Kazahsztán
Előzmények
Bevallom,
Közép-Ázsiáról sokáig elég felületes ismereteim voltak. A sok „isztán” egymás
hegyén-hátán egy rettentően távoli világot testesített meg, mely korábban
szinte minden szempontból hidegen hagyott – az utazásokat is beleértve.
Emlékszem például, amikor egyik volt gimnáziumi osztálytársam, a kiváló
nyelvérzékkel megáldott Zsuzska megnyerte az angol OKTV-t (országos
középiskolai tanulmányi versenyt), igazán formabontó fődíjjal jutalmazták – egy
úttal (nem, véletlenül sem mondjuk Londonba, hanem) Kirgizisztánba!
Kirgizisztán? Először azt hittük ugrat minket és kitalált egy vicces nevű
országot, melyről korábban nem is hallottunk. Bár ezután legalább az alapvető
földrajzi ismereteim a helyére kerültek, így is nehezen tudtam volna elhelyezni
közép-ázsiai országokat egy vaktérképen.
LegkönnyebbenKazahsztánt találja el az ember, már csak mérete alapján is, de ezzel együtt is
lámpással kellett keresni azokat, akik valamilyen szinten már kapcsolatba
kerültek ennek a régiónak a kultúrájával. Az egyik egyetemi évfolyamtársnőm
például egy csereprogram keretében több hónapot töltött Kazahsztánban, amiről
mindig végtelen szeretettel mesélt.
Az
elmúlt években többször is szóba került az utazási terveink között Kazahsztán,
de a körülményes és költséges megközelítés miatt elég hamar lekerült a
tervezőasztalról. Egészen bő másfél évvel ezelőttig, amikor a Wizz Air nagy
meglepetésre bejelentette, közvetlen járatot indít Budapestről a kazah
fővárosba, Asztanába. Wow! Ez így mindjárt más. Most
már csak a megfelelő ösztönzőre volt szükség, hogy materializálódjon egy kazah
út. Erre sem kellett sokat várni. Amikor bejelentették, hogy Asztana rendezheti
a 2019-es Divízió I/A jégkorong-világbajnokságot, szinte azonnal felvetettem
Andinak az út ötletét, akit nem kellett különösebben győzködni a dologról.
Mivel
csak heti két járatot üzemeltet a Wizz Air, és a hokivébé idején vélhetően
jelentős kereslet lesz az asztanai repjegyekre, jobbnak láttam néhány naponta
figyelni a légitársaság honlapját, hogy mikor nyitják meg a tavaszi
menetrendet.
Október
elején megnyílt a foglalási rendszer, s első ránézésre igen kedvező áron,
oda-vissza 25-30 ezerért árulták az asztanai retúrjegyeket. Gondoltuk, foglalás
előtt még megkérdezzük Petiéket, lenne-e kedvük csatlakozni a kazah túrához. Éppen
a SPAR Maraton 10 km-es távjának a finiséből sétáltunk visszafelé, amikor
újfent szó került az útról. Nagy fegyverténynek számított Peti szemében, hogy a
húsvéthétfő és a május 1-i ünnepnapoknak köszönhetően mindössze 6 szabadnap
kivételével 11 naposra lehet elnyújtani az utazást. Ez nyomós érv lehetett,
mert még aznap este írtak Facebook-on, hogy jönnek ők is. Hamarjában be is
váltottuk az összes maradék Wizz Air pontunkat, ám mire másnap reggelre
átkerültek Wizz-számlára, már irányonként 10-15 ezerrel többe kerültek a
jegyek. Félretoltam a munkahelyi teendőimet és az egyik LED-es call alatt,
tesztelgettem a Wizz Air foglaló rendszerét, hogyan lehet a jegyvásárlásnál
minimalizálni a költségeket. Megfigyeltem például, hogy egy bizonyos
telítettségi szint felett már viszonylag dinamikusan (3 utasonként) emelkedik a
jegyár. Ez azt jelenti, ha külön foglalunk 2-2 jegyet, a második páros jegyei
drágábbak lesznek, mivel az olcsóbbik ár csak 2+1 jegyre érvényes, a negyedik
már a magasabb kategóriába kerül, s mivel a 3. és 4. egyszerre foglalódik, a
harmadik is megkapja a negyedik magasabb árát. Persze az is lehetséges, hogy
már eleve 1-2 jegy elkelt az adott árszinten, mielőtt mi négyen belekezdenénk a
foglalásba, ilyenkor értelemszerűen tesztelni kell hány jegyet lehet még az
olcsó kategóriában megváltani. Rendkívül büszke voltam magamra, hogy mindezt
kitapasztaltam, s gyorsan írtam Petinek, hogy gyorsan csináljuk meg a foglalást
együtt, mivel, ha összedolgozunk, összességében olcsóbban repülhetünk.
Nem
értem el egész délelőtt, amikor pedig válaszolt, kiderült ők már lefoglalták a
maguk jegyeit. A slusszpoén, hogy mire végigpörgettem a magunk foglalását még
feljebb ment a jegyár (kb. 62 ezer forintra), s az összes pont beváltásán felül
még rá is kellett fizetnünk az egészre. Hát, ez jól el lett bénázva.
A
„nagysikerű” repjegyvásárlást az útikönyv rendelése követte. Elképesztően nagy
kínálat azért nem áll rendelkezésre Kazahsztánról – a két legjobb opciót a
Lonley Planet: Central Asia és a Bradt
Travel Guide: Kazakhstan című kiadása jelenti. Mivel biztosra vettem, hogy
Petiék Lonley Planetet veszik majd, én a Fehéroroszország esetén már bevált
Bradt-féle könyvre tettem le a voksomat, melyet az Albániáról szóló kiadással
együtt már októberben megrendeltünk. Ez sem ment egyszerűen, ugyanis egyik
könyv sem érkezett meg még két hónap után sem, úgyhogy csak egy sor reklamációt
követően sikerült újraküldetni a BookDepository-val.
A
karácsonyi szünetben jórészt sikerült átolvasni a könyvet, úgyhogy néhány
internetes forrással kiegészítve már egy egész jó képet kaptam a kazah
látnivalókról, ami alapján felvázolhattam egy rendkívül kezdetleges útitervet.
Ez jó 90%-ban egyezett is a Peti által javasolt útvonallal, ami egy jó kiindulópontnak
számított a kollektív tervezőmunkához. Átbeszéltük a terveket, javaslatokat –
így végül kikerült a programból a Kolsai-tavakhoz tervezett bő egynapos túra
(az idő ilyenkor még nem túl ideális azon a vidéken), viszont bekerült az
egykori Selyemút menti történelmi település, Taraz.
Miután
rögzítettük a főbb helyszíneket, már csak a közlekedést kellett kigondolni. Az
hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmas távok miatt a vasút és busz nem
jelent reális alternatívát, s érdemesebb inkább a belföldi repülőjáratokkal
kalkulálni. Szerencsére a nemzeti légitársaság (Air Astana) mellett több kisebb
szolgáltató (Qazaq Air, BEK Air, SCAT Airlines) is üzemeltet belföldi
járatokat, ráadásul lényegesen olcsóbban. A dolog szépséghibája, hogy a kisebb
légitársaságok gyakran csak 2-3 hónapra előre teszik fel a menetrendjüket, ami
alapjaiban nehezíti meg a tervezést. Peti nem vacakolt volna a repjegyekkel,
minden viszonylatra Air Astanát foglalt volna, de én igyekeztem meggyőzni, hogy
érdemes kivárni, míg a többiek is megnyitják az áprilisi menetrendet. Míg ez
megtörtént, jobb híján a márciusi járatok alapján próbáltam következtetni az
árakra és indulási időkre, ami, alapján négy különálló, napokra lebontott
menetrendet állítottam össze. Megvitattuk őket Andival, kiválasztottuk a két
legjobbat, majd telefonon átbeszéltük Petiékkel is. A programterv így
véglegessé vált, s szerencsére olyan jól sikerült belőni az áprilisi járatok
feltételezett indulását, hogy ez a végleges menetrendek ismeretében sem
változott. Amint lehetett, el is akartam végezni a foglalásokat, s mivel Peti
éppen el volt havazva melóval, megkért, hogy az övéket is csináljam meg. A
foglalás közepén derült ki, hogy már a jegyvételhez is szükség lesz a személyes
(születési név, idő) és útlevél adatokra (kiállítás, lejárat dátuma), így
azokat is bekértem sietve tőlük. El is kezdtem beírni az adatokat, bár a Peti
által megadott formátumból (pl. 23apr18) nem igazán derült ki számomra, hogy
melyik az év és melyik a nap, mindenesetre elkezdtem következetesen begépelni a
dátumokat. Ami gyanús lett, hogy ez alapján Peti útlevele pont a szülinapján jár
le (mint ahogy mostanában mindenkié), viszont Nórié november 27-én, öt nappal a
szülinapja után. Még jó, hogy gyorsan megerősítést kértem Nóritól is, így kiderült,
hogy Peti felcserélte az évet a nappal egyikünknél, míg a másikuknál pont fordítva
adta meg.
Miután
az összes repjegy végre zsebben volt, indulhatott a szálláskeresés. Abban hamar
megvolt az egyetértés, hogy a sokágyas tömegszállásokat inkább hanyagoljuk,
viszont Petiék inkább az Airbnb felé hajlottak volna, míg mi a közel
feleannyiba kerülő, kétágyas szobákat kínáló vendégházakat és hostelokat
részesítettük előnyben. Nem igazán láttam a hozzáadott értéket egy drágább
Airbnb-ben ilyen kazah út esetén, úgyhogy minden lehetséges módon kampányoltam
a hosteles verzió mellett, mígnem végre Petiék is beadták a derekukat.
Ezzelmár a felkészülés finisébe érkeztünk. Vagyis legalább én azt hittem. Két héttel
az indulás előtt kaptam egy kétsoros, kazah nyelvű emailt, hogy a Taraz-Asztana
járatunkat törölték. Remek. Igyekeztem a SCAT Airlines kissé minimalista
honlapján találni egy telefonszámot, amelyet az irodából felhívva el tudom
intézni, hogy díjmentesen rakják át a foglalásunkat a 4-5 órával korábban induló
járatra. Egyértelmű központi ügyfélszolgálati szám híján többet is
feltárcsáztam, de vagy ki sem csörgött, vagy nem vették fel. Mivel más
kontaktot nem találtam, szétnéztem a társaság Facebook-oldalán is, írtam nekik
üzenetet, majd biztonság kedvéért az ott feltüntetett telefonszámot is
felhívtam. Már kezdtem örülni, amikor valaki beleszólt, de sajnos csak kazah
nyelvű géphang kezdte el darálni a szokásos szövegét. Türelmesen kivártam, míg
elmondta a mondókáját, bízva abban, hogy ha fogalmam sincs, milyen menüt kell
választani, előbb-utóbb kapcsolják az operátort. Így is lett, végre egy ember
szólt bele a túloldalon:
- „Good
afternoon! Do you speak English?” – kérdeztem, remélve, hogy találunk közös
nyelvet.
Egy
rendkívül bizonytalan „yes” volt a válasz, melyen felbuzdulva elkezdtem
részletezni a problémát, szépen-lassan, gondosan artikulálva, hogy megértsék,
mit akarok. Emberünk viszont egy kukkot sem értett az egész monológból, s bár
heroikusan igyekezett a „yes” és „no” szavakkal operálva értelmes mondatokat
hegeszteni, közel tízperces szenvedést követően félretette a kagylót és
elmenekült segítségért. A felmentőseregre újabb 10 percet kellett várni, s
végre egy olyan hölgyet kaptam, aki egy újabb negyedórás diskurzus végére meg
is értette az alapproblémát, és hogy melyik járatra szeretnénk áttenni a
jegyeket. Bonyolította az esetet, hogy anno két külön foglalást csináltam
(Petiéknek és nekünk külön), így még azt is el kellett magyarázni, hogy bár én
csak az egyik foglaláson szerepelek utasként, mások jegyét is módosítanám. Az
egyes jegyszámokat legalább négyszer diktáltam fel egyesével számjegyenként,
mire mindannyiunkat beazonosított, és elvégezte a módosításokat. A közel 40
perces hívás végére már alaposan lefáradtam, de a hölgy megnyugtatott, hogy bár
még nem látszik, de 20 percen belül megküldik a javított repjegyeket. Huhh, ez
kemény dió volt!
Ezzel
azonban nem volt vége. Repjegy és javított visszaigazolás nem érkezett, de az
online felületen Petiéknek már a jó járat szerepelt, míg a mi nevünk alatt
mindkét – a törölt és az új – járat is fel volt tüntetve, ugyanakkor a pdf
formátumban letölthető jegy pedig a régi indulási időt mutatta. Adtam nekik
egy-két napot, de mivel csak nem akarták feltenni a javítottat, újból felhívtam
őket. Ezt sem úsztam meg 30 perc alatt, de legalább annyit sikerült elérni,
hogy emailben átküldjék a javított járatunk visszaigazolását. Igaz, a hivatalos
pdf fájl helyett mindössze egy írógépes betűtípussal írt emailt kaptunk csak,
de benne volt minden infó, amire csak szükségünk lehetett arra az esetre, ha
valaki a check-innél problémázna.
Utolsó
teendőként kötöttem utasbiztosítást, majd lebeszéltem az asztanai
szállásadókkal, hogy szervezzenek nekünk reptéri transzfert. Indulás előtti
utolsó este éjszakába nyúlóan pakolásztam, de éjjel fél kettő körül már azzal a
tudattal hajthattam álomra a szememet, hogy minden elő van készítve a reggeli
induláshoz.
1. nap – Érkezés Asztanába (2019.
április 21.)
Bármennyire
is fáradt voltam, amikor reggel nyolckor megszólalt az ébresztőóra, már a
második csörgés után keltem is fel. Kitámolyogtam a nappaliba, s miközben Andi
készülődött, leültem megnézni a tízpercbe sűrített összefoglalóját az esti
Winnipeg-St. Louis meccsnek. Morogtam egy sort a kanadai csapat vereségén, majd
miután felszabadult a fürdőszoba, elkezdtem összekészülődni.
Miután
magamat rendbe szedtem, elkezdtem nejlonnal betekerni az utazós
hátizsákjainkat, melyeket ezúttal feladott poggyászként viszünk magunkkal.
Utoljára 10 éve, a stockholmi út során adtam fel európai fapadosra poggyászt, úgyhogy
fura volt ezzel bíbelődni. Magamtól biztosan nem adtam volna külön ezért pénzt,
mivel azonban a Wizz Air utólagosan csökkentett a fedélzetre vihető
kézipoggyász méretén, kompenzációként kaptunk egy-egy ingyenesen feladható
poggyászt a jegyünkhöz. Mivel ezúttal 11 napra kellett pakolnunk, ez a lehetőség
határozottan jól jött, különösen, mivel a három kazahsztáni belföldi járathoz
is alapból járt feladott csomag. Ugyanakkor azért, hogy ne kelljen utána két
külön cumóval bajlódni, kézipoggyásznak befogtam a Mónitól kapott, ultravékony,
apróra összehajtogatható, vékonyfalú hátizsákot, amibe a fényképezőgép-táska,
iratok, pénz, szemüveg és a szendvicsek kerültek.
A
készülődés záróakkordjaként még alaposan meglocsoltam a virágokat, majd fél
szemmel lestem mikor gördülnek be a ház elé Anyáék. Háromnegyed 10-re beszéltük
meg az indulást, s időben be is futottak, ráadásul a vadonatúj kocsival az
élen. (Móniék fogadtak is, melyik autóval visznek majd minket ki – a jelek
szerint Zsolti vesztett a családi szerencsejátékban.) Ez volt amúgy az egyik
első nagyobb útjuk vele, úgyhogy Apa láthatóan izgult még. Rengeteg gomb,
mindenféle új funkció, ami a 22 éves Esperóhoz szokott sofőrnek még
értelemszerűen az újdonság erejével hat.
- „Vajon
ez a gomb mit csinál? Hmm…” - mustrálta a fedélzeti számítógép kijelzőjét.
- „Apád
éjjel kettőig a kocsi használati utasítását bújta…” – jegyezte meg Anya a
fejét ingatva.
Meggyőztük
Apát, hogy lehetőleg nem most próbálja a beépített GPS rejtelmeit felfedezni,
anélkül is eltalálunk a reptérre. A kocsi remekül suhant, s bő két órával a gép
indulása előtt meg is érkeztünk Ferihegyre. Gyors puszi és búcsú szülőktől,
majd belépve a terminálépületbe sietve megkerestük a mi járatunk check-in
pultját. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára ennyi embert a reptéren, de zsúfolásig
tömve volt az előtér. Beálltunk az asztanai járathoz hosszan kígyózó sorba, amely
idegőrlő lassúsággal, többek közt a fájdalmasan kezdő pultos srácnak
köszönhetően, aki mintha minden mozdulatát követően elgondolkodott volna, mi
következik ezután.
Mire
végre valahára végeztünk, siettünk volna a biztonsági ellenőrzésekhez, viszont
addigra már senkit sem engedtek be, helyette az egész „B” terminál
utasközönségét átterelték az „A” terminálra. Sikerült előre tolakodni a
hömpölygő tömegben, ahol az egyik előttünk álló férfi átható kakaszagot
árasztott. Már csak erre vágytunk. Erre jöttek az elmaradhatatlan bénázások az
átvilágítás előtt, ahol emberek még mindig nem tudják, hogy vegyék ki előre a
tabletet, laptopot, folyadékokat, ne menjetek át a mágneses kapun telefonnal
zsebben, övet viselve, és lehetőleg ne akkor kezdjenek el vetkőzni, amikor már
intenek neki, hogy áthaladhatnak az detektoron. Sebaj, ezek nélkül nem lenne
teljes a repülési élmény!
Miután
átverekedtünk a biztonsági ellenőrzéseken, tettünk még egy kört a mosdóban, megtöltöttük
a palackjainkat, s már egyből siethettünk a beszállókapuhoz. Mire
odaértünk, Petiék már túl voltak a beszálláson, úgyhogy már csak a gép
fedélzetén találkoztunk velük.
Pár
perc késéssel, délután fél egy után szálltunk fel. Tettünk egy tiszteletkört
Budapest felett, majd az ukrán és orosz légtér érintésével megkezdtük a bő
ötórás repülőutat Asztana felé. Amíg a vastag felhőréteg be nem borította az
alant húzódó tájat, szinte végig az ablakra tapadva kémleltem kifelé, mint egy
algaevő hal a szobai akvárium falán. Ezután előkotortam az útikönyvemet, és
elolvastam minden lényeges fejezetet Kazahsztán történelmétől,
gazdaságföldrajzán át az összes meglátogatandó helyszín leírásáig, mialatt Andi
édesdeden alukált a jobbomon, párna híján időnként diszkréten rámborulva.
Nagyjából
az út felét átaludta, s csak akkor ébredt fel, amikor az oroszországi Szaranksz
fölött repültünk el. Az offline térképünket bogarászva jót mosolyogtunk ezen a
tényen, Andi meg is jegyezte, hogy igazán beugorhatnék a szaranszki
balettegyesülethez egy performansz erejéig. (Háttérsztori: Anno, az orosz
vízumhoz szükségem volt egy meghívólevélre, amit egyik ismerősünk segített intézni
egyet – a szaranszki balettintézettől.)
A
kopár orosz táj nem tartogatott túl sok érdekességet így madártávlatból, már
annak is örültem, ha feltűnt legalább egy nagyobb település a láthatáron. A
legnagyobb változatosságot az jelentette, amikor az Uljanovszknál kiszélesedő
Volga folyó fölött húztunk el, majd a kiváló KHL-es hokicsapatáról ismert
Magnyitogorszk mellett elhaladva beléptünk a kazah légtérbe.
Végül
helyi idő szerint este fél tíz előtt nemsokkal érkeztünk meg Asztana
(Астана) repterére, a nemrégiben lemondott kazah elnökről elnevezett Nursultan Nazarbayev Nemzetközi Repülőtérre.
Azt tudtam korábban is, hogy az országot a Szovjetunióból való kiválás óta
irányító politikus igen komoly, diktátorokra jellemző személyi kultuszt
alakított ki magáról az évtizedek során, és politikai rendszerét sem
nevezhetjük éppenséggel a demokrácia melegágyának. Számtalan közintézmény,
múzeum és egyetem viseli már így is a nevét, de azért a főváros repterét is
róla kellett elnevezni. Váratlan lemondása oltárán azonban a kazah (egypárti)
parlament nem késlekedett egy ennél is grandiózusabb búcsúajándékkal
kedveskedni neki. Azontúl, hogy egész Kazahsztánt telehintik az ő nevével
(főutcákat, megyeközpontokat neveznek el róla), a tiszteletére még az ország
fővárosát, Asztanát is átnevezik Nur-Szultánná (Нұр-Сұлтан). Ez
olyan, mintha Budapestet holnaptól mondjuk „Józsefnek” hívnák. Elképzelem a
rövid itthoni párbeszédet:
- „Hova
utazol?”
- „Józsefbe.”
Szegény
kazahok, milyen röhejes lehet kimondani, hogy a repülő a nur-szultáni
Nurszultan Nazarbajev nemzetközi repülőtérre érkezik. Mivel azonban sosem lehet
tudni, hogy a helyiek hogyan viszonyulnak ezekhez a politikai témákhoz, jobbnak
láttuk a későbbiekben kerülni az elnök személyével, vagy a kínos átnevezéssel
kapcsolatos megjegyzéseket. (Elöljáróban annyit, hogy a helyiekből sokszor
maguktól kibukott az erről formált, alig palástolt véleményük.) Ettől
függetlenül, én továbbra is Asztanaként fogok hivatkozni a kazah fővárosra, a
Nur-Szultánra egyszerűen nem áll rá a szám.
Landolást
követően eltartott egy ideig, míg kikeveredtünk a gépből, mivel csak a gép
elejéhez csatlakoztatott utashídon keresztül lehetett elhagyni a repülőt.
Petiék a terminálépületben vártak minket, majd miután végre együtt volt a
csapat, kollektíven próbáltuk megfejteni, hogyan kell kitölteni a Bevándorlási
Lapot (Declaration form), amit az
útlevéllel együtt pecsételnek le. Ezt egészen a kiutazásig magunknál kell
tartani, s az országból való kilépéskor ugyanitt leadni, ellenben komoly
pénzbüntetés vagy egyéb szankciók várhatnak ránk. Miután mindannyiunk útlevele
egy-egy kazah pecséttel gazdagodott, elsiettünk a poggyászkiadó szalagokhoz,
már távolról szugerálva, hogy megjelenjenek a gondosan körbenejlonozott
hátizsákjaink. Nagy kő esett le a szívükről, amikor láttuk felbukkanni mind a
kettőt. Ötből egy. Még a következő négy repülőút során bőven elhagyhatják őket.
Kilépve
a terminál előterébe már várt ránk a szállásunk által leszervezett taxisofőr, egy
nevünket tartalmazó papírlapot szorongatva. Mielőtt a parkoló felé vettük volna
az irányt, váltottunk némi kazah tengét (₸ / KZT) – mint később kiderült, nem
is olyan rossz árfolyamon.
A
szállásunk (Guesthouse V Ghostyah)
Asztana túlsó felén helyezkedett el, úgyhogy az odaúton keresztbe átszeltük az
éjszakai fényekben pompázó fővárost, melyről már így sötétben érződött, milyen
hatalmas területen terül el. Úgy emlékeztem, egy viszonylag könnyen
megközelíthető helyen található a szállásunk, ehhez képest egy kissé riasztó,
lepukkant környéken, egy sötét, kivilágítatlan, hepehupás külvárosi földút
mentén raktak ki minket. Még jó, hogy előre bejelöltünk az offline térképen a
címet, s menet közben figyeltük, tényleg oda megyünk-e, mert meglátva a szomszédságot,
nem biztos, hogy önként kiszálltam volna a taxiból.
Alighogy
becsöngettünk, egy kissé pufi alkatú, 60 év körüli néni nyitott ajtót, majd
heves gesztikulációk és kézmozdulatok közepette beterelgetett minket a házba.
Néhány kósza angol szót leszámítva, kizárólag oroszul beszélt, de kézzel-lábal
egész ügyesen elmutogatta a mondandóját.
Nemsokkal
később előbukkant az angol nyelvű tolmácsként beharangozott fia is, akit Nóri
bélyegzett meg közülünk elsőként („Figyeljetek.
Ez a gyerek totál kattant!”) Az tény, hogy hunyorgó szemű, harcsához
hasonlító, hosszú, vékonyszálú körszakállal rendelkező legénynek már a
bemutatkozása is bizarra sikerült, miután kézfogáskor úgy rángatta a fejét izgatottságában,
mint akit agyoncsapott a hálózati áram. Miután végigrázta mindannyiunk kezét,
ment is a dolgára, lazán magára hagyja a nyilvánvaló nyelvi akadályokkal küzdő
édesanyját.
Maga a vendégház nem mondhatni, hogy
túl volt szofisztikálva, nagyjából a családi házuk alsó szintje volt kiadva a
vendégeknek. A cipőket a kissé cigiszagú előtérben kellett hagynunk, ezután
foglalhattuk el a szobáinkat. Franciaágy, asztal, szekrény, semmi különös. A
néni hozott egy adag törülközőt és ágyneműt, teátrális mozdulatokkal
elmagyarázta, hogy üljünk az egyik asztalhoz, mert hamarosan érkezik a vacsora.
- „Ti
tudtátok, hogy kapunk még kaját is?”
– kérdezte Nóri.
- „Nem
én. Még a reggeliben sem voltam biztos.” – feleltem.
Azt
azonban egyikünk sem gondolta volna, hogy éjjel fél 1-kor még melegételt fognak
felszolgálni, méghozzá nem is a legkönnyebb étket, hanem sült húsgombócot (A
néni külön kihangsúlyozta, hogy fiúknak kettő, lányoknak egy darab jár, hogy
vigyázzanak az alakjukra!), párolt zöldséget, némi paradicsommal és krumplival.
Nekem a kései óra ellenére jólesett a melegétel, főleg az útra pakolt három
szendvics után, viszont Nóriék alaposan lesokkoltak a nem kevés zsírban úszó
fogáson. Még viccelődtünk is, hogy reméljük reggelire nem valami
csülökpörkölttel vagy sült lókolbásszal készülnek.
2. nap – Almati (2019.
április 22.)
Kevesebb,
mint négy és fél órával ezután, hogy a váratlan éjjeli vacsorát követően álomra
hajtottuk a fejünket, már kelhettünk is fel. A rövid éjszaka egyikünknek sem
telt megpróbáltatások nélkül. Míg mi Andival a közös takarót huzigáltuk le
folyton egymásról, Petiéknek a túl puha, ósdi ággyal gyűlt meg a bajuk,
olyannyira, hogy a reggeli készülődés során Nóri úgy meghúzta hátát, hogy
sokáig csak sóbálvánnyá merevedett, robotszerű mozdulatokkal tudott közlekedni.
Egyikünk
sem volt éhes, egy kicsit sem, de ha már a néninek jeleztük, hogy hajnali 6-ra
kérjük a reggelit, nem akartuk most lemondani az egészet. Bár lehet, hogy mégis
jobb ötlet lett volna. Mert arra, amit felszolgált, egyikünk sem volt lelkileg
felkészülve. Konkrétan rámeredtünk az elénk letett tányérokra, melyekről
egy-egy darab főtt felső csirkecomb figyelt vissza, semmi más. Wow! Azt
gondoltam, hogy az itteni konyhaművészet alapjaiban más, mint az európai, de
mégis, hol esznek hajlani 6-kor főtt csirkecombot reggelire?!
Ahogy meglátta mi
érkezik a tányéron, Andi már heves kézmozdulatokkal jelezte, hogy köszöni, de ő
erről az étekről mindenképpen lemondana. A néni próbálta menteni a menthetőt,
felajánlotta az omlettet, mint másodlagos opciót, így a többieknek már az
érkezett, bár az is az előírt zsírmennyiség háromszorosával készült. Én
maradtam az egyetlen, aki elfogyasztotta a csirkehúst, s szinte magamnak sem
mertem bevallani, de egész jól esett. Látva az étvágyamat, Andi le is passzolta
a sajátját, termeljem be azt is. Másfél csirkecomb már végképp elegendőnek
bizonyult, úgyhogy elmajszoltam még két gerezdnyi almát, megittam a forró
teámat és az előkészített, jó sűrű baracklét, majd összepakoltuk a maradék
cuccunkat.
Szegény
Nóri alig tudott mozogni, annyira fájt a háta, de a csapat így is nagyjából
időre össze tudott készülődni, igaz a kiérkező taxist megvárattuk kicsit.
Távozáskor a néni fogadkozott, hogy amikor jövünk vissza az út vége felé, lesz
majd gyümölcs, zöldség és lekvár reggelire, ne aggódjunk. Vagy legalábbis Andi
szerint valami ilyet mondhatott.
Nem
mondhatni, hogy hétfő reggel háromnegyed 7 felé túl nagy forgalom lett volna a
városban, gyakorlatilag kutya nem volt rajunk kívül az utakon. A reptér felé
vezető út mentén megcsodálhattunk egy kiállított űrsiklót és néhány űrrakétát,
mint kazah hangulati elemet. A másik érdekességnek az épülő reptéri gyorsvasút pályarendszerét
tartó hatalmas betonoszlopok kilométereken át tartó sora bizonyult, melyet
szemlélve sehogy sem fért a fejembe, miért kell a síneket 30 méter magasan
vezetni? A kietlen sztyeppe közepén nincs esetleg elég hely a főút mellett?!
A
reptérig tartó közel 20 perces amúgy fuvar 2000 tengébe került, s teljesen
időben, bő két órával a gép indulása előtt sikerült kiérnünk.
A terminálépületbe való belépés egyből biztonsági ellenőrzéssel indult, ezután
megkerestük az emeleten lévő Air Astana check-in pultokat, gyorsan betekertem a
feladott poggyászainkat az otthonról hozott nejlonba, majd becsekkoltunk. Körbenézve
azért kicsit furcsálltam, hogy egy főváros repterén hétfő reggel 8 óra körül
alig lézengenek rajtunk kívül emberek, de amikor aztán beálltunk a biztonsági
ellenőrzésekhez váró sorba, hamar átértékeltem a helyzetet. Mindössze három
ember állt előttünk, de így is jó 20 percbe került, mire sorra kerültünk. Első
lépésként elkérték mindenkitől (már itt is) az útlevelet és a beszállókártyát,
utóbbinak a valamilyen adatát beírták kézzel (!) egy széles füzetbe, majd
idegőrlő, egyujjas gépeléssel bepötyögtek valamit a számítógépbe. Az
átvilágítást követően sem szabadult könnyen az ember, mivel szinte minden
elektronikus tárgyat kipakoltattak a táskából. Laptopokat, power bankokat mindenkivel
bekapcsoltatták, telefontöltőket bedugták a villanydugóba, sőt még a fényképezőgépemet
is kipróbáltatták velem (tényleg az-e, aminek mondom), míg a hozzá tartozó teleobjektívet
széttekerték és belenéztek.
Egy
forgalmasabb reptéren teljességgel elképzelhetetlen, hogy ennyit szöszöljnek a
csomagokkal, de ilyen tempóval még Ferihegyen is órákig tartana egy-egy
ellenőrzés.
Maga
a repülőút viszont határozottan kellemes élménynek bizonyult. Első ízben
repültünk Air Astanával, melyről
előzetesen azt olvastam, hogy rendre a régió legjobb légitársaságának
választják. A gépünk pontosan 9 órakor indult, felszállást követően minden utas
kapott cukorkát, majd nemsokkal később érkezett a melegétel is. (Itt még
alapból jár a kaja és a feladott poggyász a jegyhez – hihetetlen!) A
hagymás-káposztás omlett kétségtelenül nem bizonyult egy felejthetetlen
kulináris élménynek, de határozottan jobban esett, mint a reggel hatos főtt
csirke.
A bő másfél órás repülőút a kissé kopár, szomorú kazah sztyeppe fölött vezetett,
sok látnivalóval nem szolgált.
Kicsivel délelőtt fél 10 után landoltunk Almati
(Алматы) repülőterén. Mivel még a beszálláskor láttuk, amint bepakolják a gépbe
a csomagjainkat, már csak azon kellett aggódni, hogy lehetőleg sértetlenül is
érkezzenek meg. Ez csak részben sikerült – ugyanis az esős időben egy sáros,
vizes, mocskos rakodókocsira pakolták ki őket, s a jelekből ítélve a mi két kis
körbenejlonozott hátizsákunk kerülhetett a kupac mélyére, mivel a fogantyúja
körül (ahol nem védte a fólia) teljesen átázott. Még szerencse, hogy egyáltalán
betekertük, bele sem merek gondolni, hogy néztek volna ki enélkül.
Kilépve
a terminálépületből, elhessegettük a ránk repülő taxisok hadát, és a
buszmegálló felé vettük az irányt. Elvileg lehet valamilyen elektronikus
tömegközeledési kártyát is váltani a megálló melletti automatából, de az jelen
állás szerint nem üzemelt. Azt hamar kisütöttük, hogy a #92 busz pont megáll az
egyik forgalmasabb főút (Abaj sugárút) mentén, ahonnan már könnyen eljuthatunk
a hostelig.
A vonaljegy fejenként 150 tengébe került, és a sofőrtől kellett
megváltani, akit akár a többszörös multitasking bajnokának is választhattak
volna, miután vezetés (sőt, kanyarodás!) közben lazán dohányzott, jegyet
nyomtatott és kiszámolta a visszajárót – mindezt egyszerre. Ezzel együtt nem
tartott sokáig a buszos élmény, mivel az egyik megállóban lerobbant a vén
járgány, s hiába próbálta sofőrünk újból és újból beindítani a motort, az egy akut
tüdőbajos köhögését idéző berregéssel rendre lehalt. Hosszú percekig ment ez az
elkeseredett próbálkozás, s már kezdtem csodálni az emberünket, hogy a
huszonötödik újraindítás után ugyanúgy várja a csodát („Na, majd biztos ezalkalommal működni fog!”), majd újra lefullad a
motor. Kellett hozzá egy kis idő, de végül maga is belátta az egyértelmű
tényállást, hogy ez a jármű bizony innen nem fog egyhamar elmozdulni, ezért
jobb híján kinyitotta az ajtót, menjenek az utasok isten hírével. Szerencsére
éppen ekkor futott be a következő #92 járat, amire felpattanva mutattam a
jegyeinket, majd tömören összefoglaltam neki a tényállást („Bus. KAPUTT.”), miért nem szeretnénk
újból menetjegyet váltani.
Ekkor
még nem is sejtettük, hogy távolról sem a lerobbanós mulatság lesz a buszozás
legrosszabb része. Igen hamar megtelt a jármű, így gyorsan felértékelődött az
ülőhelyünk. Amikor már a heringpartit idéző permanens tömegnyomor kezdett elviselhetetlenné
válni, s egymás hegyén-hátán lógtak az utasok, felszállt egy öreg néni, aki
előtt úgy nyílt meg az emberek tömege, mint a bibliai Mózes előtt a
Vörös-tenger, majd ellenmondást nem tűrő mozdulattal Nóri felé mutatott,
jelezve, hogy az bizony az ő helye lesz, annak ellenére, hogy 3-4 lépcsőt is
meg kellett érte mászni a tömött, imbolygó buszon. Peti szolidaritást vállalt a
helyéről száműzött Nórival, hogy még féltucat emberrel együtt nyomorogjanak egy
zsebkendőnyi területen.
Sajnos olyan lassan vánszorogtunk a városi dugóban,
hogy Petiék egy idő után úgy ítélték meg, nálunk még van elég hely, úgyhogy
ránk pakolták a cuccaikat, melyekkel együtt már öt hátzsákot számláló halom
figyelt az ölünkben. Közel egy órát tartott ez a buszos szenvedés, mire végre
elértünk az Abaj sugárútra (Абай
даңғылы) és leszállhattunk az első adandó megállónál.
Bár
innen még közel 3 kilométer gyaloglás várt ránk a hostelig, ezt kész
felüdülésként éltünk meg a borzasztó buszút után. A szállásunk (Hostel Viator) a városközpont szélén,
egy családi házas lakóövezetben található. Egész hamar megtaláltuk a címet,
viszont az épületen (még a kapucsengőnél) sem utalt semmi arra, hogy itt egy
hostel működne. A többszöri csöngetésre egy ötven év körüli hölgy nyitott
ajtót, s kedvesen betessékelt minket. Ő sem beszélt angolul, viszont az
asztanai szállásadónkkal ellentétben kiválóan használta a GoogleFordító szóbeli
verzióját, így elég könnyen ment a kommunikáció. Mivel kicsit korán érkeztünk,
kért még egy negyedórát, hogy előkészítse a szobákat (konkrétan kivasalta az
ágyneműket!), addig főzött nekünk teát, s megkínált minket egy kis keksszel,
ropogós karikával és lekvárral.
Két kicsiny, kétágyas szobácskát kaptunk, de
méretük ellenére rendkívül otthonos érzést árasztottak. Miután lepakoltuk a
cuccainkat és megkaptuk a szoba- és kapukulcsokat, elindultunk felfedezni a
várost.
Bár
22 év eltelt azóta, hogy fővárosi rang Asztanához került, az kétségtelen tény,
hogy 1,8 millió lakost számláló Almati mind a mai napig megtartotta az igazi sokszínű,
kozmopolita nagyváros képét, mely a sok zöld területnek és parknak köszönhetően
kifejezetten élhetőnek tűnt. Első látásra építészetileg nem egy különösebben
vonzó település, mivel az 1887-es földrengés gyakorlatilag porig rombolta az
egész várost, így klasszikus óvárossal nem is rendelkezik.
Azt
már Asztana kapcsán megtanultuk, hogy Kazahsztánban előszeretettel nevezgetik
át a főbb városokat néhány évenként – ez alól Almati sem volt kivétel. Bő 150
éve még Verny néven ismerték ezt a
kis Selyemút menti települést, melyet a szovjetek 1921-ben Alma-Atává neveztek
át. Emlékszem, a régi világatlaszomban is még Alma-Ata szerepelt, melyet látva azon morfondíroztam, mi közel
lehet ennek a helynek az almához, már ha van egyáltalán. Mint kiderült, az
„alma” kazahul is almát jelent, mely a város egyik legfőbb szimbólumává is vált
az évek alatt. Az Almati déli oldalát körülölelő Tian Shan-hegységből származó,
nagyobb méretű, piros almafajta, az aport,
a régió egyik legjellegzetesebb termékének számított a szovjet időkben, ám a
Szovjetunió bukását követően a helyi termelőszövetkezetek is hanyatlásnak
indultak, mely az almáskertek elhanyagolásához és tönkretételéhez vezettek.
Csak mostanság kezdték el visszatelepíteni az őshonos aport almafákat, de ez
sok helyen még csak gyermekcipőben jár.
Kifordulva
a Dosztik sugárútra (Достық даңғылы),
az egyik első látnivaló, amibe belebotlottunk, az egy elsőre Leninnek nézett
kazah költő, Abaj Kunanbajev szobra (Памятник
Абаю Кунанбаеву) volt, aki vélhetően az innen induló főútnak és a közeli
metróállomásnak a névadója lehetett. Mögötte a koncerteknek otthont adó, modern
hatású Köztársaság Palotája (Республика
Сарайы) kapott helyet.
Hamar kiszúrtuk, hogy a tágas tér túlsó oldalán
található a Kok Tobe, azaz a Zöld-hegyre menő kabinos felvonó alsó állomása,
ahova egyik nap mindenképpen fel akartunk menni.
Továbbhaladva
egy rendkívül jópofa, street-artba botlottunk – egy sárga old-timer járgányt
pakoltak tele (mű) aport almákkal. Itt aztán mindannyian kiélhettük a művészi
fotós vénáinkat, s összesen közel kéttucatnyi képet lőttünk minden irányból az
almától roskadozó autóval.
Ezután
egy furcsa, aranykupolás épületegyütteshez jutottunk, melynek kinézeténél csak
neve (Diákok Köztársasági Palotája)
bizonyult bizarabbnak.
Innen tettünk egy nagyobb háztömbkört, s megkerestük a
város legnagyobb múzeumát, a kék tetejéről és barátságtalan homlokzatáról könnyen
felismerhető Központi Állami Múzeumot
(Мемлекеттік орталық музей), ahol átfogó archeológiai, etnográfiai tárlatok
mellett az ország szovjet kori és újkori történelmét bemutató kiállítások
tekinthetőek meg.
Vele szemben, a Furmanov utca túloldalán az egykori Elnöki palota épülete kapott helyet,
melyet manapság a tartományi hivatalok vettek használatba. Átvágtunk az előtte
elterülő parkon, mely vélhetően egy fokkal hangulatosabb lehetett volna szép
időben, működő szökőkutakkal és csicsergő madarakkal. Ebben a komor, szeles,
esőre álló, barátságtalan időben azonban eléggé lehangoló látványt nyújtott ez
a rész, amit még a vidám, színes tulipánágyások sem tudtak eléggé feldobni.
Elgyalogoltunk a Polgármesteri Hivatal
(Аппарат акима города Алматы) gigantikus, szürke, szocreál épületet előtt, majd
kikerülve az elkerített építkezési területet, a véres módon levert, 1986-os
tüntetések áldozataira emlékező Szabadság
hajnala emlékművet vettük közelebbről szemügyre.
A közeli Köztársaság-tere
felé igyekezve betértünk egy bankba váltani pénzt, s mivel az árfolyam egész
vállalhatónak tűnt, Andival egy nagyobb összegért vettünk tengét, mely így
remélhetően az út végéig kitarthat.
Ezután
a város egyik legjellegzetesebb helyén, a
Köztársaság téren (Аппарат акима города Алматы) néztünk szét, melynek
középpontjában egy 18 méter magas obeliszk áll, csúcsán az ország egyik
legfontosabb szimbólumának számító íjas aranyemberrel és egy szárnyas
hóleopárddal.
Az emlékmű körül egy bronz panelekből álló alkotások sorakoznak,
melyek Kazahsztán történelmének fontosabb eseményeit örökítik meg.
Mivel
a többiek már elérkezettnek látták az időt egy jó kis délutáni kávéhoz, innen
szépen lassan visszaorientálódtunk az Abaj sugárúton korábban már kinézett,
szimpatikus kis kávézóhoz (Jumping Goat),
ahol mindannyian elszürcsöltünk egy-egy csészényi lattét.
Az életadó kávéadag
felhörpintésével újból erőt vettünk magunkon, hogy kimerészkedjünk a hűvösbe
(Nóri szó szerint vacogott), még egy rövid kis sétát tegyünk az esti
vacsorahelyszínnek kinézett orosz étterem, a Gosti (Гости) felé.
Mivel
nem sokkal később az eső is elkezdett szitálni, megszaporáztuk a lépteinket,
úgyhogy mire befutottunk az autentikus, 19. századi hangulatú helyre, már
mindenki farkaséhes volt. Az orosz konyha rendkívül guszta fogásai közül nekem
végül a sztroganoff marhára esett a választásom, míg Andi borscsot és káposztás
pirogot rendelt. Mivel a sört ugyanakkor indokolatlanul túlárazták, a lányokkal
társbérletben inkább egy kancsó zöld teát kértem inni.
A
vacsora kifejezetten finomra sikeredett, bár a marhahús kicsit rágós maradt. Panaszra
ettől függetlenül semmi okunk sem volt, elégedetten és jóllakottan indulhattunk
vissza a szállásra. Időközben teljesen besötétedett, ráadásul az eső is alaposan
rákezdett, így magunkra öltöttük a családi sátor méretű poncsóinkat. Hazafelé
betértünk egy italboltba venni egy kis sört. Mint kiderült, ennél jobb helyre
nem is jöhettünk volna, mivel itt többtucatnyi kimért kézműves sörből lehetett
válogatni. Sörkorcsolyaként a valami kis zacskónyi szárított halas rágcsát
kértünk, mely olyan büdösnek bizonyult, hogy azzal a lendülettel kihajítottuk a
kukába. A szép az egészben, hogy egyikünk sem tudta megmondani, pontosan ki ragaszkodott
ehhez a halas rágcsához, úgyhogy a kollektív felelősségtudat jegyében váltunk
meg a büdös falatkáktól.
A
mozgalmas napot végül a szobánkban tartott éjszakai sörpartival zártuk.
3. nap – Nagy Almati-tó (2019.
április 23.)
Mivel
a házinénivel reggel 8-ra beszéltük le a reggelit, ez meglehetősen korai,
7.40-es kelést jelentett. Belépve az étkezőben nagy kő esett le a szívünkről,
hogy főtt csirkecomb helyett igazi terülj, terülj asztalkát készített elő
nekünk reggelire. Kaptunk friss kenyeret, mazsolás bucit, tojást, teát, kekszet,
valamint egy tálnyi zabkását, melyet áfonyalekvárral megédesítve sikerült
jelentősen feljavítani. A teához a néni még kitett – a laktózérzékeny Petiék
teljes döbbenetére – egy doboznyi 6%-os (!) tejet, mely olyan sűrű állagú volt,
hogy kis híján a kanál is megállt benne.
Miután
jóízűen megreggeliztünk, megkérdeztük a nénit, hogy tudna-e nekünk segíteni
fuvart szervezni fel a hegyekben található Nagy Almati-tóhoz, ami szép, napos
időnek köszönhetően kiváló délelőtti program lehetett volna. Azt javasolta,
hogy várjunk 9.15-ig, mert akkortájt fel tudja hívni az utazásszervező barátnőjét,
Júliát, akivel egyúttal a Charyn-kanyonos kirándulást is le tudnánk szervezni.
Bár nem értettem, miért éppen negyed 10-kor lehet csak felhívni a szóban forgó
hölgyeményt, mindenesetre kivártuk a kért időt. Mind hiába, akkor sem tudta
elérni a nőt telefonon. Hogy több időt ne veszítsünk, hívott nekünk egy külön
taxit. Bő negyedórányi várokozást követően finoman megérdeklődtük, hogy mikorra
várható a fuvar, mire még egyszer felhívta a központot, majd kiterelt minket a
bejárati kapu elé. Állítólag egy szürke jeep-et küldtek, melyet úgy vártunk,
mint a messiást. Látva, hogy a frusztráció első jelei kezdenek mutatkozni
rajtunk, a néni még 2-3-szor telefonált és kimért, barátságos modora ellenére
már ő is egyre türelmetlenebb lett. Egyszer aztán befutott két kocsi is, kvázi
egyszerre, mire a néni kedélyesen elkezdett beszélni az egyik sofőrrel.
Nórival
találgattuk, hogy miről folyhat a diskurzus ilyen hosszan. Azt feltehetőleg
elég hamar tisztázni lehet, hogy a tóhoz vezető fuvarra küldték ezt a kocsit
vagy sem. Végül a néni elégedetlenkedett egy sort, és elküldte mindkét taxit.
Látva
értetlen arckifejezésünket, előkapta a telefonját, majd a GoogleTranslate
segítségével elmagyarázta, hogy egyik sem volt jó autó, mert jeepet kért, ezek
pedig nehezen tudnának felkapaszkodni a meredek hegyi utakon. A másik
problémája a sötétített hátsó ablak volt, ahonnan gyakorlatilag semmit sem
lehetett volna látni. Végül befutott egy harmadik autó, mondanom sem kell, hogy
az sem volt jeep, ráadásul az ablaka sem felelt meg a néni sztenderdjeinek, de
itt már egyesült erővel erősködtünk, hogy jó lesz ez, csak hadd menjünk már.
Persze a néni nem adta fel egykönnyen, beült a hátsó ülésre lecsekkolni,
mennyire sötétek a szóban forgó ablakok, majd morcosan átadta a helyet nekünk.
Még jó, hogy eleve azért keltünk korán, hogy még időben el tudjunk indulni a
tóhoz, ehhez képest már fél 11 is elmúlt.
Szerencsére
elég gyorsan átvágtunk a városon, majd Almati déli felét borító felhőkarcolókat
megkerülve a Transz Ili-Alatau-hegység
(Іле Алатауы) hófödte hegycsúcsai felé vettük az irányt. A csodaszép, türkizkék
vízéről híres Nagy Almati-tó (Үлкен
Алматы көлі) az Alatau Nemzeti Park
területén, 2511 méteres magasságban fekszik. A parkba külön belépőt kell
váltani, ami nagyjából 500 tenge lehet fejenként. Még mielőtt beléptünk volna a
parkba, az utolsó benzinkútnál megálltunk tankolni. A sofőr egyből jelezte,
hogy ezt bizony mi fizetjük, úgyhogy tartotta a markát némi pénz reményében.
Mivel nagyjából 10-12 ezer tenge körül van a fuvar (egyórás várakozóval), a
csapat egy ötezer tengés bankót szavazott meg a bácsinak tankolásra, egy
centtel sem többet. Ezután jöhettek a kanyargós hegyi szerpentinek, melyeket
olyan keskenyre szabtak, hogy áldottam a szerencsénket, hogy senki sem jött
velünk szembe. Bő 45 percbe telt feljutni a tóhoz, mely legnagyobb
szomorúságomra szinte teljesen be volt fagyva. Gyorsan meg is állapítottam,
hogy úgy tűnik, nincs szerencsém a türkizkék hegyi tavakkal – csakúgy, mint
Kanadában, itt is a befagyott verzió fogadott.
A
látvány ennek ellenére megérte az idevezető hercehurcát, úgyhogy a
taxisofőrünket hátrahagyva leereszkedtünk a domboldalba fotózni. A fények
sajnos kevésbé bizonyultak fotós szempontból ideálisnak. Ráadásul a gondosan
megkomponált, időzítős képekkel is alaposan megszenvedtem, mivel a meredek
domboldalban sokszor nem is értem vissza időben Andi mellé, így legtöbbször
csak a köztes rohanást sikerült lencsevégre kapni.
Bő
félórát töltöttünk el itt, majd lassan visszabattyogtunk a taxihoz. A következő
napirendi pontként a Kok Tobe (Көк
Төбе), azaz a Zöld-hegységre vezető kabinos felvonózást akartuk beiktatni,
úgyhogy némi tanakodást követően arra jutottunk, több értelme van eleve az alsó
végállomásához vitetni magunkat, mintsem a szállásra. Nagy nehezen sikerült
megértetni sofőrünkkel is a megváltozott terveket, úgyhogy rendben be is
kanyarodott a felvonó állomása elé. Már vettem is elő a pénztárcámat, hogy
fizessünk, mire vad telefonálásba kezdett. Nem igazán tudtuk mire vélni, mi
baja lehet, hiszen rövidebb útért megkapja ugyanazt a fuvardíjat, mi pedig
fizetnénk is már végre, csak mehessünk a dolgunkra. De nem, várni kellett, amíg
lebonyolít két-három telefont. Aztán, amikor már hosszú percek óta ültünk ott
egy helyben, próbáltam teátrális mozdulatokkal elmagyarázni, hogy itt már nem
kell megvárnia minket, eddig jöttünk és kész. Erre már végre megnyugodott, s
mosolyogva eltette a fuvardíj maradékát. Mint utólag kiderült, Lénát (a
szállásos nénit) és Júliát hívta, mivel azon is aggódott, hogy „a fiatalok
hogyan jutnak majd vissza a szállásra”. Hát nem aranyos?
A
Kok Tobe felvonóra a retúrjegy kazah
viszonylatban kifejezetten drága, fejenként 2000 KZT (kb. 1500 Ft). Ahogy
beálltunk várni az érkező kabinokhoz, teljes döbbenettel figyeltük azt az ott
dolgozó takarítónőt, aki konkrétan beugrott a mozgó kabin elé, hogy az ablakot
és a kabin oldalát tisztogassa, miközben a feje majdnem beszorult kabin és a
védőkerítés közé. Hihetetlen, de miután már beszálltunk és becsukódott az ajtó,
még néhány törölgetés erejéig folytatta a tisztogatómunkát, mielőtt a következő
kabinhoz sietett volna.
Maga
a felvonó ráadásul kevésbé szép, külvárosi lakóépületek fölött vezetett, s
azontúl, hogy felülről beláthattunk az emberek kertjeibe, nagy élményről nem
tudok beszámolni.
Felérve a hegy tetejére, első dolgunk volt vécét keresni,
majd körbenéztünk a vurstlis standoknál. Itt a legnagyobb érdekességnek egy
nehezen felismerhető Beatles szoborcsoport számított, melyről képtelenek
voltunk megfejteni, milyen helyi szimbolikával bírhat.
Petiék néhány húsos buci
betermelésével enyhítették korgó gyomrukat, majd beültünk kávézni a felvonó
melletti teraszra. Miután a kávés különítmény feltankolt némi koffeinből,
Andival mi is kértünk egy-egy húsos bucit, majd visszaereszkedtünk a felvonóval
a városközpontba.
Ezután
a II. világháborús tábornokról elnevezett Panfilov
Parkba sétáltunk el, ahol a város egyik legszebb épülete, az 1907-ben épült
Mennybemenetel katedrális (Вознесенск
кафедралы шіркеуі) található. Híres építésze után gyakran Zenkov katedrálisként is szokták emlegetni ezt a maga nemében
páratlan épületet, mely csodával határos módon, gyakorlatilag sértetlenül
vészelte át az 1911-es földrengést. Ez többek között annak volt köszönhető,
hogy a színpompás kupolákkal rendelkező templom – Almati többi épületével ellentétben
– fából épült, bár ezt kívülről biztosan nem mondanánk meg róla. Sőt, 44
méteres magasságával mind a mai napig a világ egyik legmagasabb faépületének
számít.
Annyira
örültem, hogy szép napos időben, háttérben kék éggel nézhettük meg ezt a
katedrálist, s bár Peti szomorúságára eleinte berondított a tökéletes
fotókompozícióba a felújítási munkálatokra kirendelt citromsárga teherautó,
idővel csak sikerült megszugerálni a munkásokat, hogy guruljanak odébb vele.
A
parkban amúgy helyet kapott még egy grandiózus II. világháborús emlékmű is,
mely a több mint 600 ezer kazah áldozat előtt tiszteleg.
Innen az alig két
saroknyira található Zöld bazárba (Орталық
Көк Базар) látogattunk el, mely egyike az város régi, tradicionális piacainak. Itt
aztán volt minden, ami csak egy piacra kellett.
Húsféleségek széles választéka,
a kazahoknál elmaradhatatlan bárány- és lóhúskínálattal együtt. Volt valami
horrorisztikus, ahogy a levágott barifejek üveges tekintettel visszameredtek
ránk az húspult széléről.
Érdekes módon egy egész hosszú pultsor volt koreai
ételeknek, savanyúságoknak és kimchi-nek dedikálva, de a sajtszekció mellett
sem tudtunk nyálcsorgatás nélkül elmenni.
Nóriékkal vettünk is hárman egy-egy
szál füstölt paranyicát, majd követtük Andit az aszalt gyümölcsös pultokhoz,
ahol az egyik fiatal árus, egymás után nyomta kezünkbe a finomabbnál finomabb
falatokat. Egyértelműen az asztalt sárgabarack vitte a prímet, de a
királydatolya és a csokiízű pekándió is megnyerőnek bizonyult annyira, hogy
alaposan bevásároljunk belőlük.
Miután
feltankoltunk aszalványokból, tettünk egy gyors kitérőt az innen néhány
saroknyira lévő Központi Mecsethez (Алматы
орталық мешіті). Óriási építészeti élményre itt sem kell gondolni, miután a
hatalmas aranykupolának látványát kicsit agyoncsapja a mecset külső borítása,
mely mintha fürdőszobacsempével lenne kirakva, de ezzel együtt megérte
megnézni.
Ezután
összeült a csapat megvitatni, merre tovább. Az újfent megéhező Petiék leginkább
a paranyicára cuppantak volna rá körülménytől függetlenül, s bár én is szívesen
csatlakoztam volna a közös sajtozáshoz, mindezt egy kellemes környezetben, egy
padon ülve képzeltem el. Azt a többség hamar leszavazta, hogy a mecset
kertjében együnk, mivel ki tudja ezzel milyen szintű szentségtörést követünk
el, viszont a közeli Panfilov Parkba Petiék már nem gyalogoltak volna vissza,
mivel fölösleges kitérő lett volna. Ezzel a stratégiai döntéssel indokolatlanul
sok időt elszöszöltünk, hogy aztán a legésszerűbb kimenet történjen. Petiék
elmajszolják a sajtot menet közben, én pedig akkor, amikor nyugodtan le lehet
csüccsenni egy parkban.
Így
végül a vacsorát megelőző utolsó napirendi pontként a város egyik legnagyobb
parkjába, a Központi (másik nevén Gorkij) Parkba gondoltunk ellátogatni. A
helyiek körében rendkívül népszerű szabadidős helyszínként számontartott park
tucatnyi szórakozási lehetőséget kínál. Van itt játékvasút, londoni piros
emeletes buszokat idéző kis gyerekszállító kocsi, állatkert, egy kissé
tájidegen delfinárium, sőt valami Jurassic Park-ra hajazó, dínós múzeum is. A
park fásított részein pedig a legkülönbözőbb rajzfilm és mesefigurák színes
szobrai vettek körül minket, kicsit bizarr környezetet teremtve. Moncsicsi, Shrek,
egy rémült tekintetű hiéna, illetve a Trónok harcának rémfarkasát és Éjkirályát
idéző figurák között leültünk egy padra pihenni, s míg én is elnyammogtam a
sajtomat, a középtávú terveket is ideje volt átbeszélni.
Holnapi
napra ugye a Charyn-kanyonos kirándulást terveztük, viszont mivel a szállásos
néni, Léna által ajánlott utazásszervezős nővel azóta sem tudtunk beszélni,
egészen minimálisra csökkent az esélye – így délután fél 6 körül –, hogy
másnapra le tudunk szervezni egy egésznapos túrát. Hogy valami végre történjen,
írtam a Lonley Planet által ajánlott túraszervező cégnek, hogy a rövid idő
ellenére be tudnának-e minket vállalni egy holnapi kanyontúrára, majd elkértem
Lénától Júlia számát Whatsapp-on.
Miután
elküldtem az üzeneteket, folytattuk az utunkat, s szépen-lassan átszeltük a
parkot. Bár a gyülekező sötét felhők némi sietségre sarkalltak, de ami igazán a
frászt hozta ránk, az nem a készülődő vihar, hanem az előttünk alig 50 méterre
lezúgó, hatalmas faág volt, ami óriási csattanás kíséretében beterítette az
utat. El sem tudom képzelni mit érezhetett az a nő, aki a becsapódástól alig 5
méterre olvasgatott békésen egy padon. Egy pár másodpercre lefagyott, mint az
instabil Windows, majd úgy húzta el a csíkot a színtérről, hogy a lába sem érte
a földet. Riasztó egy jelent volt!
A
mai napra a legkevésbé sem kazahos hangzású kazah éttermet, a Veneziát (Венеция) szavaztuk meg
vacsorahelyszínnek. A velencei stílusú dekoráció, a Szent Márk-székesegyház
rajzával a falon meglehetősen rendhagyó élménynek számított itt Kazahsztán
peremén, de a menüből ítélve legalább kipróbálhattuk a kazah konyha
legfontosabb fogásait. Az egyik ilyen kötelezően kipróbálandó étel a Besbarmak (бешбармак), csuszatészta ló-
és/vagy bárányhús, valamint hagyma összerottyantásával készül.
Kértünk még mantit, azaz hússal töltött batyukát,
melyet valamilyen Erős Pistához hasonlító, csípős piros trutyival kellett
fogyasztani.
Kiegészítés gyanánt rendeltünk még valami salátát, mire meglepetésünkre
egy kazalnyi nyers petrezselyemzöld, koriander, kapor érkezett néhány szeletnyi
paradicsom kíséretében.
Nem voltunk benne biztosak, hogyan kell ezt
elfogyasztani, úgyhogy némi tétlenséget követően egyszerűen elrágcsáltuk őket,
mint a nyulak. Sosem majszoltam még önmagában nyers petrezselymet, de ha a
kazahoknál így dívik, mi is így esszük.
Maga
a rendelés folyamata sem ígérkezett egyszerűnek, mivel a pincér csajszi
kizárólag oroszul beszélt, így előzékenyen átengedtük Andinak a lehetőséget,
hogy megértesse vele, hogy „nem kérünk négy adagot, hanem egy nagyot, amit
aztán elosztunk négyfelé”. Azt sem sikerült kideríteni, milyen húst is eszünk
pontosan. Ekkor még minden jel a bárányra mutatott, ám utólag derült ki, bizony
lóhússal készült a besbarmakunk.
A
„vajon mit is eszünk valójában?” kérdéskör mellett egy másik rejtélyt is
elkezdtünk össznépileg fejtegetni – pontosan miért mosolyog a pincér csajszi
mindenkire, engem leszámítva? Elsőre fel sem tűnt az egész, majd amikor Petivel
egyszerre rendeltünk valamit, zongorázni lehetett az átmenetet, amikor a
savanyú arckifejezése szó szerint kivirult, ahogy rólam Petire vándorolt a tekintete.
A
vacsora vége felé újból előrángattam a holnapi programtervet, ugyanis sem
Júliától, sem az útikönyv által ajánlott irodától nem jött válasz. Rendkívül
zavart ez az egész bizonytalanság, és nem szívesen mondtam volna le a
Kolsai-tavak mellett a kanyonról is, mint csodálatos természeti látnivalóról,
pusztán a programszervezési bénázásunk miatt. Ha már a Whatsapp nem jött be,
gondoltam felhívom közvetlenül Júliát telefonon, lesz, ami lesz. Felcsörgettem
kétszer is, nem vette fel. Már kezdtem én is elengedni ezt a kanyonos témát,
amikor aztán érkezett egy Whatsapp üzenet – Júliától. Megírta a kanyontúra
részleteit, a csomag árát (65 USD) és tartalmát, úgyhogy egyből rá is mondtuk
az áment.
Hazafele
úton betértünk egy boltba venni holnapra péksütit, vizet, valamint nejlonfóliát
a simkenti repülőútra, majd szokásos esti felhőszakadás közepette
visszabaktattunk a szállásra. Léna segítségével leegyeztettük a másnapi indulás
részleteit Júliával telefonon, így minden valószínűség ellenére végre sínre
került a kanyonos program is. Ötletként felmerült, hogy a Charyn-kanyon mellé
még – fejenként 10 USD-ért – beiktathatnánk a mesterséges Bartogai-tóhoz (Бартоғай
бөгені) tett kitérőt, de mivel a Google-ön talált képek alapján nem tűnt egy
nagyon érdekfeszítő helynek, erről inkább lemondtunk.
4. nap – Charyn-kanyon (2019.
április 24.)
A
várva várt kanyontúrás nap valószínűtlenül ideálisan indult. Először is az igencsak
turistabarátnak mondható 9 órai indulás fényében nem kellett hajnalok hajnalán
kelnünk, sőt még kényelmesen meg is tudtunk reggelizni. Léna újfent kitett magáért,
s variált egy kicsit az amúgy is gazdag reggeli repertoáron, ami pontban 8 órakor
már szépen előkészítve várt minket az étkezőasztalon. Ezúttal a főfogást egy vastag
szeletnyi szalonnás, sonkás rántotta jelentette, melyhez kaptunk házi uborkát, paradicsomot,
ropogós kenyeret, almát, sőt egy kissé gumis állagú, édeskés, karamellás ízű,
kazah sajtkülönlegességet is. Mindezeken felül mindegyikünk tányérja mellé
került egy-egy tejszínhabos puding is, olyan, amit gyerekkoromban otthon én is
sokat ettem. Mivel a kis négyfős csapatunkból egyedül nekem nem ártanak meg a
hétköznapi tejtermékek, a többiek által meghagyott három pohárnyi pudingot
rögtön száműztük is vissza a hűtőbe.
Reggelit
követően összepakoltuk a napi túracuccot, s alighogy elkészültünk, egy hatalmas,
fekete Land Rover gördült be a ház elé. A negyvenes évei végén járó sofőrünket
Dimának hívták, aki a kölcsönös bemutatkozást követően mindenkinek a kezébe
nyomott egy-egy nagy palack ásványvizet („Jól
jön az majd a kanyonban!”), amit indításképpen rendkívül kedves gesztusnak
tartottunk. Nem kellett sokat variálni azzal sem, ki hova üljön a hatalmas autóban,
miután a többiek egybehangzóan engem szavaztak meg az anyósülésbe, azzal a nem
titkolt szándékkal, hogy majd én úgyis jól elbeszélgetek a sofőrrel, míg a három
introvertált megkönnyebbülhet hátul, mivel nem őket nyomja a társas interakció
terhe. Ez egy tisztán „win-win” szituáció volt, mivel én amúgy is szeretek beszélgetésbe
elegyedni idegenekkel, ráadásul Dima egy kifejezetten érdekes figurának
bizonyult. Mint kiderült, ő válójában az utazásszervező Júlia testvére, s 2014
óta visz saját túracsoportokat, miután idegenvezetőként betársult a családi
vállalkozásba. Előtte többnyire motorosan járta be a környező országokat – Kirgizisztánt,
Tádzsikisztánt és Üzbegisztánt. Utóbbit különösen kedveli a kiváló konyhája
miatt, melyről olyan lelkesedéssel beszélt, hogy mi is kedvet kaptunk az üzbég
kajához. Elég jól és választékosan beszélt angolul, ami kész felüdülésként
hatott a GoogleTranslate-tel és kézzel-lábbal kommunikáló szállásadó nénik
után. Ki is használtuk az alkalmat, és feltettünk neki egy rakat kérdést, ami
az első három Kazahsztánban töltött nap után megfogalmazódott bennünk.
Már
korábban is feltűnt nekünk, hogy a kazah autósok már-már zavarba ejtően
pontosan tartják mindenhol a sebességhatárt, még a teljesen kietlen pusztaság
közepén is. Dima szerint ennek az az oka, hogy míg több országban a rendőrség
által tolerált sebességtúllépés százalékos arányú (Pl. +10%-ot még épp
elnéznek), Kazahsztánban „nemhivatalosan” csak +9 km/órával lehet gyorsabban
hajtani, függetlenül attól, hogy 40-es vagy 100-as tábla van kitéve. Ezt persze
a sebesség növelésével egyre nehezebb tartani, akit pedig megbüntetnek, kazah
viszonylatban olyan durva büntetést kap a nyakába, hogy az autóba üléstől is
elmegy a kedve.
Szintén
rákérdeztünk az Almatit behálózó, városesztétikai szempontból rettentően
rusnya, föld felett futó csőhálózatra, melyről kiderült, valójában
gáz(!)vezetékek. A sok esetben rendkívül
rossz állapotban lévő csövek első ránézésre extrém sérülékenynek tűnnek, kész
csoda, hogy ilyen körülmények között a gázszivárgás, gázrobbanás nem hétköznapi
jelenség. Dima erre is gyors magyarázatot adott. Azért vezetik ugyanis a föld
felett a gázvezetéket, mivel a régiót rengeteg földrengés sújtotta korábban, s
a föld alatt vezetett vezetékeket nehezebb és költségesebb lenne egy-egy
rengést követően kijavítani.
Ahogy
elhagytuk Almati külvárosát, több kisebb-nagyobb szőlőskertet és csenevész
almaültetvényt lehetett látni, ahol megpróbálják újjáéleszteni a korábban
tönkrement mezőgazdasági ágazatot, élén a híres aport almával, de a
kezdeményezés láthatóan még igencsak gyerekcipőben jár. Azt már korábban is
tudtunk, hogy az „alma” kazah nyelven is almát jelent, viszont Dimának
köszönhetően a szó érdekes mögöttes jelentéstartalmát is megismerhettük.
Kazahul ugyanis az „AL” jelentése „elvenni”, míg a „MA” pedig a „nem elvenni”-t
takarja, utalva Ádám és Éva bibliai bűnbeesésére.
Miután
már ennyi szó esett róla, már olyan szívesen kipróbáltuk volna ezt a híres
aport almát, de Dima szerint még nincs itt a szezonja. Ettől függetlenül
megálltunk az egyik falucska útmenti piacánál körbenézni, hátha akad egy jó kis
aport eldugva valahol a sarokban, de az árus nénike szomorúan ingatta a fejét –
sajnos nincs aport. Ők persze kedvesen ajánlgatták a többi gyümölcsöt is a
szerény kínálatukból, úgyhogy Petiékkel arra jutottunk, vegyünk legalább pár
szem valamit, hadd örüljenek. Végül fejenként egy-egy almát választottunk ki,
gyorsan meg is mostuk, majd azzal a lendülettel jóízűen elfalatoztuk őket.
Folytatva
az utunkat, nem sokkal később felhajtottunk az autópályára, ahol a legkevésbé
sem kellett a megnövekedett forgalomtól tartanunk, nagyjából szökőévente
szembejött velünk egy másik autó. Érdekes módon, akárcsak az albánoknál, itt
sem bíbelődtek holmi felüljárók építésével arra az esetre, ha megszeretnénk
fordulni az autópályán az ellenkező irányba, inkább a kiszélesedő belső sávból
alakítottak ki egy visszakanyarodó rész, mely a szemközti irány belső sávjába
olvad egy hosszabb felvezetés után. Szemben az albánokkal viszont, ahol ezt
mindössze egy életveszélyes balkanyarral és egy „dangerous crossing” tábla
leszúrásával elintézték, a kazah megoldást egész ötletesnek találtuk.
Akár
autópályán, akár főúton haladtunk, gyakorlatilag senki sem volt rajtunk kívül
az utakon, melyek végeláthatatlan hosszan vezettek nyílegyenesen a távolba,
mintha csak az amerikai kontinenst szelnénk át.
Ahogy magunk mögött hagytuk a Tien Shan hófödte, csipkés hegyvonulatait,
a kopár táj egyhangúságát néhány kisebb-nagyobb domb törte csak meg. Ezek az
egyelőre még zöldellő mezők május közepére teljesen kiszáradnak, s az egész táj
napsárga színbe borul majd.
Éppen
egy sziklás dombokkal szegélyezett völgyben vezetett az utunk, amikor az út
mentén magányosan üldögélő emberek mellett húztunk el, akik a környező
hegyekben szedett zöldhagyma kötegeket árulták az elhaladó autósoknak. Fogalmam
sincs, hány hétig kell ott kint szobrozni a tűző napon egy kazalnyi hagymával
ahhoz, hogy pozitív nettó jelentértékűnek minősüljön ez az értékesítési
projekt, de mivel pár kilométeren belül több tucatnyian álltak ki hagymázni,
feltételezem, csak megéri a történet. A lelkesebbek a fejük fölött lóbálva a
hagymacsomókat próbálták felhívni magukra a figyelmet, de a többség
megkeseredett már annyira, hogy kötegek mellett ücsörögve várta egykedvűen a
vevőjét.
A
„röpke” háromórás autóút második felének már zene hiányában vágtunk neki,
miután az utolsó kósza rádiófrekvencia hatókörén is kívül jártunk. Dima
felvetésére Peti okostelefonjával rögtön egy kis magyar könnyűzenét varázsolt a
Land Rover fedélzetére, ami megadta az alaphangot az út hátralevő részére.
Nem
messze a kanyon bejáratától megálltunk egy rövid vécészünetre a mindössze pár
házból álló, Kokpek (Көкпек) nevű kis településnél. A kiírás szerint 40
tengét kellett volna fizetnünk fejenként a mosdóhasználatért, de pénzbeszedő
ember híján ezt bizony megspóroltuk. Dima még meg is jegyezte, hogy amilyen
vállalhatatlan állapotok uralkodtak ebben az isten háta mögötti nyilvános
budiban, azért még az üzemeltetőnek kellett volna nekünk fizetni, hogy merjük
egyáltalán használni.
Miután
lefertőtlenítettük magunkat egy jó adag „hájdzsinnal”, már csak bő félórányi
utat kellett megtennünk a Charyn Kanyon
Nemzeti Park (Шарын ұлттық табиғи паркі) bejáratáig, ahol Dima kiugrott
megváltani a belépőjegyeket.
Ezt
követően legurultunk a kanyon fölötti fennsík szélére, leparkoltunk, s
indulhatott a várva várt kanyontúra!
Maga
a Charyn
kanyon (Шарын шатқалы) több mint 80 km hosszú, azonban a túra keretében
mi csak a leglátványosabb 2-3 kilométert terveztük bejárni.
Elsőként a kanyon
felső pereme mentén tettünk egy kisebb túrát, ahonnan egészen döbbenetes
kilátás nyílt az alant húzódó, különféle sziklaformációkra, melyeket több mint
100 méteres mélységben vájt ki évezredek alatt a Charyn folyócska és a
sztyeppét uraló szél az itt található vörös homokkőből.
A fenséges panorámával
nem lehetett betelni, tényleg olyan érzésünk volt, mintha az amerikai Grand
Canyon kicsinyített másánál lennénk. Az időjárásra sem lehetett egy szavunk sem
– mind a rekkenő hőség, mind az előrejelzés által beígért eső megkímélt minket,
egyedül az időnként végigsüvítő szél okozhatott volna problémát az
objektívcserék alkalmával.
Elgyalogoltunk
az egyik távolabbi sziklakiszögellésig, ahonnan ráláthattunk a kanyont
keresztülszelő Charyn folyóra, majd elindultunk vissza a terepjáróhoz, mellyel
átgurultunk a kanyon lejáratához közelebbi parkolóba.
Dima itt aztán kiosztotta
az uzsonnacsomagokat, kaptunk még vizet, majd utunkra engedett a kanyonban
történő túrához. Nem is lett volna sok értelme oda is velünk tartania, mivel képtelenség
eltévedni a széles úton, ahol nagyjából csak egyirányba tudott haladni az
ember. A bő 2-3 kilométeres séta során kedélyesen elnyammogtuk a tegnap
vásárolt, veszedelmesen finom aszalt sárgabarack egy részét, s szinte azonnal
függők lettünk. Még azóta is érzem az ízét a számban! Nyamm.
A
csodálatos, vörös homokkősziklákkal szegélyezett tájjal sem tudtam betelni.
Volt egy érdekes, vadnyugatias hangulata a helynek, mintha vártam volna, hogy
az egyik kanyarnál feltűnik néhány cowboy kalapos westernhős pár indián
kíséretében.
A
kanyonban tett, bő két kilométeres túra végén, a Charyn folyócska partján
kialakított kis oázisszerű kempingnél ültünk le egy padra elfogyasztani a Dima
által összekészített elemózsiát.
Bár elsőre nem is tűnt soknak, valójában
irtózatos mennyiségű kaját kaptunk. A túlélőcsomag tartalmazott négy szelet
kenyeret (testvériesen megosztva a fehér és fekete verzió között), több
szeletnyi párizsit, szalámit, sajtot, egy főtt tojást, uborkát, almát, kazah
Jóreggelt kekszet, vaníliakrémmel töltött csokis pitét, kazah zászlóba
csomagolt, nemzeti csokoládét, valamint egy egész zacskót, tele mindenféle maggal
és aszalt gyümölccsel – mindezt fejenként, csak egyetlen ebédre!
Miután
egy jó részét elfalatoztuk az éteknek, még gyorsan felkerestük a kemping szélén
kialakított, ultranomád kanyonvécét, mely egy ingatag bádogdobozt takart, a
padlójába vágott, trapéz alakú lukacskával. Nem is nagyon kellett WC kiírást
keresni, elég lett volna a messziről bűzlő szagot követni. Nóri a szükség
oltárán egy ideig még tétován méregette a mellékhelyiség jelentette prókat és
kontrákat, de végül a természet hívószava erősebbnek bizonyult a biofegyverrel
felérő illatfelhőnél. Ahogy magára csukta az ajtót, mi hárman feszülten vártuk
a reakciót:
- „Nóri,
minden rendben!?” – kérdezte Andi.
- „Ó,
persze, semmi gond, ne aggódjatok, nem vagyok egyedül. Itt vannak velem a
legyek.”
Míg
Nóri a kanyonvécé higiéniás körülményeivel küzdött, Andi a szomszédos,
háromnyelvű információs tábla rendkívül mulatságosan félrefordított kiírásán
kuncogott. A lényeget, hogy ne szemetelj, és tartsd be a szabályokat, különben
bünti jár, sikerült úgy angolra fordítaniuk, hogy „a lelki tisztaságot vonzó embernek való nem megfelelés adminisztratív
felelősséget von maga után”. Ejha, ha azt vonz, akkor ígérem nem vétek a
közerkölcs ellen!
A
visszafele út egy fokkal vontatottabbra sikerült. Egyrészről továbbra is
sajgott a térdem a márciusi hokis sérülés után, de a felhők mögül előbújó nap
és a fotós szempontból kiváló fények hatására újfent végig kellett fotóznom a
legszebb részeket, úgyhogy a többiektől jócskán lemaradva bandukoltam vissza.
Mire beértem őket, Andi lett teljesen rosszul, olyannyira, hogy a parkolóhoz
vezető lépcső aljában le kellett ülünk egy tíz percre, hogy összeszedje a
maradék erejét.
Mire
visszavánszorogtunk az autóhoz, a többiek már a Dima által főzött tábori kávét
szürcsölték nagy élvezettel. Ezúttal felcserélődtek a szerepek, s Andi helyett
én jelentkeztem be még egy bögre feketére, amit Dima a csomagtartó végében, egy
kis tábori gázrezsón főzött nagy lelkesen. Miután én is elkortyoltam a
koffeinadagomat, behuppantunk az kocsiba, s irány vissza Almatiba.
A
visszaút már jóval csendesebb körülmények között telt, mindenki hullafáradt
volt a beszélgetéshez. A legfőbb eseménynek az egyik kisebb falu főutcáját
ellepő tehéncsorda menetelése jelentette. Közben a távolban egyre csak gyűltek
a sűrű, fekete felhők, s ahogy közeledtünk az egykori fővároshoz, a mára
beígért felhőszakadás egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt.
Mire
este 8 óra körül visszaértünk a szállásra, szinte teljesen besötétedett.
Rendeztük Dimával az anyagiakat, készítettünk egy közös képet, majd búcsúzóul
felajánlotta, hogy szívesen bevisz minket a központba, az estére kinézett
vacsorahelyre.
Mivel
közben az eső is eleredt, örömmel éltünk a felkínált lehetőséggel, amivel bő
felórás gyaloglást spóroltunk meg magunknak. Miután megérkeztünk a keresett
helyre, elköszöntünk Dimától, s a Lonley Planet által ajánlott Daredzhani nevű grúz étterembe ültünk be,
a csapat háromnegyedének kellemes nosztalgiával ért fel az évekkel ezelőtti
kaukázusi útról.
Sajtos hacsapuri csónak, kinkali, lobio, majd desszertnek egy
kis padlizsános-diós krém gránátalmával…mmm…ennél tökéletesebben nem is
zárhattuk volna ezt az élménydús napot!
5. nap – Búcsú Almatitól (2019.
április 25.)
Az
utolsó itt töltött reggelre egy kicsivel több alvóidőt engedélyeztünk
magunknak, s csak 9 órára kértük a reggelit. Az előző napi fárasztó kanyontúra
után én úgy aludtam, mint aki fejbe kólintottak, s akár egy világháborús ágyút
is elsüthettek volna a fejem mellett, arra se ébredtem volna fel. Sajnos Andi
mindezt nem mondhatta el magáról, akinek nyugalmát először a hajnali négykor az
ablakunk alatt bagzó macskák kéjes nyivákolása zavarta meg, amit egy idő után a
hatalmas esőcseppek ütemes kopogása váltott fel. Még egy kis üdítő flexelés,
köszörülés hiányzott volna a szomszédból, hogy teljessé váljon a napindító
élmény.
Ezúttal
a házinéni köleskásával és palacsintával készült nekünk reggelire, amihez ismét
járt egy garnitúrányi puding. Nóri még meg is jegyezte, hogy a néni gyanúsan
minden reggel más ízesítésű pudinggal készül, hátha abban reménykedik, hogy valamelyik
verzió végre ízleni fog a válogatós vendégeknek, de sajnos ezúttal is
visszakerült 3 pohárnyi a hűtőbe, ahol ezekkel együtt már összesen 9 puding
sorakozott.
Az
itteni reggeliknek a másik visszatérő motívuma a tea volt, melynek szintén
sikerült némileg felborítani a jól megszokott fogyasztási metódusát,
olyannyira, hogy mostanra a néni inkább megvárta, amíg maga tölthet nekünk.
Történt ugyanis, hogy tegnap közvetlenül az asztalra kitett teáskancsóból
töltöttünk magunknak, melyben rendkívül erős feketetea várt minket, mely
alaphangon egyheti koffeinadagunkat fedezte volna. Ettől függetlenül
elkortyolgattuk a bivalyerős főzetet, amikor Léna rémülten libbent oda hozzánk
a vizeskancsóval, elmutogatva, hogy azt a teát még fel kellene ám hígítani
forró vízzel, hogy a kívánt koncentrátumot elérjük. Az utolsó napra már mi is
megvilágosodtunk a helyi teafogyasztási szokásokkal kapcsolatban, melyet a néni
elégedetten nyugtázott.
Olyan
kedves teremtés volt, egészen megszerettük. A többiekkel pont azt beszéltünk,
hogy leginkább egy gondoskodó, kisiskolás tanítónénire emlékeztet minket. A
kissé nehézkes kommunikáció ellenére Andi párszavas orosztudásával és a
GoogleTranslate mágikus képességével elég jól megértettük egymást.
Leegyeztettük
vele, hogy itt hagynánk a cumónk nagy részét, s majd, ha este 7 felé
visszajövünk, lehet, megint kérnék egy kis segítséget a taxi híváshoz.
A
mai egy elég laza napnak ígérkezett, mivel alig maradt felfedezetlen látnivaló
Almatiból. Ennek megfelelően az első utunk a már jól ismert, ugrókecskés
kávézóba (Jumping Goat) vezetett,
ahol az első napon is megfordultunk. Egy kis koffeinnel rögtön jobban indul a
nap, mondhatná a csapatunk kávéfüggő fele (na jó, inkább 75%-a), de azért ilyen
alkalmakkor többnyire én sem maradok ki a buliból.
A
kávés intermezzót követően a mai nap fő látnivalóját, a Központi Állami Múzeumot (Мемлекеттік орталық музей) kerestük fel,
mely egész jó programalternatívának ígérkezett az eső idejére.
A belépőjegy
fejenként 450 tengébe (kb. 330 Ft) került, úgyhogy ez a kiadás sem vágta
földhöz a családi költségvetést. Miután beszereztük a tiketteket, jöhetett az
elmaradhatatlan biztonsági átvilágítás, szigorú tekintetű egyenruhás őrök
pillantásaitól kísérve. Az hamar kiderült, hogy távolról sem eszik olyan forrón
a kását, miután a táskáinkra egyáltalán rá sem hederítettek, sőt az
áthaladáskor folyton besípoló mágnes kapu sem érte az a kritikus ingerküszöböt,
hogy át akarjanak vizsgálni. Így akár egy rakat bombát is behozhattunk volna,
az se zavart volna senki sem.
A
múzeum négy fő tárlattal rendelkezik. Az első csarnok főként különböző korok
régészeti gyűjteményét mutatja be a dinoszaurusz csontoktól kezdve a bronzkori
kőkoporsón át mindenféle ókori és középkori használati tárgyakig.
A
legérdekesebbnek a néprajzi témát felkaroló, második csarnokban kiállított,
autentikusan berendezett, full-extrás luxusjurta bizonyult, ahova be is
kukkanthattunk. Belülről egész otthonosnak tűnt a kéró, mely alapjaiban
döntötte meg az eddig bennem élő botor sztereotípiát, miszerint a jurták
nagyjából egy minimálprogramos kempingsátor szintjén mozognak.
A
harmadik csarnok az etnikailag sokszínű Kazahsztán egyes népcsoportjainak
életét mutatja be a Szovjetunió időszakából, külön részt szentelve a szovjet
hősök emlékének. Itt igencsak jól jött volna valami minimális angol nyelvű
magyarázat a kiállított tárgyakhoz, így ennek hiányában viszonylag dinamikusan
jártuk körbe az egészet.
Az
utolsó, negyedik csarnok már a Szovjetunió bukását követő, független kazah
állam főbb relikviáira fókuszál, a hivatalos lobogó, címer, himnusz és pénznem
történetétől, az ország űrkutatásban játszott szerepén át, a fontosabb
diplomáciai kapcsolatokig. Különös figyelmet szenteltek annak, hogy az ország
jelenkori sikereivel villogó kiállítást lépten-nyomon átszője a volt elnök,
Nurszultan Nazarbajev köré épült személyi kultusz. Az elnök éppen átad,
megnyit, néz, mutat, aláír valamit, az elnök a dolgos, munkás nép körében
tetszeleg, az elnök éppen mosolyogva síel, lovagol, horgászik, kutyát simogat,
vagy éppen óvodás gyerekekkel pózol, miközben már az az érzésünk támadhat, hogy
a modern kori Kazahsztán szinte minden fontosabb történelmi eseménye a szeretett
elnök aktív közreműködésével zajlott le.
Miután
végigjártuk az elnökös szekciót is, megpróbáltuk megkeresni azt a helyiséget,
ahol állítólag a vaskorból származó, híres kazah Aranyember arannyal és
ezüsttel kirakott ruhájának a másolata van kiállítva, de miután a teremre
vigyázó nénik felvilágosítottak minket, hogy ide 1300 tengés különjegyet kell
váltani, úgy ítéltük meg, bőven elég lesz majd Asztanában megnézni az eredetit.
Ezzel
a mai napi kulturális programot is kipipálhattuk, s mivel Almati főbb
látnivalóit már sikerült mind bejárni, a délután hátralevő részében alkalom
nyílt az egyéni ötletek, kívánalmak megvalósításához. Peti fejében már jó ideje
az ebédre kinézett üzbég étterem gondolata munkált, a lányok a Zöld bazár
díjnyertes aszalványainál tettek volna egy újabb bevásárlótúrát, míg én
feltétlenül szerettem volna kipróbálni az almati metrót. Kinek mi a szíve
vágya…
A
városi térképet bújva sikerült is ügyesen optimalizálni az útvonalat, hogy
minden programpontot érinteni tudjunk, úgyhogy a múzeumból már egyenesen a
közeli Abaj (Абай) metrómegállóhoz
siettünk. Elsőre nem igazán tűnt egyértelműnek, hol is lehet megváltani a
metrójegyeket, úgyhogy az aluljárószinten lévő néhány automatánál próbálkoztunk
kétségbeesetten, mire rájöttünk, hogy ez csak mobilfeltöltésre alkalmas, a
metrón való utazásra jogosító kis tokeneket (80 tengés darabáron) a
mozgólépcsővel szemközti pénztárban lehet kérni.
Almati
metrós infrastruktúrája finoman szólva is szerénynek mondható – mindössze egyetlen
árva metróvonalán összesen csak kilenc megállót találunk. A néhány éve
megnyitott, szép, új metró még láthatóan nem mozgat meg gigantikus tömegeket,
nekünk is jó 12 percet kellett várni, hogy befusson a következő szerelvény –
mialatt már gyalogszerrel is megjártuk volna a távot. Sebaj, a kazah metrós
élményhez ezt is hozzájárult. Rövid, párperces utazás alatt fedeztük fel a
vonal állomásait böngészve, hogy az egyik megálló nevét kissé formabontóan
sikerült angolra fordítaniuk – „A
színház, melyet Mukhtar Auezovról neveztek el”. Ezen olyan jót
szórakoztunk, hogy leszállás előtt vadul elkezdtük fotózgatni az ajtó fölötti
kiírást, miközben a helyi utasközönség feszülten figyelte, mi ütött belénk.
Zhibek Zholy (Жібек Жолы) állomásnál szálltunk le,
mely a város egyik revitalizált lakóövezetében található. A kellemes, élhető
környék szép zöld, tele van trendi éttermekkel, kávézókkal, sétálóutcákkal és
kisebb-nagyobb parkokkal.
Mi ezúttal az útikönyv javaslatát követve a CUM (Цум) népszerű bevásárlóközpontot indultunk
megkeresni, ahol állítólag szuvenírek széles választékát lehet találni. Eltrappoltunk
a megadott címre, ahol aztán CUM helyén egy menő ruhaboltot találtunk. Még a
legfelső emeleten kialakított babaruha-részleget is bejártuk azért, hogy
biztosra menjünk, hogy esetleg nem onnan nyílik-e a szuveníres egység, de ott
legfeljebb csecsemő rugdalózókat szerezhettünk volna be.
A
CUM-os fiaskó után a Zöld bazár felé vettük az irányt, ám mivel már ekkorra
javában benne jártunk az ebédidőben, a piac helyett inkább a szemközti sarkon
található, Fakir (Факир) nevű üzbég
éttermet kerestük fel. A rendkívül gyéren megvilágított, alagsori helyiségben
lehuppantunk farkaséhesen az egyik asztalhoz, de eltartott egy ideig, míg végre
egy pincér arra tévedt.
Túl sok támpontot az ételek kapcsán nem kaptunk, mivel
a menü kazahul volt, a pincérsrác pedig egy kukkot sem beszélt angolul, így
jobb híján ráböktünk azokra a fogásokra, amikről volt kép, aztán reménykedtünk,
hogy valami ehető érkezik. Elsőként valamilyen perectésztára hasonlító kenyeret
hoztak, amire nem is emlékeztünk, hogy rendeltük egyáltalán, de ha már volt,
elnyammogtuk, míg befutott a többi fogás. Ezt követték a hússal töltött
gombócok (manti), melyek a grúz
kinkali, vagy a kínai baozi üzbég verziójának felelnek meg. Nem is okoztak
csalódást, bár elfogyasztásukhoz nem ártott volna legalább egy tányér, azt
ugyanis még egyikünk sem kapott. A pincérsrácnak elmutogattuk, hogy kérnénk
négy darab, olyan kerek, lapos alkalmatosságot, melyre étel szedhető, mire ő értetlenül
a mantis tálra mutatott, hogy együnk arról.
Az igazi kulináris élvezetek csak
ezután érkeztek, ugyanis befutott a mennyei ízkavalkáddal felérő,
fűszeres-chilis ízesítésű sült zöldbab, a zöldségekkel összerottyantott grillezett
marha és a gombás-húsos tészta, melyek mellé a lányoknak zöld tea, a fiúknak
pedig egy-egy korsó sör járt. Isteni finom volt minden, ráadásul nevetségesen
olcsón (kb. 1000 Ft/fő) kijött az egész.
A
várakozásokon felüli ebédélményt követően a Zöld bazár aszalványpultjait
kerestük fel, ahol hűséges vásárlóként ugyanahhoz az árushoz tértünk vissza,
akinél két napja alaposan bevásároltunk.
Ezúttal is végigkóstoltatta velünk a
fél kínálatot, ami újfent kifizetődött a számára, miután ipari mennyiségű aszalt
sárgabarackkal, cherry paradicsommal, áfonyával és mandulával megpakolva távoztunk.
Ezt követően körberohantam a piac környékét, hátha valamilyen épkézláb
hűtőmágnesre lelek, de ezúttal sem jártam sikerrel, úgyhogy szépen-lassan
elindultunk vissza a szállásra a cuccainkért.
Útközben
rutinszerűen ránéztem a telefonomra, hogy érkezett-e valami hír a családtól, de
egyedül egy cirill betűs email várakozott az olvasatlan üzenetet között. A SCAT
Airlinestól jött. Ajaj, ez nem jó előjel, így pár órával a gép indulása előtt!
A mindössze egysoros, tömör rendszerüzenet szerint a Simkentbe közlekedő
járatunk indulási ideje éjjel 01.30-ra módosult. Semmi „elnézést kérünk az okozott kellemetlenségért”, vagy valami. Egy
sor, az is oroszul, hát köszi!
A
hírek hallatán felváltva szentségeltünk Petiékkel, mivel a nap hátralevő
részére tervezett menetrend úgy borult össze, mint a kártyavár. Menetközben
gyorsan utánanéztem a foglalásunknak a SCAT honlapján, ahol az eredeti 22.05-ös
és az új, 01.30-as indulás is fel volt tüntetve, mintha két külön élő
repjegyünk lenne. Megerősítés gyanánt felkutattam az Almati repülőtér honlapját
is, mely csak még jobban összezavart. A járatszámunk (DV706) mellett valamiért
a 17.05-ös eredeti indulási idő szerepelt, ami aztán el lett tolva az emailben
is jelzett, másnap éjjel fél kettőre. Fogalmam sincs, milyen kavarás ment a háttérben
a járat eredeti indulásával, de az eredményül kapott extrém késést már
önmagában kiakasztó ténynek ítéltük meg. Peti felvetésére rákerestem, hogy
mennyibe fájna, ha Air Astanával repülnénk Simkentbe, de a pár órával korábban
induló járatra már csak a business osztály 800 ezer tengés (kb. 600 ezer Ft)
jegyei maradtak, amelyek nyilvánvalóan nem a mi pénztárcánkra lettek szabva.
Peti még viccesen bedobta az éjszakai vonat ötletét is, de Nóri lesújtó
pillantása elég okot adott ahhoz, hogy villámgyorsan ejtse a felvetést. Minden
jel tehát arra mutatott, hogy az extrém kései indulást nem ússzuk meg, úgyhogy
jobb híján visszabandukoltunk a szállásra, ahol nyugodt körülmények között
kigondolhattuk a nap hátralevő részét.
A
házinénink kedvesen felajánlotta, hogy akár lecuccolhatunk az egyik szobában,
de ezen a ponton már tényleg nem akartunk visszaélni a vendégszeretetével,
úgyhogy maradtunk a konyhai étkezőasztalnál. Ettől függetlenül ő azért
abbahagyta a takarítást, és egy kancsó kínai zöld teával, keksszel és az
elmaradhatatlan pudinggal kedveskedett nekünk. A bő félórás pihenőt követően
átrendeztük a hátizsákjainkat, megjártuk a vécéköröket, megszavaztuk az esti vacsorahelyszínt,
majd búcsúzóul készítettük Lénával közös képet.
A
vacsora tekintetében, az utolsó estére már nem bíztunk semmit a véletlenre,
úgyhogy a kollektív döntés értelmében inkább visszatértünk a tegnapi nagysikerű
grúz étterembe (Daredzhani). Ugyanazt
a mosolygós, kékeszöldes festett hajú pincérnőt kaptunk, aki tegnap is
kiszolgált minket, s láthatóan örült nekünk. Petiék majd’ megvesztek az
éhségtől, úgyhogy alaposan berendeltek több fogást is, míg mi Andival csak
különféle ízesítésű (céklás, mogyorós-padlizsános és spenótos) mártogatós
szószokat kértünk friss kenyérszeletkék társaságában, melyhez finom édes,
gyömbéres szilvateát kortyolgattunk.
Szépen komótosan elfogyasztottuk a
vacsorát, majd amikor már úgy ítéltük meg, pofátlanság lenne további rendelés
hiányában itt maradni, kikértük a számlát, s irány a reptér.
Bár
a reptéri busz okozta trauma még élénken élt a társaságban, lévén, hogy időnk,
mint a tenger, Petiék is belátták, hogy sok értelme nem lett volna megfizetni a
kényelmes taxizással járó felárat. Andi ügyesen kinézte a #92 buszjárat
útvonalát az internetről, s talált egy megállót alig másfél kilométernyire
tőlünk, ahova bő negyedórás sétával sikerült is elkeverednünk. Az időzítésre
sem lehetett panasz, a busz épp akkor gördült, be, amikor odaértünk. Szerencsére
ezúttal legkevésbé sem sikerült drámaira a reptéri buszút, alig 20 perc alatt
ki is értünk a terminálhoz.
Míg
mi Andival betekertük a táskáinkat, Petiék egy jó lounge reményében elindultak
egy kisebb felfedezőútra, de ilyen kései órán ez kilátástalan vállalkozásnak
bizonyult. A hatalmas óriáskijelzőn a járatunk mellett virító „undefined delay”
komment egyikünket sem nyugtatta meg, úgyhogy elindultunk megkeresni a SCAT
irodáját, hogy megerősítse valaki, tényleg elindul-e a gépünk Simkentbe. A
terminálépületben lévő SCAT ügyfélszolgálat már rég bezárt, úgyhogy a parkoló
melletti szocreál hotel alagsorában kialakított, ósdi SCAT irodába lettem
irányítva, ahol egy megfáradt tekintetű nénike tartotta a frontot így éjjel fél
12-kor. Kézzel-lábbal, de sikeresen elmagyarázta, hogy a gép fél kettőkor fog
indulni, és a check-in éjfélkor nyit. Wow, az már egy szint, amikor a check-in
nyit éjfélkor!
A
hírekkel visszatértem a többiekhez, s amíg vártunk, megírtam a simkenti
hostelnek a késést, hogy ennek megfelelően küldjenek majd értünk taxit. Már
kész megváltásnak értük meg, amikor végre a check-in pulthoz járulhattunk, ahol
egy középkorú hölgy fogadta az utasokat nagyjából olyan lelkesedéssel, mint
ahogy azt többórányi túlóra után, éjjel negyed egykor várnánk bárkitől. Bár
vélhetően már neki is tele volt a hócipője az összes utassal, megkértem, hogy
lehetőleg ültessen minket egymás mellé kettesével egymás mögötti sorokba a gép
végében úgy, hogy egy-egy ablak melletti ablak is jusson nekünk. (Igen, éjnek
évadján is fontos az ablak melletti ülés!) Meglepően szívélyesnek mutatkozott,
majd miután kinyomtatta a négy beszállókártyát, egy gyenge mosoly erőltetett az
arcára, s utunkra bocsátott minket. Az már az ülőhelyek kiosztásából látszott,
hogy nem igazán ment át neki az üzenet, ugyanis a gép vége helyett az elejébe ültetett
minket, ráadásul hármunkat egy sorba, Petit egyedül mögénk száműzve. Mindezeken
felül sikerült az egyetlen olyan sort kiválasztania, ahol egyáltalán nem volt
ablak, úgyhogy az egész út során szomorúan bámulhattam a fehér falat (ahol
alapból az ablaknak kellett volna lennie).
De
legyünk elnézőek a check-in pultos hölgyeménnyel szemben, mivel a nagysikerű
helykiosztós és csomagfeladós feladatai végeztével még a jegyek ellenőrzése is
rá várt a beszállókapuknál. Éppen azon kuncogtunk, hogy milyen jól jön az ilyen
sokoldalú munkaerő éjjel fél kettő körül, amikor a boarding végeztével, teljes
döbbenetünkre, ő ült be a reptéri busz volánja mögé, és vitt ki minket a
géphez. Ezen a ponton szinte egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, de annyira,
hogy csak úgy potyogtak a könnyeink, különösen, amikor hosszú percekig tartó
keringés után először sikerült két olyan mobillépcső előtt megállni, ami mögött
nem volt repülőgép. Nóri még meg is jegyezte, hogy azért reméli, a repülőt
azért már nem a néni fogja vezetni.
Így
is lett, hátrahagytuk a SCAT földi kiszolgálócsapatának egyszemélyes
hadseregét, s végre felszállhattunk a matuzsálemi korú (26 éves!) Boeing 737-es
fedélzetére. Ilyen öreg gépeket az EU-ban már többnyire a bontóba küldik, de
őszintén reméltem, hogy nem ez lesz ennek a madárnak az utolsó útja.
Az
éjjel fél 2-es indulást sem tudtuk tartani, s bár faragtunk valamennyit a
késésből a bő egyórás út alatt, így is nagyjából éjjel 3 körül landoltunk Simkent
(Шымкент) repülőterén.
Ekkor
már akár azt is gondolhattuk volna, hogy ezzel véget ért a megpróbáltatások
sora, de tévedtünk. A poggyászkiadó szalag mellett ácsorogva, holtfáradtan is
igyekeztünk szugerálni, hogy a következő táska, ami felbukkan, a miénk legyen,
viszont a kettőnk hátizsákjából csak az enyém érkezett meg. Egy idő után
elfogytak a köröző csomagok, majd leállt a szalag, s lehúzták a túloldalon a
függönyt – bizony nincs több csomag. Andi azt se tudta, hogy kínjában sírjon
vagy nevessen, mindenesetre olyan feszült lett, amilyennek eddig nem sokszor
láttam. Azonnal rohantam is hevesen reklamálni („Nó bagázs! No bagázs!”), miközben a taxisofőrünk tétován álldogált
egy „Mr. Hunyadi” feliratú papírkával a csarnok végében, keresve a fuvarozandó
idegeneket. A kaotikus állapotok közepette átvezettek minket a terminálépület
elé, ahol aztán egy munkás jelentette, hogy találtak egy gazdátlan csomagot –
Andi hátizsákját. Uhh…nagy kő esett le a szívünkről.
Szerencsére,
az alig 10 perces taxiút már nem tartogatott további izgalmakat, így
hullafáradtan, hajnali fél négykor már azon sem akadtunk fenn, hogy a taxis
tulajdonképpen egy építés alatt lévő ruhabutikba invitál minket. Esküvői
ruhaszalon egyik oldalon, férfiöltönyök a másikon, néhány festés alatti üres
kirakat, s már meg is érkeztünk a hostelünk (City Hostel Shymkent) recepciójára. Becsekkoltunk, átvettük a
mágneskártyákat, majd, mint félálomban lézengő szellemek, végigcaptattunk a
kihalt folyosókon, hogy szobánkba érve bezuhanjunk az ágyba – hajnali négykor.
6. nap – Simkent és Sayram
(2019. április 26.)
Az
előző napi hányattatásokat figyelembe véve igazán kijárt nekünk egy kicsivel
több alvás, így csak délelőtt tízre húztuk az ébresztőórát. Szívünk szerint még
ekkor sem keltünk volna fel, de mivel a reggelit 10.30-ig szolgálták fel,
túlságosan csábítónak tűnt a gondolat, hogy a nap ne rögtön korgó gyomorral és
kajakereséssel induljon. Ettől függetlenül nem siettük el a dolgot, alig 5
perccel fél 11 előtt libbentünk ki az étkezőbe. Nem sokkal később két néni
jelent meg tálcákkal, s egyénekre kiporciózott adagokat szolgáltak nekünk. Itt
nem kell elképesztő kulináris élvezetekre gondolni – mezei tejbegríz, tojás és
egy megszáradt sajtos buci volt a kissé felejthető fejadag.
A
reggelit követően a kávés szekció presszionálására, első napirendi pontként egy
épkézláb kávézót kellett keresni, hogy némileg magunkhoz térjünk a reggeli
kómából. Szép, verőfényes napsütésre léptünk ki az épületből, de két sarkot is
alig tettünk meg, amikor a semmiből vészjóslóan sötét felhők kezdtek
gyülekezni.
Miközben nagyban kerestük a Peti által kinézett kávézót, véletlenül
betévedtünk a csillogó, giccses színes szobrokkal és miniatürizált híres kazah
épületekkel ékesített Ken Baba Ethno Parkba,
melyet amolyan népszerű szabadidős helyszínnek szántak volna, tele éttermekkel
és kávézókkal.
A parkocska teljesen kihalt volt, rajtunk kívül egy lélek sem
járt itt, s vendéglátóhelyeket is zárva találtuk. Sokat nem tétovázhattunk,
hogy miként tovább, mivel egyik pillanatról a másikra leszakadt az ég, s
elkezdett ömleni az eső. Mire vészmegoldásként sikerült berohannunk az egyik
sarki kávézóba (Korizza / Кофейня
Корица), már borsónyi jégdarabok potyogtak az égből.
Ahirtelen jött választás elég jónak bizonyult, ennél kellemesebb helyen nem is
fogyaszthattuk volna a napindító kávénkat. Andival mi cappuccinót kértünk, míg
Petiék az eszpresszóra szavaztak, utóbbi ráadásul egy egészen formabontó
üvegcsészében lett felszolgálva. Míg
mi a reggeli kávécskánkat kortyolgattuk, az előtérben nagyüzemben zajlott az
ételkép-fotózás az egyes fogásokról. Petivel a fejünket ingatva ránézésre
megállapítottuk, milyen amatőr technikával dolgozik a fotós. Peti még fel is
vetette, hogy felajánlhatnánk nekik, megcsináljuk helyettük, ha cserébe
megehetjük a modellül szolgáló finomságokat.
Miután
az utolsó csepp kávé is elfogyott, elindultunk megkeresni azt a
buszpályaudvart, ahonnan a közeli városkába, Sayramba közlekednek buszok. A
forgalmasabb Kazbek Bi utca (Қазыбек
би көшесі) mentén haladva elgyalogoltunk a Központi
park (Центральный парк), a szép előkerttel rendelkező városi klinika és a
simkenti filharmonikusok épülete mellett, csak hogy a nagyobb helyi
látványosságokat soroljam. Ezután egy hangulatos kis parkba jutottunk, melynek
közepén a híres kazah zeneszerzőnek, Samsi Kaldajakovnak az aranyozott szobra
vigyorog le a járókelőkre.
Átvágva
a parkon már a buszpályaudvarnak kellett volna következnie. Bár egyikünk sem
várt egy Népliget-szintű létesítményt, azért többet vártunk volna egy lepukkant
placcon, az őskáoszra emlékeztető körülmények között, véletlenszerűen
össze-vissza parkoló kisbuszok és marsrutkák tucatjainál, melyek nélkülöznek
többnyire mindenféle támpontot az úticélt illetően. Ahogy tétován körbenéztünk a
kocsik között, a várakozó sofőrök egymást túlkiabálva ajánlgatták a maguk
járatát, ami nélkülözve a menetrend adta kereteket, akkor indult, ha megtelt a
jármű. Pech, ha rajtad kívül a kutya sem akar az adott helyre utazni, akkor
akár fél napot is dekkolhat így az ember.
Végül
találtunk egy kisbuszt, melynek sofőrje heves bólogatással felelt a „Sayram?” kezdetű kérdésünkre, s mivel
már ültek bent néhányan, jó esélyeink mutatkoztak, hogy belátható időn belül
elinduljunk. Egy aranyos, fiatal csajszival szemben ültünk le, aki pár
egyetemista barátjával utazott valahová. Szerintem rettentően furdalta az
oldalát a kíváncsiság, honnan jöhettek ezek a furcsa idegenek, úgyhogy az első
adandó alkalommal beszélgetést kezdeményezett. Bár azonnal be is mutatkozott, a
nevére hárman háromféleképpen emlékszünk vissza – az én verziómban ő „Csalosz”
néven fog futni. Csaloszról megtudtuk, hogy – a többiekkel együtt – valójában a
helyi üzbég közösség tagja, angol nyelvet tanul az egyetemen és fordítónak
készül. Mindezeken felül felvilágosított minket, hogy sikerült nagyjából az
egyetlen járatra felülnünk, mely mégis valamilyen szájhagyomány útján terjedő
menetrend alapján, pontban délután kettőkor fog indulni. Ennek a hírnek még
örülhettünk is volna, ha az óra ekkor nem 13.15-öt mutat. A hátralevő időben
Csalosz kíváncsiskodott, honnan jöttünk, merre megyünk, mit láttunk eddig, majd
a tömörített összefoglalót fordította a haveroknak, akik hallván, hogy magyarok
vagyunk, némi Youtube-ról játszott magyar popzenével örvendeztették meg a
kisbusz várakozó utazóközönségét. Sikerült valami rettentően gagyi számot
választaniuk, úgyhogy megköszönve a gesztust, bátorítottuk őket, hogy tegyenek
be inkább valami helyi üzbég dalt. Ahogy telt az idő, telt meg a kisbusz is,
olyannyira, hogy helyhiányban már egymás ölébe kuporodtak az emberek, vagy jobb
esetben egy ülést két másik idegennel lehetett megosztani. A hátsó sorba elbújt
Petiék ezúttal jól pozícionálták magukat, közéjük már senki sem furakodott el,
viszont Andi már kevésbé volt ilyen szerencsés, miután kvázi privát
háttámlaként szolgált a mellé letelepedő idős nénikének.
Az
út Sayramig
(Сайрам) bő 35 perc lehetett, s ha Csalosz nem szól nekünk külön, bizonyosan
eltévesztettük volna a megállót. Érdekes módon, itt leszálláskor kellett
fizetni, négyünkre összesen 800 tengébe került a buszút.
A
Simkenttől mindössze 15 kilométerre található városka lakosságának meghatározó
többségét az üzbég ajkú etnikum adja, amiért „Kis Üzbegisztánként” is szoktak
rá hivatkozni. Történelmi jelentőségét kár lenne tagadni, mivel az ország egyik
legrégebbi településeként tartják számon – 1999-ben ünnepelte alapításának
3000.-ik évfordulóját. Ezenfelül a híres szúfista vezető, a misztikus Khoja
Ahmed Yassaui szülőhelye is egyben, akinek a végső nyughelyéül szolgáló
mauzóleumát épp másnap terveztük felkeresni Turkesztánban.
A
városka legforgalmasabb kereszteződésénél tett ki minket a busz, ahol
meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak. Poros, kátyús út, dudáló autósok,
az úton össze-vissza átkóricáló járókelők, s meglehetősen szegény környék.
A
térkép szerint a városközpont szívében voltunk, alig párszáz méterre az összes
érdemi látnivalótól. Az elsőhöz konkrétan 20 métert kellett megtennünk – a
kicsiny 13-14. századi Karashash-Ana
Mauzóluem (Мавзолей Карашаш-ана) a már emlegetett Yassaui édesanyának
épült.
Innen pár lépésnyire a Központi
mecsetet (Централна джамия на Сайрам) találjuk, de a szemközti épületből kikémlelő,
felvigyázó bácsi elzavart minket, mielőtt lefotózhattuk volna.
Egy
saroknyira innen, egy növényekkel dúsan benőtt muszlim temető közepén újabb
mauzóleum állott, melyet Mirali Baba,
10. századi iszlám prédikátor emlékére emeltek. A sírkert békéjét itt is egy
idős bácsi őrizte, de ő kifejezetten szívélyesnek mutatkozott, s beinvitálás
mellett még a fotózást is engedélyezte.
Ezzel
a fontosabb sayrami látnivalók háromnegyedét ki is pipálhattuk, úgyhogy a
mielőtt tovább indultunk volna az ellenkező irányban lévő Hisr Paygambar
minaret felé, körbenéztünk a várost hosszában keresztülszelő főutca, az Ulitsa Yusaremiy mentén. A nézelődés
fedőnevű akció azonban burkolt és egyre kétségbeesettebb vécékeresésről szólt
valójában, amit Peti javaslatára, pusztán praktikus okokból (hehe!) egy jó
délutáni kávézással is egybe lehetett volna kötni.
Azonban se nyilvános vécét,
se vállalható kávézót, de még egy épkézláb éttermet sem találtunk, ellenben leragadtunk
az egyik utcai lepényárusnál, ahol egy felülről nyitott, tojásalakú kemence
belső falára tapasztva sültek serpenyőnyi méretű lepénykék. Darabját mindössze
80 tengéért mérték, úgyhogy a csapat közösen elnyammogott egyet, ráadásul extra
juttatásként még beengedtek magukhoz, a hátsó kertben lévő mosdójukba. Minden
idegszálammal igyekeztem a kedves gesztust értékelni, amikor tengernyi légy
társaságában beléptem az átható ammóniafelhőben úszó helyiségbe, amely nagy
eséllyel pályázik az „életem legmocskosabb vécéje” címre. Az viszont
kétségtelen, még ide is nagyobb megkönnyebbülés volt bejutni, mintha a
hólyagomat szorítva kellett volna végiglambadáznom a városon még ki tudja
meddig.
Mire
mindannyian végeztünk, a lepényünk is megsült, melyet a nyurga péklegény
lelkesen átnyújtott nekünk. Nehéz volt nem kizárólag a széles „aranymosolyát”
figyelni, amikor beszél, mivel három hatalmas arany metszőfog virított ki az első
sorból. Rendkívül imponált neki, hogy lefotóztuk munka közben, olyannyira, hogy
modelleket megszégyenítő profizmussal állt be pózolni a frissensült
lepényekkel, mint egy újonnan igazolt profi sportoló, aki az új csapatának a
mezét tartja maga elé a bemutatkozó sajtótájékoztatón.
Ezután
már csak a közeli iskola mögött megbújó, kicsiny Hisr Paygambar minaretet kerestük meg, mely leginkább egy kis tömzsi
világítótoronyra hasonlított. A közvetlen környezete sem túlságosan ünnepélyes,
mivel körbenőtte a gaz, míg alig 5 méterre tőle az iskolai szemétkonténerek
bájos látványa emeli a fényét.
Innen
visszaorientálódtunk ahhoz a forgalmas kereszteződéshez, ahol kitett a busz,
abban a reményben, hogy sikerül elcsípnünk egy visszafelé menő járatot. Ez
olyan jól sikerült, hogy amint visszaértünk, az egyik minibuszból elrikkantotta
magát valaki, hogy „Simkent! Simkent!”,
úgyhogy már huppantunk is fel a jobb időket is megélt járgányra. Ezúttal
fejenként 70 tengét kértek tőlünk a fuvarért, mely már a nevetségesen olcsó
kategóriát ostromolta.
Visszaérve
Simkentbe
az egyik sarkon hátraordítottak, hogy "leszállás", pedig a
buszpályaudvartól még bő másfél kilométerre jártunk. Nagy törést azért
egyikünknek sem okozott az kis extra séta, úgyhogy a Tole Bi főút (Төле Би көшесі) mentén haladva eltrappoltunk a forgalmas
körforgalom közepén magasodó, Anyaföld-emlékműig
(Жер Ана монументі), melynek a 35 méter magas obeliszk csúcsán álldogáló nőalak
a központi eleme.
Itt találjuk még az aranyozott kupolájáról könnyen
felismerhető Ordabasy mecsetet
(Ордабасы мешіті), de a környék fő látnivalójának a közeli Függetlenség Park (Тәуелсіздік саябағы) számít, melyhez innen vezet
egy lépcsősor felfelé.
A 2011-ben, az ország függetlenségének 20. évfordulója
alkalmából átadott park kialakításánál láthatóhatóan mindent beleadtak a
tervezők. Van itt hatalmas, márványból faragott Kazahsztán térkép, óriási kazah
nemzeti lobogó, melyet hét, gyertyát szimbolizáló gránitobeliszk fog félkörbe,
de maga a park kialakítása is kifejezetten ízlésesre sikeredett.
A fő motívum
ugyanakkor a park közepén található, elsőre fogó nélküli sportserlegre hasonlító,
valójában a kazah nemzeti egységet szimbolizáló emlékmű lett, mellyel egy közös
képet is készítettünk.
Ezzel
nagyjából le is tudtuk a kötelező simkenti látnivalókat, úgyhogy a következő
napirendi pontnak a vacsorára kinézett üzbég étterem, a Kok-Saray (Кок-сарай) felkutatása bizonyult. Mire ezt a közel 3
kilométeres távot legyalogoltuk, egy lovat is fel tudtunk volna falni, amit itt
Kazahsztánban még egész könnyen be is tudtunk volna szerezni. Lóhús helyett
azonban ezúttal a kiváló üzbég konyha újabb finomságaival ismerkedhettünk meg.
Berendeltünk egy rakat kaját, majd testvériesen osztozkodtunk a finom
fogásokon. Stílszerűen a helyben főzött, frissítő Simkentszkoje (шымкентское) sörrel kezdtünk, melyhez kicsi fehér,
sajtgolyókat (kurt) kaptunk sörkorcsolya
gyanánt, majd érkeztek a főételek – marhahúsos és zöldséges saslik, achik chuchuk nevű hagymás paradicsomsaláta, római köményes főtt,
húsos batyu (manti), sült húsos
batyu (samsa), valamint fűszeres,
mazsolás rizzsel és csicseriborsóval készített Tashkent pilaf.
Pincérnek egy rendkívül lelkiismeretes, fiatal srácot
kaptunk, akit finom, feminin mozdulatai ellenére elképesztő professzionalizmussal
végezte a munkáját. Akibe még fért ezek után – egy nagy lélegzetet leszámítva –
bármi, azok beneveztek némi desszertre is. Míg Peti baklavával zárta a
vacsorát, Andi egy répás-mogyorós-diós édességet választott, én pedig egy kis
kehelynyi tiramisuval kényeztettem magam.
A
fejedelmi vacsorát követően már komolyan felmerült a kis csapatunkban, hogy
Üzbegisztánt már önmagában az ételeiért érdemes lenne felkeresnünk. Ki tudja,
lehet annak is előbb-utóbb eljön az ideje.
Mielőtt
elindultunk volna vissza a hostelbe, még betértünk az egyik közeli boltba némi kazah
sörkülönlegességért, így a már ismert Simkentszkoje mellé a jegesmedvével
díszített Beliy Medved Svetloe, valamint
a Dzsingisz kán figurával ékesített, bivalyerős, 10%-os Beerkhan került a kosarunkba.
Visszabattyogva
a hostelbe, kiültünk a szerzeményeinkkel a közösségi térbe, majd miután Petivel
méltó módon megörökítettük a sörösüvegeket, a lányokkal együtt jóízűen
elkortyolgattuk a tartalmukat.
A kiváló napzáró sörözést némileg megzavarta az
a kazah Insta-sztár csajszi, aki random odajött hozzánk néhány kérdéssel („Sziasztok! Kik vagytok? Honnan jöttetek? Mit
láttatok?”), mintha spontán haverkodni szeretne, majd előkapva a
telefonját, nekünk szegezte a meglehetősen megosztó kérdést, hogy mit gondolunk
Asztana nevének Nur-Szultánra változtatásáról – s közben mindezt videóra vette.
Hirtelen nem is tudtuk, mit válaszoljunk, majd Andi kapcsolt a leghamarabb és
profi módon lekezelte a helyzetet. Rövid, tömör, politikai
véleménynyilvánítástól és ócsárolástól mentes válaszát hallva a lány
nyilvánvalóan nem erre számított, s mivel nem szolgáltatunk valami szaftos
kontentet, amilyen gyorsan jött, úgy tovább is állt.
Ezután
átköltöztünk az egyik folyosón lévő pamlagra, miután valami furcsa bűz kezdett
terjengeni a közösségi térben. Itt sem tartott sokáig a sörparti, mivel a
semmiből hirtelen megjelent a recepciós hölgy és figyelmeztetett minket, hogy
tilos alkoholt fogyasztani a hostel területén, nehogy megzavarjuk az itt
megszálló gyerekek nyugalmát. Az persze teljesen rendben van, hogy a sok
iskolás kölyök még késő este is össze-vissza rohangál és hangoskodik a
folyosókon, mások nyugalma már nem fontos ennyire. Mindenesetre nem álltunk le
már vitatkozni, gyorsan még kiittunk a maradék sört, majd visszavonultunk a
szobánkba.
7. nap – Turkesztán (2019.
április 27.)
Mivel
a mai napra egy kis turkesztáni kirándulást terveztünk, ez egy viszonylag korai
kelést jelentett mindannyiunk számára. Nyolc órára sikerült is összeszednünk
magunkat, s mire kiértünk az étkezőbe, Petiék helyett egy nagyobb nénicsoport,
és vagy kéttucatnyi copfos, lófarkas kislány fogadott minket. Leültünk az egyik
éppen felszabadult asztalhoz, majd a zsibongás közepette, némi várakozást
követően érkezett a reggeli – zabkása néhány szem kukoricával megszórva, egy
kissé nehezen hámozható főtt tojás, egy kis tálnyi kristálycukor, tejföl és
palacsinta. Csak a korgó gyomron vett rá, hogy a palacsinta mellett a zabkásást
is egy zokszó nélkül elkanalazzam, de az elmúlt napok tejben főzött
reggelijeivel már igencsak kezdtem telítődni.
Nem
sokkal később befutottak Petiék is, bár láthatóan az ételkínálat az ő körükben
sem aratott osztatlan sikert. Evést követően megtöltöttünk a palackjainkat az
étkezőben lévő vizesballonból, s indulhatott a nap!
A
recepción kaptunk némi segítséget arra vonatkozóan, hogyan juthatunk el arra a Samal buszpályaudvarra (Автовокзал
"Самал"), ahonnan Turkesztánba közlekednek járatok. Ennek megfelelően
kibattyogtunk a hostellel szemközt lévő megállóba, ahova egymás után futottak
be a buszok, melyek még sem álltak, amikor a jegyszedő emberek már hajoltak is
ki a mozgó járműből, hogy elrikkantsák az adott járat útirányát. Fejenként 70 tengét kellett perkálnunk a
fuvarért, amit a rikkantó ember menetközben szedett össze mindenkitől.
Nagyjából
10 percet zötykölődhettünk a Samal buszpályaudvarig, ahol a – tegnapival
ellentétben – már sokkal szervezettebb környezetben várakoztak a régiót járó
buszjáratok. Turkesztánba többnyire 12 fős minibuszok indulnak, szerencsére
elég gyakran, a jegy pedig 1000 tengébe kerül. A lányokkal együtt beültem a
hátsó három ülésre, így ezúttal Peti kényszerült a helyiekkel való
szocializálódásra. A mellette ülő egyik idős nénike le is csapott rá, kíváncsiskodott
egy sort tőle, honnan jöttünk, sőt Magyarország halltán rögtön rávágta, hogy „Hungary? Budapest!”.
A
közel kétórás út amúgy viszonylag csendben telt el, útinaplót írogattunk, zenét
hallgattunk, viszont arra mindenki felkapta a fejét, amikor egy hatalmas, véget
nem érő pipacsmező mellett húztunk el, mely vérvörösre festette az egész
vidéket. Kisebb-nagyobb pipacsföldeket otthon is látni, viszont ehhez hasonlót
aligha. Andival irigykedtünk egy sort azokra az autósokra, akik bezzeg meg
tudtak állni fotózni a nemmindennapi természeti látványosságnál.
A
vidám pipacsföld volt a sivár táj egyetlen üdeszínfoltja az út során, úgyhogy maradt
elég idő előzetesen kicsit utánaolvasni Turkesztán (Түркістан) történetének.
Az egykori Selyemút mentén fekvő városka rendkívül gazdag múltra tekint vissza –
2001-ben ünnepelte fennállásának 1500. évfordulóját. Igazi jelentőségét az
adja, hogy itt találjuk az ország legfontosabb műemlékét, a szúfizmus jeles
képviselőjének, Khoja Ahmed Yassaui-nak a 14. századi mauzóleumát, amit mi is
fel szerettünk volna keresni. „De csak
egy jó kávé után!” – szólt az érkezést követően a még mindig kómás
tekintetű Péterünk. A mauzóleumig hátralévő nagyjából 3 kilométeres gyalogút
mentén viszonylag limitált kávézási lehetőség adódott, úgyhogy beültünk az első
helyre, ami vállalhatónak tűnt. Bár a kinézete alapján nem tűnt rossznak, olyan
pocsék presszót kaptunk, hogy az a kötelező koffeinbevitelen kívül másra nem
volt alkalmas.
Ezt
követően folytattuk az utunkat a Tauka
khan sugárúton egészen az Esim Khan
főtérig, melynek szélén leültünk elmajszolni egy-egy müzliszeltet, s némi
aszalványt, mielőtt elkezdtük volna bejárni a mauzóleum komplexumának a
területét.
Az
UNESCO Világörökség részének nyilvánított Khoja
Ahmed Yassaui Mauzóleum (Қожа Ахмет Яссауи Кесенесі) építését a 14. század
végén a régiót uraló Timur türkomán fejedelem rendelte el, mely révén méltó
nyughelyet kívánt biztosítani a szúfi tanok elkötelezett terjesztőjének, a
misztikus költőként és vallási vezetőként működő Khoja Ahmed Yassauinak,
másrészről saját hatalmát igyekezett népszerűsíteni a régióban.
Bár Timur
1405-ös halálával az építkezések is leálltak, még így is a legjobb állapotban
fennmaradt timurida építészeti emlékek között tartják számon.
Maga
a mauzóleum főépülete első látásra mintha a Bastille erőd és egy mecset fúziós
házasságából született volna – a főbejárat felőli dísztelen, kissé otromba
homlokzata szöges ellentétben áll az épület maradék részének elképesztően
gazdag, színes mozaikdíszítéseivel.
Érdemes kiemelni a gyönyörű, türkizkék
színben pompázó, hatalmas központi kupolát is, mely a legnagyobb egész Közép-Ázsiában.
Az épület valóban egészen magával ragadó látványt nyújtott, viszont – mint
Petivel megállapítottuk – fotós szempontból nem igazán mutatkoztak ideálisnak a
fényviszonyok. Megkerültük az épületet, készítettünk néhány képet a napos
oldaláról, majd beszereztük a belépőjegyeket (500 KZT/fő). Az egyetlen bejárat
egy rendkívül szűk kis ajtón át vezetett, ráadásul a bentről kiáramló
embertömegből ítélve kijáratként is ez funkcionált. Amikor végre egy pillanatra
megszakadt az emberáradat, gyorsan besurrantunk, viszont a jegyszedő hölgy
megállított minket Petivel (a lányoknak még épp sikerült belógniuk), és
lerakatta a bejárat melletti, teljesen nyitott szekrénypolcra a hátizsákjainkat
(túl nagy, nem vihetjük be), s figyelmeztetett, hogy bent szigorúan tilos a
fényképezés. Peti nem szívesen hagyta volna ott sajátját, mivel minden pénze és
irata is benne volt, így amikor a felügyelő néni nem figyelt, egy villámgyors
mozdulattal visszacsórta a táskáját. Azért én sem maradtam ki a szabályszegők
sorából, s telefonnal lazán lőttem néhány képet, a látogatók nagy többségével
egyetemben.
Az
első helyiség, ahova beléptünk a főkupola alatt elhelyezkedő központi csarnok
volt, aminek középpontjában egy hatalmas, kéttonnás fémüst kapott helyet. Állítólag
1399-ben magának Timur fejedelemnek a kérésére öntötték, s amellett, hogy az
egységet szimbolizálja még 3000 literes befogadóképességgel is rendelkezik.
Innen nyílik egy másik szoba, ahol Khoja Ahmed Yassauinak a sírja is található,
de ez csak kétoldalról, egy-egy keskeny folyosóról nézve lehet megtekinteni.
Ezenkívül több más sír is el van helyezve a mauzóleumban, melyek tetejét
egyesével végigcsókolgatják a zarándokok. A többi helyiség már nem igazán
villanyozott fel minket, így lassan mi is a távozás mezejére léptünk.
Ezt
követően a mauzóleumot körülvevő többi építészeti emléket jártuk be.
Végiggyalogoltunk a városfalszerű építmény megmaradt részén, megtekintettük a
szomszédos Esim Khan és Rabigha-Sultan Begum kisebb mauzóleumait, egy ókori fürdőt, majd
bejártuk a 12. században épített, s a maga nemében páratlan Hilvet földalatti mecsetet (Подземная
мечеть).
Hamar
kiderült, hogy itt vidéken, egész komoly szenzációnak számít a jelenlétünk,
különösen a két szőke lány, úgyhogy lépten-nyomon beálltak velünk random
emberek fotózkodni, vagy a félősebbje megpróbált minket lopva lencsevégre
kapni. Amikor például a városfalról jöttünk le, konkrétan egy kilenc fős
lánycsapat cserkészett be minket, közös képeket kérve. Legalább 4-5 telefonnal
kattogtak egyszerre a fotók, úgyhogy szerintem nemsokára kismillió fotóalbumból
és Facebook-profilról fogunk majd visszavigyorogni.
Mivel
Petinek már a délutáni kávéadagját kellett volna lassan „beadni”, tettünk egy
kört a környéken egy alkalmas kávézó után nézve, ahol a csapat maradék része a
dolgát is elvégezheti. Kávézó nem volt, sőt a GoogleMaps által jelzett egész
háztömbjét is földig rombolták, úgyhogy csak mosdó iránti szükségleteinket
elégíthettük ki egy meglehetősen rendhagyó nyilvános vécében, ahol külön
részleget tartottak fent a lábmosásra!
Környéken
már csak egy nemrég épült, kék dómos mecset maradt, mint érdemi látványosság,
úgyhogy odáig még elbattyogtunk körülnézni.
Rajtunk és egy békésen legelésző
tevén kívül egy lélek sem volt itt, úgyhogy a kötelező fotósorozat
elkattintását követően elindultunk visszafelé.
A
délutáni nap ekkorra már pont a jó irányból sütött, úgyhogy Petivel újfent
leragadtunk a mauzóleum legdíszesebb oldalánál fotózni egy sort.
Így végül
teljes elégedettséggel bandukolhattunk vissza a buszállomásra, ahol óriási
szerencsére sikerült elcsípni egy pont Simkentben induló minibuszt.
A
2-2,5 órás utazás nyugalmán időnként csak egy krákogó utas vagy egy bömbölő
csecsemő törte meg, így este 6 körül vissza is értünk Simkentbe.
Mivel
már javában benne jártunk a vacsoraidőben, megszavaztuk, hogy a
buszpályaudvarról egyből a tegnapi üzbég étterembe menjünk. A tegnapi, jól
bevált fogásokon felül rendeltünk még plusz salátát, helyi húsos péksütit, amit
Andi egy tökös samsával, mi Petivel pedig egy adagnyi báránybordával fejeltünk
meg.
Visszaérve
a szállásra, összepakoltuk a cuccainkat, hogy holnap reggel már ne kelljen
bajlódni vele kicsekkoláskor, majd jöhetett a jól megérdemelt pihenés.
8. nap – Taraz (2019.
április 28.)
Az
utolsó simkenti reggelünkre elégnek bizonyult 8 órára húzni az ébresztőórát.
Gyors készülődés, táskapakolás, majd fél kilencre libbentünk is ki az étkezőbe
reggelizni, ahol meglepő csönd honolt. Se nénik, se copfos rohangáló kislányok,
egyedül egy telefonjába merülő tini üldögélt a reggelijének maradéka felett.
Jó
10 percig vártunk, mire végre valakinek feltűnt, hogy reggeliznénk is, s
érkeztek a már jól ismert műanyagtálcák…
- „Uhh,
adja ég, hogy ne zabkása, tejbegríz, köleskása, vagy bármi tejben kifőzött cucc
jöjjön…” – rimánkodtam a reggelik istenéhez.
- „Ó,
tejberizs. Nahát, micsoda változatosság…ez…aztán tényleg teljesen más…jéééj.”
– törődtem bele a sorsunkba.
Pár
perccel később Petiék is befutottak. Nóri sem leplezte a csalódottságát:
- „Ahh,
már megint egy tejes cucc, hihetetlen. Készítem is már az újabb adagnyi laktázt.”
Az
üres palacsinta ténye már csak minimálisan tudott javítani a reggeli
megítélésén, úgyhogy amikor a kicsekkoláskor kitöltettek velünk egy
elégedettségi kérdőívet, az amúgy teljesen profin kialakított, tiszta és
funkcionális hotel egyetlen fejlesztési területeként egybehangzóan a változatosabb
reggelit jelöltük meg.
A mai napi úticélunk Zhambyl régió közigazgatási központja, Taraz volt, ahova szintén a Samal buszpályaudvarról indultak
buszok. Már jól ismertünk az idevezető utat, így kilépve a hostel ajtaján, rutinosan
már egyből a #92 busz megállója felé vettük az útirányt. Kiérve a
buszpályaudvarra viszonylag gyorsan sikerült megtalálni a Tarazba közlekedő
járatot is. A kis 20 fős minibuszban kissé szűkösen fértünk el, miután
osztoznunk kellett a helyeken a csapatosan utazó, idős nyugdíjasokkal. Épp azon
gondolkodtam, hogy a nagyszüleink generációjának mekkora sokk lehet ez a drámai
technológiai fejlődés, amit a saját életük során tapasztaltak, a lovaskocsiktól
az önvezető autókig, amikor az egyik (alsó hangon 80-as éveiben járó) bácsika
előkapta az okostelefonját, melyen háttérképnek egy önfeledten vigyorgó,
fejkendős anyóka volt beállítva, s mutatott a mellette ülő néninek valamilyen
Youtube videót. Azt a mindenit! Ha mindezt Japánban látom, nem csodálkoznék, de
egy messzi kis vidéki kazah városkában semmiképp sem vártam volna. Az itteni
öregek úgy nyomultak az okostelefonokkal, mint a kínai turisták a
selfie-bottal. Hasonló döbbenettel ért fel, amikor az autópályán haladva
hirtelen megálltunk a puszta közepén, kiszállt az egyik nénike, menni is alig
tudott, de egyik kezében szorongatva az okostelefonját, másikkal húzva a
gurulós cumóját, elindult keresztül a szalagkorláttal elválasztott úttesten, a
túloldalra…
Maga
az utazás nem mondhatni, hogy túlzott kényelemben telt, a jármű hátsó három
helyére préselődtünk be négyen, s ki-ki más módon próbálta kibekkelni az
útikönyv szerint ránk váró 3,5-4 órás utat. Nóriék olvastak, Andi hol aludt,
hol olvasott, hol az előtte ülő, folyton hátraforduló, huncut kislánnyal
kacérkodott, én pedig zenehallgatás közben a sivár kazah tájat kémleltem.
Épp
ezért ért kifejezett meglepetésként minket, amikor mindössze bő kétórás utazást
követően elértük Taraz (Тараз) határát. Végül nem is mentünk el a
buszpályaudvarig, hanem leszálltunk az egyik korábbi megállónál, ami közelebb
volt a városközponthoz. Ahogy a kisbusz kigördült a megállóból, a kislány még
búcsúzóul kedvesen integetett is Andinak, ami rendkívül kedves jelenet volt.
Taraztól
nem vártunk sokat, csak egy kellemes kis félnapos kitérőnek gondoltuk, mielőtt
visszarepülünk Asztanában. A város rendkívül gazdag, bő 2000 éves múltra tekint
vissza, mely során az igazi jelentőségét a Selyemútnak köszönhető kereskedelmi
fellendülés hozta meg. Végigolvasva a történelmét, az az ember benyomása, hogy
ez a település több kézen fordult meg, mint egy sarki rosszlány, miután csak az
elmúlt 150 évben hét alkalommal nevezték át a várost, mígnem végre visszakapta
az eredeti, történelmi nevét.
Első
ránézésre nagyon szimpatikus, élhető kisváros benyomását keltette. Szép zöld,
tele van parkkal, egyetemi épületekkel és relatíve alacsony autóforgalommal. A Tole Bi főút (Төле Би көшесі) mentén
indultunk, mely egyenesen a városközpontba vezet, ahol nagyjából egy kupacban
található a legtöbb látnivaló.
Mielőtt
azonban belevetettük volna magunkat a városnézésbe, a Tarazba érkezésünk
örömére egy kellemes kávézós, sörözős, majd kicsit eszegetős sziesztával
ajándékoztuk meg magunkat a nem túl fantáziadús elnevezésű, Coffee Coffee (Кофе Кофе) nevű étterem-kávézó
teraszán. Petivel mi söröztünk, míg a lányok a kávé mellé ettek is néhány
falatot. Nóri paradicsomos-lecsós tortillát kért valamilyen fűszeres
sültkolbászszerűséggel és babsalátával, Andinak pedig keleties ízesítésű sültpaprika-salátát
hoztak.
Nóri ételéhez ajándékba járt még egy nagy bögrényi cappuccino is, ami
végül nálam landolt, de nem ez volt az egyetlen extra, ami érkezett. Hozott a
pincér még egy négyzetalakú tányért, melyről két kicsiny rózsaszín habcsók, egy
cukormázzal borított muffin és két festett, színes tojás nézett vissza ránk.
- „Ti
sem rendeltetek ilyet, ugye? Szerintetek ez ingyen van?” – találgattuk
közösen, mígnem a pincér megerősítette, hogy ez valóban ajándék.
Nahát,
milyen aranyosak, igazán kedves gesztus. A cukros édességeket elosztottuk
testvériesen, mígnem már csak a két tojás árválkodott a tányéron – egy piros és
egy zöld. Itt újfent hosszas elmélkedésbe kezdtünk. Egyrészről megállapítottuk,
hogy a fehér tányéron ezek úgy mutatnak, mint magyar nemzeti trikolór, de fő
kérdés továbbra is az maradt, hogy a színes tojások pusztán díszítőelemként
szolgálnak, vagy őket is evésre szánták. Tök ciki volt, perceken belül
másodszor is meginterjúvolni a pincérsrácot az ajándékkal kapcsolatban, de én a
tudás (vagy inkább a kíváncsiság) oltárán magamra vállaltam a bolond szerepét.
- „Nem,
uram, azokat csak dekorációnak szántuk.” – felelte a srác a tojásokra
mutatva.
Kifejezetten
jól esett egy kicsit ülni és élvezni a kellemes napsütést és a lágy szellőt,
ahelyett, hogy görcsösen végig kellene rohannunk a látványosságokat,
kimaxolandó az itt töltött időt.
Délutánkét óra körül már ideje volt feltápászkodni és továbbindulni, bármennyire is
jól esett itt lazulni. Tettünk egy sétát a kávézó melletti parkban (Парк имени
Рыскулбекова), ahol, míg Peti indokolatlanul sokat pepecselt az egyes művészi
fotók komponálásával, mi Andival felváltva próbáltunk videón megörökíteni
néhány életképet az útról. Ez olyan jól sikerült, hogy egyikünk sokperces
felvételét sem rögzítettük valójában, helyette a köztes állítgatás, lóbálás, remegés
lett megörökítve az utókornak. Nagy kár mindezért, mert az a néhány perc olyan
zseniális aranyköpéseket, beszólásokat tartalmazott, mint például, amikor Nóri a
park pázsitján végigtekintve elegánsan megállapította, hogy „zsír friss ez a fű”.
Elbattyogtunk
a park központi sétányát díszítő fáklyás emlékműig, majd folytattuk az utunkat
a Tole Bi mentén. Pár sarokkal később kiértünk a Taraz központi helyére, a Dostyk térre (Орталық алаң), melynek
középpontjában a helyi hős harcosnak, Baidibeknek
a diadalittas lovasszobra látható, míg mögötte a bugyirózsaszín homlokzatú Városháza terül el.
A tér szemközti
oldalát a Zhambyl Régió Történeti Múzeuma
uralja, melynek bejárat a fölé tömören csak ennyit írtak – „múzeum” (музей).
Igazán informatív. A városi festők vélhetően egyféle festékszállítmánnyal le
akarták tudni a Városházát, a Múzeumot és még szintén itt található Színházat (Teatr),
mivel a teret övező főbb épületek mindegyike rózsaszínben pompázik.
Magunk
után hagyva a Dostyk teret, sétáltunk tovább a Tole Bi mentén, egészen egy
modern hatású mecsetig, ahol letérve jobbra hamarosan a Karakhan Mauzóleumnál (Мавзолей Карахана) találtuk magunkat. A kis
négyzet alapterületű sírkomplexumot a 11-12. század körül emelték vélhetően
Shakhmakhmud (ezt háromszor kellett megnéznem, hogy helyesen írjam le) vezér
emlékére.
A
mauzóleum egy kis park területén helyezkedett el, ahova viszont belépőt kellett
váltani. A fejenként 300 tengés jegyár elhanyagolhatónak tűnt, úgyhogy kollektíven
megszavaztuk a mauzóleumi látogatást. A mindössze egy félszobányi helyiséggel
rendelkező épületben éppen valami szertartást végeztek, úgyhogy csak lopva
kukkantottunk be, ellenben a park területén lévő másik sírhelyet, a Dauitbek Mauzóleumot (Мавзолей Дауытбека)
is körbejárhattuk. Utóbbi mögött egy egészen igényesen kialakított régészeti
helyszínt lehetett megtekinteni, melyet külön tetővel védtek az időjárás
viszontagságai elől.
Mivel
a térkép egy több háztömbnyi területet elfoglaló bazárt jelzett a szomszédban,
gondoltuk szétnézünk ott is, viszont ehelyett csak egy hatalmas, félkész
bevásárlóközpontot találtunk. A boltoknak alig harmada volt nyitva, a maradék
még javában építési területként szolgált. Ennek ellenére az üzletház már
megnyitotta a kapuit és ugyanúgy ellepték az emberek, mintha otthon, a Duna
Plázában lettünk volna. Jó lett volna valami harapnivalóhoz jutni, még mielőtt
elindulunk a reptérre, de a McDonalds szintű gyorsétterem-kínálatot inkább
hanyagoltuk.
Egy
gyors mosdókört követően elgyalogoltunk még a körforgalommá avanzsált Zhambyl
térig, mellyel szemben egy hangulatosan kialakított park és egy iglu formájú,
valamilyen kulturális intézmény épülete kapott helyet.
Innen
már szépen-lassan elindultunk visszafelé a központ irányába, fél szemmel valamilyen
„magazin” (magyarul bolt) vagy pékség után nézve. A Dostyk teret elhagyva végül
találtunk egy kisboltot, ahol vettünk narancslét, meg néhány sajtos bucit
uzsonnára. A húsos péksütit egyikünk sem merte bevállalni, ki tudja mióta
állnak ott a melegben. Még egy kis gyümölcs jól jött volna – állapítottuk meg –,
amikor átkelve az út túloldalára egy hasonló élelmiszerboltba botlottunk, így
ott még beszereztünk egy fürt banánt, majd a szajréval együtt kiültünk a parkba
falatozni. Éhenhalás ellen megtette.
Időnk
már vészesen fogyott, ideje volt fogni egy taxit a reptérre. Nem komplikáltuk
túl a dolgot, nemes egyszerűséggel kiálltunk a Tole Bi főút szélére, s
jelentőségteljesen integettünk az elhaladó taxiknak. Percek alatt sikerült is
leinteni egyet, ám mielőtt elköteleztük volna magunkat, rutinosan előbb
leegyeztettük az árat.
- „8000
tenge? Azért az meredek lenne! Annyiért már Asztanáig vihetne.” –
hüledeztem egy sort.
Visszakérdeztem
még egyszer, de mivel elég nehezen lehetett érteni, mit mond a sofőr, odaadtam
neki a telefonomat, írja be a mágikus számot. 800. No, az mindjárt más! De még
mennyire! Fejenként tehát kb. 150 forintból nemcsak, hogy reptéri fuvart
kaptunk, de a sofőr bácsi kötelességének érezte, hogy rögtönzött idegenvezetést
tartson az út során.
- „Big
office…big arena…bazaar…nice church…” – magyarázta lelkesen a látnivalókat.
Lepukkant,
ütött-kopott kocsijára már szerintem szemet vetettek a sarki bontóban, de a
matuzsálemi korú járművet mégis sikerült annyira összedrótozni, hogy ne essen
darabjaira. Azontúl, hogy ősrégi és jobb kormányos kialakítású volt,
rendelkezett még egy megfejthetetlen furcsasággal. A kormány tövében ugyanis be
volt építve valamilyen kar (nem kormányváltó, azt megismerem!), amit általában
fékezéskor húzott meg a sofőr. Míg ezen morfondíroztam, elhagyva a Taraz
határát jelző díszes kaput, ráfordultunk a reptéri útra.
Rendkívül
gyorsan kiértünk a kicsiny tarazi
repülőtérre, s miután begördültünk a szépen felújított terminálépület elé,
és kifizettük a fuvardíjat, a bácsi olyan boldog lett, mintha az éves bevételét
termeltük volna ki neki.
Andi
a simkenti poggyászelhagyós élményt követően már érthetően ódzkodott a
csomagfeladástól, úgyhogy ügyesen szétpakoltuk a cuccait a kézipoggyászába és
az én hátizsákomba, így csak az enyémet kellett nejlonnal betekerni és feladni.
Becsekkolás
után jöhetett a biztonsági ellenőrzés. Ha az asztanai procedúrát
hosszadalmasnak tartottuk, ettől konkrétan az agyunk is leolvadt. Hiába
pakoltuk már eleve külön fel a folyadékokat, táskát, tabletet, mindent
egyesével végig kellett fogdosniuk, meg kellett igazítaniuk, ami sokszor csak
annyit tett, hogy félcentivel odébb helyezte a tárolóban. Ezután mindenkitől
elkérték a beszállókártyát és az útlevelet, majd előbbit fogva, elővett egy kisalakú,
vonalas füzetkét (!), ahova kézzel (!) akkurátusan feljegyzett valamilyen
sorszámot. Ezután a számítógép monitora előtt folytatódott az adategyeztetés,
melyet szerintem betűnként egyesével vetett össze az útlevél, majd a
beszállókártya adataival. Ez mind önmagában, emberenként közel 10 percet vett
igénybe. Jöhetett az átvilágítás, ahol csakúgy, mint Asztanában, még a
fényképezőgép objektívját is széttekertették velünk, majd a telefontöltőket
vizsgálgatták hosszasan. Nem, még ezzel sem volt vége. Engem még külön egy
mágneses detektorral végigtaperoltak, pedig előzetesen sehol sem sípoltam be. Értem
én, hogy egy ilyen ingerszegény környezetben, ahol naponta nagyjából jó, ha két
gép megfordul, valahogy ki kell tölteni a munkaidőt, de azt hiszem, itt lenne
lehetőség fejleszteni egy kicsit a folyamatokon.
Az
indulással kapcsolatban szerencsére ezúttal elmaradtak a nagyobb meglepetések,
mindössze egy tolerálható, 10 perces késés csúszott be, amivel előzetesen is
kiegyeztünk volna. Az kevésbé volt megnyugtató tény, hogy ugyanazt a vén, 26
éves SCAT gépet kaptuk, amellyel korábban Almatiból Simkentbe is repültünk,
úgyhogy még egy imát el kellett mormolni a repülőgépek istenéhez, hogy
lehetőleg nem se akarja magához szólítani ezt a madarat.
A másfélórás út különösebb izgalom nélkül telt el, egyedül a landolásnál behúzott
hirtelen fékezés borzolta kicsit a kedélyeket, ott majdnem sikerült lefejelni
az előttünk lévő üléstámlát.
Este
háromnegyed nyolcra érkeztünk meg Asztanába. Bár még indulás előtt
írtam a szállásadónknak, hogy küldjön értünk taxit a reptérre, kicsit sem
lepődtem, hogy nem jött rá időben válasz. Miután összeszedtem a hátizsákomat,
kimentünk a terminál elé taxit szerezni. Nem nagyon kellett keresni őket, ahogy
kiléptünk az ajtón, szó szerint megrohamoztak minket, mint lelkes rajongók a
filmsztárokat. Az egyik agilisabb taxis 5000 tengéről indította az alkudozást,
mire önkéntelenül a képébe röhögtem. Ő is felkacagott a pofátlan ajánlaton, s
máris 4000-ről folytatódott a beszélgetés. Végül 3000 tengében állapodtunk meg,
amit egész korrekt árnak ítéltünk meg, különösen annak fényében, hogy Asztana
túlsó felének legszélére kellett kivinnie minket.
Emberünk
alaposan meg is szenvedett a navigációval, ugyanis fejből nem ismerte a címet,
a GPS pedig többszöri próbálkozásra sem talált rá. Végül nagy nehezen sikerült
odatalálni.
A
szállás környéke cseppet sem lett bizalomgerjesztőbb, ráadásul a sötét,
kivilágítatlan, hepehupás földút mentén több nagytermetű kutya is lófrált.
Becsöngettünk, majd néhány pillanattal később kicsörtetett a néni, s nyílt a
vastag fémkapu. Hmm, újra itt.
Először
betessékelt minket a korábbi lakrészünkbe, párszavas angoltudásával
elmagyarázta, hogy kicsit későbbre vártak minket (gondolom, mivel anno éjfélre
értünk ide), úgyhogy sajnos még nem végeztek az előkészületekkel. Mint
kiderült, ezúttal egy teljesen új lakrészben leszünk elszállásolva, amit még
csak most takarítanak ki. Nahát, micsoda fejlődés a korábbihoz képest,
gondolhattuk volna!
Ezzel
a lendülettel át is tereltek minket egy hátsó, nemrég épült épületszárnyba, ami
olyan szinten számított újnak, hogy konkrétan még senki sem lakott itt, frissen
volt festve, burkolva, a mosdókagylón és a vécécsészén még az árcédula és a
vonalkód is rajta figyelt. A szobánkban egy sebtében összetákolt IKEA szekrény
és egy ágy kapott helyett, utóbbinak a matracáról nekünk kellett lefejteni a
védőfóliát, csakúgy, mint a konyhai székekről. Szóltunk, hogy nincs takaró,
mire hoztak egy egész szettet, zsírúj csomagolásban.
A
kezdeti bizakodást, amit az új lakrész jelentett, hamar kezdte felülírni, hogy
újabb és újabb alapvető hiánycikkre kellett felhívni a háziak figyelmét. Nem
volt vécépapír, szappan, úgyhogy eleinte a komplett vízhiány sem tűnt fel.
Vizet aztán egy félóra után sikerült megcsinálni, de továbbra is hiányoltuk az
internetet, úgyhogy a néni riadóztatta a fiát, aki ígérte, mire megjárjuk a
„magazint” (a közeli kisboltot), csihol nekünk netet. A néni elkísért minket,
mutatva az utat, így a beszerzőkörút végén egy nagy ballonnyi ásványvízzel,
sörrel és némi gyümölccsel tértünk vissza.
Míg
mi az ágy előkészítésével és a kipakolással foglalatoskodtunk, nagyban készült
a vacsora. Reménykedtünk, hogy ezúttal nem valami nehéz kaja érkezik, ez a
kívánság csak részben teljesült. A zöldfűszeres, kapros zöldségleves nem
szűkölködött a zsírcseppekben (Mátyás király udvarában jó sok aranyérme járt
volna érte), de kifejezetten ízletes volt. Miután külön kértünk tányért és
evőeszközt (eleinte abban is szűkölködtünk), neki is láthattunk a vacsorának.
Ennyi bőven elég is lett volna, ám a néni ezután megjelent egy nagy adag
töltött káposztával és a vekni friss kenyérrel.
Ezzel a lendülettel
rohanhattunk is utána, mivel késünk sem volt, hogy felszeleteljük a kenyeret. A
vacsorát néhány sör legurításával zártuk, szigorúan dobozból, mivel egy szem
poharunk sem volt.
Vacsorát
követően eljött a fürdés ideje. A törülköző hiányán hamar felülemelkedtünk, bár
egy kéztörlőnek való azért jól jött volna, helyette inkább egyesült erővel
próbáltunk Nórinak hajszárítót keríteni, mivel az ő haja napi mosást igényel. A
néninek hárman próbáltuk mindenféle hanghatást és mutogatást bevetve
elmagyarázni, hogy mire lenne szükségünk:
- „Hairdryer…hmmm…machine…zzzzzzzzzzsssss…hair…hair…machine…
wind to hair…zzzzzzzssssss…”
Végül
csak megértette a néni, mosolyogva bólogatott – Hajszárító? Na, az nincs!
De
legalább annyit sikerült elérnünk, hogy holnap megpróbál szerezni nekünk
valahonnan.
Huhh,
ez az este kétszer jobban lefárasztott minket, mint az egész napos utazás.
És
vajon mi érkezik majd holnap reggelire?
9. nap – Asztana (2019.
április 29.)
Mivel
tegnap este elfelejtettünk szólni a néninek, hogy mikorra kérnénk a reggelit,
nagyjából 9 óra körülire időzítette a látogatását. A múltkori, hajnali hatos
főtt csirkecomb emléke még élénken élt bennünk, úgyhogy reméltük, ezúttal nem
készül ilyen nehéz kajákkal. Petiékkel már-már fogadásokat kötöttünk, mi fog
érkezni, majd a csoport általános jókedve kissé alábbhagyott, amikor a lányok
elé tejberizst tett le. Andi és Nóri egy
mély sóhajjal konstatálta az újabb tejalapú étket, s bár a tej egyiküknek sem
jóbarátja, itt úgy látszik, ez jár a hátizsákos utazónak. És legalább nem
csirkecomb. Az vélhetően a házinéninek is átment, hogy a hölgyek körében
végképp nem aratott sikert főtt csirkecomb reggelire, sőt Andinak még esküdözött
is, hogy majd valami gyümölccsel készül legközelebb. Vajon ezek után mi jár a
fiúknak?
Dobpergés…dobpergés…tádám
– hagymában átforgatott, sült csirkecomb, egy hatalmas omlettel és némi
brokkoli-zöldbab díszítéssel. Éljen a diétás reggeli, kazah módra!
Szépen
komótosan elfogyasztottuk a kapott ételt, elkortyolgattuk a teánkat, majd
összekészültünk a mai napi városnézéshez. Már a cipőinket vettük fel éppen,
amikor a néni hirtelen megjelent az ajtóban egy újabb adag főtt kajával, s aggódó
tekintetét Nórira szegezte, aki riadtan tekintgetett körbe, mint egy kisgyerek
a szülői dorgálás előtt. Egyesült erővel elmutogattuk a néninek, hogy már
befejeztük az étkezést, nem vagyunk éhesek, köszönjük szépen, erre az adagra
már nem tartunk igényt.
De, hát ő nem is evett
még, csak tejberizst –
olvastuk ki a néni hadonászásából, mire igyekeztünk megnyugtatni, hogy ne
aggódjon, így sem halunk éhen.
A
hajszárító felkutatásba már távolról sem tett bele annyi energiát, mint reggeli
főzőcskébe, így újfent csak azt tudtuk meg, hogy „no hairdryer, no hairdryer”.
Ha
már erre járt, beszedte a szállásdíjat is, amire elmondása szerint azért van
most, ebben a pillanatban szükség, hogy tudjanak törülközőket venni. Már nagyon
mehetnékünk volt, úgyhogy gyorsan kifizettük neki a kért összeget, majd siettünk
ki a ház elé, ahol a taxi már várt ránk.
Azt
kértük tőle, hogy a városközpont szívében lévő, Baiterek-toronyhoz (Бәйтерек) vigyen minket, amiért végül 960
tengés fuvardíjat számolt fel. Kifizettük a taxist, s izzítottuk is már a fényképezőgépeket.
Elképesztő izgatottsággal töltött el, hogy élőben láthatom ezt az emblematikus
tornyot, melyet a modern, független Kazahsztán legfontosabb szimbólumának
tartanak.
Az első ránézésre egy gigantikus fáklyához hasonlító épület
kialakítása csak úgy hemzseg a tudatos szimbolizmustól. Torony valójában a
mitikus élet fáját jelképezi, mely ágai között, a legenda szerint, a boldogság
varázsmadara, Samruk vetett fészket, ahova évente egy aranytojást rakott. A fa
tövében élő sárkány azonban minden évben boldogan megkajálta a „házhoz érkező”
tojásokat, egy örök körforgást teremtve – új élet és pusztulás, nappal és
éjszaka, nyár és tél folytonos változását.
A torony tetején csücsülő, 22 méter átmérőjű aranygömbjének legfelső
kilátóterasza pontosan 97 méter magasan található, mely utalás az 1997-es évre,
amikor Asztana átvette Almatitól a fővárosi címet.
A
torony alagsorában lehetett megvenni a belépőjegyeket (700 tenge/fő), ahonnan
aztán lifttel jutottunk fel a gömbbe. Sajnos a legfelső, kilátószintről elénk
táruló panoráma nem bizonyult túlságosan fotóbarátnak, mivel a zavaróan
tükröződő ablakok sárgás bevonata mellett még a gömbös formából adódó torzítás is
rontott a képen.
A csalódást keltő kilátás ellenére két érdekességet is
kiemelthetünk innen. Az egyik vitán felül az egykori elnök, Nursultan
Nazarbajev kezének tömör aranyba mártott kézlenyomata volt, melyről azt
híresztelik, ha az ember belehelyezi a kezét, valóra válik egy kívánsága.
Minden ilyen kívánságosdinál bepróbálkozom, hátha egyszer mégis bejön. Azt
azért nagyon megmosolyognám, ha a szívem leghőbb vágyát, pont a féldiktatórikus
kazah exelnök arany kézlenyomata váltaná valóra, de aztán sosem lehet tudni!
Az
aranykéz mellett ki volt állítva egy kicsiny, fából faragott emlékmű is, mely a
világvallások 2003-as asztanai kongresszusának az emlékére készült. A kazah
kezdeményezésre tető alá hozott rangos nemzetközi esemény célja a vallások
közötti dialógus javítása volt, mely mellett a 17 legnagyobb világvallás
vezetője is letette a névjegyét. Mindegyikük eredeti aláírását örökíti meg ez a
kis fából faragott emlékmű, közepén a Földdel. A rendkívül szép szimbolikával
bíró esemény kétségtelenül kiváló PR-kampányként funkcionált a kazah
vezetésnek, akik ezzel a béke és egyetértés országaként igyekeztek pozícionálni
Kazahsztánt.
Miután
megjártuk a Baitereket, a torony nyugati oldalától induló, hosszú Nurzhol bulvár (Нуржол бульвар) mentén
sétáltunk tovább. A modern irodaház-rengeteget itt-ott megtöri egy-egy
formabontó épület, mint a Kazah Nemzeti Archívum hatalmas, szürke tojásra
emlékeztető épületszárnya, míg a parkosított sétány mentén tucatnyi érdekes
szobor kapott helyet.
Vannak egészen furcsa művészeti mondanivalóval megáldott
alkotások is, melyek rejtett üzenetére kollektív ötletelést követően sem
jöttünk rá. Az egyértelmű kedvencnek ugyanakkor a tükörszerű kis darabokból
kirakott üvöltő farkast és lopakodó párducot mintázó emlékművek bizonyultak,
melyekkel ezeknek a Kazahsztánban őshonos vadállatoknak a természetvédelmi
értékére próbálják felhívni a figyelmet.
Miután
átkeltünk a forgalmas Kabanbai Batyr
sugárúton, egy masszív KazMaunaiGas irodaházhoz
érkeztünk, melynek két különálló szárnyát egy, a Sóhajok hídja által inspirált összekötő
átjáró kapcsolta össze.
Keresztülsétálva az árkádos épület alatt a Szerelmesek parkjába (Ғашықтар саябағы)
jutottunk, melynek hátterében már feltűnt a világ legnagyobb sátorépítményének,
a 150 méter magas Khan Shatyr-nak (Хан
Шатыр) a csúcsa.
Közeledve a szívótölcsér formájú, futurisztikus épülethez,
munkásemberek egy kirendelt csapata éppen a jellegzetes városi látkép közepét
dísztő I♥ASTANA felirat fehér óriásbetűit
bontotta le, miközben mögöttük már a frissen kihelyezett NUR-SULTAN kiírás virított.
A rendkívül népszerűtlen névcsere
szomorú szimbolikájaként értékeltük a jelenetet, mely tovább erősítette bennünk
az érzést, hogy csak azért sem fogunk Asztanára Nur-szultánként hivatkozni.
Pedig a helyiek már igencsak hozzászokhattak a folytonos átnevezéshez, hiszen
az elmúlt 30 évben ez a negyedik név, ami alatt fut a város. A szovjet időben
kapott nevét (Celinográd) 1992-ben
cserélték vissza a történelmi gyökerekkel rendelkező, de távolról sem túl
felemelő jelentéssel („fehér sírhely”) bíró Akmolára.
Nem csoda, hogy mihelyst megszületett a döntés a főváros ideköltöztetéséről,
egy új név alatt akarták újrabrandelni a várost. Így esett a választás az
elegáns hangzású, de valójában nem túl fantáziadús Asztanára, mely a kazahul
egyszerűen annyit tesz, „főváros”. Ettől függetlenül az Asztana név igencsak jó
választásnak bizonyult, hiszen a közép-ázsiai régió egyik kirakatvárosává
lépett elő az évtizedek alatt. Ennek fényében teljességgel érthetetlen, mi
szükség volt egy újabb, rohamléptű névcserére, amikor már végre beérett a márkaértéke
az Asztana névnek. Ráadásul a kazah parlament gyakorlatilag egynapos átfutással
hagyta jóvá, hogy a leköszönő exelnök keresztnevére kereszteljék át a fővárost,
nem kis felfordulást okozva a hétköznapi emberektől a cégeken át gyakorlatilag
mindenkinek.
Ellamentáltam
ezen a gondolaton egy kicsit, de mivel szorított az idő, és már csak alig egy
félóra maradt a hokimeccsig, mielőbb ki kellett jutnunk a jégcsarnokhoz. A mai
napi Dél-Korea-Magyarország mérkőzés az idei Divízió-I-es VB nyitómérkőzéseként
startolt el, amit semmi pénzért sem hagytam volna ki. Mivel a többiek jelezték,
hogy két nap alatt bőven elég lesz egy hokimeccset végigülni velem, abban
maradtunk, hogy a mai derbire egyedül megyek el, míg a holnap esti
fehérorosz-magyar összecsapást már közösen izguljuk végig a helyszínen.
Bár
a jégcsarnok csak alig 2 km-re található, a nyílegyenes Turan sugárút mentén, eleinte egy vagyont akartak a fuvarért legombolni
rólam a taxisok, ám végül sikerült az elborult 3000 tengés árat lealkudni a
harmadára, ami négyünkre nézve már határozottan hízelgőnek tűnt. A
világbajnokság helyszínéül a helyi KHL csapatnak, a Barisz Asztanának a 11500
főt befogadó otthona, a Barisz Aréna
(Барыс Арена) szolgált.
Miután
megérkeztünk a csarnokhoz, elrohantam beszerezni a jegyeket, de a pénztár előtt
kígyózó, relatíve rövid sor idegőrlő lassúsággal haladt csak.
A
jegyek birtokában elbúcsúztam a többiektől, majd izgulva beléptem a csarnokba,
ahol rögtön mágneskapus, detektoros biztonsági ellenőrzés fogatott. Reménykedtem,
hogy nem kötnek bele sem a tükörreflexes fényképezőgépembe, sem a 70-300 mm-es
teleobjektívembe, amit általában nem igazán szeretnek beengedni ilyen szintű
rendezvényekre. Andi még megvárta, hogy fennakadok-e a szűrőn, mert akkor ő még
el tudja tenni a gépemet, de úgy slisszoltam át az ellenőrző szemek között,
mint egy kaméleon.
Eltartott
egy ideig, míg a hatalmas, többszintes arénában megtaláltam az A1-es szektort,
ahova a jegyem szólt, úgyhogy az első percekről le is maradtam.
A
mérkőzés első harmadában a magyar válogatott támadott többet a meglepően
halovány koreai csapat ellen, viszont olyan sok hibával játszottak, hogy a sok
helyzet ellenére sem tudták megszerezni a vezetést. Nem így a koreaiak, akik a
15. percben egy ellopott korongot követő ellentámadásból betaláltak, 0-1. Az
határozott bizakodásra adott okot, hogy a magyarok kevesebb, mint egy perc
alatt egyenlítettek Hári János jóvoltából, 1-1.
A harmadok közti szünetben
elindultam egy kis felfedezőtúrára a csarnokban, hogy beszerezzem a VB szokásos
emlékkorongját. Bár a hivatalos VB-relikviák mindig durván túlárazottak, két
korongot is vettem, mivel nem tudtam dönteni a natúr logós és a zászlós verzió
között.
A
második harmad egy óriási hibával indult magyar részről, amit kíméletlenül
kihasználtak a dél-koreaiak, s újból átvették a vezetést, 1-2. A megzavarodott
magyar csapat képtelen volt rendezni a sorait, úgyhogy több buta kiállítást
begyűjtve újabb gólt kaptak emberelőnyből, 1-3.
Sajnos
a záró játékrészre teljes szétesett a játékunk, mely újabb két bekapott gólt
eredményezett, így csalódást keltő játékkal, végül 1-5-ös vereséggel kezdtük az
asztanai világbajnokságot.
Amérkőzés végeztével azonnal jöttem is el. Megírtam Andinak, hogy most indulok,
jelezzen, hogy merre vannak. Éppen az Elnöki park felé tartottak, mely gyalog
vállalhatatlan távolságra volt, úgyhogy kibattyogtam a közeli buszmegállóba.
Mivel hosszú percekig nem érkezett semmi, jobb híján elindultam gyalog, amikor aztán
befutott az első járat. Hanyatt homlok rohantam vissza, s a sofőr volt annyira
jófej, hogy megvárjon. Mint kiderült, pont arrafelé megy, ahova nekem is
kellett, úgyhogy megnyugvással kifizettem a 180 tengés jegyárat, majd az
telefonom offline térképén követtem, merre haladunk. Menetközben szóba
elegyedtem egy sráccal, aki segített abban is, hogy melyik megállónál szálljak
le, ha a gigantikus Elnöki parkon belül a Piramishoz szeretnék eljutni, ahova a
többiekkel a találkozót beszéltük meg.
Ahogy
a busz átvágott Asztana adminisztratív központján, látszott igazán, mennyire
hatalmas, szabad terek tagolják a várost, legyen az egy park, egy palota előtti
tér vagy egy tágas, folyóparti korzó. Látszik a tudatos várostervezési
koncepció azzal, hogy semmit sem akarnak a kezdetektől összezsúfolni.
Leszállva
a buszról, nagyjából öt perc alatt odaértem az Elnöki park (Президенттік саябақ) szélén magasodó Béke és Egyetértés Palotájához (Бейбітшілік
пен келісім сарайы), mely egy 62 méter magas, acélszerkezetű piramisban kapott
helyet. Itt tartották 2003-ban a már említett, nagysikerű világvallások első
kongresszusát, melyet azóta háromévente megismételnek.
A
Piramis tövéből körbetekintve gyakorlatilag egy árva lelket sem lehetett látni a
környéken, egyedül egy gépfegyveres őr ácsorgott magányosan a kijelölt helyén.
Szerintem veszettül unatkozhatott, mivel szépen komótosan odasétált hozzám, és
alig palástolt érdeklődéssel beszélgetést kezdeményezett. Végre, valami inger
éri szegényt. Megbeszéltük, hogy „tourist” vagyok, és a „friend”-eket várom,
Asztana mennyire „beautiful” és nyugodtan fotózhatom a Piramist is, nem tilos,
csak a fűre ne lépjek.
Andiék
nagyon néztek, mikor odaérve hozzánk egy fegyveres őr társaságában találtak, de
a csapat örömmel konstatálta, hogy mégsem akarnak lecsukni engem.
Megkerültük
a Piramist, melynek főbejárat felőli oldalát több tucatnyi diplomata autó
foglalta el, rajtuk a különböző nemzetek zászlócskáival.
Míg
én a jégkorongmeccsen ülve szörnyülködtem a magyar csapat gyengélkedésén, a
többiek szinte megállás nélkül rótták az asztanai utcákat. Bő 24 kilométerrel a
lábukban aligha meglepő, hogy gondolataik már leginkább az ebéd körül
összpontosultak, miközben én meg alig vártam, hogy végre lássak is valamit
Asztanából.
Elhaladtunk
a Piramissal szemközt elterülő Függetlenség
tere mellett, ahol a Függetlenség
Palotájának trapézrácsos épülete és a Kazah
Nemzeti Művészeti Egyetem üvegkráterre hasonlító építménye is található.
Sajnos a felhős ég miatt kevésbé érvényesültek a késő délutáni szép mély
színek, melyet különösen a szomszédos Hazret
Szultán mecset esetében sajnáltam volna. A csodálatos, négyminaretes,
óriáskupolás mecset a legnagyobb az egész országban, ráadásul a díszes,
fehérmárvány borítása valósággal világított a délutáni napsütésben. Már vettem
is elő a fényképezőmet, ám egy otromba felhő berondított a tökéletes
fényvilágba. Peti a fáradtság oltárán elég hamar elengedte a témát, de én
mindenképpen megvártam volna az újból előbukkanó napot a lehető legtökéletesebb
fotó érdekében. Végül addig vitatkoztunk ezen, addig újra kisütött a nap és
magától megoldódott minden.
Mivel
a Baiterek környékére szerettünk volna visszajutni, javasoltam Petiéknek a #40
jelzésű buszt, amivel idefelé én is jöttem, de paradox módon valamiért mégis
gyalogszerrel akartak nekivágni az útnak. A folyópartra kiérve az eddigi
kellemes szellő süvítő széllé erősödött, amiben legkevésbé sem bizonyult
kellemesnek csatangolni. Bár majd’ lefújta a hajukat a helyéről, csak akkor
fordultunk vissza, amikor a híd közepéig érve a szemünket is alig tudtuk nyitva
tartani. Bár így visszagyalogolhattunk jó egy kilométert a megállóig, kifejezetten
jó döntésnek bizonyult a buszt választani.
A
Baitereknél leszálltunk, majd míg Petiék a Lonley Planet által ajánlott
éttermet keresték, mi Andival kihasználtuk az alkalmat, s még elsütöttünk
néhány képet a híres toronnyal, mely hátterében egészen festői, sötét felhők
gyülekeztek.
A csapat másik fele szomorúan kullogott vissza az eredménytelen
felderítőtúrájáról, így az éttermi preferenciasorrend második helyezettjét, a Restoran Divan nevű török éttermet
kerestük fel. Bár első látásra egy fokkal elegánsabb hely volt, mint amire
előzetesen számítottunk, a kiváló étel hatására hamar felülemelkedtünk ezen. Mi
Nórival egy hatalmas, pörkölttel töltött, hacsapurira hasonlító, csónakformájú
étket választottunk, Andi grillzöldségeket kért, míg Peti valamilyen pizzaszerű
kaját választott. Kaptunk közösen ajándékba egy másfél kilós cipó méretére
felfújt, s ropogósra sütött, papírvékony kenyeret, s mint kiderült, a török
teából is annyiszor kérhettünk ingyen újratöltést, ahányszor csak akartunk.
Az
étterem tehát kiváló választásnak bizonyult, ám miután degeszre ettük magunkat,
jól esett volna egy kicsit lejárni a bőséges vacsorát, úgyhogy elindultunk a
hosszúkás tér mentén az Elnöki palota irányába. A palota előtti hatalmas teret
kormányzati épületet egész sora szegélyezi, melyek laza félkörívbe tömörülve
különítik el a főváros adminisztratív kerületét a többitől.
Két egymással
farkasszemet néző, aranyozott üvegborítású torony között elhaladva
beazonosíthatjuk a Parlament kissé
formabontó, kéttornyos épületét, ahol a kazah felsőház (szenátus) és az alsóház
(Madzslísz) ülésezik. Mögöttük kapott helyett a Legfelsőbb Bíróság, valamint a Kormányzat
Háza, ahol az aktuális miniszterelnök irodája is található.
A
kormányzati városrészt ugyanakkor egyértelműen az aranyozott, kékkupolás Elnöki palota (Ақ орда) dominálja. A
2004-ben átadott díszes épület számít a kazah elnök hivatalos rezidenciájának,
s ennek megfelelően szigorúan őrzik minden irányból.
Petire rá is mordult az
egyik biztonsági őr, amikor egy jó fotó reményében a közeledésével a végletekig
feszegette a határokat. Miután vigyorogva visszakullogott hozzánk, biztonságos
távolságból készítettünk egy közös képet is, majd elindultunk visszafelé a
Baiterek irányába.
A
nap szépen-lassan lebukott a horizont felett, s a torony szomszédságában
kialakított Éneklő Szökőkút
vízisípjai némán kandikáltak ki a nyugodt víztükörből.
Mire elgyalogoltunk a Khan Shatyr (Хан Шатыр) előtt virító
NUR-SULTAN feliratig, már teljesen ránk sötétedett. Bár kétségtelenül
szívesebben pózoltam volna az Asztanás betűkkel, de végül némi gondolkodás után
beálltam az új név elé is.
Ezután
körülnéztünk a Khan Shatyr trendi bevásárlóközpontjában is. Nóriék valamilyen
speciális bőrkímélő krémet kerestek volna, mivel a tűző nap alaposan megkapta
őket, míg mi Andival egy adagnyi Asztanás (nem Nur-szultános) hűtőmágnest
szereztünk be az otthoniaknak.
A nap utolsó mozzanataként még megörökítettük a Szerelmesek parkja mellett
található Asztanai Operaház (Астана
Опера) szép, éjszakai fényekben úszó épületét, majd a szintén nagyszerűen kivilágított
Baiterek-torony tövénél zártuk a napot – pontosan ott, ahol kezdtük.
Abban
elég nagy egyetértés volt köztünk, hogy taxival kellene hazajutni, viszont míg
Petiék inkább az egyik forgalmas főút mentén próbáltak volna fuvart szerezni,
én gondoltam, kipróbálom az Uber kazah alternatíváját, a Yandex Taxi szolgáltatást. Az okostelefonra letölthető app
rendkívül felhasználóbarát, egyedül a címet kell beütni, s máris kikalkulálja,
hogy a legközelebbi mennyi idő alatt ér oda hozzánk, és mennyi lenne a
fuvardíj. Lehet választani „prémium” és „economy” szolgáltatás közül, s rendeléskor
megadja az autó színét, típusát és rendszámát, miközben térképen tudjuk
követni, merre jár éppen. A fizetés is pokolian egyszerű. Igaz, előzetesen be
kell regisztrálni a bankkártyádat, viszont onnantól kezdve nem kell készpénzzel,
apróval bajlódni, csak megrendeled a taxit, majd a fuvar végeztével a telefonon
visszaigazolod, hogy megérkeztél és fizetnél. Az appon keresztül lehet
borravalót is adni, különböző címletekben, de nem kötelező, és nem is várják
el.
Ami
pedig a legjobb az egészben, a normál taxisokhoz képest jó 35-40%-kal olcsóbbra
jön ki így a fuvardíj.
A
kocsihívást követően percek alatt befutott a keresett jármű, s mire kettőt pisloghattunk
volna, már süvítettünk is vissza a szállásra. Még a kocsiban fogadásokat
kötöttünk, hogy vajon sikerült-e a háziaknak szerezni valahonnan hajszárítót,
vagy lesz-e végre normál erősségű WiFi a lakrészben.
Végül
meglepetésünkre mindkét tényező tekintetében történet némi előrelépés. Nóri
kapott hajszárítót, majd miután a néni kissé hibbant fiának sebtében eszkábált,
WiFi-t szóró megoldása gyengébbnek bizonyult a reggeli harmatnál, vettek egy
zsírúj modemet, 15 centi magasan átfúrták a házfalat, ahol aztán átvezették az
internetkábelt a modembe. Az felturbózott jelerősségtől még így sem akadt ki a
mérőeszköz és perceket kellett várni, hogy betöltsön egy oldal, de legalább
lehetett használni.
Törülközők
ellenben nem érkeztek, de ezt a vonalat már elengedtük.
Lefekvés
előtt még megnéztük a másnapi időjárást több internetes portálon is, de elég
valószínűtlennek tűnt, hogy a mai 26°C fokos tűző napsütést egy fél nappal
később -3°C és süvítő hóvihar kövesse. Igen, ez elég valószínűtlen…az
időjárás-előrejelzés mindig megbízhatatlan…
10. nap – Asztanai hóvihar
(2019. április 30.)
Amikor
fél 9 körül felébredtünk, első dolgunk volt kikukkantani az ablakon. Hmm… lényegesen
hűvösebb volt, mint tegnap, de sütött a nap, s csak néhány kósza felhő kóricált
az égbolton. Na, ennyit a hóviharról!
Mialatt
azonban megreggeliztünk, összekészülődtünk, teljesen beborult az ég, még jobban
lehűlt az idő, s mire kiléptünk a házból, olyan húsbavágó hideg és erős, csípős
szél fogadott minket, hogy egy emberként fordultunk vissza a házba, magunkra
halmozni még 2-3 extra ruharéteget. Korábban mindig ugrattam Andit, aki a
réteges öltözködés fontosságáról szokott kampányolni. Ehhez képest ezúttal én is
egy trikót, pólót, vékony pulcsit, polár pulcsit és egy síkabátot halmoztam magamra
egyszerre, s még egy hokimez lapult a táskámban, amit mindezek tetejére
felhúzhattam.
Első
utunk a sarki „magazinba” vezetett, ahol feltankoltunk ásványvízből, majd a
bolt elé hívtuk a Yandex taxit. Kezdésnek az Isim folyótól északra elterülő
városrészt szerettük volna felfedezni, úgyhogy a Központi teret adtuk meg úticélnak. Sajnos hiába mutattuk meg
térképen is neki a helyet, keringtünk egy sort, mire megértette, hova
igyekszünk. Maga a tér kiábrándítóan jellegtelen volt, melyet a szúrós, hideg
szél sem dobott fel túlságosan. Egy gyors fotót lőttünk az Astana Akimat (Астана әкімдігі), azaz a Városháza komor épületéről,
s már dugtunk vissza a kezeinket a kabátzsebbe.
Megkerültük a masszív
épülettömböt, aminek a túloldalán a Kazahsztán
Első Elnökének Múzeuma (Қазақстан Республикасы Тұңғыш Президентінің Музейі)
kapott helyet, melyet Nazarbajev egykori asztanai rezidenciájából alakítottak
ki.
A múzeum előtti kis placcon az exelnök életének jeles eseményeit megörökítő
fotókiállítást lehetett megszemlélni. Egy kőhajításnyira innen megcsodáltuk még
az Új tér (Новая Площадь) közepét
díszítő, Élet fáját szimbolizáló
szökőkutat, majd egy pillantást még vetettünk a tér hátterében elnyúló,
hosszúkás, hullámot formázó épületre (Minisztériumok
Háza), mely a Pénzügyminisztériumnak ad otthont.
Ezzel nagyjából felfedezettnek
tekintettük ezt a városrészt, úgyhogy a vérfagyasztó hideg elől bemenekültünk
az első kávézóba, ami szembejött. Itt
mindannyian kiolvadtunk, elkortyolgattunk egy kellemes eszpresszót, majd erőt
vettünk magunkon, s újra kiálltunk a hidegbe, várni a következő Yandex taxit. A
következő úticél a 2017-es asztanai EXPO volt.
Eltartott
egy ideig, amíg befutott a kocsi, mivel kissé körülményesen tudott csak lekanyarodni
a forgalmas főútról, de végül csak megtaláltuk egymást. A szebb időket is
megélt, öreg járgányt egy rendkívül beszédesnek bizonyuló tarazi sofőr vezette.
Mint a legtöbb helyi, ő sem beszélt nagyon angolul, de ez nem szegte kedvét,
hogy társalogni próbáljon. Megbeszéltünk, hogy „Венгрия” (vengrijá =
Magyarország), „tourist” és végigsoroltam merre jártunk – ez a tuti recept a
helyiekkel való csevegéshez. A bácsinak láthatóan nagyon tetszett, hogy
szülővárosában, Tarazban is megfordultunk, úgyhogy innentől már meg sem próbált
csöndben maradni. Panaszkodott egy sort a kazah politikára és a korrupt
exelnökre:
- „Kazakhstan
politics…BAD! President…not good! President…lot of money ,
president…millionaire! Венгрия prime minister also lot of money?” – bukott
ki belőle.
Megnyugtattuk,
hogy sajnos nálunk sem sokkal különb a helyzet, amire lemondóan legyintett.
- „Bad
politics, everywhere. Bad politics.” – hallatszott az örök igazság.
A
bácsi láthatóan nem komálta túlságosan a kazah vezetést, úgyhogy gondoltam
kiugrasztom a nyulat a bokorból.
- „You
live in Astana?...ööö…sorry…Nur-sultan?” – tettem fel kissé provokatívan a
kérdést.
- „ASTANA…We
call Astana. Not call Nur-sultan.” – hangzott az egyértelmű vélemény a
névcseréről.
Majd
a bácsi kissé zaklatottan folytatta:
- „Ahhh…NUR-SULTAN…
Airport call Nursultan… City call Nursultan… hehe… toliet call Nursultan!!!”
Erre
a beszólásra már sírva röhögtünk fel mindannyian. Nem gondoltam volna, de
kétségtelenül ez volt a legszórakoztatóbb taxis élményünk az egész út során.
Mialatt
jól elpoénkodtunk a magyar és kazah politikáról, meg is érkeztünk a 2017-es
asztanai EXPO területére. Egyikünknek sem nagyon akaródzott nagyon kiszállni a
meleg autóból a süvítő zimankóba, de aztán megembereltük magunkat. Kifizettük a
jópofa taxis bácsinkat, majd elindultunk megkeresni az EXPO komplexumának
központi épületét, mely egy gigantikus üveggömböt formált.
A
belépőjegy kazah mércével igencsak borsos, fejenként 1500 tengét kellett
perkálnunk, viszont vitán felül megéri az árát. Magának az expónak a fő témája
a „Jövő energiái” voltak, melyekkel egyidejűleg érhető el a fenntartható
energiaellátás és széndioxid-kibocsátás csökkentése.
A központi épület üveggömbjében (Nur Alem
Pavilon) mindegyik emelet az egy-egy megújuló energiaforrás témája köré van
felépítve a kiállítás, ahol a legkülönbözőbb interaktív, audió-vizuális
módszerekkel igyekszenek bemutatni az egyes technológiákat és azok előnyeit.
A
sokszor egészen ötletes és igényes módon próbálták szemléltetni az adott témához
kapcsolódó ismereteket. Nekem kifejezetten a szélenergia-szekciónak a mini
tornádószimulátora tetszett, ahol a látogatók egy gomb nyomásával kelthették
életre egy kis csőben a saját forgószelüket.
Sajnos a számtalan interaktív
kiállítási tárgy egy jó része elromlott, vagy nem működött, amit csalódásként
éltünk meg. A bejáratnál a látogatókat fogadó személyi robottal sem értettünk
szót, de lehetséges csak azért, mert még nem tette le az angol nyelvvizsgát.
Az
utolsó szekcióban az űrkutatás rejtelmeibe vezettek be minket, s megtudhattuk,
milyen az élet a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetén. Peti örömmel
konstatálta, hogy speciális űrkávé is rendelkezésre áll az asztronautáknak,
úgyhogy ha esetleg pályát váltana, fent az űrben sem kellene a napi koffeinadag
nélkül tengődnie.
Végignéztünk egy látványos, zenére komponált, mozgó golyókkal
és térbeli alakzatokkal körített bemutatót, majd az egyes égitestekkel
kapcsolatos érdekességet jártuk végig.
A velünk együtt haladó csoportot nézve,
Peti meg is jegyezte az egyik túlbuzgó vendégre mutatva, hogy mennyire
értelmetlennek tartja, ha valaki egy múzeumban végigfotózza az összes kiírást,
abban a reményben, hogy majd később végigolvassa.
- „Tök
felesleges. Úgysem olvassák el otthon.” – jegyezte meg a fejét ingatva.
Két
perc sem telt bele, amikor megint beértük a fotózós emberünket, akit hirtelen
megszólított az egyik társa:
- „Hé,
Sanyi! Ezt láttad már? Gyere ide!”
Petivel
egymásra néztünk és kibukott belőlünk a nevetés.
- „Ó,
honfitársaink! Azért az cikibb lett volna, ha ezt a megjegyzést Sanyi mellett
állva eresztem meg.” – vigyorgott.
Mialatt
mi a kiállítás szintjeit jártuk végig, kint az időjárás még rátett egy lapáttal
a hirtelen jött zimankóra – elkezdett szakadni a hó. De nem ám egy kis
gyengécske, kora tavaszi hószállingózásra gondoljunk, hanem süvítő hóviharra,
ahol gyakorlatilag vízszintesen szállnak a pelyhek. Ha ez a lelombozó látvány
még nem lett volna elég, az időközben -2°C alá csökkenő hőmérséklet még kevésbé
bátorított minket arra, hogy kimenjünk a hidegbe. Még egy kis kávés-teás
intermezzót is beiktattunk, hogy jobban teljen az idő, de lényegesen nem
változott a helyzet. A hóesés legalább elállt, viszont az 1-2 fokos, szeles
idővel még mindig nem békültünk ki.
Egy
mágikus hívószónak azonban minden körülmények között engednünk kellett –
ebédidő! A Lonely Planet által ajánlott Pivovaroff
éttermet (Ресторан Пивоварофф) választottuk, melyet az autentikus német
sörházak stílusában rendeztek be. Mivel a hely a város másik végében
helyezkedett el, ide is taxival vitettük magunkat, a Yandex-nek köszönhetően
ismételten fillérekért.
Ez
az étterem is tökéletes választásnak bizonyult, a báránysaslik, amit Petivel
rendeltünk, döbbenetesen ízletes és porhanyós volt, mely mellé kiválóan
passzolt egy korsó hideg sör. Andi zöldségsaslikot és krumplisalátát rendelt,
míg Nóri egy gombócokkal körberakott sültkolbászt kért.
Miután
jóízűen megebédeltünk, már rutinosan rendeltük a következő taxit, ezúttal a
jégcsarnokhoz. A ma esti mérkőzés Magyarország Fehéroroszország ellen!
Bár
a magyar csapat mostani ellenfele klasszisokkal erősebbnek mondható, a magyar
jégkorongtörténelem egyik legnagyobb sikerét pont ellenük sikerült elérni,
amikor a 2016-os szentpétervári A-csoportos világbajnokságon 5-2-re legyőztük
őket. Andival a helyszínen izgultuk végig a történelmi sikert, mellyel 70 év
után először sikerült győzelmet begyűjteni a világ legjobbjai között.
Szerencsére
a tegnapi gyalázatos vereséget követően összekapta magát a magyar csapat, és az
első percekben magabiztosan irányította a mérkőzést, míg a fehéroroszok csak
kapkodták a fejüket, mint a veres paripa. Minden megváltozott azonban, amikor
az 5. percben egy óriási kapushibát követően vezetést szereztek a fehéroroszok,
0-1. Ez teljesen megtörte a mieink lendületét, s a jóval tapasztaltabb ellenfél
módszeresen átvette a mérkőzés irányítását.
A hátrány megduplázódott a második
harmad közepén, amikor az egyik távolról leadott kapáslövés is beakadt, 0-2. A
magyar válogatott játéka teljesen szétesett, a passzok nem működtek, a
támadások mögötti koncepció is hiányzott. Sajnos az elszomorító helyzeten a
második szünet sem segített. A harmadik harmadban egy kettős emberhátrányból
bekapott bombagól végleg megpecsételte a sorsunkat (0-3), melyen már Galló
Vilmos szépítő gólja sem segített, 1-3.
Nem
győztem elnézést kérni a többiektől a pocsék mérkőzés miatt, de ők is érezték,
hogy az én csalódottságom még így is a legnagyobb.
Igyekeztünk
minél előbb kijutni a csarnokból, mielőtt a nagyobb tömeg megindul, s
lehetetlenné válik taxit fogni. Gyorsan leadtam a Yandex taxi rendelést, de már
ekkor is látszott, hogy a jégcsarnok környékéről, mérkőzések idején a szokásos
ár másfélszeresét is elkérhetik a sofőrök. Jó 20 percet szobroztunk kint a
hidegben, a főút mentén, mire a taxisnak sikerült valahogy odakeveredni. Végre
befutott a kocsink, azonban ahogy beülünk, újabb gonddal kellett szembesülni. A
telefonom teljesen lemerült. Ezzel az volt a probléma, hogy a Yandex taxi
esetében csak online lehet fizetni, készpénzzel nem. Azaz mindenképpen
szükségem volt a saját telefonomra, hogy igazoljam a sikeres fuvart és a
fizetést. A Samsung telefonomnak viszont teljesen másféle töltődugója volt,
mint a többiekének, vagy a taxisnak, úgyhogy még a szivargyújtóba sem tudtuk
feldugni töltésre. Andi javasolta, hogy hagyjam kikapcsolva, míg haza nem
érünk, s csak akkor próbáljam bekapcsolni, hátha csak a szokatlan hideg miatt
merült le ilyen hirtelen. Igaza is lett, pont annyi időre sikerült életet
lehelnem a telóba, míg a fizetést elvégeztem, úgyhogy a sofőrrel együtt
megnyugodhattunk.
Az
este hátralevő része már relatíve eseménytelenül telt. Kiültünk a konyhába egy
kollektív pekándió-törő szeánszra, majd a fáradtságosan megtört magokat egy
csésze tea kíséretében elnyammogtuk. Ezután már csak egy kis pakolásra maradt
energiánk, majd zuhantunk be az ágyba.
11. nap – Utolsó nap
Asztanában (2019. május 1.)
Az
utolsó asztanai nap – akárcsak az első – igencsak rendhagyóan indult. Petiék
már reggel 6-kor arra riadtak fel, hogy a bejárati ajtónál dörömböl a házinéni.
A lelkem persze csak annyit akart megtudni, hogy reggel vagy este távozunk
majd, de ezért hajnalok hajnalán fel kellett verni a vendégsereget.
Olyan
8 óra körül megint visszatért, akkor én botorkáltam ki félálomban hozzá,
valamit beszélt is hozzám, de nem igazán fogtam az adást, úgyhogy azzal a
lendülettel zuhantam is vissza az ágyba.
Végül
9 körül keltünk fel. Bepakoltuk a maradék cuccunkat indulásra készre, majd
kiülve a konyhába kitárgyaltuk a hajnali „ébresztőt”, míg meg nem érkezett a
reggeli.
Nos,
az utolsó alkalom szépen keretbe foglalta az itteni étkezések egész sorát. Ha
végignéztünk az étkezőasztalon, az alábbi étkekből kombinálhattuk össze a saját
reggelinket. Egy tányérnyi lókolbász és húsgombóc, három darab megszáradt,
dióval töltött péksüti, két szeletnyi, tegnapról maradt kenyérszelet, egy
tálnyi hajdina, néhány szem kőkemény aszalt sárgabarack, főtt tojás, abonett,
joghurt, valamilyen Nutella-utánzat, répalé és pár megolvadt sajtszelet. Andi
rácuppant a hajdinára, melyet egy kis banánnal és gyümölcslekvárral turbózott
fel. Már a negyede elfogyott, mire sikerült beazonosítani, hogy a hajdinát
amúgy hagymával készítették el. Hmm, hagymás, banánon, lekváros hajdina…nyami!
Azon
már fenn sem akartunk, hogy tányér híján mindössze szalvétákra tudtuk kipakolni
a kajákat, vagy, hogy kenyér nélkül gyakorlatilag nem volt mit megkenni a
mogyorókrémmel vagy a lekvárral, ettünk, amit tudtunk…
Reggelit
követően összeszedtük a maradék cókmókunkat, majd búcsúzóul készítettünk egy
közös képet a háziakkal. Hát, az itt töltött idő minden szempontból
szürreálisra sikeredett. Ahogy becsukódott mögöttünk a vaskos, nehéz vaskapu,
egymásra néztünk a többiekkel és kitört belőlünk a nevetés. Micsoda fura élmény
volt ez!
Lebattyogtunk
a sarki „magazinba” vízért, majd hívtunk egy taxit. Ahogy ott vártunk a
kietlen, hepehupás földút mentén, egy álmos tekintetű, pizsamás nő csattogott
keresztül az utcán a rózsaszín köntösében és muszos papucsában. Bement a
boltba, majd pár perc múlva egy kiló kenyérrel a hónalja alatt csoszogott
vissza. Egy kis életkép az asztanai külkerületből.
Taxi
gyanánt egy szürke terepjáró érkezett, Nóri még meg is jegyezte, hogy pont az
ilyen pocsék utakra való az ilyen, nem a városba.
Az
utolsó napra már alig maradt felfedezendő látnivaló Asztanában, így a fő
programpontként a Kazah Köztársaság Nemzeti Múzeumát terveztük felkeresni. A
május elsejei állami ünnepségek miatt azonban a Függetlenség terének (Тәуелсіздік алаңы) környékét már lezárta a
rendőrség, úgyhogy a szomszédos Hazret Sultan mecset mellett tudott csak egy
pillanatra megállni a taxis, de ott is pillanatokon belül rárepültek a
rendőrök. Szegény, még egy ideig magyarázkodott, míg mi elindultunk felfedezni
a téren kialakított ünnepi rendezvényt.
Több
neves épület is szegélyezte ezt a hatalmas teret, köztük a Kazah Nemzeti Művészeti Egyetem (Қазақ ұлттық өнер университеті)
tömzsi üvegkráterre hasonlító épülete, valamint a Függetlenség Palotájának (Тәуелсіздік Сарайы) trapézrácsos palotája,
mely olyan hatást kelt, mint azok a reptéren vásárolt alkoholok, amiket egy
speckó védőhálóba húznak, hogy ne törjenek össze.
A tér középpontjában Kazakh Eli-emlékmű
magasodik, melynek 91 méteres oszlopán Kazahsztán szent madarának, Samruknak az
aranyozott szobra csücsül.
A kazah nép szuverenitását jelképező emlékmű tövében
már több tucatnyi sátor, stand, és árus várta az zenés vurstli keretében az
érdeklődőket. Az már viszont kicsit illúzióromboló volt, hogy erre a nyilvános
rendezvényre csak szigorú, mágneskapus biztonsági ellenőrzéseket követően
lehetett bejutni, s jobban átvilágítottak minket, mint egy reptéren. Ez a fajta
szigor már csak azért is röhejesnek tűnt, mivel a tér túlsó felét a kutya nem
őrizte, onnan az jöhetett be ellenőrizetlenül, aki csak akart.
Belehallgattunk
a színpadon fellépő, nemzeties hangulatú, kazah popzenei fellépők és táncosok
performanszába, majd körbejártuk a környező sátrakat, standokat.
Ezt
követően, a tér túlsó végénél átsétáltunk a Kazah
Köztársaság Nemzeti Múzeumához (Қазақстан Республикасының Ұлттық музейі). A
2014-ben átadott múzeum a legnagyobb egész Közép-Ázsiában, mely egyszerre
hivatott hirdetni a kazah történelem dicső emlékeit és az ország modernkori
aspirációit. A múzeum rendkívül gazdag néprajzi és művészeti kollekcióval bír,
ám legfőbb kincsének vitán felül az eredeti Aranyembert tartják, melynek egy
külön részleget szenteltek.
A belépőjegy ára 700 tenge, viszont az Arany Csarnokért még további 1000 tengét
kell perkálni. A belépést követően egy modernista fogadócsarnokba jutottunk,
aminek a mennyezetéről egy aranyozott nap és repülő sólyom csüng alá, megidézve
a kazah nemzeti lobogó címerét.
Alattuk a volt elnök, Nursultan Nazarbajev
aranyozott ülőszobra foglal helyet, mely erősen hajaz a washingtoni Abraham
Lincoln emlékműre. Természetesen nem ez az egyetlen alkotás, amely a szeretett
vezetőt ábrázolja, hiszen mozgólépcsővel érkezve az első emeletre egy
gigantikus faliszőttest is megcsodálhatunk, melyen az Elnök Bácsi a dolgos
kazah nép körében integet.
Járva
a múzeum folyosóit az volt az érzésünk, hogy sokszor csak azért volt kihelyezve
egy-egy Nursultan elnöki portré, vagy valamilyen random bélyeggyűjtemény, hogy
így töltsék ki az üres teret, míg nem gyűjtenek több kiállítási tárgyat. Ennek
fényében kifejezetten örültünk, ha valamilyen alkotás megtöri az unalmas
körképet, legyen akár egy modernista szobor, melynek minden bizonnyal az
„Orgazmus a lovon” címet adta az alkotója.
A
néprajzi részlegnél újfent tanulmányozhattuk a jurtaépítés fortélyait és kívülről-belülről
szemügyre lehetett venni egy fullextrás luxusjurtát.
Ezután az alaksorban
kialakított Asztana Csarnokba mentünk le, ahol a főváros átfogó, grandiózus várostervezési
és fejlesztési elképzeléseit mutatták be szemléletesen, egy hatalmas, földből
kiemelkedő, 3D modell segítségével. Ahogy Asztana legjellegzetesebb épületeinek
és még fel nem épült városrészeinek makettjei szépen-lassan kiemelkedtek a
semmiből, egyből a Trónok harcának a menő intrója jutott az eszünkbe.
A
múzeum másik fő érdekessége a vaskorból származó, arany- és ezüstdíszítésű egyenruhában
eltemetett Aranyember volt, melynek
az elkülönített Arany Csarnokot szentelték.
A hosszú, hegyes, aranyberakásos
csákót és aranylemezkék százaival díszített halotti köntöst viselő harcosról
valójában nem sokat tudnak, még a nemét sem, de mégis a független Kazahsztán
egyik legfontosabb szimbólumává vált. A neki szentelt csarnok végében meg lehet
tekinteni a teljes ruha élethű másolatát egyben, míg az eredeti aranyruha
díszei gondosan elzárva, üvegvitrinek mögül figyelnek.
Miután
letudtuk a mai napra a kulturálódást, Petiék vezetésével kerestünk egy kávézót,
ahol egy presszó mellé bekaphattak egy szendvicset. Az uzsonnaszünetet követően
még visszaballagtunk a napsütésben vakítóan ragyogó, fehér márványlapokkal
borított Hazret Sultan mecsethez (Әзірет
Сұлтан мешіті). Az ország legnagyobb mecsetjét 2012-ban adták át, melynek
méretei világviszonylatban is tekintélyt parancsolóak. Több mint 5000 fő
befogadására alkalmas, hatalmas központi kupolája 51 méter magas, míg négy
minaretje egyenként 77 méterrel tornyosul a város fölé.
Petivel
mindenképpen be akartunk menni körbenézni, míg a lányok jelezték, inkább
megvárnak minket kint egy padon. Az első adandó nyitott ajtónál bejutottunk, de
csak pislogtunk, hogy milyen helyre is kerültünk. Egy mecsettől igen szokatlan
környezet fogadott minket, szuvenírbolttal, étteremmel, vécével. Megtudakoltuk,
hogy hol lehet bejutni az érdemi részhez, mire átirányítottak minket az egyik
túloldali bejárathoz, amihez megkerülhettük az egész épületet. Le kellett adni
egy hatalmas tárolóhelyiségnél a cipőinket, s csak aztán léphettünk be a puha
szőnyeggel borított imacsarnokba. Akkor viszont elállt a lélegzetünk.
Az egész
belső tér kialakítása csodálatos, a grandiózus, márványoszlopokkal
megtámogatott fő csarnok, a díszes kupolafreskóival pedig egyszerűen meseszép.
Peti tekintetéből is azt olvastam le, hogy erre az élményre azért ő sem
számított. Diszkréten körbefotóztuk az imacsarnokot, majd visszatértünk a
lányokhoz.
A
délután hátralevő részére már lényegében csak a kései ebéd és a reptérre
kijutás volt betervezve, úgyhogy – tengernyi időnk lévén – megszavaztuk, hogy
taxizás helyett inkább sétáljuk le a kinézett étteremig lévő közel 8 (!)
kilómétert.
Beiktattuk utoljára még a városközpont szebb részeit, a Baitereket,
sőt a kérésemre megálltunk egy fotó erejéig a sztálinista stílusú felhőkarcoló,
az Asztana Győzelme (Тримф Астаны)
grandiózus épülete előtt, melyet a híres moszkvai Hét Nővér épületegyüttes
ihletett.
Mire
elértünk nagy nehezen az Isim folyó fölött átívelő hídhoz, már többszörösen a
pokolba kívántam az erőltetett tempójú sétát, de legalább már a térkép szerint
közel jártunk. Átkeltünk a hídon, majd a túlparti korzón haladtunk tovább egy
futurisztikus gyaloghídig, melynek végében állt a Peti által kinézett Astana Nury étterem.
Azt
már előzetesen jelezte, hogy ez egy árkategóriával feljebb pozícionált hely
lesz, viszont így a kazah út záróakkordjaként, kiváló, folyóparti panorámával
ezt nem is bántuk. Megérdemeljük, mondtuk.
A
tegnapi nagysikerű báránysaslikon felbuzdulva újfent erre a fogásra esett
választásom, csakúgy, mint Petinek és Nórinak, míg Andi valamilyen vegetáriánus
kaját kért. A gondok ott kezdődtek, amikor Andi elé egy húsos verziót tettek
le, miután az angol nyelvű étlapról rossz ételt írt fel a pincér. Szegény Andi
elkezdte kiválogatni a húsdarabokat, majd barter keretében elcserélte velem
néhány zöldségre, de amikor hajszálat talált a kajájában, végleg elment az
étvágya. A báránysaslikos különítmény sem járt sokkal jobban, mivel a hús
ehetetlenül rágós volt, úgyhogy konkrétan a kétharmadát ott kellett hagynunk. A
pincérek sem szolgáltak rá a borravalóra, miután minden második ételt rosszul
írták fel, vagy mondták vissza, nem egyszerre hozták ki a kajákat, utána meg
minket próbáltak meggyőzni arról, hogy rosszat rendeltünk.
Összességében
elmondható, hogy egy csalódást keltő, túlárazott, drága helyen sikerült egy
pocsék kaját enni, aminek az árából nagyjából két és félszer degeszre ehettük
volna magunkat bárhol máshol.
Fizetést
követően még füstölögtünk egy sort, majd mielőtt még hívtam volna a taxit,
berohantam az egyik sarki éjjel-nappaliba nejlonfóliáért, legyen mivel
betekerni a feladott poggyászainkat.
Nemsokkal
később befutott a Yandex taxink is, amit egy fiatalabb srác vezetett. Ő is
kifejezetten beszédesnek bizonyult, úgyhogy rövidesen megtudtam róla, hogy imád
focizni, és hogy nemrégiben játszott egy magyar játékos (Kleinheisler László)
is az asztanai csapatban. Nahát, miket tud meg az ember!
Egész
jól elbeszélgettünk a reptérig tartó úton, majd amikor begördültünk a terminál
előtti parkolóba és kifizettem a fuvart a mobilon keresztül, a sofőrsrác egy
100 tengés érmét nyomott a kezembe:
- „Egy
kis emlék, Kazahsztánból!” – mondta.
Ez
egy olyan kedves gesztus volt, aminél tökéletesebb záróakkordot nem is
kívánhattunk a kazah úthoz…
Abecsekkolás előtt még vettünk csokit a kollégáknak a terminál egyik boltjában,
majd feladtuk a csomagjainkat a check-in pultnál. Miután átestünk a biztonsági
ellenőrzéseket és megkaptunk a távozó pecsétet az útleveleinkbe, nem maradt
más, mint várni az indulást. Mivel már egy csepp vizünk sem maradt, egy félórás
sorban állással, egy vagyonért sikerült beszerezni két félliteres ásványvizet.
De ez sem volt elég. A kiábrándító ebéd nyomán a csapat többi tagja betámadta a
büfét valamilyen ehető szendvics reményében, amihez még vettünk egy-egy tábla
kazah zászlós csokoládét, amiről a kanyontúra óta tudtuk, milyen finom.
Legalább
a Wizz Air nem szívatott minket holmi járatkéséssel, úgyhogy teljesen pontosan,
éjjel fél 11 előtt tíz perccel sikerült felszállnunk. Még jó, hogy a telefonomra
letöltöttem a Trónok harca teljes 4.
évadát és vagy 25 How I met your Mother epizódot,
így volt mit nézni a hazaút során.
Így
viszonylag elviselhetően telt a bő ötórás repülőút, melynek végén kicsivel
éjfél előtt érkeztünk meg Budapestre.
Büszkeséggel
tölt el, hogy egy újabb olyan országot fedezhettünk fel, melyről fájdalmasan
keveset tudunk itt nyugaton. Szomorú, hogy még manapság is Kazahsztánról
sokaknak a „Borat” című film jut
először eszébe, melynél sértőbb asszociációt aligha kívánhat magának egy átlag
kazah. A valóság azonban nem is állhatna távolabb ettől.
A
diktatórikus elemeket felvonultató politikai kultúra és az átfogó személyi
kultusz ellenére tucatnyi különböző nemzetiség szokatlan békében és harmóniában
él itt együtt, ami kifejezett ritkaság ebben a régióban. Kazahsztán
multikulturális sokszínűsége, történelmi gazdasága és pazar természeti látnivalói
minden világutazó számára tartogat értéket. Rendkívül örülök, hogy mi Petiékkel
közösen fedezhettünk fel egy jó nagy szeletét! Akár egy balatoni hétvégéről
vagy éjszakába nyúló társasozós szeánszról van szó, a kvartettünk sosem
szűkölködik a jókedvben és nevetésben. Megállás nélkül ugratjuk egymást, s
rengeteget nevetünk egymással, egymáson. Két rövidebb (krakkói és koszovói)
kiruccanás után fergeteges élmény volt immár egy hosszabb út keretében is így,
négyen közösen utazni, mely végképp megerősített minket abban, hogy a Föld
bármely pontjára szíven utazunk velük együtt.
Annyi
bizonyos, hogy Kazahsztánból életre szóló élményekkel tértünk mindannyian haza.
Túráztunk a vadregényes Charyn-kanyonban, gyönyörködtünk a csipkés
hegycsúcsokkal szegélyezett Nagy Almati-tó panorámájában, kiélveztük a
közép-ázsiai konyha remekeit Almatiban, magyar zenét játszottak nekünk helyi
diákok egy simkenit minibuszban, elzarándokoltunk a turkesztáni Yassaui
mauzóleumhoz, s megpihentünk az impozáns, Baiterek-torony tövében Asztanában.
Ez
a fantasztikus, 11 napos kazahsztáni út tehát kétségtelenül mérföldkőnek számít
az utazásaim szempontjából, mivel megnyitotta a kaput az eddig számomra
teljesen ismeretlen közép-ázsiai régió irányába és felkeltette az
érdeklődésemet olyan országok iránt, ahova amúgy biztosan nem látogattam volna
el a közeljövőben. Nem mondom, hogy az elkövetkezendő évek tervei között
biztosan szerepelni fog egy Kirgizisztán vagy egy Üzbegisztán, de a „listára”
már mindenképpen felkerültek – és ez jó dolog!
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: