Madrid
Előzmények
Így
utólag furcsa belegondolni, hogy valamiért éveken keresztül mellőztük
Spanyolországot utazás szempontjából. Ha a jövőbeli útitervekről
fantáziálgattunk, általában még egy lesajnált balkáni ország is előkelőbb
helyet foglalt a képzeletbeli listánkon, mint mondjuk Madrid, vagy Barcelona.
Ebből az állapotból egyértelműen a másfél évvel ezelőtti, nagysikerű barcelonai utunk mozdított ki minket, ami minden szinten meghozta a kedvünket ehhez a
régióhoz. Innentől kezdve tudatosan kerestem az olcsóbb madridi repjegyeket, s
bár tavaly ősszel közel jártunk a foglaláshoz, akkor végül Albánia lett a
befutó. Szerencsére azonban nem kellett sokáig jegelni a madridi terveket sem,
mivel idén márciusban kiderült, hogy Andinak egy céges út keretében 3 napra
pont Madridba kell utaznia.
Kitaláltam, hogy utána repülök aznap, amikor végez
a melóval, és együtt töltünk még néhány napot kint. Andit teljesen
felvillanyozta az ötlet, mivel előzetesen szomorkodott, hogy megint nélkülem
kell külföldre utaznia. Eleinte
némi komplikációt jelentett a repjegyfoglalás, mivel Andi a céges rendszer
–valami belső szabályozás miatt – nem ajánlotta fel a fapados légitársaságok
járatait, sőt, hazafelé eleinte csak valamilyen 16 órás, átszállásos opciót
ajánlott volna a foglaló felület, miközben a közvetlen Iberia, Wizz Air és
Ryanair járatokat fel sem dobta a program. Nagy nehezen sikerült elintézni,
hogy a drága Iberia és a vállalhatatlan átszállós kombináció helyett a Ryanair
kora reggeli járatára foglaljon helyet, így legalább egy géppel tudunk
hazajönni. Miután lefixáltuk a repjegyeket, megrendeltem a kedvenc Eyewitness
útikönyv sorozatomnak a legújabb, madridi kiadását (Eyewitness Travel Guide: Madrid), majd kerestünk szállást. Az
ominózus londoni tömegszállás óta még gondolni sem tudok a többágyas, dorm
jellegű helyekre, úgyhogy szigorúan kétfős szobákat nézegettem. Érdekes módon a
vendégházak és apartmanok kínálatában sokkal olcsóbb opciókat lehetett találni,
mint a hostelek esetében, így végül mi is egy ilyen mellé tettük le a
voksunkat.
A
program és a menetrend is összeállt, úgyhogy izgatottan vártuk a március utolsó
hetét. Andi már hétfő hajnalban útra kelt, míg nekem szerda délutánra volt
előirányozva az indulás.
1. nap – Érkezés Madridba (2019.
március 27.)
Az
utazás napjára home office-t kértem, hogy a reptéri kijutást egyszerűbben el
tudjam intézni. Még szerencse, hogy a havi zárással és negyedéves tervezéssel
kapcsolatos teendőimet még előző nap sikerült befejeznem, leadtam minden
számot, mert a szerda még így is zsúfoltra sikeredett. Négy callom volt, és
csak úgy özönlöttek a levelek, míg az otthoni gyenge nettel örökkévalóságig
tartott elérni a belső hálózaton lévő fájlokat. Ahogy az óra elütötte a délután
3-at, már pattantam is fel a helyemről, meglocsoltam az árvácskáinkat az
erkélyen, majd rohantam le Anyához, aki épp begördült a Mondeóval a házunk elé.
Ez két dolgot jelentett: egyrészről sikerült időben elindulni, másrészről a
Mondeo átcsusszant a ma reggeli műszaki vizsgán. Az utóbbi Anya szerint csak
egy hajszálon múlott, mivel a lengéscsillapító alig teljesített jobban az
elvárt minimális szintnél. A 22 év, az 22 év. Azonban nem ez volt egyetlen négykerekűekkel
kapcsolatos hír, amivel szolgált - eldöntötték, vesznek egy új autót! Ahogy a
kinézett, páréves kocsi paramétereit mesélte lelkesen, önkéntelenül is arra
gondoltam, hogy ha összeszednénk, milyen tényezőket nem akartak volna eddig
semmilyen szinten egy autótól, most azt sikerült összekombinálni ebbe a
típusba. Mindenesetre örülök annak, hogy ilyen lelkesek, megérdemlik végre,
hogy egy biztonságos, jó autójuk legyen.
A
reptérig tartó forgalomra nem lehetett panaszunk, bár útközben le kellett
állnunk beüzemelni Anyának a GPS-t a hazaútra, mivel a terminál elé érve már
nem lett volna erre idő. Ahogy megérkeztük, ugrottam is ki, gyors puszi, búcsú,
majd miután megvártam, hogy kigördüljön a parkolóból, egyből a biztonsági
ellenőrzésekhez siettem.
Miután
bejutottam a váróba, elmajszoltam az egyik szendvicsemet, olvasgattam egy
kicsit az útikönyvet, majd a beszállás megkezdése előtt nem sokkal lebattyogtam
a beszállókapunkhoz. A madridi útra kombináltam a két fapados légitársaság járatát
– kifele Wizz Airrel, visszafelé Ryanairrel repültem.
Kicsivel
este fél 6 előtt szálltunk fel. Mivel nem vásároltam egy vagyonért előre ülést,
a véletlenszerű helykiosztásnak köszönhetően sajnos csak folyosó melletti szék
jutott nekem, így túl sokat nem tudtam nézelődni. Szerencsére az ülésszomszédok
épp akkor tettek kitérőt a budiba, amikor a Mount Blanc fölött húztunk el,
úgyhogy az ablakon kikukucskálva én is gyönyörködhettem a lemenő nap által
lilás színre festett, csipkés hegyvonulatok látványában.
Nem
sokkal háromnegyed 9 előtt landoltunk a Madrid-Barajasi
nemzetközi repülőtéren. Életemben megfordultam már néhány reptéren, de a
madridi élményt nagyjából ahhoz tudom hasonítani, mint amikor a vidéki kis
faluból az idős néni először szembesül a 15 metróvonalas világváros kusza
tömegközlekedési hálózatával. Hihetetlen, de alig sikerült megtalálnom a kiutat
a reptérről. Először is a gépből kiszállva egyből visszavezettek minket az
utasokkal tömött beszállókapukhoz és a vámmentes boltokhoz. A legtöbb reptéren
még a tranzitutasokat is elkülönítik eleinte, végeznek egy újabb biztonsági
ellenőrzést, mielőtt visszaengedik őket a kapukhoz, itt viszont összemosták az
indulókat az érkezőkkel. Ez nem is lett volna gond, viszont se a „kijárat”, se
a „poggyászkiadás” kiírást sem találtam sehol. Megkérdeztem az egyik bolt előtt
szobrozó biztonsági őrt, aki meglehetősen gépies hangon útba igazított, mintha
már a milliomodik alkalommal kellett volna ezt ma megtennie: „A kijárat egyenesen át a duty free bolton,
majd jobbra. Következő?” Wow, honnan kellett volna tudom jelzés nélkül,
hogy a kijárathoz először keresztül kell mennem egy bolton?! Na, mindegy. Innen
egy jó 15 perces bolyongás következett, míg végre kikeveredtem a poggyászkiadós
részre. Kilépve ezután az előtérbe, bőszen kerestem a metró logóját. Mivel
színét sem láttam, elbaktattam a párszáz méterre lévő információhoz:
- „Metróállomás
arra van…hát, jó messze.” – sajnálkozó tekintettel abba az irányba mutatva,
ahonnan érkeztem.
Ahh,
irány vissza. Jó 20 percet gyalogolhattam a metróállomásig, ahol szintén
sikerült elcseszni egy kis időt, mire kiváltottam a megfelelő metrókártyát.
Pénztár híján próbáltam magam kitalálni a négyféle jegyautomatából, hova álljak
be. Külön masina volt kártyatulajdonosoknak és kártyával nem rendelkezőknek,
turistajegyet kérőknek és 10-alkalmas bérleteseknek. Eleinte azt hittem, hogy a
tömegközlekedési kártya (Multi card) is
olyan, mint sok nagyvárosban, hogy megveszed magát a kártyát, majd feltöltesz
rá egy összeget, s azt utazod le a későbbiekben. Itt úgy néz ki a rendszer,
hogy választhatsz, adott útvonalra szóló jegyet, 10 alkalomra szóló bérletet,
vagy többnapos turistabérletet kérsz-e. Bármit is választasz, az első
vásárláshoz hozzácsapja a kártya páreurós árát is. Szerencsére egy segítőkész
metróalkalmazott segített kiigazodni a különböző jegy- és bérlettípusok között,
s egyértelműen a 10 alkalmas, vagy többnapos turistabérletet javasolta.
Előbbihez külön reptéri kiegészítő jegyet kell váltani, míg utóbbit az adott
napokon minden vonalon, korlátlanul lehet használni. Borsos ára (26,80€)
ellenére végül az 5 napos turistabérletet választottam, de utólag kiderült,
hogy a 12,20€-ba kerülő 10 alkalmas sokkal jobban megérte volna.
Miután
végre kézhez kaptam a mágneskártyát, felpattantam az éppen érkező #8 metróvonal
szerelvényére, melynek másik végállomásáig (Nuevos
Ministerios) kellett utaznom, mely a szállásunktól (Village Residencial Don Quijote), alig 800 méterre található. A híresen
jó tájékozódásom ezúttal is alaposan cserben hagyott – konkrétan a
metróállomásról sem találtam meg elsőre a kijáratot, sőt sikerült átkeveredni a
Renfe elővárosi vasútiállomására. Újabb adagnyi szánalmas bolyongást követően
végre megleltem a kifelé vezető utat. Megírtam Andinak, hogy hamarosan érkezem,
mire ő már az ajtóban várt engem mosolyogva. Láthatóan igen intenzív, fárasztó
munkanapon volt túl, úgyhogy borzasztóan örült nekem. A szállás is szerencsére
jó választásnak bizonyult. Ezúttal egy magánlakásból kialakított kis apartman
kétágyas szobáját foglaltuk, mely láthatóan szép tiszta és igényes kialakítású
volt.
Kitárgyaltuk
az elmúlt néhány nap eseményeit, majd éjfél körül bezuhantunk az ágyba.
2. nap – A madridi óváros (2019.
március 28.)
Éjjel
fél 1 körül arra riadtunk fel, hogy valaki úgy nyomja a bejárati csengőt, mint
a fába szorult féreg. Az apartmannak ugye nincs recepciója, sőt előre pontosan
meg kell adni az érkezés idejét, különben senki sincs, aki beengedje az újonnan
jövő vendégeket. Ezt a legtöbb szállás megköveteli a Booking.com-on, de az
esetek többségében teljesen irreleváns infó, hiszen egy állandó recepció
mellett akkor jönnek-mennek az emberek, amikor csak kedvük tartja. Itt nem ez
volt a helyzet, sőt este 10 és éjfél között csak 25 eurós felár ellenében lehet
bejelentkezni, éjfél után pedig nem is lehetséges. No, az új jövevények ezt a
részt nyilván nem olvasták el, és jó 15 percen keresztül nyomták a csengőt, míg
az egyik lakó megelégelte az egészet, és felengedte őket. Persze ilyenkor úgysem
tudnak becsekkolni és átvenni a szobát, legfeljebb akkor, ha a tulajt mégis sikerül
elérni telefonon és hajlandó idejönni éjnek évadján.
Ez
a kis éjszakai intermezzo egyikünknek sem hiányzott egy ilyen fárasztó nap
után, de ezzel együtt is sikerült 8 óra előtt felkelni. A készülődést követően
rögtön reggelivel indíthattuk a napot, mivel Andi még tegnap bevásárolt a
közeli ALDI-ban. Vett nekem bajor
perecet, mivel tudja, mennyire szeretem, kétféle smoothie-t, magának pedig némi
vegán kaját. A szálláson szerencsére ingyenesen használható vízballonunk is
volt, úgyhogy palackozott ásványvízre se nagyon kellett költeni.
9
óra körül elkészültünk és nyakunkba vettük a várost. Első utunk a közeli Nuevos Ministerios metróállomásra
vezetett, ahol rátöltöttünk Andi metrókártyájára egy 10 alkalmas bérletet
(12,20€).
Ezután
a belváros szívébe, a Peurta del Solra
metróztunk el. A nyüzsgő, félhold alakú tér helyén egykor a város keleti kapuja
és egy kisebb kastély állt.
Nevének jelentése ("Nap kapuja")
különösen találó a központi elhelyezkedését tekintve. A tér fókuszpontjában
III. Károly lovasszobra áll, mely a város egykori postahivatalának vörös
épületével, a Casa de Correos-szal
néz farkasszemet, ami jelenleg a regionális kormánynak ad otthont.
A
Puerta del Sol ezen kívül még két érdekességgel szolgál. Itt találjuk a Madrid
szimbólumává vált medve szobrát, amely éppen egy eperfa gyümölcsét dézsmálja,
valamint a spanyol úthálózat középpontjául szolgáló 0. kilóméterkövet. Utóbbit
bő negyedórás keresőmunka után sem találtuk meg, viszont szent küldetésünknek
tekintettük, hogy még a hazautazás előtt ráleljünk valahogy.
Ezután
az epres macis szobortól nyíló utcáról a hangulatos kis Calle de Postasra tértünk rá, mely legalább féltucatnyi olyan
házzal rendelkezik, aminek oldalát vagy homlokzatát valamilyen érdekes
festmény, rajz díszíti. Az egyik épületnél még álablakokat is építettek a
falba, melyekre az lenti utcaforgatagot kémlelő figurákat rajzoltak.
Innen
a város egyik legszebb terére, a híres Plaza
Mayorra lyukadtunk ki. A boltíves épületekkel szegélyezett, csodálatos,
négyzet alakú főtér több mint 400 éves múltra tekint vissza, amely egykor piac,
szabadtéri színház, bikaviadalok, vesztőhely és lovagi tornák helyszínéül
szolgált.
A tér közepét III. Fülöp diadalittas lovasszoba díszíti, mely mögött
a pazar homlokzati festményekkel ékesített Casa
de la Panadería, a pékek egykori céhközpontja található. Az impozáns
épületet jelenleg a Madridi Turisztikai Hivatal használja.
Ez
Madrid egyik legjellegzetesebb helyszíne, úgyhogy ennek megfelelően közös és
Ludwigos fotók egész sorát lőttem el itt. Hozzám hasonló kitartással fotózott
egy középkorú, magányos bácsika is, aki vagy 20 percen keresztül komponálgatta
a díszes lámpaoszlophoz letámasztott kompakt fényképezőgépével a beállított,
időzítős képeit saját magáról, s bár a bénázását látva többen felajánlották a
segítségüket, makacs módon egyiket sem fogadta el. Míg én a magam
fotóbeállításaimmal foglalatoskodtam, egy kéregető lépett oda hozzám, valamit
spanyolul hablatyolva, pénzért próbált lejmolni. Csuklóból elhajtottam
szerencsétlent.
- Persze,
majd pont Madridban fogok adakozni.”
– jegyeztem meg Andinak cinikusan, akiből ott helyben kitört a röhögés.
Hát,
vállalom. Az én társadalmi érzékenységemnek is van határa. Tovább sétálva a
szomszédos kis téren (Plaza Provincia)
kialakított kis kézműves piacot jártuk körbe, ahol a helyi árusok a saját
portékáikat árulták. Kaptunk ingyenes kóstolót például valamilyen spéci
szalámiból, és egy rendkívül finom, tejalapú süteményből, ami annyira ízlett
nekünk, hogy Andival elhatároztuk, ilyet viszünk majd az otthoniaknak is. A
bácsitól próbáltuk megtudakolni, hogy szombaton is itt lesznek-e, ám mivel csak
spanyolul beszélt, Andi segítségül hívta a Google Translate beszédalapú
fordítóját. Szegény bácsika, a tekintetéből ítélve nyilvánvalóan nem értette,
mire gondolunk, de azért válaszolt valamit, és bólogatott egy sort.
- „Hm,
szerintem sikerült azt megkérdezni tőle, hogy fog-e itt futni szombaton.” –
súgta oda Andi nekem kuncogva, ahogy eljöttünk onnan.
Lefotóztuk
még a külügyminisztérium otthonául szolgáló Palacio
de Santa Cruz 1643-ban átadott, jellegzetesen Habsburg építészeti stílust
követő vörös épületét is, ami szintén ezen a kis téren található, majd a Colegiata de San Isidro templomot
keresve bejártuk a környező utcákat, mielőtt visszakanyarodtunk a Plaza
Mayorra. A híres teret ezúttal nyugati végén hagytuk el, s így pont a 1915-ben
átadott, pompás vásárcsarnoknál, a Mercado
de San Miguelnél lyukadtunk ki, ahol az ínycsiklandozó gourmet kaják,
guszta falatok és ízlésesen tálalt tenger herkentyűk, borok, édességek és helyi
különlegességek tömkelegét találtuk.
Az elborult árak ellenére határozottan
felvettük az „ide még visszakanyarodhatunk később enni” kezdetű listánkra, majd
lecaptattunk a mellette húzódó keskeny kis utcácskán. Egy kanyart téve
megálltunk szusszanni a 18. századi, barokk stílusú templom, a Basílica Pontificia de San Miguel előtt,
majd történelmi jelentőségű térre, a Plaza
de la Villára sétáltunk el, mely a középkor óta a helyi kormányzat
központjaként szolgált.
Itt találjuk a 17. végére felépült Városházát (Casa de la Villa), a vele összekötött,
1537-ben épült Casa de Cinerost, mely
az egyik leggazdagabb spanyol család rezidenciája volt egykor, valamint Madrid
legrégebbi polgári házának tartott Torre
de los Lujanest, ahol állítólag I. Ferenc francia király is raboskodott az
elbukott 1525-ös paviai csatát követően.
Ezután
a forgalmas főút, a Calle Mayor
mentén folytattuk az utunkat, mely pár sarokkal odébb Madrid hatalmas
katedrálisához, az 1993-ban II. János Pál pápa által felszentelt Catedral de la Almudenához vezetett.
A
110 éven át tartó építkezést a két világháború és a spanyol polgárháború is
lassította, így nem csoda, hogy építészeti stílusa is nagyot változott
időközben. A gyönyörű domborművekkel díszített, vastag bronzajtó – mely a pápa
általi felszentelés pillanatát örökíti meg – művészeti értéke mellett kiváló kompozícióként
szolgált egy újabb Ludwigos fotóhoz, mellyel nagyjából ki is merítettem a
szentségtörés fogalmát.
Ezután a bejárat előtt ácsorgó nénik lesújtó
tekintetétől kísérve bementünk körbenézni a székesegyházban is, melynek modern
hatású, mennyezeti díszítései és impozáns orgonája bizonyult érdekesnek.
Ezt
követően a katedrális tőszomszédágában található kis parkot kerestük fel, ahol a
város mór örökségének utolsó darabját, a Muralla
Árabét (arab fal) találjuk, mely vélhetően az egykori mór település védelmi
rendszerének a része lehetett. Érdekesség, hogy Madrid neve is valójában az
arab Mayrit szóból származik.
Innen
a forgalmas Calle de Bailenen haladva
a neoklasszikus stílusú San Francisco el
Grande nevű bazilikáig gyalogoltunk, de az 5 eurós belépőjegyet látva
inkább kihagytuk.
Helyette inkább lecsüccsentünk pihenni egy kicsit a
szomszédos park (Parque de la Cornisa)
egyik padjára, ahol Andi percek alatt elszundított együltő helyében, míg én az
útikönyvemet bújtam. Ez már félreérthetetlen jelzésnek bizonyult arra
vonatkozólag, hogy sürgősen kávébevitelre van szüksége, úgyhogy innentől már
célzottan néztük a szóba jövő kávézókat. Nem messze innen, az Iglesia de San Perdo nevű kis templom
mögött elterülő, kedves terecskén (Plaza
de la Paja) végül találtunk egy szimpatikus helyet, ahol Andi kért egy
kókusztejes kávét és egy bruschettát (paradicsomos kenyér).
Csakhamar hozta is a
pincér a rendelést, majd fél perccel később kirohant egy kollégája, hogy
elnézést kérjen, mivel kókusztej helyett zabtejjel készítették a kávét.
Andi
kifejezetten értékelte a gesztust, s mivel nem tehéntejről volt szó, nem is
kérte a felajánlott cserét. Jól esett pihengetni itt egy kicsit, s élvezni a
környék középkorias hangulatát.
Ezt
rövid kis intermezzót követően elindultunk visszafelé a katedrális irányába.
Csak most láthattuk igazán, hogy a Calle de Bailen egy szakaszon tulajdonképpen
egy irtó magas viadukton vezet át, ami igazán ritka látvány egy zsúfolt
belváros közepén.
Úgy tűnik, ezt a helyet a szuicid hajlamúak is kinézhették
maguknak, mivel megelőzés gyanánt a híd két oldalát végig magas üvegfallal
erősítették meg.
Visszagyalogoltunk
a katedrálisig, amely mögött a város egyik legfőbb látnivalója, a Királyi
Palota (Palacio Real) terül el.
A
korábban leégett uralkodói rezidencia helyén 1738-ban, V. Fülöp parancsára
indult meg a 17 évig tartó építkezés, mely során az új palotát francia
stílusban, a versailles-i kastély mintájára készítették. Mire végeztek a
munkálatokkal, Fülöp már halott volt, így fia, III. Károly lett az első
uralkodó, aki beköltözhetett a palotába. Innentől kezdve a Palacio Real egészen
XIII. Alfonz király 1931-as száműzetésbe vonulásáig a spanyol királyi család
otthonául szolgált.
Az
ember azt gondolná, hogy egy ilyen híres helyre csak úgy özönlenek a turisták,
ehhez képest egy lélek sem állt előttünk a pénztárnál és gond nélkül be is
jutottunk egyből. A belépőjegy ára eléggé borsos, fejenként 11,00€, mely magába
foglalja a királyi termeket és fegyvertárat is. A nézelődést az utóbbinál
kezdtük, mely az épületkomplexum bal szárnyának végében található. Sajnos itt
szigorúan tilos fotózni, sőt még azért is rám szóltak, hogy a hátizsákot ne a
hátamra, hanem elölre vegyem fel. A tárlat viszont önmagáért beszél, harci
játékokra és lovagi tornákra készített, több mint 400 éves páncélok és
fegyverek egész garmadáját vehetjük itt szemügyre. Andival rendkívül jókat
szórakoztunk az egyes páncélokon, mivel egy jó részük egészen röhejes látványt
nyújtott, míg mások a felhasználóbarát kialakítás komplett csődjeinek
mutatkoztak. Az egyik sisak például egy hokikapus maszkra emlékeztetett, míg
egy másik egy otromba jégtörő hajóra, melyen mindössze két kis feketeborsnyi
lyuk szolgált kilátásra, amiben a lovag szerintem a saját karját sem látta.
Külön móka volt megfigyelni a páncélokon a lovag férfiasságát védő rész
kialakítását, mely néhol egészen perverz, kitüremkedő megjelenést kapott. Azt
is megállapítottuk, hogy egyik különálló páncélkar pedig egyértelműen a Bosszúállókból
ismert akcióhős, a Winter Soldier műkarjára hasonlított. A kiállítás
legpompásabb darabjai a teljes lovaspáncélok, ahol a lovag állig
felfegyverezve, dárdával a kézben és páncélozott paripával ágaskodik a levegőbe.
Miután
bejártuk a fegyvertárat, a palota királyi lakosztályai következtek. Ide a
hátizsákomat már be sem engedték, úgyhogy le kellett adni egy ingyenes
poggyászmegőrzőben a bejárat mellett. A palotai körtúra a gyönyörű freskókkal
díszített lépcsőháznál indult, mely eleganciája egy barokk templomot idéz.
Innen a palotaőrök szobája, majd az Oszlopok
csarnoka következett, ahonnan III. Károly magánlakosztályaiban léphettünk.
Meg
se lepődtünk azon, hogy az egyes étkezésekhez külön helyiséget tartottak fenn
uralkodónak, így az ebédjét, a vacsoráját és az ünnepi étkezéseket is külön
helyen tartották. Érdekesnek találtuk még a teljes egészében porcelándarabokkal
borított Porcelán szobát, a hatalmas
bankettcsarnokot, de a legkülönlegesebbnek a sűrű gyümölcs- és virágstukkókkal
díszített, pompás Gaparini terem
bizonyult, ahol a leírás szerint „a király a felöltözés napi ceremóniáját
végezte”. Elképzelem, ahogy dobpergés mellett Károly éppen felhúzza az
uralkodói zokniját, micsoda magasztos pillanat lehet.
A
palota legszebb helyiségeinek a fenséges trónterem, valamint a grandiózus, 400
négyzetméteres ünnepi étkező tűnt, melyet egy hosszú, megterített vacsoraasztal
oszt ketté. Ahogy róttuk a szobákat, többé-kevésbé együtt haladtunk egy német
turistacsoporttal, akinek egy idősebb hölgy tartott idegenvezetést. Andinak
annyira megtetszett a néni német akcentusa és kellemes hanglejtése, hogy
időnként szándékosan lassított a tempónkon, hogy még egy kicsit
belehallgathasson a mondókájába. A palotai körtúra végén a királyi kápolnát,
Maria Cristina lakosztályait és a koronázási ékszerek termét látogattuk meg, majd
a kijárat felé tendáltunk. Felvettem a táskámat a megőrzőből, majd palota jobb
oldali szárnyában lévő Királyi
Gyógyszertárat kerestük volna fel, ám némi bolyongást követően az egyik
biztonsági őr felvilágosított minket, hogy a gyógyszertárat hiába keressük,
felújítás miatt zárva van. Sebaj, kimaradt még a Királyi Konyha is, amely valahol a lakosztályok környékén
található. Visszabaktattunk tehát a főbejárathoz, ahol már csuklóból küldtek
tovább a poggyászmegőrző részlegre („ahh,
nyugi, leteszem a nyavalyás táskát!”). Ezután megkérdeztük, hogy merre
lehet bejutni a konyhára, mire közölte a jegyellenőrző úriemberünk, hogy a
kombinált jegyünk nem érvényes a konyhába, oda bizony külön jegyet kell
váltani, fejenként még 5 euróért. Mindezt a palotakomplexum legtávolabbi
végében lévő pénztárnál. Na, ettől már eldurrant az agyam, előkaptam a telómat,
megnéztük a Google-ön, mennyire tűnik kihagyhatatlannak a konyha, majd úgy
ítéltük meg, tudunk nélküle élni. Felvettem újfent a hátizsákomat (déjá vu), s
a kijárat felé vettük az útirányt. Ahogy kiléptünk a palota kapuján, alig
hittünk a szemünknek – legalább 200 méteres, hosszan kígyózó sor várt a
pénztárnál a bejutásra. Huh, de jókor érkeztünk.
Ezt
követően a királyi palota mentén sétáltunk tovább, megkerültük a Plaza de Oriente közepét dísztő, IV.
Fülöpöt mintázó lovasszobrot, majd a tér végében található Operaházat (Teatro Real) vettük szemügyre. Később
kiderült, hogy ez csak az épület hátulja volt.
Ezután
a palota északi végében elterülő kis parkban (Jardines de Sabatini) tettünk egy kört, ám mivel innen nem lehetett
átjutni a Palacio Real teljes nyugati oldalát határoló Moro-parkba (Campo del Moro), elindultunk az
utcafrontról megkeresni a bejáratot. Az egyik kocsibejárónál elhajtottak
minket, úgyhogy hirtelen az is megfordult a fejemben, hogy le van zárva
látogatók elől a park, de aztán megkerülve a hatalmas területet, találtunk egy
nyitva levő gyalogos bejáratot.
A rendkívül hangulatos park nevét az 1109-ben
itt táborozó mór seregről kapta, s a 19. századig az uralkodói csemeték privát
„játszóterének” használták, mígnem 1931-ban végül megnyitották a nagyközönség
előtt is.
Ahogy
baktattunk visszafelé a parkból, betértünk egy kis Carrefourba, mivel fogytán
volt már a vizünk, s jól jött volna valami ropogtatnivaló is, amivel kicsit el
tudjuk nyomni az éhséget, egészen a vacsoráig. Vettünk valami fűszeres kekszet,
egy kétliteres ásványvizet, valamint desszert gyanánt egy kis előre csomagolt
sajttortát. Ezután az 1780-ban épült Palacio
de Liriát, az Alba-hercegek rezidenciáját indultunk el megkeresni, de némi
bolyongás után inkább feladtuk eme küldetést, mivel az épület már amúgy is
zárva volt. Innen inkább visszaballagtunk az emberektől nyüzsgő Plaza de Españara, majd lecsüccsenve egy
padra, jóízűen elfalatoztuk a sajttortát és a fűszeres kekszet. A mellettünk
lévő padon egy harmincas srác éppen valamilyen üzleti telekonferencia-hívásban
merült el, velünk szemben helyi kisiskolás gyerekek ökörködtek egymással, pár
méterre tőlünk egy vadon élő zöld papagáj, óvatosan kortyolgatott vizet az
egyik pocsolyából, míg a háttérben a Don Quijote és Cervantes szobrával
díszített masszív obeliszk áll, mely így is eltörpül a mögötte magasodó Torre de Madrid toronyház és a hotelként
megújuló, gigantikus Edificio España
mellett. Mi pedig csak ott ültünk és élveztük a tényt, hogy Madridban vagyunk!
Egy
kis pihenőt követően tettünk egy kört a téren, majd a királyi palota irányába
sétáltunk tovább. Útközben egy kép erejéig megálltunk a spanyol parlament (Cortes) felsőházának otthont adó, kissé
kiábrándítóan puritán Palacio del Senado
előtt.
Ezután
átvágtunk a Plaza de Orientén, majd megkerülve az Operaházat (Teatro Real), Andival megállapítottuk,
hogy a neves épület hátulja szebb és elegánsabb, mint az eleje.
Innen indul
amúgy a belváros egyik legnépszerűbb sétálóutcája, a Calle de Arenal, mely az operától egészen a Puerta del Solig
terjed. A nyüzsgő kis utcácska több tucatnyi gazdagon dísztett homlokzatú
épülettel van szegélyezve, úgyhogy Andival lépten-nyomon ezeket fotózgattuk.
Ezen
az utcán találjuk azt a 17. századi templomocskát (Igelsia de San Ginés de Arlés), melynek egyik kápolnájában
állítólag egy kitömött krokodil pihen a Jézus szobrok között, amit 1522-ben
hoztak az óhazába a visszatérő, amerikai felfedezők. Úúú, krokodil egy
templomban? Ha másért nem, pusztán ezért be akartam kukkantani ide. Végig
mustráltam a templom minden sarkát, de krokodilnak se híre, se hamva nem volt,
úgyhogy megkérdeztem az egyik papot (?), aki heves fejrázással adta
tudomásomra, hogy "no crocodile".
Ez szomorú, krokodil nélkül számomra ez is egy ugyanolyan templom volt, mint az
összes többi.
A
krokodilos fiaskó után már komolyan elgondolkoztam, hogy összegyűjtöm az összes
eddigi hibát és téves infót az útikönyvből, ami szokatlanul soknak tűnt, egy
2018-as kiadáshoz képest. Ezután lekanyarodunk a Calle de Arenalról balra, majd
a kis utcákon masírozva végül a város forgalmas sugárútján, a Gran Víán lyukadtunk ki. A modern Madrid
jelképének szánt elegáns főutcát hosszas tervezőmunka és előkészületek után, a
20. század elején kezdték kialakítani a korábban elbontott, szegényebb környék
helyén. Az új utcakép megteremtésének igénye lehetőséget és teret adott a
modern építészgenerációnak, hogy valami maradandót alkossanak. Az egyik
jellegzetes ilyen épület az 1926-29 között épült Telefónica volt, mely a spanyol telefontársaság központjának adott
otthont éveken keresztül. A New York-i felhőkarcolók által ihletett 81 méter
magas toronyház a maga idejében Madrid legmagasabb épületének számított,
ahonnan a polgárháború során a köztársaságpártiak megfigyelhették a megszálló
Franco-seregek mozgását.
A másik kedvencünknek a Gran Vía és a Calle de Alcala
találkozásánál lévő, gazdagon díszített sarokház, az Edificio Metropolis bizonyult. Az 1911-ben átadott épületben
jelenleg egy biztosítócég irodái találhatóak.
Innen
haladtunk tovább egyenesen a Calle de Alcalán, mely Madrid egyik
legjellegzetesebb helyére, a Plaza de
Cibelles-re vezetett minket. Ezt a hatalmas körforgalommá átalakított teret
minden irányból valamilyen híres, lenyűgöző épület veszi körül. Az egész hely
jellegét egyértelműen a fenséges Palacio
de Comunicaciones adja, mely elegánsan ötvözi egy gótikus katedrális és egy
hatalmas esküvői torta jellegét, miközben valójában a spanyol posta
központjának épült.
Jelenleg a Városi tanács és polgármesteri hivatal használja
az épületet, melynek legfelső emeletéről páratlan kilátás nyílik a környező
kerületre.
Szerencsénkre
a lemenő napnak köszönhetően még pont kiváló megvilágításban csíptük el ezt az
épületet, ám a tér többi nevezetessége, mint a körforgalom közepén kialakított
szökőkút (Fuente de Cibeles) Kübelé
istennő oroszlános fogatával, vagy a 1856-ban alapított Spanyol Nemzeti Bank (Banco de España) már árnyékba
burkolóztak.
Andival
még elgyalogoltunk a következő jelentősebb körfogalmat díszítő főkapu, a Puerta de Alcaláig, majd úgy ítéltük
meg, lassan elérkezett a vacsora ideje, vissza kéne orientálódnunk a Puerta del
Sol környékére, ahol jó eséllyel találunk valami tapaszozót.
Megkerestük a
közeli Ritaro metróállomást, ám
realizálnunk kellett, hogy a #2 metróvonal egy részét éppen lezárták, úgyhogy pótlóbuszok
szállítják az utasokat. Mivel visszagyalogolni már végképp nem lett volna
erőnk, felpattantunk az „SE” jelzésű, Callao
megállóig közlekedő pótlóbuszra. Még szerencse, hogy egyből le is tudtunk ülni,
mivel ezt a nagyjából 5-10 perces utat, közel félórában telt megtennünk. Miután
végre megérkeztünk, bolyongunk még egy ideig, de végül sikerült találni egy
szimpatikus éttermet (Restaurante
Rodriguez), ahol egy pohárnyi sangría
mellé összevariálhattunk többféle helyi tapas-t.
Ahogy Barcelonában már megtanultuk,
a tapas tulajdonképpen előételszerű
falatkák, melyeket a spanyolok többnyire alkoholhoz fogyasztanak.
Korábban pusztán
sör- vagy borkorcsolyaként szolgálták fel őket, ám manapság már komplett
étkezéseket lehet tapas köré kanyarítani. Mi ezúttal négyféle tapas-t válogattunk
össze: füstölt és fűszeres chorizo kolbászt, csípős szósszal lelocsolt sült
krumplit, halas, savanyúpaprikás szendvicsfalatokat.
Ez
így vacsorára tökéletesen meg is felelt nekünk. Kényelmesen elfalatoztuk a
fogásokat, élveztük a sangría frissítő zamatát, más nem is kellett egy ilyen
fárasztó nap után.
A
nap zárásaként még egyszer elsétáltunk a Plaza
de Cibelles-re gyönyörködni a Palacio
de Comunicaciones és Banco de España csodálatos
éjszakai kivilágításában, majd a hazametróztuk a Puerta del Solról.
Mivel
a metrókijáratnál épp belebotlottunk egy nagy Carrefourba, vettünk péksütit
reggelinek, majd visszabattyogtunk a szállásra. Ahogy felértünk a szobánkba,
holtfáradtan rogytunk le az ágyra. Ma egészen pontosan 25,8 kilométert
gyalogoltunk.
3. nap – A Bourbon
városrész és a Las Ventas bikastadion
(2019. március 29.)
A
tegnapi fárasztó nap után egy kicsivel több alvóidőt engedélyeztünk magunknak,
s csak reggel 8 órára húztuk az ébresztőnket. Miután kikeveredtünk az ágyból,
összekészülődtünk, majd leheveredve a közösségi térben lévő kanapéra,
elnyammogtuk a reggelire vett péksütinket.
Evést
követően megtöltöttük a kulacsainkat, s indulhatott a mai napi városnézés!
Mivel holnapra mindenképpen egy toledói kirándulást terveztünk, mára kellett
bezsúfolni az összes tegnapról kimaradt madridi látnivalót, ami igazi
kihívásnak ígérkezett.
Első
körben az Atocha metróállomásig
szerettünk volna eljutni, mivel innen kiindulva tervezük végigjárni a Bourbon
városrész főbb részeit. Szerencsére a közeli Cuatro Caminos állomástól indulva, az #1 metróvonalon haladva
egyszerűen el lehetett jutni ide, az egyetlen gond az volt, hogy időközben
átnevezték ezt az állomást Atocháról Estación
del Arte-ra, ami végképp megkavart minket, így egy megállóval tovább
utaztunk véletlenül, a vasúti pályaudvarral egybeintegrált Atocha Renféig.
Utólag
nem bántuk, hogy eljöttünk idáig, mivel így szemügyre vehettük az 1851-ben
átadó Estación de Atocha pályaudvart,
ahonnan Madrid első vasúti szerelvénye gördült ki egykor.
A legendás vasúti
csarnok kiválóan helyre van állítva, annyi különbséggel, hogy manapság vonatok
helyett már hatalmas pálmaházat találunk benne, 10-20 méteres növényekkel.
Körbenéztünk
a rendhagyó berendezésű állomáson, majd sorra jártuk a környék egyéb látnivalóit.
Nem kellett messzire mennünk, hiszen a pályaudvarral szemben találtuk a Mezőgazdasági
Minisztérium (Ministerio de Agricultura)
meglepően impozáns palotáját, melynek tetejét három szárnyas szoboralak
díszíti.
Megjelenésében kevésbé alkot maradandót a modern spanyol művészek
munkáit – köztük Picasso Guernicáját – bemutató Museo Reine Sofía, melynek kissé jellegtelen főbejáratát két
kültéri üveglift szegélyezi.
Ezután
a környező utcácskákban sétálgattunk folyamatosan a forgalmas Paseo del Prado felé tendálva, mely
mentén a világ egyik leghíresebb múzeuma, a Museo
del Prado is található.
A Prado büszkélkedhet a spanyol festőművészet
legnagyobb gyűjteményével az egész világon, de a nemzetközi műtárgyakat
tekintve is jelentős kollekcióval bír. Ha több napot töltenénk el Madridban,
akkor ide biztosan bejöttünk volna, ám jelenleg a szűkre szabott keretek között
erre nem volt lehetőség.
Megkerültük
az idén 200 éves múzeum felújítás miatt félig becsomagolt épületét, majd
megszemléltük a mellette lévő magaslaton álló, 1505-ben épült kis templomot (Iglesia de San Jerónimo el Real), ahol
hosszú története alatt több királyi esküvő is köttetett. A templom
tőszomszédságában amúgy a Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española) épülete kapott helyet.
Mielőtt
továbbindultunk volna, sürgős folyó ügyeimet el kellett intéznem. Szerencsére a
Pradóval szemben találtunk egy turistainformációs irodát, akik az onnan alig 30
méterre lévő nyilvános vécéhez irányítottak. Amikor odaléptem, egy idősebb
bácsika éppen a 10 centes apróval működő vécékabin pénzbedobó felületét püfölte
a botjával, miközben hevesen szitkozódott spanyolul. Eleinte azt hittem,
valamilyen hajléktalan lehet, aki próbálja kiverni a bedobott aprókat. Felnézett
rám, legyintett egyet, majd odébbállt. Bedobtam én is egy tízest, ám hiába
nyomtam az ajtónyitó zöld gombot, szezám kapuja nem tárult ki. Nem telt bele
sok, és már én is a papához hasonlóan anyáztam és püföltem a nyavalyás vécét,
de sem az aprómat nem kaptam vissza, sem a dolgomat nem tudtam elvégezni. Az
ehhez hasonló vészhelyzetben jön jól egy gyorsétterem (jelen esetben egy
Starbucks), mely pont velünk szemben, az utca túloldalán várt rám…
Ezt
kis vécés intermezzot követően Madrid egyik legnagyobb parkjában, a Retiro
Parkban (Parque del Retiro) tettünk
egy sétát. A 1,4 négyzetkilométeres zöldterületet 1680-ban alakították ki, s a
19. századig a spanyol királyi család kizárólagos használatában állt. Mi a Casón de Buen Retiroval szembeni
bejáratnál jöttünk be, mely egy különösen szép, királyi kertként kialakított
részhez vezetett minket.
Andinak különösen a tekervényes agyhoz hasonló formájúra
nyírt fák tetszettek, de maga az összkép is lenyűgözőnek bizonyult.
A park egyik
legkellemesebb részének a mesterségesen kialakított csónakázó tó körüli sétány
bizonyult. Itt le is csüccsentünk pihenni egy padra, elnyammogtunk egy almát és
egy müzliszeletet, hallgattuk a parton játszó jazz-band zenéjét, és élveztük az
idilli összképet. A tó túlsó felén egy félhold alakú oszlopsorral és magas
emelvénnyel rendelkező XII. Alfonz szobra díszelgett, mely mindkettőnket a
budapesti Hősök terén lévő millenniumi emlékműre emlékeztetett.
Még
a müzliszelet utolsó falatjait ettem, amikor egy fiatalabb srác lépett oda
hozzánk, egy rongyosra fogdosott jegytömböt szorongatva. Valamilyen gyerekeket
segítő non-profit szervezetnek gyűjtögetett és az 1 eurós adományok fejében
támogatójegyet osztogatott. Nála rá is kérdeztünk, hogy első körben miért nem
az interneten próbálkoznak a gyűjtéssel, majd amikor elkezdte magyarázni, hogy
az bonyolult és csak ez a módszer maradt, gyanús lett az egész, és elhajtottuk.
A
park a kellemes sétán kívül még az immár hagyománnyá vált földgyűjtésemhez is
ideális helyszínül szolgált. Mivel jelenleg kifogytam a vaníliaaromás
tégelyekből, diszkréten egy műanyagzacskóba kezdtem el gyűjteni az „értékes”
madridi homokot, ami távolról úgy tűnhetett, mintha a bokrok aljában
akkurátusan szedegetném a kutyaszart. Amikor már egy kis szeletnyi Madrid is
zsebben volt, parkot a Calle de Alcala felőli kijáraton hagytuk el, majd a Puerta de Alcaláról nyíló egyik utcában,
a Calle de Serranón folytattuk az
utunkat.
Elgyalogoltunk
a Kolumbuszról elnevezett nagyobbacska térig (Plaza Colón), ahol több módját is találták annak, hogy a világhírű
felfedező előtt tisztelegjenek. A legkevésbé értelmezhető művészi
mondanivalóval az a négy hatalmas betontömb rendelkezik, melyek az amerikai expedícióiról
emlékeznek meg, míg az 1885-ban emelt, neogótikus stílusú oszlop tetejéről
nyugat felé mutató Kolumbusz-szobor már kifejezetten szépnek mondható.
Kár,
hogy az emlékoszlop hátterében egy meglehetősen rusnya toronyház (Torre de Colón) magasodik, ami
jelentősen ront az összképen.
A tér csücskében egy másik érdekes, kortárs
műalkotás is helyet kapott, mely egy Júlia névre keresztelt, hatalmas, 12 méter
magas, kissé elnyújtott, hófehér női arcot ábrázol. Ha már itt jártunk,
megnéztünk, hogy be lehetne-e kukkantani a szomszédos Spanyol Nemzeti Könyvtár
(Biblioteca Nacional de España)
épületébe, melyet 1712-ben még V. Fülöp király alapított, de már a bejáratnál
szigorú ellenőrzések vártak volna minket, így inkább hanyagoltuk a témát.
Ezután
a közeli Justicia városrészben
tettünk egy sétát. Útba ejtettük a hangulatosan parkosított, de kordonokkal
jórészt elzárt Plaza Villa de París-t,
melynek végében egy 1750-es években épült kolostor épületébe költözött Spanyol
Legfelsőbb Bíróságot (Tribunal Supremo)
találjuk.
Kész csoda, hogy az igazságügyi hivatal a régi kolostorral egybe
épített kis templomot (Iglesia de Santa
Barbára) nem fogta be valamilyen célra. Nem egészen tűnt világosnak, hogy a
foghíjasan felállított kordonok éppenséggel mi célt szolgálnak, ám mivel
láttunk néhány járókelőt jönni-menni az üresen hagyott részeknél, gondoltuk, mi
is levágjuk az utat és az Igazságügyi Palota mentén hagyjuk el a teret. Nem ám úgy
van az, jelezte azonnal rosszallóan egy rendőrszerű fazon, aki még a csillogó
jelvényét is felmutatta megerősítés gyanánt, úgyhogy teljesen értelmetlenül, de
nekünk is odébb kellett menni 10 métert, ott már kijöhettünk az elzárt területről.
Ez a szigor már csak azért is röhejesnek hatott, mert a férfi háta mögött 20
méterrel érkező emberekre már senki sem szólt rá. Na, mindegy!
Innen
több kisebb kis utcácskán haladva felfedeztük fel a hangulatos Chueca-negyedet, ahol már jól esett
volna egy rövid kávészünetnyi pihenőt tartani, de a kültéri kiülős helyeken
sehol sem találtunk szabad asztalt.
Így végül a kosárfonó boltjairól elhíresült
Calle del Almirantén haladva elindultunk
visszafelé a Plaza de Cibeles irányába, azzal a céllal, hogy – bepótolva, ami
tegnap kimaradt – felmenjünk a Palacio de Communicaciones kilátóteraszára. Míg
tegnap pont záróra után érkeztünk, ma pont a délután 2 és 4 óra közötti
ebédszünetet sikerült kifogni, amikor zárva van az egész, így újfent hoppon
maradtunk.
Ha
már így jártunk, legalább a kávés pihenőt meg akartuk valósítani, mielőtt
kimetrózunk a külkerületben található Las Ventas bikastadionhoz, úgyhogy a Paseo del Pradon haladva egy szimpatikus
kávézó után kutattunk.
A
világhírű múzeum, a Museo
Thyssen-Bornemisza fémjelezte sarkon befordulva hamar találtunk egy jópofa
helyet (Faborit Fresh Bar), ahol
mindenféle trendi salátát, kávékülönlegességet, helyi ételspecialitást lehetett
kipróbálni. Andi chai latté kért, én pedig acélszürke carbon lattét
választottam, de szerintem mindkettő nagyon finomra sikeredett. Jó volt egy
kicsit pihenni és szusszanni a kis bögre forró ital mellett.
Miután
elkortyoltuk a kávéinkat, elgyalogoltunk a legközelebbi metrómegállóval
rendelkező Puerta del Solra, de mielőtt még lementünk volna az aluljáróba, egy
dolgot meg kellett cselekednünk. Megkeresni a 0. kilométerkövet! Még az este alaposan utána olvastam, úgyhogy
ezúttal már célzottan haladva hamar sikerült rálelnünk a Casa de Correos
főbejárata előtt, az utcakőbe építve. Türelmesen kivártuk az előtte kígyózó
sort, hogy egy jól megkomponált Ludwigos fotó készülhessen a spanyol útrendszer
abszolút origójával, majd a metró felé vettük az útirányt.
A
következő napirendi pont gyanánt Madrid világhírű bikaviadal-arénáját, a Plaza de Toros de Las Ventast szerettük
volna felkeresni. Bár Andival mindketten határozottan ellenezzük és
kegyetlennek tartjuk a bikaviadalokat, ez a rituális látványosság olyan mélyen
beleivódott a spanyol kultúrába, hogy mára már elválaszthatatlan részét képezi.
Az 1929-ben épült Las Ventas pedig vitán felül Spanyolország legnagyobb és
legszebb bikaviadal-arénája, melyet önmagában is megéri megtekinteni.
Sajnos
a #2 metróvonal részleges felújítása miatt kissé körülményesen, átszállással
tudtunk csak eljutni a bikastadion melletti Ventas
metrómegállóhoz. Első körben körbefotóztuk kívülről ezt a csodaszép,
amfiteátrum jellegű arénát, majd felvetettem Andinak, hogy akár be is
mehetnénk.
Természetesen
egy valódi bikaviadalt egyikünk sem ülne be megnézni, de szerencsére enélkül is
van lehetőség bejárni ezt a híres arénát egy speciális látogatójeggyel. Ez nem
olcsó mulatság, fejenként 14,90€-ba kerül, mely magában foglalja az
audioguide-ot is. Beszereztük a belépőket, majd a kapott térkép alapján
elkezdtük bejárni az arénát.
Részletesen
bemutatták a kifejezetten a bikaviadalok céljából tenyésztett harci bikák (Torro Bravo) egyes alfajait, és azok
jellemzőit. Egy harci bika kinevelése általában négy évet vesz igénybe, s nagyjából
4-5 ezer euróba kerül. Egészen a végső fellépésükig jobb ellátásban és
gondozásban részesülnek, mint sok helyen maguk az emberek, mindezt azért, hogy
utána rituálisan, több tízezer néző előtt leöljék őket. Állítólag, paradox
módon, ez a bikafaj már kizárólag a viadaloknak köszönheti a létét, amúgy már
rég kihaltak volna.
A
túra legérdekesebb részéhez, az arénába lépve jutottunk. Megtudtuk például,
hogy a több mint 23 ezer fő befogadására képes arénában az árnyékos helyek
számítanak a legdrágábbnak, míg az olcsó, napos szektorokba már pár euróért meg
lehet váltani a belépőt.
A spanyol királyi párnak külön páholy áll a rendelkezésére,
s szintén kiemelt helyen ül a viadalok elnöke, aki levezeti az egész eseményt.
Részletesen
elmagyarázták a bikaviadalok (corrida de
toros) menetét is, mely első hallásra borzasztóan komplikáltnak hangzott,
mivel minden lépéshez külön ember, külön szúróeszköz vagy mozdulatrendszer
szükségeltetik. Először bevonul minden torreádor, majd az elnök megnyitva az
eseményt a fehér kendőjét lengetve. Kiengedik a bikát, a matador fárasztja,
terelgeti, majd jön a picador, és egy
speckó lándzsával megsebezi a bikát. Őt a banderillerók
követik, akik három pár színes papírral bevont, horgos végű szuronyt (banderilla) döfnek szegény állatba,
melyből már ekkor ömlik a vér. A végén jön pedig a háromszögű, fekete kalapot
viselő és díszes, aranyhímzéses, feszülős egyenruhájában feszítő matador, aki eleinte fa pálcára
erősített vörös köpönyegét lóbálva igyekszik terelgetni a megsebzett bikát,
majd végjátékban acélkardot ragadva, egy jól irányzott szúrással kivégzi az
addigra kimerült, vérző állatot. Ha a matador szereplése elnyeri a nézők és az
elnök tetszését, trófea gyanánt megkaphatja a legyőzött bika fülét vagy farkát.
Rendkívül ritka esetben, egy bátran harcoló bika kivívhatja a közönség
elismerését is, akik fehér zsebkendőt lengetve meggyőzhetik a viadal elnökét,
hogy kegyelmezzen meg az állatnak. Ha ez megtörténik, az elnök a narancssárga
zsebkendőjének lengetésével jelzi, hogy a bika életét megkímélik, sőt sebeit
ellátják és élete végéig nyugalomban élhet a tenyészetben. Az sajnos beszédes
adat, hogy a Las Ventas közel 90 éves történetében mindössze egy bikát ért ez a
megtiszteltetés.
Ezután
le lehetett menni a salakos homokkal borított küzdőtérre, majd az épület
további, színfalak mögötti részeibe nyerhettünk be tekintést. Ilyen például
gyengélkedő, ahova a viadal során megsérült torreádorokat hozzák be, ahol akár
életmentő műtéteket is el tudnak rajtuk végezni. Erre nagy szükség is van,
mivel a matadorok időnként riasztó, horrorfilmbe illő sérüléseket tudnak
szenvedni. Átdöfött gyomrok, leszakított herezacskók és felhasított végtagok
jelzik a bikával való rituális randevú potenciális veszélyeit – jobb esetben. Pontosan
két éve például az egyik fiatal matadornak keresztülszúrta az ádámcsutkáját a
bika szarva, ám csodával határos módon valahogy túlélte a találkozót. Mások nem
voltak ilyen szerencsések. Néhány éve élő tévéközvetítésben mutatták innen a
Las Ventasból, amint Victor Barrio matadort felökleli egy bika, aki a
helyszínen bele is halt a sérüléseibe.
Nem
csoda, hogy az aréna külön kápolnával rendelkezik, ahol a torreádorok még
elmormolhatnak egy imát a bikaviadal előtt. Hátha segít valakinek.
A
túra végén a leghíresebb matadorok életét, díszes ruháit, kellékeit és
történetét bemutató múzeumot nézhettük végig. Itt már csak végigfutottuk a
tárlatot, mivel már kezdtük telítődni a matadortémával, pedig a kuriózumnak
számító női matador történetét is megismerhettük.
Miután
végeztünk a Las Ventas-os túrával, visszametróztunk a Ritaro megállóig, ahonnan
lesétáltunk a Palacio de Communicaciones-hez,
melynek fel szerettünk volna végre jutni a kilátóteraszára. A jegy nem drága
(fejenként mindössze 3 euróba kerül), viszont csak turnusokban engednek föl.
Szerencsénkre a következő viszonylag hamar, 10 perc múlva indult. A nagyobb
hátizsákokat itt is lent kellett hagyni egy elzárt szekrényben, majd felgyalogolhattunk
a torony kilátóteraszára, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt a lent elterülő Plaza de Cibelesre, és a környező
városrészre.
Miután
körbefotóztuk az elénk táruló panorámát, ideje volt valami vacsorahely után
nézni. Mivel Andinak a spanyol kollégái ódákat zengettek az egyik kínai
étteremről, gondoltuk, adunk neki egy esélyt. A kis kajálda egy nem túl
bizalomgerjesztő környezetben, a Plaza
de España szélén, egy felszín alatti
teremgarázs felé vezető aluljáróból nyílik. Kértünk két baozit, majd fő étel
gyanánt én marhahúsos tésztalevest rendeltem, míg Andi batyus levest
választott. Az étel nem volt rossz, de nem is ájultunk el tőle, inkább egy
közepes átlagot hozott, mindenesetre a hangzatos ajánlás után ennél sokkal többet
vártunk volna.
A
kicsit csalódást keltő vacsoraélményt követően kitaláltuk, hogy kompenzáció
gyanánt kipróbálhatnánk az egyik jellegzetes spanyol édességet, a churros-t. Ezt a forró olajban kisütött,
ropogós hosszúkás tésztafánkot leggyakrabban cukorba forgatva, vagy
csokiszószba mártogatva szokták fogyasztani, jellegében kicsit hasonlít a mi
forgácsfánkunkra. Már tegnap este kinéztünk egy jónak tűnő churrosozót a
„krokodilos templom” mögötti kis sikátorban, úgyhogy már tudatosan ezt a helyet
indultunk megkeresni. Útközben egy esti kézművespiacra tévedve találunk olyan
tejes sütit, ami tegnap reggel próbáltunk, úgyhogy vettünk abból szülőknek
ajándékba, míg magunkat megleptük néhány jópofa hűtőmágnessel, melyek a madridi
óváros díszes, csempeszerű utcatábláit jelképezik.
Hamar
megtaláltuk a korábban kinézett churrosozót (La Escondida de San Gines) is, ahol mielőtt helyet foglaltunk volna
az utcai asztaloknál, be kellett mennünk fizetni a cukrászda pénztárához, ahol
a nyugat mellé kaptunk egy rendelés visszaigazolást, amit aztán a kiérkező
pincérnek kellett továbbadnunk. Ő aztán csakhamar megjelent a 12+1 rúdnyi
churrosszal, és egy-egy bögrényi finom, sűrű forró csokival, melybe mártva
falatozhattuk ezt a különleges érdességet. Meglepetésemre, a churros egyáltalán
nem volt olajos, hanem száraz, ropogós, s mégis friss és finom maradt még
önmagában is, csokiba mártva pedig egészen mennyei lett az összhang.
Ez
a kis churrosozás kiváló záróakkordként szolgált a mai naphoz. Hazafelé még
betértünk reggeliért az Aldiba, majd hazabattyogtunk a szállásra.
4. nap – Toledo (2019.
március 30.)
A
mai napra egy kis toledói kirándulást terveztünk, úgyhogy túl sokáig ezúttal
sem aludhattunk. Az ébresztőnket fél 9-re húztuk, majd gyors készülődést
követően kiültünk a közösségi térbe elfogyasztani a reggelinket. Ezúttal egy
leveles tésztás, sonkás bucit és megmikrózással határozottan feljavított
csokifánkot ettem, míg Andi megmaradt az egészségesebb vegán vonalnál.
Fél
10 körül indultunk el, s első utunk a Cuatro
Caminos metróállomásra vezetett, ahonnan az #1 vonalon haladva átszállás
nélkül eljuthattunk a vasúti pályaudvarral egybeintegrált Atocha megállóig – ahol tegnap tévedésből kikötöttünk.
Ahogy
kikeveredtünk a metróból, egyből a vasút jegypénztárakhoz siettünk. Mindegyik
ablakhoz hatalmas sorok kígyóztak, úgyhogy Andit beállítottam az egyikhez, míg
én próbáltam egy szabad automatát keresni. Amikor az egyik felszabadult,
azonnal lecsaptam rá, s végigpörgettem egészen a toledói járat foglalásáig. Még
csak alig múlt délelőtt 10 óra, viszont már csak a 12.20-as Toledoba közlekedő
vonatra volt szabad hely. Gyorsan elrohantam Andihoz, aki időközben eljutott az
ablakhoz, de nem kellett aggódni, hogy ő esetleg addig beszerzi a tiketteket,
mivel – mint utólag kiderült – annál az ablaknál pont nem árusítanak Toledoba
jegyet. Megvitattuk a helyzetet, de sok választásunk nem maradt. Jobb híján megvettük
a meglehetősen kései, 12.30-as járatra a jegyet, de ami még szomorúbb, hogy a
visszaútra már csak a 21.30-as vonatra volt hely. Hamar beláttuk, hogy ezt
bizony jól elbénáztuk, már tegnap be kellett volna szerezni a jegyeket, de
gondolta a fene, hogy ilyen gyorsan elkapkodják őket egy kvázi elővárosi
vonalon.
Hogy
a vonat indulásáig elüssük az időt, a közeli Ritaro-parkban tettünk egy sétát.
A hatalmas parknak ezúttal a déli felét jártuk be, melyet sűrűn behálóztak a
hangulatos sétányok, lugasos promenádok, sőt az egyik tavacska mentén egy csupa
ablakkal borított óriási üvegpavilont, a Kristálypalotát (Palacio de Cristal) is megcsodálhattuk.
Amikor
már csak egy szűk óra maradt a vonat indulásáig, lassan visszabattyogtunk a
pályaudvarra. Andi ivott egy kávét, majd akárcsak egy reptér esetén, a
beszállást megelőzően csomagátvilágításon kellett átesnünk. Ezt követően
megkerestük a toledói vonat beszállókapuját, majd amikor az megnyílt, csak
akkor engedtek ki minket a peronra. Felszállás előtt természetesen
megörökítettük a lecsapott orrú, nagysebességű vonat mozdonyát, majd
megkerestük a helyeinket.
A
vonat másodpercre pontosan indult, s valósággal keresztülsüvített a kopár
tájon. Végül bő félórás vonatút végén, nemsokkal délután 1 előtt érkeztünk meg Toledo
csodaszép vasútállomására, mely már önmagában kész látnivalóként szolgált. Az
utascsarnok gazdagon díszített, kazettás mennyezetét, csipkés ablakait látva
tátva maradt a szánk.
Az épületet kívülről is érdemes alaposabban szemügyre
venni, mely a különálló óratornyával kiegészülve olyan hatást kelt, mintha egy
mór építészeti stílusokkal ötvözött templom előtt állnánk.
Azt
már előzetesen kinéztem a WikiTravelről, hogy az állomásról az #5 és #61
jelzésű buszokkal lehet eljutni Toledo óvárosába, de mivel szemmel láthatóan
senki sem állt meg a buszmegállóban a vonat utasai közül, hanem gyalogosan
indultak tovább, gondoltuk, csak nem lehet olyan messze a központ.
Így
is lett, gyakorlatilag párszáz méter után előbukkant Toledo történelmi óvárosa,
mely festői környezetben, a Tajo folyó jobb partján, egy kanyarulatban emelkedő
dombra épült.
A rendkívül gazdag történelemmel bíró város i.e. 193-ben került
római fennhatóság alá, akik masszív erődöt építettek itt. A Római Birodalom
bukása után a vizigót királyság fővárosa lett, majd később a mórok kezére
került. A középkorban Toledo a keresztény, muszlim és zsidó kultúra igazi
olvasztótégelyének számított, mely jelentősen hozzájárult a város virágzásához.
Ebben a korban épült a település legfontosabb műemléke, a Katedrális is.
Toledo
óvárosát több irányból is meg lehet közelíteni, mi a Tajo folyó fölött ívelő,
római időkben épült kőhídon (Puente de
Alcántara) át érkeztünk. Felkapaszkodtunk a meredek domboldalba épült
utcákon, majd az első jelentősebb látnivalónál, a Santa Cruz Múzeumnál (Museo de Santa Cruz) megálltunk pihenni
egy kicsit. A csodaszép homlokzattal rendelkező múzeumot egy 16. századi,
reneszánsz stíluselemekkel díszített kórház épületében alakították ki. Gazdag
művészeti gyűjteményei között jónéhány El Greco festmény is található.
Andival
tanakodtunk egy sort, hogy 4 eurós belépőjegy tudatában bemenjünk-e, de végül tettünk
vele egy próbát. Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor a pénztárnál megkaptuk a
két tikettet, de nem kellett fizetni értük semmit. Bevallom, a művészeti
kiállítás nem igazán tett rám mély benyomást, bár már önmagában azért a
pillanatért megérte bejönni, amikor az egyik trombitás puttót ábrázoló festmény
előtt állva Andiból kitört az őszinte vélemény:
- „Ahh,
megint egy újabb zsírgyerek…” – sóhajtott, majd mindkettőnkből kitört a
nevetés.
Miután
dinamikusan végignéztük a tárlatot, a belső udvar hangulatos kerengőjénél
tettünk egy kört, mely az igényesen kifaragott márvány lépcsőjével együtt
mindkettőnk tetszését elnyerte.
Ezt
követően az óváros nyüzsgő főterére, a Plaza
Zocodoverre sétáltunk ki, mely hangzatos nevét a mór időkben itt tartott
piacról kapta. Kértünk egy ingyenes várostérképet a téren lévő
turistainformációs bódéból, majd elkezdtük módszeresen végigjárni a főbb
látnivalókat.
Első
körben Toledo legfőbb látványosságát, a Katedrálist (Catedral Primada Santa María de Toledo) kerestük fel. Az impozáns,
13. századi gótikus katedrálist még 1226-ban, III. Ferdinánd alatt kezdték el
építeni, és laza 267 év alatt sikerült is teljesíteniük ezt a projektet. Ha az
építési vállalkozót nem is dicsérték meg a megkésett átadás miatt, azt el kell
ismerni, a végeredmény valóban önmagáért beszél. Az építkezést átölelő hosszú
időnek köszönhetően több építészeti stílus – többek között Mudejár – is
keveredik a domináns gótikus vonal mellett.
A
katedrális vitathatatlanul Toledo egyik fő jelképe, ennek megfelelően a belépő
sem olcsó, fejenként 10 euróba kerül. Szerencsére gondoltak azokra a
látogatókra is, akik csak egy gyors imára ugranának be, vagy nem tudják
kifizetni a belépőt, így azok a templom hátsó bejáratánál belépve, egy kisebb
szoba nagyságú kis elkerített területen bekukkanthatnak a katedrálisba, viszont
értelemszerűen annak a fő látnivalóiból kimaradnak. Először tévedésből mi is
ide keveredtünk, majd bolyongtunk egy sort, mire sikerült az épületet
megkerülve a túlsó oldalon meglelni a főbejáratot. Beszereztük a jegyeket, majd
az audioguide-ért cserébe le kellett adni az egyikünk fényképes igazolványát
mielőtt beléphettünk a katedrális kapuján.
Az
audioguide rendkívül kimerítő, már-már túlontúl részletes leírást fűzött minden
látnivalóhoz. Ha mindent rendesen végighallgatunk, akkor akár 3-4 órát is lazán
bent lettünk volna, ám mi már egy órát követően kezdtünk megtelni a tömény,
egyházi tartalommal.
A katedrális legszebb részeit viszont tényleg érdemes
közelről szemügyre venni. Ilyen például a díszes Oroszlános kapu (Puerta de los Leones), a gazdagon
faragott kórusülések, melyek ülőkéjére Granada elestének jeleneteit vésték,
vagy a döbbenetes szépségű magasoltár.
Miután bejártuk a főhajó nagyrészét,
tettünk egy kört a kétszintes kerengőnél, majd megpróbáltuk megkeresni a
feljárót a harangtoronyba – sikertelenül.
Miután
visszaszereztem a jogosítványomat az audioguide-ért cserébe, a katedrális
előtti kis térre (Plaza del Ayuntamiento)
vonultunk. Elcsócsáltunk egy almát, majd a térképet bújva kigondoltuk a
következő úticélt. Ha már a katedrális harangtoronya kimaradt, máshonnan
próbáltuk bepótolni a toledói panoráma élményét. Ehhez a kis duplatornyos,
puritán San Ildefonso jezsuita templomot (Iglesia
de los Jesuitas, San Ildefonso) kellett felkerestünk alig pár saroknyira innen,
ahol fejenként 3 euróért felengednek a harangtornyokba, sőt az azokat összekötő
teraszra is.
Eleinte mérgelődtem egy sort, mivel szinte végig viszonylag sűrű
rácsozású dróthálóval csúnyították el az amúgy tökéletes fotós pontokat, de az
egyik toronynál szerencsére hagytak elég nagy lyukat ahhoz, hogy ez ne zavarjon
be a fényképezésnél.
A
kiváló kilátásért mindenképpen megérte feljönni ide.
Ezt
követően a hangulatos kis sikátorokban sétálgattunk, s lépten-nyomon valamilyen
történelmi jelentőségű épületbe botlottunk. Megnéztük kívülről a San
Ildefonsóval szomszédos, 12. századi vizigót templomot (Iglesia de San Román), elhaladtunk a 11. században alapított Santo
Domingo ciszterci kolostor mellett, majd lekanyarodtunk az óváros keleti
csücskében található, Aragóniai II. Ferdinánd és Kasztíliai Izabella által
1504-ben építtetett kolostorhoz (Monasterio
de San Juan de los Reyes), mellyel a portugálok fölött aratott, 1476-os
torói győzelemnek akartak emléket állítani.
Hogy egy háborús diadal ürügyén
miért éppen egy kolostor húztak föl, mondjuk egy emlékmű helyett, az
valószínűleg Izabelláék titka marad.
Megpihenünk
egy kicsit a kolostornál, majd a Calle de
los Reyes Católicos mentén haladva a város legnagyobb, s egyben legrégebbi
zsinagógáját (Sinagoga de Santa María La
Blanca) kerestük fel. Az írásos emlékek alapján 1180-ben emelt zsinagóga
európai viszonylatban is az egyik legrégibbnek számít, ami már csak azért is
ironikus, mivel az épület jelenleg a katolikus egyház gondozásában áll és
múzeumként funkcionál.
Mivel viszont az útikönyv is jókat írt róla, gondoltuk,
a fejenként 3 eurós belépő ellenére szétnézünk bent. Milyen jól tettük! A
csodálatosan felújított, Mudéjar stílusú, díszesen faragott boltíves
oszlopokkal teli belső tér önmagában megérte a belépő árát, és akkor még nem
szóltunk a szép kagylós freskókról és a falakat díszítő kézimunkákról.
Folytatva
a városnézést elhaladtunk a világhírű, görög származású festő, El Greco Múzeuma
(Museo del Greco) előtt, aki sokáig
itt alkotott Toledoban, s több híres itteni alkotás fűződik a nevéhez. Múzeum
helyett már legszívesebben beültünk volna valahova egy sörre pihenni egy kicsit,
de a helyről, amit végül választottunk, 10 perc várakozás után eljöttünk, mivel
a pincér egyszer sem bagózott oda felénk. Pár utcával odébb kompenzáltuk
magunkat egy kis helyi édességgel, és megkóstoltuk a toledói
marcipánkülönlegességet (mazapan),
ami még Andinak is ízlett.
Közben
azért fél szemmel nézegettük a sörözőket, kávézókat is, ám mivel a
legközpontibb, legzsúfoltabb és legturistásabb helyeket inkább kerültünk volna,
egyelőre maradtunk a sétánál. Így aztán felbattyogtunk az I. Károly által
építtetett, négyzet alakú, erődítményszerű palotához, az Alcázarhoz, de azt már zárva találtuk.
Toledoval
kapcsolatban már csak egy hely maradt, amit semmiképpen sem szerettem volna
kihagyni – az óváros látképét a lemenő nap fényében, a Tajo folyó túlpartján
magasodó dombról. Első ránézésre nem tűnt ez egy vészesen hosszú sétának, így
az egésznapos gyaloglás után, még a sajgó lábammal is (igen, hiba volt
vadonatúj cipőben jönni) is lazán bevállaltam. Andi nem igazán lelkesedett az
extra kitérőért, főleg, hogy közben egy meredek dombot is meg kellett mászni,
de végül beadta a derekát. A gondok ott kezdődtek, hogy az Alcázarból
közvetlenül az autóút járda nélküli szélén jöttünk le a szerpentines
domboldalban, ám hamar kiderült, hogy akármennyire is le akartuk vágni az utat,
így nagyjából kétszer annyi időbe telt egyáltalán átkelni a hídon, mintha az
óvároson keresztül, a gyalogos úton jövünk. Ezután jöhetett a túlparton a
meredek domboldalban kanyargó szerpentinek mentén történő végeláthatatlanul
hosszú trappolás, melynek már egyharmadánál a pokolba kívántam az ötletet, s
hagytam volna az egészet a fenébe. Andi csak egy „én megmondtam előre” pillantást
vetett hátra a szenvedő arcomra, s elszántan menetelt tovább, egy rossz szót
sem szólva. Ráadásul közben a város felénk lévő része kezdett lassan, de
biztosan árnyékba vonulni, ami tovább rontotta a fejemben megkomponált,
tökéletes kép megvalósulásának lehetőségét.
Végül
nagy nehezen felküzdöttük magunkat a dombtetőre, ahol az egyik kiszélesített
kanyar mellől nagyszerű panoráma tárult a szemünk elé.
Itt aztán leültünkpihenni egy kicsit és élveztük a fantasztikus kilátást. Nem mi voltunk az egyetlenek,
akik kocsival, kisvonattal vagy gyalogosan feljöttek ide a szuper kilátás
kedvéért – emberek tucatjai jöttek-mentek, pózoltak, fotóztak itt a
nemmindennapi látképpel.
Miután én is kifényképeztem magam, felvetettem
Andinak, hogy visszafelé akár mi is mehetnénk vissza azzal a városnézős,
gurulós („dotto”) kisvonattal, de ő csak legyintett, hogy fölösleges. Alighogy
ezt megbeszéltük, hatalmas pukkanás hallatszik mögöttünk – az utasokkal
zsúfolásig megtelt kisvonat sofőrje elnézte az útszéli padkát, és véletlenül
úgy hajtott neki teljes lendülettel, hogy ki is durrant az egyik kereke. Összes
utas le, sofőr néz nagy szemekkel, vakarja a fejét, mi lesz itt. Egyhamar nem
indulnak tovább, annyi szent. Még jó, hogy Andival megbeszéltük, hogy lefelé
gyorsabban megjárjuk az utat. Hát, náluk biztosan gyorsabban!
Mire
visszaértünk az óvárosba, már szinte teljesen besötétedett. Eleinte próbáltuk
az egyik helyi kézműves söröket (Domus
Craft Beer) felszolgáló helyet megkeresni, ami mellett még délután
sétáltunk el, de hosszas bolyongás után sem találtunk rá. Így végül a kívülről
szimpatikusnak tűnő Palencia de Lara
Tapas Bar mellett döntöttünk, mely egy fokkal elegánsabb étterem volt, mint
amire eleinte számítottunk. Bár már este 8 körül jártunk, rajtunk és az üdvözlő
pincéren kívül egy lélek sem volt itt, viszont már semmi pénzért nem folytattuk
volna a keresgélést, így végül maradtunk. A pincér kedvesen érdeklődött, hogy
vacsorázni is szeretnénk, vagy inkább csak tapast fogyasztanánk. Mivel utóbbi
mellé tettük le a voksunkat, a bárral szemközti tapasozó helyiségben kaptunk
asztalt, szemben a vacsoravendégek részére fenntartott, ultraelegáns belső
szobával, de ezt egy pillanatig nem bántuk. Meleg és hideg tapasok közül
választhattunk, s a guszta kínálatból végül a sajtkrémmel és sültpaprika
krémmel felszolgált, gombával töltött szarvashúst, valamint
Machego-sajtszósszal készült bébitintahal és rákfalatokat rendeltünk, melyhez
Andi sangríát, míg én egy pohár San Miguel sört kértem.
Bár
degeszre nem ettünk magunkat a falatnyi tapasokkal, nem is ez volt a cél.
Ellenben kiváló hangulatban, finom fogásokkal zárhattunk ez a kis toledói
kirándulást, így a vacsorát követően elégedetten indulhattunk vissza a
vonatállomás felé. Útközben desszert gyanánt elrágcsáltunk még néhány rúdnyi
csokis churrost, miközben belefutottunk egy ütemesen dob- és trombitaszóra
menetelő, díszegyenruhás felvonulásba. Szerencsére még épp időben elő tudtuk
kapni a fényképezőgépeinket, hogy megörökítsük őket az utókornak.
Innen
aztán szépen kényelmesen folytattuk a sétánkat az állomásig, lassan hátrahagyva
Toldeo éjszakai fényekben úszó óvárosát.
A
vonatunk vissza Madridba 21.30-kor indult, s félórával előtte már megnyitották
a beszállókaput. Akárcsak Madridban, itt egy kicsi, vidéki vasútállomáson is
reptérekéhez hasonlító, biztonsági átvilágítást és szigorú előzetes
jegyellenőrzést követően lehet egyáltalán a peronra kijutni.
Ahogy
suhantunk vissza a spanyol főváros felé, Andi nekem szegezte az igencsak
időszerű kérdést:
- „Mikorra
kell kiérnünk a reptérre?”
Arra
emlékeztem, hogy egy relatíve kora reggeli géppel repülünk vissza Pestre, de
bevallom még magam is meglepődtem, amikor megnézve az online beszállókártyát a
fájdalmasan korai, 6.10-es időpont virított az indulás mellett.
- „Ajjaj...”
Mivel
Andinak ezúttal volt feladott poggyásza, nem tudjuk megspórolni a check-in
pultokhoz való sorbanállást, ami azt jelentette, hogy nagyjából két órával
indulás előtt, azaz hajnali 4 körül már illett volna kiérnünk a reptérre úgy,
hogy eleve legjobb esetben is csak éjjel 11 körül jutunk vissza a szállásra. Ennek
fényében Andival gyorsan végigvettünk az opcióinkat.
- Visszamegyünk a szállásra, összepakolunk,
lefürdünk, majd alszunk 2,5-3 órát, majd hajnali 3 körül kitaxizunk a
reptérre. - Visszamegyünk a szállásra, összepakolunk,
lefürdünk, majd gyakorlatilag szedhetjük is a sátorfánkat, ha a 1.30 körül
induló utolsó metróval ki akarunk jutni a reptérre. (Mivel az első metró
később indul, mint ahogy a gépünk, így az az opció értelemszerűen nem
játszott.)
A
taxizós variáció minimum 30-40 eurós többletkiadást jelentett pár órányi
alvásért cserébe, míg az utolsó metrós opció mindössze egy 3 eurós kiegészítő
jegyre kellett volna beruháznunk Andinak, miközben kialvatlanul, hullafáradtan
kell csöveznünk bő két órát egy reptéren, amíg egyáltalán a csomagjainkat
feladhatjuk.
Finoman
szólva egyik opció sem tűnt egy kifejezett leányálomnak, de végül a pro és
kontrákat figyelembe vége a metrónál maradtunk.
Éjjel
10-kor gördültünk be a Madrid Atocha vasútállomásra, ahol
gyorsan átnyargaltunk a metróra, remélve, hogy a Cuatro Caminos megállónál lévő boltok közül egyet talán nyitva találunk ilyen
kései órán is.
A
szerencse – Carrefour képében – végül már ránk kacsintott, és 0-24 órás
nyitvatartással lehetővé tette, hogy beszerezzük a reggelinket. Ez nagy
megkönnyebbülésnek számított, s biztos kaja birtokában egy fokkal nyugodtabban
állhattunk a borzasztónak ígérkező éjszakázás elébe.
Visszaérve
a szállásra összepakoltuk a cuccainkat, lefürödtünk, majd fennmaradó szűk órát
Andi olvasással, én pedig csendespihenővel töltöttem. Még szerencse, hogy nem
most akartam kipihenni a fárasztó napot, mivel éjfél után nem sokkal újabb
megkésett vendégsereg érkezett, akik közel negyedórán keresztül döngették a
kapucsengőt, mintha az életük múlott volna rajta. Az alvó vendégek közül valaki
végül megelégelte a katonás ébresztőt, és beengedte az új jövevényeket – két
ázsiai leányzót. Állítólag késett a gépük, ezért értek ide éjnek évadján.
Mivel
viszont így sem is tudták átvenni a szobájukat, bekéredzkedtek a miénkbe,
amikor éppen cuccoltunk kifelé. Hát, én a magam részéről előbb aludnék a
konyhai pamlagon, mint valaki más ágyában, percekkel azután, hogy elhagyták a
szobát, de ők tudják.
5. nap – Indulás haza (2019.
március 31.)
A
szállásadónak azért megírtuk, hogy éjjel 1 körül kicsekkoltunk, arra az esetre,
ha a lányok valami kárt tennének a szobában, ne minket terheljen a felelősség,
majd kibaktattunk a Nuevos Ministerios metróállomásra.
A sok kijáratból már csak egy maradt nyitva, de azt szerencsére hamar megtaláltuk.
Gyorsan beszereztük a plusz jegyet Andinak, úgyhogy még az utolsó előtti metrót
is sikerült elérni.
Éjjel
2 körül kiértünk a reptérre, ahol láthatóan nem mi voltunk az egyetlenek, akik
kényszerűségből a hotelszoba kényelmét a Barajas utastermináljának
műanyagszékeire cserélték, osztozva az értékes alvóhelyen néhány
hajléktalannal. Márpedig az emberek, minden talpalatnyi szabad területet
igyekeztek kisajátítani, ahol álomra hajthatják a fejüket, így például a check-in
pultok előtti Burger King és Subway gyorséttermi asztalait, sőt pultjait is. A
jövőbeli vendégek nem is sejtik, hogy ahol napközben a szendvicseik készülnek,
éjszakánként pisiszagú hajléktalanok hajtják álomra a fejüket. Egészen
szürreális összekép, annyi szent.
Mimeg sem próbálkoztunk már az alvással – míg én a napi történéseket jegyeztem fel
Evernoteba, Andi a kötelező céges online tréningjeit csinálgatta. Negyed 5
körül végül megnyíltak a check-in pultok, úgyhogy végigálltuk az odáig kígyózó
sorokat, majd átverekedtük magunkat a későbbi beszállókapunkig.
A
Ryanair járatunk 6.10-es indulása ugyan csúszott egy minimálisat, de ez már nem
igazán befolyásolt semmit sem. Beszállást követően, hullafáradtan elfoglaltuk a
helyeinket a repülőgép két ellentétes végében, miután Andinak 1A ülést adta a
rendszer, míg én korábban a 30A-t foglaltam be magamnak. Miután elértük az
utazómagasságot, szépen-lassan álomba szenderültem, s csak akkor ébredtem fel,
amikor már a Balaton fölött jártunk. Végül délelőtt negyed 10 körül landoltunk
Budapesten.
Ennél
jobb utazással aligha indulhatott volna számunkra a 2019-es év! Sikerült egy nyűgnek
induló, kötelező céges utat egy szuper, hosszúhétvégés közös programmá
nyújtani, miközben egy mindkettőnk számára érdekes világvárost fedezhettünk
fel. Madrid már jó ideje izgatta a fantáziánkat, úgyhogy nagyon örülök, hogy
végre együtt is sikerült eljutnunk ide. Bár a spanyol főváros nem rendelkezik
egy olyan emblematikus jelképpel, mint amilyen Barcelonának a Sagrada Família,
ez semmit sem von le az értékéből. Az egész város döbbenetesen szépen helyre
van állítva, karban van tartva, mintha minden épületet éppen most renováltak
volna. Nem győztünk ámuldozni a szebbnél szebb épületegyütteseken, miközben
szinte minden kerület, városrész tudott valami újat, meglepőt mutatni. Madrid
egész hangulata magával ragadó, kezdve az óváros díszesen festett, csempeszerű
utcatáblától, a királyi palota és a Bourbon-negyed eleganciáján át a Palacio de
Communicaciones fenséges látványáig. Jó érzés, hogy a saját szemünkkel
győzödhettünk meg arról, hogy Madrid nem véletlenül számít örök klasszikusnak,
ahova mindig van miért visszatérni. Ahogy mondtam is Andinak, sose búslakodjon
máskor, ha ide küldik céges rendezvényre, én bármikor szívesen utána jövök, s
újabb szeletét ismerhetjük meg a spanyol fővárosnak.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: