London
Előzmények
„Laci, Te
mindig olyan lehetetlen helyekre utazol, hogyan lehet, hogy még nem voltál
Londonban? Az annyira alap…”
Hát, valóban az. Gyakorlatilag alig tudok
olyasvalakit említeni a családi és ismerősi körből, aki ne járt volna már legalább
egyszer a brit fővárosban, míg esetemben tulajdonképpen 32 évet kellett várni minderre.
Az a szép az egészben, hogy London mindig is izgatta a fantáziámat, tehát
távolról sem arról van szó, hogy a prioritási lista alján kullogott volna, csak
éppen mindig akadt valami izgalmasabb, szokatlanabb, exkluzívabb, ami előnyt
élvezett.
Mivel az idei évre nem sikerült semmilyen Európán
kívüli, hosszabb utazást leszervezni, kiváló lehetőség mutatkozott, hogy az
öreg kontinens prominensebb úti céljai közül szemezgessünk. A bakancslistás
helyek listája gyakorlatilag azonban így is végtelen hosszúra nyúlt – Skócia,
Izland, London, Madrid, Andalúzia, Szlovénia, Albánia, Montenegró és Portugália
csak néhány azok közül, amelyek konkrét utazási célpontként felvetődtek idén. Ezek
közül azonban volt egy, mellyel kapcsolatban mindketten rendelkeztünk
valamilyen érzelmi töltettel, mely egyértelművé tette, eljött végre az ideje,
hogy együtt is felfedezzük – London.
Andi számára ez egy érzelmes nosztalgia lenne, mivelkorábban egy évet élt Angliában, imádja a brit kultúrát és mindent, ami
valamilyen módon kötődik Nagy-Britanniához, én pedig végre eljuthatnék az egyik
legfontosabb európai világvárosba, ahova már a gimnáziumi angolórák óta
vágytam. Amikor aztán szembejött egy akciós Wizz Air ajánlat,
melynek révén gyakorlatilag fejenként 8300 forintnyi pontból letudhattuk a
lutoni retúr repjegyet, nem sokat teketóriáztunk. Sőt, elhatároztuk, hogy a
szokásos 4-5 nap helyett egy teljes hetet rászánunk Londonra és környékére, így
aztán tényleg alaposan bejárhatunk mindent. Nem kellett hozzá nagy jóstehetség,
hogy megállapítsuk, ez most egy jó drága mulatság lesz, de ez benne van a
pakliban, ha az ember töviről hegyire be szeretné járni Londont. Az is hamar
kiderült, belvárosi hostelek esetében a kétágyas szobák gyakorlatilag
megfizethetetlenek, úgyhogy hosszas utánajárás, ár-érték elemzés és
összehasonlítgatás után végül az egyik Hyde-park menti hostel 10 ágyas
szobájára esett a választás. Egy héten át nyolc másik emberrel összezárva,
keménynek ígérkezett, emberemlékezet óta nem aludtunk ennyi idegennel egy
szobában.
Augusztus elején megrendeltük a kedvenc útikönyvsorozatomnak a 2017-es londoni kiadását (Eyewitness
Travel Guide: London), úgyhogy indulhatott a tervezőmunka. Ahogy közeledett
az indulás napja, minden barátom, ismerősöm ellátott valamilyen tuti tippel,
hova menjünk, mit nézzünk meg, mit próbáljunk ki. Peti és Dezső ajánlására így
került be a tervbe például a Camden piac meglátogatása, melyre magamtól biztos
nem gondoltam volna.
Az utolsó napokban váltottunk némi pénzt, kötöttünk
utasbiztosítást (ez ezúttal nem is volt kérdés, hiszen az indulás előtt pár
nappal robbantottak a londoni metróban) és átgondoltuk, hogyan fogunk beférni
egy hétnyi cuccal egy kis kézipoggyászba…
1. nap –
Érkezés Londonba (2017. szeptember 20.)
Az elmúlt évek alatt elég rutinosak lettünk a hajnali
repülőutakkal kapcsolatban, így fejből tudjuk az ilyenkor szükséges
menetrendet. Például, ha reggel 6-kor indul a gép, legkésőbb 3-kor kell
kelnünk, fél 4-re kell szüleimhez érnünk, ahonnan Apa bő félóra alatt ki tud
dobni minket a reptérre, így legkésőbb negyed 5-re kényelmesen kiérünk a 2-es
terminálra. Minden pontosan ki van számolva. Szerencsére Apukámra mindig lehet
számítani az ilyesfajta hajnali sofőrszolgálati kérdésekben, és akkor még a
késő esti hazajövetelekről nem is beszéltünk.
Mivel a lutoni jártunk is 6.00-kor indult, nem
kellett sokat gondolkoznunk, hány órára húzzuk az ébresztőórát. A villámgyors
készülődést követően átlibbentünk szüleimhez, ahol egy búcsúpuszi Anyának,
vissza a kocsiba, majd Apa vezetésével irány a reptér. Még csak a víztoronynál
jártunk, amikor Apának eszébe jutott, hogy otthon hagyta a mai napi ebédjét,
úgyhogy azzal az erővel fordultunk is vissza. Anya már a bezacskózott
elemózsiával várt minket az utca közepén, beadta nekünk a kaját és tűztünk is
tovább. Nagy ijedségre így sem volt okunk, 6.20-ra kényelmesen kiértünk a
reptérre.
Elbúcsúztunk Apától, átverekedtük magunkat a
biztonsági ellenőrzésen, majd az egyik padra leheveredve jóízűen
megreggeliztünk. Mivel meglehetősen későn végeztük el az online check-int,
külön ültettek minket a zsúfolásig telt gép két végébe. Én a legutolsó,
közvetlenül a vécék előtti sor közepére kerültem, ahol a folyamatosan csapódó
klotyóajtók és a vécéöblítés állandó zajától képtelenség volt bármennyit is
aludni. Az ablakon nézelődni sem tudtam, mivel a mellettem ülő férfiú a kis
lehajtható asztalkára könyökölve próbálta kényelmes alvópózba fészkelni magát,
így teljes terjedelmében kitakarta az ablakot. Végül valahogy csak eltelt a
kétórás repülőút, így helyi idő szerint 7.30-kor landoltunk a London-Lutoni
repülőtéren (London Luton Airport).
Az évi közel 10 milliós utasforgalmat bonyolító reptéraz egyik legnagyobb fapados bázisnak számít Európában, ilyenformán a többi
társához – a brüsszeli (Charleroi), berlini (Schönefeld), milánói (Bergamo) és
stockholmi (Skvasta) másodlagos repterekhez hasonlóan – itt sem voltak hatalmas
elvárásaim a színvonallal kapcsolatban, de legalább azt is sikerült
vastagon alulmúlni.
Miután kiszálltunk a gépből, egy hosszú, lepukkant
bádogfolyosóba tereltek minket és még legalább kétgépnyi embert, ahol végeláthatatlanul
hosszan kígyózott az útlevélvizsgálatra várók sora. Ezután két részre osztották
a tömeget, attól függően, hogy személyi igazolvánnyal vagy (chipes) útlevéllel
rendelkezünk-e. Az emberek 95%-a – beleértve magamat is – személyivel érkezett,
mely minden rendes EU-s országban bőven elegendő úti okmány, itt viszont nettó
szívásnak számított. Az útleveleseket – köztük Andit is – továbbhajtották egy
kvázi üres sorban, mígnem eltűntek a látómezőből, én pedig ott maradtam egy se
eleje, se vége sorban, ahol 20 perc alatt egy nyamvadt centimétert nem
haladtunk. Végül 45 (!) percbe tellett, míg uniós állampolgárként sikerült
átverekedtem magam egy EU-s ország útlevél ellenőrzésén, ami komplett nonszensz.
Nem azzal van gond, hogy 45 percig tart ez, ha egyszerre sok gépnyi ember
gyűlik össze és hosszú a sor, hanem az, hogy negyedórákig konkrétan nem halad a
sor semennyit, s halvány gőzedelmed sincs, hogy ez az agyzsibbasztó procedúra
még mennyi idődet viszi el. Andi ezzel szemben percek alatt átslisszolt az
egészen, viszont utána ugyanúgy kivárhatta, míg engem is átengednek.
Sebaj, üdv az Egyesült Királyságban!
A terminálból kifelé jövet már tudatosan a londoni
transzfer lehetőségeket lestük. Előzetesen utána olvasva az easyBus-t találtam a legolcsóbb
opciónak, úgyhogy elegánsan kikerültünk a drága vasút (National Rail, £16,40/fő) és a National
Express buszjáratok (£12,00/fő) jegyautomatáihoz és pénztáraihoz sorban
álló tömeget, és az easyBus narancssárga autóbuszát vagy megállóhelyét kezdtük
el fürkészni. Körbejártuk a terminál előtti buszparkoló számtalan kocsiállását,
de semmilyen easyBus-ra emlékeztető dologra, kiírásra nem leltünk. Megkérdeztem
egy rikító sárga, láthatósági mellényes reptéri alkalmazottat, aki bizonygatta,
hogy az easyBus leállította a működését, menjünk inkább National Express-el. Ez
az állítás már csak azért is sántított, mivel Andi a telefonján éppen az
easyBus-os online jegyeket böngészte, míg a sietve távozó segítőnk egyenruháján
a National Express logója virított – vélhetően ő mégsem a legmegbízhatóbb
információforrás egy versenytárs szolgáltatásával kapcsolatban. Andival kérdőn
néztünk egymásra, majd arra jutottunk, hagyjuk ezt a bénázást az easyBus-szal,
mert csak megy az idő, vegyünk jegyet inkább a National Expressre. A pénztárnál
annyi ember zsúfolódott össze, hogy az már önmagában riasztónak hatott, így
inkább a jegyautomatákkal próbálkoztunk. Három gépből csak egy működött, és ott
is brutál lassan haladt a sor. Voltak, akik a jegyvétellel bénáztak, voltak,
akik a végállomást nem tudták pontosan. Már csak egy ember volt előttünk,
amikor odalépett hozzá egy idősebb, görnyedt testtartású hölgy, aki láthatóan nem
akarta kivárni a sort, úgyhogy lazán megcsináltatta a foglalását a megszeppent
sráccal. Az egy dolog, hogy bekéredzkedik, de azért egy biccentéssel elnézést
kérhetne a mögötte kígyózó sorban várakozóktól. Az már csak hab a tortán, hogy
nem is magának, hanem valaki másnak akart jegyet venni, miközben halvány gőze
sem volt, mikori járatra és melyik célállomásra kellene jegy… Amikorra végre
odaszabadultunk az automatához, realizáltunk, hogy időközben mindkét járat
betelt, amit korábban kinéztünk, így már csak a 9.40-es paddingtoni lehetett a
következő opció. Ráböktünk gyorsan, de a fizetéshez érve nem fogadta el a gép a
hitelkártyámat. Újra kellett indítanunk a foglalást, s kifizettük készpénzzel
gyorsan, mielőtt a 9.40-es is betelik.
Ezután megkerestük a kocsiállást, ahova a buszunk ki
volt írva, szerencsére már 15 perccel az indulás előtt felszállhattunk.
Szóval, nem indult zökkenőmentesen a londoni
kirándulás, csomó időt elfecséreltünk fölöslegesen itt a reptéren. A
tanulságokat azért érdemes levonni – egyrészről chip-es útlevéllel kell
érkezni, és a londoni transzferhez érdemes online, jó előre buszjegyet
foglalni, így nemcsak a sorban állást kerülhetjük el, de akár masszív 50-60%-os
kedvezményeket is kifoghat az ember.
Miután lenyugodtam egy kicsit, elnyammogtam az egyik
szendvicsemet, mialatt kigördültünk a reptér területéről.
A széles lábterű, kényelmes buszban hamar el is
szenderedtem. Amikor délelőtt háromnegyed 11 körül felébredtem, éppen a külkerületi
dugóban araszolgattunk.
Egyre több helyen állt meg a busz, majd egyszer csak
bemondta a sofőr – Paddington, végállomás. Amint feleszméltünk, és összekapva a
cuccainkat leszálltunk, igyekeztünk betájolni a térképen, merre is kéne tovább
indulni.
Elbaktattunk a forgalmas London Paddington vasúti pályaudvar mellett, a Hyde Park irányába.
Míg én a helyes irány belövésével foglalatoskodtam, a hajnali keléstől és
cseppet sem pihentető repülőúttól meggyötört Andi lelki szemei előtt már egy
csésze jó erős kávé képe körvonalazódott. Útközben tehát, hogy Andinak is
beinduljon a gépezet, beültünk egy Nero
nevű kávézóba, ahol végre megkaphatta a várta várt cappuccinoját.
Ezután folytattuk az utunkat tovább a park felé,
időnként dacolva a balos közlekedés inverz szabályaival, melyeket annak
ellenére képtelen voltam megszokni, hogy – a béna turisták kedvéért – minden
egyes gyalogos átkelőhelynél felfestették hatalmas betűkkel az aszfaltra,
melyik irányba kell éppen nézni.
Bár eredetileg a Hyde Parkban akartunk egy sétát
tenni, végül a vele egybenőtt Kensinton
Gardenst jártunk be inkább.
A Kensington-palotához tartozó egykori birtokot
1841-ben alakították át egy bájos közparkká, melynek közepén egy kerek tavacska
kapott helyet, melyet kacsák, sirályok és feneküket az égnek meresztő hattyúk
tucatjai népesítik be. Itt leültünk egy padra pihenni egy kicsit és élvezni a
tudatot – végre Londonban vagyunk! Olyan izgalmas, még fel sem fogtuk igazán!
Ezután úgy döntöttünk, ha már erre járunk, nézzünk be
a híres Kensington-palotába (Kensington
Palace) is. A kívülről kissé puritánnak tűnő, vöröstéglából épült királyi
rezidencia jelenleg Harry és Vilmos herceg hivatalos lakhelyének számít, ahol a
monarchia számos jelentős eseménye történt meg.
Itt halt meg például 1714-ben
Anna királynő, aki az egyik ünnepi lakomán nagyjából halálra ette magát, de
1837 júniusában itt vette kezdetét az akkoriban 18 éves Viktória királynő 64
évig tartó uralkodása is. Szerencsére a palota jó részét megnyitották a
látogatók előtt, így például meg lehet tekinteni az egykori királyi állami
lakosztályokat, a Viktória királynő életéről és a tragikusan elhunyt Diana
hercegnő divatos ruhakölteményeiről szóló kiállításokat.
A belépőjegy £17,00-ba került, s csak alapos
biztonsági ellenőrzések után léphettünk be. Érdemes megfigyelni az emeletre
vezető, gazdagon díszített, György-kori király-lépcsőt (King’s Grand Staircase), a tágas fogadótermet, ahol az uralkodó a
minisztereit fogadta, a csodálatos kupolatermet és a galériatermeket.
Miután bejártuk a palotát, megtekintettük a Diana
emlékére kialakított Fehér-kertet (White
Garden) az épület előtt, majd sétálgattunk tovább a Kensington Gardensben.
Külön
élményszámba ment végigandalogni a hangulatos Virág sétányon (The flower walk), ahol a sok szép növény
mellett a kerítésen rohangáló, kíváncsi mókusok is szórakoztattak minket. A
rámenős kisállatok néhány szem mogyoró reményében percekig hagyták, hogy
fotózzuk, videózzuk őket, de velünk ma rosszul jártak, legfeljebb néhány törött
Győri Jó reggelt! keksz darabkával tudtunk volna szolgálni.
Végül a Viktória királynő szeretett férjének emlékére
emelt, Albert-emlékműnél (Albert Memorial)
lyukadtunk ki. A grandiózus méretű, 55 méter magas, gazdagon aranyozott műalkotást
állítólag az I. világháború során feketére festették, hogy így kerüljék a
feltűnést.
A hűséges férj (és egyben unokatestvér), Albert, még
egy római amfiteátrumhoz hasonlító koncertcsarnokot (Royal Albert Hall) is kapott utólag Viktóriától, mely a főút (Kensington Road) túloldalán magasodik.
Ezután már egyenesen a hostel (Astor Hyde Park) felé vettük útirányt, mely innen alig
kétsaroknyira, egy kifejezetten elegáns környéken található. A becsekkolást
követően épp fizetettem volna hitelkártyával, amikor a terminál túl sok jót nem
jelentő csipogással jelezte, hogy el lett utasítva a tranzakció. Az nem létezik!
Biztos, hogy van elég keretem, és a napi limit sem kellene, hogy gond legyen.
Átszámoltam az összeget forintra, s megállapítottam, hogy 7-8 ezer forintnak
még maradnia is kellene, ha a napi limit lenne a probléma. Még két sikertelen
próbálkozás után felhívtam az Erstét. Mint kiderült, elsőre valóban a limit
miatt lettem elutasítva, ugyanis teljesen elfelejtettem, hogy a palota
belépőket és Andi kávéját is kártyával fizettem, így a szállásdíjjal együtt már
minimálisan túlléptem a megengedett keretet. Elő az iPad-et,
internet…netbank…limitmódosítás. Kész! Várok öt percet, hogy mindenképpen
beleessen az időkulcs intervallumába, majd újabb próba a fizetéssel. A hosszú
hajú, idősebb recepciós srác már egy enyhe félmosoly megeresztésével fogad,
valószínűleg azon morfondírozva, még mennyit fogok itt bénázni a fizetéssel.
Elutasítva!
Na, ekkor már kezdte az agyamat elönteni a vér.
Felhívtam megint az Erstét, ahol közölték velem, hogy valószínűleg ezúttal
azért utasított el a bank, mivel a rendszer a sikertelen fizetések összegét is
belekalkulálta a napi fizetésekbe, így megint túlléptem a limitet. „Na, ne szórakozzanak velem! Ez marhaság. A
sikertelen tranzakció már hogy a fenébe számítana bele a napi fizetésekbe!!!”
Hát ettől az ügyfélszolgálatos is elbizonytalanodott, úgyhogy jó 5-6 percre
eltűnt, elment megkérdezni a főnökét. Végül kiderült, hogy valószínűleg a limit
időkorlátján csúszott el a második próbálkozás, melyet angol idő szerint
állítottam be 16.18-kor 16.20-ra, viszont a rendszerben magyar idő szerint lett
rögzítve 17.20-ként. Újfent módosíthattam a fránya limitet, majd amikor az
ügyfélszolgálatos is letette a nagyesküt, hogy ezekkel a beállításokkal már
mindenképpen működni kell, újból a recepciós pulthoz járultam. A recepciós srác
olyan arcot vágott, mint az az egyetemi professzor, akihez a korábban négyszer
megbukott diákja érkezik újabb vizsgára.
A végére már szó szerint izzadt a tenyerem, s nagy kő
esett le a szívemről, amikor a terminál kijelzőjén megjelent az „Approved” („Engedélyezve”) kiírás.
Ezzel a hitelkártyás bénázással majdnem egy teljes
órát vesztettünk, amihez ha hozzávesszük az útleveles sorban állással és
buszkereséssel töltött időt, joggal érezhettük, hogy értékes félnapot
elcsesztünk az életünkből.
Átvettük a kulcsokat, felmásztunk az elméletileg
harmadik, a félemeletek miatt gyakorlatilag hatodik emeleti szobánkba („10 ágyas szoba, ó jaj de jó! Sok új, kedves
érdekes idegen, akikkel megoszthatjuk a privát szféránkat!”) és lepakoltuk
a cuccainkat.
Mivel ekkorra már délután 5 óra körül jártunk, épp
ideje lett volna valamilyen értelmes ebédszerűség után nézni. Szerencsére nem
kellett sokat agyalni az opciókon, hanem gondoltuk, adunk egy esélyt annak a
helynek pár utcával odébb, ahova a hostel vendégeinek 20%-os kedvezmény jár. A
„The Queens Arms” névre keresztel
étterem-söröző (angolosan „pub”),
tökéletes választásnak bizonyult, ahol egy korsó jófajta csapolt ale mellé az
angol gasztronómia csúcsát, a fish&chip-et
is kipróbálhattuk. Bár objektív mércével mérve az egyszerű rántott hal, sült krumpli
és némi zöldborsópüré nem feltétlenül kvalifikálja magát a kulináris élvezetek
elitjébe, de első londoni ebédünknek nem választhattunk volna ennél
autentikusabb helyi fogást.
A csapolt sörkínálatból viszont elég nehéz volt
választani, így végül arra böktem (Adnams
Lighthouse), amin egy világítótorony díszelgett. (Mondtam már, hogy imádom
a világítótornyokat?)
Evés után a környező South Kensington kerületet terveztük bejárni. Az utcákat járva jót
mulattunk a kultúrált vezetésre figyelmeztető „No antisocial driving” táblákon, elképzelve, a britek fejében mi
számíthat „antiszociális vezetésnek”.
Kigyalogoltunk a Cromwell
Roadra, amely mentén egymást érik a fontosabbnál fontosabb látnivalók. Itt
találjuk például a hatalmas gyűjteménnyel rendelkező Természettörténeti
Múzeumot (Natural History Museum), amit
Andi kérésére vettünk fel a kötelezően megnézendők listájára, mivel állítólag
itt a számtalan természettudományi érdekesség mellett állítólag egy életnagyságú
T.rex csontvázat is meg lehet tekinteni.
A következő épülettömb újabb olyan
múzeumot rejtett, amitől Andi végképp izgatott lett, mégpedig a tudomány és
technológia fejlődéséről szóló Science
Museum-ot. Még jó, hogy közel lakunk ezekhez, rossz idő esetére már megvan
a biztos program.
Múzeumból (és Albertről elnevezett helyekből) sosem
elég, úgyhogy a gazdag díszítő- és iparművészeti kollekciójáról híres Victoria and Albert Museum is
bejárhatjuk.
Ahogy elértünk a forgalmas Brompton Roadra, tettünk egy rövid kitérőt a kedves kis
mellékutcákban, melyek olyan nyugodt, békés, élhető hangulatot árasztottak,
hogy Andi szinte minden második házban el tudta volna képzelni az életét.
Visszatérve a főutcára, a város egyik leghíresebb
bevásárlóközpontjába futottunk. A Harrods
nagyjából olyan Londonnak, mint Moszkvának a GUM. A kívülről egy palotára
emlékeztető épületet esténként 11500 égőből álló fényjáték világítja meg, míg
belül számtalan világmárka sorakozik a 20 ezer (!) négyzetméteren elhelyezkedő
330 boltjában, mellyel a legnagyobb áruháznak számít egész Európában.
Az
általános élelmiszerek mellett, prémium minőségű húsáru, zöldség-gyümölcs
standok, éttermek, cukrászdák, kávézók, luxus ruhaboltok is helyet kapnak. Az
elképesztően elegáns, puccos körítés számunkra már-már egészen zavarba ejtő,
hát még az egyes termékek, szolgáltatások árai. Rövid úton megállapítottuk,
hogy nem ide jövünk holnap reggelizni.
Egészen furcsa érzés volt ezután belépni egy kis
Tesco méretű Sainsbury-be pár házzal
odébb, mintha egy másik univerzumba érkeztünk volna. Vettünk ásványvizet és
némi kakaós, csokidarabkákkal megszórt cookie-t
(nyam!), majd sétáltunk tovább. Útközben folyamatosan néztem a telefonomat,
mikor ír Zsuzska az esti találkozóval kapcsolatban. Sajnos mostanában nagyon
ritkán tudunk találkozni, különösen mióta kiköltözött Angliába, nem sokkal az
egyetem után. Pechünkre sikerült pont akkor jönni Londonba, amikor ő
Barcelonában lesz, leszámítva ezt a mai napot, amikorra még összehozhattunk egy
gyors találkozót. Már épp indultunk volna a megbeszélt találkahelyre, amikor írta,
hogy elég beteg, rosszul érzi magát, láza van, így sajnos le kell mondani a mai
találkát. Elég aggasztóan hangzott mindez, különösen mivel, hosszú hetek óta
rosszul van, és nem javul az állapota.
Így estére nagyjából annyi maradt, hogy sétálgattunk
a városban, mindenféle különösebb cél nélkül. Elkanyarodtunk a Hyde Park
felé, melynek szélén döbbenetünkre külön széles sávok voltak kialakítva a
legkülönbözőbb „közlekedési formáknak” szépen egymás mellett, testvériesen
elosztva. Járda a gyalogosoknak, két sáv az autóknak, majd egy méteres
járdaszigetet követően egy kétsávos biciklipálya következik, mely újabb
gyalogos járda követ. A sort egy 10-15 méter széles homoksáv zárja – a lovasoknak.
És a park hangulatos sétánya csak ezután kezdődik.
Mire elbattyogtunk az esti fényekben úszó
Buckingham-palotáig, Andi már eléggé elfáradt.
Innen visszagyalogolni a
hostelbe nem lett volna sok értelme, ezért inkább javasoltam, hogy ha már eddig
eljöttünk, menjünk el a Westminsterig, hátha megcsodálhatjuk még a kivilágított
Big Bent, mielőtt évekre teljesen felállványozzák, és onnan hazametrózunk.
Sajnos azonban sem a Westminster Abbey, sem a
Parlament, sem a Big Ben nem mutatott túl jól éjszakai fényekben, utóbbi
esetében már egyértelműen a felújítás miatt hanyagolták a
díszkivilágítást.
Innen már tényleg egyenesen a Westminster metróállomás felé vettük az irányt, ahonnan két vonal –
a Circle Line (sárga) és a District Line (zöld) – is vezetett
vissza South Kensingtonba, mindkettővel 4-4 megállót kellett menni, úgyhogy
hasra ütés alapon az előbbit választottuk. Rengetegféle londoni
tömegközlekedési jegy- és bérlettípus létezik, ám mind közül az Oyster card számít a legelterjedtebb
megoldásnak. Ez az elektronikus jegyrendszerhez kapcsolt kártya feltölthető
előzetesen kredittel, s utána időszaktól, érintett zónáktól függően vonja le az
adott út díját.
Számomra nagy élmény volt a híres londoni metrón (Tube) utazni, bár sejtettem, nagyjából
ez lesz az általunk legtöbbet használt közlekedési forma az elkövetkezendő
napokban.
A metrókocsiba beszállva, egy vicces kedvű, kissé
szórakozott bemondót fogtunk ki.
- „Pleaaaaaaaase
miiiiiiiiind the gap! Our next stations will be St James Park, Victoria, Sloane
Square, South Kensington….aaaaaand few other…”
Visszaérve a hostelbe, már a legtöbb szobatársunk
megérkezett. Sajnos telt ház volt.
2. nap – Westminster,
Soho és St James’s (2017. szeptember 21.)
Ahogy várni lehetett egy 10 ágyas szoba esetében,
mindig van legalább egy horkoló, egy túl későn/korán pakoló, matató egyén, aki valamilyen
módon belerondít az álmaidba – ez most sem volt másképp.
Háromnegyed 8 körül ébredtem. Az első hangfoszlányok
alapján a negyvenes éveikben járó koreai pár semmivel sem összehasonlítható
krákogását lehetett hallani a fürdőből, majd a pakolászásukkal csaptak akkora
zajt, hogy arra már én is felriadtam.
Összekészülődtünk mi is Andival, majd lementünk az
alagsorban lévő étkezőbe reggelizni. A reggeli becsületkasszás rendszerrel
működött, amelynek fejenként 1
font díja volt, amit állítólag jótékony célra
fordítanak. A kávés kancsók fölött lógó, hatalmas táblán folyamatosan vezették,
mennyi pénz gyűlt össze az idei évben.
Maga a reggeli nem sokban különbözött a hostelekben
szokásos menütől. Pirítós, olcsó nutella, földimogyorókrém, lekvárok, müzli,
kávé, tea.
Evés után gyors fogmosás, majd a cuccainkkal
felszerelkezve indulhatott a mai napi városnézés. Ott kezdtük, ahol előző nap abbahagytuk
– a Westminsternél.
Elmetróztunk tehát a Westminster megállóig, mely nemcsak London egyik legforgalmasabb
Tube állomásának, hanem az egész kerületnek is a neve, ahol évszázadokon
keresztül a politikai és vallás hatalom összpontosult Angliában. Itt található
a Houses of Parliament, a Westminster Abbey, pár utcával odébb
pedig a miniszterelnöki rezidenciának otthont adó Downing Street.
Mielőtt alaposan elindultunk volna bejárni a
kerületet, szerettem volna készíteni néhány jó képet London (és egész Anglia)
egyik legfőbb jelképéről, a Parlament ikonikus harangtornyáról, a 96 méteres Erzsébet-toronyról
(Elizabeth Tower).
Az meg mi, sosem hallottamróla? Ja, a Big Benről beszélsz, így már értem. Az igazság az, hogy a Big Ben név valójában nem a tornyot, és
nem is a jellegzetes óraszerkezetet, hanem a toronyban lakó, világhírű, 14
tonnás főharangot takarja, melyet 1859-es átadása ót minden órában
megkongatnak. Bár 2012-ben II. Erzsébet Gyémánt-jubileumának tiszteletére
hivatalosan Erzsébet-toronnyá keresztelték át, a köznyelvben ettől függetlenül
szinte a „Big Ben” névvel azonosítja magát az egész tornyot.
Pechünkre sikerült
kifogni egy átfogó, közel négy évig tartó karbantartási időszakot, amelynek
keretében felállványozzák és felújítják az egész épületet. Az út előtt hetekkel
már webcamerán néztem, milyen gyorsan haladnak az állványépítéssel, hogy
lássam, van-e esély még látni valamit belőle. Szerencsénkre mostanáig csak a
felét takarta be a masszív állványzat, így még időben meg tudtuk csodálni az
emblematikus épületet.
A Temze (River
Thames) fölött átívelő Westminster-hídról (Westminster Bridge) kiváló rálátás nyílt a Big Benre és az egész
Parlamentre, úgyhogy kihasználva az időnként előbújó napot, igyekeztünk
megörökíteni ezt a jellegzetes londoni látképet.
A híd közepén egy skót dudás bácsi fújta becsületesen
a nemzeti hangszerét, egy percnyi szünetet sem tartva. Bírta tüdővel az öreg, annyi
szent!
Átkeltünk a Temze túloldalára, ahonnan látszott
igazán milyen hatalmas is valójában a Parlament épületkomplexuma. Amikor minden
szinten kifotóztuk magunkat, csak egyszerűen élveztük a híres látképet, s
vigyorogtunk a boldogságtól, hogy itt vagyunk Londonban.
Következő napirendi pontként be akartunk menni aParlamentbe, úgyhogy visszabattyogtunk a hídon és megkerestük a pénztárat, mely
a metrómegálló mellett, a sarki épületben volt. Mint kiderült, minden nap korlátozott
számú csoportok léphetnek csak be, s rendszerint aznapra, helyben váltva
drágábbak a jegyek, ráadásul csak órákkal későbbi csoportba van csak hely. Így végül
inkább holnap 11.00-ra váltottunk jegyet, mely fejenként £18,50-ba került.
Miután a jegyek zsebben voltak, pihentünk egy kicsit
a szomszédos Parliament Square-n
Winston Churchill mogorva szobra mellett, s elolvastuk, mi minden vesz minket
itt körül. A Parlament mellett itt találjuk a híres Westminster Abbey-t, az
árnyékában megbúvó kicsiny Szent Margit-templomot (St Margaret’s Church), ahol Churchill esküvőjét is tartották,
valamint a Kincstár (Treasury) elegáns
saroképületét.
A jellegzetes brit piros telefonfülkékkel mindenfelé
lelkesen pózolnak a turisták egy fotó erejéig, de itt, a Kincstár előtt
találjuk a legnépszerűbbeket közülük, melyek verhetetlen háttérrel rendelkeznek
– a Big Bennel.
Ezután a Parliament
Streeten indultunk tovább. Két utcával odébb egy rendőrök által szigorúan őrzött, masszív kovácsoltvas kapuval
elzárt utcácskához értünk. Ebben a barátságos környezetben él 1680 óta a
mindenkori brit miniszterelnök, jelen esetben Theresa May – ez a híres Downing Street. Hivatalosan a #10 szám alatt
található a miniszterelnöki rezidencia, míg a #11 szám a pénzügyminiszteré.
Innen újfent csak pár lépést kellett megtenni, és megcsodálhattuk
az egykori testőrlaktanyánál őrt álló lovas gárdistákat (Horse Guards), akiknek az őrségváltása (11.00-kor hétköznap,
10.00-kor vasárnaponként) népszerű látványosság. Erről bár éppen lekéstünk, az
izgága lovakkal egy helyben szobrozó őrök így is érdekes látványt nyújtottak.
Valószínűleg nem hiába van hatalmas betűkkel kiírva melléjük a „Beware! Horses may kick or bite!” („Vigyázat! A lovak haraphatnak és rúghatnak!”)
Nem is tudtuk, hogy a lovast vagy a lovat sajnáljuk jobban az órák hosszat tartó
vigyázzállásért, mindenesetre közel menni nem ajánlatos hozzájuk.
Átsétáltunk a lovas gárdák történeti jelentőségét
bemutató Household Cavalry Museum
árkádjain, majd a St James Parkban
tettünk egy sétát.
A hosszúkás parkot egy hosszúkás, vékony tavacska szeli
ketté, melynek egyik végében egy kis szigetet alakítottak ki. A Kacsa-sziget (Duck Island) névre elkeresztelt kis
földnyelv igazi madárparadicsomnak számít, pedig nevét korábban pont arról
kapta, hogy telerakták kacsacsapdákkal, és innen szállították a friss
vadkacsahúst a királyi konyhára.
Átvágtunk a parkon, majd a St James kerület felé vettük az útirányt, ahol nagyjából minden St
Jamesről van elnevezve. Park, palota, hotel, utca, tér. A leghíresebb közülünk
természetesen az egykori leprakórház helyén épült St James-palota (St James’s Palace), melyet London
legfontosabb Tudor-kori épületeként szoktak emlegetni. Az 1530-as években VIII.
Henrik által épített kastély a legrégebbi királyi rezidencia a városban, bár szerepét
már rég átvette a Buckingham-palota.
A palota a népszerű cigarettamárkát megihlető Pall Mall utcára néz, mely egykori
londoni férfielit exkluzív klubjainak adott otthont, ahova az arisztokrácia
krémje járt szórakozni.
Egy hangulatos kis sikátoron átvágtunk a párhuzamos
utcára, ahonnan kiértünk a kicsiny St
James’s Square-re, melyet 18-19. századi házak vesznek körbe. A II.
világháborús tábornokok, Eisenhower és de Gaulle londoni központjai is itt
találhatóak.
A kedves kis négyzet alakú, parkosított terecske ideális
menekülőhelyként szolgál a környező irodákban dolgozó, öltönyös
üzletembereknek, akik így ebédidőben szó szerint ellepik az összes padot és
néhány telefonhívás közepette falatozzák jóízűen a műanyag dobozos „take away”
(elvitelre kért) ebédjüket. Andival megállapítottuk, hogy a dobozos gyorskaja
mellett a másik félelmetes hasonlóság, hogy mindenki sötétkék (nem fekete!)
öltönyt és jellegtelen nyakkendőt visel, mintha ez lenne a kerületi „dress
code”.
Pihentünk egy kicsit itt mi is, majd az egyik közeli
Tescoban vettünk vizet és egy-egy csirkés háromszög-szendvicset, amolyan
uzsonna gyanánt. A következő megálló az extrém neonreklámjairól ismert Piccadilly Circus volt, mely London
egyik legforgalmasabb csomópontja. A viszonylag kis téren (nem cirkuszról
beszélünk tehát) másodpercenként 2-3 piros emeletes (double-decker) busz hajt keresztül több tucatnyi taxi és kocsi
mellett, míg az embertömeg is szinte folyamokban hömpölyög. A téren emelt,
Erósznak nevezett giccses angyalszobor népszerű találkahely a helyiek
körében.
Az innen nyíló, elegáns Regent Street meglepő módon, teljes hosszúságában amerikai
zászlókkal és NFL-es hirdetésekkel volt teleaggatva, annak apropóján, hogy a
hónap végén két NFL meccset is rendeznek itt Londonban. Bár nem értek az
amerikai focihoz, de a lila Baltimore Ravens mezes emberek szokatlanul magas
koncentrációja, már eddig is gyanús volt nekem.
Pár száz méter után lekanyarodtunk a Regent Streetről
a Piccadilly felé, ahol aztán
körbenézhettünk egy fedett, kis árkádos bevásárlóutcán (Burlington Arcade), ahol tradicionális brit luxuscikkeket árulnak.
Ezután kiültünk a szomszédos Királyi Művészeti
Akadémia (Royal Academy of Arts)
udvarába elnyammogni a háromszög-szendvicseinket, majd a Piccadilly-n
folytattuk az utunkat.
Elhaladtunk az elegáns luxusszálloda, a Ritz Hotel mellett. Itt töltötte utolsó
éveit az egykori Vaslady, Margaret Thatcher és itt is hunyt el bő négy éve.
Kiértünk a Green
Parkhoz, amely közparkká nyilvánítása előtt VIII. Henrik vadászterülete
volt, majd átkelve a ligeten, a Buckingham-palotánál
lyukadtunk ki. Így napfényben is lőttünk néhány képet a híres királyi palotáról
és az előtte őrt álló vörös zubbonyos, medveszőr kucsmás királyi testőrökről,
akik láthatóan annyira élvezték az egy helyben szobrozást, mint én a tömött
metrón ácsorgást.
Ezután megkerültük a palotát, melynek
tőszomszédságában a királyi család személyes műkincsgyűjteményének otthont adó Queen’s Gallery található. Kicsivel
odébb a királyi fogatokból, hintókból és lovas kocsikból álló kiállítást lehet
megtekinteni a Királyi istálló és kocsiszín (Royal Meaws) területén.
Mi azonban haladtunk tovább a Buckingham Palace Road-on a Victoria
felé, amely forgalmas tömegközlekedési csomópont is egyben – két metróvonal,
egy vasúti pályaudvar és két buszterminál is találkozik itt. Mi csak két dolgot
kerestünk itt – vizet és vécét. Előbbit gyorsan megvettünk egy Marks&Specer-ben, amely számomra a
döbbenet erejével hatott, mivel eddig azt hittem, az M&S csak ruhabolt,
miközben van élelmiszerlánca is.
Vécézés gyanánt kapóra jött egy McDonalds két
sarokkal odébb. Gyalogoltunk volna tovább, amikor egy miniatűr Big Ben
toronyóra mellett – melyet találóan a Little
Ben névre kereszteltek – néhány csajszi, promóciós céllal jófajta Lindt
csokikat kezdett el osztogatni a járókelőknek. Két lányhoz is beállunk
kéregetni, úgyhogy sikerült alaposan feltankolni ebből a minőségi csokoládéból.
Haladtunk tovább a Victoria Streeten, egyedül a Westminster-katedrálisnál (Westminster Cathedral) álltunk meg, mely
nem tévesztendő össze a Westminster Abbey-vel az utca végében. Ez a katedrális
két dologról marad nekem emlékezetes.
Egyrészről, kívülről nézve, a vöröstéglás
alapon fehér csíkokkal leginkább egy kötözött húsvéti sonkára emlékeztet, míg
belső dekorációt tekintve döbbenetes látni, az építkezés mely pontján fogyott
el a pénz, onnantól felfele ugyanis a puritán, sötétszürke, betonból öntött elemek
látszódnak a sötét kupolamennyezeten.
Innen már egyenesen a Westminster Abbey felé vettük
az irányt, viszont közel 15.50 lévén, már nem engedtek be (4-kor zár).
Bár már mindketten piszok fáradtak voltunk, egy rövid
szusszanás után trappoltunk tovább, át a Westminster Bridge-n a Temze
túlpartjára, ahol az Albert-rakparton haladva (Albert Embankment) egészen a Lambeth-palotáig (Lambeth Palace) gyalogoltunk, mely a 13. század óta a Canterbury
érsek székhelyeként szolgál. A Tudor-kori vöröstéglás épület 1458-ben épült.
Ahogy egy kört téve indultunk vissza a híd felé,
elkezdett szitálni az eső. Mire a London Eye-hoz értünk, ez az idegesítő
esődara már valódi esőbe csapott át, úgyhogy pont kapóra jött egy nyilvános
vécé, amelynek előterébe be lehetett húzódni. Ha már itt voltunk, Andi tett is
benne egy látogatást, majd kijövetelkor kapott egy értesítést a telefonjára,
hogy online értékelheti budi nyújtotta élményt. Le a kalappal, itt aztán
tényleg a felhasználói élmény az elsődleges.
Ezután a Golden
Jubilee gyaloghídon visszatértünk a westminsteri oldalra, ahova a Charing Cross vasúti pályaudvarra futó
vonatok is érkeznek.
Már éppen kezdtünk volna kissé nyűgössé válni, miután
kopogott a szemünk az éhségtől, térdig kopott a lábuk a gyaloglástól és
eláztunk az esőben, úgyhogy nagyon reméltünk, találunk valamilyen olcsóbb
éttermet itt a forgalmas vasútállomás közelében. Szerencsénkre nem is kellett
messze menni, a pályaudvar kijárata mellett rögtön ráakadtunk egy szimpatikus,
japán gyorskajákat kínáló étteremre (Itsu).
Ár-érték tekintetében kiváló választásnak bizonyult. Mindketten valamilyen thai
rizses csirkét kértünk, egy adag húsos batyuval, amiért kettőnknek összesen
mindössze £15.47-et fizettünk. Isteni finom volt a kaja, és rettentően jól
esett még utána ülni itt egy kicsit, pihengetni és nézni az ablakon kifelé az
esőben rohangáló embereket.
Amikor éreztünk magunkban elég erőt, folytattuk az
utunkat. Először a Trafalgar Square
érintésével a St Martin’s Lane-en
indultunk el felfedezni a vibráló éjszakai életről híres Soho kerületet, ahol számtalan éttermet, színházat, mozi, éjszakai
klubot, bárt és szórakozóhelyet találunk. Bekukkantottunk a Cecil Court régi könyvesboltokkal és
antikváriumokkal szegélyezett kis utcácskába, de láttuk a Cross Road és a
Cranbourn Street sarkán a híres Hippodrome-ot.
Az 1900-ben átadott ikonikus épület korábban cirkuszi előadásoknak és revüknek
adott otthont, majd étterem és nightclub működött benne, manapság pedig
kaszinóként használják.
Szintén errefelé találjuk a világhírű angol írónő, Agatha Christie emlékművét, amivel Andi
nagy boldogan beállt pózolni egy kép erejéig. Az írónő számtalan regénye mellett
rengeteg színházi darabot is írt, mellyel nagymértékben hozzájárult London
színházi életének fellendüléséhez.
Innen a Soho-negyed szívének tekinthető Leicester Square-re mentünk, ahol a
tehetséges utcai zenészek láthatóan négyzetméterre pontosan felosztották egymás
között a teret, hogy aztán tekintélyesnek mutatkozó tömeg előtt zenélhessenek.
Mi is belehallgattunk a muzsikákba, majd beszabadultunk egy többemeletes
LEGO-boltba, melynek kirakatásban egy közel hatméteres Big Ben díszelgett.
Megcsodálhattuk az asztal-nagyságú Millennium Falcont a Star Wars-ból, London
legóból kirakott falitérképét, az életnagyságú Tube metrószerelvényt, amibe be
is lehetett ülni és még sorolhatnám. A különböző legószettek mellett kilóra is
lehetett építőelemeket venni, és nagyjából bármit, ami magadnak összeválogatsz.
Legókedvelők igazi Mekkája ez a hely, elképzeltem Zsoltit és Ádámot, amit
beszabadulnak ide.
Döbbenetes, hogy a LEGO márka már mennyire túlnőtte
saját magát, hiszen végül is kreatív építőelemekről van szó. Amit viszont pár
méterrel odébb láttunk, az már tényleg kimerítette a szégyenletes
brandmarketing fogalmát. Egy szó – M&M
World. M&M még talán megvan mindenkinek, ez az a kis színes cukormázas
csokikorong, amit kis zacskóban lehet kapni. Nos, ezek köré a kis M&M
cukorkák köré egy 3251 m2-es, négyszintes márkaboltot kreáltak, ahol a
legkülönbözőbb M&M-es ajándéktárgyakat, kiegészítőket, cukorkaadagolókat,
tollakat, füzeteket, kiszereléseket, ruhákat, játékokat, plüssfigurákat lehet
kapni. Az ember összeállíthatja a saját M&M válogatását a szivárvány összes
színében pompázó cukrokból, de saját arcképünket is rámontázsolhatjuk a cukorkáinkra.
Ha kivásároltuk magunkat, beállhatunk a személyzet által rögtönzött zenés
táncikálásra, vagy e-mailben elküldhetjük magunknak az M&M figurákkal
készített fotót. Ezt a tömör M&M élményt nem is bírtuk sokáig, inkább
haladtunk tovább, a nyüzsgő kínai negyed (Chinatown)
irányába, mely bár nagyjából csak két-három rövidebb utcácskából állt, tucatnyi
guszta ételt kínáló éttermet és kínai fűszereket, portékákat kínáló boltot vonultatott
fel.
A kínai negyed fő epicentruma a Gerrard
Street, melyet több irányból is díszes, faragott kínai kapu határol.
Rendkívül ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben, alig bírtunk
ellenállni nekik, úgyhogy megegyeztünk, egyik nap visszajövünk ide vacsorázni.
Amolyan kései desszert gyanánt viszont megkóstoltuk a vörösbabos holdsütit (mooncake), ami a kínai körében ünnepelt
őszközép ünnep (Hold imádatán alapuló aratóünnep) népszerű süteménye.
Innen már egyenesen a legközelebbi metróállomásra (Piccadilly Circus) sétáltunk, ahonnan a Piccadilly (sötétkék) vonalon egyenesen
haza tudtunk jönni South Kensingtonba.
Ekkortájt jöttünk rá, hogy nem maradt
vizünk estére, úgyhogy bár már majd összeestünk a fáradtságtól, keresnünk
kellett egy nyitva lévő élelmiszerboltot. Szerencsére Andi okostelefonján hamar
talált egy másfél kilométerre lévő Sainsbury-t, de ez az oda-vissza plusz 3 km már nagyon nem hiányzott
egyikünknek sem.
Ahogy hazaértünk a hostelbe, alig tudtuk felszenvedni
magunkat a 3. emeletre, szó szerint eldőltünk a fáradtságtól, mint két zsák
krumpli. Nem is csoda, hiszen a mai napon 23 km-t gyalogoltunk…
3. nap – Westminster
Abbey, Parlament, Tower Bridge (2017. szeptember 22.)
Reggel 8-kor átható fingszagra ébredtünk. És nem a
sajátunkéra.
Ezt leszámítva a tegnapihoz hasonlóan indult a nap,
megreggeliztük lent az étkezőben, majd visszatérve a kellemes levegőjű
szobánkba, megvettük online a jegyeket a Westminster Abbey-be (£20.00/fő),
ahova még a 11 órási parlamentes vizit előtt akartunk betérni.
Szép napos időnk volt ma, felhőt is alig lehetettlátni az égen. Elmetróztunk a Westminster megállóig, majd következhetett a Westminster Abbey felfedezése.
Döbbenetes belegondolni, hogy ennek a világhírű gótikus apátságnak a története
i.sz. 960-ig nyúlik vissza, amikor bencés monostor alapítottak ezen a helyen.
1050-re Hitvalló Edward angol király bencés apátsággá alakíttatta, ám pár
nappal a felszentelést követően meghalt. A következő uralkodót, Hódító Vilmost
már itt koronázták angol királlyá 1066-ban, így azóta a Westminster Abbey
számít a hivatalos koronázó templomnak, s egyben a brit uralkodók végső
nyughelyének. Nemcsak a királyi család tagjait temethetik el ide, ugyanis Nagy-Britannia
legkiválóbb politikusai, tudósai és költői közül többeknek is itt találjuk a
sírhelyét vagy emléktábláját. Rendszerint az apátság szolgált a királyi esküvők
megszokott színhelyéül is.
Az apátság jelenkori kinézetét III. Henrik alatt
kapta a 13. század közepén, míg a főbejáratnál magasodó nyugati tornyok 1745-ben
épültek.
A Westminster Abbey tehát páratlan történelmi
jelentősége mellett nemcsak a legfőbb nemzeti templomnak, hanem amolyan
panteonnak is tekinthető.
Belépés után kaptunk audioguide-ot és kis térképet –
legnagyobb meglepetésemre mindkettőből volt magyar nyelvű –, majd a haladási
iránynak megfelelően elkezdtük bejárni a templomot. Az audioguide-nak is
láthatóan megadták a módját, ugyanis egyik kedvenc szinkronszínészemet, Mihályi
Győzőt szerződtették narrátornak.
Sajnos fotózni szigorúan tilos volt, úgyhogy
igyekeztem a látottakat teljes mértékben magamba szívni.
A túra első részében a főhajót jártuk be, ahol megcsodálhattuk
Charles Darwin és Isaac Newton sírját. Utóbbi előtt egy idős (itt dolgozó)
bácsi ajánlotta fel, hogy mond pár érdekességet Newtonról. Ezután a
csodálatosan faragott kórusszékeket néztük meg, majd az uralkodók díszes
sírhelyeit járhattuk végig, így többek közt VII. Henrikét, I. Erzsébetét, I.
Máriáét (aki „Bloody Mary”-ként ismer az utókor). Megcsodálhattuk azt az
1301-ben készült fa koronázószéket, melyet 1308 óta minden koronázás alkalmával
használnak.
Végül a költők, írók és egyéb művészek emlékére
kialakított Költők sarkát (Poets’ Corner)
tekintettük meg, ahol olyan embereknek láthattuk a sírját vagy emléktábláját,
mint Charles Dickens, William Shakespeare, Georg Friedrich Händel vagy Oscar
Wilde.
Egy óra csak nagyon szűkösen volt elég körbejárni a
templomot, így is eléggé kicentiztük az időt, szó szerint rohanhattunk át 11
órára a Parlamenthez.
Valószínűleg rossz kijáratot választottunk, mert sikerült
az egész háztömböt megkerülnünk, de 11.00-ára odaértünk a látogatói bejárathoz
(Cromwell Gate), ahol két jó kedélyű
„bobby” egyenruhás rendőr vizsgált át
minket. Ezután megkaptuk az audioguide-ot, s kezdődhetett a közel kétórás túra
a brit Parlamentnek (House of Parliament)
otthont adó Westminster-palotában (Westminster
Palace).
A nézelődést a Westminster-csarnokban (Westminster Hall) kezdtük, amely az
egyetlen megmaradt része az eredeti, 1097-ben (!) épült palotának, a maradék
sajnos elpusztult az 1834-es tűzvész során.
A csarnok lépcsőjén emléktáblák jelölnek
korábbi híres eseményeket – például láthattuk azt a szent helyet, ahol a skót
függetlenségi harcost, William Wallace-t halálra ítélték 1305. augusztus 23-án.
A következő, szobrokkal és festményekkel telezsúfolt
csarnokban (St Stephen’s Hall) az alkotmányos
monarchia történetét mesélték el, majd innen a Központi csarnokba (Central Lobby) vezetett az út.
A
parlament szívének is tekinthető, gazdagon díszített, nyolcszögletű helyiség az
a kvázi átjáróház a parlament két alsó- és felsőháza között, melyet a négy
tagország (Anglia, Skócia, Wales és (Észak-)Írország) védőszentjeinek szobrai
díszítenek. Innen a felsőház, azaz a Lordok háza (House of Lords) felé indultunk tovább, ahol megcsodálhattuk a
lordok informális megbeszéléseire használt Peers
Lobby-t, a Royal Gallery-t és Robing Room-ot melyeket főként akkor
használnak, amikor a királynő ünnepélyes ceremónia keretében megnyitja a
parlament éves ülésszakát. Érdekesség, hogy amióta 1605-ben Guy Fawkes a parlament
pincéjében felhalmozott puskaporral akarta felrobbantani a protestáns I. Jakab
királyt és az egész parlamentet (ez a híres puskaporos összeesküvés), a királyi
gárda (Yeomen of the Guard) minden
alkalommal lámpásokkal vizsgálja át a pincéket mielőtt az uralkodó megérkezik.
Ezután beléphettünk a Lordok termébe (Lords Chamber), ahol aranyozott,
gazdagon díszített uralkodói trón mellett, az érsekeknek, püspököknek, világi
lordoknak és a törvénykezés lordjainak is külön hely jár.
Ezt követően az alsóház (House of Commons) felé vettük az irányt. Ez a parlament nagyobb
hatalmú kamarája, a törvényhozás folyamatának legfontosabb döntései itt
születnek, és itt zajlanak a legnagyobb politikai viták is.
Az alsóházhoz kapcsolódik az angol történelem egyik
vérzivataros konfliktusa is, amikor az abszolutizmusra törő I. Károly király
erőszakkal, állig felfegyverzett katonák élén betört a House of Commons
termébe, öt árulónak titulált képviselő kiadását követelve, amivel megszegte a
szigorú szabályt, miszerint az uralkodó nem léphet be az alsóházba, és
gyakorlatilag politikai öngyilkosságot követett el. A gyorsan kialakuló
polgárháború végén a király vereséget szenvedett az Oliver Cromwell vezette parlamentárisokkal
szemben, börtönbe került, majd miután a törvényhozás halálra ítélte, 1649.
január 30-án kivégezték.
Innen maradt meg egy bizarr szokás, miszerint a
parlament éves ünnepélyes megnyitójakor, amikor az aranyoroszlánnal díszített,
ébenfekete bottal rendelkező szertartásmester (Black Rod) a ceremónia előtt átvonul a Lordok házából az
alsóházhoz, áthívni az alsóház tagjait a Lordok termébe meghallgatni az
uralkodói beszédet, szertartásszerűen rácsapják az ajtót az alsóház
bejáratánál. Ezután a Back Rod háromszor kopog az ajtón (látszik a kopogtatásnak
a nyoma), s csak ezután vonulnak át az alsóházi tagok a hivatalos megnyitóra.
Ezzel az I. Károly-féle esetre utalnak vissza, s emlékeztetnek, hogy az
uralkodó nem állhat a House of Commons fölött.
Jó alaposan szemügyre vehettük a BBC-s
közvetítésekből jól ismert, zöld bőrülésekkel kirakott alsóházi termet, majd
lassan elindultunk visszafelé a kijárathoz. Útközben Andi még észrevett egy kis
emléktáblát a St Stephen’s Hall egyik
szobra mellett, miszerint 1909-ben, a női egyenjogúságért küzdő szüfrazsett
mozgalom egyik hölgytagja tiltakozásul ideláncolta magát a szoborhoz. Ez
annyira megtetszett neki, hogy külön lefotózta.
Ezzel véget ért a parlamenti túra, viszont még
rengeteg látnivaló maradt mára. Ahogy kijöttünk az épületből, az egyik sarki
kis Tesco-ban vettünk két háromszög-szendvicset, Andi ivott egy kávét a szomszédos
Nero-ban, majd átsétálunk a Westminster-hídon a túloldalra. Mivel már
mindkettőnknek korgott a gyomra, leültünk az egykori városháza épület (County Hall) sarkában egy padra
elfalatozni a szendvicseinket. Érdekesség, hogy ez az elegáns középület már rég
nem az eredeti funkcióját látja el – a tenger állatvilágot bemutató London Aquarium, népszerű attrakciónak
számító börtönvilágba kalauzoló London
Dungeon, és még néhány étterem és hotel is található itt.
Az életadó szendvics elfogyasztása után sétálgattunk
a rakparton, melyet egyértelműen a 2000-es millenniumi ünnepségekre készült,
135 méteres óriáskerék, a London Eye
dominálja.
Ez a 32 üvegkapszulával körberakott, gigantikus karika elég hamar
London egyik legnépszerűbb látványossága lett, annak ellenére, hogy borsós 26
fontos ára mellé még akár 1-2 órás sorban állást is hozzákalkulálhatunk az alig
25 perces élményhez. Andival egyetértettünk abban, hogy a London Eye ezen
ár-érték aránya nem igazán éri meg, úgyhogy inkább sétáltunk tovább folyómenti
sétányon.
Számtalan kulturális helyszínt találunk erre –
Nemzeti Színház (National Theatre),
Hayward Galéria (Hayward Gallery),
vagy a Londoni Filharmonikusoknak otthont adó Royal Festival Hall.
Ahogy elértünk a Harry
Potter és a félvér herceg című filmben lerombolt Millennium hidat (Millennium Bridge), újabb érdekes
látnivalókat jelzett az útikönyv. Először a világhírű Tate múzeumot kerestem a
szememmel, de ahol az ikonikusnak hitt épületnek lennie kellett volna, csak egy
grandiózus gyárra hasonlító, lelombozó betonkolosszust találtunk. Bakker, hol a
múzeum?! Mint kiderült, ez volt a múzeum. Nem csak arra kellett rájönnöm, hogy
ez nem a Tate Museum, hanem a Tate Modern
(mely főleg kortárs műalkotásoknak ad otthont), hanem, hogy ez épület egykor villanytelepként
működött, mely közel 100 éven keresztül látta el villamos energiával London
lakosságát.
A múzeumtól egy kőhajításnyira, a Temze partján egy
másik világhírű helyet is felkerestünk, William Shakespeare színházát, a Globe-ot. A jelenlegi épület
természetesen csak rekonstrukciója az 1599-ben épült (és 14 évvel később
leégett) Erzsébet-korabeli színháznak, ám modern környezete és túlságosan mű
kinézete miatt inkább csalódásként könyveltem el magamban, mint élményként.
A folyópart ugyanakkor kiváló látképpel szolgált,
különösen a St Paul’s Cathedral-lel a háttérben.
Séta közben láttuk a híres folyó menti sörözőt, a The Anchort, mely állítólag a 17. század
óta áll ezen a helyen, majd egysaroknyira innen, az egykori fegyház helyén
kialakított börtönmúzeum (Clink Prison
Museum) kissé riasztó bejáratán szörnyülködhettünk. Hát, nem gondoltam
volna, hogy pár méterrel odébb, egy sötét sikátor végén, Sir Francis Drake
híres felfedezőhajójának a másolatát, a Golden
Hinde II-t fogjuk látni, de London láthatóan tele van meglepetésekkel.
És akkor még nem is szóltunk a közeli
Southwark-katedrális (Southwark Cathedral)
tőszomszédságában, egy vasúti felüljáró alatt berendezett Borough piacról (Borough Market), melyet Európa
legrégebbi piacaként (1276-ban már említik írásos emlékek) és a londoni
gasztronómia egyik ékköveként írnak le. Vicces belegondolni, hogy teljesen
véletlenül botlottunk bele, s csak utólag olvastunk az elképesztő
jelentőségéről, de legalább így saját magunk fedezhettük fel a valódi értékét.
Egzotikus és ínycsiklandozó street food árusok egész garmadája, friss és guszta
zöldség-gyümölcs, hús- és halkínálat, tejtermékek, sajtok…minden, amit el tudsz
képzelni. Én egy ropogós buciba bújtatott, szaftos, sült marhahúst kértem,
melyre úgy olvasztották rá a sajtot, mielőtt még jól megtömték volna
lilakáposztával, uborkával…hmmmm, nyamm. Andi is csak hosszas keresgélés és
mérlegelés után tudott dűlőre jutni a kajaválasztással kapcsolatban, végül
valamilyen etióp nemzeti ételt kért magának.
Ezután lecsüccsentünk a London Bridge melletti egyik padra ebédelni, s kiélveztük a
háromszög-szendvicseknél fényévekkel jobb étek minden pillanatát, amikor
egyszer csak a semmiből lehuppant mellénk egy idősebb nő. Nem különösebben
zavartatta magát miattunk, s csak meredt maga elé, mint valami zombi. Sokáig
nem maradt ilyen kiváló társaságnak, amilyen gyorsan jött, olyan szélsebesen
távozott is pár perc múlva.
Ahogy az utolsó falatokat nyeltem le, próbáltam
szugerálni a Napot időként eltakaró felhőket, hogy mire végzünk, tűnjenek már lehetőleg
el, legalább annyi időre, míg lencsevégre kapom a Temzén horgonyzó egykori
hadihajót, a HMS Belfastot. Szép,
napsütötte megvilágításért reménykedve, már majdnem feladtam a várakozást,
amikor hirtelen előbújt a Nap, ééés…a 310 méteres, „szilánk” becenévvel
illetett felhőkarcoló, a Shard pont
kitakarta a Napot szegény hajó elől, amely így félig megvilágítva, félig
árnyékba taszítva fotós szempontból értékelhetetlenebb lett, mint a teljesen
felhős kompozíciós esetén.
Néha azon gondolkozom, mennyivel egyszerűbb lenne
csak össze-vissza kattintgatni valami béna kompakt fényképezőgéppel vagy
telefonnal, magasról téve az igényes fotózás szabályaira, de aztán mindig
gyorsan elhessegetem ezt a buta gondolatot.
Ezt követően egy újabb emblematikus helyre érkeztünk,
London másik fő jelképének számító Tower
Bridge-hez.
Az 1886 és 1894 között épült hidat mind építészetileg, mind
gépészetileg a viktoriánus kor egyik legnagyszerűbb mérnöki alkotásának
tartják. A gótikus hídtornyok már önmagukban elegáns megjelenést kölcsönöznek a
hídnak, melyeket mindkét oldalon gyaloghidak kötnek össze 42 méteres
magasságban, ahonnan páratlan panoráma tárul a látogató. Sokáig azonban nem
élvezhették a londoniak ezt a különleges panorámát, ugyanis a magasban kialakított,
korábban nyitott gyalogjárdák hamar az öngyilkosjelöltek és prostituáltak
kedvenc helyeivé váltak, úgyhogy 1910 körül, jó 70 évre le is zárták őket. A
híd legfőbb különlegessége azonban az, hogy az útpályáját egy speciális
emelőszerkezettel fel lehet nyitni, lehetővé téve a magasabb teherhajók áthaladását
alatta, napjában öt alkalommal.
Kihasználva a napos időt, kismillió képet lőttünk
magunkról és a híres hídról. Ezután Ludwigos protokollfotók komponálgatásával
foglalatoskodtam, míg Andi felcsapott sztárfotósnak, miután két csajszi kezébe
nyomta a telefonjukat, és beálltak pózolni háttérben a híddal.
A lányoknak
annyira tetszett a végeredmény, hogy alig akarták elengedni Andit, s inkább
visszaültek a rakpart kőkerítésére mindenféle szexi pózba további fotók reményében,
mígnem a szigorú közterületesek leparancsolták őket onnan. Ettől függetlenül
madarat lehetett fogatni velük, alig győztek hálálkodni Andinak. Felajánlottak,
hogy lefotóznak minket is. Hát jó, végül is így is kevés közös fotó készül
rólunk. Szegény lányok, nagyon koncentráltak, lőttek vagy 30 képet, ám
nagyjából mind használhatatlannak minősült. Nem is értem, hogyan képes valaki
úgy komponálni egy képet, melyen két embernek és egy hídnak kellene látszódnia,
hogy a kép 4/5-én az ég és a kőkorlát van, míg a maradék 1/5-ben mi teljesen
kitakarjuk a hidat, míg nekem lelóg a kezem és a fél arcom. Mindenesetre
mosolyogva megköszöntük nekik a viszonozott gesztust, de azzal az erővel
töröltem is ki a műveiket.
Ezután, ha már Andi így belejött a beállított
fotózásban, én is beálltam pózolni az útikönyvemmel (Eyewitness Travel Guide: London 2017), megkeresve azt a szent
helyet, ahonnan a borítón virító képet készítették Tower Bridge-ről.
Ezt követően át akartunk kelni a hídon, ám a
túloldali hídfőhöz érve láttuk, hogy nyitva van a látogatóközpont, s mivel a
£9.80-os belépőjegy sem tűnt arányaiban olyan vészesnek, úgy döntöttünk
benézünk ide is.
Az északi toronyban bemutatták a tervezési szakaszból az egyes
pályamunkákat, majd korabeli képeken és filmfelvételeken végigkövethettük a híd
építésének egész folyamatát.
Eztán kitereltek minket a tornyokat összekötő,
üvegpadlós gyaloghídra, ahol nemcsak a nagyszerű panorámát, de a lábunk alatt
tátongó mélységet is élvezhettük.
Hatalmas szerencsénkre, pont ekkor kezdték
felnyitni a hidat, hogy átengedjenek egy HMS Belfasthoz hasonló hadihajót,
melynek fedélzetén a díszegyenruhás tisztek sormintába rendezett garmadája és
katonai zenekar lelkesítő dobpergése közepette csorogtak be Temzén London
központjába.
Az üvegpadlón alig sikerült egy talpalatnyi szabad
felületet találni, ahol szabadon fotózhattuk, videózhattuk a híd felnyitását és
az alant elhaladó hajót, szinte fürtökben lógtak az emberek mindenhonnan, és
nemre, korra való tekintet nélkül mindenki ülve, guggolva, négykézláb térdelve
meredt a lenti eseményekre.
Amikor a híd visszazárását követően kezdett oszlani a
tömeg, mi is készíthettünk néhány vicces képet, kihasználva a betükrözött
plafon és üveg padló adta lehetőségeket, majd a déli hídfőn át lejöttünk az
utcaszintre.
Ezzel azonban még nem zárult le a látogatás, ugyanis a belépőnkkel
az egykori gépházba is beléphettünk. Itt részletesen bemutatták, miként
működött a korábban gőzzel hajtott, hidraulikus emelőszerkezet, melyet egészen
1976-ig használtak.
A gépházból kifelé jövet, szerencsénkre újabb
hídnyitásnak lehettünk a szemtanúi, melyet így a távolból is megcsodálhattunk.
Ezután átsétáltunk a túlpartra, ahol körülnéztünk az
egykor nyüzsgő, Viktória korabeli kikötő dokkon (St Katharine Docks), melyet a 1968-as bezárását követően a város
egyik legkiválóbb revitalizációs projektje lett, ahol felkapott lakóövezetet
alakítottak ki, éttermekkel, szórakozóhelyekkel.
Vettünk egy ásványvizet a szomszédos Tesco
Expressben, majd megkerültük a Tower hatalmas erődjét, melyet látva már előre
borsózott a hátam. Alig vártam, hogy holnap visszatérjünk ide és alaposan
bejárjuk a város történelmének egyik legrettegettebb helyszínét.
A Tower melletti dombon rátaláltuk London legrégebbi
templomára (All Hallows by the Tower),
melyet az épület oldalán díszelgő tábla szerint i.sz. 675-ben alapítottak.
Innen lekanyarodtunk a Temze partjára, ahonnan a folyó túlpartját is
megcsodálhattuk, melyet a 310 méteres, tűhegyes felhőkarcoló, Shard dominál.
A London Bridge-hez
érve a King William Streetre tértünk
rá, megnéztük a Christopher Wren által tervezett, 1666-os nagy londoni tűzvész
emlékére készített 61,5 méteres oszlopot (Monument).
Ezután a londoni üzleti negyed, a City utcáin sétálgattunk, melynek központja
a Bank metrómegálló környékére
tehető. Itt találjuk a Threadneedle,
Cornhill és Prince’s Street kereszteződésében
a jelenleg luxus bevásárlóközpontként funkcionáló, 1844-ben épült egykori
tőzsdeépületet (Royal Exchange), a
londoni bankvilágot és az angol pénzügyi rendszert bemutató Bank of England Museum-ot, a londoni
polgármester hivatalos rezidenciáját (Mansion
House) és hozzá tartozó plébániatemplomot (St Stephen Walbrok).
Ekkorra már alaposan elfáradtunk az egész napos
gyaloglástól, viszont egy dolgot még meg szerettünk volna nézni mindenképp a környéken,
az éjszakai fényekben úszó Szent Pál-székesegyházat (St Paul’s Cathedral), mely a City városnegyedet gyakorlatilag a
nagy tűzvész után újraformáló világhírű építész, Christopher Wren legfőbb
mesterműve. Szó szerint csak ámuldozni tudtunk a gigantikus méterű, 110 méter magas kupolát
látva, mely a második legnagyobb az egész világon a római Szent Péter-bazilika
után.
A mai nap záróakkordjaként elindultunk visszafelé,
hogy az éjszakai fényekkel megvilágított Tower Bridge-et is megörökítsük, ám a
Towert, és a hozzá tartozó folyóparti sétányt is lezárták időközben,
megakadályozva minket az esti fotózásban. Meg kellett kerülnünk az egész
Towert, majd elgyalogolni a St Katherine dokk szélére, hogy a túloldalról végre
le tudjuk fényképezni a nyavalyás hidat.
A kiváló kompozícióért megérte elbaktatni idáig,
viszont már minden extra méter megtétele fizikai fájdalommal járt. Innen már
egyenesen a metró felé vettük az útirányt. Alig vártuk, hogy visszaérjünk a
hostelbe és leheveredjünk az ágyunkra. Ma 20,5 km-t gyalogoltunk.
A szobánkban a viszonylag kései óra ellenére csak
hárman voltak. Két harmincas éveik végén járó brazil srác, egy szemüveges,
pelyhedző állú, tinibajszú marokkói egyetemista gyerek, aki egy nagyra nőtt
óvodásra emlékeztetett. A brazilok jó ideig az ágyaikon henyélve nyomogatták a
telefonjukat, majd az egyikük (egy őszes hajú szépfiú) abban a szent pillanatban
suhant be fürdőbe, amikor már félmeztelenre vetkőzve, kezemben a törülközőmmel,
pizsamámmal és tusfürdőmmel épp az ajtóhoz léptem volna. Gondoltam, rájött a
mehetnék. Hát, nem tudom, mit csinált bent, de 15 percig egy hangot, zajt sem
lehetett hallani, majd néhányszor lehúzta a vécét, majd megnyitotta a csapot,
majd megint öblített egyet a vécén. Az idő múlásával egyre ment fel bennem a
pumpa. Aztán amikor ráadásul ennek tetejében elkezdett zuhanyozni és további 20
percen keresztül csak folyatta a vizet már meg tudtam volna fojtani. 35-40
percet töltött bent, amit a pofátlanság netovábbjának könyveltem el. Míg én egy
szál alsóban szobroztam kint, mint valami szerencsétlen úszótanonc a medence
szélén, a marokkói gyerek a szobánk ablakához járult, leterítette a kabátját a
földre, és térdre ereszkedve elkezdett imádkozni. Itt aztán minden van…
4. nap – Tower
of London (2017. szeptember 23.)
Háromnegyed 8-kor keltünk, s legnagyobb
meglepetésemre nem mi voltunk az egyetlenek. Gyakorlatilag a két módszeresen
későn érkező, hangosan matató és sokáig alvó jómadáron kívül már mindenki ébren
volt ekkor valamilyen minőségben. Ők viszont láthatóan félálomban is zokon
vették, hogy valamelyikünk vette a bátorságot elhúzni sötétítőfüggönyt, melyet
néhány felháborodott hümmögéssel próbáltak a tudtunkra adni – nem mintha az
elmúlt napok fényében ez nagyon érdekelt volna minket. Hajnal 2-3-kor hazaesve
úgy jártak-keltek, és csapkodták, húzogatták az ágyak alatti pakolóketrecet,
mintha teljesen hidegen hagyná őket a tény, miszerint itt még nyolc ember
szeretne aludni valahogy. Alapjáraton is elég bizarr jelenség voltak így együtt
– egyikük, a „tetovált” srác kreolos bőrével, hosszú fekete, zsíros hajával és
az (arcától a lábujjai hegyéig) egész testét borító ezernyi tetoválással a
másik srác, a nyurga, fehérbőrű, szakállas „kócos” legény tökéletes inverze
lehetett volna.
Miután megreggeliztünk lent, visszatértünk az átható
emberszagban úszó szobánkba, megvettük online a jegyeket a Towerbe (mára) és a
Buckingham-palotába (holnapra). Az interneten, napokkal előre megvenni a
belépőket a legjobb módja, hogy spóroljunk az amúgy veszett drága 7-8 ezer
forintos jegyeken. Így is kettőnknek ez a négy jegy összesen 32.232 Ft-ba (!) került.
Andi meg is állapította, hogy még gyakorlatilag el sem kezdődött a nap, s már
egy vagyon költöttünk.
Első körben elmetróztunk a District Line-al a Tower Hill megállóig, vettük vizet a
tegnap felfedezett kis-Tescóban, majd elegánsan kikerülve a pénztárablakokhoz
kígyózó 40-50 méteres sorokat, percek alatt átvehettük az előzetesen online
vásárolt belépőjegyeinket (£43,00 alapár + £4,00 audioguide).
Ezután elérkezett a nagy pillanat, beléphettünk a
híres Tower főbejáratán. Döbbenetes
belegondolni, hogy az erőd legrégebbi része, a Fehér torony (White Tower) 1097-ben (!) épült, amikor
még 27 méteres magasságával London legmagasabb épületének számított. A király eredetileg
ezzel a Temze-parti erőddel szerette volna biztosítani, hogy a torkolat
irányából ne érhesse támadás a várost, s itt rendezték be a királyi lakhelyet,
a fegyvertárat és a kincstárat is. A Tower azonban félelmetes hírnevét azzal
érdemelte ki, hogy 1100-től kezdve 840 (!) éven át a börtön is itt működött,
ahova a korona ellenségeit zárták be, kínozták meg vagy végezték ki. Az utolsó
rab, akit ide zártak, Adolf Hitler követe, Rudolf Hess volt, aki 1941-ben 4
napig vendégeskedett itt az egyik cellában.
Amint beértünk az erőd falain belülre, első dolgunk
volt átvenni az audioguide-unkat. Borsos ára miatt ketten osztoztunk egy
készüléken. Leültünk egy padra meghallgatni a bevezetőt, amikor az egyik „Beefeater”-nek (azaz marhahúsevőnek)
csúfolt, Tudor-kori ruhába öltözött testőr (és egyben idegenvezető) éppen
teátrális mozdulatokkal magyarázva vezette körbe a 70-80 főből álló
turistacsoportot. Meg is állapítottuk Andival – jó döntés volt az a 4 fontos
audioguide!
Elsőként megnéztük a St Thomas’s Tower alatt húzódó, Temzével összekötött csatornát
lezáró Árulók kapuját (Traitor’s Gate),
ahova csónakon érkeztek az elítéltek, sok jóra nem számítva.
Ezután a Tower
örökös lakóit, a hollókat látogattuk meg. A különösen nagy becsben tartott
madarak igazi egyéniségek, mindegyik egyednek van saját neve, szoba méretű,
félig nyitott full-extrás ketrece, és egy külön testőr, aki csak őket gondozza.
A Tower hollóinak jelenlétére egy érdekes történet ad magyarázatot, miszerint a
17. században, II. Károly állítólag megunta, hogy a szemtelen madarak telibe
kakilják a csillagászati távcsövét, elrendelte a madarak eltávolítását. Végül
épp a királyi asztronómus, John Flamsteed győzte meg a király az
ellenkezőjéről, azzal érvelve, hogy nagy szerencsétlenség lenne megölni szegény
madarakat, mivel úgy tartja a legenda: „ha
a hollók elhagyják a Towert, elbukik a királyság és vele együtt Britannia is”.
Valahol érthető, hogy a véres polgárháború közepette a király kicsit sem akarta
kísérteni a sorsot néhány madár miatt, így végül úgy döntött: „Rendben a hollók maradnak. Akkor viszont az
obszervatórium fog Greenwich-be költözni!”
Így is lett, s a hollóknak azóta is bérelt helye van
a Towerben. Megvártuk, míg a „Harris” névre keresztelt egyed előbotorkál a
ketrecből, pózol egy sort a füvön a látogatók előtt, majd odébb repül néhány
métert.
Ezután elkezdtük az ajánlott haladási iránynak
megfelelően körbejárni a tornyokat. Első megálló a Só torony (Salt Tower) volt, ahol az egykori
börtöntöltelékeknek és elítélteknek a falba karcolt rajzait és utolsó üzeneteit
nézhettük meg.
Akinek nem volt túl sok fantáziája, csak a nevét véste bele az
örökkévalóságba, más a szerelmének a kezdőbetűjét faragta ki egy hatalmas
szívbe, de a boszorkánysággal vádolt, bristoli Hew Draper például a zodiákus
gömböt karcolta bele a falba. Hm, még hogy a falfirkák a modern kor elzüllött
fiatalságának a termékei!
A következő toronyban (Constable Tower) az 1381-es Wat Tyler-féle parasztlázadás körülményeit
mutatták be miniatűr maketteken, akiknek nem mellékesen sikerült olyan bravúrt
véghezvinni, ami még más nemzetek hadseregeinek sem – elfoglalni a Towert. Igaz
meglehetően rövid időre, és utána mind lázadót elfogtak és kivégeztek, de a
történelmi tett nem merül feledésbe.
A soron következő torony bejárata előtt gyanúsan nagy
tömeg torlódott fel. Mint kiderült, két toweri holló szórakoztatta a népeket a
vékony korlátvason egyensúlyozva. Látszott, hogy a jól nevelt szárnyasok
teljesen hozzászoktak az emberek közelségéhez, gyakorlatilag a turisták sorban
álltak hozzájuk, hogy szelfizzenek a károgó (vagy sokkal inkább bégető)
madarakkal.
A holló-showt követően a Martin Towerbe léphettünk, ahol a korábban használatos koronázási
ékszerek másolatait tekinthettük meg.
A brit birodalom gyarmatairól
összevadászott vadállatokról szóló kiállítást (Royal Beasts) csak átrohantuk, majd inkább beálltunk a koronázási
ékszereket bemutató Jewel House
bejáratához várakozó sorba. Milyen jól tettük, ugyanis öt perccel később már
vagy 120-an álltak mögöttünk.
A koronázási ékszerek már II. Károly (1660-85)
uralkodása óta megtekinthetőek a köznépnek is, melyek ezáltal is emlékeztetik a
látogatókat a királyi hatalom erejére és gazdagságára. A felbecsülhetetlen
értékű ékszergyűjtemény legtöbb darabja 1661-ből való, amikor II. Károly
korozására használták őket (St Edward
korona), de ki van állítva Viktória koronája is, benne I. Edward 1066-ból
származó vörös zafírkövével, és természetesen II. Erzsébet jelenleg használatos
koronája. Az egyéb koronázási kiegészítők még látványosabbak. A keresztes
királyi jogar például a világ legnagyobb, 530 karátos (dél-afrikai) gyémántját
tartalmazza, de érdemes megfigyelni az arany berakásos Állami kardot (State Sword), az országalmát, valamint a
parlamenti ülések elengedhetetlen kellékét, a drágakövekkel és arannyal
telerakott, buzogányhoz hasonlító „kormánypálcát” (mace) is.
Ezután a szomszédos épületben berendezett, brit
katonai légiókról szóló múzeumban (Fusiliers’
Museum) néztünk körül. Hamar megállapíthattuk, hogy a britek rendesen
végigháborúzták a Föld összes kontinensét.
Ezt követően az erőd legrégebbi részébe, az 1097-ben
épült Fehér toronyba (White Tower)
másztunk fel. Ez a Tower központi épülete, gyakorlatilag vár a várban, ahol
nemcsak a király lakott évszázadokon keresztül, de a fegyvertárnak és a korai
normann időszakból való Szent János-kápolnának (St John’s Chapel) is otthont adott.
Jelenleg a Tudor és Stuart kori fegyvereket, páncélokat,
muskétákat és kardokat bemutató kiállítást tekinthetünk meg itt, köztük VIII.
Henrik kövér Terminátorra emlékeztető páncélját, I. Jakab japánoktól kapott
szamurájöltözékét, vagy a fölöttébb bizarr látványnak ható, csöcsös
lópáncélokat, az alájuk faragott falovakkal együtt.
Miután bejártuk a Fehér tornyot, kisétáltunk az
udvarra, ahol éppen az őrségváltás zajlott. Még épp elcsíptük a menetelő
testőrséget, ahogy elfoglalják új helyeiket. Az erődítmény belső udvarának ezen
részét (Tower Green), ahol szépen
zöldellő, gondosan elkerített zöld gyepet találunk egy emlékhellyel a szélén,
különös történelmi jelentőségűnek tartják.
Ez volt a kivételezettek
kivégzésének helye, akiket megkíméltek attól, hogy a tömegek szeme láttára, a
szomszédos Tower-dombon (Tower Hill)
végezzék életüket. Nem sok elítéltnek járt ilyen privilégium, mindössze heten
haltak meg itt – köztük VIII. Henrik két felesége, Boleyn Anna és Howard
Katalin.
A füves placc mögött torony (Beauchamp Tower) is a kiváltságosak börtöne volt, ugyanis sok magas
rangú foglyot tartottak itt, akik gyakran még saját szolgákat is tarthattak. A
toronytól balra látható, hangulatos fabetétes házakat még VIII. Henrik idején
építették, ahol állítólag Boleyn Anna életének két nevezetes eseményét várhatta
– a koronázását, majd pár évvel később a kivégzését. Jelenleg a Tower megbízott
vezetőjének a hivatalos rezidenciája található itt.
A következő helyszín, amit felkerestünk a Véres
torony (Bloody Tower) volt, amely
hátborzongató nevét az ide zárt két herceg rejtélyes eltűnéséről és vélhetően
tragikus haláláról kapta. Történt ugyanis, hogy IV. Edward 1483-as halálát
követően, a két fiát – köztük a törvényes örököst – nagybátyjuk ebbe a toronyba
záratta be, míg saját magát III. Richárd néven királlyá koronáztatta. A két
ifjú herceget sosem látták viszont, ám szörnyű sorsukat nem nehéz kitalálni.
Közel 200 évvel később találtak ugyan két gyerekcsontvázat a közelben, de a
személyazonosságukat nem tudták megállapítani.
A Tower-túra záróakkordjaként, stílszerű módon, a
várbörtönben bemutatott kínzóeszközöket néztük végig, ám ez sem tudta elvenni
az étvágyunkat, már mindketten lelkiekben az erőd tövében berendezett,
ínycsiklandozó street food standoknál jártuk. Pár perc múlva fizikai
valóságukban is beszabadultunk oda, s lelkesen végigjártuk a gusztább gusztább
kézműves étel-ital kínálatot.
Én végül egy jól megtömött baconös, kolbászos,
marhahúsos bucit kértem, míg Andi valamilyen erős fűszerezésű, indiai
csirketekercset választott. A tegnapi etióp étekkel ellentétben ez már nem
esett annyira jól neki, kicsit megfeküdte a gyomrát, amire állítása szerint a
két standdal odébb lévő, amúgy méregdrága brownie volt a kiváló gyógyír.
Kirúgtunk tehát a hámból, úgyhogy némi brownie is lecsúszott még, pusztán
egészségügyi megfontolásból, majd a feketeáfonyás és kávés likőrből kaphattunk
egy-egy ingyenes kóstolót.
Ezután metróra pattantunk, és elutaztunk az öt
megállóval odébb lévő Blackfriars
állomásig. Alig léptünk ki a metró kijáratán, a lapos tortaszeletre emlékezető
sarokházat, a The Blackfriar-t
nézhettük meg, mely mintha a New York-i Flatrion Building kicsinyített mása
lett volna. A népszerű sörözőként működő épületet 1875-ben húzták fel.
Innen a New
Bridge Street-en haladtunk tovább, majd lekanyarodtunk balra, a Fleet Streetre, melynek neve az
évszázadok során gyakorlatilag egybeforrt a londoni sajtóval. Itt alakították
ki Anglia első nyomdáját még a 15. században, s innen indult útjára az ország
első napilapja, a The Daily Courant
is 1702-ben. Utána számtalan újságnak a központja lett a Fleet Streeten
kialakítva (a 135-ös szám alatt lakott például a The Daily Telegraph), mivel London mindkét fő negyedéhez, a Cityhez
és a Westminsterhez is közel helyezkedett el. A sajtóközpontok a 1980-as
években hagyták el az utcát, és költöztek ki a külsőbb kerületekbe.
Más érdekességet is találunk errefelé. Ilyen például
a 145-ös szám alatti, elsőre kissé jellegtelennek tűnő fogadó, a Ye Old Cheshire Cheese, melyet a
1667-ben, a nagy londoni tűzvész után építettek. A „sajt” becenévvel illetett helyen
olyan híres írók is megfordultak, mint Mark Twain és Charles Dickens.
Haladtam volna tovább, amikor Andi némi hezitálás
után felvetette, mi lenne, ha inkább most keresnénk meg Poirot lakását, mely
innen nagyjából bő egy kilométerre található. Mivel az a városrész amúgy eléggé
kiesne a fő látnivalók közül, ésszerűbb volt most megnézni, amikor amúgy is a
közelben vagyunk. A Fleet Street végében lekanyarodtunk a Farringdon Streetre, mely a csodálatos Viktória korabeli fémhíd, a
sárkányokkal díszített Holborn viadukt (Holborn
Viaduct) alatt haladt keresztül.
Ezután a két háztömbnyi helyet elfoglaló, 1850-es
években épült, szintén viktoriánus stílusú Smithfield piac (Smithfield Market) mellett haladtunk el,
mely hivatalosan a Londoni Központi Húspiac (London Central Meat Market) néven fut. Az első ránézésre
kifejezetten siralmas állapotú, 160 éves épületegyüttesről nehéz volt elhinni,
hogy a világ egyik legjobban felszerelt húspiacának tartják.
A Long Lane-en
haladva, a GPS tévedésből egy oldalsó kis sikátorba (Cloth Fair) vezetett minket, ahol, mint kiderült, a 16-17.
században forgalmas ruhapiacot tartottak. Ezen a keskeny kis utcácskán találunk
két eredeti állapotában fennmaradt házat (#41 és #42 szám), melyek túlélték a
1666-os nagy londoni tűzvészt. Szintén errefelé botlottunk bele London egyik
legrégebbi templomába (St
Bartholomew-the-Great), mely állítólag az egyik legjobban megőrzött,
eredeti beltérrel rendelkezik.
Nem is bántuk, hogy véletlenül betévedtünk erre.
Újrakalibrálva a GPS-t, már az ellenkező irányba mutatatta az utat, úgyhogy a Barbican betonkolosszus toronyháza felé
kerülve, egy utcával odébb megtaláltuk, amit kerestünk – a Charterhouse Square-n található, Art Deco stílusú lakóházat, mely
Agatha Christie hősének, Poirotnak volt az otthona. Andi és anyukája, Gyöngyi
imádják a különc belga nyomozó történeteit, szerintem kívülről tudják az ebből
készült televíziós sorozat összes részét is, úgyhogy Andi számára különleges
jelentőséggel bírt élőben látni ezt a helyet. Első dolga volt anyukájának
küldeni innen egy képet vigyorogva, majd külön videót is készítettem róla, ahol
narrátori minőségében bemutatja, hol is vagyunk valójában.
Az épület sehogy sem fért bele a képbe, s mivel a
szemközti kis parkot már lezárták estére, csak egyes részeit tudtuk
megörökíteni.
Innen aztán lassan elindultunk visszafelé. Útközben
bekukkantottunk a már említett Smithfield
Market piaci csarnokába, melyet vidám lilás-ciklámenes-zöldes színre
festett, díszes kovácsoltvas kapuval zártak le, mely pontosan olyan színekben
pompázott, mint Andi öltözéke. Be is állt pózolni egyet a kapuval.
Mire visszagyalogoltunk a Fleet Street környékére,
szinte teljesen besötétedett. A 17-szám alatt megcsodáltunk egy 1610-ben épült
fabetétes házat, majd pár méterrel odébb, az utca közepére épített, sárkányos
emlékművet (Temple Bar Memorial)
próbáltuk lefotózni a sötétben, mely a City és Westminster határát jelöli.
Állami ünnepségek során több évszázados hagyomány, hogy az uralkodó a Citybe
tartva megáll itt egy pillanatra, jelképesen engedélyt kérve a polgármestertől
a belépésre. (A sárkány a City jelképe.)
Az emlékművel szemben magasodik a két háztömb
szélességben elterülő, hatalmas Igazságügyi palota (Royal Courts of Justice), azaz a bíróság székhelye.
Barangoltunk egy kicsit a környező utcákban, miközben
láttunk például egy 16. századi házacskát (Old
Curiosity Shop), melyet London egyik legrégebbi boltjaként szoktak
emlegetni. Innen egy saroknyira, kiértünk a híres jogászképző egyesület, a Lincoln’s Inn kapujához.
Sokat már nem
lehetett látni belőle a sötétben, úgyhogy hamar továbbálltunk.
Visszabattyogtunk a Fleet Streetre, mely hamarosan már Strand néven folytatódott tovább.
Mivel már fáradtunk mind a ketten, kinéztük magunknak
a közeli Temple megállót, ahonnan átszállás
nélkül hazametrózhatunk a District vagy Circle Line-al. Az odafelé vezető úton
egy csodaszép, 1770-es évekből való reneszánsz palotára (Sommerset House)
bukkantunk. A hatalmas belső udvarral kialakított, szép, esti fényekben úszó
kastély jelenleg a nívós Courtauld galériának (Courtauld Gallery) ad otthont, mely számos világhírű festménnyel
(pl. Van Gogh bekötözött fülű önarcképe) büszkélkedhet.
Felszállva a metróra, annyira fáradtak voltunk, hogy
néhány megálló erejéig el is szundítottunk. Visszaérve a hostelbe, éltünk egy
kevés társasági életet. Szóba elegyedtünk egy félig magyar, félig román
származású sráccal (Bogdan), aki Olaszországban nőtt fel, ám 7-8 éve már brit
állampolgár és a saját kis bizniszét egyengeti. Érdekes egy szerzet volt,
csakúgy, mint a kabáton imádkozó marokkói gyerek, akiről kiderült, az egyetemi
tanulmányait kezdi majd meg hamarosan itt Londonban. Nem győztem mosolyogni
rajta, amilyen félszeg módon próbált mindig udvarias lenni. Állandóan azt
hajtogatta, hogy „I’m sorry, sir.”, „Yes, sir.”, ha bármilyen módon
megszólított, egészen zavarba jöttem tőle.
5. nap – Buckingham-palota
és Hype Park (2017. szeptember 24.)
A mai napra egyelőre két előirányzott programunk volt
– meg akartunk nézni a 11.00-kor kezdődő őrségváltást a Buckingham-palotánál,
majd 12.15-től magát a palotát terveztük bejárni. Mivel ezeket semmiképp sem
szerettük volna lekésni, a délelőttre inkább csak egy kellemes sétát terveztünk
itt a Kensington negyedben. Tettünk
egy kört a hosteltől egy saroknyira lévő utcában, ahol a Royal Albert Hall mellett a Royal
Collage of Music is helyet kapott, ahol több százéves hangszerek vannak
kiállítva.
Ezután rákanyarodtunk a Kensington
Roadra, melyen a High Street
Kensington metrómegállóig baktattunk, aminek szomszédságában állítólag egy
menő tetőtéri angolkertet találunk az egyik bevásárlóközpont tetején. Némi
bolyongás után feladtuk, hogy megtaláljuk a rejtett bejáratot, ezért inkább
körbenéztünk az innen egy saroknyira lévő Kensington
Square-en, melyet London egyik legrégebbi tereként tartanak számon. Nagyon
kis hangulatos, élhető környéknek tűnt, Andival meg is állapítottuk, hogy ha
hozzánk vágnák az egyik házacskát, bizony nem utasítanánk vissza.
Az egyik közeli utcában ugyanakkor egy nem várt
gyöngyszemre leltünk – az 1880-as évekből való, közvilágítás részére villamos
energiát előállító telephely, az Electric
Lighting Station régies cégérére. Számomra – a munkahelyem révén – még
különlegesebb jelentősége volt a helynek, úgyhogy be is álltam pózolni ide egy
fotó erejéig.
Ezután a kensingtoni városrész egyik legkellemesebb
részére, a király parkokhoz képest kisebb és meghittebb Holland Parkba látogattunk el. Az 1952-ben átadott parkocska egy
rendkívül ízlésesen kialakított japán kertnek és egy egykori előkelő villának (Holland House) is otthont ad, mely egykor
fontos helyszíne volt a társadalmi és politikai közéletnek. Sajnos a II.
világháború során bombatalálat érte, így jó része elpusztult, míg a megmaradt
részében ifjúsági szálló működik. Tök vicces, anno majdnem ebben a hostelbe
foglaltunk szobát.
Mivel az idő közben vészesen telt, visszasiettünk High Street Kensington Tube-megállóig. Felpattanva
a következő metróra, a St James Parkig suhantunk, ahonnan lóhalálában vágtattunk
a Buckingham-palota elé, ahol már hatalmas tömeg várta az ünnepélyes
őrségváltást. Nagy nehezen sikerült befurakodnunk az út mentén várakozók közé,
majd vártuk, hogy végre történjen valami. Bő negyedóra után elhaladt előttünk
egy piros egyenruhás, fekete medveszőr kucsmás osztag, s beléptek a palota
díszes kovácsoltvas kapuján. A tényleges őrségváltásból semmit sem láttunk, azt
csak azok a szerencsések követhették végig, akik konkrétan a kerítésnél álltak.
Ezután még jó ideig nem történt semmi látványos, majd újból nyílt a kapu, s dobpergés
és katonai induló közepette lassú meneteléssel távozott a teljes testőrcsapat.
Ahogy a tömeg is oszlani kezdett, megkerestük a
bejáratot a palotába és a pénztárakat, ahol majd át lehet venni a belépőket.
Vizünk ugyanakkor már igencsak fogytán volt, úgyhogy a hátralevő félórát
ásványvíz-vadászattal töltöttük. A Victoria megállóig baktattunk el, ahol szerencsére
a Marks&Spencerben vehettünk egy 2 literes palackot, majd innen uzsgyi
vissza a palota pénztárához.
-
„Ez most komoly? Ne mondják már, hogy
interneten előre váltott jegyek átvételéhez ugyanúgy ki kell várnunk a sort,
mintha most vennénk meg a belépőt?!” – mérgelődtünk az ostoba rendszeren.
Mire végre sorra kerültünk, és átvettük a jegyeket,
mehettünk is be a palotába. Menő, érintőképernyős audioguide-ot kaptunk, viszont
a fotózást szigorúan tiltották.
Az épületről annyit érdemes tudni, hogy a mai palota
alapját az 1703-ban Buckingham hercegének épült ház (Buckingham House) adta, ami 1761-től már III. György király
magánrezidenciája volt. Ezután átfogó felújításba kezdtek, az épületet
jelentősen kibővítették, elsősorban John Nash tervei alapján. Az átadásra
1837-ben került sor, s ebben az évben költözött be Viktória királynő is, aki az
első uralkodó lett, akinek a Buckingham-palota (Buckingham Palace) a hivatalos rezidenciája.
Döbbenetes belegondolni, hogy a palota 77 ezer
négyzetméterén 775 szoba található, beleértve 19 állami lakosztályt, 52 királyi
hálószobát, 188 személyzeti hálószobát, 92 irodát, 78 fürdőszobát, saját
postát, mozit, úszómedencét, sebészetet és ékszerészműhelyt.
A bő másfél órás túra keretében végigjárhattuk a
palota legszebb lakosztályait, a tróntermet, az uralkodói család gyermektagjainak
megkeresztelésére használt Zene szobát (Music
Room), az állami ünnepségek és bankettek helyszínéül szolgáló báltermet
(Ballroom), a kevésbé formális étkezésekre használt State Dining Room-ot,
illetve a Kék, Fehér és Zöld szobákat (Blue,
White, Green Drawing Room).
A fenséges díszítettségű lakosztályokat járva
megcsodálhattuk azokat az értékes és szimbolikus ajándéktárgyakat is, melyeket
II. Erzsébet kapott uralkodásának kezdete óta más nemzetek vezetőitől. A
magyarok például szép Herendi porcelánnal ajándékozták meg őfelségét, míg
kínaiaktól egy aranyozott gályamodellt („barátsághajót”) kapott. Voltak nagyon
menő és jópofa ajándékok, igazi nemzeti kincsek, ám nem minden államférfi
izgult rá nagyon a királyi ajándék témájára. A később meggyilkolt amerikai
elnök, John F. Kennedy például elég „szerény módon” saját dedikált fotójával
lepte meg a brit uralkodót.
Nagyjából délután kettőre jártuk be a palotát, melyet
végül a hangulatos, zegzugos palotakerten (Buckingham
Palace Gardens) átvágva hagytunk el. Megkerültünk az egész palotai
birtokot, majd a diadalívhez hasonlító Wellington
Arc tövében elnyammogtunk egy cerbona szeletet, elnyomva a korgó
gyomrunkat.
Ezután London talán leghíresebb parkjába, a Hyde Parkba indultunk el sétálni egyet. A parkot VIII. Henrik
alapította, miután a katolikus egyházzal való szakítás után elkobozta az addig
a Westminster Abbey fennhatósága alá tartozó területet, és privát
vadászbirtokot alakított ki rajta. Végül a 17. század elején I. Jakab
nyilvánította közparkká, megnyitva a parkot a londoniak előtt. A Hyde Parkot
azonban nemcsak a békés polgárok kedvelték meg igen hamar, hanem a párbajozók,
útonállók is. A romló közbiztonság miatt végül 300 lámpást helyeztettek el a
Rotten Row (a park lovaglópályája) mentén, kialakítva London első kivilágított
útját. A park kifli alakú mesterséges tavacskáját, a The Serpentine-t 1730-ban alakították ki Karolina királyné
parancsára, mely hamar a londoniak kedvenc fürdő- és csónakázótava lett.
Ahogy andalogtunk a hangulatos sétányokon, egyre
jobban irigyeltük a londoniakat, amiért ennyi és ilyen szép parkjaik vannak.
Budapestnek is annyira szüksége lenne több zöld területre, ahova kimehetnek az
emberek eltölteni a szabadidejüket.
Körbenéztünk a tóparton, majd a többi piknikezőt
kikerülve letelepedtünk a fűbe, élvezni a szép, őszi napsütést.
Andi
tekintetéből ugyanakkor azt véltem kiolvasni, hogy a park szépsége mellett már
gondolatainak java része az ebéd körül forog, úgyhogy elmajszoltuk az utolsó
élelmet is, ami még a táskámban akadt, a Bogdántól kapott ököl nagyságú
körtéket.
Ezzel persze csak ideig-óráig tudtunk becsapni a követeledző
gyomrunkat, úgyhogy elterveztük, visszamegyünk a kínai negyedbe dim sumot (párolt húsos batyu)
vacsorázni.
Ezzel a kiváló gondolattal sétáltunk tovább,
keresztülvágva a hatalmas parkon. Útközben megálltam hódolni az immár másfél
évtizedes hagyományomnak, s gyűjtöttem igazi angol földet a Hyde Park
talajából, s egy kis ágdarabbal akkurátusan beletunkoltam a jól megszokott
vaníliás tégelyembe. Ezalatt Andi egy játékos kedvű mókus nyomába eredt, akiről
teleobjektívet felcsatolva igazi sztárfotókat tudott készíteni.
Andi ezután is
fent hagyta a teléjét, hiszen kiváló alkalom nyílt, hogy ő is hódoljon egyik
kedvenc utazásos tevékenységének, az emberi életképek megörökítésének. Aranyos
szerelmespár a padon, fehér bőrű nagypapa tanítgatja kedvesen fekete bőrű kis
unokáját, akadtak köztük rendkívül jól elkapott pillanatok is.
Mielőtt továbbsétáltunk volna az Oxford Street felé,
tettünk még egy gyors kitérőt a Hyde Park egy híres szegletében, amit semmiképp
sem hagytunk volna ki. A park északkeleti csücskében található ugyanis a
Szónokok Sarka (Speaker’s Corner),
ahol 1872 óta mindenki szabadon elmondhatja a véleményét bárkiről és bármiről.
Az önjelölt világmegváltók és megmondó emberek időnként egész népes tömegeket
képesek összeverbuválni a szónoklataikhoz, miközben heves gesztikulációk és
teátrális karmozdulatok közepette szórják átkaikat a világra és nézeteiket,
hitvallásukat az egybegyűltekre. Láttunk például egy elegánsan öltözött,
mellényes fekete férfit egy emelvényről beszélni, olyan félelmetes átéléssel,
mintha éppen most űzné ki a gonosz démonokat a világból.
A legtöbben valamilyen
vallási felekezet tagjai lehettek, és Jézus nevében igyekeztek megtéríteni a
világot. Így próbált tenni az a középkorú ázsiai férfi is, aki a kétfokú
alumíniumlétrájáról igyekezett terjeszteni az igét, miközben a konkrétan a
kutya nem volt rá kíváncsi. Többen csak azért álltak meg készíteni róla egy
képet, mert olyan mulatságosan festett a kis létrácskájával, miközben a
tökéletes érdektelenség közepette magyaráz bele a nagyvilágba.
Ezt követően a háromkapus diadalívnek tűnő Marble Archnál lyukadtunk ki, melyet
eredetileg a Buckingham-palota főbejáratának szántak, ám a nagyobb királyi
hintók nem fértek át rajta, így végül ide lett áthelyezve.
Innen a híres Oxford
Streetre, a londoni „shoppingolók” Mekkájára fordultunk rá. Egyből eszembe
jutott, hogy a gimnáziumi angolórákon az egyik újgazdag osztálytársnőm állandóan
azzal hencegett, hogy az Oxford Streeten evett Yorkshire pudingot. Amellett,
hogy sárgultam az irigységtől, úgy képzeltem el, hogy ez a testesíti meg az
igazi londoni életérzést. Hát, nem. Ez pusztán egy autókkal zsúfolt, forgalmas
főút, melyen egymást érik bevásárlóközpontok és a trendi boltok, semmi több.
Minő csalódás.
Hamarosan le is kanyarodtunk a Baker Street felé, melyen végiggyalogolva megkerestük Arthur Conan
Doyle népszerű regényhősének, Sherlock Holmesnak a házát (Baker Street 221b),
ahol kitalált nyomozóról szóló múzeumot (Sherlock
Holmes Museum) rendeztek be.
Mi megelégedtünk egy fotóval a házról, majd a vele
szomszédos Regent’s Parkban tettünk
egy sétát. Nevét az 1811-1820 között régenshercegként uralkodó, későbbi IV.
Györgyről kapta, aki John Nash építészt kérte fel a park kialakítására, mely a
régens kikapcsolódását szolgálta volna. Végül az 56 villával és egy palotával
elképzelt, grandiózus tervből palotamentes, nyolcvillás közpark lett, rengeteg
hangulatos és romantikus helyszínnel, csónakázótóval, pavilonnal, vízeséssel,
gyönyörű virágokkal és ritka növényekkel.
Különösen a középen elkerített Queen Mary’s Garden érdemel említést,
itt aztán nagyon hangulatos volt kéz a kézben andalogni egy kicsit.
Gyomrunk azonban most már tényleg a vacsorára beígért
kínai gombócot, a dim sumot kezdte
követelni, úgyhogy elbaktattunk a legközelebbi Tube-állomásra és elmetróztunk a
Tottenham Court Road megállóhoz, mely
a nyüzsgő Soho negyed szélén
helyezkedik el. London egyik legnépszerűbb szórakozó negyedének tartott Soho
egykor piroslámpás negyedként működött, majd a hippik, művészek, írók, zenészek
kedvelt helyévé vált. Egyedi báját számtalan étterem, szórakozóhely, klub és
bár, valamint a pezsgő éjszakai élet adja.
A Chinatownba menet bejártuk a Soho fő ütőerének
tartott Old Compton Street környékét,
majd végigmustráltuk a kínai éttermeket a Gerrard Streeten. Megkerestük a két
napja kinézett, szimpatikus „dim sumozót”, ám legnagyobb sajnálatunkra azt
találtuk, hogy csak délután 5-ig szolgálnak fel ilyen gombócot, úgyhogy más
alternatívát kellett keresnünk. Végül a Feng
Shui nevű étterembe ültünk be. A guszta kínálatra itt sem lehetett panasz,
alig tudtunk választani. Rákos és sertéshúsos batyut rendeltünk, ám nem
bizonyult elegendőnek, így kértünk még feketebab szószos marhát rizzsel és
teával, amivel így teljessé vált a vacsoránk. A végszámlát látva konstatáltam,
hogy felszámolták a 12,5% borravalót, de erre számítottam is a londoni
éttermekben.
Desszert gyanánt megleptünk magunkat egy vörösbabos
holdsütivel, majd elindultunk lejárni a vacsorát. A Covent Garden felé sétáltunk el, mely egészen eddig valamilyen
okból kimaradt a városnézésből. A környék szíve az olasz főtér mintájára
tervezett Piazza és a közepén álló
csodaszép, fedett Vásárcsarnok (Central
Market), mely belső kialakítását nézve leginkább egy múlt századi vasúti
pályaudvarra hasonlít.
A csarnokkal szemben az 1633-ben átadott Szent
Pál-templom (St Paul’s Church) állt,
mely előtt egy kissé béna bűvész-zsonglőr próbálta előadni magánszámát némi
apró reményében, de láthatóan senki sem volt rá kíváncsi.
A tér túloldalán a Londoni Közlekedési Múzeum (London Transport Museum) bújik meg, melyet
kifejezetten érdekes lett volna megnézni, bár nem tartottam valószínűnek, hogy
ebbe az útba ténylegesen bele is fog férni.
Tettünk egy kört a téren, majd megszaporáztuk a
lépteinket, mert elkezdett csöpögni az eső. Mivel szerencsére elég hamar
aláhagyott, úgy döntöttünk, nem szállunk fel egy buszra a Trafalgar Square-en, hanem továbbmegyünk a Westminster megállóig. Ám
félúton mégis visszafordultunk Nelson admirális emlékoszlopával díszített
térre, ahonnan rengeteg buszjárat indul szerte az egész városba. A #9 számú
járatot már előzetesen kinéztem, hogy jó lenne nekünk, csak a megfelelő
megállót kellett megtalálnunk, melyeket mindenféle betű jelzett. Hát igen, „Trafalgar
téri megálló” címszó alatt kb. a fél ábécét felhasználták a megállók jelzésére,
amik akár több száz méterre is lehettek egymástól.
Szerencsére épp időben találtunk meg a helyes
megállót („H”), amikor befutott a #9 busz. Végre, végre utazhattam piros
emeletes „doubledecker” busszal!
Óriási élmény volt, ráadásul sokkal olcsóbb is, mint a metró!
Egy dolgot azonban a buszozással kapcsolatban is meg
kellett tanulnunk – itt az Oyster cardot csak egyszer, felszálláskor kell
lecsippantani, leszálláskor nem. Egyes városokban az a rendszer, ha nem
csippantjuk le leszálláskor, kiszámlázza a maximális távolság díját, de a
londoni épp az ellenkezője. Miután kétszer is lehúztuk egy út alatt,
izgulhattam, hogy végül duplán vontak le a kártyáról.
Megváltás volt visszaérni a hostelbe, hullafáradtak
voltunk mindketten.
6. nap – Greenwich
és Camden (2017. szeptember 25.)
Reggel kissé hűvös, párás, ködös napra ébredtünk,
azaz igazi hamisítatlan londoni időjárásban lehetett részünk. A mai napra egy
kis greenwichi kirándulás terveztünk, megspékelve egy kis camdeni kitérővel.
Első lépésben elmetróztunk a Westminsterig, ahol
átszálltunk a szürke metróvonalra (Jubilee
Line), melyen az egykor kikötői raktárakkal és rakodó dokkokkal ékesített,
revitalizált külvárosi bevásárlós- és üzleti negyed, a Canary Warf megállójáig mentünk.
Kilépve az állomás ajtaján mindenfelé hatalmas
felhőkarcolók magasodtak, mintha csak egy amerikai nagyvárosba csöppentünk
volna. Velünk szemben állt például a Reuters központ, melynek oldalán
folyamatosan a legfrissebb fényújság betűi futottak.
Elindultunk megkeresni a HÉV-hez hasonlító
könnyűvasút, a DLR (Docklands Light Rail)
megállóját, ahonnan tovább tudunk menni Greenwichbe. Nem is kellett volna
messze mennünk, ám kiderült, a szomszédos DLR állomás, a Heron Quay is olyan közel van, hogy akár ott is felszállhatunk. Emlékeztem
arra, hogy semmiképpen sem szabad elfelejteni lecsippantani a DLR állomáson az
Oyster card-ot, mivel ott – a Tube-bal ellentétben – a peronra szabad a
kijárás, nem kell ellenőrző kapukon átjutni. Bár a peronra menet egész végig
azt lestem, hol lehet a kártyaleolvasó, nem találtuk meg, s mivel a peronon sem
volt semmi ilyesmi, feltételeztük, hogy a buszokhoz hasonlóan, magán a vonaton lesz
elhelyezve a készülék. Ahogy beért a szerelvény, felszállás után elég hamar
nyilvánvalóvá vált, hogy kártyaleolvasónak se híre, se hamva, ellenben két
kocsival odébb egy jegyellenőr járja végig az utasokat. Nyeltünk egyet, majd
bízva az ellenőr jóindulatában, proaktívan odasiettünk hozzá segítséget kérni.
Elmondtuk, hogy nem találtuk sehol a jegyolvasót, mit tegyünk. A kézi
leolvasójával megnézte a kártyánkat, majd amikor a masinája pirosan sípolva
jelezte, hogy nem lett érvényesítve, mondta, hogy a DLR peronra vezető
mozgólépcső mellett kellett volna lecsippantani a kártyát. Uhh, na mi lesz
most!
Mivel azonban valószínűleg őszintén látszott rajtunk,
hogy csak elbénáztuk az egészet és tényleg nem lógni akarunk, így szólt:
-
„Annyit mondhatok, hogy amikor leszállnak,
semmi esetre se húzzák le a kártyát a kijáratnál. Semmiképp. Csak nyugodtan sétáljanak
tovább.” – mondta mosolyogva.
Rendes volt. Még elköszönéskor hozzátette, hogy
melyik ajtók fognak nyílni azon az állomáson, ahol le akarunk szállni, majd
biccentve egyet ment a dolgára.
Greenwich megálló előtt eggyel, a Cutty Sark for Martime Greenwich
állomásnál szálltunk le. A kijárat felé közeledve, ahogy feltűntek az Oyster
kártya sárga leolvasó, azon imádkoztam, csak most ne lásson meg minket senki,
ahogy elsunnyogunk érvényesítés nélkül.
Ezt a küldetést sikeresen teljesítettük, senki felénk
sem bagózott. Az állomásépületből kilépve, jöhetett Greenwich felfedezése!
Az egykor különálló városkát mára teljesen körbenőtte
London, melynek egyik legélhetőbb kerületévé vált. A belváros leginkább egy
kedves falucskára emlékeztet, melyet jó adag tengerészeti, királyi és tudományos
kötődéssel ötvöztek.
Gyakorlatilag egy sarkot kellett csak megtennünk az
első jelentősebb látnivalóig, amikor a Greenwich
Chruch Street végében megláttuk a világhírű vitorlás hajót, a Cutty Sarkot félig a talajba építve,
mintha éppen térköveken suhanva szelné a habokat.
Ez a fenséges, kecses
megjelenésű vitorlás korának egyik leggyorsabb hajójaként vonult be a
történelembe, mely rendre megdöntötte a gyorsasági rekordokat a Londonból
Kínáig terjedő távon. A kivételes gyorsaságú klippert kifejezetten
teakereskedelem céljára tervezték, ahol a gyorsaság kiemelt jelentőségűnek
számított. Ugyanis az a kereskedő, aki a szezon első teaszállítmányát tudta
leszállítani Angliába, óriási profitot kaszálhatott.
A hajót 1870 februárjában állították szolgálatba, s
alig egy évvel később, mindössze 107 nap alatt tette meg a Kína-London távot.
Sajnos az idő és a technológia előrehaladtával a tengeri kereskedelemben a
gőzhajók kezdték átvenni a vezető szerepet, míg a vitorlások száma drasztikusan
visszaesett.
A Cutty Sark egész jól tartott magát, a teán kívül gyapjú és
szénszállításban is részt vett, ám 1895-ben a tulajdonos megvált hajótól, s
eladta egy portugál cégnek, ahol a Ferreira
nevet adták neki. 1920-ra gyakorlatilag az új néven futó Cutty Sark maradt az
utolsó szolgálatban lévő klipper a világon.
Végül egy nyugdíjas tengerész, Wilfred Dowman figyelt
fel rá a nyugdíjazás előtt álló, meglehetősen lerobbant állapotú hajóra, és
elhatározta, hogy „megmenti”. Miután megvásárolta, felújíttatta, és kadét-képző
hajóként használták tovább. Dowman halála után a Temze-parti greenhithe-i
Tengerhajózási Kiképző Iskolához került. Végül utolsó útjára 1938-ban indult,
amikor Falmouthból felhajózott a Temzén, mígnem 1954-ben került jelenlegi
helyére, egy greenwichi szárazdokkba.
Ezután a hajó megőrzésére külön társaság alakult,
akiknek az ügyét az edinburghi herceg is felkarolta. A hajótest és az
elkorrodálódó vasbordázat azonban az évtizedek alatt kritikus állapotba került,
átfogó felújításra volt szükség. Ennek keretében megemelték és
tehermentesítették a hajó szerkezetét, melyet oldalról acél rudakkal rögzítettek,
így a látogatók alulról is megcsodálhatják a karcsú hajótestet.
Sajnos a felújítási munkákat egy borzasztó eset
hátráltatta, amikor 2007 májusában az egyik túlhevült porszívó miatt tűz ütött
ki a fedélzeten, melynek következtében a hajó jelentős része leégett.
Szerencsére az eredeti felszerelés (pl. árbócok, kormánykerék, orrdísz) jó
része el lett korábban távolítva, így megmenekült. Végül 2012-ben II. Erzsébet
királynő nyitotta meg a felújított hajómúzeumot, ami azóta az egyik
legnépszerűbb turistalátványosságnak számít.
Andival körbejártuk a hajót, majd egyöntetűen arra
jutottunk, ezt kár lenne kihagyni. A pénztárnál kombinált belépőjegyet kértünk
(fejenként £18,50-ért), mely egyúttal a Greenwichi Királyi Obszervatóriumba is
érvényes, amit semmi pénzért nem hagytunk volna ki.
Először a Cutty Sark rakodóterét jártuk be, ahol a
tea kereskedelemmel kapcsolatos érdekességeket tudhattuk meg. A rendkívül
érdekes, interaktív és szemléletes tárlat bemutatta, hogyan pakolták tele a
hajótestet teás ládákkal, mit kell tudni a hajó által szállított teákról, miért
volt ilyen profitábilis biznisz akkoriban a teakereskedelem, illetve egy
kisfilmet is végignézhettünk a vitorlás kínai útjairól. A rakodóteret úgy rendezték
be, mintha éppen a teás ládákkal félig megpakolt térben sétálnánk.
Ezután a
fedélközben kialakított rész következett, mely többnyire a hajó legénységének
hétköznapjaira fókuszált. Megtudhattuk például, hogy mit ettek a hosszabb utak
során. A jól bevált Cutty Sark-menü távolról sem számított egy meghatározó
kulináris élménynek, mivel többnyire csak krumpli lepényből, száraz marhahúsból
és borsópüréből állt, amit maximum némi száraz keksszel és lime-mal turbóztak
fel.
Ezután kimehettünk a fedélzetre, ahol tényleg úgy
érezhettünk, mintha egy valós, mozgó hajón lennénk. Finoman megkongathattuk a
hajóharangot, beállhattunk pózolni az eredeti kormánykerékkel egy fotó erejéig.
Ezután bejártuk a kapitány, az első tiszt és a
legénység kabinjait, majd a múzeum utolsó részében a 3 méterrel a föld fölé
emelt hajótest alá mehettünk be.
Konkrétan megérinthettük a kecses hajótest
élét, míg ha felnéztünk, az üvegablakoknak köszönhetően úgy érezhettünk, mintha
a víz alatt lennénk.
Egy az egyben a bristoli ss Great Britain gőzös köré kialakított múzeumra emlékeztetett,
amely hasonlóan igényesen, színvonalasan és érdekesen mutatta be a legendás
hajó történetét.
Miután kijöttünk, kívülről is körbefotóztuk a híres
vitorlást, majd gondoltuk, lekukkantunk az 1902-ben átadott, Temze túlpartjára
átvezető, greenwichi gyalogalagútba (Greenwich
Foot Tunnel), de folyó alatt vezető, hosszú pisi szagú járat nem bizonyult
túl hívogatónak, úgyhogy pár lépés után inkább visszafordultunk.
A greenwichi városnézést a Christopher Wren által
tervezett, két szimmetrikus részre osztott Régi Királyi Haditengerészeti
Akadémia (Old Royal Naval College)
épületénél folytattuk, mely jelenleg a Greenwichi Egyetemnek (University of Greenwich) ad otthont.
Amikor vettem volna elő az útikönyvemet, hogy elolvassam a tudnivalókat az
épületről, végigfutott bennem a riadt felismerés – nincs meg a könyvem.
Végigpörgettem az elmúlt félóra eseményeit, hol
hagyhattam el. Arra emlékeztem, hogy a Cutty Sark-nál még megvolt, úgyhogy
visszarohantam a múzeumba, ahol gond nélkül beengedtek, hogy megkeressem.
Szerencsére nem kellett végigkutatni az egész hajót, közben eszembe jutott,
hogy a hajótest alatt kialakított lépcsős padoknál hagyhattam. Ott is volt,
senki sem nyúlt hozzá. Kifelé menet megköszöntem pénztárosnak és a biztonsági
őrnek a kedvességét, majd visszabattyogtam Andihoz, aki a fejét ingatva
mosolygott vissza rám.
Mielőtt felsétáltunk volna a közeli domb tetejére
épült obszervatóriumba, a Nemzeti Tengerészeti Múzeumban (National Maritime Museum) néztünk körül, amelynek állandó
kiállítását ingyenesen lehet látogatni.
A tenger és hajózás mindig is rendkívül
fontos szerepet játszott a brit történelemben, elég az egész világot behálózó
kereskedelemre, földrajzi felfedezésekre, gyarmatosításokra és háborúkra
gondolni.
A múzeum rendkívül átfogó és igényes, órákat el
lehetne itt tölteni. Ki van például állítva a 160 km/órás sebességgel repesztő
alumínium versenyhajó, a Miss Britain III,
a trafalgari győztes Lord Horation Nelson admirális egyenruhája, melyben a
halálos sebesülést kapta, de talán kedvenc részünk a Brit Kelet-indiai
Társaságról (British East India Company)
szóló kiállítás volt. Döbbenetes belegondolni, hogy egy kereskedelmi
részvénytársaság fénykorában a brit uralkodónál is nagyon vagyont halmozott
fel, s nagyobb területeken kormányzott, mint maga az anyaországa, az Egyesült
Királyság. Szó szerint kifosztották fél Ázsiát, durván elnyomták és
megadóztatták az éhínségben szenvedő indiaiakat, s a 19. század elejére már az
egész társaságot átjárta a mély korrupció. Végül a kormány 1813-ban megvonta
tőluk a kereskedelmi monopóliumot, s megindult az elkerülhetetlen lejtmenet,
mígnem 1873-ben megszűntek. De nem végleg.
2010-ben ugyanis egy indiai származású, de már brit
üzletember, Sanjiv Mehta, megvette az „East India Company” nevet, s új útjára
indította márkát, mely napjainkban luxus árucikkek, drága teák, egzotikus
kávék, kekszek forgalmazásával foglalkozik.
Egy kis rövidfilmet is megnézhettünk erről az
újjáéledő új cégről, amiről az alapító így fogalmazott:
-
„Ironikus belegondolni, hogy egykor a
Kelet-indiai Társaság uralta egész Indiát, ma pedig India uralja a Kelet-indiai
Társaságot.” – mesélve a személyes indíttatásairól.
Bő háromnegyedórát töltöttünk el a múzeumban, majd
felgyalogoltunk a Királynő háza (The
Queen’s House) mögött magasodó dombon álló Királyi Obszervatóriumba (Royal Observatory).
Ahogy a Towerben tett látogatáskor megtudtuk, a
greenwichi csillagvizsgálót II. Károly alapította 1675-ben (cserébe a hollók
toweri maradásáért), s John Flamsteedet nevezte ki az első Királyi
csillagásznak (Royal Astronomer), aki
ide is költözött. Az első lakója után egyszerűen csak Flamsteed House-ként emlegetett épületet ki más, mint Christopher
Wren tervezte, ahogy még fél Londont is ezen kívül.
A főkapu mellett találjuk az első érdekességet, a
greenwichi középidőt (Greenwich Mean Time
– GMT) mutató, 24 órás számlapú órát, melyet Charles Sheppard készített.
1833
óta szokás, hogy az obszervatórium tornyánál lévő, messziről is jól látható,
vörös „időlabdát” mindennap pontosan 13.00-kor leejtik, így jelezve a
tengerészeknek és hajósoknak a pontos greenwichi időt. Ezen kívül a tradicionális brit hosszmértékek (jard
és láb) a hivatalos méreteit jelző rudak is közszemlére vannak téve.
Belépve az épület területére, először átvettük az
audioguide-ot, majd bejártuk a Flamsteed ház egykori lakórészeit. Ezután az
udvarra vezetett az út, ahol a Föld nyugati és keleti féltekét elválasztó kezdő
hosszúsági kör, a nullmeridián, azaz
a 0º hosszúsági fok fekszik.
Itt
természetesen a leleményes turistasereg mindenféle vicces módon szokott beállni
pózolni a híres-neves vonallal, úgyhogy ebből a mókából mi sem akartunk
kimaradni. Kivártuk a sorunkat egy nyugdíjas kínai csoport mögött, akik meg is
kértek, hogy készítsek róluk itt egy csoportképet. Miután megköszönték a
segítséget, gondoltam, kínaiul mondom nekik a „szívesen!”-t, mire elkerekedett
a szemük, és elkezdtek érdeklődni, honnan tudok kínaiul. Ezután pár mondat
erejéig kínaiul társalogtam velük, tök jó érzés volt. Innentől kezdve,
akármikor futottunk velük össze az obszervatórium területén, mosolyogva
biccentettek nekem.
Andival mi is készítettünk itt néhány vicces képet,
majd bejártuk a tengeri időszámítás történetéről szóló kiállítást. Elsőre nem
is gondolnánk, milyen hatalmas jelentősége van az időszámításnak a tengeri
közlekedésben, hiszen manapság annyira természetesnek vesszük, pedig régen
számtalan élet függött attól, milyen hibahatárral képesek megsaccolni az időt a
tengeren. Ha rosszul számították ki az időt, egy hosszabb út során lazán
elfogyhatott a betárazott élelem, vagy nekimehettek egy sziklának.
Ezután egy külön kis egyszobás, sötét helyiségbe
kukkantottunk be, ahol egy hatalmas tükrökkel elkészített camera obscurát lehetett megtekinteni, mely az asztal közepére
vetítette Greenwich felnagyított folyóparti látképét.
A tárlat utolsó részében a királyi csillagászok által
használt gigantikus távcsöveket vehettük szemügyre, melyek közül az utolsó, s
egyben legpontosabb szerkezet úgy van pozícionálva, hogy áthaladjon rajta a
képzeletbeli nullmeridián vonala.
Nagyon örülök, hogy eljöttünk ide, teljesen
elégedetten sétálhattunk vissza városközpontba. A Cutty Sarkkal szemben lévő hamburgerezőbe
(Nando’s) ültünk be ebédelni, majd
tettünk egy rövid sétát Greenwich központi utcáin.
Mielőtt távozás gyanánt a
DLR állomás felé vettük volna útirányt, az egyik szuvenírboltban
megajándékoztuk magunkat (oké, leginkább én magamat) egy kis piros londoni
telefonfülkével, mely rendeltetését tekintve elvileg ceruzahegyezőnek lett kitalálva.
Sebaj, jól fog mutatni a polcunkon, a többi utazós ereklye mellett.
A következő napirendi pont a Camden Market
meglátogatása lett volna, de félő volt, hogy nem érünk oda az este 6-os
zárásig. Első körben felszálltunk a DLR-re, ahol ezúttal tényleg nem
felejtettük el elcsippantani az Oyster kártyát, majd elvonatoztunk a
végállomásig (Bank). Itt átszálltunk
a fekete színű Tube-vonalra (Northern
Line), mely egészen a Camden negyed megállójáig (Camden Town) vitt minket.
Ahogy kiléptünk a metró kijáratán, érezhettük, hogy
ez a kerület szöges ellentéte lesz a nyugodt, békés Greenwichnek. A kisvárosias
jelleg itt is megvan, viszont a nyüzsgő, színes utcakép, melyet a házak kissé
bizarr homlokzati díszítése (egyikből például egy hatalmas, háromméteres
tornacipő kandikál ki) és a környék „alter” jellege csak még jobban felerősít,
egészen egyedi hangulatot kölcsönözve neki.
Peti és Dezső is kifejezetten a kedvenc londoni
helyeikként emlegették a Camden piacot (Camden
Market), úgyhogy rendkívül kíváncsi voltam, mit tartogat számunkra a hely.
Egyik irányjelző tábla segítségével bemértük merre kell mennünk, így pár száz
méter után megérkeztük egy bádogelemekből összetákolt kis ruhapiacra, mely fölé
zöld alapon sárga betűkkel díszelgett a felirat – Camden Market.
Háát, Camden is, piac is, de valahogy nehezen hittem
el, hogy ez az a hely, amiért a Peti és Dezső annyira odavolt. Körbenéztünk
azért. Mindenhol ruhák voltak. Hmm, ennyi lenne az egész?
Kicsit csalódottan sétáltunk tovább, mígnem a Camden High Street és Chalk Farm találkozásánál ráleltünk a
„valódi” Camden Marketra, mely több
izgalmas piactér összekapcsolódását takarja!
Ezek közül a legnépszerűbbek a Stables Market és a Camden Lock Market néven ismert rész, ahol többnyire régi,
felújított Viktória kori raktárépületekbe, csarnokokba és gyárhelyiségekbe
költözött boltokat találunk. Állítólag több száz árus kínálja itt a portékáját,
míg az legkülönlegesebb ételt, italt kínáló helyekkel is Dunát (azaz Temzét) lehetne
rekeszteni.
Itt aztán tényleg mindent lehet kapni! Andival hamar
megállapítottuk, hiba volt Greenwichben ebédelni, itt ugyanis számtalan
külföldi konyha különféle ételéből válogathattunk volna. Találtunk például egy
magyar standot, ahol a néni tradicionális magyar kajákat (többek között
gulyást, pörköltöt, csirkepaprikást és kürtőskalácsot árult), s kedvesen
biccentett nekünk, amikor elhaladtunk mellette.
Ha bármi fért volna belénk, itt tuti ettünk volna még
valamit, így viszont fölösleges volt fájdítani a szívünket. Legközelebb viszont
tutira végigesszük itt a kínálatot.
Innen elsétáltunk a Chalk Farm Tube-megállóhoz, közben vettünk az egyik Sainsbury-ben
némi ásványvizet, majd elmetróztunk a Charing
Crossra. Ha már erre jártunk, készítettem egy képet a híres Trafalgar
térről (Trafalgar Square), melyet az
1805-ös trafalgari győztes tenger csatában hősi halált halt Horatio Nelson
admirális emlékére emelt, 52
méter magas Nelson-emlékoszlop
ural, míg a háttérben a Nemzeti Galéria (National
Gallery) terebélyes épülete húzódik.
Utolsó londoni esténket, úgy gondoltunk, illene méltó
módon megünnepelni. Elindultunk keresni egy igazi angol pub-ot, ahol egy jó kis ale-lel
koccinthatunk erre a londoni kalandra. A St
Martin’s Lane és New Row sarkán
bukkantunk rá a Mr Fogg’s Tavern nevű
helyre, amely egyből elnyerte a tetszésünket.
Hamisítatlan angol pub hangulatot
árasztott a kis kocsma – eredeti fabútorzattal, széles sörválasztékkal,
mindenféle lim-lommal és persze több tucatnyi mennyezetre aggatott brit zászlóval.
Ennél britebb aligha lehetne a hely. Bár csak az ablak melletti kis fél
asztalhoz tudtuk leülni, egyáltalán nem zavart minket, így legalább egyszerre
tudtuk figyelni a kint elhaladó járókelőket és a pub-ban történő eseményeket.
Andi egy pohár búzasört kért, én pedig egy pint Meantime Pale Ale-t rendeltem, egy adag
sült krumpli kíséretében. Utóbbit egy az egyben elfelejtette a pincérnő, bő
félóra múltán kellett rákérdezni, mikor óhajtják kihozni. Annyira nem is
hiányzott, olyan jót beszélgettünk. Mindkettőnkben más érzéseket indított meg
ez az út, s remek érzés volt mindezt megosztani a másikkal.
Ez nagyszerű lezárása volt a mai napnak, úgyhogymiután szépen lassan elfalatoztuk a krumplit és elkortyolgattuk a sörünket,
kisétáltunk a Trafalgar téri buszmegállóba. Újfent a #9 buszt néztük ki a
hazaútra. A buszmegállóban jót mulattunk egy 3-4 éves indiai kisfiún, aki
szülei mellett állva, kezében egy kisméretű merőkanállal (nincs annál jobb
játék), próbálta leinteni az elhaladó buszokat és taxikat. Látni kellett volna
az örömöt az arcán, amikor az egyik busz megállt, és végre felszállhattak rá.
Hamarosan befutott a mi jártunk is, úgyhogy
izgatottan foglalhattuk el helyeinket az emeleten.
Visszaérve a hostelbe konstatáltuk, hogy az idegesítő
tetoválásos gyerek és barátja továbbálltak, helyükre egy „sokat alvó lány” és
egy osztrák csajszi érkezett.
7. nap – St
Paul’s Cathedral és indulás haza (2017. szeptember 26.)
Úgy indult a reggel, mint az elmúlt hat napban
bármikor. Háromnegyed nyolcas kelés, gyors tisztálkodás után le az étkezőben,
kétszer 1 fontot be az adományvödörbe, majd a nutellás, lekváros pirítós és
konzerv gyümölcsbefőtt mellé elszürcsölünk egy-egy csésze teát, s indulhat a
nap.
Alaposan bepakoltunk mindent, majd a cuccaink jó
részét leadtuk a hostel csomagmegőrzőjében. Kicsekkolást követően a szállástól
mindössze néhány saroknyira lévő Természettudományi Múzeumban (Natural History Museum) kezdtük napot.
Sokáig vacilláltunk, hogy a szintén rendkívül izgalmas Science vagy Natural
History legyen a befutó, végül Andi az utóbbi mellé tette le a voksát. Nagy
költségekbe amúgy sem kellett vernünk magunkat, mivel állami múzeum lévén
mindkettőbe ingyenes a belépő.
Belépve a főcsarnokba, egy kékbálna mennyezetről
lógó, gigantikus csontváza tekint le az újonnan érkezőkre, amely igencsak
megadja alaphangot a múzeumhoz.
Miután körbenéztünk a csarnok két oldalán kiállított,
amolyan kedvcsináló részeket, Andit leginkább tűzbehozó, dinoszauruszos
kiállítás felé vettük az irányt.
Úgy emlékezett, hogy a világon ez az egyik
hely, ahol egészben van kiállítva egy T.Rex csontváz. Ahogy a dinórészlegre
értünk, hamar lehervadt a mosoly az arcunkról.
„T.Rex éppen
karbantartás alatt áll.” – hirdette a kiírás, mely úgy hangzott, mint mikor
a vállalati mosdóhelyiségre írják ki, hogy dugulás miatt ne használd a vécét.
Aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen nem is csontvázról
van szó, hanem egy életnagyságú, géppel működtetett, mozgó T.Rexről, mely még
hangot is ad ki. Ez már távolról sem hangzott olyan izgalmasan, mint egy valódi
állat, valódi csontjai lettek volna. Mondjuk egy T-Rex koponyát itt is meg
lehetett csodálni, sok más érdekességgel egyetemben, úgyhogy sokáig nem kellett
búslakodnunk.
Ezután az emlősöket bemutató kiállítás következett, melynek
keretében egy hatalmas csarnokot telepakoltak életnagyságú állatmodellekkel
(többségük már nem kitömött, hanem gondosan rekonstruált, mesterséges példány).
Szintén érdekesnek tartottuk az emberi testet bemutató tárlatot, ahol az
idegrendszerről, érzékszervekről, terhességről is részletesen szóltak.
Végigjártuk még a madarakról, ásványokról, halakról szólók részeket, majd
amikor már pár óra után telítődtünk a természettudománnyal, visszabattyogtunk a
hostelbe a cuccainkért.
Az utolsó londoni programpontnak a Szent Pál-székesegyházba
(St Paul’s Cathedral) tett látogatást
szavaztuk meg. Az 1666-os nagy londoni tűzvész során elpusztult a templom
korábbi épülete, úgyhogy az újjáépítésével – ki nem találod kicsodát?
–Christopher Wrent bízták meg, s 35 évnyi építkezés után, 1710-ben nyitotta meg
kapuját. Az évszázadok során, számtalan fontos, történelmi esemény helyszínéül
szolgált ez a katedrális. Itt ravatalozták fel Winston Churchill (1965) és
Margaret Thatcher (2013) egykori brit miniszterelnököket, itt tartották Diana
hercegnő és Károly herceg esküvőjét (1981), s itt helyezték örök nyugalomra a
templom építészét, Wrent, a trafalgari csata hősét, Nelson admirálist.
A belépőjegy ára elég borsos (£18.00 fejenként) és
tilos a fotózás, viszont ingyenes, közel kétórás idegenvezetés jár hozzá. Mi
egy rendkívül szimpatikus idős bácsikát (David) kaptunk, aki rendkívül érdekes,
informatív és humoros felfogásban mondta végig a mondókáját. Mesélte például,
hogy a 8 méteres (!) főbejáratot csak ritka események alkalmával nyitják ki,
mert úgy befúj a rajta a szél, hogy a miséből semmit sem lehet hallani. Ennek
ellensúlyozására alkalmaztak padlófűtést és szellőztetést, melynek keretében a
földszinti fűtőszobából, díszes rácsos szellőzőn jött fel a levegő. Egy igen
kínos eset keretében történt egyszer, hogy az anyakirályné hatalmasat esett,
miután a szellőzőnyílásba ragadt a magas sarkúja. Megcsodálhattuk a Wren által
letisztult, puritánnak elképzelt főhajót miként mozaikoztatta Viktória királynő
be szépen fokozatosan, s hol maradt abba a munka, amikor a királynő meghalt. A
hatalmas, 110 méteres kupoláról is sokat megtudhattunk, mely második
legmagasabb az egész világon a római Szent Péter-bazilika után. Állítólag a II.
világháborúban emberek tucatjait vezényelték ki a katedrális tetejére, hogy a
lehulló, átforrósodó bombákat lapáttal lehajítsák a tetőről, nehogy leégjen a
templom. A klasszikus, nagyobb robbanó bombából is esett szegény katedrálisra,
de szerencsére nagy pusztítást nem végeztek.
A körtúra végén a kriptába vittek le minket, ahol
számtalan híres államférfi, művész mellett a katedrális főépítészének,
Christopher Wrennek és a trafalgari hősi halottnak, Lord Horatio Nelson
admirálisnak a síremléke is található.
Ezzel nagyjából véget is ért az idegenvezetés,
Davidtől vastaps mellett köszönt el a csoport. Ezután a metró felé siettünk, de
mielőtt a Victoria buszpályaudvar felé vettük volna az útirányt, tettünk egy
villámgyors kitérőt a King’s Cross és
St. Pancras vasúti pályaudvarokhoz.
Előbbit mindenképpen látni szerettem volna élőben, miután a Harry Potter
könyvekben egy olyan emblematikus helynek számított, ahonnan a főhősök a képzeletbeli
9 és ¾-ik vágányról elindultak a Roxfort varázslótanodába.
A leleményes britek
természetesen kialakítottak – a 9. és 10. vágány között – egy Harry Potteres
emlékhelyet, ami azt az elképzelt helyet jelöli, ahol a főhősök
poggyászkocsijukkal nekihajtottak a 9 és ¾-ik vágányt jelölő mágikus falnak. Persze
egész „véletlenül” egy méregdrága Harry Potteres relikviákkal teli márkabolt is
került ide a közvetlen szomszédságba, míg a falba épített poggyászkocsival és a
9 és ¾-ik vágányos felirattal is csak hosszú-hosszú várakozást követően lehet
fotózkodni.
Hamar beláttuk, hogy ez a brutális sor nem fog
egyhamar elfogyni, úgyhogy inkább visszasiettünk a Tube-állomásra. A Piccadily Line révén átszállás nélkül
eljutottunk a Victoriára, ahol
azonban eltartott még egy ideig, míg megtaláltuk a buszpályaudvart.
Vasúti pályaudvar, metróállomás, buszpályaudvar és
helyi busz végállomásokat – itt aztán minden van, csak győzze az ember
megkeresni, mi honnan indul.
A National
Express buszjáratok a Victoria Coach
Stationről indulnak, jó 600 méternyire a metrókijárattól, de útközben
sorakoznak az egyéb buszjáratokat üzemeltető szolgáltatók (Green Line, EasyBus
és Megabus) végállomásai is, melyek végképp összezavarják szegény
turistát.
Végül bő félórával a járatunk indulása előtt sikerült
kiérnünk ide, viszont nagyobb ebédre már nem maradt időnk. Jobb híján a közeli
Tescóból vettünk háromszög-szendvicseket és némi cookie-t az útra, majd
letáboroztunk a buszpályaudvar várójában.
A 17.30-as járattal indultunk a lutoni reptérre.
Ahogy a busz keresztülvágott a városon, már rengeteget helyet ismertem fel,
ahol jártunk, vagy ahova valamilyen kellemes emlék köt ebből az egy hétből.
Szépen lassan aztán hátrahagytuk London nyüzsgő
városát, hogy közel kétórás buszozást követően végre megérkezzük a lutoni
reptérre.
A kijutás határozottan gyorsabban és könnyebben ment,
mint az érkezés, gyakorlatilag meg se nézték az úti okmányainkat, csak menjünk
Isten hírével.
A gépünk 21.05-kor indult, s éjfél után jó félórával
érkeztünk meg Budapestre. Szegény Apa természetesen ilyenkor, éjnek idején is a
reptéri parkoló megszokott helyén várt minket…
Úgy gondolom, minden szinten kimaxoltuk ezt a londoni
utat, megnéztünk mindent, amit csak meg akartunk, miközben fel sem tűnt, hogy
hét teljes napon keresztül egyszer sem hagytuk el a várost. Bár kezdetben még
tervbe volt véve egy-egy rövidebb kirándulás St Albansba, Oxfordba és Lutonba, London
egyszerűen annyi, de annyi látnivalóval rendelkezik, hogy itt akár heteket, hónapokat
eltölthet úgy az ember, hogy mindennap valami újat fedez fel. Számomra óriási
élmény volt élőben látni a leghíresebb londoni helyszíneket – a Big Bent, a
felnyíló Tower Bridge-t, a 960 éves Westminster Abbey-t, a fenséges
Buckingham-palotát, a forgalmas Trafalgar Square-t, a nyüzsgő Soho negyedet,
vagy a greenwichi 0º hosszúsági fok vonalát. Teljesen elvarázsolt a város
egészen egyedi hangulata, melyben mesteri módon keveredik a multikulturális
sokszínűség a brit történelmi hagyományokkal és a hűvös királyi eleganciával.
London hatalmas metropolisz, felfoghatatlanul sok látnivalóval, ugyanakkor
egyszer sem éreztem, hogy agyonnyomna a város, hanem mindvégig befogadható és izgalmas
maradt. Imádtam a retró stílusú, fekete taxikat, a kecsesen manőverezgető piros
doubledecker buszokat, a több tucatnyi, igényesen kialakított parkot, és a
különféle nemzetközi éttermek kínálta kulináris változatosságot.
Eleinte a szívem mélyén lehetett bennem némi
szkepticizmus Londonnal kapcsolatban, azt gondolhattam, ez is csak „egy a
túlértékelt nagyvárosok közül”, de ez az előzetes sztereotípia nagyjából az
első napon dőlt meg. Őszintén mondom, rendkívül megszerettem a brit fővárost,
melyhez 7 nap feltétlen kellett, hogy elmondhassam, nagyobb hiányérzet nélkül
sikerült bejárnom.
Különleges érzés volt Andival együtt eljönni ide,
aki, velem ellentétben, nem az újdonság erejét, hanem az érzelmes nosztalgiát
élhette át itt. Az Angliában töltött egy év egy rendkívül fontos,
személyiségformáló állomás volt az életében, mely nagyban hozzájárult ahhoz,
hogy olyanná váljon, amilyen ma.
Remélem, hamarosan én is elvihetem Őt arra a helyre,
ami meg az én életemre gyakorolt óriási hatást – Amszterdamba…
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: