Luxemburg
Előzmények
BENELUX. Érdekes belegondolni, hogy immár 9
esztendeje annak, hogy először eljutottam a Benelux-államok egyikébe,
Hollandiába. Ha már ott jártam, maradtam is félévre, mégpedig egy örökké
emlékezetes ERASMUS-félév keretében. Az amszterdami szemeszter páratlan
lehetőségeket kínált az utazásra, hiszen Nyugat-Európának az a része addig soha
nem látott közelségbe került. Természetesen az első „külföldi” utak egyike a
szomszédos Belgiumba vezetett. Antwerpen és Brugge felfedezése után néhány
héttel később már Brüsszel volt a porondon, úgyhogy rövid időn belül Belgiumból
is elég kimerítő ízelítőt kaptam. Már csak a „LUX” része hiányzott a
történetnek, de a képzeletbeli európai utazási puzzle-öm ezen elemére még
jócskán várni kellett. Időközben megfordultam szinte az összes nagyobb európai
országban, de valahogy Luxemburg mindig kiesett a tervekből.
Az utóbbi években lényegesen javított egy lehetségesluxemburgi kirándulás esélyén, hogy unokatesóm, Matyi véglegesen a külhoni
életet választotta, s nyugat-németországi Rajna-vidék-Pfalz tartományban
telepedett le – mely nem mellékesen Luxemburggal határos. Mivel sajnos a
legjobb esetben is csak évente 1-2-szer tudunk találkozni, gondoltam idén jó
lenne meglátogatni kint és együtt tölteni néhány napot. Matyi nagyon örült az
ötletnek, itthonról amúgy sem akadt eddig túl sok látogatója, úgyhogy rövid
egyeztetés után végül le is fixáltuk az időpontot, s lefoglaltam a repjegyet
novemberre.
Pont kapóra jött, hogy a Wizz Air egészen december
közepéig meghosszabbította a kicsiny Frankfurt
Hahn reptérre közlekedő járatát, ami történetesen a legközelebb található
Matyi jelenlegi lakhelyéhez, Trierhez.
Tehát alig három héttel a koszovói út után újból
készülődhettem egy nagyobb kirándulásra.
1. Nap –
Érkezés Trierbe (2017. november 11.)
Furcsa volt egyedül készülődni az útra. Annyira
megszoktam, ha utazom valahova, Andival együtt megyünk, hogy most kifejezetten
szomorú voltam, hogy nem tart velem. Jött volna persze ő szívesen, viszont az
év eleji munkahelyváltás miatt kevesebb szabiból gazdálkodhatott, mint én. Hogy
ne legyen egyedül a hétvégén, hazament meglátogatni szüleit Berénybe, míg én megkértem
Apát, hogy vigyen ki a reptérre.
Délután fél egyre irányoztuk elő az indulást. 11
körül hívott Anya, hogy ha szeretnék még enni az út előtt, szívesen látnak
ebédre is, sőt Móniék is ott lesznek. Örömmel elfogadtam az invitálást, úgyhogy
összeszedtem a cókmókomat és átmentem hozzájuk egy kicsit korábban.
Beszélgettünk még egy kicsit, majd elbúcsúztam tőlük, s Apával a reptér felé
vettük az útirányt.
A gépem 14.50-kor indult. Sajnos nem sok hasznát
vettem a külön díj fejében váltott ablak melletti helyemnek, mivel szinte
azonnal belerepültünk a felhőkbe. Az út nagyjából bő másfél óra lehetett, de
már 25 perccel landolás előtt elkezdtünk ereszkedni. A verőfényes napsütéses 10
ezer méterről tehát újra belesüllyedtünk a tömör felhőtengerbe, s magasság folyamatos
csökkenésével sem akart előbukkanni a táj. Amikor már érezhetően a landolás
utolsó fázisába kerültünk, még mindig tejfehér ködben úsztunk, gyakorlatilag a
gép szárnyának a végét is alig lehetett látni. Csak akkor láttam meg a földet,
amikor már konkréten gurultunk rajta.
A kicsiny Frankfurt
Hahn reptéren hűvös, sűrű, ködszerű esődara fogadott minket. Gyorsan
kikeveredtem a terminál előterébe, ahol Matyi már vigyorogva várt rám. Jó volt
újra látni.
Kimentünk a parkolóba, ahol már kerestem volna a
szememmel a régi piros Corolláját, de meglepetésemre egy alig néhány éves,
fekete Ford Fiesta előtt állt meg.
-
„Ez a tied? Nahát, micsoda upgrade!” –
lelkendeztem, mire Matyi bólintott.
Trierig nagyjából egy óra lehetett az út. Ezalatt
alaposan kiveséztük a nőügyeket, a munkahelyi történéseket, magánéleti
dolgokat, egészségügyi bajokat. Hát, volt mit kibeszélni.
