Koszovó
Előzmények
12-13 évesen kifejezetten sokat néztem az esti
híradót. Természetesen a félórás híradásnak az utolsó öt perce volt mindig a
legérdekesebb számomra, amikor a sporthírek keretében időnként bejátszottak egy
legfeljebb 15-20 másodperces NBA összefoglalót. Mindig izgatottan vártam,
kezemben a videó távirányítójával, hogy felvegyem a gondosan bekészített
VHS-kazettámra ezeket az értékes kosárhíreket. Bevallom, akkoriban az
aktuálpolitikai hírek és a nemzetközi hírmorzsák izgattak a legkevésbé. Mindig
mutattak valami külföldi háborút, ahol sokat lőttek, emberek tucatjai, olykor százai
haltak meg, majd híres politikusokat, akik mindenféle sajtótájékoztatón
nyilatkozgattak. Visszagondolva az egyes örökzöld témákra, emlékszem, alig volt
híradás délszláv konfliktus, csecsen és koszovói háború nélkül. Különösen a
balkáni népek tűntek agresszívnak, azok állandóak csak lőtték egymást. Az még
gyerekfejjel is átjött, hogy a szerbek és a koszovói albánok nem különösebben
rajonganak egymásért, míg maga Koszovó egyet jelentett a fegyveres
konfliktussal. „Na, oda sem mennék soha,
az tuti!” – gondoltam magamban.
Ordas közhely, hogy az idők változnak, de lám, csak
nagyjából 20 évet kellett várni, hogy az egykori háború sújtotta terület az
egyik legújabb úti célommá emelkedjen. Aminek amúgy időközben sikerült önálló
országgá is alakulnia.
Az elmúlt évek balkáni kalandozásai véglegmegszerettették velem ezt a régiót, így alig vártam, hogy végre Szerbia,
Bosznia-Hercegovina, Bulgária és Macedónia után a mindenki által lesajnált
Koszovóba vezessen az utam. A Wizz Air új balkáni járataival fillérekért
foglalhattunk jegyet bármilyen időpontra, s teljesen mindegy volt, hogy a nyári
utazási szezonban vagy ünnepnappal megtoldott hosszú hétvégén megyünk,
irányonként az ár sosem kúszott 3090 forintnál feljebb. Mivel a pristinai
járatok péntekenként és hétfőnként közlekedtek, minimalizálandó a felhasznált
szabik számát, az október 23-i hosszú hétvégét néztem ki, így csak egy pénteket
kellett volna kivenni egy koszovói kiránduláshoz. Andit nem kellett nagyon
győzködni az útról, úgyhogy nyomban le is foglaltam a repjegyeket.
Bő egy héttel később összefutottunk Petiékkel, akik egy
grandiózus, háromhetes kínai körutazásra készültek éppen. Bár a gondolataik már
egyértelműen a kínai út körül jártak, szerencsére sikerült felkelteni az
érdeklődésüket a balkáni régió iránt is, miután annyi minden jót meséltünk
nekik Macedóniáról és Boszniáról. Minden évben megállapítjuk, hogy milyen jó
lenne végre négyesben elutazni valahová, majd később szomorúan konstatáljuk,
hogy ismét nem jött össze. Felvetettük tehát, hogy akár csatlakozhatnának
hozzánk a négynapos koszovói útra októberben, egy szabival megoldható, biztos
jó móka lesz! Petit nem kellett volna túl sokat noszogatni, ám Nóri kevesebb
szabiból gazdálkodhatott, így számára nem tűnt annyira egyértelműnek a helyzet.
Már szinte kezdtem temetni a közös út lehetőségét, amikor még aznap este jött
tőlünk az üzenet – lefoglalták a repjegyet!
Az első és egyben legfontosabb lépést tehát megtettük
mindannyian, viszont ezután a tervezgetés jó hosszú időre háttérbe szorult.
Magam részéről csak október elejére jutottam el oda, hogy érdemben tudtam
foglalkozni a koszovói úttal, de nagyjából ugyanazokat találtam, mint Peti
néhány héttel korábban. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a nagyjából a
Pristina-Peja-Prizren háromszög érdemes felfedezésre, mely – ha ügyesek vagyunk
– kényelmesen beleférhet ebbe a nettó 3 napba. A városok közötti közlekedéssel
töltött idők optimalizálása és a reptéri transzfer lehetőségei még hagytak
nyitott kérdéseket ugyan, de mire elérkezett az indulás napja, nagyjából
sejtettük már, mire számíthatunk.
1. nap – Prizren (2017. október 20.)
Kész megváltásként éltünk meg, hogy ezúttal nem a
reggel 6.00-ás géphez kellett igazítanunk az indulást, így hajnali három
helyett bőven elég volt 8 órára húzni az ébresztőt. Gyorsan magamra kaptam a
ruháimat, majd a konyhaasztal mellett állva elnyammogtam a tegnap este
elkészített szendvicseim egyikét. Miután kényelmesen összekészülődtünk és
megbizonyosodtunk minden irányból, hogy semmit sem hagyunk itthon, bepattantunk
a Mondeóba.
-
„Olyan gyanúsan könnyű a táskám.” –
hajtogatta Andi folyamatosan.
-
„Hmm…tényleg túl könnyű. Pénz? Útlevél?
Beszállókártya? Fényképezőgép, megvannak?
-
„Igen, megvan mind.” – konstatálta.
Alig fordultunk ki a sarkon, Andi hirtelen
megvilágosodott.
-
„A szendvicseim! Otthon hagytam az összes
szendvicsemet!” – csattant fel.
Azzal a lendülettel fordulhattunk is vissza. Andi
felrohant az elfeledett elemózsiáért, majd átlibbentünk szüleimhez. Ezúttal
Anya lett a megbízott reptéri sofőrünk, mivel péntek lévén Apának dolgoznia
kellett.
Rendkívül barátságtalan, hűvös, ködös időnk volt,
minimális látótávolsággal, melyben határozottan nem nagy leányálom vezetni,
úgyhogy odafelé inkább mentem én. Szerencsére a sűrű köd sem okozott nagyobb
fennakadást az M0-áson, laza 35 perc alatt kiértünk a reptérre. Anyának
beállítottuk a Waze-t, lerajzoltuk egy papír fecnire az okostelefonom
tapogatókódját, majd elbúcsúztunk tőle. Megvártuk, míg kigördül a ködben úszó
parkolóból, majd a terminálépület felé vettük az irányt.
Ahogy letudtuk az ellenőrzéseket, Andi leült
megreggelizni, míg én gondoltam, kiélvezem kicsit a MasterCard Lounge nyújtotta
előnyöket. Egy kis doboz Heinekent, néhány kicsiny sajtos pogácsát, valamint sajtos-sonkás
tekercset fogyasztottam, majd kifelé jövet pont belefutottam Petiékbe, akik
MasterCardénál is előkelőbb SkyCourt Loungeból léptek éppen ki. Rájuk köszöntem
nagyjából fél méterről, de döbbenetemre egyikük sem vett észre, úgyhogy
megragadtam Peti karját, aki ettől olyan fejet vágott, mintha éppen most
készülném kirabolni.
Visszamentünk együtt Andihoz, így végre összeállt a csapat!
Elbattyogtunk a beszállókapunkig, s hiába jutottunk
át ott hamar, a reptéri buszon még jó negyedórát dekkolhattunk, mielőtt
kivittek volna minket a géphez. Petiék az utastér elejébe, mi pedig a végébe
kerültünk, s mivel egyikünknek sem jutott ablak melletti szék, jobb híján igyekeztünk
szundítani az út alatt egy keveset.
A repülőút Pristináig egy bő óra lehetett, viszont
érdekes módon, mindezt masszív kerülővel, a szerb légteret gondosan kikerülve,
Románia és Bulgária érintésével tettünk meg. Végül nagyjából délután 1 körül
landoltunk Pristina (Prishtinë) nemzetközi repülőterén, mely nevét a
Koszovói Felszabadítási Hadsereg vezetőjéről, Adam Jashariról kapta.
Az otthonival ellentétben itt kellemes, napos, meleg
idő fogadott minket, a kabátokat azonnal süllyeszthettük is vissza a táskába.
Ahogy kiszálltunk a gépből, mindenkit a kiérkező reptéri buszokra tereltek,
amelyekkel konkrétan 30 métert csorogtunk odébb, a terminál bejáratához, elég
röhejes jelenet volt.
Ezt követően az útlevél-ellenőrzésnél megkaptuk a
pecsétjeinket, s indulhatott a koszovói kaland!
Az mai napra azt találtuk ki, hogy mégsem a
fővárosban, Pristinában kezdjük a nézelődést, hanem egyből az ország második
legnagyobb városa, Prizren felé vesszük az útirányt, ahol az esti szállásunk is
lesz. Az odajutással kapcsolatban két lehetőséget vázoltunk fel:
1.)
