénztárcakímélő opciónak, őszre már egy sokkal megfizethetőbb
úti cél után néztem. Azt hamar beláttam, hogy olcsóság tekintetében repülőjárat
aligha veheti fel a versenyt a Wizz Air által kínált Marosvásárhellyel, miután
az alig egyórás útra irányonként kevesebb, mint 1500 forintért vesztegették a
repülőjegyeket, s csak fizetési módra (ami ekkoriban még a banki átutalás volt)
felszámított díj miatt kúszott fel 4480 forintra a végösszeg.
Bár Marosvásárhelyről – azt leszámítva,
hogy Erdélyben található – nem tudtam semmit, másra nem is nagyon volt szükség,
hogy felvillanyozzon az útiterv. Azt is hamar eldöntöttem, hogy ezúttal kit
szeretnék megnyerni útitársamnak.

 

Amikor a tavaly őszi egyetemi félévet
Amszterdamban töltöttem az ERASMUS program keretében, egyedül Matyi látogatott
meg az otthoniak közül. Szegény, már évek óta nem járt külföldön, s szerintem ő
maga lepődött meg a legjobban, amikor az egyik Skype-os beszélgetésünk során felvetett
ötletemre, hogy látogasson meg nyugodtan, lazán rávágta az igent. Hirtelen jött
ötletet hamar tettek követték. Matyi fogta a kis spórolt pénzét, s kibuszozott
hozzám a holland fővárosba. Örök élmény marad az a néhány együtt töltött nap, s
úgy vélem – azontúl, hogy unokatestvérek vagyunk – tovább mélyítette a
barátságunkat is. Alaposan bejártuk együtt Amszterdamot, majd egyik nap
elkirándultunk Hágába is. Emlékszem, milyen izgatottság ült ki Matyi arcára, amikor
hosszú idő után újra megpillantotta a tengert Scheveningennél. Bár nem
ujjongott, nem áradozott, de ismerem annyira, hogy a visszafogott öröme valójában
sokkal nagyobb boldogságot takar, mint amit a külvilágnak mutat.

Jó érzés volt, hogy hozzájárulhattam
ahhoz, hogy kiragadva kicsit az otthoni hétköznapokból, életre szóló élménnyel
gazdagodjon. Mivel láttam, mennyire élvezi az utazást, s értékeli a lehetőséget,
biztosra vettem, hogy lesz ennek még folytatása. Aztán, ahogy pörgött a 2009-es
év, s egymást követték a repülős utak, eszembe jutott, hogy milyen poén lenne a
következő ilyenre Matyit elhívni, mivel ő még sosem repült életében.

Mondani sem kell, mennyire tetszett neki
az ötlet, s bár eleinte aggódott egy sort az anyagiakon, megnyugtattam, hogy ez
aztán tényleg „budget” út lesz. Furcsa is így utólag belegondolni, hogy az úti
cél maga eleinte teljesen háttérbe szorult, ugyanis az út fő mozgatórugójának
Matyi első repülése bizonyult. Ahogy aztán közeledett az indulás napja,
gondoltam ideje lenne beszerezni egy útikönyvet Erdélyről, s informálódni
Marosvásárhelyről és a környező látnivalókról. Végül a választásom a Cartographia: Erdély című kötetére esett.
Mire végére értem a könyvnek, kezdett elfogni az aggodalom. Abból a számtalan
erdélyi látnivalóból mit sűrítsünk bele ebbe a mindössze 3 és fél napba…

 
 

 

1.
nap: Érkezés Marosvásárhelyre
(2009. szeptember 12.)

 

Kevesebb, mint 3 héttel a felejthetetlen
szicíliai körutunk után újfent repülővel indulhattam útnak. Hihetetlen, ezt
tényleg nem lehet megunni!

 

Szombat lévén igyekeztem olyan vonatot (8:53)
kinézni, amivel még egy nagyobb késés esetén is bőven elérjük a Nyugatiból
Ferihegyre közlekedő csatlakozást. Szerencsére a vonatos beutazás úgy ment,
mint a karikacsapás, s 10 órára már ki is értünk a Ferihegy 1-es terminálra.

Átesve a biztonsági átvilágításon,
letelepedtünk az egyik beszállókapu mellé, ahonnan jó rálátás nyílt jövő-menő
repülőgépekre. Még egy grandiózus, áruszállító Jumbót is megfigyelhettünk
közvetlen közelről, mely mellett a többi gép szó szerint eltörpült.

Miután a beszállítás megkezdését
követően felszálltunk a reptéri buszra, tudatosan ahhoz az ajtóhoz álltunk, mely
pont a repülő első ajtajánál fog kinyílni, így a lehető legtökéletesebb
pozícióból startolhattunk rá az első sorokban lévő, legjobbnak tartott ülőhelyekre.
Sikerült is lefoglalni a legtutibb ablak melletti ülést, mely természetesen az
első repülésére készülő Matyit illette meg ezúttal.
A Wizz Air jártatunk pontosan délben
indult. Ahogy kigurultunk a kifutópályára, láttam, ahogy Matyi egyre izgatottabban
fészkelődik az ülőhelyén. Nagy volt a kísértés, hogy ne hozzam rá a frászt valamilyen
gonosz megjegyzéssel („Hú, de mozog a szárny!
Ilyet sosem szokott csinálni
…” vagy „Remélem,
túléljük
…”), de helyette tudtam mit kell tenni – elő a fényképezőgéppel!
Így hát meg lett örökítve az utókornak videón Matyi reakciója, ahogy az egyre
gyorsuló gép egyszer csak elhagyja a földet és levegőbe emelkedik.  


Tettünk egy kört Dunakeszi fölött, sőt
még Matyiék miniatűr méretűre zsugorodott házát is be tudtuk azonosítani,
mielőtt a repülő keletnek vette az útirányt. Mivel a tényleges repülőidő alig
háromnegyed óra, az volt az ember érzése, hogy amint elértük az utazó
magasságot, szinte már kezdhettük is meg a süllyedést. Matyi kifejezetten
élvezte, ahogy az ereszkedés során egyre több apró részletet figyelhet meg a
lenti világból.

-      
Úú, most már emberméretet is látni lehet…
ott egy babakocsit toló ember!



Végül egy időzónát átlépve, helyi idő
szerint délután háromnegyed 2 körül landoltunk Marosvásárhely (Târgu Mureș) nemzetközi repülőterén.
Ennek a kicsiny reptérnek a méretei első látásra igencsak megmosolyogtatóak,
miután a terminálépület előtti zsebkendőnyi kis betonplaccon nagyjából csak egy
gépnek van elegendő hely.
Nem mintha tolonganának az ide igyekvő légitársaságok
– rendszeres járata ide csak a Wizz Air mellett csak a MALÉV-nak volt ekkoriban.
A méretből adódóan itt nincs is szükség reptéri buszra, az utasok a saját
lábaikon trappolhatnak el a terminálépület érkezési bejáratához, mely fölött a
kiírás büszkén hirdeti – „Welcome to Romania – EU”.
Hmm, Románia. Erre kíváncsi leszek.
Itthon finoman szólva nem annyira áthatóan pozitív keleti szomszédunk píárja,
úgyhogy alig vártam, hogy a saját szememmel lássam az itteni körülményeket,
remélve, hogy újfent megdőlhetnek a túlzó, negatív sztereotípiák. Még a
terminálépületbe való belépés előtt ki kellett töltenünk egy nyomtatványt, hogy
vagyunk lázasak, betegek, azaz nem számítunk potenciális H1N1 vírushordozónak. Kilépve
a reptéri épület ajtaján egyből valami furcsának tűnt, csak hirtelen nem tudtam
mi az. Matyi rögtön szóba öntötte helyettem:

-      
Szerinted ez a zebra hova vezet?”
kérdezte.

Jogos kérdés volt, mivel a bejárattal
szemközti gyalogosátkelő valójában egy füves placcon lévő rózsabokrok közé
vezetett.

-      
Hát, ki tudja ezt értelmezni…” – vakargattam
a fejemet.

Ezt követően megkerestük az egyetlen
városi transzfer lehetőséget biztosító Balint
Trans
minibuszát, mely fejenként 7 lejért bevitt minket a városba.

 

A buszról a városközpont szívének
tekinthető hosszúkás térnél, a Piața
Trandafirilor
nál szálltunk le. Követve a Hostelworldon megadott útvonalat,
meglepően könnyen sikerült eljutnunk a szállásra (Apicolone1 Guesthouse), mely a Strada
Franz Liszt
és Strada Farkas Bolyai
sarkán állt. Egészen furcsa volt magyar hírességekről elnevezett utcákat idegen
nyelven leírva látni, amely a kezdeti felemelő érzés után inkább csak jobban elszomorított.
A családi házból kialakított hostelt egy legalább öt nyelven folyékonyan
beszélő székely úriember (Ferenc) üzemeltette édesanyjával együtt. A szoba felszereltsége
elég szerény volt, de nekünk pont megfelelt. A tulaj rendkívül segítőkésznek
mutatkozott, adott egy-két tanácsot, hol találunk élelmiszerboltot, illetve hol
érdemes kezdeni a nézelődést, úgyhogy miután kifizettük a szobát, leraktuk a
cuccainkat, el is indultunk bejárni a várost.

Két saroknyira a szállástól botlottunk
az első fontos látnivalóba, az 1797-ben gróf Teleki Sámuel, Erdély kancellárja
által alapított Teleki-Bolyai Könyvtárba (Biblioteca
Teleki-Bolyai
), melyet a város egyik legjelentősebb kulturális örökségének
tartanak. A köznyelvben mindössze Teleki Tékának
nevezett híres intézmény gyűjteményében több százezer könyv, kötet és egyéb
írásos emlék található. 

Nem messze innen, a szintén történelmi
jelentőséggel bíró, magyar nyelvű tanintézet, a szecessziós stílusú, virágmintás
homlokzattal rendelkező Bolyai Farkas Elméleti Líceumot (Liceul Teoretic Bolyai Farkas) csodálhattuk meg. 
Az épület előtti
kis parkban áll az intézmény névadójának, s egyben egykori oktatójának, Bolyai
Farkasnak, s fiának, Bolyai Jánosnak a szobra. Apa és fia egyaránt a
legkiválóbb matematikusok közé emelkedett, különösen a geometria terén alkottak
maradandót, míg Bolyai Jánosnak köszönhetjük a komplex számok modern
elméletének megalapozását is.
Mivel itt találtunk egy kis
élelmiszerboltot, Matyival betértünk venni ásványvizet, és némi harapnivalót
másnap reggelre. A legnagyobb meglepetésünkre még pöttyös Túró Rudit is
lehetett kapni, igaz, itt hasonló csomagolásban ugyan, de „Dots” márkanév alatt
futott ugyanaz a termék.

A mini bevásárlást követően
elcsüccsentünk a parkba uzsonnázni egyet, majd lesétáltunk a belváros fő
ütőerének számító Piața Trandafirilorra,
azaz a Rózsák terére. 
Ezt a szépen parkosított, hosszúkás teret Marosvásárhely
legfontosabb látnivalói szegélyezik. Északkeleti végében a grandiózus, 1934-ben
felszentelt ortodox Mennybemenetel-székesegyház
magasodik, melynek előterében az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ellen
küzdő román felkelés vezetőjének, Avram
Iancu
nak a lovasszobra látható,
akinek fegyveres erői különösen kegyetlen mészárlásokat vittek végbe a
magyarlakta településeken.

Mi első körben a Rózsák terének másik
vége felé indultunk el, ahol az erdélyi szecesszió egyik gyöngyszeme, zöld és
sárga színekben pompázó cserepeiről és jellegzetes, karcsú harangtornyáról
könnyen felismerhető Közigazgatási Palota (Palatul
Prefecturii
) áll. 
Az 1905-1907 között épült, egykor Városházaként működő
épület jelenleg a Maros Megyei Prefektúra és a Megyei Tanács otthonául szolgál.
Matyival megszemléltük a pompás intézmény előtti kis teret díszítő capitoliumi
anyafarkas szobrot, a csecsein lógó Romolusszal és Remusszal, mely a románok
latin származása előtt hivatott tisztelegni (Latinság-emlékmű). 
A szobor eredetijét amúgy az első világháború
végén – négy másikkal együtt – Olaszország ajándékozta Romániának. Valahogy
egyikünk sem tudott pusztán műemléki jelentőséggel a szoborra tekinteni, de
valószínűleg ezzel a magyarok többsége így van.

A volt Városháza tőszomszédságában egy
másik kiemelt jelentőségű, szecessziós stílusú épületet is megcsodálhattunk, itt
található ugyanis az 1911 és 1913 között épült Kultúrpalota (Palatul Culturii). A híres Zsolnay-gyár
által készített piros-fehér-kék színű cserepekkel kirakott, díszes tetővel, s
gazdag mozaikdíszekkel, szobrokkal kirakott, jellegzetes épület csak úgy
hemzseg a magyar és székely motívumoktól, miközben funkcióját tekintve
hangversenyteremnek, könyvtárnak és zeneiskolának is otthont ad.

Mivel sajnos így szombat késő délután
egyik emblematikus épületet sem lehetett meglátogatni, megnéztük a mellettük
helyet kapott Polgármesteri Hivatalt (Primăria
Municipiului
), majd a következő sarkon tornyosuló görög katolikus templomba
kukkantottunk be, melyet állítólag a római Szent Péter-bazilika (igencsak)
kicsinyített másának szántak.

Mindkettő kupolával rendelkező egyházi építmény –
nagyjából ezzel ki is merült az összes hasonlóság a kettő között.  


Ezt követően a Rózsák terét szegélyező
főúttal párhuzamosan futó kis utcákban sétálgattunk, melyek egy-két szépen
helyrehozott házat leszámítva kicsit lehangoló képet mutattak. Hiába
fedezhettük fel a szecessziós stílus vidám, homlokzati világmintáit több
tucatnyi épület homlokzatán, ezeknek a lakóházaknak a jó része kiábrándító
állapotokról tanúskodott.

Menetközben fejünkbe vettük, hogy ha már
itt vagyunk Marosvásárhelyen, illendő lenne felkeresni a város névadó folyóját,
a Marost (Mureș) is, mely egy rövid
Szeged-környéki szakaszt leszámítva többnyire romániai területen csörgedezik. 
Elbattyogtunk a nevezetes folyóhoz, sőt a
forgalmas Strada Călăraşilor
részeként épült hídon haladva át is keltünk a túloldalra. Sajnos maga a Maros-part
nem egy különösebben felemelő látvány. Eléggé elhanyagolták ezt a folyó menti
részt, tele van gazzal, szeméttel, s egy korábbi, elbontott híd hátrahagyott, romos
hídfői csak tovább erősítik a posztapokaliptikus hangulatot. 
 
