Madeira, avagy egy kis Új-Zéland és Hawaii Európában

Madeira szigete régóta a bakancslistánkon volt, de az utóbbi években egy-egy hosszabb szabadság alkalmával mindig távolabbi célpontot választottunk. Zsana még a nászutunk választásakor is felvetette mint ötletet, de Ábel úgy gondolta: "Madeirára kisgyerekkel is bármikor el lehet jönni". Nos, ez az apropó szerencsére hamar elérkezett: immár hármasban a kis pocaklakóval kerestünk valami célpontot és pont kapóra jött, hogy épp ide találtunk olcsó repülőjegyet a TAP légitársasággal. A program tervezésekor számoltunk persze azzal, hogy négy hónapos várandósan Zsana már valószínűleg nem bírja a túlzott túratempót, ezért pihenésekkel dúsított 10 napot szántunk a szigetre.
Nem bántuk meg: Madeira még egy hozzánk hasonló világlátott utazó páros számára is fantasztikus élmény, tele meglepetésekkel. Nászút gyanánt is jó szívvel ajánljuk bárkinek :)

Egy hosszabb lisszaboni átszállás után, késő éjjel érkeztünk meg Funchalba a Cristiano Ronaldo reptérre. Igen, a híres focista Madeiráról származik, ahol ennek tiszteletére a repülőterük az ő nevét vette fel. És nemcsak névadójáról, hanem arról is nevezetes, hogy az egykor a világ egyik legveszélyesebb reptere volt a rövid kifutópálya miatt. Azóta viszont immáron meghosszabbítva, sok-sok betonoszlopon benyúlik az óceán felé - ez is egy látványosság.
Az éjszakai érkezés miatt csak reggel szembesültünk vele, hogy már a szobánk teraszáról milyen gyönyörű panoráma tárult elénk az óceánra és a sziklákra és látnivalókban pedig összességében sem volt hiány.

Az első napunkat városnézéssel töltöttük Funchalban. Megnéztük a kikötőt, a katedrálist, séta közben egy nagyon helyes kis parkba is belebotlottunk, telis-tele virágokkal. A hegyre felvonóval, Monte kisvárosa felé vettük az irányt. Szebbnél szebb virágok között besétáltuk a Monte Palace Tropical Gardent (az egyik botanikus kert), felsétáltunk a Miasszonyunk templomhoz, ahol IV. Károly, az utolsó magyar király nyugszik. A toboganon (fatalpú szánkó) hegyről lecsúszást inkább csak néztük, de nem próbáltuk ki - de már a látvány is vicces volt. Ebédre lent a városban megkóstoltuk a helyi kenyér specialitást a bolo da caco-t (kör formájú lepénykenyér) és az új energiával töltve a Zona velha, bohém negyed színes ajtóit is szemügyre vettük. A gyümölcspiacon pedig érdeklődve szemléltük a különlegesnél különlegesebb helyi gyümölcsöket.

Egy pihenős, autós városlátogató napon végigjártuk a sziget északi oldalának kisvárosait. São Vicente, Ponta Delgada, Seixal és Porto Moniz voltak a célpont. Szezon előtt igazán sok turista sehol nem volt, mindenhol élvezhettük a nyugodt hangulatot. Seixalban pihentünk a fekete homokos strandon, Porto Monizban megnéztük a temészetes strandmedencéket, amiket az óceán tölt fel vizével. A vízbe pedig nemcsak azért nem mentünk be, mert nem vittünk fürdőruhát, hanem mert nem voltunk annyira bátrak, hogy a kb. 16 fokos vízbe bemerészkedjünk. Santanában a földig érő nádtetős házakat is megnéztük egyik túránk után és végre beszereztük a már régóta vágyott különleges madeirai gyümölcsöket.

A déli kisvárosok sem maradhattak ki Paul do Mar, Jardim do Mar, Ponta do Sol, Ribeira Brava, Santa Cruz, strandolás Calhetában (ha a fekete homok máshol nem lett volna elég jó, itt egy kis Afrikából hozott homokon süttetheted magad). A kedvencünk Jardim do Mar volt, ahol a tengerparton a sziklafalat bámulva pont olyan érzésünk volt, hogy ez a hely akár Hawaii-on is lehetne.

Madeira egyértelműen a túrázók paradicsoma, szerintünk éveket el lehet itt úgy tölteni, hogy ne járd végig kétszer ugyanazt a túraútvonalat. Bár a sziget alig 20km széles, a domborzatról sokat elmond hogy a természetesen tengerszinten levő tengerpartok mellett 1800m feletti csúcsok is vannak  középen.

Az első túránk a Szent Lőrinc-félszigetre vezetett. Csodaszép napos, de szeles időben vágtunk neki a túrának. A kicsit holdbéli táj már az első lépések után az új-zélandi Tongariro Nemzeti Parkra emlékeztetett minket, amire azóta is mint egyik legszebb túránkra emlékezünk vissza. A kicsit kopár táj, sárga, barna és zöld színei a hatalmas óceánba vesző sziklafalakkal rengeteg megállót ígértek, alig győztünk fotózni. A sok fotólehetőség pedig egyúttal jó kismama pihenőnek is bizonyult. Ezek közül az alábbival tudattuk a nagyvilággal, hogy Zsana a negyedik hónapba lépett és így már a nagyközönség is megtudhatja: kisbabánk lesz.

A sziget nagy részén már alagutakkal sűrűn tűzdelt jól kiépített úthálózat van, de az északi részeken még találunk szép kis szerpentines szakaszokat. Északnyugati irányból közelítve a Pico Ruivo felé vezető út például pont ilyen. Hálát adtunk az égnek, hogy nem kaptunk nagyobb (szélesebb) autót és így mindenhol elfértünk, persze közben végig erősen szurkoltunk, hogy jobb, ha sehol nem jön szembe senki.

A Pico Ruivo (a sziget legnagyobb) csúcsának meghódításához nyakig a felhőkben és 6 fokban vágtunk neki. Már az 1600 méter magasan lévő parkolóban felhőbe burkolózott minden, de azért vártuk a csodát, hogy hátha mire felérünk a csúcsra a felhők felett kisüt majd a nap. Felfelé haladva nem változott semmi, végig a felhőkben sétálva haladtunk, mely így kicsit földöntúli hangulatot kölcsönzött a tájnak. A mordori táj a csúcsra érve sem változott, ott is sűrű felhőbe burkolózott minden. Állítólag az év legtöbb napján ez a látvány fogadja az embert, de mi kitartóan vártunk - elvégre Milford Sound-nál Új Zélandon is kifogtuk a ritka napok egyikét amikor sütött a nap. Közben megfőztük a jetboil ebédünket és a végére már a nap is előbújt a felhők mögül. A türelmes várakozás jutalmaként (ami kb. 2 óra volt) néha a völgyet is megpillanthattuk, de zavartalan panorámában sajnos nem volt részünk.

A madeirai túrák között érdekességnek számítanak a "levadaák", amik vízelvezető árkok és mellettük nagyon sok túraútvonalat építettek ki. Előnyük, hogy az alacsony kiépített lejtés miatt gyakorlatilag észrevétlenül lehet nagy szintemelkedéseket sétálni, bár a levadákhoz általában odajutni nem könnyű menet. Ha viszont már mellettük visz az utad, nem kell aggódni a szintemelkedés miatt. A levada túrák közül az egyik legnépszerűbbre esett elsőre a választásunk, a 25 Fontes (25 forrás) túrára. A levada rész elérését egy meredek lefelé ereszkedés előzte meg. A levada mellett pedig sok helyen igencsak vékony és csúszós peremen egyensúlyoztunk, de megérte, a túra végén a vízesés alatt élvezhettük a látványt és a friss meleg (ismét jetboilban készül) ebédünket amit sok sóvárgó, hideg szendvicset evő szempár volt kénytelen végignézni.

Mivel Zsanának minden második napon jól esett a pihenés, így a többi, kismamaként már megerőltetőbbnek ígérkező túra helyett egy könnyű levada sétát, a Balcoes-t választottuk még. A látvány bizonyította, hogy a szépség eléréséhez nem mindig vezet fáradtságos út.

Madeira második legmagasabb csúcsára a Pico do Arieiro-ra, pedig gyönyörű tiszta, napsütéses időben autóztunk fel. Köszönhetően annak, hogy egy NATO radarállomást telepítettek a csúcsra, autóval is jól megközelíthető. A teljes körpanoráma most szerencsére összejött, lenyűgöző volt, bőven kárpótolt minket a Pico Ruivon elmaradt élményért. A két csúcsot egy nehezebb túraútvonal köti össze, mi ezt már nem vállaltuk be, helyette viszont a "panoráma főzés" természetesen itt sem maradhatott el, nagyon adta magát a helyszín. A szélmentes helyszín megtalálása azért kisebb kihívást jelentett, hiszen az 50-80km-es széllökések szinte állandóak voltak aznap.

Mindenhol kötelezőnek írják a Cabo da Girao kilátópont meglátogatását, így mi sem hagytuk ki. Nem mindennapi érzés úgy állni egy üvegpadlón, hogy közben alattad több, mint 500 métere mély szakadék tátong, ami Európa legmagasabb tengerparti sziklafala. De ami még jobban tetszett az a kilátás, az ahogy az óceán felé tornyosulnak a hatalmas sziklák. Nem hiába mondják, hogy nem lehet betelni a látvánnyal, így jó turisták lévén meg is éheztünk. :)





Egy kis gyors kajáldában, felfedeztük a helyi specialitást a "prego especial"t, azaz a steak húsos bolo da caco szendvicset (hogy mi is ez pontosan, arról lentebb írunk még). Mivel nincsenek csúcsok völgyek nélkül (mint ahogy Ábel kedvenc világlátott merinói pulcsijának felirata is hirdeti), így a kilátó után a Nuns Valley felé vettük az irányt. Egy kávézó teraszán hosszan élveztük a völgy pazar látványát, körben a magas hegycsúcsokkal.

A szigetet bejárva néhol olyan érzésünk volt, mintha Új-Zélandon lennénk, a Szent Lőrinc-félsziget kicsit holdbéli tája sokban hasonlított a Tongariro Nemzeti Parkra, a tengerpart menti magas sziklafalak abuja zöld növényzettel és virágokkal pedig sokszor Hawaii-t idézték. Így a sziget nekünk egy kicsit Hawaii és Új-Zéland ötvözete volt, de nagy szerencsénkre mindkettőnél sokkal közelebb van Magyarországhoz.

A végén pedig a gasztro vonal sem maradhat el tőlünk :)

Tenger, óceán mellett ahol csak van lehetőségünk a tengeri ételekre voksolunk, most sem tettük másként, de azért teszteltünk egy-egy húsos specialitást is.

Kör alakú, lapos kenyér. Az utcán street foodként érdemes kipróbálni, mindenfélével megtöltik (bacon, kolbász) és összesütik.

Vékony marha steak husi, sonka, sajt, tükörtojás, (esetleg bacon) és zöldségek (saláta és paradicsom). Mindez bolo da caco-ba töltve nagyszerű szendvics. Néhol finom házi öntet is párosult a már egyébként is fantasztikus ízekhez. Hatalmas adag, garantáltan nem maradsz utána éhes.

Régi jó ismerős már Portugáliából, egyszerűen nem lehet megunni a ropogós leveles tésztába töltött vaníliás tojásos krémet. Amilyen egyszerű, olyan finom. Otthon is érdemes kipróbálni, tényleg egyszerű és mindenkinek ízleni fog. Apró mellékhatása, hogy kalória számolgatással fogyasztva enyhe  lefolyású szívinfarktust okoz.

Elég sok különleges gyümölcsöt sikerült már megkóstolni is, melyeket sokszor visszasírunk itthon, de itt eddig teljesen ismeretlen újdonságokra bukkantunk.

Ananász-banán, vagy más néven "monstera deliciosa" - egyértelműen a legfurcsább gyümölcs névvel illetném, amit eddig láttunk. A filodendron (vagy könnyezőpálma) termése ez az első majd második ránézésre is érdekesen kinéző finomság. Először azt sem tudtuk, hogy érett-e már egyáltalán, amit vettünk, így youtube videókból okosodtunk. Nagyon nem volt érett, haza kellett hoznunk és a kukoricacső méretű gyümölcs elpusztítása 5 napba tellett. No nem azért, mert annyira rossz volt, sőt isteni finom, hanem ilyen tempóban érik meg. Minden nap csak egy kicsit ehettünk az ízében ananászt-banánt és epret is mixelő gyümölcsből. Aki mohóbb és az éretlen részt eszi az állítólag szörnyű kínokat él meg. Innen a spanyol neve is: az "ízletes szörnyeteg". Kár, hogy itthon nem lehet kapni, nagy fogyasztói lennénk.

Ránézésre, mint egy mini banán, de ha kettévágod a belseje már egyértelműen maracujára emlékeztet a sok kis maggal. Az íze is egyértelműen a maracujára hasonlít, bár ez esetben a sima verziója szerintünk finomabb.

A tamarillo vagy paradicsomfa termése egy kicsi piros paradicsomra hasonlító gyümölcs, mely ízében inkább üde és egy kicsit fanyar, mint édes és egyáltalán nem hasonlít a paradicsomra.

Ezek mellett persze mindenhol fellelhető az ananász, maracuja, papaya és a banán számtalan fajtája.