Reptéri
tömegközlekedés híján fogunk egy taxit, bemegyünk a pristinai buszpályaudvarra,
ahonnan az előre kinézett (14.00-ás vagy 14.30-as) busszal utazunk tovább
Prizrenbe. Vagy:
2.)
A reptérről
eltaxizunk közvetlenül Prizrenbe, amennyiben vállalható tarifát sikerül
kialkudni.
Az előzetes informálódás során Peti azt találta, hogy
Pristinába 15€-ért, Prizrenbe 55-58€-ért visz el általában a taxi, ami bár nem
egy eget rengető összeg, de Koszovóhoz képest mégiscsak többszörösen túlárazott
szolgáltatás.
Kilépve a terminálépületből, rögtön megrohamoztak
minket a taxisok, s Prizrent alkudozás nélkül is a rendkívül baráti 30€-ért
kínálgatták. Végül a sok önjelölt (ergo nem hivatásos) taxis helyett egy
rendes, szerződött taxisofőrt választottuk.
A csapat engem szavazott meg az anyósülésre, míg ők
hárman hátulra préselődtek össze. Így viszont rám hárult a feladat, hogy
kommunikáljak időnként az angolul nem tudó sofőremberünkkel, figyeljem a
táblákat és az útirányt, hogy valóban Prizren felé tartunk-e.
Alig gördültünk ki a parkolóból, két jámbor tehén
tévedt az utunkba, akik vélhetően megunták a reptér tőszomszédságában elterülő
mezőt, ahol barátaik nagy békességben legelésztek éppen. Taxisofőrünk egy
rutinos manőverrel kikerülte a renitens bocikat, mintha teljesen magától
értetődő lenne, hogy a reptéri bevezető úton úgy kell teheneket kerülgetni,
mint bójákat a vezetéstechnikai rutinpályán.
Ezt követően felhajtottunk az autópályára, mely
legnagyobb meglepetésünkre kifogástalan minőségű volt. Gyakorlatilag egészen
Prizrenig sztrádán mehettünk, ráadásul az út végig pazar, hegyekkel övezett
tájakon vezetett keresztül, míg a háttérben több ezer méter magas, havas
hegycsúcsok tornyosultak.
A macedón vidékhez hasonlóan itt is zavarba ejtően
sok 2-3 emeletes, félkész, új építésű lakóház borította a tájat, sokszor
teljesen véletlenszerűen elszórva a mező közepén. A mindenféle tudatos
településtervezési elgondolást nélkülöző építkezéseket sem a közművek, sem az
utak, utcák tökéletes hiánya nem hátráltatta, ahol akadt egy kis szabad
terület, felhúztak 3-4 házat egy kupacban, aztán majd lesz valami.
Az épületek
90%-át be sem vakolták, szigetelni pedig pláne nem, hanem a csupasz téglafalak
figyeltek vissza mindenhonnan. Mint kiderült, ennek az az oka, hogy itt
állítólag arányaiban elég olcsó felhúzni az üres téglaépületet, rá pedig a
tetőt, viszont a közművesítés, szigetelés és az egyéb belső munkák relatíve
drágák, ezért azokra csak évekkel később jut elég pénz. A házak nagy része így
addig üresen áll, míg lakhatóvá nem teszik, vagy ami még rosszabb, beköltöznek
úgy is, hogy nincs villany, gáz meg fűtés.
Ahogy elértünk Prizren (Prizreni) határába, a sofőr
megkérdezte a címet, hova vigyen minket. Gyorsan előtúrtam a szállásfoglalásról
szóló visszaigazolást, amelyen az volt feltüntetve cím gyanánt, hogy: „a sikátor a Vector Utazási Iroda és egy kis
könyvesbolt között”. Nem csoda, hogy a sofőrnek ez alapján halvány
gőzedelme sem volt, hova kell vinnie minket, úgyhogy, Petiék sebtében
rákerestek a telefon térképén a hostelre, majd előreadták neki. Hát, azt a
jelenetet, ahogy emberünk a szemét guvasztva próbálja kisilabizálni a telefon kicsiny
képernyőjét látottakat, miközben az autópálya-lehajtó kanyarjában a
szalagkorlát felé vészesen közeledve, fél kézzel igyekszik tartani a kormányt,
biztos nem szeretném még egyszer átélni.
Ahogy egyenesbe jöttünk, inkább kivettük a kezéből a
telefont, és mondtuk, hogy tegyen ki minket bárhol a városközpontban.
Így is lett, végül az egyik híd mellé húzódtunk le,
amely – mint kiderült – alig pár saroknyira volt a szállásunktól. Kifizettük a
30 eurót, mely elosztva négyünkre igencsak jó árnak számított egy bő egyórás
útért, mely során tulajdonképpen átszeltük az ország kétharmadát.
Útközben Petiék vettek éhenhalás ellen valamilyen
péksütit, majd elindultunk megkeresni a hostelt (Driza’s House). Még akkor sem volt könnyű rátalálni, amikor a GPS
szerint méterekre voltunk tőle, szerencsére néhány, sikátorban bandázó fiatal
megmutatta az épületet.
Felvették az adatainkat, kifizettük a hátralékot,
majd átvettük a szobát, amelyben két emeletes ágyon kívül nem is volt más.
Láthatóan a hostelt egy nagyobb családi házból alakították át, a célnak
tökéletesen megfelelt, viszont a mindössze két fürdő/vécé helyiség felvetett
némi aggodalmakat, mivel rajtunk kívül még legalább 2-3 sokágyas szobányi lakó
szállt meg itt.
Andival bekaptuk az utolsó szendvicseinket, majd
indulhatott a városnézés!
Nem kellett messze mennünk innen, gyakorlatilag legfőbb
látnivalók mind a hostel 150 méteres körzetében találhatóak. Először átkeltünk
a várost kettészelő Lumbardh i Pejës folyócskával
párhuzamosan futó, forgalmas főúton (Remzi
Ademaj), s élveztük a festői folyóparti panorámát, Prizren egyik fő
jelképével, a 16. századi Kőhíddal, a
Sinan pasa mecsettel és a hegy
tetején magasodó erőddel a háttérben.
Az enyhén boltívesre kialakított Kőhíd (Ura
e Gurit) a történelmi óváros szívébe, a Shadervani
térre vezet, melyet boltok, éttermek, kávézó öveznek minden irányból. A
terecske közepén egy – számunkra – teljesen jellegtelen kis ivókút áll, amely
állítólag valamilyen rendkívüli jelentőséggel bír a helyiek számára.
Petiék találtak egy szupermarketet, úgyhogy
elrohantam venni két palack ásványvizet, míg a többiek kitalálták merre tovább.
Burekezőbe! A két kávéfüggő – Andi és Peti – kapott egy-egy csésze presszót,
majd Petiék alaposan be is burekeztek így uzsonna gyanánt. Mivel hatalmas
adagot kaptak, be kellett segíteni nekik, ne menjen veszendőbe a finom balkáni
étek.
Ezután tettünk egy kört a környező utcákban.
Elhaladtunk egy ortodox templom mellett, melyről csak annyit sikerült megtudni,
hogy szigorúan tilos lefotózni. Láttam Peti szemében a vívódást, hogy lőjön-e lopva
egy képet, de a rosszalló fejingatásomat látva inkább leeresztette a gépét.
Egysaroknyira innen egy katolikus templomba botlottunk, melynek nevét
meglehetősen viccesen fordították angolra, ugyanis a „Cathedral of Helpful Lady” magyarul annyit tesz, hogy a „Segítőkész Asszony Katedrálisa”.
Innen
elindultunk volna megkeresni egy harmadik templomot, de a kissé elnagyolt
térképünkön nem tudtunk rendesen kiigazodni, így inkább hanyagoltuk a témát.
Lefelé jót mulattunk Petivel az utcatáblán (Pal
Paluca), főleg, hogy néhány kisgyerek figyelt minket a szomszédságból – „Pál utcai fiúk, höhöhö!” – vigyorogtunk
az elég egyértelmű poénon.
Ezután a Shadervani
tér melletti Sinan pasa mecsetet (Xhamia e Sinan Pashës) vettük
közelebbről szemügyre. A 1615-ben épült mecsetet nemrégiben felújították,
úgyhogy érdemes bekukkantani, a kupola mennyezeti freskói kifejezetten szépek.
Körbenéztünk a mögötte lévő kis bazárban, majd
követve a “Kalaja” jelzéseket,
felgyalogoltunk a meredek hegyoldalon egészen a város fölé magasodó erődbe.
Hiába Prizren egyik fő látványosságáról van szó, az oda felvezető út nincs
igazán kiépítve, vagyis igazi „balkáni” körülmények várnak minket. A
turisztikai kezdeményezések egyedüli csíráját abban fedezhettük fel, hogy az
úton felfelé kihelyeztek néhány aranyos, kétnyelvű információs táblát az
erődről, a kőzetekről és a helyi történelemről, olyan stílusban, mint ahogy a
kisiskolásoknak szokták interaktívvá tenni a múzeumi látogatást.
Az erőd (Kalaja
e Prizrenit) amúgy gazdag történelmi háttérrel bír, mivel már a bizánciak
idejében vár állt ezen a helyen. A 12-14. század között a szerbek alaposan
megerősítették a már alapból masszív erődítményt, majd a török birodalom
terjeszkedését követően a koszovói tartományi vezető székhelyéül szolgált
egészen 1912-ig. A belépés teljesen ingyenes, ráadásul állítólag a nap 24
órájában nyitva áll.
Alaposan megizzadtunk, míg felértünk, viszont az
elénk táruló fenséges panorámáért megérte fáradozni. Beláttuk az egész várost,
gyönyörködhettünk a környező hegyekben, miközben a kellemes, késő délutáni nap
szép, mély színekben világított meg mindent. Míg Nóri pihenésképpen az arcát
süttette az őszi napsugarakkal, mi hárman alaposan körbefotóztuk a tájat.
Peti
kiélhette a művészi fotózós hajlamait is, ehhez mi Andival álltunk modellt a
várfalon állva.
Ezután pihengettünk egy kicsit, majd körbesétáltuk a
várat. Ahogy a túlsó kilátóteraszról is fotóztunk egy sort, kinéztem magamnak
egy helyet az egyik szomszédos bástyaromon, ahova kiállva, háttérben a várossal
tök jó kompozíciójú képet lehetett volna lőni.
Amikor az ott szelfiző tinik
végre továbbálltak, azonnal lecsaptam rá. Andi erősködött, hogy ne menjek ki
oda, mert veszélyes és nincs semmilyen korlát, de aggodalomra nem volt semmi
ok, akkora helyen akár táncolni is lehetett volna. Miután elfoglaltam a
pozíciómat, beálltam széttárt karokkal – ahogy Andi szokott – míg a többiek a
kilátóteraszról közel másfél percen keresztül fotóztak. A végére már úgy
érezhettem magam, mint egy filmsztár.
Ezután természetesen Peti is kért néhány ilyen rom
szélén álló művészi fotót, úgyhogy én is lőttem róla vagy 20 képet. A legjobb
kétségtelenül az lett, ahogy terpeszben, nekünk háttal állva fotózza a várost,
miközben a háttérben magasodó minaret tornya pontosan a lábai között díszeleg.
Mindenki lásson bele, amit akar, szerintem kifejezetten viccesre sikerült.
Mivel lassan kezdett lemenni a nap, elindultunk
visszafelé a városba. Útközben újfent lépten-nyomon megálltunk valamilyen
művészinek tűnő fotótémánál, legyen az lemenő nap által mesterien megvilágított
a virágbokor, vagy az egyik régi templom előtt üldögélő két idős bácsi.
Nóri
már szerintem nagyon unhatta, ahogy mi hárman egymás hegyén-hátán igyekszünk
megtalálni a tökéletes kompozíciókat, de megérte a türelem, végül született
egy-két jól eltalált kép.
Mire lebattyogtunk a városközpontba szinte teljesen
besötétedett. Éppen keltünk volna át a főúton, amikor néhány elhaladó,
politikai pártszínekbe öltöztetett busz önfeledt dudálásba kezdett, mintha csak
valami lagziból érkeztek volna. Az eszetlen tülkölést aztán a többi autós is
átvette, úgyhogy a zebránál állva, szó szerint az első sorból élvezhettük a
duda-koncertet. A város amúgy is tele volt mindenféle kampányoló politikus
plakátjával, úgyhogy vélhetően valamilyen választási győzelmet ünnepeltek.
Ezt követően megkerestük az innen alig egysaroknyira
lévő, Gázi Mehmet pasa által építtetett 16. századi török fürdő, a Hammam (Muzeu i Hamamit) sokkupolás épületét,
mely a maga korában a Balkán egyik legnagyobb fürdőjének számított. Ezen
funkcióját egészen 1944-ig látta el, amikor sajtgyárrá alakították át, majd
később raktárként hasznosították. Elképzelem, ahogy a háború közepette valaki
kitalálta, hogy “itt van nekünk ez a
török fürdő, gyártsunk inkább sajtot benne!”. Jelenleg többnyire művészeti
kiállításoknak ad otthont.
Ezután már csak két jelentősebb látnivaló maradt
hátra - az óratorony és a Ljeviš Miasszonyunk-templom. Hogy elkerüljük a
fölösleges bolyongást, Peti és Andi lett megbízva, hogy az okostelefonjukra
letöltött offline térkép segítségével mutassák az utat, mint lámpás az
éjszakában. Gyaloglás közben érdekes élmény volt megfigyelni és elemezni az
utcaképet. Diplomatikusan fogalmazva, a belső utcák a legkevésbé sem számítanak
valami bájos látványnak, tekintve, hogy félkész, építés alatt álló házak, valamint
a villanyoszlopokon kötegekben lógó, végtelen kuszaságú, ipari mennyiségű
kábelrengeteg figyel mindenhonnan, melyek bár időnként egészen művészi
kompozíciót nyújtanak, biztosra veszem, nincs az a villanyszerelő, aki valaha
ki tudna rajtuk igazodni.
Ez még hagyján lenne, a legfőbb hiánycikknek a járda
bizonyult, mely igencsak kellemetlen élmény egy alig egy kocsinyi szélességű,
kétirányú közlekedésű utcácskán, ahol gyalogosként nettó életveszély
andalogni.
Szerencsére elég hamar megtaláltuk az Archeológiai
Múzeum mellett magasodó, 1948-ben épült óratornyot, mely egyedül az órát
képtelen voltam felfedezni.
Innen már csak pár métert kellett megtenni a 14.
században épített, UNESCO Világörökség részének nyilvánított, szerb-ortodox Ljeviš
Miasszonyunk-templomig (Zoja e Levishes).
Az épület sajnos nincs a legjobb állapotban, zárva is tartják, évek óta folyik
a felújítása.
Ezzel kipipáltuk az összes fontosabb prizreni
látnivalót, így végre jöhetett a nap fénypontja – a vacsora! Nem gondolkodtunk
sokat, visszaorientálódtunk a folyópartra néző egyik hangulatosnak tűnő
étteremhez (Te Syla), amit már az
érkezéskor kinéztünk. Mi Andival alig vártuk, hogy újra jó kis balkáni húsos
kaját együnk, míg Petiéknek az elsődleges gondolata az volt, hogy vajon milyen
húsokat daráltak össze csevapcsicsának. A menü hamar eldöntetett, mi Petivel
egy-egy sajtos pljeskavicát kértünk egy nagy adag káposztasalátával, míg a
lányok egy tálnyi (10 db) csevapot akartak elfelezni, némi saláta kíséretében.
Ital gyanánt a legnépszerűbb koszovói sört, a Peját kértük, melynek kellemesen
lágy, komlós íze mindannyiunk tetszését elnyerte.
Csakhamar megérkeztek a kaják
is, s ahogy megkaptuk az összes fogást és megtelt az asztal, úgy kerekedett el
a szemünk – „Úristen, hogy fogjuk ezt
mind megenni!” Hát, nem érheti szó a ház elejét, nem fukarkodtak az
adagokkal!
Ott kezdődik, hogy a lányok fejenként kaptak egy egész tálnyi
csevapot, sőt Nórit 12 darabbal szórták meg, aminek a harmadát tudta megenni. A
kis könnyed kiegészítőnek gondolt salátáik önmagában egy főételnek elmentek
volna, gyakorlatilag egy leveses tálba felpúpozott adagot kaptak mindkettőből.
Mi Petivel derekasan megküzdöttünk a pljeskavicánkkal, de a végére mindkettőnk
tányérja üres lett. Ezért a fejedelmi vacsoráért összesen 23 eurót kértek, én
megtoldottam 2 eurónyi borravalóval, amit először nem igazán tudott mire vélni
a pincér, majd amikor leesett neki a tantusz, mosolyogva többszörösen
megköszönte.
Mindannyian egyetértettünk, hogy hazamenetel előtt
sétálgassunk egy kicsit és járjuk le a vacsorát. Vettünk a boltban ásványvizet
és némi csokit holnapra, majd andalogtunk egyet a folyópart mentén. A Kőhíd és
a korzó szépen ki voltak világítva, mely kétségtelenül megért néhány éjszakai
képet.
Egy rövid sétát követően visszatértünk a hostelbe.
Egyesével elszállingóztunk fürdeni, majd mindenki bevackolt a maga ágyába és
még órákig olvasgattunk, naplót írtunk, képet válogattunk, mielőtt álomra
szenderedtünk volna.
2. nap – Peja (2017. október 21.)
Bár felhúztam ébresztőórát 7.35-re, nem volt szükség
rá, hogy megszólaljon. Felébredtem magamtól. Annyira kellett pisilni.
Összeszorított fogakkal lebotorkáltam a keskeny emeleti lépcsőn, remélve, hogy
ilyenkor, hajnalok hajnalán csak nem kell majd sokat sorban állni a vécéhez.
Tévedtem.
Mindkét mosdóhelyiség foglalt volt, és ezen kívül
hárman várakoztak előttem, köztük Peti. Mindannyian egy enyhe fél mosollyal
nyugtázták, hogy „üdv a csapatban, haver!”.
Szerencsére az egyik srác hamar megunta a történetet és visszavonult a
szobájába. Nagyjából 5-6 percnyi várakozás után végre felszabadult az egyik
mosdó, bement egy lány. Újabb hosszú percek következtek. A háziak macskája ezt
a kiváló pillanatot választotta, hogy körbeudvaroljon és megpróbálja a
pizsamanadrágomat kaparófának használni. Diszkréten odébb hessegettem a cicust,
amikor nyílt az ajtó. Végre a lány is
végzett, Peti már húzta is be a csíkot. A másik mosdóból viszont már vagy 20
perce nem jött ki senki. Ezalatt volt zuhanyzás zaj, vécéöblítés zaj, aztán
hosszú szünetek, majd ismétlődik az egész. Egy idő után már nem bírtam tovább –
bekopogtam. Percekig nem történt semmi, pedig füleltem, mint egy kém a
kulcslyukon keresztül. „Please, hurry up!”
– kopogtam be neki újra, elveszítve a maradék türelmemet is. Erre nyílt az ajtó
és szőke lány lépett ki rajta. Nem nézett rám, csak maga elé bámulva bevonult a
szobájába… Csak bő 25 perc kellett hozzá, és végre beléphettem a mennyek
kapuján.
Vécés kis epizód után összepakoltam a maradék
cuccomat, majd a többiekkel lementünk reggelizni. Mi négyen ezzel el is
foglaltuk az egyetlen étkezőasztal összes helyét. (Komolyan, 20-25 főre két
WC/mosdó és egy négyfős étkezőasztal jár?!) Fejenként két kis szelet kenyérke
és egy főtt tojás jutott, amire vagy minidobozos lekvárt vagy mézet tehettünk. Alapból
ennyi reggelitől két óra múlva éhes lennék, még szerencse, hogy a tegnapi
kiadós vacsora révén egyáltalán nem voltam éhes. Ahogy felálltunk az asztaltól
hoztak néhány bögrét, úgyhogy Petivel gondoltuk, kipróbáljuk azt a teának tűnő,
de kávéfőzővel lefőzött, teljességgel beazonosíthatatlan löttyöt, ami még rendelkezésre
állt. Kitöltöttük egy bögrébe, de legnagyobb döbbenetünkre, még ezután sem
tudtuk megmondani, ez most kávé vagy tea? Én voltam a bátor, aki beleszürcsölt
a misztikus italba.
-
„Na?” – kérdezte Peti
lélegzetvisszafojtva.
-
„Háát, asszem tea…vagy kávé. Leginkább
fogalmam sincs.” – sok használható infóval nem tudtam szolgálni.
Leginkább valamilyen füstös, kávé ízű teát mondtam
volna, de azzal sem lettünk volna sokkal beljebb. Ez az egy korty bőven elégnek
bizonyult ebből az élményből, úgyhogy – mosogató hiányában – a bögréket
gyakorlatilag érintetlenül hagytuk hátra.
Szóval, így indult a reggel.
Ezután lehoztuk a cuccainkat, kicsekkoltunk, majd
indultunk a buszpályaudvarra. Útközben Peti naivan felvetette, hogy mivel jól
állunk idővel, akár beülhetnénk az egyik közeli presszóba egy kávéra, de Nóri
reakcióját látva, hamar belátta, milyen gyenge próbálkozás is volt ez. Nem
csoda, hogy irigykedve figyelte a helyi bácsikákat az út szélén, akik egy üres,
régi benzines hordóra támaszkodva szürcsölték a kávéjukat, miközben a szüntelen
városi forgatagot figyelték.
Bő 10 percnyi sétával ki is értünk a
buszpályaudvarra. A legelső busznak, amit megláttunk hatalmas rózsaszín
„Monika” felirat díszelgett az oldalán. Meg is állapítottuk, milyen poén lenne,
pont Mónikával utazni!
Először megpróbáltunk jegyet váltani a Pejában menő
buszra, de körbenézve az üresen kongó váróteremben, ahol hat pénztár és két
információs ablak maradt használaton kívül, feltételezhettük, hogy a sofőrtől
kell majd a tiketteket megvenni.
A 9.40-es járatunk indulásáig még háromnegyed óra
volt hátra, így Peti ismételt kávézós felvetése már határozottan szilárdabb
talajon állt, mint korábban. Messze sem kellett menni, az egyik állomásbüfében
Andival rendeltek egy-egy feketét.
Fél 10-kor aztán begördült a buszunk a pejai
kocsiállásra – MONIKA! A sofőr mellett egy külön jegyszedő srác foglalt helyet,
aki az elindulást követően körbejárt és beszedte a jegyek árát, fejenként 4
eurót, de jegyet, számlát, vagy bármilyen visszaigazolást persze nem adott.
Az út Pejáig nagyjából két óra lehetett. A város
határában valamilyen rögtönzött zsibvásárt tarthattak a helyiek, melynek
keretében kiálltak a főút szélére a porba, árulni az értékes portékájukat –
mint például néhány pár használt cipőt, bontott autóalkatrészt, autógumit,
szerszámokat, kalapács- és csavarhúzókészletet, elektromos fűkaszát, régi
hangszórót, foghíjas gereblyét, fürdőszoba mérleget és faliórát.
Az egyik bácsi
például volt annyira igényes, hogy cipőket, táskákat nem a homokba terített
lepedőre pakolta ki, hanem a saját kocsiját borította be velük. Azon a szegény
Seat Ibizán minden volt, ami csak egy gardróbszekrény elbírhat.
De aki mondjuk
10-15 kg-os gazdaságos kiszerelésben akart venni zöldpaprikát, azt is
megtehette itt – gyakorlatilag minden második árus hatalmas paprikás zsákok
tucatjain ült. Ki az, aki egyszerre ennyi paprikát meg akar venni?
Ahogy áthaladtunk Peja (albánul Pejë /
szerbül Пећ) városán, elég kiábrándító látvány fogadott minket. A település
elég lepukkant és szemetes, nincs semmilyen karaktere, a sekély folyómederben
pedig több szemét úszik, mint víz. (Komolyan képesek voltak a nettó 20 centis
vízbe kihajítani egy fotelt.)
Kicsit későn eszméltünk, úgyhogy a hosteltől csak
viszonylag messze sikerült leszállunk, de így is jobban jártunk, mint egészen a
város túlsó felén lévő pályaudvarig mentünk volna el. Ahogy leszálltunk, első
dolgunk volt betérni egy pékségbe, kompenzálandó a szegényes reggelit. Mi
Andival egy isteni húsos-káposztás bureket kértünk, melyet nemrég vehettek ki a
sütőből, mivel még meleg volt a belseje. Mindannyian elnyammogtuk a
szerzeményeinket, majd elindultunk megkeresni a hostelt. Szombat lévén ma
tartották a szokásos heti nagypiacot, mely több utcát is átfogott.
A szállásunk (Hotel
Sarac) a város egyik nyugodt, csendes lakónegyedében volt, s a prizrenihez
hasonlóan egy családi ház lett vendégházzá átalakítva. Egy kocsibejáró kapuján
kellett belépni, ahonnan egy rendkívül hangulatos kis kerthelyiségbe jutottunk.
Egy nagyjából 45-50 éves néni fogadott minket, nála kellett becsekkolni, de
megtudtunk tőle egy-két hasznos tudnivalót is a környező programokról és
látnivalókról.
Ezután átvettük a szobákat, szerencsére ezúttal két
franciaágyasat tudtunk foglalni. Petiék maradtak a földszinten, míg mi Andival
felköltöztünk az emeletre. Gyorsan kipakoltunk, s gyakorlatilag indulhattunk is
felfedezni a környék látnivalóit. Maga Peja – ahogy mi is éreztük – nem egy
nagy szám, viszont a városhatárban lévő Patriarkátusi Monostor vagy környező
hegyek között húzódó Rugova-kanyon nagyon is érdemes a felfedezésre.
A házi néni tanácsait követve elindultunk a
belvároson át, a folyó menti sétálóutcán a monostor felé. Útközben Petiék
megkívánták a sült gesztenyét, s kértek egy kis zacskónyit, csak azt nem
kalkulálták bele, hogy a gesztenyeárus srác egyesével átpirít még minden egyes
szemet. Végül bő tíz percet szobroztak ott a gesztenyéikre várva, mígnem végre
indulhattunk tovább.
Keresztüljöttünk egy széles, de rövid sétálóutcán, majd a
város vége felé haladva egyre lepukkantabb részekre értünk ki.
Megcsodálhattuk
a koszovói építkezéseket testközelből – hát finoman szólva nem izgulták túl a
munkavédelmi előírásokat. Az ötemeletes társasház erkélyei például döbbenetesen
ferde lécekkel voltak aládúcolva, mely láthatóan nem zavarta a legfelső
szintről magyarázó munkásokat. Csak remélhettük, hogy nem abban a fél percben
ömlik össze alattuk, amikor mi is látjuk.
Ahogy elhagytuk a városhatárt, a főútról jobbra
kellett letérni a monostor felé. Mielőtt azonban beléphettünk volna a szigorúan
őrzött területre, egy KFOR (Koszovóban a NATO parancsnoksága alatt működő
nemzetközi békefenntartó haderő) általi útlevél-ellenőrzésen kellett átesnünk.
Ennek az az oka, hogy az UNESCO Világörökség részének nyilvánított, 13. századi
Patriarkátusi Monostor (Манастир
Пећка патријаршија) a szerb ortodox egyház egyik féltve őrzött kincse, melyet
minden módon igyekeznek megvédeni a helyi albán lakosságtól. Mi egy fölöttébb
jókedvű katonát fogtunk ki, aki mosolyogva fogadott minket, s legyintett, hogy
elég az egyikünk útlevele. Mivel én álltam hozzá legközelebb, odaadtam neki az
enyémet. Fél perc múlva hozta is vissza vigyorogva.
-
„Hun-já-dii…Hun-jádii Lá-szló…like Hun-jádii János…are
you a king?” – viccelődött és visszaadta az útlevelemet.
Innen még egy jó fél kilométert kellett gyalogolni a
főbejáratig, ahol újabb katona várakozott. Ő – kollégájával ellentétben –
felénk sem bagózott, hanem fütyürészett tovább.
Belépve a belső udvarra, először a pénztárhoz
járultunk. Fejenként 2 euróba került a jegy, melyhez kaptunk audioguide-ot is.
A három nagy tükörreflexes gépet látva az ügyeletes apáca a lelkünkre kötötte,
hogy a fényképezni csak az udvaron lehet, a monostor belsejében szigorúan
tilos.
A 13. században épült, jellegzetes bordó színben
pompázó monostor évszázadokon keresztül a szerb pátriárkák székhelye és egyben
temetkezési helyéül szolgált. Elsőre talán fel sem tűnik, de valójában négy
kisebb templom egybeépítésével alakították ki a monostori komplexumot.
Az
audioguide rendkívül részletes és kimerítő tájékoztatást nyújt a szent épület
történelméről, s minden egyes szentképről, freskóról és sírról, úgyhogy
igencsak hamar telítődtünk a vallási témákkal. Húsz különböző audioguide
témából – mely egyenként 5-6 percnyi tömör beszédet tartalmazott – nagyjából a
6-os helyszínnél járhattunk, amikor Peti diszkréten megjegyezte:
-
„Érdekes volt…ööö végig akarod hallgatni?”
-
„Nem én, ennyi épp elég volt.” – feleltem
megkönnyebbülten.
Az udvaron még megcsodáltuk a minden irányból
kitámasztott, 800 éves szederfát, majd a távozás mezejére léptünk.
Ezt követően a Rugova-kanyon (Gryka e Rugovës) felé vettük az irányt, melyről annyit tudtunk,
hogy 25 km-es hosszával Európa egyik leghosszabb és egyben legmélyebb kanyonja,
melyet a Lumbardhi i Pejës folyó vájt
ki az évezredek során.
Megkerültünk a monostort körülvevő masszív szögesdrótos
kőfalat, mely mentén egy ideig járdán haladtunk, de az egyszeriben véget ért, s
maradt a szalagkorláttal határolt forgalmas főút. 20 méter után
nyilvánvalóvá vált, hogy a főút peremén araszolni, főleg a hegyi szerpentineken
nettó életveszély, úgyhogy hanyagoltuk ezt az útvonalat. Kipróbáltunk egy
hegymenetnek menő másik utat, ami elvileg valamilyen étteremhez ment volna, de 100 méter után egy
gyalogos lejáróra leltünk, amellyel pont kikerülhettük az egyik veszélyes
kanyart a főúton, s leereszkedhettünk a folyóhoz, ahonnan a túraútvonalak is
indultak. Ha eddig nem szörnyülködtünk eleget, a tengernyi szemét a patakpart
és az ösvények mentén már objektív szemmel nézve is döbbenetesen riasztó képet
festettek. Nagyon kár érte.
Egy ideig lekövezett ösvényen haladtunk a folyópart
mellett, majd elértünk egy kempingszerű részig, ahol néhány igénytelen büfé és
kifőzde üzemelt, még jobban belerondítva az amúgy csodás természeti
környezetbe. A túraútvonal végül visszavezetett a főútra, s nem tűnt úgy, hogy
egyhamar folytatódna valamelyik oldalon, úgyhogy legnagyobb sajnálatomra
visszafordultunk.
Nem is azt sajnálom, hogy nem gyalogoltunk többet a veszélyes
főút szélén még kilométereket, hanem azt, hogy itt van ez a csodálatos hely, és
nem tudjuk gyalogosan felfedezni, mert egyszerűen infrastrukturálisan el van
lehetetlenítve. És a tengernyi szemét sem javít feltétlen az összképen.
A Rugova-kanyon tehát nagy csalódás, legalábbis
számomra. A tanulság mindenesetre az, hogy ide legközelebb csak kocsival
érdemes visszajönni.
Mire visszatrappoltuk a városba, mindenki alaposan
megéhezett, úgyhogy megkerestük az egyik éttermet (Kulla e Zenel Beut), amit a házi néni ajánlott. Kiváló döntésnek
bizonyult, különösen, hogy végre ki lehetett próbálni más helyi ételkülönlegességet
is a csevapot és pljeskavicát leszámítva. Előétel gyanánt Petiék sajttálat
kértek, Andi valamilyen levest választott, míg én a fő fogásra tartogattam
magam. A főétel gyanánt mindannyian a kerámiatálban sült prizreni borjúhús
mellé tettük le a voksunkat, melyet tökkel, gombával és hagymával rottyantottak
össze. Ital tekintetében kétség sem fért hozzá mit fogunk kérni – természetesen
egy-egy korsónyi helyi Peja sört rendeltünk.
Először valamilyen vékony tésztájú
pizzaszerű falatkákat hoztak ki, mártogatós szósszal, s mivel nem tudtuk
eldönteni, kinek is jött ez, Petiék feltételezték, hogy ez az előételükhöz
tartozik, bár sok sajt nem volt rajta. Be is falták a kaja oroszlánrészét,
amikor a pincér megjelent a tényleges sajttállal, mely két tányérnyi
paradicsomos sült fetát jelentett. „Upsz!
Úgy tűnik, megettük előletek az előételt.” – mondták sajnálkozva.
Cserébe megkínáltak a sült fetából, mely döbbenetes
finom volt. A főételek ráadásul csak ezek után érkeztek.
A prizreni
borjúpörkölt is kivételesen finomra sikerült, mindössze annyi szépséghibája
volt az egésznek, hogy az én adagomba csak a mócsingos húsok jutottak. Andi
kedvesen megosztotta velem a borjúhúsait, mivel neki meg telepakolták
színhússal a tálat, így teljesen tökéletes lett a kulináris élmény.
Szó szerint
degeszre ettük magunkat, kész szerencse, hogy Andi levesét elfelejtették a
pincérek, annak már a gondolatától szétpukkadtunk volna.
Már csak annyi volt a kérdés, felszámolják-e utólag a
levest. Mint kiderült igen, de miután felhívtam rá a pincér figyelmét, sűrű
bocsánatkérések közepette lehúzta az árát a végösszegből. Szegényt a végén már
komolyan sajnáltam, még a távozáskor és kétszer-háromszor elnézést kért.
Hazafelé betértünk egy kisboltba venni csokit, sört,
vizet és némi sörkorcsolyát, majd visszabattyogtuk a hostelbe. Petivel már
korábban kinéztük a hangulatos közösségi szobát, ahova este leheveredhetünk a
pamlagra egy sör mellett. A kiváló tervvel kapcsolatban egy aprócska bökkenő
volt – éppen két kisgyerek játszott ott önfeledten. Amikor a lányok felvetették,
üljünk inkább a konyhaasztalhoz, látni kellett volna Peti arcát. „A konyhaasztalhoz, ahelyett, hogy egy
hatalmas kényelmes sarokkanapéra ülhetnénk?!” – nagyjából ezt árulta el az
arckifejezése.
Hozzá kell tennem, én is osztottam az elképzelését,
úgyhogy úgy döntöttünk, letelepszünk a kölkök mellé egy kétliteres műanyag
palackos Pejával, hátha távozóra fogják. Szegények, tényleg nem maradtak
sokáig.
-
„Na, milyenek vagytok, kiutáltátok szegény
gyerkőcöket!” – jegyezte meg Nóri megrovóan, de Peti mosolyából ítélve, ez
úgy pergett le róla, kacsatollról a vízcsepp.
Itt elszüttyögtünk egy kicsit, elkortyolgattuk a
sört, majd visszavonultunk a szobáinkba.
3. nap –
Pristina (2017. október 22.)
Reggel 8 körül ébredtem. Felöltöztem, összepakoltam a
táskámat, majd lementünk az ebédlőbe, ahol Petiék már vártak minket. Mint
kiderült, a háziak mindenkinek készítenek omlettet, melyet néhány szelet
paradicsommal, uborkával, házi rugova sajttal körítve rendkívül ízlésesen tálalnak.
Kaptunk hozzá még némi lekvárt és friss kenyeret, úgyhogy ez a hostel már a
reggeli tekintetében is túlszárnyalta a prizrenit.
Evés után elrohantunk még fogat mosni, majd
lecuccoltunk az előtérbe, ahol rajtunk kívül még három túraöltözékes magyar
készülődött indulni. A köszönésen túl nem volt sok interakciónk velük, de
kölcsönösen biccentettünk egymásnak, amikor elindultunk.
A buszpályaudvar bő negyedórányi kényelmes sétára
volt. Nagyjából háromnegyed 10 körül értünk oda, viszont a 9.40-es pristinai
busz még bent állt, így gyorsan felszálltunk rá. Nagyjából 10 percnyi késéssel
indultunk, s ahogy kigördültünk az állomás területéről, a sofőr segéd körbejárt
beszedni a díjakat – tőlünk ezúttal is 4 eurót szedtek be fejenként.
Kifelé a városból elhaladtunk a pejai vasútállomás
mellett is, amely elgondolkodtatott, hogy mehettünk-e volna vonattal is
Pristinába, de gyanúsan nem láttam egy kósza vonatot sem a környéken. Figyeltem
tehát, hogy a főúttal párhuzamos vasúti sínek milyen állapotban vannak,
járhat-e rajtuk vonat egyáltalán. Egy ideig egész meggyőző volt benyomás, majd
amikor a sínek konkrétan egy benzinkúton haladtak keresztül, s nem sokkal
később egy családi házban végződtek, azt hiszem nagy bizonyossággal
kijelenthettem, hogy a vonatközlekedés ezen a vonalon pillanatnyilag nem túl
valószínű.
Peja külvárosa más érdekességet is tartogatott.
Elhaladtunk például a Peja sörgyár
mellett, s láttunk egy nemrégiben épült logisztikai központnak vagy raktárnak
kinéző épületet, melynek főút felőli oldalát ókori görög építészeti stílusban,
faragott dór oszlopokkal díszítették.
Az út Pristináig körülbelül másfél óra lehetett.
Nagyjából 15 perc lehetett hátra az érkezésig, amikor a másodsofőr körbejárt
egy tálkával és cukrot kínált az utasoknak. Teljesen váratlan, kedves gesztus volt,
Andival teljesen megörültünk neki.
Negyed 12-re érkeztünk meg Pristina (Prishtinë)
buszpályaudvarára, mely a város délnyugati peremén helyezkedik el,
kilométerekre bármitől. Bár túl helyi járatot nem sikerült felfedeznünk, amivel
be lehetett volna jutni a központba, de Peti megnyugtatott minket, nincs semmi
gond, a térkép szerint a közelben van az egyetem épülete, ami állítólag van
olyan szép és jelentős, hogy érdemes lenne megnézni, gyalogoljunk el oda. Ám
legyen, bólintottunk rá mindannyian.
Egy soksávos, forgalmas főút mentén kellett baktatnunk
egy ideig, amikor Peti a telefonos térképét bújva egy fura, csillag formájú,
toronyszerű építményre mutatott:
-
„Hm…ez lenne a Kosovo Flag?” – maga sem
tudta eldönteni, hogy kérdezi vagy mondja.
-
„És az mi? Egy emlékmű?” – kérdeztem
vissza. – „Úgy néz ki, mint egy
gyárkémény.” – tettem hozzá.
Mindenesetre Peti felvetése azt sugallta, valami
látványosság lehet, úgyhogy a fotós különítményből mindannyian lefotóztuk
minden irányból ezt a „valamit”, amiről csak utólag derült ki, hogy valójában a
Termokos Fűtési Telep gyárkéménye.
A „Kosovo Flag”, azaz a „koszovói zászló” (Flamuri i Kosovës) néven jelölt hely
pont a gyártelep mögötti körforgalom közepén lengedezett. Mindössze egy gond
volt vele – valójában egy hatalmas albán zászló volt. Ezen már tényleg csak a
fejünket csóváltuk. Értem én, hogy albánok laknak Koszovóban is, de legalább ha
már lett egy saját országuk, a saját fővárosukban, a saját lobogójuknak szentelt helyen NE egy másik ország gigantikus zászlója
lengjen már!
Innentől követtük Petit, aki szentül meg volt
győződve, hogy a szépnek beharangozott egyetemi épület is itt van a közelben.
Éppenséggel láttunk egy némileg lepukkant szocreál középiskolát, de ez
határozottan távol állt bármitől, amire a szép jelzőt aggathatjuk.
Ezen a ponton feladtuk a keresgélést, s inkább
elindultunk a városközpont irányába. Visszaérve a körforgalomhoz, Nóri
bejelentette, hogy pékárura éhezik és ennek fele sem tréfa, üljünk be ebbe a
szimpatikus pékségbe. Peti ugyanakkor még javában gyalogolt volna egy sort a
központ felé, legalább a másfél kilométerre lévő katedrálisig, ahol nagy
eséllyel találhatunk egy helyet, ahol egyszerre lehet enni és kávézni is. Így
hát trappoltunk tovább, egészen a Szent Teréz anyáról elnevezett katolikus
katedrálisig (Katedrale Nënë Tereza),
melyet 2010-ben, névadójának 100. születésnapján avattak fel. Ha már erre
jártunk, be is kukkanthattunk volna, de szerintem a farkaséhes Nóri biztos
meglincselt volna, ha ilyenkor felvetem ezt a kiváló ötletet.
A katedrális tőszomszédságában szó szerint mindent
lehetett találni – 3-4 kávézót, ruhaboltot, burekezőt, éttermet, egyetemet –
egyedül pékséget nem. Végül Nórinak be kellett érnie burekkel, úgyhogy beültünk
az egyik helyre, ahol rendeltünk vegyesen spenótos és húsos burekeket is,
egy-egy ajrannal kiegészítve.
Olyan kiadós adag volt, hogy ebédnek is bőven
megtette, már csak Peti kávészükségleteit kellett valahogy kielégíteni. Ezúttal
mind a négyen kértünk egy csésze feketét, fejenként kemény 80 centért. Hát ebbe
a költségbe talán nem rokkanunk bele.
A kávés szeánsz után Pristina vitán felül
legjellegzetesebb épületét, a minden értelemben formabontó Koszovói Nemzeti
Könyvtárat (Biblioteka Kombëtare e
Kosovës) kerestük fel.
A többiekkel ellentétben én pontosan tudtam előre milyen
élményt tartogat a könyvtár puszta látványa is, s alig vártam az első
reakciókat.
-
„Úristen, ez mi?!”
-
„Hogy lehet valami ilyen egészen döbbenetesen
ronda?!”
-
„Hát elég rusnya, annyi szent!”
Nagyjából ezzel meg is kaptuk az első benyomásokat
szegény könyvtárról.
-
„Jé, azt hittem ez az egyetem!” –
csodálkozott rá Peti.
-
„Mármint az
a szép egyetem, amit korábban hiába kerestünk? Ez talán szép neked?” –
néztem rá kerek szemekkel.
Talán nem állunk messze az objektív értékeléstől, ha
azt mondjuk, ez a rendhagyó építészeti stílust képviselő épület már 1982-es
átadása óta kritikák kereszttüzében áll. Az alapelgondolás szerint a bizánci és
iszlám építészet elemeit próbálták meg ötvözni úgy, hogy a balkáni régió és
vidéki építészet elemei is visszaköszönnek benne. Hát, szakmai szemmel nem
tudok nyilatkozni, ellenben ha ránézek erre a 16.500 m2-es alapterületű, 99
kisebb-nagyobb kupolával díszített és vas hálószerkezettel beterített
monstrumra, leginkább egy kisgyerek rendetlen építőkockái jutnak eszembe, amit
kifogtak egy halászhálóval.
Ha már szimbolizmusról beszélünk, a jugoszláv időkben
a szerbek hevesen ellenezték az épület ezen megjelenését, mely őket a „plisi”
nevű albán nemzeti sapkára emlékezteti. Szerintem, előbb lehet egy tálnyi forrásban
lévő pudingra asszociálni ebből, mintsem arra a nyavalyás albán sityakra, na
mindegy.
A könyvtár az utóbbi időben nemzetközi hírnévre tett
szert, ugyanis szinte minden évben dobogós a „Világ legrondább épületei” című
versenyen. Mindenesetre, minél tovább néztem, annál jobban
kezdett megtetszeni, pontosabban, annyira ronda, hogy az már szinte szép!
Mivel ez tényleg Pristina egyik emblematikus helye,
készítettünk itt egy csoportképet, melyhez úgy álltunk be, mint valami menő
rocksztárok.
Az épületet szívesen megcsodáltuk volna belülről is,
de sajnos zárva találtuk, így jobb híján csak körbesétáltuk az egészet, majd
haladtunk tovább. Nem messze innen, egy járókelőktől nyüzsgő térre (Sheshi Zahir Pajaziti) jutottunk ki,
ahol egy érdekes irányjelző tábla szúrt nekünk szemet, mely szerint három
különböző irányban is ugyanaz a hely (Mis
Edit Durham Sheshi) található.
Innen kigyalogoltunk a forgalmas főútra, a Luan Haradinajra, mely mentén az egyik
legismertebb pristinai emlékművet, a NEWBORN
feliratot is találjuk.
A közel 3
méter magas betűkből formált szó magyarul „újszülöttet”
jelent, melyet Koszovó – mint legfiatalabb európai ország – függetlenségének
kikiáltásának napján, 2008. február 17-én avattak fel. Eredetileg minden betű
citromsárga színben díszelgett, s bárki rájuk firkanthatta a nevét, ezzel
támogatva az új állam létrejöttét. Később viszont hagyományteremtő módon,
minden évben elkezdték átfesteni a betűket. Pár éve a Koszovót elismerő összes
ország zászlaját festették rájuk, míg mostanság ezüstös színben díszelegnek,
miközben az „N” és „W” betűk hanyatt vannak döntve. Biztos ennek is megvan a
maga jelentése, mindenesetre erre nem tudtunk rájönni.
A NEWBORN mögött a két (8 ezer és 3 ezer fős) arénát
magába foglaló Ifjúsági és Sportközpont (Pallati
i Rinisë dhe Sporteve) terül el, melyről annyit érdemes tudni, hogy
építésének fele költségét a helyiek adományából hozták össze.
Ezt követően visszakanyarodtunk a Sheshi Zahir Pajaziti felé, majd a
nyüzsgő sétálóutcán, a Teréz anya bulváron (Bulevardi
Nënë Tereza) nézelődtünk tovább, közben tudatosan tendálva a szállásunk (Han Hostel) irányába.
Azt leszámítva, hogy elsőre majdnem összetévesztettük
a hostel kiírását a hasonló nevű, bajusz cégéres Han borbélyszalonnal, egész
hamar sikerült odatalálnunk. Egy sokemeletes panelház 4-5. emeletére kellett
felszenvednünk magunkat lift nélkül.
Ezúttal egy hatágyas szobát foglaltunk, s mivel a
becsekkolásig nem jelentkezett be még más lakó rajunk kívül, reménykedhettünk
még benne, hogy ez így is marad.
Lepakoltuk a cuccainkat, majd a recepcióstól kértünk
egy Pristina térképet, és némi tanácsot, hogyan jussunk el a szomszédos
településen lévő híres kolostorba. Tök jó fej srác volt, hívott nekünk egy
korrekt áron dolgozó taxist, ajánlott estére vacsorahelyet a közelben, még
sörtippet is adott, milyen márkákat érdemes itt Pristinában kipróbálni.
A taxis 5 perc alatt ideért, úgyhogy ezzel a
lendülettel indultunk is tovább. Az úti cél az UNESCO Világörökség részének
nyilvánított gračanicai kolostor (Манастир
Грачаница) volt, mely a Pristinától mindössze 11 kilométerre lévő Gračanica városban található. A taxi pont a bejárat előtt tett le minket, a fuvardíj
mindössze 7 euró volt.
Ezt az 1321-ben épült, szerb ortodox kolostort a
középkori szerb építészet egy kivételes jelentőségű elemének tartják, mely
meglepetésemre teljesen ingyenesen látogatható. A belső udvar rendkívül
hangulatos, különösen így ősszel, miután a barnásvöröses falevelek borítják
mindenfelé a füvet.
Az épület belseje jelenleg felújítás alatt áll, viszont
egy-két 14. századi freskót még így is meg tudtunk csodálni.
Az előzetes várakozásokkal ellentétben elég hamar
megjártuk a kolostort, úgyhogy kifelé jövet körülnéztünk a szomszédban, hátha
sikerül fogni egy taxit. Sokat erőlködni szerencsére nem kellett ebben a
kérdésben, gyakorlatilag 30 méteren belül találtunk egy taxiállomást, ahol
alkudozás nélkül 5 eurós fuvardíjat ajánlottak Pristinába.
Hát, nem is gondolkoztunk sokat, már huppantunk is be
az autóba. Visszahoztak minket a Grand Hotel melletti térre (Sheshi Zahir Pajaziti), ahonnan
indultunk felfedezni a város maradék látnivalóit. Átbaktattunk a már ismerős
Teréz anya bulvár túlsó végében lévő Szkander bég térre (Sheshi Skënderbu), ahol a névadó albán nemzeti hős és fejedelem
diadalittas lovasszobra látható. A szobor láttán Nórinak eszébe jutott az a
magyar vonatkozású sztori, miszerint idén nyáron kisebb diplomáciai botrányt
kavart az a Budapesten átadott Szkander bég-szobor, mely az albánok szerint
„nem kellőképpen albán” kinézetű, sokkal inkább szerbes arcvonássokkal
rendelkezik, melynél nagyobb fricska aligha érhetné Albánia nemzeti ikonját.
A szobor mögött a Koszovói Kormányépület (Qeveria e Republikës së Kosovës) modern
felhőkarcolója magasodik, míg az egykori elegáns Union Hotel épületét már a
United Colors of Benetton bolt hasznosítja.
A tér túlsó végében Ibrahim Rugovának, koszovói albán irodalomtudósnak, politikusnak a
szobra áll, aki 2002-től 2006-ban megkövetkezett haláláig Koszovó elnöke is
volt egyben. Petivel itt szinte egyszerre láttuk meg a tökéletes
fotókompozíciót, melyhez beállva perceken keresztül vártuk, hogy a bronzszobor
melletti koszovói zászló kedvezően lebegjen a szélben, mely kiválóan mutatna a
kissé gondterhelt tekintetű politikus szobrának alakjával.
Innen kiértünk egy főútra, mely mentén csakhamar egy
felállványozott mecsethez jutottunk. Ha ez már önmagában nem lett volna eléggé
lelombozó látvány, a mögötte megbújt látnivaló ezt is alulmúlta. Pedig szegény Shadërvani névre keresztelt, márvány
ivókút egy több száz éves, török kori emlék, viszont szemetes, pisi szagú
környezete öt méteres körzetben elriaszt mindenkit.
Gyors szörnyülködés után haladtunk is tovább,
megnéztük kívülről a szomszédos, Osztrák-Magyar Monarchia korabeli Koszovói
Nemzeti Múzeum (Muzeu i Kosovës) épületét,
valamint az 1834-ben épült Jashar pasa mecsetet (Xhamia e Jashar Pashës), melyet anno az iszlám gyorsabb helyi
terjesztése érdekében emeltek.
Bekukkantani viszont már csak a következő, Mehmet
Fatih szultánról elnevezett Birodalmi mecsetbe (Xhamia e Mbretit) kukkantottunk be két saroknyira innen, mely a
török kori építészet egy újabb remek példája.
Az 1460-61 között épült, 15
méteres minarettel rendelkező mecsetet az 17. századi osztrák megszállás alatt
jezsuita templommá alakították, de ez nem tartott sokáig, néhány éven belül már
újra mecsetként működött tovább. Sajnos az 1955-ös pristinai földrengés nagyobb
károkat okozott benne, csak a közelmúltban sikerült befejezni a renoválását.
A mecsettel szemben, az út túloldalán a 26 méter magas, hatszögletű
Óratorony magasodik, mely a török időkben azt jelezte a híveknek, mikor kell
bezárni a boltokat és imára érkezni.
Ezzel gyakorlatilag a török fürdő (Hammam) és a Koszovói Etnográfiai Múzeum maradt volna hátra a látnivalók
sorából, viszont mivel egyikünk offline térképén sem sikerült megtalálni őket,
egyöntetűen megszavaztuk a vacsorát, mint következő napirendi pontot. Útközben
vettünk még vizet estére, Petiék elcsócsáltak étvágygerjesztő gyanánt egy-egy
almát, majd elindultunk megkeresni a hostel recepciósa által ajánlott helyet (Taverna Miqt).
A retrós témájú, hangulatos étterem kiváló
választásnak bizonyult. A jól megszokott Peja helyett ezúttal kipróbáltuk a
helyben főzött német Grembeer és a Prishtina sörmárkákat, majd vacsora
gyanánt mindannyian házi ajvárral, újhagymával, sült krumplival, házi sajttal
körített, tenyérnyi méretű pljeskavicát rendeltünk, melyhez egy jópofa kis
szütyőben friss, ropogós kenyérkéket szolgáltak fel.
Ebből aztán fejedelmi lakomát csaptunk, melyet a
lányok megfejeltek egy-egy csokiszufléval, mondván, hogy igazán megérdemlik
ezután a fárasztó nap után.
Mire végeztünk a vacsorával, még mindig csak este 7
körül lehettünk. Ciki lett volna ilyen korán visszamenni a hostelbe, úgyhogy
megszavaztunk magunknak egy rövid levezető sétát. Nagyjából négy perc múlva,
ahogy elértünk a bulvár végére egyikünk megszólalt:
-
„Nektek van kedvetek tovább sétálni?”
-
„Nincs.”
-
„Nekem sincs.”
Így, mint négy nyugdíjas, szépen hazabattyogtunk a
hostelbe. Örömmel konstatáltuk, hogy az elmúlt fél napban nem kaptunk új
szobatársat, s reméltük, ez az állapot tartósan fenn is marad. Amint kintről
azt hallottuk, hogy megállnak az ajtónk előtt, össznépileg szugeráltuk az
illetőt, nehogy hozzánk nyisson be.
A kollektív agykontrollnak köszönhetően nem is érkezett
új jövevény már hozzánk, leszámítva azt a jómadarat, aki hajnal 4 körül
támolygott be tévedésből 2-3-szor gyors egymásutánban az ajtónkon, alaposan
elnézve a „házszámot”.
4. nap –
Indulás hazafelé (2017. október 23.)
Az utolsó fél napra tulajdonképpen egy fő kérdés
maradt – mire szánjuk az utolsó koszovói délelőttünket? A tegnapi nagysikerű
vacsorát követően felmerült, hogy befizetnénk az étterem ínycsiklandozónak tűnő
„koszovói reggelijére”, amolyan bőséges tízórai gyanánt, helyettesítendő az
ebédet. A másik opció – mely így leírva még röhejesebbnek hangzik, mint anno
ott a helyszínen – egy emblematikus szobor megkeresése lett volna. Hogy kié?
Nem másé, mint Bill Clintoné. Igen, az USA egykori elnökének, Bill Clintonnak
akkora kultusza van Koszovóban, hogy a fővárosban külön sugárutat (Bulevardi Bill Klinton) neveztek el
róla, melyen stílszerűen saját bronzszobrot is kapott.
Sajnos a délelőttünkbe csak meglehetősen szűkösen
tudtuk volna mindkét programot belesűríteni, s mivel reggel szakadó esőre
ébredtünk, a dolog kezdett eldőlni a reggeliző hely javára.
A hosteles reggeli (lekváros kenyér és főtt tojás),
amúgy sem volt túl kimerítő élmény, így a kicsekkolást követően egyből a Taverna Miqt felé vettük az útirányt.
Rajtunk kívül nem volt más vendég, s mivel nem
kellett sokat gondolkozni a menün, szinte azonnal rendeltünk is. A „koszovói
reggeli” néven futó étel egy tükörtojást, paradicsomszeletet, körözöttet, házi
kolbászt és sajtos pljeskavicát takart.
Úgy hiszem, így méltó módon sikerült lezárni a
koszovói gasztrotúrát, szó szerint degeszre ettük magunkat, a részemről én egy
nagyobb levegőt sem tudtam volna venni.
Ahogy lenyeltük az utolsó falatot, fizettünk is és caplattunk
tovább tudatosan a Clinton-szobor irányába. A lányok nem különösebben
lelkesedtek az ötletért, hogy idő hiányában, holmi Clinton-szoborért még extra
kitérőket tegyünk – Andi leginkább egy boltot keresett volna, hogy vegyen
valami csokit az otthoniaknak, Nóri pedig reptérre kijutás miatt aggódott.
Szerencsére Peti makacs, mint az öszvér, szentül hitt benne, hogy Clinton
igenis beleférhet, ez a 20 perces kitérő nem oszt, nem szoroz. Teljes mértékig
egyetértettem vele, úgyhogy mindvégig csöndes támogatásomról biztosítottam, míg
ő állta a sarat a Nóriból áradó kételyek tengerével szemben.
Bő negyedórányi gyaloglással végül sikerült
meglelnünk Clinton bácsit, aki az egyik közeli lakótelep panelrengetegének
peremén integet diadalittasan, míg másik kezében a Szerbia NATO általi
bombázását szentesítő dokumentumokat tartja.
Egészen szürreális élmény egy ilyen környezetben
látni egy közelmúltbéli amerikai elnök szobrát, de végül ezt is kipipálhattuk.
Az már tényleg slusszpoén, hogy Clintontól 100
méternyire találtunk egy szupermarketet, ahol megvehettük az ajándék csokikat,
míg a bolttal szemben lévő taxiállomásban sorakoztak a szabad taxik.
Tulajdonképpen nem is tervezhettük volna tökéletesebbre az indulást,
mindenkinek meglett a kívánsága. Negyed 12-kor választottunk egy taxit a sokból
(mindenki 13 euróért vitt volna el minket) és kitaxiztunk a reptérre.
A gépünk délután fél 2-kor indult, s hasonlóan az
ideúthoz, ezúttal is szerb légteret gondosan kikerülve, Bulgárián és Románián
keresztül repültünk.
Végül kicsivel délután 3 óra előtt landoltunk Budapesten.
Szerencsére Apára ezúttal is lehetett sofőrként számítani, a megszokott helyen
várt minket a parkolóban. Petiéknek is felajánlottuk, hogy hazavisszük őket, ne
kelljen taxira költeniük, így egy rövid pestszentimrei kitérővel toldottuk meg
a hazautat. Otthon Anya finom ebéddel várt minket…
Úgy gondolom, Koszovó felfedezésével egy újabb
különleges utazási élménnyel lettünk gazdagabbak, pedig sokaknak még mindig a
háború és fegyveres konfliktusok jutnak eszébe róla. Bár a háborúnak közel két
évtizede vége, Koszovóhoz továbbra sem köt túl sok pozitív gondolatot egy átlag
magyar, így nem csoda, hogy kollégáim is nettó megrökönyödéssel fogadták az
újabb úti célomat. Pedig ez a kis ország sok kellemes meglepetést tartogat
azoknak a kíváncsi világutazóknak, akik képesek félretenni a negatív
sztereotípiákat és saját szemükkel megbizonyosodni arról, amiről véleményt
formálnak. Én már büszkén elmondhatom, hogy megjártam Koszovót és élveztem
minden percét. Pedig a szegénység elvitathatatlan, sok helyen igénytelen,
szemetes a környék, s minden még olyan nyers, csiszolatlan, kiforratlan. Pont,
mint egy új, még formálódó országban, amely még keresi az identitását. A
nemzetközi turizmus számára gyakorlatilag ismeretlen, érintetlen, szűz terület,
s egyelőre ez adja az egyik legfőbb báját. Sehol sem akartak ránk sózni gagyi
szuveníreket, még képeslapot sem nagyon lehetett találni. Viszont a helyiek
kedvessége, segítőkészsége egészen elképesztő, a táj szépsége magáért beszél,
míg a jól ismert balkáni ételek helyi verziója igazi kulináris élmény.
Azzal, hogy a Wizz Air Pristinát is bevette a balkáni
célpontok közé utat nyitott a fapados utazók új hullámának, akik Koszovóban egy
izgalmas, felfedezésre váró új úti célt fognak látni. Meglepetésünkre már most
rengeteg hátizsákos magyarral futottunk itt össze, s biztosra veszem, a számuk
a közeljövőben csak nőni fog.
Ez
koszovói út azonban nem lehetett volna teljes Nóri és Peti nélkül. Rendkívül
örülök, hogy végre sikerült összehozni négyesben is egy közös utat, mindannyian
remekül éreztük magunkat, rengeteget röhögtünk, miközben sikerült együtt
felfedezni ezt a kis országot, s meglátni mindazt a szépet, érdekeset, amit
Koszovó tartogat.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: