sablonmentes / 2023. október 16., hétfő

James Bond kedvencétől a halálos gyümölcsig: jamaicai gasztrokalandok

Jamaica a jamaicaiaké – na meg a gasztrokalandoroké! Legalábbis ezt gondolná az ember elsőre, amikor az izgalmas karibi sziget nevét meghallja, hát még ha tudja, hogy az ország nemcsak a reggae és James Bond születésének a helye, de bizony a világ egyik legdrágább rumját és kávéját, na meg legveszélyesebb gyümölcsét is megtalálhatjuk itt. Jamaicát körbelengi nemcsak a Karib-tenger kalózainak szelleme, a trópusi fülledtség és buja vegetáció párája, na meg a fűszag, de a no problem életérzés is, úgyhogy nyilván rendkívül lelkesen vágtunk neki az országnak, hogy aztán végül ez legyen az első olyan utazásunk, ahonnan kicsit keserűbb szájízzel távozunk, mint szoktunk.

Kezdjük az elején: az 5 éves fiunkkal eddig 50+ országban jártunk, és a legtöbb utunkról készült gasztrobejegyzés is, amelyek közül több a legolvasottabb és legnépszerűbb írások közé került – talán azért is, mert átjön, hogy mennyire imádjuk felfedezni más országok konyháit és ételeit. Mármint remélem, ez is benne lehet. Ha visszanézitek, mindenhonnan hoztam 20-30 igazán helyi autentikus ételt, italt, és szinte mindenről lelkesen írtam – amúgyis ez alapvetés nálunk, hogy tényleg mindenben meg tudjuk találni a jó dolgokat.

Aztán jött Jamaica…ahol már lassan három hónapja jártunk, de azóta sem tudtam magam rávenni ennek a bejegyzésnek a megírására. Nem szeretek negatívan nyilatkozni semmiről, így gondoltam, hagyom kicsit ülepedni az élményeket, és hogy a felmerülő problémáinkat távolabbról tekintve tényszerűen tudjam úgy megírni, hogy nehogy bárki kedvét is elvegyük előre az ország meglátogatásától, hiszen igazából a kulináris kalandokat keresőknek számtalan izgalmat tartogat a karibi sziget.

De hiába izgalmas színű az ország zászlaja, hiába Bob Marley, a One Love és a lenyűgöző természet (a világító kék lagúnától a csodás vízesésekig) és az ország sokszínűsége, hiába mondják, hogy egy igazi kis kulturális szuperhatalom - a konyhája egyszerűen…bocsánat, de BARNA! Rögtön a Kid food c. könyv egyik apukája jutott eszembe, aki úgy jellemezte a lánya étrendjét, mint a barna étrend. The Brown Food Diet. Na, hát mi is úgy éreztük, hogy az út alatt barna étrenden éltünk.

Közép-Amerika konyhája például nem igazán tartozik feltétlen a világ élvonalába, Mexikót leszámítva persze (de tényleg, találkoztatok már a világ körül nicaraguai vagy hondurasi étteremmel?), de az út végére konkrétan már szinte a falat kapartuk egy jó kis gallo pintóért és bármilyen útszéli nicaraguai kifőzdéért, ahol azért alap, hogy legalább valamilyen káposztás salátát, zöldséget fognak mellé adni. Értitek, amikor a nicaraguai konyhát sírod vissza…mi sem hittük, hogy ez a pillanat eljön, pedig de! (Mondjuk így félév után mi abszolút megszerettük új kis otthonunk konyháját, de ez egy külön bejegyzés témája lesz még.) Ahogy anno Bede is írta

"Ritkán éreztem magam jobban ezen az úton, mint amikor a jamaicai cseszegetés után végre ismét megpihenhettem a közép-amerikai nyugalomban."

úgy voltunk vele mi is. A nyugalommal, plusz még a kajával is. 

Soha nincsenek nagy elvárásaink, és alapvetően mindenféle ételen elüzemelünk és mindent is megkóstolunk, de amikor egy hétig kb. sehol semmilyen zöldség nem járt a sok mélyolajos BARNA cucc mellé, akkor egy idő után ezen a csalódáson nehezen, vagy legalábbis az önirónia és a humor eszközével igyekeztünk túllépni. Kulináris szempontból és egyéb szempontból is több negatív tapasztalat is ért minket is (amikről pl. Bede is írt már 10 éve, azok ugyanúgy, vagy még inkább jelen vannak), így valószínű, hogy ezek egymást is erősítették a folyamatos fehérember-beszólogatásoktól, a zaklatástól, kéregetéstől (egyszer kértünk meg utcán valakit, hogy készítsenek fotót rólunk és utána rögtön kérdezték is, hogy one dollar?), lehúzásoktól, átverésektől odáig, hogy az utolsó utáni vízesést is csak „vezetett”, fejenként 20 dolláros túrával lehet megnézni – de ezekről az élményeinkről a Világjáró Család oldalunkon és az elkészült naaaagy blogbejegyzésünkben olvashattok!

Amikor nap végén a közeli egyetlen étteremből ezzel tért vissza Zoli, hogy bocs, de semmi más nem volt ezen kívül, akkor kínunkban már hatalmasat nevettünk.

És az utolsó vacsoránk is beszédes, bár itt volt öröm, mert valamilyen salátát kaptunk mellé. És nem, nem mi rendeztük így el...:

 

Miaf....ene?

Avagy a pillanat, amikor az 5 éves gyerek is elkezdi mondani, hogy valami zöldség már jó lenne – hiába hatalmas jó evő gasztrokalandor a ded, azért egy ötévestől még így is viccesen hangzik a sok sült krumpli és sült hús után. El Salvadorban semmi gondot nem okozott naponta többször pupusát enni, mert egyrészt volt sokféle izgi, zöldséges, korianderes, lorocós változat és mindig volt hozzá saláta, paradicsomos öntet. Itt viszont…hiába kértünk, sokszor semmi zöldség nem volt. A Juici pattiesben kértünk zöldséges batyut, nem volt. A Mother’s-ben sem volt sem saláta, sem leves. A Blue Mountain kávézóban reggel nem tudtunk egy rántottát meg semmilyen ételt rendelni (a zöldségmentes paninit leszámítva) az amúgy tök szimpatikus étlapról, mert…igen, mert “SAJNOS NINCS SEMMILYEN ZÖLDSÉGÜNK”! Kínunkban már hangosan felnevettünk. Megint. Még jó, hogy már a reptér felé tartunk már – ilyet se mondtunk még soha. A jerk chicken mellé nem járt sehol szinte semmilyen saláta, csak egy kis mélyolajos lángosszerű festival.

A helyzeten nem sokat javított, hogy az ország alapvetően nem a hátizsákos magyarok pénztárcájára van kitalálva – az árak sokkal inkább az USA-ból átruccanókra és a karibi hajóutakról pár órákra kirajzókra vannak szabva, akik lelkesen szórják a dollárokat. Például az út végén örültünk, hogy találtunk végre ököruszály-levest, ami nyilván rajta volt a gasztro-bakancslistánkon, de egész konkrétan egy útszéli kifőzdében vagy 6000 forint volt egy adag, úgyhogy inkább kihagytuk….jó lesz az útszéli sütögető sráctól egy kis…jerk chicken! Egyébként azért sem értettük a dolgot, mert Usain Bolt étterme viszont teljesen megfizethető, kb. magyar éttermi árszínvonal volt. De hát a 7 miles beachen nyilván annyit kérnek, amennyit csak akarnak, amíg karibi hajóutas amcsi turisták vannak, addig ez van.

Lehet nekünk nem volt szerencsénk, pedig itt is igyekeztünk ott enni (mint mindig) ahol a helyiek, kérdeztünk utcán embereket, hogy hol esznek ők – volt, hogy egy nő átvitt minket sikátoron, elvezetett oda, ahova „jár mindenki” Ocho Riosban. Nem hiszitek el, de az egész helyen semmi mást nem lehetett kapni, mint jerk chickent és sült krumplit. Ennyi. Se zöldség, se semmi. Amikor a nő elment, akkor mi is kisomfordáltunk…

Mindenesetre simán lehet, hogy nem volt jó a csillagok állása, és hogy a mi készülékünkkel és szemüvegünkkel volt valami gond (vagy talán azzal, hogy már mindannyian megszoktuk, hogy nincs nagyon olyan étkezés, amihez ne ennénk zöldséget és/vagy gyümölcsöt, salátát), úgyhogy ezt próbáljuk meg letenni egy kicsit, és innentől koncentráljunk az élet meg a jamaicai konyha pozitív és habos oldalára, avagy ezeket az ételeket ne hagyjuk ki, ha erre járunk:

1.Ackee & salt fish

A nagybetűs Nemzeti Étel, amelynek egyik alapeleme, a szintén nagybetűs Nemzeti Gyümölcs, az akiszilva, ami általában minden olyan listán rajta van, amelynek a „világ legveszélyesebb ételei” a címe/témája. A nyugat-afrikai eredetű gyümölcs (vagyis a benne található hipoglicin) ugyanis éretlenül fogyasztva hányáshoz, hasmenéshez, sőt: akár kómához vagy halálhoz is vezethet, így érdemes megbízható helyen megkóstolni, és a fáról nem leszedegetni, főleg nem éretlenül, kisgyerekekre pedig kifejezetten figyelni, mert a piros gyümölcs amúgy elég vonzó!

Elkészítve egyébként krémes állagú és semleges ízű. Ezt főzik meg, majd sütik össze sózott hallal, ami a legtöbbször tőkehal.

Állítólag még Usain Boltnak is nagy kedvence, aki gyakran fogyasztja reggelire. Mi is reggelire kóstoltuk – markáns napindítás! Bár ha megnézzük a Mother’s kínálatát reggelikből, akkor a makrélás rundown meg a csirkemáj meg a sózott halas akiszilva mutatja, hogy a szigetországban is kreatívan túllépnek a klasszik tojásos reggeliken!

Azután meg, hogy Nicaraguában megszoktuk a babosrizst reggelire, végülis nem mi leszünk, akik elsőként dobnak rájuk követ, na. Mondjuk a kép és nevek alapján ezekre azért nem izgultunk be annyira, hogy reggel is visszatérjünk ide...:)

2. Jerk chicken

Ha ez előző a nemzeti étel, akkor ez meg a nép étele – mindenhol mindenki mindig jerk chickent eszik, és mindenhol elérhető – a vízesésnél is ezt sütik a gandzsaszagban a dzsungel közepén.

De van jerk ízű csoki is.

 

Izgalmas, karakteres fűszerezést takar, nem véletlen, hogy az utolsó James Bond film felvételei közben Daniel Craigék is gyakran fogyasztották – a kedvenc helyük hozzá pedig Port Antonióban a Piggy’s volt. Ezt annyira bírták, hogy igazi gagként még az utolsó 007-es filmbe, a No Time To Die-ba is belecsempészték a tábláját:

 

Sőt, amikor a hely leégett, akkor Craigék támogatták anyagilag őket, hogy újra tudják indítani a bizniszt. Amúgy tényleg finom volt – erős nyitás és indítás volt a jerk chickennel való ismerkedésben! A helyet Port Antonióban találhatjátok, egy adag ~1800 forint volt.

 

3. Callaloo, a helyi leveles zöld

A callaloo az egész karibi térségben népszerű, és Jamaica konyhájának is fontos eleme – itt sokszor megpárolják fokhagymával, fűszerekkel, répával, paradicsommal. Mi a Goldeneye-ben kóstolhattuk egy kecskesajtos omlettben, amelyhez tökéletesen passzolt. Végre valami zöld – bár ennyi pénzért, még jó.:)

 

4. Kecskecurry

Aminek örültünk, hogy currykben elég jó az ország – például Nicaraguában is láttunk már „jamaicai curry” fűszerkeveréket, és egyébként is imádunk mindenféle curryt, így lelkesek voltunk. Kifejezetten izgalmas helyi változatnak számít a kecskehúsból készülő curry, amelyet mi (egy garnélás változattal együtt) Usain Bolt éttermében kóstolhattunk.

 

5. Bammy

A maniókalisztból készülő tradicionális jamaicai „lepénykenyér” története egészen a sziget őslakosaiig, az arawakokhoz vezet minket vissza, amely a mai napig igen népszerű. Nekem kicsit a fojtogató hungarocellre hajazott, de Poldinak nagyon bejött, amikor egy útszéli kifőzdében megálltunk, és a jerk meg a brown chicken mellett ez volt még kb. az egyetlen választható dolog az amúgy hosszú és szimpi étlapról. Bamm!

 

6. Babos, vagyis „borsós” rizs

Ahogy a latin-amerikai régió sok országának meghatározó eleme a babosrizs valamilyen formában, úgy van ez a karibi térséggel is. Nincs ez másként Jamaicán sem, csak itt rice and peas, azaz borsós rizs néven fut, lévén hagyományosan sokszor galambborsót használnak, de persze itt is megtalálható a vörös-vagy vesebabos változat. Nekünk mondjuk a Nicaraguában töltött hónapok után már szinte babosrizs folyik az ereinkben is, szóval ez a fogás jöhet bármikor!

7. Patties, a jamaicai töltött batyu

A jamaicai empanada vagy töltött batyu, amelynek még gyorsétteremlánca is van: a Juici Patties. Ahogy említettük, zöldségeset nem tudtak adni, volt helyette viszont csirkés meg sajtos. Az egy dolog, hogy szokás szerint jó olajos (és barna) volt, az meg egy másik, hogy konkrétan hármunk közül senki nem tudta eldönteni, hogy melyik melyik lehet…de tényleg nem.

 

8. Brown stew chicken, avagy a barna csirkeragu

A Brown Food Diet barna csirkéje. Mondjuk, hogy ez a jamaicai csirkepaprikás egy izgalmas, karibi fűszerezéssel barna kivitelben. Mondjuk a grillezett jerk chicken után igazi felüdülés volt, főleg babos rizzsel.

 

9. Jamaicai kakaó és csoki

Ahogy a következő pontból látni fogjuk, nemcsak kávéban mennek nagyot a jamaicaiak, de (hasonlóan a Dominikai Köztársasághoz), itt is találhatunk minőségi (divatosabb címkékkel élve bean-to-bar, farm-to-bar, single origin, fair trade…) csokit. És ha már erről a kettőről van szó, nekünk személyes kedvencünk lett a helyi csokival bevont Blue Mountain kávészemek!

Miután korábban Costa Ricán, és nemrégiben Nicaraguában is részt vehettünk már kakaótúrán, így itt már csak az élvezetekre koncentráltunk. Egyébként ha valaki erre jár és korábban nem volt lehetősége, akkor itt is számos program közül lehet választani a csokiworkshoptól a farmtúráig!

 

Italok Jamaicán

Igazából ezen a területen is tartogat a szigetország igazi ínyencségeket, hiszen a világ TOP10 legdrágább kávéja között gyakran megtalálhatjuk (listától függően) az itteni Blue Mountain kávét, ahogy a világ legdrágább rumjai között is ott van a jamaicai J. Wray and Nephew, és szintén a legjobbak között szokták emlegetni az Appleton Estate rumjait is.

10. Blue Mountain Coffee

A Blue Mountain kávé a legtöbb olyan listán rajta van, ami a világ legdrágább/legjobb kávéiról szól. Hatalmas kávégurménak nem mondanám magunkat, kicsit úgy vagyunk, mint a Bödőcs által is említett házi borász a borral: „nincs ennek semmi baja”.

Nyilván finom és szuper kávé, ami ráadásul helyben vásárolva azért még megfizethetetlen sem volt: egy 225 grammos csomagért 7000 forintot fizettünk körülbelül. Persze nem egy Omnia-árfekvés, de ahhoz képest, hogy a világ legdrágább kávéi között sorolják, mi úgy voltunk vele, hogy egyszer beruházunk már egy csomagba (egy dupla espresso pedig 1100 forint volt a hegyen a kávézóban). Főleg, hogy rákeresve itthon a 250 grammos kiszerelések 20-40 ezer forint körül is mozoghatnak – ennyit mondjuk tuti nem adnánk érte. Egyébként a drága szállásokon (mint mondjuk a Goldeneye) természetesen a reggelihez és a szobához is ilyen kávé jár alapból, így nem nagyon kell erőlködnie az embernek, hogy tudjon ilyen kávét inni a szigeten.

A legstílusosabb persze magán a Blue Mountainen szürcsölni reggel – mi is így tettünk, élvezve a kellemesen hűvösebb időt és a csodás kilátást. Meg a zöldségmentes reggelinket.

11. A kalózok itala: a rum

Visszafelé szerettünk volna egy rumtúrát csinálni az Appleton Estate-en, viszont sajnos zárva voltak, így ezt majd a nicaraguai Flor de Canánál pótoljuk. Ahogy említettem, a kávéhoz hasonlóan a világ legdrágább és legjobb rumjait soroló listákra is felkúszott Jamaica, mégpedig az Appleton Estate és J.Wray márkákkal. 

Az Appleton Estate a sziget legrégebb óta működő cukornád ültetvénye és szeszfőzdéje – őket vásárolta fel az 1900-as évek lején a J.Wray & Nephew, őket együtt pedig majd a Campari 100 évvel később. Ez a két rummárka olyan itt, mint Guatemalának a Zacapa vagy Nicaraguának a Flor de Cana.

És ha már J.Wray: az utolsó esténket szerettük volna megünnepelni, így Zoli elment a boltba, hogy rumot szerezen hozzá. Körbekérdezte a helyieket, hogy melyiket ajánlják, és egyértelműen ugyanazt mondta mindenki, aminek egyébként így visszagondolva tényleg mindenhol találkoztunk a falra festett „reklámjával”. Zoli nem is gondolkozott (meg olvasott) sokat, egy kis kártyaelnyelős-ATM-es idegeskedés után visszatért, így dupla indokkal keverte be a rumkólát…amibe alighogy belekortyoltunk, majdnem visszajött az aznapi jerk chicken.

Kiderült, hogy az ország legnépszerűbb és legikonikusabb rumja, amivel amúgy tényleg minden kis bodega és házfal ki van pingálva Bob Marley mellett, na az egy overproof rum. Hogy mi? Overproof: igen, ez azt jelenti, hogy ez a rum 63 fokos. Aztán még mi keménykedünk a 40 fokos pálinkánkkal. Ha a fűtől nem lazulnak le eléggé itt a raszta arcok, ez tuti kiéget még pár maradék agysejtet…lehet, nem véletlen szerepel Jamaica az egy főre jutó gyilkosságokat tekintve a legtöbb listán a dobogón?

Persze ezen a két márkán túl is van élet: a Goldeneye tulajdonosa, az egyik legnagyobb brit zeneipari mágnás, Chris Blackwell is előrukkolt saját rummal, amelyből egy kis üveg járt a Fleming-birtokon a szobához. Természetesen elfogyott! Elérhető egyébként belőle 007-es különkiadás is, amely a világ leghíresebb titkosügynökének a 60. évfordulójára született.

12. Red Stripe

A helyi sör, amelyet az USA-ban készítettek először, de anyagi problémák miatt eladták briteknek, akik bevitték Jamaicába…az itt kötelező lazuláshoz tökéletes társ. És ha már így lelazultunk a végére, akkor igazatok van, be kell lássam, hogy így alaposan összefoglalva és átgondolva, az idő jótékony feledést szitáló fátylával borítva a sok barna kaját...nem is voltak olyak rosszak ezek az élmények! Cheers!

Összegzés

Természetesen egy hét alatt nem lehet mindent kipipálni az ember gasztro-bakancslistájáról, így nekünk sem sikerült, azaz a fenti lista a teljesség igénye, vagyis inkább lehetősége nélkül készült. És habár a zöldségeket, frissességet és a színeket mi valamiért kicsit hiányoltuk a konyhából, összességében mégis olyan különleges kulináris élményekkel gazdagodtunk, amelyekért nem tudunk elég hálásak lenni – hiszen Blue Mountain kávét inni a Blue Mountainen, hozzá helyi csokival bevont kávészemeket ropogtatni, megkóstolni a világ egyik legveszélyesebb gyümölcsét, vagy ott és azt enni, amit James Bond meg az őt megszemélyesítő Daniel Craig …hát na, ezek után valóban egy szavunk nem lehet. És nincs is, max. annyi: Jamaica a jamaicaiaké, és most már egy picit a miénk is.

Tovább az eredeti oldalra!