Ahogy Matyival
egyre többet néztük ez a mohával és facsemetével benőtt, víz fölé benyúló
romot, már-már egészen művészi kompozíciót is fel tudtunk benne fedezni, ahogy sündisznó
módjára kandikáltak ki belőle a vasbeton elemek. Némelyiken még egy-egy
betondarab is csüngedezett a víz fölött, mintha valamilyen gyümölcsfa termései
lettek volna. 
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a folyóparton bandázó helyi fiatalok
a víz fölé nyúló hídrom peremén hagyták a biciklijüket „megőrzésre” – gondolva,
hogy onnan csak nem viszi el őket senki – megállapíthatjuk, hogy egy egészen
érdekes hangulatot árasztott a hely. 
Lelkes turista létünkre annak rendje és
módja szerint megörökítettük a látottakat, sőt Matyi ötlete nyomán, az új híd íves
betonmerevítőjére is felmásztunk egy-egy fotó kedvéért.

 

Innen aztán elindultunk vissza a
városközpontba. Végül az ortodox Mennybemenetel-székesegyház
mögött lyukadtunk ki, úgyhogy vetettünk egy pillantást a szomszédos,
kéttornyos plébániatemplomra, majd az
1554-ben épült Teleki-ház érintésével
felgyalogoltunk a Várba (Cetatea). 

A hét bástyával rendelkező, középkori
erőd építését a 17. század közepén fejezték, bő fél évszázados építkezést
követően, amivel Erdély és Székelyföld egyik legnagyobb vára lett. Bár egészen
1962-ig katonai célokat szolgált, napjainkban múzeumot és pihenőparkot
alakítottak ki a területén. 
Szerencsére a vár ingyenesen látogatható, s mivel
még így estefelé is nyitva találtunk, körbenéztünk bent is. Érdemes még
említést tenni az itt található református Vártemplomról (Biserica Reformată din Cetate), melyhez számos történelmi
jelentőségű esemény kapcsolódik. 
A templomot még a 14. században építettek a
ferencesek, s falai között összesen 37 országgyűlést tartottak az évszázadok
során. Megfordult itt Nagy Lajos király, Hunyadi János és János Zsigmond is,
utóbbi pedig ezen a helyen erősítette meg 1571-ben a tordai országgyűlésen
meghirdetett vallásszabadságot. Ha ez nem lenne elég, 1707. április 8-án itt
választották fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet és jelentették be Erdély
elszakadását a Habsburg-háztól.

 

Mire bejártuk a várat, szinte teljesen
besötétedett, úgyhogy mielőtt a szállás felé vettük volna az irányt, tettünk
még egy rövid kitérőt a Rózsák teréhez, remélve, hogy Kultúrpalota vagy a Közigazgatási
Palota valamilyen szép díszkivilágítással rendelkezik. 
Ez viszont sajnos teljesen
mértékig feledhetőre sikerült – világítástechnikai szakembereknek sikerült úgy
beállítani a fényeket, hogy az anyafarkasos Latinság-emlékmű szinte elporlad a
fényárban, míg a mögötte lévő egykori Városháza épülete félig sötétségbe
burkolózik.

Mivel Matyi időközben felélte minden
vízkészletét, hazafelé menet betértünk egy kisboltba venni egy ötliteres
ásványvizet. A szállásra érve még hátizsákját sem vette le, hanem egyből
rácuppant a hatalmas vizesballonra, s úgy nyeldekelte a tartalmát, mintha most
mentették volna ki a Szaharából.


Feri, a szállásadónk kedvesen érdeklődött,
hogy telt a nap, merre jártunk végül. Mivel rendkívül segítőkésznek bizonyult,
kikértük a tanácsát a következő napok programjairól. Alapvetően Kolozsvárra
gondoltunk elkirándulni – már szinte láttam lelki szemeimmel a képet, ahogy Matyi
Mátyás király szülővárosában, Mátyás király lovasszobrával fotózkodik…

-      
Hát, tömegközlekedéssel megoldható, csak
körülményes kissé
…” – kezdte Feri.

Ott kezdődik, hogy nincs közvetlen
vonat, ami pedig van, lassú és átszállásos, ráadásul egész délelőtt csak 2
(azaz kettő) járat indul – 6:05-kor és 7:28-kor. Ez még hagyján is lett volna,
ha ezekkel nem 4-5 (!) órába telne eljutni Kolozsvárra, és akkor nem is
beszéltünk a hazaútról.

Az alternatívát – a csődbe ment, állami
busztársaság híján – a reptéri transzferhez hasonló, privát minibuszos rendszer
jelenthetné, de ott sincs feltétlen túl sok napi járat, a megállók pedig nem
mindig túl egyértelműek, merre vannak.

-      
Miért pont Kolozsvárra mennétek? Van
közelebb is ám elég látnivaló…
” – érvelt Feri.

Így került a képbe Szováta, a Medve-tó,
illetve a parajdi sóbarlang, melyek lényegesen közelebb találhatóak, s
egyszerűbb is eljutni oda. A kolozsvári tervek tehát hamar megdőltek, az este
hátralevő részében még hallgattuk kicsit Feri sztorizgatását az erdélyi
körülményekről, székely és román viszonyokról, ami segített kicsit jobban
megérteni az itteni helyzetet.

 
 

 

2.
nap: Parajd és Szováta
(2009. szeptember 13.)

 

Mivel kolozsvári kirándulás ötlete ugrott,
így nem is kellett hajnalok hajnalán kelünk. A Parajd felé közlekedő kisbusz csak
9:10-kor indult, így reggel kényelemesen össze tudtunk készülődni. Feri
elmagyarázta, honnan indulnak a járatok, amit szerencsére gond nélkül sikerült
megtalálni. Azt javasolta, hogy bár Szovátán keresztül vezet Parajdra is az út,
érdemesebb az utóbbival kezdeni, mivel Szovátáról később egyszerűbb
visszakeveredni Vásárhelyre. Így hát a Marosvásárhely-Csíkszereda viszonylaton
közlekedő Balint Trans kisbuszára
kellett jegyet váltanunk Parajdig, ami fejenként 12 lejbe került.


A dimbes-dombos vidéken vezető úton
meglehetősen ramaty állapotok uralkodtak. Annyi úthiba, gödör és kátyú díszítette
az utat, hogy lassan már azon gondolkoztam, mennyivel jobban járnánk, ha helyből
felmarnánk az összes aszfaltot, még úgy is simább felületen tudnánk haladni. Kész
csoda, hogy járgány megúszta törött tengely nélkül.

Nem csoda, hogy a nagyjából 65 km-es
távot sikerült közel két óra alatt teljesíteni, igaz ebbe egy rövid technikai
megálló is beletartozott Szovátán. Végül nem sokkal negyed 11 előtt érkeztünk
meg.

Első látásra Parajd (Praid) egy rendkívül csendes, rendezett
kis falucskának tűnt. Az alig 3500 lakost számláló község ugyanakkor az egész
Kárpát-medence legfontosabb sóbányászati lelőhelyével rendelkezik. 
Ennek
folyamán a kicsiny település legfőbb látnivalójának a parajdi sóbányát (Salina Praid) tartják, amit nem is volt
túl nehéz megtalálni. 1762 óta folyik itt mélyművelésű sókitermelés, de a
felszíni bányászat egészen a rómaiakig nyúlik vissza. 
A belépőjegy fejenként 12 lejbe került,
melynek megváltását követően egy ősrégi, fekete füstöt okádó buszra tereltek
fel mindenkit, mellyel egy 1300 méter hosszú alagúton levittek minket a sóbánya
belsejébe, 120 méter mélyre.  

-      
Hát, ennél azért beszerezhettek volna egy
fokkal kevésbé elavult, környezetszennyező tragacsot is. Főleg, ha már szűk
barlangjáratban közlekedik egész nap…
” – füstölgött Matyi, akárcsak maga a
busz.

Miután megérkeztünk, leszállítottak
minket, majd egy átjárót követően jó hosszan lépcsőzhettünk még lefelé, mígnem
végül egy grandiózus belmagassággal rendelkező, teljes egészében sóból kivésett
csarnokba érkeztünk. Lenyűgöző volt látni ekkora teret ilyen mélyen a föld
alatt. 
Különösen a sok járókelő révén tükörsimára csiszolódott, sós talaj
tetszett nekünk, melyet hullámszerű fehér, szürke és fekete csíkok mintáztak.
Akadtak egészen nagy fehér foltok is, ott szennyeződéstől mentes sót találunk. 

Mivel a sóterápia jótékony egészségügyi
hatását évszázadok óta ismerik, az asztmás és légúti megbetegedésekben
szenvedők részére elkülönített terápiás részleget alakítottak ki itt a parajdi
sóbányában. De a sós környezetnek köszönhető friss, tiszta levegőt bárki
élvezheti, úgyhogy igyekeztek rengeteg paddal, ülőalkalmatossággal,
játszótérrel, illetve egy régi bányász szerszámokat bemutató, kissé kezdetleges
tárlattal feldobni a helyet. 
Ezenkívül külön sókápolnát is kialakítottak, ahol
három vallás (katolikus, református, ortodox) felváltva tarhat misét vagy
istentiszteletet a hét egyes napjain.

Összességében kifejezetten érdekesnek
találtuk a sóbányát, mivel még sosem jártunk hasonló helyen,  viszont azt hamar megállapítottuk Matyival,
hogy kis odafigyeléssel mennyivel többet ki lehetne hozni ebből a helyből.



A sóbányát követően tettünk egy rövid
sétát Parajdon, s megkerestük a híres, erdélyi származású költő, Áprily Lajos emlékházát, ahol anno a
gyermekéveit töltötte. 
 
Borús, nedves időnk lett így délutánra, mintha az eső
sem tudta volna eldönteni, essen-e rendesen, de végül szerencsénkre zuhé
helyett szépen lassan inkább kezdett tisztulni az ég. Legalább ennyi szerencse
jól jött, mivel az Áprily-emlékházat már zárva találtuk, így nem maradt más,
mint megkeresni a buszmegállót, ahonnan tovább mehetünk Szovátára.



Némi kérdezősködésre is szükség volt,
hogy megtaláljuk a buszmegállót, ráadásul a következő járatra is várhattunk egy
jó háromnegyed órát. Végül befutott a Trans Megic kisbusza, mely fejenként 3
lejért átdobott minket Szovátára.

 

Szováta (Sovata)
a Kis-Küküllő és a Korond-patak völgyében található Sóvidék legnagyobb
települése, s egyben a régió legnépszerűbb üdülőközpontja, mely hírnevét főként
sóstavainak és sószikláinak köszönheti. 
 
A rendkívül magas sókoncentrátummal
rendelkező tavak közül az 1875-ben keletkezett Medve-tó (Lacul Ursu) számít a legismertebbnek, mely nevét találóan a kiterített
medvebőrre hasonlító alakjáról kapta.
Hírneve nem véletlen, ugyanis a világ
legnagyobb heliotermikus tavaként tartják számon. Ez a jelenség adja a Medve-tó
igazi vonzerejét, ugyanis az esővíz hatására a tófelszínen összegyűlt
édesvízréteg hőtani szempontból mintegy üveglapként viselkedik, és segít
felmelegíteni a sűrűbb, alant elhelyezkedő tömény sósvizet, mely így 35°C-ra is
felmelegszik. A magas sótartalmú meleg, gyógyvizet évszázadok óta használják
reumatikus, gyulladásos és mozgásszervi betegségek kezelésére, úgyhogy a kiváló
adottságait kihasználandó, Szováta erre az idegenforgalmi és gyógyászati
vonalra állt rá.  

Leszállva a buszról, a rendkívül
hangulatos, kistornyos kúriákkal, vendégházakkal és éttermekkel szegélyezett
Rózsák útján (Strada Trandafirilor) haladva
sétáltunk el a Medve-tóig. 
 
Az elénk táruló látkép az erdővel körülvett tóval és
a fürdőhöz tartozó teraszos étteremmel már ismerősen hatott, ugyanis Daniék
agárdi nyaralójának falát egy pontosan erről a helyről készített fotó
díszítette. 
Egy kiírás szerint a tavat szeptembertől
egészen júniusig „pihentetik”, úgyhogy fürdőzők hiányában megindul a
természetes újramelegedés, ami a fürdési időszak kezdetére 35-50°C-ra
melegszik. Ez aztán a látogatók számának növekedésével, a nyár folyamán
folyamatosan csökken, mígnem kora őszre már akár 25°C alá is hűlhet a tó vize. 

A Medve-tavat tehát már ebben a csendes,
fürdőzőktől mentes, pihenő időszakában láttuk, mely így elképesztő nyugalmat,
békességet árasztott. A tó körül lehet tenni egy bő félórás sétát, ami egy
szépen kialakított ösvény mentén vezet. 

Matyival elindultunk bejárni ezt a
részt, majd amikor átértünk a tó túloldalára, a domboldalban egy legalább 12-15
méter magas, eső által barázdásra mosott felszínű sóhegy fogadott minket. 
Lenyűgöző
látványt nyújtott ez a merőben szokatlan természeti képződmény, bár rendkívül
furcsának találtuk, hogy semmilyen korlát, vagy kerítés nem védi meg az
esetleges rongálóktól, lazán bárki felmászhatna rájuk, letörheti, levésheti a
felszínüket. Ha Nyugat-Európában lenne egy ilyen hely, biztosra veszem, hogy
igényesen kialakítanák a közvetlen környezetét, és megfelelően lekerítenék a
turistáktól, különösen egy ilyen turisztikailag jelentős környezetben. Ennek
hiányában azonban kicsit „parlagon hevernek” ezek a sóhegyek, melyekből amúgy található
itt több kisebb is, pár méterrel odébb, melyekkel mi is beálltunk fotózkodni. 

Matyinak különösen tetszett, hogy a
környező kisebb, elkerített kis sóstavak mentén úgy ült ki az egybefüggő
sóréteg a földfelszínre, mint a télen, a földutak befagyott pocsolyáira a jég.

Megkerülve a Medve-tavat, visszaértünk a
hatalmas Danubius Hotel előtti térre, majd megkerestük a buszmegállót, ahonnan
Marosvásárhely felé szoktak indulni a helyközi járatok. Ezúttal egy Minibus Tour névre hallgató társaság
minibusza szedte össze az utasokat, az út pedig 10 lejbe került fejenként.
Annyira furcsa ez a privát minibuszos rendszer itt Romániában, és hogy
képtelenek voltak az állami busztársaság csődbemenetele után egy épkézláb,
országos szintű infrastruktúrával rendelkező alternatívát kialakítani.

 

Mire este fél 7 körül visszaértünk
Marosvásárhelyre, már kopogott a szemünk az éhségtől. Túl sokat nem variáltunk
a vacsoralehetőségeket tekintve, a Rózsák tere mentén található, még vállalható
árfekvésű pizzériába ültünk be. Én sonkás-gombás pizzát kértem, míg Matyi a
margarita mellé tette le a voksát. A pizzák 7,00 és 7,50 lej között mozogtak, s
bár nekik köszönhetően elkerültük a közvetlen éhhalált, kulináris élménynek
távolról sem bizonyultak. Hazafelé vettünk még az egyik boltban ásványvizet és „Dots”
feliratos pöttyös túró rudit, majd visszabattyogtunk a szállásra.

Csevegtünk egy jót a kifejezetten
jókedélyű vendéglátónkkal, Ferivel, majd átbeszéltük a másnapi útitervet.
 
 
 

3.
nap: Segesvár és Medgyes
(2009. szeptember 14.)

 

A mai napra alapvetően egy segesvári
kirándulást terveztünk, azzal a kiegészítéssel, hogy ha még esetleg belefér az
időbe, megtoldjuk egy kitérővel a közeli Medgyesre is. Ennek ellenére nem
igazán sikerült katonásra venni a reggeli készülődést, s annyira elpepecseltük
az időt, hogy már háromnegyed 10 is elmúlt, mire leértünk a Rózsák terére. Biztosítandó
a reggelijét, Matyi már előző nap kinézett magának egy olcsó hot-dog árust, míg
én beértem az egyik péknél vett, friss ropogós magos kiflivel.

Csodaszép, verőfényes napsütéssel indult
a nap, így a város ékességének számító Közigazgatási Palota és Kultúrpalota is
egészen pompás megvilágításba került. 
 
Elnyammogtuk a reggelinket, majd
kibattyogva a buszmegállóba, vártuk, hogy befusson a 10:55-ös segesvári
minibusz. Ezúttal a Minibus Tour
által üzemeltett járatra szálltunk fel, megváltva a fejenként 9 lejes
menetjegyet. Az út nagyjából bő egy óra lehetett, így nem sokkal dél után
gördültünk be Segesvár (Sighișoara)
újonnan felújított vasútállomása elé.

Az előzetes informálódás alapján tudtam
Segesvárról, hogy arányaiban itt elég alacsony a magyar ajkú lakosság aránya,
korábban főleg a szászok, később a románok kerültek egyértelmű fölénybe. A
Nagy-Küküllő völgyébe települt városnak a története amúgy egészen a római
időkig nyúlik vissza, de igazi lendületet akkor kapott, amikor a 12. században II.
Géza király a gazdaság fellendítése okán szász telepeseket hívott a térségbe. Nem sokkal
később a szász szék központja lett, majd fokozatosan megerősítették a várhegy
védelmét is. A 14. századtól szabad királyi városi rangot kapott, városi
kiváltságait Mátyás király erősítette meg 1476-ban, majd 1630-ban itt
választották meg erdélyi fejedelemnek I. Rákóczi Györgyöt. A köztudatba
leginkább a 1848-49-es szabadságharc egyik döntő csatája kapcsán került be,
ahol a Bem tábornok vezette magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett orosz
és osztrák csapatoktól. Az általánosan elfogadott elmélet szerint ebben a
csatában vesztette életét Petőfi Sándor is. Segesvár újkori történelmét főleg
az ipar előtérbe kerülése jellemezte, de szerencsére óvárosa megőrizte régi
báját, aminek köszönhetően az UNESCO Világörökség részének nyilvánították.


Leszállva a buszról, egyből kiszúrtam
egy kiállított gőzmozdonyt a vasútállomás oldalában. Miután nagy lelkesen körbefotózam
a gőzöst, indulhatott a városnézés. A Strada
Gării
-n haladva indultunk el Nagy-Küküllő
irányába, melynek partján az ortodox Szentháromság-templom (Biserica Sfânta Treime) magasodott. 
A
folyó meglepően sekélynek tűnt, de a folyómeder peremét díszítő, dús
növényzetet elnézve már jó ideje ez lehet a helyzet. A víz csúnya, zavaros, zöldes
színe sem éppen tűnt egy hívogató látványnak, de ez láthatóan cseppet sem
zavarta azt a bácsit, aki horgászbotját szorongva álldogált az épphogy térdig
érő folyóvízben, várva a jó kapást.


Átkelve a folyó felett vezető hídon,
Segesvár történelmi óvárosába jutottunk, mely két fő részből, a várhegyre épült
Felsővárosból, és az alant elterülő Alsóvárosból áll. 
Utóbbiból csak
gyalogosan lehetett feljutni a fellegvárba, ahol a város egyik legfontosabb
jelképének tartott, ódon hangulatú Óratorony (Turnul cu Ceas) fogadott minket. A 14. században épült, 64 méter
magas, négyszög alaprajzú torony masszív, 2,3 méter vastag falakkal
rendelkezik, mely a középkorban tökéletes biztonságot nyújtott a lőszerraktárnak,
a vár levéltárának és kincstárának, míg bejáratát 3 kapu védte. 1556-ig még a
városi tanács is ezen a helyen működött.   
Az eredeti torony sajnos az 1676-os tűzvészben
leégett, melyet aztán a ma is látható, barokk stílusban állítottak helyre. Elsőre
kicsit furcsa, hogy a torony egy-egy (vár felé és város felé néző) órájának
számlapja nem a homlokzat közepén helyezkedik el, hanem oldalt, az egyik
szélen. Ennek az lehet az oka, hogy mellette lévő kis fülkékben az óraütésekkor
körbejáró figurák jelennek meg, így az került középre. A város felé a hét
napjait ábrázoló alakok, a vár felé pedig a béke, törvény és igazság, illetve a
nappal és éjszaka jelképes alakjai szoktak feltűnni.

Az Óratorony előtti kis tér más látványosságoknak
is otthont adott. Megcsodálhattuk itt például a 13. századi Szűz
Mária-kolostortemplomot (Biserica
Mănăstirii
), mely egykor egy – azóta elbontásra került – domonkos rendi
kolostorhoz tartozott. 
A harangtornyot nélkülöző, tömzsi templom mögötti
részről élveztünk egy kicsit az Alsóvárosra nyíló nagyszerű kilátást, majd a
tér túlsó felé sétáltunk tovább, ahol néhány turista feltűnően a sarki sárga
házat fotózgatta. 
Kíváncsian megszemléltük az épület falára szerelt emléktáblát,
mely szerint ez a Drakula néven elhíresült havasalföldi fejedelem, Vlad Țepeș – állítólagos – szülőháza (Casa Vlad Dracul). Hogy a különös
kegyetlenségeiről ismert, „Karóbahúzó Vlad” gúnynévvel illetett uralkodó
gyermekkori otthona mennyire tekinthető műemléknek, arról megoszlanak a vélemények,
mindenesetre a románok népszerű étteremként kezdték el hasznosítani az
épületet. Mondjuk még mindig jobb ez, mint ha valami gagyi Drakula-múzeummá
lenne alakítva…


Továbbhaladva ezen a kis utcán a
hangulatos Vártérre (Piața Cetății)
jutottunk ki, melynek egyik legjellegzetesebb épületének a 17. századi
Szarvasos-ház (Casa cu Cerb)
bizonyult. Nagyon ötletesnek találtuk, hogy a ház sarkát egy agancsos szarvasfejet
ábrázoló szobor díszíti, mely mindkét oldalfalon freskószerűen megfestett
testet kapott. 
Persze, ha az ember pont úgy áll a ház sarkánál, hogy a szarvas mindkét
oldalfalra festett teste egyszerre látszik, egyből riasztóan groteszké válik ez
a díszítés, ahogy két különálló állattest mintha a fejnél lenne összenőve. Azon
pedig már meg sem lepődtem, hogy a Szarvasos-ház is vendéglővé lett átalakítva
– mint nagyjából minden második épület, itt fent a Felsővárosban.
-      
Hát, azért ez így elég igénytelenül néz ki.
Szinte mindegyik ház el van hanyagolva, pattogzik le róluk a festék… Az utcák
meg, nem igaz, miért nem lehetett lekövezni őket! Ehelyett ezen a ronda,
homokos, murvás koszban kell gyalogolni! Pedig még akár szép is lehetne
… –
füstölgött Matyi, finoman szólva is kéretlen szavakkal illetve a románok műemlékvédelmi
hozzáállását.



Innen elgyalogoltunk az utca végében
magasodó római katolikus templomig. Vele szemben a jellegzetes, csákószerű
formájáról felismerhető Csizmadiák tornya (Turnul
Cizmarilor
) áll, mely mai formáját a nagy tűzvészt követően, 1681-ben
kapta. 
Nem messze innen, haladva tovább a
várhegy irányába, egy újabb védelmi tornyot vettünk szemügyre – a két átjáróval
rendelkező, 14. századi Szabóbástya (Turnul
Croitorilor
) még leengedhető vaskapuval is rendelkezett. 
 
Visszakanyarodva a
Szarvasos-házhoz, a Strada Școlii-n
sétáltunk tovább, egészen az utca végéig, ahonnan a várhegyre vezető, fedett,
fából készült Diáklépcső (Scara
Şcolarilor
) indul. 
Az 1642-ben épült, 175 lépcsőfokot számláló feljáró a
várhegyre épített Joseph Haltrichról, a segesvári oktatás egyik jeles
képviselőjéről elnevezett, német nyelvű középiskolába igyekvő gyerekek
védelmére lett anno befedve. Első látásra nem tűnt túl hosszúnak a
lépcsősor, de azért fújtattunk rendesen mire felértünk a tetejére. Az biztos,
hogy a helyi diákok elég jó kardióedzéssel indítják a napot, ha ezt minden
reggel meg kell mászni.

Felérve a lépcsősor tetejére a már
említett Joseph Haltrich Elméleti Líceum
épülete fogadott minket, mely itt a várhegy tetején, szép, fás, parkos
környezetben kapott helyet. 

Leheveredtünk itt egy padra szusszanni egyet,
elnyammogtunk egy csokit, majd bejártuk a várhegy maradék részét. Elsőként a rendkívül
masszív, tömzsi megjelentésű evangélikus hegyi templomot (Biserica din Dea) kukkantottuk meg, melynek építése 1345-ben
indult. 
 
Vele szemben egy újabb bástya, a Kötélverők tornya (Turnul Frânghierilor) áll, ami az
egyetlen a megmaradt kilenc torony közül, melyet a mai napig laknak (a temetőőr
családja él itt.) Innen nagyszerű kilátás nyílik Segesvár városának északi
felére. 


A sétát a szomszédos evangélikus szász
temetőben folytattuk. Matyit különösen megérintette a hely különleges
hangulata, mivel a szinte kizárólag német neveket mutató, 150-200 éves sírok
szép, erdei környezetben pihentek. 


Miután bejártuk az egész várhegyet, lejöttünk
a Diáklépcsőn, s a Szűz Mária-kolostortemplom mögött található Segesvári
Polgármesteri Hivatal (Primăria
Municipiului Sighișoara
) előtti padra ültünk le élvezni egy kicsit a
városra nyíló panorámát. 

Mivel még csak délután 3 óra körül
jártunk, Matyival megvitattuk a programtervet a nap hátralevő részére. Segesvár
legszebb részeit nagyjából kipipálhattuk, ezért úgy döntöttünk, beiktatunk egy
második várost a mai napba. A választás első körben Medgyesre esett, de
ötletként felmerült Székelyudvarhely és Székelykeresztúr is. Abban maradtunk,
hogy visszabattyogunk az állomásra, s majd eldöntjük a vasúti és buszmenetrend
alapján, hova érdemes még elutazni.


Ezt követően elindultunk lassan
visszafelé. Menetközben készítettük magunkról egy közös képet az emblematikus
Óratoronnyal a háttérben, majd visszaereszkedve az Alsóvárosba az állomás felé
vettük az irányt.
 -      
Ezt a nyavalyás farkast mindenhova kiteszik…”
– vetette oda Matyi az újabb anyafarkasos Latinság-emlékmű láttán.


Nem messze az állomástól megint megakadt
a szemünk valamin.

-      
Nahát, ez pont olyan, mint Babu mamáé volt.”
– örültünk meg a matuzsálemi korú, vajszínű Dacia 1310-esnek.

Nagymamánk régi Daciájához rengeteg
kellemes, gyerekkori emléket kötünk mindketten – közös börzsönyi
kirándulásokat, hétvégi úszásokat a Dagályban, városligeti ugrálóházat, és még
megannyi programot, amire Babu mama elvitt minket. Annyira előttem van, ahogy gyerekkoromban
Mama híresen hosszan csúsztatott kuplunggal és felbőgő motorral kanyarodik be a
Dáciával az utcánkba, majd lehuppanva Matyi mellé hátulra, elkezdünk
vitatkozni, hogy melyikünk üljön középre, a hátsó biztonsági öveket és
gyermekülést ekkor még hírből sem ismerő 90-es években.

A rövid nosztalgiázást követően nem sokkal
meg is érkeztünk a vasútállomásra, ahol első dolgunk volt átnézni a busz- és
vonatmenetrendet. Úgy találtunk, hogy nagyjából Medgyes az egyetlen lehetséges
úti cél, ahova még érdemes elindulni, mivel nemcsak a Segesvárra való
visszatérést, hanem a Marosvásárhelyre történő hazautazást is be kellett
kalkulálni. A következő Medgyesre menő vonatra ettől függetlenül bő egy órát
kellett várnunk. Vettünk a büfében egy-egy sonkás lángost, majd kibattyogtunk a
meglepően ramaty állapotban lévő középső peronra nézegetni az addig elhaladó
vonatokat. Ahogy ott ülünk padon és nyammogtam a lángosomat, két dolog ütött
szöget a fejembe. Egyrészről, a csodálatosan felújított állomásépület mellett hogy
hagyhatták ilyen igénytelen, lepukkant állapotban ezt a részt, amely a jó öreg istvánteleki
megállót meghazudtoló kinézetről tesz tanúbizonyságot.
Másrészről, kifejezetten
meglepőnek találtam, hogy a vágányokat mindkét irányban legalább 15-20 centis
gaz borítja, mintha csak egy régi, elhagyatott gyártelepre vezető sínpárok
lennének. Hát, hamar kiderült, hogy túl sok vonat aztán nem jár erre egy nap –
nagyjából 75 perc alatt mindössze egy árva kocsiból álló „járat” állt meg itt,
felszedett kb. két utast, majd sípolva továbbgurult.
Túl sok izgalom tehát nem ért itt
minket, úgyhogy igyekeztünk lefoglalni magunkat. Amikor a verőfényes napsütés
közepette például a semmiből elkezdett esni az eső, kiélve a bennünk – valahol
nagyon mélyen – rejlő művészi vénánkat, lőttünk egymásról néhány fotót
mindenféle vicces vagy éppen elgondolkodó beállással.

Végül a vonatunk 16:42-kor gurult be az
állomásra. Meglátva a szerelvényt, először nem is akartam hinni a szememnek.

-      
Ez most komoly?! Emeletes vonat jár a
románoknál!
” – néztem elkerekedett szemekkel.

Egyből eszembe jutottak a Hollandiából
jól ismert emeletes vonatok, melyekkel egy éve ősszel annyit utaztam, s már
kezdtem volna sárgulni az irigységtől, hogy bezzeg otthon miért nincs ilyen a
MÁV-nak, amikor megállt előttünk a szerelvény.

-      
Hát…ööö…távolról jobban nézett ki…
A román állami vasúttársaság, a CFR Călători égszínkék kocsijairól ujjnyi
felületeken pattogzott le a festék, melyet csak a rászáradt rozsdamaszatok
színesítettek tovább. A következő pillanatban hatalmas robajjal kicsapódott a
kézzel húzós tolóajtó, melyről valamiért a tenyészállatokat és egyéb jószágokat
szállító tehervagonok jutottak az eszembe.

-      
„Emelet?” – kérdezte Matyi.

-      
„Naná!” – vágtam rá.
Nem igazán kellett megharcolnunk az
emeleti helyekért, az egész kocsiban alig voltak rajtunk kívül. Lehuppantunk a
régi MÁV kocsikhoz hasonló, ezeréves barna bőrülésre, s ámuldoztunk a kocsi
belső kialakításán. Szinte minden fából és préselt lapokból volt összetákolva,
mintha valami nagyon modern dolognak, valamilyen nagyon ósdi, olcsó, régi koppintása
lett volna. Mintha a románok fogtak volna egy holland emeletes vonatot, s azt
mondván, hogy tudunk mi ilyet csinálni,
összetákolták volna a saját verziójukat fából.

Már önmagában ezért az élményért megérte
megváltani a vonatjegyet (3,50 lej) Medgyesre, de akkor még nem szóltunk a
vonat sebességéről. Hát, ezt az élményt nehéz szavakkal leírni! Nos, mondjuk
úgy, hogy amikor egy legelő mellett „suhantunk” el, konkrétan a réten kényelmesen
sétáló tehenek is lehagytak minket. Ezzel együtt minden pillanatát élveztem a
vonatozásnak, s legalább a tájat is jobban meg tudtuk figyelni.


Délután fél 6 előtt értünk Medgyes
(Mediaș) vasútállomására. Mindössze
szűk másfél óránk maradt a városra, úgyhogy nem is húztuk fölöslegesen az időt.
Az állomásnál lévő tájékoztató várostérképet lefotóztuk, s az alapján indultunk
bejárni a központot. 
A legtöbb látnivaló a város legszebb
terének, I. Ferdinánd király térnek (Piaţa
Regele Ferdinand I
) környékén található. 
Itt áll például a legjelentősebb
erdélyi reneszánsz polgárháznak tartott Schuller-ház,
illetve az egykori borkereskedő Rosenauer
háza
, a várat és a főteret összekötő Fedett
lépcső
. A főtér jellegét ugyanakkor a város egyik legérdekesebb
látványossága, az evangélikus Szent Margit-erődtemplom (Biserica Evanghelică Sfânta Margareta) határozza meg, mely templom
létére külön várfallal és erődtornyokkal van körbevéve. 1488-ban épült, gótikus
stílusban, viszont a talaj szerkezete miatt a 68,5 méteres tornya kissé ferdére
sikerült. Ettől függetlenül ez a torony számított a legjobb megfigyelőállásnak,
ahonnan külön trombitás adta le a jelzést, ha veszély közelgett. Ha mulasztott
eme kulcsfontosságú feladatában, nemes egyszerűséggel kihajították a toronyból,
mely erről kapta nevét is (Trombitások
tornya
). Érdekesség, hogy 1476-ban Mátyás király pont ebbe a toronyba
záratta be a Drakula néven ismert Vlad Tepest. 
A templom mellett közvetlenül a Harangok
tornya magasodik, melynek legrégebbi harangját 1449-ben öntötték.

Egy sarokkal odébb megnéztük még az
erdélyi szászok egyik kiemelt alakjáról elnevezett Stephan Ludwig Roth Elméleti Líceum szép, szecessziós épületét,
majd jártunk a névadójának emlékházánál is, mely a Kötélverők tornyánál található.

Mielőtt még visszaindultunk volna az
állomásra tettünk kört még a főtéren. A köztéri kukát megpillantva Matyi még
meg is jegyezte, hogy milyen nyugatias hozzáállás a románoktól a szelektív
szemétgyűjtés, aztán ahogy közelebb lépve beledobott egy használt zsepit,
hangosan felröhögött.

-      
Te, itt minden egy helyre megy! Hiányoznak
az elválasztók!”
– mutatta nekem.

S valóban, hiába volt szépen
háromosztatúra kialakítva a kuka nyílása, s akkurátusan megjelölve, melyik
nyílásba, mit kell dobni, a belső elválasztók hiányában minden szemét egy
helyre ömlött. Megjegyezhetjük tehát, hogy tisztaságra és rendezett környezetre
kifejezetten háklis Matyit nem igazán sikerült lenyűgöznie a románoknak. Én
persze mindezen jót szórakoztam mindeközben.

 

Katonás léptekkel visszasiettünk a
vasútállomásra, úgyhogy gond nélkül sikerült elérni a Segesvár felé induló,
előzetesen kinézett 18:45-ös vonatot. Legnagyobb szomorúságunkra nem egy olyan
emeletes csoda érkezett, mint idefelé, hanem egy elsőre metrónak kinéző, szögletes
konzervdobozra hasonlító, bordázott alumíniumborítású szerelvény.

-      
Hátha legalább gyorsabb lesz.” –
jegyeztem meg, miután leültünk a helyeinkre.

Nem lett. Nem gondoltam, hogy ez a kb.
35 kilométeres távon sikerül még 20 percet rádobni a menetidőre, de sikerült,
így kerek egy órát vonatoztunk egészen Segesvárig.

 

A Marosvásárhelyre induló buszos
csatlakozást ugyanakkor ez sem veszélyeztette, a minibuszunk csak este negyed
9-kor indult. A Minibus Tour által üzemeltett járatra ugyanúgy 9 lejbe került a
jegy, mint idefelé, de legalább a szabad helyek miatt nem kellett izgulni,
rajtunk kívül alig lézengett néhány utas a buszon. Kicsivel este fél 10 után
értünk vissza Marosvásárhelyre, úgyhogy viszonylag korlátozottnak bizonyultak
a vacsoralehetőségek. Végül egyöntetűen beértük néhány McDonald’s-os
sajtburgerrel, majd méltóképpen zárva az utolsó erdélyi estét, hazafelé vettünk
egy-egy üveg Ciuc sört, amit a szálláson jóízűen elkortyoltunk.

 
 

 

4.
nap: Indulás haza
(2009. szeptember 15.)

 

Az utolsó fél napra már nem terveztünk
semmilyen nagyobb horderejű programot. Miután összepakoltuk a cuccainkat,
körbefotóztuk a szobánkat, elköszöntünk a szállásadóinktól, majd valami reggeli
után néztünk.

Mivel szombaton már sajnos zárva
találtuk, az út végén még mindenképpen elszerettünk volna látogatni a Kultúrpalotába. A diákbelépő 3,50 lejbe
került, de mindenképpen megérte ide betérni. A csodálatos szecessziós stílusú
palota – a szomszédos Közigazgatási Palotához hasonlóan – Komor Marcell és
Jakab Dezső tervei alapján épült 1911-13 között, mely díszítésében a magyar
népművészet elemei köszönnek vissza. 
A lépcsőházat díszítő, csodaszép festett
üvegablakai a híres magyar alakjait – Jókait, Petőfit, Munkácsyt, Kossuthot és
Liszt Ferencet és Erkel Ferencet – ábrázolja. Szintén ámultunk egy sort a pazar
tükörterem láttán, melynek két végét egy-egy háromrészes velencei tükör
díszíti, míg a 12 festett üvegablak a székely népi balladák egyes jeleneteit
örökíti meg. 
Bekukkanthattunk továbbá a hangversenyterembe is, ahol éppen a
Marosvásárhelyi Állami Filharmónia zenekara tartott próbát. Végezetül egy régi
városképekből álló kiállítást néztünk végig a 19. és kora 20. századi
Marosvásárhelyről. 

Úgy gondolom, ennél tökéletesebb
záróakkordot nem is kérhettünk volna egy erdélyi túrához. Nem maradt más hátra,
mint elsétálni a Rózsák terének túlsó végénél lévő, Színház térre, ahonnan a reptérre közlekedő Balint Transos
minibuszok szoktak indulni. Amíg befutott a következő busz, meglestük
közelebbről a román és magyar tagozattal is rendelkező Nemzeti Színház (Teatrul Naţional) kissé formabontó
épületét, de hosszas nézelődésre már nem igazán nyílt lehetőség.
Miután megtelt a dél körül kiérkező
reptéri busz, egyből indultunk is, s alig 20 perc múlva már a kicsiny marosvásárhelyi
Transilvania reptér épülete elé gördültünk be.

A mi Wizz Air járatunk volt az egyetlen,
ami mára elő volt jegyezve, úgyhogy nem igazán kellett óriási tömegektől
tartani, még úgy sem, hogy annak ellenére sorba kellett állni a check-in
pulthoz, hogy ki volt nyomtatva az elektronikus beszállókártyánk.

-      
Az nem fog kelleni.” – intett a pultos
hölgy a kinyomtatott papírunkra mutatva.

Helyette viszont kaptunk egy-egy kézzel
írt (!) beszállókártyát, mely első ránézésre egy félbehajtott naptárkártyára
hasonlított.

-      
Ezen csak a járatszám van kitöltve, nem
gond?
” – kérdeztem vissza értetlenül.

-      
Itt egy toll. Írja rá a nevét.” –
felelte a nő tömören.  

-      
Hát, ilyet se látni mindennap – az utas
kvázi maga tölti ki a kézzel írott reptéri beszállókártyáját… ez aztán a retró
megoldás
…” – kuncogtam egy sort, majd a biztonsági ellenőrzések felé
haladtunk tovább.  


A Wizz Air járatunk meglepően pontosan
indult (14:30), ráadásul egy vadonatúj, alig 3 hónapja forgalomba
állított gépet (HA-LPW) kaptunk erre az útra. A repülőút viszonylag
eseménytelenül telt, csendben nézegettük az alant elhúzó felhőformációkat,
mígnem nem sokkal délután fél 3 előtt landoltunk a ferihegyi reptéren.

-      
Igazából sikerült visszafelé menni az időben.”
– viccelődtünk Matyival az időzóna okozta különbségen, majd a kijárat felé
vettük az útirányt.

 

 

Ahhoz képest, hogy eredetileg az egész
marosvásárhelyi út apropóját az olcsó repjegy adta, úgy gondolom, sokkal többet
kaptunk, mint egy 45 perces repülőút. Életemben először utaztam olyan országba,
ahol nem éreztem tök csórónak magam, főleg nem egyetemista büdzsével, hanem
alapvetően minden megfizethetőnek tűnt. A látnivalókat tekintve gyakorlatilag
elvárások nélkül vágtam neki az útnak. Nem vártam nyugat-európai tisztaságot,
rendezettséget, Eiffel-torony-szintű látványosságokat, de nem is hiányzott. Így
tudtam igazából értékelni mindazt, amit Erdélynek ezen része adni tud –
merthogy rengeteg értékre bukkanhatunk itt. A közös történelmi múlt, közös
gyökerek hatására könnyű közel érezni magunkhoz mindazt, amit látunk, még ha
már másik lobogóhoz tartozik ez a vidék. Az út végére szinte már fel sem kaptuk
a fejünket, ha egy 400-500 éves templomot, tornyot vagy más műemléket látunk.
Csak remélni tudom, hogy ezeknek a történelmi és kulturális értékeknek a
megőrzésére, védelmére többet áldoznak majd a jövőben, s inkább egy összetartó kapocs
lesz ebben a sokszínű, európai társadalomban, mintsem a különbségek és ellenségeskedés
táptalaja. Magyarként egy pillanatra sem éreztem, hogy nem látnának szívesen
Romániában, sőt kifejezetten az ellenkezőjét tapasztaltuk. Ugyan kevés időt
töltöttünk el itt, de arra elégnek bizonyult, hogy közel hozza Erdélyt a
szívemhez, s hogy meglegyen bennem az igény, hogy minél nagyobb szeletét
ismerhessem meg. Abban biztos voltam, hogy rövidesen ellátogatok még Erdélybe,
ehhez kétség sem fért, viszont az itt tapasztaltak furcsamód kíváncsivá tettek
Bukarest és a történelmi román helyek iránt is. Románia tehát bőven tartogat
még érdekességeket, meglátjuk majd, hogy a többi rész milyen nyomot hagy majd
bennem.  

Annak mindenesetre rendkívül örülök,
hogy erre az útra sikerült Matyit megnyerni útitársnak. Nemcsak azért, mert
mindvégig remekül szórakoztunk, felfedeztünk közösen valami újat, világot
láttunk, hanem mert tovább erősítette a köztünk lévő köteléket és bizalmi
viszonyt. Az utazás ízére nem nehéz rákapni, akármilyen életszakaszban van az
ember, s ezt jól tudtam, amikor Matyit hívtam el erre az útra. Marosvásárhely
volt a kezdet a közös kalandozásaink sorában, melyet szerencsére még követett
néhány…

Tovább az eredeti oldalra!
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: