sablonmentes / 2023. február 14., kedd

Irány Mezopotámia: iraki nagy kalandok kisgyerekkel!

Hova? Irak? Iraaaaaak? Most komolyan? Nemár! Minek? Körülbelül ezeket a kérdéseket kaptuk mindenkitől, amikor lelkesen meséltük a következő országunkról, pedig mi nagyon boldogok voltunk, és izgatottan vártuk a civilizáció bölcsőjének felfedezését. Miért most? Mert 40 éve elzártság után, ami Szaddám rezsimjének és a folyamatos háborúzásnak volt köszönhető, ma béke van és érkezéskor kaphatunk vízumot, igaz, 77 dollárunk bánja. Alapvetően szeretjük a kevésbé felkapott országokat, ahol még örülnek az utazóknak, ahol az ország felfedezése egy igazi kaland. Milyen látnivalók vannak Irakban? Hát mondjuk Mezopotámia, Édenkert, Babilon, Uruk, Gilgames, csak pár dolog így elöljáróban. Erős felhozatal így leírva is, de higgyétek el, ott lenni, látni, érezni, egy életre szóló élmény. Ebben a beszámolóban gondolatban csatlakozhattok hozzánk, a Világjáró Családhoz, hogy egy kicsit jobban megismerjétek ezt a negatív kontextusban emlegetett országot, és bepillantsatok az ottani az létbe és felfedezzük történelmi sokszínűségét és gazdagságát.

És „Eljöttek Bagdadba”

Viszonylag kevés társaság repül Bagdadba, de szerencsére Budapestről a Pegasus légitársasággal, egy átszállással meg lehet oldani. Persze az nem esett annyira jól, hogy hajnal 2.15-kor érkeztünk meg, kis késéssel. Az útlevélellenőrzésnél jelzik, hogy a vízumot egy asztalnál kell kérni, ami nem tűnt fel, mivel oldalra volt elrejtve egy kis pultocska, egy A4-es lapra volt kiírva a funkciója és senki sem volt ott. Valahonnét előkerítették a hivatalnokot, aki elvette az útlevelünket a kitöltött kérelemmel, majd fél 5-re vissza is hozta a vízummal. Enyhén volt szórakoztató várni így hajnalban, főleg egy 4 éves gyerekkel, de szokás szerint Poldi volt az, aki a legjobban hozta ezeket az órákat is. Legnagyobb meglepetésünkre több száz ember jelent meg utánunk, mind vízumot kértek. Mi van? Mit keres itt ennyi, láthatóan arab ember? Miért jönnek ide? Gyorsan meg is kaptuk a választ: síita muszlimok, akik Nadzsafba és Kerbelába, a két számukra legszentebb helyre zarándokolnak. Ez olyan nekik, mint a szunnitáknak Mekka és annyian is látogatják, mint Mekkát. Erről később még írunk.

Hosszas várakozás után bejutottunk Poldi 43. országába! A transzfert végző autóban van wifi. Ennyit az elmaradottságról. Útközben felvesszük vezetőnket Murtadát, aki végig velünk lesz és segít eligazodni. Ilyen országokban érdemes helyi vezetőt, vagyis fixert fogadni. Az egyik ok, hogy Bagdadot elhagyva minden csak arabul van kiírva, senki nem beszél angolul, másrészről sok érdekességet tud elmesélni a helyi viszonyokról, harmadrészt a biztonságérzetünket nagymértékben javította, az ellenőrzőpontokon való átjutást nem is említve. Megbeszéljük, hogy a reggel 6-ra tervezett indulást áttesszük 8-ra, hogy egy kicsit tudjunk aludni, tusolni. A hotelünk elfogadható minőségű, a Tigris partján fekszik. Csak érdekesség képen: ha Budapesten keresek a Bookingon szállást, több mint 6 000 opciót ajánl fel, míg ugyanez egész Irakra 106, pedig Irak 4,5-szer nagyobb és annyival több lakosa is van, mint Magyarországnak. Persze nem ennyire kevés a szálloda, csak nincsenek benne a nemzetközi foglalási rendszerben. A szobánkban ért néhány meglepetés: a WC guggolós, egy gumipapucsot adnak a használatához és nincs törölköző. Itt mindenki sajátot hoz. Szerencsére papírtörlő bőven akad.

Kis pihenés után elindulunk. Poldi úgy elaludt, hogy ölben visszük le, de ez érthető, mert az éjszaka történései ébren tartották. Gyorsan átbeszéljük a programot, a késés miatt áttettük másik napra Babilont, ami nem olyan baj, mert esik az eső, ami itt igen ritkán fordul elő és így elindulunk Nasszirijjába. A 3,5 órás út alatt legalább egyenesbe kerülünk az alvással. Sofőrünk Abu Mohammed, vagyis Mohammed apukája. Itt a felnőtt férfiak a legnagyobb fiúk után kapják a nevüket, tehát engem rögtön Abu Poldinak hívnak. Milyen érdekes, hogy az elsőszülött fiú nevének megadásával saját magamat neveztem el! Abu Mohammed beszél néhány szót angolul és 50 feletti korával idősnek számít, így mindenki nagy tisztelettel beszél vele. Az öreg kor nagy erény, keveseknek adatott meg hosszú életet élni a folyamatos háborúzásban. Az autónk egy csodás, új, kínai Changan, ami nagyon kényelmes, panorámatető és elegendő hely van benne mind az ötünknek. Rögtön pár információ: 1 dollárét 3 liter benzint adnak, egy doboz cigaretta 0,5-1 dollárba kerül. A lakosság 90%-a dohányzik.

Az út meglepően jó, autópályára hasonlít. A közlekedés rendezőelve az erősebb és bátrabb tengelyén mozog, de nincsenek törött autók, sőt az autóállomány is meglepően modern, tele távol-keleti és amerikai autókkal. Az első komolyabb ellenőrzőpont Nasszirijja közelében van. Mindenkin gépfegyver, parkoló katonai járművek. Benéznek a kocsiba és rögtön félreállítanak. Elkérik az útlevelet, lefényképezik, megkérdezik, honnan jöttünk és megköszönik, hogy eljöttünk az országukba. A kísérőinket alaposabban ellenőrzik, dokumentálják. Az ellenőrzőpont vezetője külön odajött, megadta a számát, just in case… Az egész ország ellenőrző pontokkal van tele. Ezek nagy része állami irányítás alatt áll, de néhány területet paramilitáris szervezetek tartanak kézben, vagyis kisebb etnikai vagy vallási csoportok irányítanak. A béke közös érdek, a fő ellenség az ISIS. Szerencsére már csak északon van néhány kisebb, bujdokoló sejtje. A katonák, rendőrök mindenhol a rendet és biztonságot garantáljak és a tisztelet automatikusan jár nekik.  

Nasszirijjában megállunk egy halfüstölőnél, akik elkerekedett szemmel néznek ránk: Miért jöttünk ide? Mi látni való van ebben az országban? Hiába, aki a kertjében is sumér, akkád agyagtáblákat talál, az nem is értékeli ennek különlegességét! Maga a füstöléses tartósítás is sumér örökség. Pár mondat után meghívnak a házukba vacsorára és felajánlják idegenvezetésüket a városban. Persze nem tudjuk elfogadni, de nagyon jól esik a kedvességük.

Ebédelni beülünk egy helyi étterembe, ahol többszörösét sikerült rendelnünk az elfogyasztható mennyiségnek. Volt ott leves, saláta, több fogás bárány, csirke, humusz és mindez 3 főre 18 dollár, a város legjobb éttermében az Eufrátesz partján. Közben beszélgetünk, kiderül, hogy Murtadáék 9-en vannak testvérek, ő fogorvosnak tanul, de ez itt a normál méretű család, a nagycsalád az 14-15 gyereknél kezdődik. A háztartásokban nincsenek asztalok, a földön ülve esznek, ahogy mi is az étteremben.

URam-atyám!

Tele pocakkal és végre kipihenve magunkat indulunk tovább Urba. Sajnos a zikkurát le van zárva renoválás miatt, de Murtada egy barátja jön velünk, aki történetesen fotós és drónja is van. Ahogy közeledünk Ur felé, elmegyünk az ország legnagyobb börtöne mellett, ahová nagyon sok Szaddámot szolgáló vezető került és mellettük számos ISIS vezető, harcos is tölti nem túl vidám napjait. Állítólag még senkinek sem sikerült innen megszöknie!

Ur egy sumér város, amit ie. 5000 alapítottak és a sumér központ volt. Itt született Ábrahám, akit az iszlám, a judaizmus és a kereszténység is sajátjának vall, akkor még egy szívben megfértek. Eszembe jut a halfüstölő kérdése: miért jöttetek, mi érdekes van itt? Hát pont véletlenül egy 7 ezer éves város és itt magasodik előttünk egy zikkurát, ami egy piramishoz hasonló (vagyis inkább a piramis hasonlít rá, mert ez ugye sokkal korábbi), magasba törő építmény, aminek a tetején egy templom állt. Pallóból épített járdán közlekedünk, mert nincs feltárva a környék, és mellettünk a földön korsók, edények, agyagtáblák vannak, amihez persze hozzá lehet nyúlni, de elvinni nem szabad. Képzeljétek el, felemelek egy cserépdarabot, ami úgy hever a földön, mintha építési törmelék lenne és az akár többezer éves sumér tárgy, és milliószámra hevernek a földön. Persze odamentünk megtapogatni az épületet és azonnal megszólal a hangosbemondó. Ránk szólnak, hogy menjünk vissza a járdára. Persze nem értjük, helyi barátaink nevetnek és mondják, hogy ne foglalkozzunk vele, kamerán keresztül minden lépésünket figyelik. Először a drónozás miatt szóltak, de azt is kényelmesen, minden felvételt elkészítve fejeztük be.

Jött még pár látogató, ők a városból vannak, helyiek. Beszélgetünk velük, tanárok, mérnökök és egy kamionos, aki Chicagóban él, persze azonnal meghívnak vacsorára az otthonukba. Ők is örömüket fejezik ki, hogy itt vagyunk és kérik, vigyük hírét országuknak. Nem kell hazudni, csak írjuk le, amit látunk, hogy lássák az emberek, ők büszke, békés nemzet. Bennünket megérint a hely szelleme, belecsöppentünk egy időutazásba, kapkodjuk a fejünket és fura tudatállapotba kerülünk, mintha nem tudnánk eldönteni, ez valóban történik velünk, vagy az agyunk tréfált meg? Tényleg nehéz felfogni, hogy itt vagyunk Irakban és egy ilyen helyen sétálgatunk!

Visszamegyünk a Nasszirijjába, elfoglaljuk a szállást, ami a belvárosban van. Rendezzük a sorainkat, majd visszamegyünk az étterembe, ahol ebédeltünk, de most csak füstölt halat eszünk, hiszen ez a helyi jellegzetes fogás. Este elmegyünk sétálni egyet, és 100 métert sem haladtunk, amikor odajön hozzánk egy jól öltözött ember és vacsorára invitál, mivel kiderül, túl vagyunk rajta, akkor felajánlja, hogy vesz nekünk édességet, meg Poldinak valami játékot. Fogja a karomat és látszik az eltökéltsége. Elfogadjuk a desszertet, ami végül majd’ egy kiló ízelítő a helyi specialitásokból. Láthatóan nagyon boldog, hogy meginvitálhatott, mi pedig nem jutunk szóhoz a sok kedvességtől, ami felénk irányul. Számukra a turista a békét jelenti. Sokan még nem láttak más országból származó embert, de a szőke haj és a szokatlan öltözködés mindenkinek feltűnik. Még nem a dollárjelek jelennek meg a szemükben, amikor turistát látnak, hanem az utazót látják, aki híreket hoz a világból és ez nagyon érdekes ennyi év elzártság után. Belegondolok, mennyi minden történt, pedig csak ma hajnalban érkeztünk. Ez az ország csupa meglepetés.

Üdv, ez itt az Édenkert…vagy a Tüskevár?

Reggeli ébredés lassan ment Poldinak, aki tényleg úgy nyomta le az első napot, ami felnőtteknek, azaz nekünk is megterhelő volt. Egy gyors reggeli után találkoztunk vezetőnkkel és a sofőrünkkel, az utcán iszunk egy ’iraki’ kávét és jó kedvvel elindulunk a mai célpontunk felé, ami nem más, mint a Mezopotámiai Mocsarak, ami egyesek szerint az Édenkert volt. Az itt élők sumérnek tartják magukat és az egykori Édenkert biztosít mindent, ami az életükhöz szükséges – állítólag tényleg itt volt maga a Paradicsom! Az újkori történelemben rejtekhelyként szolgált a Szaddám rezsim üldözöttjeinek. Nem is kellett több a büszke vezérnek, nekiállt lecsapolni a mocsarat, az sem zavarta, hogy az ott élő millióknak a megélhetését tette tönkre. Az eredeti terület tizedére csökkent a lápos vidék, ezzel együtt természetesen a gazdag állatvilága is megcsappant. Amint megérkeztünk, a helyiek behívtak minket a nádból készített templomba, ahová napközben is be lehet ülni egy teára, de csak férfiaknak. Előkerült Abu Haider, akinek 16 gyereke van két feleségtől. Ő már nagycsaládos. Várnunk kellett az állami hivatalnokra, mert a területet csak az ő jelenlétében látogathatjuk. Szerencsére jött a drónos barátunk is, így madártávlatból is készülnek felvételek. Abu Haider végig kitartott a mocsár mellett, és most amolyan helyi híresség, aki úgy ismeri a vidéket, mint Matula bácsi a Tüskevárt.

Kis csatornákon suhan a csónakunk, az utunkat vízibivalyok, madarak kunyhók szegélyezték. Egy kisebb szakaszon, Abu Haider 15 perces énekléssel dobta fel a napunkat. A dalok a szerelemről és a helyi életről szóltak. Beleborzongunk, még Poldi is tátott szájjal figyel! Megállunk egy kis kunyhónál, a helyi család teával kínál, miközben a tűz körül ülve történeteket mesélnek bátor harcosokról. Egészen pici baba is van, aki kerek szemekkel figyeli az eseményeket. Tapintható a puritánság, a szegénység. A vendéglátás részeként halat grilleztek, amit a helyi halászok fogtak. Igazán zamatos, szaftos volt, pedig csak sót tettek rá – ez a masgouf, ami egyébként Szaddám kedvence is volt, és ami a bukásához is vezetett. Állami kísérőnk nem sok vizet zavart, csak mosolygott és egy közös képet kért Poldival. Ebéd után látom, amint a helyi család a maradékot eszi. Jobb lett volna együtt ebédelni! Adunk nekik egy kis támogatást, ami fura érzés, mert ezzel legalább egy kis ételhez segítem őket, de később már elvárás lesz a következő látogatóktól. Ilyenkor mi a jó megoldás? Még keringünk egy kicsit a csatornákon, bambulunk ki a fejünkből. Itt vagyunk Mezopotámiaban, sumérekkel ebédelünk, akiknek az élete nem sokat változott a többezer év alatt. Ez volt egyesek szerint az Édenkert, amit könnyen el tudunk képzelni. Volt itt bőven hal, madár, bivaly és egyéb állat is. Nem kellett éhezni sosem, a nádból kunyhókat tudtak építeni, vagyis békében tudtak az emberek sokasodni.

A Tudás Fája

Indulás tovább az Eufrátesz és a Tigris folyó találkozásához, innen már Shatt al-Arab folyóként folyik tovább. Nagy buli volt a kikötőben, hajók cikáznak. Itt van a Tudás Fája, ami nem más, mint egy száraz fa, amiről a legenda szerint Éva evett. Persze hisszük is meg nem is, de az biztos, hogy a Tigris és az Eufrátesz ’paradicsomi folyó’, ami az Édenkertből ömlik ki (Mózes 2:10-14). Az is biztos, hogy lombhullató fa maradványát látjuk és senki sem tudja, mióta van ott. Általában, amikor egy szent fa elpusztult, egy másikat ültettek és így talán lehetséges, hogy van köze az eredeti Tudás Fájához. A lényeg, ma is járnak ide imádkozni az emberek és mi egy legendával lettünk gazdagabbak.

 Ezen kis kitérő után indulás Baszrába, mely Irak második legnagyobb városa és stratégiai szempontból nagyon fontos szerepet tölt be, hiszen itt található az ország legnagyobb kikötője, de közel van Irán és Kuvait is. Valaha a Közel-Kelet Velencéjének is tartották számos csatornája miatt. Az óvárosból csak néhány épület maradt meg. Az itt található házak ugyan romosak és elhagyatottak, de még így is látszik egykori pompájuk. Legjellemzőbb ismertetőjelük a fából készül, a falból kiugró erkélyek a ’shanasheel-ek’. Ez a város Irak egyik legmelegebb városa, nyáron nem ritka az 50 fokos kánikula. Ezek az erkélyek adták az árnyékot és tették elviselhetővé az életet ezekben a házakban. Az épületeket egykoron zsidók építették és mivel a kereskedelem az ő kezükben volt, így volt miből valódi szépséget létrehozni. Amikor azonban Izrael létrejött, itt is elkezdték a zsidókat üldözni. A város fekvéséből adódóan az iraki zsidók Bászrán keresztül menekültek Iránba, amikor már itt is tarthatatlan volt a helyzet számukra, akkor minden ingatlanukat maguk után hagyva menekültek el. Az épületek azóta itt állnak lakatlanul egy letűnt kor mementójaként. Az idő vasfoga beleharapott a szépen kidolgozott faragványok vonalaiba, de az UNESCO egyik programja révén talán megmentik ezeket a míves munkákat és felújítják az utókor számára. Valahogy ez a köztes állapot jellemző az egész országra. Reméljük, hamarosan felgyorsul az újjáépítés és a sebek, legalább az épületeken, elmúlnak.

Mindenképpen meg szerettük volna nézni Szaddám egyik kedvenc palotáját. Zsarnokunk szerette, ha mindenhol van néhány kacsalábon forgó vityilló számára fenntartva. Az itteni egy paramilitáris katonai szervezet kontrollja alatt van, és így nem tartozik a turista látványosságok közé (szemben a másikkal, amiből itt múzeumot csináltak). Persze mi meg szerettük volna nézni, ezért Abu Mohammed megindult a bejárat felé és a legnagyobb meglepetésünkre az őr beengedett. Egy hatalmas parkban fekszik, sok-sok épülettel. Sajnos a valódi palotához nem engedtek oda, hiába kértük a következő az őrt. Hát ezt nem látjuk, gondoltuk. Pár perc múlva Poldi jelezte, hogy wc-re kell mennie, de azonnal. Hát itt aztán a maszkos katona barátainkon kívül nem volt semmi. Akkor most mi legyen? Ismét elmentünk az őrbódéhoz, és láss csodát, beengedtek a főépületekhez. Hát itt aztán látszott a zsarnoki gigantománia. Parádés kivitelezés és minőségi anyagok. Most kaszárnyaként működik, a katonák tábortűz mellett tisztogatják a fegyvereiket. Rövid séta után azért nekünk is jelezték a látogatásunk végét. A vezetőnk sem volt még itt soha és nőnek a belépés szigorúan tilos. Még a katonák feleségei sem tehetik be a lábukat, de Timi járt bent. Micsoda kaland ismét!

A hotelben újfent nincs törölköző, de szerencsére kérésre adnak és a WC is angol. Szegény kísérőinknek ez gondot jelentet, nem értik a használatát. Vacsorázni a folyó partjára mentünk, ami csodás lett volna, ha helyiek nem használnák szemetesnek az árterét. A menü igazi iraki fogásokból állt, bár egy órát kellet várnunk míg elkészült, de legalább remek volt. Ismét egy eseménydús nap, így egy forróvizes tusolás után nem kellett altatni bennünket.

Reggel hatalmas ködre ébredtünk így kicsit később indultunk. A liftben találkozom egy emberrel, aki, amikor megtudta, hogy honnan jöttem, azzal reagált:

Hungary? Poor people.

Mondjuk ő USA-ban élő iraki. A mai programunk Uruk, de Murtada folyamatosan telefonál és közli, hogy nem engednek, be, mert az esőzések eláztatták a területet. Hiába a sok kérlelés, telefonálás, nem megy. Timi teljesen letört, hiszen ez volt a legjobban várt látványosság, ráadásul nagyon messze van mindentől, így nehéz visszajönni és az időjárás előrejelzés további esőzést prognosztizálnak. Dráma. Gyors tervezés és irány Babilon. Megállunk egy benzinkútnál, ahol odajönnek hozzánk, hogy mi vagyunk-e az a család, aki 2 napja Urban járt? Történt ugyanis, hogy a drónos barátunk megosztott rólunk egy képet az instán, amit aztán több 5 millió követővel rendelkező helyi instaoldal is megosztott, százezres like-ot is kaptunk és ezek alapján ismertek fel. Sztárok lettünk Irakban!

Isten kapuja: Babilon

Ahogy megérkezünk azonnal a legemblematikusabb látványosság, az Ishtar-kapu tárul elénk. Hát itt vagyunk, ide is eljutottunk. Hát ez a kapu… hát ez egy replika. De nem azért, mert nincs meg az eredeti, de nem ám! Történt ugyanis, hogy Német Keleti Társaság hatalmas összeget fordított Babilon feltárására és az ottani régészek, a magas költségek igazolására, úgy érezték, hogy tégláira szedik a kaput és a téglákat szalma közé rejtve, szénhordókba téve szépen elhajózzák Berlinbe. De német alapossággal még a kapuhoz vezető út 120 oroszlánfrízéből 118-at még mellé csomagoltak. Nem aprózták el! Így aki az eredeti kaput akarja látni, annak csak Berlinbe kell utaznia.

De hagyjuk is ezeket az apróságokat. Itt van Babilon megmentője, Szaddám, aki nem kevés pénz ölt abba, hogy rekonstruálja a 6 ezer éves várost, persze sok-sok téglán jelezve, hogy ő maga, aki Isten és ember között van, építi újjá ezt a csodás történelmi helyet.

Szerencsére rögtön kerekedik egy helyi vezetőnk, aki maga is Babilon feltárásán dolgozott, sőt az apja is, a nagyapja és a dédapja is. Maga a város, ami a világ első megalopolisza volt, inkább egy erődítmény 18 méteres falakkal, vizesárkokkal körülvéve. A falakból is volt 3 gyűrű, egyre alacsonyabbak, hogy kívülről ne lehessen látni, milyen akadályok várnak még a betolakodókra. A várost már messziről lehetett látni Madruknak emelt, majd 100 méteres tornya miatt. Lakossága elérhette, sőt meghaladta az akkor hatalmasnak tekinthető 100 000 főt. A belső és legfontosabb központi részt labirintus vette körül, hogy könnyebben védhető legyen. Itt állhatott az ókori csoda, Szemiramisz függőkertje is, amit az épületek összetettsége és tervezettsége alapján nem nehéz elképzelni. Micsoda egy hely! El sem hisszük, itt vagyunk Babilonban! Legjobban a babiloni kőoroszlánt vártuk, amit már annyiszor láttunk képeken, a történelemkönyvben, egy kor szimbóluma.

Ez viszont eredeti! Szerencsére a 12 tonnás súlya megakadályozta, hogy elcsomagolják és feladják valahova a világba. Neki itt a helye, hogy méltóságot adjon Babilonnak. Fenséges látvány a gránit szobor és mivel a vezetőnk látta, hogy mennyire ámuldozunk, otthagyott minket 5 percre vele és megengedte, hogy megsimogassuk… most itt van velünk sugárzó ereje és méltósága. Az ilyen pillanatokért érdemes napokat utazni!

A vezetőnk kitett magáért és mi ezt egy látható nagyságú összeggel honoráltuk. Amikor meghallotta, milyen trauma ért minket, mivel nem tudtunk eljutni Urukba, akkor nagyon lelkesen felajánlja, beszél a főnökével, aki a babiloni történelmi részt vezeti, mert az ő nagyon jó barátja az uruki főnök, és ő majd elintézi a mi bejutásunkat. Hát hittük is meg nem is, gondoltuk a jatt beszél belőle, de azért megadtuk a számunkat.

 

A következő megálló egy újabb Szaddám palota, amit közvetlen Babilon mellett áll. Rezidenciájának kivitelezése és szimbolikája is ízig-vérig nagyratörő egojának kivetülése. Nem volt elég neki az, hogy hatalmas épületet építsen, de a korábbi babiloni uralkodók palotáira is rátett egy lapáttal. Épített egy több mint 300 méteres dombot és oda kanyarította ezt a böhöm nagy monstrumot A szépsége a dolognak, hogy a legenda szerint egy napot sem töltött el itt. Ma elhagyatottan fekszik az ősi Babilon falaitól pár méterre. Bárki ingyen bemehet és gyönyörködhet az egykori diktátor ízlésében. A helyi fiatalok előszeretettel töltik ott idejüket, kisebb bandákba verődve. Itt is kuriózumnak számítottunk, jöttek hozzánk a biztonsági őrök, a helyiek, hogy fotót készíthessenek velünk. Követtek bennünket és mutogatták a freskókat, a hatalmas termeket, összesúgtak mögöttünk, mosolyogtak. Az épületre egyáltalán nem mondhattuk, hogy ízléstelen. Állítólag volt egy pálmafa, amit külön fegyveres őrök vigyáztak, ha esetleg a főni ellátogat, arról tudjon friss datolyát enni. Igazi urbexes kaland.

Indulás tovább a következő zikkuráthoz, amire azt mondják, 70%, hogy itt állt Bábel tornya (vagyis a a borsippai ziggurat volt az)...akárhogyan is, az egyik legismertebb, de talán legfélreismertebb bibliai történetek között lehet egyes nézőpontok szerint. Hiszen a bábeli zűrzavar Isten átka volt a túl nagyravágyó embereknek, nem igaz? Hát, Szilágyi N. Sándor magyarázata szerint nem. Itt például inkább arról, hogy Isten megmondta már párszor, hogy: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet”, használjátok ki az erőforrásokat, szóródjatok szét, mert ha egy helyben maradtok mindnyájan, akkor rövid idő alatt elhasználtok mindent, ami ott a közeletetekben elérhető, és éhen fogtok halni. Erre mit csinálnak az emberek? Nekifognak égig érő tornyot építeni, Ha végig gondoljuk, mi lehetett volna ebből, nem kétséges: minden energiájukat a toronyépítés emésztette volna fel...s ha ez ilyen eszméletlen ostobaság, akkor meg hogy lehet az, hogy mégis mindnyájan ezt akarják? Ez az ország már csak ilyen, ismét egy ószövetségben említett helyen vagyunk, egy történetileg ikonikus hőseposz elevenedik meg és még csak délután van!

Hello Kitti…shia Kitti!

Ebéd egy helyi kebabosnál, ismét kiváló ételek és mellé egy hatalmas játszószoba Poldi örömére. Most meghívtuk útitársainkat, hiszen nagy extrát vállaltak be a hosszú vezetéssel és tényleg nagyon lelkiismeretesen szervezik át a programunkat. Timi (akit egyébként Zoli Kittinek hív) átöltözik kendős, mindent takaró szettbe, hiszen irány Nadzsaf, ami a síita muszlimok egyik legszentebb helye és oda  nemcsak illik konzervatív öltözékre váltva elindulni, de kötelező is. A város előtt ismét a szokásos katonai ellenőrzés, de most Murtadát faggatják ki, de a fogorvosi diákigazolvány megoldja a problémát és elhiszik neki, hogy tolmácsol. Velünk nagyon kedvesek.

Mi leginkább Mezopotámia történelmi lenyomatára fókuszáltunk az utazás szervezésekor és nem is merültünk el a vallási látnivalókban, így gyakorlatilag teljesen nyitott lélekkel közelítettünk a síiták egyik legfontosabb zarándokhelye felé, ahol Ali imám van eltemetve. Aki kicsit is járatos a szunnita és síita irányzatokban, az tudja, hogy ami a szunnitáknak Mekka, az a síitáknak Nadzsaf. Ahogy közeledünk a város felé, egyre többször látunk koporsókat autók, furgonok tetején. Igen, koporsó, és ezek nem üresek, hanem a végső úton lévő emberek feküdtek benne. Eleinte bizarrnak tűnt, de annyit láttunk belőlük, hogy hamar meg is szoktuk. Ahogy megérkeztünk Ali imám szentélyéhez, sorban álltak az autók, a rokonság ugrott is ki és ügyesen leemelték a fura csomagot és áthelyezték egy golfkocsira. Itt állt össze a kép, hiszen a szentély körül terül el a világ legnagyobb temetője, ahol egyes becslések szerint 7 millió embert földeltek el. Minden síita itt szeretné eltemettetni magát, ez a végső cél, ide vezet az utolsó út, itt az örök béke. A hatalmas temető napi 24 órában nyitva van, folyamatosan zajlanak a szertartások. Többszörös ellenőrzés után bementünk a kapun, ahol Timin már abaja volt. Bent bazárjellegű boltok, ingyen osztott ételek, italok…és iszonyat hangos zene, de nem is akármilyen! Bennünket rave zenére emlékeztetett.

Volt egy ceremóniamester, akit toltak körbe a szentély körül és nagy csoport ember követte, akik a zene ritmusára a szívüket, vagy a fejüket ütötték. Sokan révületbe is estek, szinte hipnotikus állapotban tört ki belőlük fájdalom, sírtak és ugráltak. Itt mindenkinek megvan a saját története, a saját vesztessége. Egy országban vagyunk, ahol 40 éve a gyilkolás mindennapos. Ez itt egy hely, ahol a fájdalom közösségi élménnyé válik, ahol tudod, hogy a szenvedéseddel nem vagy egyedül, ahol az élet és halál is jelen van a maga természetességében, ahol elmosódnak az emberek közötti különbségek és az élők lelke összekapcsolódik.

Persze ne higgyétek azt, hogy nem vették észre, hogy turisták vagyunk. Látták, és jöttek is üdvözölni, Timi ruháját igazítani és megköszönni, hogy eljöttünk és az sem baj, hogy keresztények vagyunk. Megöleltek és sok boldogságot kívántak. Szavakban nehéz is leírni, hogy milyen élmény volt, de volt ott valami emberfeletti!

Hosszú napunk végén egy libanoni tulajdonban levő szállodában térünk nyugovóra és egy kicsit felidézzük az áprilisi libanoni utunkat. A hasonlóság, hogy itt is gyakran elmegy az áram, de a szállodák aggregátor segítségével megoldják a problémát.

Az éjszakánk elég zaklatottan telt, mert Poldi rosszul volt, jó eséllyel a tripla adag kebab miatt, de szerencsére reggel vidáman ébredt és igaz, kis késéssel, de el tudtunk indulni. Irány a világ legnagyobb temetője, hogy nappal is lássuk. Abu Mohammed családja is ide van eltemetve, így megállunk a családi sírhelyeknél, ami elég nagy területet foglal el. Bóklászunk sírok között és próbáljuk a hely méretét felfogni. Nézegetek két díszes sírt, kiderül, ők is rokonok. Az anya megkapta a hírt, egyetlen fia elesett egy ISIS elleni csatában, shaid, vagyis hősi halott, mártír lett. Az anya eladta mindenét Bagdadban, és mezítláb járva, a fia sírja közelében töltötte az idejét, miközben a zarándokoknak osztott ételt és italt. Mindennap kijárt a temetőbe, hogy együtt lehessen egyetlen gyermekével, mindezt 17 éven keresztül. Dugó van a temetőben, így eltelik egy kis idő, míg ki tudunk menni, de még egy garázsépület tetejére felhajtunk, mert innen lehet igazán felfogni a méretét, amit csak egyszerűen úgy lehet leírni: ameddig a szem ellát.

Egy gyors ebéd, egy jó kis étteremben és indulás tovább. Az Al-Ukhaidir erőd meglátogatását a szokásos ellenőrzési pontok előzték meg. Mivel egy forgalmas tranzit út vezet az erődhöz és az viszonylag közel van a szaúdi határhoz, ezért fokozottan figyelnek a turistákra, olyannyira, hogy csak rendőri kísérettel mehettünk tovább az utolsó ellenőrzési ponttól. Jöttek is a kedves rendőrök és beültek egy hatalmas pick-up-ba, aminek a platóján ott volt a gépfegyverállvány. Mondták, ha van kedvünk, menjünk velük. Persze, hogy átültünk! Poldi már előre is ült és a rendőrök mutatták neki, melyik gombbal lehet a szirénát bekapcsolni. Nem is kellett több neki, lelkesen nyomogatta a gombot és hangosan sikoltozott: Most mi vagyunk a rendőrök! A világ egy játszótér, most éppen rendőröset játszunk. Micsoda élmény! Mindenki örült, kivéve az előttünk haladó teherautót, aki inkább lehúzódott. Az érkezés előtt azért vissza kellett ülnünk a saját kocsinkba, nehogy a főnök kiakadjon.

Az Al-Ukhaidir erőd nem szerepelt a listánkon, de a vezetőnk azt mondta, érdemes megnézni. A rendőri felvezetés már megérte, de az erőd maga is hihetetlen volt. A semmi közepén ott van egy hatalmas négyzet alakú építmény, igaz ’csak’ 1200 éves, ami ugye idősebb, mint Magyarország, de a 6000 éves helyekhez képest még kis siheder. Itt sem volt senki rajtunk kívül. Az építmény körül feltáratlan területeket látunk évszázados emlékkel. Bárhová felmászhatunk, bármit megérinthetünk és közben a csend hangjai visszarepítenek a múltba. Így ismerkedünk az Abbászida építészet részleteivel. Ideális terep egy bújócskához és kavicsok dobálásához. Csodás fények világítják meg a tereket, falakat. Rendőri felvezetéssel vissza, így aztán az ellenőrzésre váró kocsikat simán megelőzve haladunk tovább.

Kerbala, a síiták Mekkája

Nadzsaf és Kerbela közötti 80 km-es utat a zarándokok gyalog teszik meg, néhányan Bagdadból indulnak el. Nyáron a forróságban tömegek vonulnak és aki meg akar pihenni, vagy az éjszaka eléri, az behúzódhat az útszéli kis házakba, amelyek a zarándokoknak épültek. A helyiek ingyen hoznak vizet és ételt, de az úton lévők is mindenüket megosztják. Sajnos a választott szállodánk tele volt, így kénytelenek vagyunk másik után nézni, de mivel a város nagy tömegeket vonz, így alvóhelyekből sincs hiány. Luxusszállóban kapunk szobát. Luxus, mert van kérés nélkül törölköző, de fogkefét és borotvát is kapunk…és angol WC!

Kicsit pihenünk és este elindulunk a két szentély felfedezésére. Kicsit más hangulata van, mint Nadzsafnak, itt nincsenek koporsók, sokkal több étterem, bolt, fagyizós hely, kisebb bazárok is vannak. Gyorsan szereztünk egy abaját Timinek és beléptünk a két szentély közötti részbe. Husayn (sokféle átírása létezik a névnek), akit az ommajjád Jazid ölt meg, nagyon fontos esemény síiták számára. Őt tekinthetjük az első sahidnak, vagyis hősi halottnak, mártírnak; halála, szenvedése az áldozat és az igazságért való harc szimbólumává vált, és ezzel a mai napig nagyon sokan tudnak azonosulni. A folyamatos harcokban elhunytak halálának adnak értelmet, teszi elfogadhatóvá Husayn hőssé való emelése. Ez az országban a legnagyobb szentély. A közepén elhelyezett koporsóhoz kapaszkodnak a zokogó emberek, egyik oldalon a nők, a másikon a férfiak, itt siratják a ma hőseiket, akik a családjukat, falujukat, hazájukat, vallásukat védve hunytak el, akik közeli hozzátartozójuk. Bárkivel beszéltünk, mindenkinek volt háborúban elesett közeli hozzátartozója. Sok-sok könnycseppet láttunk az arcokon, és legnagyobb meglepetésemre Poldi is oda kart menni a rácshoz -ami a koporsót vette körbe- megfogni, mert

’abban van valami varázslat’. 

Döbbenten néztem rá, mert tényleg nagy tömeg volt, az emberek fehérlő ujjakkal kapaszkodtak és a feltörő zokogás hangja is intenzív volt. Ahogy közeledtünk a rácshoz, nyúlt előre és az emberek segítettek neki, tartották és széthúzódtak egy kicsit. Hát nekem is könny szökött a szemembe. Vajon Poldinak mi járhat a fejében? Mit foghat fel ebből? Biztosan sokkal többet, mint gondolnánk!

Az élmények hatása alatt lépünk ki a szabadba, átmegyünk a szemben levő szentélybe, amit Husayn féltestvérének emeltek. Ott is hasonló látvány, élmény fogad. Aztán jön egy felvonulás, ahol a felvonulók korbáccsal ütik magukat egy hangszóróból szóló zene ritmusára. Az élők szenvedése a bűntudat, hogy nem tudtak segíteni az elhunytaknak.

Kilépünk a szabadba, ahol métereken keresztül feltűnően követ két jólöltözött ember. Már szinte zavaróan néznek, de abban a pillanatban oda is lépnek hozzánk és ismét vacsorameghívást kapunk, akár itt vagy Bagdadban, de akár a kocsijukat is használhatjuk és ha vacsora nem, akkor a város egy részét szeretnék megmutatni. A két idősebb férfi nem adja fel egykönnyen, de minden egyes pillanatunk be van tervezve. Annyira sajnáljuk, hogy nem tudjuk ezeket az embereket kicsit jobban megismerni! Biztosan regényes élettörténetük van, hiszen 40 év folyamatos háborúzás után még életben vannak és a kedvességük is virágzik.

Éjszaka kétszer a tv üvöltésére ébredünk, mintha a müezzin a fülünkbe énekelne. Vélhetően áramkimaradás miatt kapcsolt be, de teljesen szürreális élmény volt. Szerencsére Poldi mélyen aludt, így őt egyáltalán nem zavarta. Reggelink az egyik legfinomabb volt és még a kilátásunk is fantasztikus. Egy kis séta keretében visszavisszük az abaját, de közben folyamatosan kéregető gyerekek vesznek körül minket. Murtada némelyiket szó szerint arrébb penderítette és látom szikrázó szemét. Eddig teljesen békés volt, és egyáltalán nem illet a habitusához ez a viselkedés. Később elmondja, hogy azért lett ingerült, mert a kéregetők az afgán menekültekből összeállt banda volt, akik megpróbálnak valamilyen módon pénzt szerezni. Két baj is van ezzel: itt csinálják, az egyik legszentebb helyen, a másik, hogy eddig is hatalmas nélkülözések voltak az országban, de nem voltak kéregetők, az emberek segítettek egymásnak, lehetőségeik szerint. Itt ingyen lehet ételt és italt kapni. Szégyelli magát, mert ilyen incidensbe keveredünk és nagyon reméli, hogy az állam kezd valamit ezzel a helyzettel.

És visszatértek Bagdadba

Búcsút intünk Kerbelának és Bagdad felé vesszük az utunkat, de azért útközben beugrunk Dur-Kurigalzuba, ami talán nem annyira ismert, pedig régebben az egyik leglátogatottabb látványosság volt, ami Kurigalzu király erődje néven ismert, amit ie. 14 században alapítottak és ennek megmaradt emblematikus épülete egy zikkurát, amire szabadon fel lehet mászni. Semmi extra, csak egy 3,5 ezer éves építmény, amin kergetőzhetünk. Láthatjuk közben az épület szerkezetét és a stabilitására felhasznált nádrétegeket is tapogathatjuk. Csak úgy belegondolok, hogy amit itt piszkálgatunk, azt 3,5 ezer éve, egy mester elhelyezte és azóta békésen várta, míg el nem jövünk. Persze itt sem tártak fel mindent és jelentős részek még a föld alatt rejtőzködnek.

Végre megérkezünk Bagdadba. Hatalmas és kaotikus a forgalom. Abu Mohammed vezetési stílusára jellemző, hogy megelőzi a szirénázó mentőautót, mert nem adnak itt senkinek elsőbbséget, akkor sem, ha az éppen szirénázik. Időben megérkezünk az Iraki Múzeumba. Természetesen itt is átvizsgálnak. A múzeumot a háború alatt kirabolták 2003-ban és reneteg értéket eltulajdonítanak, amit természetesen az amerikaiakra fognak, ami csak félig lehet igaz, hiszen az Egyesült Államok visszaszolgáltatott közel 17 000 régészeti tárgyat 2021-ben. A hihetetlen gyűjtemény felbecsülhetetlen értékű darabjai a világ minden táján felbukkantak, még az eBay-en is, és persze mindent megpróbálnak visszaszerezni, több-kevesebb sikerrel. A gyűjtemény soha nem lesz már a régi. Szerencsére a visszaszolgáltatott darabok között ott van a Gilgames eposz egy kőtáblája is és persze így is elképesztő dolgokat látunk. Az mondják, hogy szinte minden vidéki ember otthonában vannak értékes történelmi ereklyék, hiszen csak egyszerűen ki kell sétálni a földekre, le kell hajolni és bárhol évezredes dolgokat találunk.

A múzeum után Bagdad ikonikus Al-Rashid utcáján állunk meg. A piaci forgatag megragad minket, mintha egy mesébe csöppentünk volna. Hatalmas nyüzsgés, hangzavar, csodálatosan elhelyezett portékák. Nem is tudtunk ellenállni az epernek, datolyának, sajtnak, aminek kilója 1-2 dollár volt. Sétálunk a rézműves utcában és nézzük, ahogy kézzel kalapálják az edényeket. Biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan ezek a mesteremberek is eltűnnek, hiszen ide is betört a tömeggyártás. Egy kis kereskedésbe is betérünk, ami abból él, amit a turistáknak tud eladni, pedig itt nincs még tömegturizmus. Az árakat csak dollárban halljuk, az eladó bácsi egyébként angol tanár. Most is időutazásban vagyunk, az egész hely hangulata varázslatos. Ez nem marokkói, vagy török bazár, ami inkább látványosság, mintsem valódi piac, itt nem látunk pénzes külföldieket. Többen megállítanak és kérnek egy közös fotót. Poldi sztoikus nyugalommal mosolyog, ő boldog a gyümölcsökkel, a látvánnyal és élvezi a kavalkádot.

Elveszünk a bagdadi forgatagban, amiről Agatha Christie is írt az Eljöttek Bagdadba c. könyvében. Ha már ő jutott eszünkbe, gyerünk tovább a házához, hiszen neki is volt háza itt a második férjével, akivel az uri ásatáson ismerkedtek meg (ami a Gyilkosság Mezopotámiában c. regényét ihlette), és sok időt is töltöttek erre! Elkerekedik a szemünk, amikor meglátjuk, hogy Abu Mohammed az autóval az egyik híd járdáján parkolt, ami azért ott is bátor dolog. Ő csak annyit mondott: Nem volt máshol hely! Ez igaz is, hiszen gyalogosan is kihívás volt haladni. No nem baj, egy kisebb közlekedési dugót okozva sikerült is lekeveredni a járdáról. Agatha Christie háza felé beugrunk shawarmát enni. Egy másik hídon megyünk át, amikor feltűnik hőn áhított célpontunk. Ezt Abu Mohammed is érzékeli és egy satu fékkel megáll, mondván: nyugodtan szálljunk ki, csináljunk képet. Ismét hatalmas dugó mögöttünk, míg kiszállunk az autóból, de senki nem dudál ránk. Timi boldogan lövi a képeket a romról, hiszen már csak egy romos házat látunk, aminek azért még a szépsége így is áttűnik. Mosolyogva sétálunk le a hídról, hogy közelebbről is megnézzük, amikor megállítanak a katonák.

Mit keresünk itt? -kérdezik.

Agatha Christie házát szeretnénk megnézni azt, ami ott van a sarkon. -mondjuk.

Persze nem tudták, hogy ki is ez a nő, azt meg végképp nem értették, hogy mi mit sétálgatunk itt, ráadásul gyerekkel. Nem azért, mert ez nem biztonságos környék, épp ellenkezőleg, sok vezető, hivatalnok és politikus is itt lakik (ez a Green Zone), ezért is a normálisnál is nagyobb katonai, rendőri jelenlét. Na de akkor is, ez szokatlan! Turisták jönnek valami házat nézni. Ezt nem lehet csak úgy engedni, engedélyt kell kérni. Intenzív telefonálás, de nem jön a válasz. A főnöknek is engedélyt kell kérni, mert ez tényleg durva és szokatlan jelenség vagyunk. Várakoznunk kellet, közben hoznak vizet és nagyon kedvesek, de értsük meg, engedély kell! Timi kezd ideges lenni, mert a nap megy le. Abu Mohammed, aki érti problémánkat, 10 perc telefonálás után feladja és elkezd minket az autó felé terelni, közben mutogatva folyamatosan magyaráz a tisztnek. A vezetőnk, Murtada értetlenkedik, de jön velünk. Kérdően nézünk. Abu Mohammed elkezd röhögni, elindul és egy kereszteződés után visszakanyarodik, megáll, hogy akkor ebben a keresztutcában be tudunk nyugodtan sétálni!

Kiderült, csak annyit mondott: nem sétálunk a házhoz, mert haladnunk kell a sok program miatt. Azt nem mondta, hogy kocsival nem megyünk oda. Így aztán ott álltunk a Háznál, világosban. Csodálatos épület lehetett egykoron! Azért lelkesen be is másztunk a lezárt épületbe, és a belsőkertet is lefényképeztük. Azonnal elképzeltünk egy kis hotelt, ahol a krimik hangulatát idéznék a szobák és a terek. Milyen jó is lenne! A ház természetesen műemlékvédelem alatt áll, az államnak nincs pénze az iszonyú költséges felújítása, horror áron vagyis inkább horror szabályozásokkal viszont nem talál gazdára, és az állaga folyamatosan romlik. Nagyon sok hasonló épület van Bagdadban, de ezért különösen fáj a szívünk, és szinte látjuk magunkat befektetőként visszatérni ide…ah, de jó is lenne! 

A vezetőnk még a Tahrir teret is meg akarja mutatni, mivel ugye a nap tényleg megy le, ezért Abu Mohammed a felhajt a térre, egyenesen a gépfegyveres katonai teherautó mellé. A katonák értetlenül, döbbenten néznek. Ilyet azért itt sem mernek csinálni. Abu Mohammed kiszáll, magyaráz és nyitja az ajtónkat. Mászunk ki, a katonák jót nevetnek és legyintenek. Kapunk öt percet. Mi pedig a látványtól nem térünk magunkhoz. Nem a katonák miatt, hanem a pálmalevelekből épített karácsonyfa miatt. Egy muszlim ország főterén karácsonyfa van, aminek a díszei sahidok, vagyis mártírok, hősi halottak. A csúcsdísz, egy iráni síita vezető, akit az amerikaiak lőttek ki. Ezmiez? Kérdezzük, de helyi barátaink is értetlenül nézték. De tényleg…ezmiez?

Megyünk a szállodánkhoz. Továbbra is a közlekedést emésztjük. Vannak lámpák, de senkit nem érdekel. Annyi sáv van, amennyit akarunk. Kaotikus, mégis lüktető. Megállunk egy boltnál, ahol sört lehet venni. Iraki sört! Veszünk is párat 1 dollárért darabját. Ha valaki megkérdezné, hogy ittam-e már iraki sört, már nem mondom, hogy nem. A szállodában már ismerősként üdvözölnek és mint helyi híresség, a legjobb szobát kapjuk, kilátással a Tigrisre. Persze velük is kell közös képet csinálnunk. Kis pihenő után elindulunk az éjszakai Bagdadot felfedezni. Nem, egyáltalán nem veszélyes. Murtada jön velünk, Abu Mohammed elmegy pihenni. Az al-Mutanabi utca a leghíresebb a városban. Egy megépített díszlet, az épületek giccsesek, de sok étterem és utcai árus van és a hangulata teljesen rendben van. Beülünk Bagdad legikonikusabb teházába, a Shabandar Caféba, ami messze földön híres és kérünk egy shisát a tea mellé. A falat a régi Bagdad képei borítják. Az emberek kedvesen integetnek felénk. Nagyon filmszerű a hangulat.

Kis pihenés után beülünk egy étterembe, ami megpróbál nyugatias lenni. Az étel nem hagy mély nyomokat, mi jobban szeretünk kifőzdékben és az utcán enni, de egy kis idő elteltével a helyi Szécsi Pál kezdett énekelni, és az bizony megmozgatta a női és férfiszíveket. Mindenki együtt énekli a szerelmesebbnél szerelmesebb dalokat. Szórakoztató, hogy mennyire más gesztusokat tesznek és milyen mélységesen beleélik magukat. Murtada először mesél szerelméről és teljesen érzelmesé válik. Sajnos a hosszú nap miatt nem tudtunk sokáig maradni, de most az ország új arcát láttuk: a szerelmes Irakot.

A hotelbe taxival megyünk és mondom vezetőnknek, hogy kérdezze meg a taxist az életről Bagdadban. Az ürge hátranéz és elkezdi. Mérnök volt és hidakat tervezett. Mivel Szaddám idejében nem volt más ilyen munka, így a rendszerben tervezett hidakat és egyet Szaddám egyik palotájához is. Amikor a rezsim megbukott, a tervezett és megépített hídját is lerombolták és hajtóvadászat volt ellene és kollegái ellen. Szinte mindenkit megöltek. Valamilyen szerencse folytán őt nem találták meg. Bujdosott, közben segített az USA inváziója idején, aminek hála a családját ki tudta menekíteni az országból. Ő nem ment, mert a család idősebbik feléről gondoskodnia kellett. Amikor mindent megoldott, már nem tudta elhagyni az országot, nem engedték neki. Most taxizásból tartja el magát és egyedül él. A családja nem mer hazajönni az USA-ból, ő nem tud kimenni. Úgy mesél, hogy megsajdul a szívünk és közben visz minket egy extra kört, hogy a története végére érjen. Úgy éreztük, jól esett neki elmondani, mi pedig egy élet történetével lettünk gazdagabbak.

Reggeli után benézünk az Al Mustansirya egyetemre. Nincs itt semmi látnivaló, csak a világ egyik legrégebbi egyeteme. Egykoron hatalmas könyvtára volt minden témában. Viharos történelme volt 800 év alatt és mára már a felújítására adott pénzt is ellopták, így csak üresen kong. Megyünk tovább a Mártírok emlékművéhez, ami egy hatalmas kettévágott hagymára emlékeztet. Az iráni háborúban elesett hősök emlékére építették. Egy kapun kell belépnünk, ahol persze megmotoztak. Hatalmas tömeg van az emlékmű körül. Idejön mindenki, aki diplomát kap és most éppen jöttek a friss végzősök ünnepelni. A tömeg hamar eloszlik, készítjük a képeket, amikor vadászgépek húznak el felettünk, aztán helikopterek, megint vadászgépek. Nézünk egymásra, de a vezetőink csak meghúzták a vállukat.

Akkor indulás tovább egy érdekes helyre, Szamarrába. Érdekes, mert ezt a környéket is paramilitáris szervezet tartja kontroll alatt. A lényeg, hogy itt is az ISIS tevékenykedett egészen sokáig és azt hirdette, aki megöl egy síitát az mennyben Mohammed prófétával vacsorázhat. Nagy motiváció volt ez és ebben a városban két nagy mecset is van, ami az ISIS célpontja lehet, ezért itt különösen nagy figyelmet szentelnek a turistára. Olyannyira, hogy az útleveleinket is elveszik. Erről előre szólnak vezetőink, így nem lepődünk meg. A magyarázat pedig a mi védelmünk. Ha nem megyünk vissza az útlevélért, akkor keresni kezdenek minket, mert estére nem maradhatunk a városban. A biztonság kedvéért a félreállítanak és rendelnek mellénk gépfegyveres katonát kísérőként. Elég sokat kell rá várnunk és Abu Mohammed teljesen kiakad. Nem érti, miért kell 10 percet várni. Indulatosan ordibál a parancsnokkal és mi szólunk neki, hogy ne aggódjon, van időnk, egyébként meg neki fegyvere is van. Inkább elmegy, vesz magának egy csokit.

Megnézzük a város nevezetességét a spirális minaretet, aminek a tetejére felsétálunk. Sok helyi itt tölti az idejét, piknikeznek, beszélgetnek. A minaret tetején is vannak jópáran, de rögtön átadják a legjobb helyet, mivel ők bármikor eljöhetnek ide. Lent egy család meghív ebédelni és el is fogadunk pár falatot a helyi legklasszikusabb ételből a dolmából. Hihetetlen számunkra ez a nyitottság! Kapunk innivalót is, persze közös fotók és búcsú.

Elmegyünk meglátogatni egy föld felszíne alá épített kastélyt is, aminek a közepén egy hatalmas medencét építettek a kellemes klímát hivatva biztosítani és ha már ott volt, hoztak bele pár delfint is. Jól nézhetett ki a delfines medence a sivatagban!  Visszafelé simán megkapjuk az útlevelüket, szerencsére. Hatalmas dugóba keveredünk, ami annyira kiborítja Abu Mohammadet, hogy hirtelen hátrafordul és megkérdezi tőlem, hogy szoktam-e vezetni. Az igenlő válasz után kipattan a kocsiból, mutatja, hogy vezessek, addig ő nevetve cigizik és sétál mellettünk. Hát így vezettem Bagdadban. Az óriási dugó a katonai ellenőrzés miatt van.

Vidáman beszélgetünk és akkor befut véglegesen megerősítve a jó hír, mehetünk Urukba. Timi zokog a boldogságtól. Emlékeztek az idegenvezetőre Babilonban, akinek adtunk egy kis hálapénzt? Meghálálta és végül már az állami ember hívott minket, bármi is lesz, bemehetünk. Örömünk határtalan, mivel Uruk nélkül masszív hiányérzettel mentünk volna haza. Abu Mohammed beszélt a kocsis céggel, aki nem kért extra pénz a plusz kilométerekért és Abu Mohammednek sem kell extra költséget fizetni, csak a benzint kell, 12 000 forintnyi dollárt fizetni. Az extra út több mint 600 km. Meglepődünk, hogy a két kísérőnk milyen boldog, pedig a holnapi nap is hosszúnak ígérkezik. Boldogok, mert látták rajtunk, mennyire fontos ez nekünk és nagyon megszerettek minket, és a szívükön viselik, hogy mindent lássunk. Az úton elmesélik, ha Murtada el akarja venni a barátnőjét, akkor 8 000 dollárt kell fizetni a lány családjának és csak akkor vihető az ara. Hiába, nem olcsó a gyereknevelés. Azt is megtudjuk, egy tanár 500, egy rendőr 1000, egy orvos 1500 dollárt keres. Az élet itt olcsóbb, mint nálunk és a tanár annyit keres, mint otthon, akkor itt egy tanár jobban él a rendőr még jobban.

A grafománok Mekkája, Uruk

Reggel korán indulunk Urukba. Nincs más programunk. Abu Mohammed nem ismer tréfát, megy, mint a gőzös. Mi békésen alszunk, csak reggelizni állunk meg egy útszéli étteremben. Nekünk elég bizonytalannak tűnt hely, és a tegnapi vacsora után a hasunk sem volt topon, így maradtunk a kenyérnél és teánál. Urukban érkezve válik egyértelművé, a bejárattól egészen hosszú földes úton kell menni, míg az ásatáshoz érkezünk. Ma Timi vezethet egy kicsit és ezt éppen Urukban teszi. Az államilag kirendelt vezető már vár minket. Szokás szerint egy gépfegyveres katona is jön velünk. Egy hete esett az eső, de a talaj még nagyon sáros, ami néhol nagyon süpped. Nincs kiépített járda, de még ösvény sincs jelölve.

Elvisznek az első pontra, ahol az első írásos emléket találták a földön. Ez milyen? Itt vagyunk! Azt, hogy most ezt ti el tudjátok olvasni, az ott kezdődött. Poldival is szeretne az állami ember képet készíteni azért, mert ő 15 éve dolgozik itt, de ilyen fiatal látogatója nem volt, előtte pedig le volt zárva a hely, vagyis Poldi 50 év távlatában a legfiatalabb látogató. Persze Poldi inkább köveket dobál, ami itt nem mindig az, aminek látszik. Séta közben lehajolunk és felveszek egy agyagtáblát, rajta rovásírás. Igen, ez egy ki tudja hány ezeréves sumér írásos emlék. Máshol ez egy múzeum legféltettebb kincse lenne, itt kérik, egyben hagyjam ott. Mindenhol talál valamit az ürge a földön. Egy cserépedény, egy nyílhegy, egy csontot, falmaradványt. Itt élt Gilgames, Uruk királya, akiről az első eposz született, aki isteni tulajdonságokkal bírt. A Gilgames -eposz a keleti költészet egyik legnagyobb hatású műve. Mi meg itt sétálgatunk a templománál, ahová járt és nézzük még mindig kék falait. Hihetetlen, de a terület 5%-a van csak feltárva. Mi ropog a lépteink alatt? Mi lehet az a tábla, amit fogtam? Felfogni sem bírjuk.

Itt vagyunk a kultúra bölcsőjénél, egy kiindulópontnál, ahonnan az egész társadalmunk alapja indul, ami nélkül mi emberek nem lennénk azok, akik ma vagyunk. Azon gondolkodunk, hogy civilizáció bölcsője egy olyan országban van, amelyikben az elmúlt évtizedekben a legpusztítóbb barbarizmus uralkodott, de valahogy ezt a helyet békén hagyták. Ide egy szentélyt kellene emelni, ez lenne a civilizáció szentélye. Ehelyett most arra figyelünk, hogy Poldi ne dobáljon kövek helyett agyagtáblákat. Abszurd és megható az egész, ahogy ott van egy sofőr, egy kisérő, egy állami kisérő és egy katona velünk. Csípjen meg valaki!

Abu Mohammed az 5 óra le és 5 óra vissza utat megoldotta 7 óra alatt, így van időnk Bagdad egyik híres éttermébe elmenni. Az emeleten terráriumok vannak, némelyikben kígyók. Timi boldogan simogatja őket, egyet kap a nyakába is. Az ételek a klasszikus iraki konyha remekei. Poldi gyorsan összebarátkozik pár helyi gyerekkel és mennek bújócskázni és kergetőzni. Ők szavak nélkül megértik egymást. Ez utunk utolsó állomása.

Peregnek az emlékek és arra jutunk, életünk legintenzívebb utazása volt az élmény/másodperc szinten. Olyan és annyi dolog történt velünk, amit nehezen tudunk visszaadni. Ez a beszámoló is csak egy rövidített verziója annak, amit megéltünk, láttunk. Minden pillanatban történt valami, ami különleges volt. Szinte mindenkinek a háború és félelem kapcsolódik Irak nevéhez; reméljük, most már könnyebben el tudjátok képzelni azt, ami ott van, amiért érdemes feltenni ezt az országot a bakancslitátokra. Az elszenvedett gyötrelmek, a halál és szenvedés árnyékában ott rejtőzködött a szeretet és kedvesség virága, ami most, ahogy a fényre került szárba szökkent, és szirmaival szórta fel utunkat. Az emberi jóság mindent legyőz, hirdethetnék. A történelmi és vallási helyek tényleg az emberiség történelmének mérföldkövei és ezeket látni és hangulatukat érezni…hát még most is beleborzongok…..Az ország konyhája csak hab a tortán.

Köszönjük, hogy velünk jöttetek és reméljük, a háború szó után már más is eszetekben fog jutni Irakról!

Tovább az eredeti oldalra!