Este fél nyolc körül érkeztünk meg Trierbe.
Matyi a vasútállomástól néhány utcányira, egy újépítésű társasházban lakott,
ahol egy kis 26 négyzetméteres, egyszobás lakást bérelt. Nagyon kis takaros
kuckó volt, egy személyre tökéletes, s látszott, hogy Matyi szépen rendben is
tartja.
Érkezésem örömére bontottunk egy-egy doboz sört.
-
„Te, Matyi, ez alkoholmentes?!” – néztem
rá elkerekedett szemekkel, ahogy az „alkoholfrei” felirattal díszített dobozt
forgatgattam.
-
„Ja, igen, elfelejtettem mondani, mostanában hanyagolom
az alkoholt.”
Amilyen borzasztónak ígérkezett az alkoholmentes sörélmény,
a 0,0%-os Bitburger legalább olyan kellemes csalódásnak bizonyult. Az íze
alapján meg nem mondtam volna a különbséget egy normál sörtől, sőt még azt is
megkockáztatom, kifejezetten ízlett.
Elkortyoltuk a sört, majd besétáltunk a városba.
Elhaladtunk a kissé szokatlan építészeti stílusú Konstantin-bazilika mellett, majd sétálóutcákkal beszőtt óvárosban
járkáltunk. Kiérve a Fő térre (Hauptmarkt)
már végképp megbizonyosodhattam róla, milyen szép város is Trier, alig vártam,
hogy holnap alaposan felfedezzük.
Matyi viccesen meg is jegyezte, hogy bár másfél éve
él itt, sok épületről, látnivalóról még a mai napig nem tud sok mindent,
úgyhogy rá is ráfér, hogy turistáskodjon egy kicsit a saját városában.
Elsétáltunk az egykori római kori kapuig, a Porta Nigráig, majd vacsora gyanánt
betértünk egy Pizza Hut-ba.
Eltartott egy ideig, míg megérkezett az általunk
rendelt, sonkás, gombás pizza, melynek még peremébe is sajt volt töltve, de
határozottan megérte a várakozást. Még úgy is csak a kétharmadát tudtuk megenni,
hogy eleve elfeleztük az egészet, de így legalább megvolt a holnapi reggelink
is.
Hazaérve a lakásba mindenféle vicces sorozatot - Family Guy és The Good Place – néztünk, utóbbit én ajánlottam Matyinak.
Amikor már későre járt, választhattam a kétféle alvóhely
opcióból – kihajtható kanapé vagy egy matrac. Végül a kanapé lett a befutó,
amihez aztán Matyi hozzátette, hogy rém kényelmetlen, mivel van egy hosszú
szakadék az összeillesztésnél. Oh, mi az nekem az otthoni ágy után.
Mindenesetre Matyi – mint valami gondoskodó apuka – megpróbálta egy fölös
takaróval kitömni a valóban jelentős rést, így nagyjából lapos felületen
alhattam.
-
„Nem zavar, ha beteszek valami filmet
elalváshoz? Csak így tudok elaludni.” – kérdezte Matyi.
-
„Most viccelsz? Hát, jó, csak ne Family Guyt,
mert azon még félálomban is röhögni fogok.”
-
„Hát, akkor mi legyen…mi legyen…a Terminál
megfelel?”
-
„Tökéletes! Jó éjt!”
2. Nap –
Trier (2017. november 12.)
Amikor reggel felébredtem, Matyi már javában a valamilyen
lövöldözős játékot tolt a számítógép előtt ülve. Ahogy összeszedtem magam,
felöltöztem, majd egy Family Guy epizód alatt komótosan megreggeliztünk. Sietni
nem kellett sehova, ugyanis kint úgy szakadt az eső, mintha a dézsából öntenék,
s minden előrejelzés konstans felhőszakadást írt a mai napra.
Délután kettőig nagyjából sorozatokat nézegettünk,
majd amikor az eső enyhülni kezdett, elhatároztuk, hogy így vagy úgy, akkor is
elmegyünk várost nézni.
Először a lakással szemben lévő, szőlőtőkékkel borított
domboldalra, a Petrisbergre sétáltunk
fel, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a városra, majd a tegnapi útvonalon bebattyogtunk
a központba.
Az első megálló a Konstantin-bazilika (Konstantinbasilika), más néven Aula Palatina volt, mely szokatlanul puritán,
toronymentes megjelenéséből ítélve végképp nem gondoltam volna, milyen páratlan
történelmi jelentőséggel bír.
Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított
templom aulájában a világ legnagyobb, egyben fennmaradt római kori tróntermét
találjuk. Az I. Constantinus római császár részére épített, 4. századi palota
tróntermében egykor korszerű padlófűtés biztosította az uralkodói kényelmet, ám
az évszázadok során a csodálatos épületet lerombolták, majd ami az Aula
Palatina trónterméből megmaradt, beleépítették a későbbi érseki palotába.
A bazilika tőszomszédságában a rokokó építészet egyik
legszebb példájának tartott, stukkókkal díszített homlokzatú, bugyi rózsaszín Választófejedelmi
palota (Kurfürstliches Palais) terül
el, melyhez elegáns kert (Palastgarten)
is tartozik.
Ahogy keresztülsétáltunk a kerten, az 1877-ben
alapított Rajnai Regionális Múzeumba (Rheinisches
Landesmuseum) botlottunk, mely mögött a római kori Császári fürdő (Kaiserthermen) maradványai magasodnak.
Ebből a néhány, magányosan álló faldarabból meg nem mondanánk, hogy egykor a
világ harmadik legnagyobb fürdőkomplexumának a részei voltak.
Ezután visszakanyarodtunk a városközpont felé, ahol a
sétálóutcákat már elkezdték karácsonyi dekorációval feldíszíteni.
Útközben egy
érdekes pörgő sziklára bukkantunk, melyet a tengelye körül lehetett pörgetni (Drehstein). Matyi szerint van valamilyen
szokás vagy babona hozzá, hogy hányszor kell megpörgetni ahhoz, történjen
valami vagy egy kívánság valóra váljon, de mivel nem emlékezett rá pontosan,
inkább csak a magunk szórakoztatására pörgetgettük.
Innen már egyből a Fő térre (Hauptmarkt) jutottunk, melyet sokan a legszebbnek tartanak egész
Németországban. A tér délkeleti felén az 1595-ben készült Szent Péter kút (Petrusbrunnen) áll, míg tőle pár méterre
a város vásártartási jogát egykor jelképező piaci kereszt (Marktkreuz) látható.
Nem győztem a teret övező épületekben
gyönyörködni, szinte mindegyik valamilyen jelentőséggel bír. A tér délnyugati
csücskében érdemes megcsodálni a 15. századi, oromzatos tetejű fehér épületet (Steipe), melyet egykor a városi
tanácsosok vendégházaként használtak, csakúgy, mint a szomszédos, 1683-ban
épült, barokk stílusú Vörös házat (Rotes
Haus).
A jellegzetes, fabetétes házak sem hiányozhatnak a
térről, ráadásul ezek alatti kis átjáró (Judenpforte)
vezet a régi zsidó negyedbe, ahol már a 11. században is zsidó közösségek
laktak.
Innen a Simeonstraßén
haladtunk tovább, amikor a jobb oldalon egy újabb, szokatlan megjelenésű
épületet láthattunk. A Három király házát (Dreikönigenhaus)
1230 (!) körül építették, amikor még a Triert körülvevő városfal sem készült el
teljesen.
Akkoriban minden háznak komoly erődszerű védelemre volt szüksége, így
nem földszinti ajtón, hanem csak (egy veszély esetén felhúzható) létrával, az emeleti
ablakon keresztül lehetett bejutni az épületbe.
Az utca a város legfőbb látnivalójánál és egyben
legfontosabb jelképénél, a Porta Nigránál
(Fekete kapu) ér véget. Ezt a kolosszális méretű, 36 méter széles és 30 méter magas római kaput
i.sz. 180 körül építették hatalmas homokkő tömbökből, méghozzá habarcs
felhasználása nélkül, amolyan Legó-szerű egymásba illesztéssel.
Természetesen a
város többi római kori emlékével együtt a Porta Nigra is UNESCO védelem alatt
áll.
-
„Ha jobban belegondolok, még sosem voltam
benne.” – mondta Matyi, ahogy megálltunk a kapu előtt fényképezni. – „Menjünk be!” – vetette fel, s mire
eszmélhettem volna, már ki is fizette a fejenként 4 eurós belépőjegyet.
-
„Nehogy már ezt is Te fizesd, a tegnapi
pizzát sem engedted, hogy én álljam…”
-
„Most…Te vagy a vendég.” – vigyorgott
vissza.
Kaptunk egy-egy angol nyelvű brossúrát, amely
részletesen leírta, hogy melyik szinten, milyen ókori faragást láthatunk.
A
legfelső szintről nagyszerű kilátás nyílt a Simeonstraßére és a környékre.
Kifejezetten örültünk, hogy megnéztük belülről is, tényleg így lehet értékelni
az elképesztő történelmi jelentőségét a helynek.
Végigjártuk az összes
emeletet, megcsodáltuk a római kori Trier miniatűr makettjét, majd elindultunk
visszafelé a központba.
Ebéd előtt már csak egy dolgot szerettem volna
megnézni, a Szent Péter-dómot (Dom St.
Peter), melyet Németország legrégebbi katedrálisának tartanak, egyes részei
egy 4. századi templomkomplexum maradványainak beépítésével készültek.
Gondolom, már mondanom sem kell, ez is UNESCO
Világörökség részének van nyilvánítva. Körbenéztünk bent Matyival, megcsodáltuk
a stukkókkal díszített félköríves kupolát, az automata sorozatvetőnek tűnő,
tankszerű orgonát és az egyik horgos orrú bácsit (vagy nénit?) ábrázoló
stukkófejet, mely egészen művészi kompozícióként szolgált.
A dóm mellett fel sem tűnt, hogy a szoros
tőszomszédságában egy újabb UNESCO-s épület, a Miasszonyunk-templom (Liebfrauenkirche) bújik meg. Az 1235-60
között épült templom, mely kicsit egybenőtt a dómmal, az ország egyik legrégebbi
gótikus temploma.
A dómból kilépve még lőttem egy képet a szemközti Walderdorff palotáról, melyet eredetileg
a katedrális vezetőségének szántak.
Ezzel nagyjából ki is pipáltuk a legfontosabb trieri
látnivalókat, úgyhogy jöhetett a várva várt újabb napirendi pont, az ebéd!
Matyi egy népszerű burgerezőt (Burgeramt)
ajánlott, ahol legnagyobb szerencsénkre éppen volt szabad asztal.
Ezúttal végre sikerült beelőznöm Matyit a fizetéskor,
úgyhogy miután leadtuk a rendelést, nyálcsorgatva vártuk a burgereinket. Én
valamilyen baconös, barbaque-s ízesítésű kértem, míg Matyi a chilis csirkés
verzióra szavazott. Járt hozzá természetesen sült krumpli is, ahol Matyi
formabontó módon édesburgonyásat rendelt.
Mit ne mondjak, amikor először megláttam az adagot,
arra gondoltam, milyen ciki lenne, ha egymást követő két napon belül képtelen
lennék megenni úgy a vacsorát, hogy tulajdonképpen kopog a szemem az éhségtől.
A burger egészen kiváló választás volt, gyakorlatilag percekig nem szóltunk
egymáshoz, csak tömtük magunkba a finom ételt. Ital gyanánt önszántamból én is
alkoholmentes Bitburgert kértem, amin Matyi láthatóan elmosolyodott („Na, csak nem ízlik?”).
A jóízű lakomát követően jól esett legyalogolni a
kaját, úgyhogy kisétáltunk a Mosel partjára,
ahol Németország legrégebbi hídja, a Römerbrücke
ível át a folyó túloldalára. A szintén UNESCO Világörökség részének
nyilvánított híd első pillantásra nem tűnik egy nagy durranásnak, valószínűleg
tízből tízszer mennék el mellette anélkül, hogy különösebb figyelemre
méltatnám.
Pedig, ha jobban megfigyeljünk, a vízből kiálló kőpillérek a római
korból származnak, i.sz. 144-152 között építették őket. A pilléreket összekötő
boltívek sem túl új keletűek, a 14. századból valók, igaz, azóta egyszer újjá
kellett építeni, mivel 1689-ben a francia csapatok felrobbantották.
Innen már egyenesen hazaballagtunk. Bevallom
őszintén, nem gondoltam volna, hogy Trierben ennyi látnivaló van. A városról
eddig annyit tudtam, hogy közel fekszik Luxemburghoz, valamint a Luxembourgban
dolgozók jelentős hányada valójában Trierben lakik (a lakbér akár a harmada is
lehet), és innen ingázik munkába nap, mint nap. Mindenesetre Trier már
önmagában megérte volna a látogatást, szinte felfoghatatlan, hogy gyakorlatilag
minden sarkon egy római kori emlék vagy egy UNESCO Világörökségi helyszínbe
botlik az ember.
Hazaérve a lakásba, esti program gyanánt megnéztük a
Star Wars hetedik részét, Az ébredő erőt, amit Matyi valamilyen érthetetlen
oknál fogva egészen eddig kihagyott. Tekintve, hogy nem aludt el rajta, mint
anno a Zsivány egyesen, és a „fekete srác” sem csak izzadt és lihegett az egész
filmben, mint ahogy azt korábban neki beharangozták, egészen elnyerte a
tetszését.
3. Nap – Luxemburg (2017.
november 13.)
Most akkor Luxemburg, vagy Luxembourg? „U” vagy „OU”?
Végre, túl a harmadik X-en, lehullt a lepel a rejtélyről. Luxemburg az ország,
hivatalosan a Luxemburgi Nagyhercegség (Grand
Duché de Luxembourg) neve, míg Luxembourg az ország fővárosa.
Már nagyon izgatott voltam a mai kirándulástól, nem
mindennap látogat el az ember egy új országba.
Délelőtt 11 körül indultunk el, s átérve a határon,
első utunk egy benzinkúthoz vezetett. Luxemburgban ugyanis az alacsony adók
miatt sokkal olcsóbb a benzin, olyannyira, hogy a határ közelében élő németek
rendszeresen átjárnak tankolni. Az egyik kis határ menti luxemburgi városkában
200 méteren belül 7-8 kutat is látni, ráadásul eltérő árakkal.
Matyi vett egy műanyag, piros benzineskannát,
megtankolta, majd visszaautóztunk a pár kilométerre lévő kis német városkába, Igelbe,
ahol egyik ismerősének a garázsában áttelelteti a sportmotorját. Semmilyen
szinten nem értek a motorokhoz, de ez a példány egy kiváló darabnak tűnt.
Matyinak régi álma volt egy ilyen sportmotor, s erről sem a család, sem a
barátok nem tudták össznépileg lebeszélni. Megtankolta a hűséges kétkerekűjét,
majd járatta egy kicsit a motort, hogy ne menjen tönkre a téli időszak alatt,
majd visszapattanva a kocsiban újból Luxemburg felé vettünk az irányt.
A történelméről annyit érdemes tudni, hogy jelenkori
Luxemburgot a 1815-ös bécsi konferencia határozata hozta létre, mely révén az
európai nagyhatalmak rendezni kívánták a kontinens politikai egyensúlyát a
napóleoni háborúkat követően. A nagyhercegi címet I. Vilmos holland királynak
adták. Függetlenségét a holland koronától 1890-ben nyerte el, amikor Adolf
nassaui herceg örökölte a nagyhercegi címet és megalapította a mai napig
uralkodó Nassau-Weilbourg dinasztiát. Luxemburg 1947-ben, Belgiummal és
Hollandiával közösen, megkötötte a (EU egyik előfutárának tartott) Benelux-szerződést,
mely révén a három ország szorosabb gazdasági együttműködést és vámuniót
vezetett be. Az út innentől már ki volt kövezve a meg szorosabb európai
integráció irányába, melynek eredményképpen Luxemburg is aláírta az 1951-es
párizsi szerződést, így az Európai Unió alapító országainak egyikévé vált. Több
kiemelt jelentőségű uniós intézménynek a székhelye van a fővárosban, Luxembourgban,
többek között az Európai Bíróságé, az Európai Beruházási Banké és az Európai
Parlament Titkárságáé.
Nagyjából háromnegyed 12 körül érkeztünk meg Luxembourg
dinamikusan fejlődő Kirschberg
kerületébe, ahol Matyi munkahelye, a Docler is található. Menet közben
megmutatta az irodaépületet, ahol dolgozik, s mondott egy-két szót a
környékről. A főút, ami jöttünk alaposan fel volt túrva, mivel valamilyen új
villamos vonalat építettek ki rajta, így még csúcsidőn kívül is masszív dugóba
kerültünk.
-
„Komolyan, ezeknek már annyi a pénzük, mindig
találnak valamit, amit felbonthatnak, átépíthetnek. Egyszerűen sosincs olyan,
hogy egyszerre minden renden lenne, mindig van valamilyen építkezés, amitől a
feje tetejére áll a város.” – zsörtölődött Matyi a forgalom miatt.
Ahogy beértünk a belvárosba, kerestünk egy központi
helyen lévő parkolóházat, ahol letehetjük az autót. Konkrétan itt van, hogy
sorban állnak az autók, hogy végre bejussanak egy-egy parkolóba, s várnak
türelmesen, míg valaki ki nem jön, s fel nem szabadul egy hely.
Nagyon jó helyen, egy köpésre a Notre Dame-tól
sikerült leparkolni. Ahogy feljöttünk a felszínre, az első dolog, ami
megláttam, egy turistainformációs iroda volt, ahonnan kértem ingyenes
várostérképet és brossúrát a látnivalókról. Ezután Matyi ivott egy csésze
feketét az egyik közeli kávézóban, majd kezdődhetett a városnézés.
A nézelődést a város egy legmozgalmasabb terén, a Place Guillaume II-n kezdtük, melynek
nyugati oldalát az 1838-ban átadott Városháza (Hôtel de ville de Luxembourg) határolja, bejáratánál két szigorú
tekintetű bronz oroszlánnal.
A téren mindig van valamilyen rendezvény, s most
is már kezdték felhúzni a karácsonyi vásári standokat és a téli
korcsolyapályát. Ezután egy árkádos átjárón keresztül jutottunk ki a másik
nevezetes térre, a Place d' Armes-ra,
ahol egykor katonai díszfelvonulásokat tartottak. Egyik végében egy furcsa,
felemás épület található, amiről nem nagyon tudtuk eldönteni, mi is lehet
valójában. Csak utólag olvastam, hogy a Cercle
Cité egy hivatali épület volt, mely korábban az Európai Szén- és
Acélközösség Igazságügyi Törvényszékének központjául szolgált.
Innen kigyalogoltunk a forgalmas F.D. Roosevelt bulvárra, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a várost
kettészelő Petrusse-völgyre (Vallée de la
Pétrusse), mely fölött egy kecses viadukt, a Pont Adolphe ível át.
A híd jelenleg felújítás alatt áll, így
gyalogosan csak egyik oldala jártható, de onnan is döbbenetes látkép tárul
elénk.
Átkeltünk a túloldalra, ahol egy út által
kettéosztott, félköríves, tornyos épület fogadott minket, mely, mint kiderült, egy
bank (BCEE) székhelye.
Jól mehet ennek a banknak, mert párszáz méterrel odébb,
az Avenue de la Liberté mentén,
láttunk egy másik csodaszép épületét (Liberté
19) is, mely akár királyi palota lehetett volna.
Innen visszagyalogoltunk a völgy túloldalára, mivel
Matyi szerint arra sokkal szebb részek vannak. Először az egykori Beck-bástyára
épült, jelenleg vurstlis bódékkal, körhintával és gyerekvasúttal telepakolt
Alkotmány-térről (Place de la
Constitution) lenézve készítettünk néhány képet, majd a két sudár tornyáról
könnyen felismerhető Notre Dame (Cathédrale
Notre-Dame) felé vettük az irányt.
A késő gótika remekének tartott
katedrális építkezését nem siették el, 1613-ban történt alapkőletétel után
mindössze 325 évre volt szükség a befejezéshez. Míg körbenéztünk bent, Matyi
valami munkahelyi telefonhívást bonyolított angolul, amiről eszembe jutott a
2010-es bristoli utunk, amikor két szót is alig mert angolul megszólalni, most
pedig folyékonyan beszéli a nyelvet.
Ezután az egy saroknyira lévő Főhercegi Palotát (Palais Grand-Ducal) kerestük meg, mely
rendhagyó módon, nem egy park vagy tér szélén, mindentől elszeparálva
található, hanem a konkrétan a belváros közepén, más épületekkel egybeépítve,
mintha egy lenne az utca többi háza közül.
Menő lehet például a luxemburgi
herceg szomszédjának lenni! Mondjuk itt hozzá kell tenni, hogy a jobb oldali
szomszéd, az a Kormányzati testület székháza (Chambre des Députés), magyarul a Parlament.
Már eddig is sokat láttunk a városból, de szerettem
volna egy igazán jellegzetes luxembourgi látképet, olyat, amivel Ludwigot is
megörökíthetem. Matyi gondolkodott egy kicsit a feladványon, majd mutatta az
utat a kiszemelt helyre. Nem is okozott csalódást. Az egykori erődrendszer fölött
állva, lenyűgöző kilátás nyílt a luxembourgi óvárosra, az Alzette folyó kanyarulatára és a Grund nevű kerületre.
A látvánnyal nem lehetett betelni, úgyhogy
lőttem innen vagy húsz képet. Ezután lementünk a hangulatos folyópartra,
ahonnan felnézve félelmetesnek tűntek a kazamaták fölénk tornyosuló erődfalai,
nem csoda, hogy egykor bevehetetlennek tartották.
Átvágtunk a Grundon, majd felgyalogoltunk a kazamaták
oldalában kialakított lépcsőn. Nem volt könnyű megtalálni a helyes irányt,
mivel több feljárót is lezártak, ami miatt Matyi nem győzött szitkozódni.
Mindenesetre végül felkeveredtünk a híres
Bock-hegyfokra (Bockfiels), a
kazamaták végében, amelyet tulajdonképpen a város bölcsőjének tartanak. Itt
húzták fel ugyanis 963-ban az első erődítményt, mely körül később kialakult
Luxembourg. A meredek, sziklás vidék már eleve természetes védvonalként
szolgált, erre húzták fel a félelmetes és szó szerint bevehetetlen luxembourgi
erődöt, melyet három városfal, tucatnyi kisebb bástya erősített. A dicső
időszaknak az 1867-es londoni egyezmény vetett véget, ahol a nagyhatalmak
kimondták Luxemburg katonai semlegességét és demilitarizált státuszát, így
kötelezve a masszív erődjének lebontására, mely önmagában 11 évig tartott.
Manapság az erődítmény maradványai és földalatti
járatai (kazamaták) azonban a mai
napig az egyik legnépszerűbb turistalátványosságnak számítanak.
Kilátás innen egészen magával ragadó volt, csak azt
sajnáltam, hogy az a fránya Nap, ami eddig csak ímmel-ámmal bújt ki a felhők
mögül, most telibe vakított szemből, lehetetlenné téve, hogy reprodukáljam az
útikönyvemben lévő csodálatos látképet.
Ezután már csak egy olyan látványosság maradt, ahovaMatyi még el akart vinni, mégpedig a Pfaffenthal
kerületben lévő üvegfalú lifthez. A 60 méter magasságot leküzdő szerkezetet a
gyalogosokon kívül a biciklisek is ingyen használhatják, így a garantált élmény
mellett a napi városi közlekedésben is fontos szerephez jut.
Miután kilifteztük magunkat, elindultunk vissza a
parkolóba. Útközben írtam egy SMS-t Nórinak, egyik kedves egyetemi
évfolyamtársamnak, hogy egy órán belül be tudnék futni hozzájuk egy
villámlátogatás erejéig. Nórival már évek óta ismerjük egymást, egyszerre
diplomáztunk a Közgázon, majd ő néhány év után a férjével kiköltözött
Luxemburgba. Amikor eldőlt, hogy kijövök Matyihoz, írtam neki és egy másik –
szintén ide költözött, közgázos – barátomnak Ritának is, miszerint ha
megoldható, meglátogatnám őket is. Mivel azonban idő amúgy is kevés lett volna,
és Matyi sem akartam addig egyedül hagyni, végül csak Nóriékhoz volt
lehetőségem elugrani, akik egy Luxembourg melletti kisvárosban, Bertrange-ban
laktak.
Matyi elvitt kocsival, s megbeszéltük, hogy délután
5-re értem jön. Jó volt Nórit újra látni, amikor utoljára találkoztunk Adri
esküvőjén, még hatalmas pocakkal jelent meg, karján egy csöppséggel. Azóta
megszületett a második kislányuk is, így Nóri azóta újra itthon van. Jót
beszélgettünk, igaz közben a két kicsit is le kellett foglalni valamennyire,
mivel a délutáni szunyókálásból keltek fel éppen. Az idősebbik, Emília
kezdetben kissé zavarban volt a jelenlétemben, majd amikor a játékai közül
egyszer csak odahozta az egyik puha babakönyvét, tudhattam, hogy elfogadott.
Nagyjából egy órát vendégeskedtem náluk, majd 5 óra
után kicsivel Matyi megérkezett, úgyhogy elköszöntem Nóritól és a lányoktól.
Alig indultunk el, amikor hirtelen belém hasított a
felismerés:
-
„Nem gyűjtöttem luxemburgi földet!” –
szóltam riadtan.
-
„Gyűjtsél itt az egyik kertben.” –
vetette oda Matyi.
-
„Mi?! Nem fogom valakinek a kertjét itt
feltúrni…hmm, meg tudnál állni majd a városhatáron túl, a mező mellett?”
Így hát, leálltunk az egyik útszéli mezőnél, én meg
elindultam a jól megszokott vaníliás üvegcsémmel luxemburgi földet gyűjteni. A
mező mindenhol arasznyi vastag fűrétek borította, ahol viszont ki lehetett
túrni a földet, az teljesen nedves, agyagos volt. A tégely helyett inkább egy
zacskóba rejtettem a szerzeményt, mivel ezt még otthon ki kellett szárítani,
nehogy belerohadjon az üvegcsébe.
A hazaút különösebb izgalom nélkül telt, szerencsére
a Matyi által beharangozott esti dugó elmaradt, egészen jól tudtunk jönni. Este
fél 8 körül értünk vissza Trierbe.
Vacsora gyanánt Matyi főzött virslit, amihez ettünk
szupercsípős mustárt, pirítóst és gurítottunk egy alkoholmentes Bitburgert, míg
a Family Guy egyik Star Wars-adaptációját néztük.
4. Nap – Saarburg
és indulás haza (2017. november 14.)
Elérkezett az utolsó nap, délután már indult vissza a
gépem Pestre. Nagyon messze már nem tudtunk volna kirándulni, úgyhogy Matyi azt
javasolta, nézzük meg Saarburgot, mivel az alig 25 km-re van Triertől, utána
pedig, ha van időnk, elugorhatunk Zweibrückenbe még a reptér előtt.
Reggelire a vacsorához hasonlóan virsit ettünk, majd
összepakoltam az összes cuccomat. Fél 12 körül indultunk. Saarburg előtt Matyi
még meg akarta mutatni nekem a trieri amfiteátrumot
az egyik domboldalról, de a különböző útlezárások miatt keringtünk vagy fél
órát, mire feljutottunk a kívánt helyre. A sűrű köd ellenére egész jól rá
lehetett látni erre az újabb római kori emlékre (igen, igen, ez is UNESCO), de
ennyi elég is volt belőle, a 4 eurós belépőt ezért nem fizettük volna ki.
Ezután már tényleg Saarburg felé vettük az
irányt, s Konz érintésével bő 40 perc
alatt meg is érkeztünk. Itt is keringtünk egy sort ingyenes parkolóhelyet
keresve, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy még a LIDL előtt is fizetni kell,
inkább a városka központjában tettük le az autót. A parkolójegy legalább nem
volt drága, óránként 20-30 cent lehetett, viszont max. 2 órás időtartamra
lehetett csak maradni.
Ezt a kicsiny, alig 7 ezres települést 964-ben
alapították a luxemburgi grófok, akik egy várat is felhúztak a Saar folyó fölé
magasodó dombra. A várnak már sajnos csak a romjai vannak meg, viszont a
kilátás onnan is mesés, nem beszélve a hangulatos óvárosi utcácskákról,
melyeket a Leuk patak szel ketté.
A
városka legfőbb látnivalója az Am Markt
utca végében lévő vízesés, ahol 20 méteres magasságból zuhan alá a patak
víztömege, és folyik bele a Saar folyóba. Meg kell még említeni a vízesés
melletti, 14. századi Hackenberger
vízimalmot, amely napjainkban múzeumként funkcionál.
Mivel egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ma már
nem lesz idő Zweibrückenbe eljutni, nem is kellett annyira sietnünk, úgyhogy
Matyi javaslatára beültünk itt egy kis vendéglőbe egy csésze kávéra, teára. A
közvetlenül a vízesés mellett lévő Altstadt
Eck nevű étterem ráadásul abban a percben nyitott ki. Egy kedves, mosolygós
idő pincér hölgy fogadott minket, mi voltunk az aznapi első vendégek.
Nyugiban elkortyolgattuk a forró italainkat,
fizettünk, majd tettünk még egy kört a környező utcácskákban.
Ezután felgyalogoltunk a várdombra. Az egyik
kilátóterasz le volt zárva, amitől Matyi újfent szentségelt egy sort („Nem igaz, ezek állandóan mindent lezárnak!
Nézd meg, ez is fel van túrva!”). A kilátóteraszhoz felvezető lépcsőkből
egy azonban szabad volt, így azon felgyalogoltunk. A kilátás valóban megérte,
igaz egy ideiglenesen felállványozott részre kellett kiállni érte.
Amikor
megbizonyosodtam, hogy elég masszív a szerkezet, szépen körbefotóztam róla a
környéket. Matyi akart rólam is egy képet készíteni háttérben a szép tájjal, amikor
egy munkás ránk szólt, hogy azonnal jöjjünk le onnan. Hát jó, ez várható volt.
Innen tovább akartunk menni egy fentebbi kilátóban,
ami szintén nem volt lezárva, de emberünk újfent integetett, hogy oda is tilos
felmenni. Komolyan, jóember, nem túl egyértelműek itt a szabályok, kérem!
Na mindegy, lebandukoltunk innen, majd felmásztunk a
várromhoz. Innen aztán tényleg az egész környéket be lehetett látni, csodálatos
panoráma tárult a szemünk elénk.
Ezzel nagyjából ki is pipálhattuk a saarburgi
látnivalókat, úgyhogy lassan visszaindultunk a kocsihoz. Ahogy behuppantunk a
Fiestába, még annyit kértem Matyitól, majd forduljon úgy, hogy a folyó
túloldaláról is készíthessek egy képet a festői várdombról.
Nagyon tetszett ez a saarburgi kitérő, nemcsak a
szeretnivaló városka, hanem az egész környék, a szőlőtőkékkel borított
dimbes-dombos táj, mely csodálatos őszi színekben pompázott.
Innen már a Hahn repteret tápláltuk be a GPS-be, de
az odavezető út is élményszámba ment. Ebéd kérdését nem izgultuk túl, a reptér
melletti Burger Kingbe ültünk be enni.
Evés után Matyi kivitt a reptérre. Szomorú voltam,
hogy újra elválnak az útjaink, de szerintem így is örülhetek, hogy sikerült
végre több idő együtt töltenünk. Értékes időt.
Elbúcsúztunk egymástól, majd megvártam, míg
kocsijával kikanyarodik a parkolóból…
A hazaút már különösebb izgalmak nélkül telt. A gépem
némi késéssel, este fél 6 körül indult. Ahogy gurultunk a kifutón, arra
gondoltam, milyen kár, hogy a Wizz Air pont most akarja megszüntetni a hahni
járatot, pedig messze ez számít a legjobb opciónak, ha Matyit szeretném
meglátogatni. Így vagy úgy, igyekszem minél többször kiugrani majd hozzá, mert
tudom, mennyit számít ez annak, aki külföldön él, hogy ha tudja, fontos annyira
a családtagjainak, barátainak, hogy kijöjjenek hozzá.
Négy szuper napot töltöttünk együtt. Felfedeztük
közösen Triert, Luxembourgot és Saarburgot, s miközben Matyi megállta a helyét
az idegenvezető szerepében, ő maga is elég sok újdonságot tanult azokról a
helyekről, ahol él és dolgozik.
Én pedig most már végre elmondhatom, hogy a Benelux
puzzle legutolsó eleme is a helyére került.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: