Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat

Az megvan, hogy éveket vársz egy balatoni SZOT-üdülő beutalóra, és amikor végre megkapod, egész hétre esőt jelez a meteorológia? Nagyjából ezzel az érzéssel vágtunk neki egy háromezer kilométeres svájci körútnak 2023. május végén.

   Első szállásunkat a Comói-tó partjára (Olaszország) foglaltam, és érkezés után, mindjárt belevettettük magunkat városnézés örömeibe, de a gondosan megtervezett programot nyúlós masszává áztatta a szürke eső. Bellagio turistaforgalmán csak annyiból látszott a szomorú időjárás, hogy sikerült helyet találni a városka szélén lévő, ingyenes parkolóban, de a vendéglátóhelyek zsúfolásig megteltek borozgató vagy kávét szürcsölgető vendégekkel. Nem sokat javított a hangulatunkon az a három Tik-tok huszár sem, akik a parti sétányon, az elemekkel dacolva, megtartották performance-ukat, ami inkább hasonlított egy szüreti szőlőtaposásra, mint táncra. Erre csak rátett egy lapáttal, amikor elsétáltunk az évtizedek óta bezárt Hotel Grande Bretagne előtt, ahol a híres Rocco és fivérei című filmet forgatták 1960-ban Alain Delonnal. A jobb napokat látott, ma lehangoló állapotban lévő épület betört ablakai, búsan meredtek a tó, szél korbácsolta vízére. De a kompkikötőtől a hegyoldalra felkúszó sikátorok, a rendbe hozott óvárosi házak és a karbantartott parkok mögött megbúvó nagyúri villák már mesés gazdagságról árulkodnak. A nap legsűrűbben elhangzott mondata minden bizonnyal az volt: milyen szép lehet ez napsütésben! 

   Másnap reggel a szállásadónk azzal a nem túl örömteljes hírrel fogadott, hogy a heves esőzések miatt, beomlott egy alagút, ezért Varenna csak hatalmas kerülővel érhető el, így hát dobtuk a Villa Monasterót és a Castello di Veziót a parkjával együtt, sőt még a közeli Orrido di Bellano szűk szurdokában kiépített, vízeséshez vezető függőhidat is, pedig az tényleg érdekelt volna. Miután körülményessé vált északról körbeautózni az alpesi tavat, nagy bánatukra, nélkülöznie kellett a társaságunkat az 1600-ban épült Villa Carlottának és a Villa del Balbianellónak is, ami egy Star Wars epizódban és egy James Bond filmben is feltűnik. Helyette Como városában támasztottuk le az autót és tettünk egy körsétát. A kikötő és a tópart látványának élvezeti értékét csökkentette egy nagyban zajló építkezés és a süvítő szél, ezért a XVIII. századi Dómba (Cattedrale di Santa Maria Assunta) húzódtunk felmelegedni, majd az üres utcákon átsétáltunk a Basilica di San Fedele freskóiban gyönyörködni. Az ornamentika behatóbb tanulmányozásában kissé zavarólag hatott, hogy éppen misét tartottak, ezért hamar továbbálltunk.

   Útiterveimben szerepelt még a közeli Villa Olmo meglátogatása, csakhogy a neoklasszikus kastély teljes parkolóját lefoglalta egy Porsche-találkozó, máshol pedig lehetetlen megállni a környéken. Így aztán, egy másik villát kaptunk lencsevégre, ami nem annyira építészetéről, mint inkább tulajdonosáról híres. Sajnos George Clooney nem sövénynyírással foglalatoskodott aznap, ezért nem sikerült megdumcsiznom vele egy szelfit, pedig olyan jól mutatna az Instámon.
   Ezután, az olasz bemelegítő kör után végre átléptük a svájci határt. Ezt csak onnan tudtam, hogy a telefonomra egy sms érkezett, miszerint abban a szerencsében lehet részem, hogy uniós tarifával barangolhatok a helvéteknél is. Figyelem! Más szolgáltatónál (pl. Telecom) brutális adatforgalmat számolnak fel, tehát legjobb gyorsan kikapcsolni a mobil adatkapcsolatot, mielőtt még a gatyája is rámegy a gyanútlan előfizetőnek a Waze navigációra vagy más alkalmazásra. Hogy a fogadott hívások költségéről már ne is beszéljek.

   A határ túloldalán ugyanúgy olasz feliratok fogadtak, okmányellenőrzésnek nyomát sem láttuk, csak a benzinkutak ártábláin látható némi csökkenő tendencia. Ezt kihasználva, feltankoltam a technikát és egyúttal megvettem az autópálya-vinyettát. Európában ők vezették be először a matricás rendszert. Emlékszem, amikor először jártam itt, mennyire ki voltam akadva, hogy meg kell vennem az éves matricát (most sincs rövidebb), miközben én csak néhány napot tartózkodtam az országban. De hát, azóta mi is felfejlődtünk a nyugathoz, és pillanatnyilag nálunk, ha valaki leugrana egy napra a Balatonra, majdnem ugyanannyit kell fizetnie az M7-esért, mint Svájcban egy teljes évre, az 1845 kilométeres autópálya hálózatra. Arról már nem is beszélek, hogy ehhez annyi alagutat kellett a hegyeikbe fúrniuk, hogy lassan már kezd hasonlítani az Ementáli sajtjukra. Sajnos a maximális sebesség csak 120 km/h, (országúton 80), de emiatt bosszankodjon az a sok itteni Ferrari tulajdonos.

   Lugano ízig, vérig olasz település, és ezt nem csak az utcanevek és a divatáru üzletek mennyiségéből szűrtem le, hanem a bicikliversenyről, ami miatt lezárták a fél belvárost. Kerékpárlázban égett szülő és gyerek ezen a hétvégén. Kulturális élményként a Santa Maria degli Angioli, XVI. századi templomot tudnám megemlíteni, amelyben éppen véget ért a szentmise, így megcsodálhattuk Bernardino Luini 30 m széles, egész falat beterítő freskóját.
   Mielőtt egy következő tavat látogattunk volna meg, tettünk egy kis kitérőt Bellinzona irányába, ugyanis a középkori erődítményei az UNESCO világörökség listájára juttatták. A Castello di Montebellót már a XIII. században elkezdték építeni és egész jó állapotban megmaradtak a falai. Ingyen látogatható, csak a múzeumi részért kell fizetni. Felmásztunk a védelmi sáncra, hogy lefényképezhessük a szemközti dombon álló Castel Grandét is, aztán húztunk is tovább, mert még volt hátra egy programpont, mielőtt nekivágnánk egy komolyabb távnak a szálláshelyünkig.

   Locarno is az előző városokhoz hasonló gyöngyszem a Lago Maggiore partján, de itt célirányosan a Madonna del Sasso Orselina templom és zarándokhelyhez igyekeztünk, méghozzá autóval. Bevállalva a kockázatot, hogy a vasárnap délutáni órákban már lesz parkolóhely a hegyoldalban kanyargó út mentén. Mázlim volt, de mindenkinek azt ajánlom, hogy inkább a város felől, siklóval érkezzen a helyszínre, hacsak nem gondolja véresen komolyan a zarándoklatot, és gyalog közelíti meg az 1480-ban épült templomot, melynek legértékesebb műtárgya Bramantino: Menekülés Egyiptomba című festménye.
   A hátralévő szakaszt egy útlezárás tette izgalmassá, de újratervezés után kiderült, hogy van egy kerülőút is, amin eljuthatunk Wallis kantonba. És mit tesz Isten? Egy impozáns, neobizánci templomot elénk. Teljesen váratlanul, a hegyek között, egy apró faluban. Kiderült, nem is akármilyen helyre csöppentünk: 1494-ben csoda történ ezen a helyen: a Dajkáló Madonna freskót egy kő találta el, ami ettől vérezni kezdett.

 

  Sankt Niklaus-béli szálláshelyünkön komoly dilemma előtt álltunk. Menni vagy nem menni? Elhatároztuk, ha látjuk másnap reggel a szemközti hegy csúcsát, akkor elindulunk a tervezett útvonalon, megkockáztatva, hogy túrabot helyett, esernyővel a kézben kell felfedeznünk a  Matterhornt. Nem babra megy a játék, a vonatjegy egy főre 160,- CHF, ami kettőnknek 120 ezer forint. Ennyi pénzt kiadni, hogy csak felhőket lássunk testközelből, indokolatlan pazarlás lenne, viszont nem volt B tervem. A hegyi túrák (és síparadicsomok) kiindulópontja, Zermatt is csak vonattal közelíthető meg, ráadásul hiányzott a púpomnak, hogy esőben kiránduljak.
   Szent Antal, úgy látszik meglátta, hogy Kata minden templomban bedob néhány érmét a szobra előtt elhelyezett perselybe, és segített a döntésben: másnap reggel világoskék foltok szakították meg az égbolton átmasírozó felhősereget. Csúcstámadás!

Matterhorn

  Két szokatlanul magas költséggel találkozik az utazó, amikor Svájcba érkezik. Az egyik a parkolási díjak (erről majd később), a másik a vonatjegyek elképesztő ára. Léteznek költségcsökkentő megoldások, de olcsó akkor sem lesz a közlekedés. Ha sok időt terveznénk az országban tölteni és tömegközlekedéssel utazni, akkor jó megoldás lehet a GA Travelcard, ami majdnem az összes vonatra és autóbuszra biztosít korlátlan utazást, ráadásul ötszáz múzeumba is ingyen mehetünk be vele. Az egyhónapos bérlet ára egy felnőttnek 340,- CHF. (Húzós.) Rövid számolgatás után, egy másik opciót választottunk, amit kifejezetten külföldieknek kínálnak. A Swiss Half Fare Card 120 frankért megvásárolható, és minden vonat illetve kötélvasút viteldíja feleződik. Megvásárolható online, de a svájci vasutak honlapján azt írják, hogy az összes vasútállomáson is. Sajnos ezt a Sankt Niklaus-i bakterházban nem olvasták, mert a jegyirodában egy lelket sem találtunk, az automatánál pedig nem lehet ilyesmit kiváltani. Így aztán kénytelen-kelletlen ismét autóba ültünk, és feljebb robogtunk a völgyben az utolsó, még autóval is engedélyezett településig, Täsch-ig. Itt már puccos jegyiroda várja az érdeklődőket, de kérésemre a jegyárus sajnálatát fejezte ki, hogy hiba van a rendszerükben, pillanatnyilag nem tud nekünk ilyen kártyát nyomtatni.
– Mi van? – néztem körül idegesen – ez itt Svájc vagy Románia?
Mert hegyek ott is vannak, csak tizedannyiért visznek fel a tetejére (igaz szamárháton). Végül azt javasolta, vegyem meg a teljes árú jegyet, és délután,  ha jövünk visszafele és megszűnik a műszaki problémájuk, majd visszatérítik a felét. Nem tehettem mást, vettem nála jegyet az egy megállóra lévő Zermattig, ahol aztán láss csodát, tudtak nekem névre szóló Half Fare kártyát nyomtatni. Átsétáltunk a szemközti fogaskerekű állomásra, ahol már csak a felét kellett kifizetnünk a 110 frankos menetjegynek a Gornergratig tartó, 43 perces útra.

   Ázsiai csoportok tülekedése ellenére sikerült helyet foglalnunk a jobb oldalon, ahol hamarosan elénk tárult az ikonikus Matterhorn piramis alakú sziklacsúcsa. A vonat Európa legmagasabb (szabadtéri) vasútállomásáig visz fel (3089 m), ahol aztán jött a pofára esés. A jó kis hegyi ösvényeket latyakos, helyenként jeges hótakaró borította, túrázásról szó sem lehetett. Hiába húztunk bakancsot, hiába készültünk réteges ruházattal, és úticsomaggal, mindössze a néhány méterrel magasabban fekvő Gornergrat kilátóhoz sétáltunk fel manga lányok és mongol lányok kíséretében. Hálát rebegtünk a tiszta időért, és vadul kattintgattuk a fotókat, majd visszavonatoztunk a kiindulópontra.
   Zermatt csalódást okozott. Az, hogy mindenhol építkeznek, normális, hiszen itt a síszezonban telnek meg a szálláshelyek, ilyenkor van idő felújításokra, de valami furcsa hiányérzet fogott el, miközben sétáltunk át a városon, a lanovkarendszer kiinduló állomásához. Klasszikus alpesi település, igazi síparadicsom, emeletes faházakkal, éttermekkel és butikokkal. A folyóval párhuzamos főutcán egymást váltják a szuvenírboltok és a márkás óraüzletek, ráadásul a turistaforgalom is lanyha, akkor meg mi a bajom? Aztán rájöttem: hiányoznak a virágok az erkélyekről. Üresek az ablakpárkányok, nincsenek virágosládák a köztereken. Legalábbis nem burjánzik úgy a muskátli és a petúnia, mint ahogy Ausztriában megszoktuk. Mondhatnánk, hogy itt a hegyek között későbbre tolódik a virágszezon, ha vadon élő flóra nem tarkítaná már rég a hegyoldalt.

Csúcs ez a kukker. Ahogy forogsz vele, úgy írja ki a felbukkanó csúcsok adatait.

   Fekete öves síelőknek bizonyára átfut a bizsergés a tarkójukon, amikor megpillantják a Matterhorn Glacier Paradise felvonóhálózatát. Elindulunk (a német ajkú) Svájcból, majd átsiklunk olasz területre (amit ott Monte Cervinónak hívnak), hogy aztán egy teljesen más útvonalon visszacsússzunk a szállásunkra. Mindeközben ott karcolja mellettünk az eget a félelmetes Matterhorn 4478 méteres csúcsa, ahol több mint ötszáz hegymászó halt már meg, mióta 1865-ben először hódította meg a brit Edward Whymper.
   A kötélvasút 3883 méterre repíti fel a földi halandót, aki csak annyiban lép ki a komfortzónájából, hogy vastag kabátot húz magára nyáron is, mert bizony itt folyton süvít a jeges szél, és csak néhány órát tölt a magaslati levegőn, félve az agyi ödémától, a retinaleválástól, és más kellemetlen élettani hatásoktól. Viszont, ha leszurkoltuk a 95 frankot és feljutottunk a kilátóba, a közeli Matterhonon kívül még 37 db négyezer méteren felüli hegycsúcs látványával és 14 gleccserrel kecsegtet a prospektus.

   Aztán, hogy kapjon még valamit a pénzéért a látogató, faragtak néhány jégszobrot is a gleccser belsejébe, valamint egy önkiszolgáló étteremmel tették komfortosabbá a magaslaton töltött időt. Azon, hogy a hegy gyomrában lifttel közlekedhetünk, már meg sem lepődtem. Ez ugyanúgy a beruházás része, mint az átlátszó fenekű lanovkafülke. Ezért tódulnak ide a turisták a világ minden részéről. És, hogy megtérül a fejlesztésük, az jól látszik az újabb felvonók és szállodák építéséből.
Kiszakadva a hegyek bűvöletéből a Genfi-tó felé vettük az irányt.

Genf

Genf, azon kívül, hogy az ENSZ európai főhadiszállása, még számos nemzetközi szervezet székhelyének ad otthont. (375) Egyesek szerint, emiatt a 192 ezer fős városnak már majdnem a fele idegen nemzetiségű. (Valahol azt olvastam, hogy 168, különböző nemzet polgáraiból tevődnek össze.) Amúgy a tősgyökeres genfi többnyire franciául beszél. Nem csoda, hiszen a kantont gyakorlatilag körülöleli Franciaország. Itt jóval kevesebb svájci zászlót láttam magánházak udvaraiban, amiből arra következtetek, hogy kevesebb a mély-svájci. Márpedig, ha a nemzeti lobogók számát vesszük alapul, állítom, hogy a kontinensen Svájcban van a legerősebb nemzeti öntudat. Hogy miért, az rejtély számomra, hisz többnyire tájszólással beszélő németek, olasz és francia anyanyelvűek népesítik be az országot. Az ősinek mondott rétoromán etnikum egy százalékát teszi ki a lakosságnak. Széchenyi szerint: nyelvében él a nemzet. Akkor ezeknek már rég halottnak kéne lenniük... Hogy mégsem azok, azt az elméletemet támasztják alá, hogy nemzeti identitás tudatot, bárhol és bárkinek a fejébe lehet beszélni. Varrj egy zászlót, komponálj egy himnuszt és emelj ki néhány vértanút a múltból vagy kreálj hőst egy hajdani hadvezérből, és máris lesz, aki melléd áll. Ha nem nyelvi, akkor területi, vallási, vagy bármilyen alapon, de összetartozó közösséget kovácsolhatsz, és amíg nem tudsz nekik enni adni, beérik a nemzeti büszkeség magasztos érzésével is. Egy darabig...

   Volt időm elkalandozni, mert a hétfő reggeli csúcsforgalomban lassan araszoltunk a városközpont felé. Nem úgy a biciklisek, akik minden főúton saját, felfestett sávon suhanhatnak el autós társaik mellett. A bringák többsége természetesen elektromos, ma már csak az jár hagyományos kerékpárral, aki kifejezetten sportolásra vásárolta. A belvárost elérve, a törött lábú széktől, már szinte üresek az utcák. Csak nem dolgoznak az emberek?
    Hamar megtaláltuk a parkolóházat, amit a föld alá rejtettek, és leállítottuk az autót óránként 3,- CHF ellenében. Ezt, ha felszorozzuk, annyi, mintha 800 ezer forintos havi bérleti díjat fizetnék egy 15 négyzetméteres, üres placcért. Svájcban magasak a fizetések, ez az összeg talán még arányos is a miénkkel, csakhogy nem ezért lehet ennyit lehúzni az autósoktól, hanem azért, mert gyakorlatilag a saját ingatlanán kívül, szinte sehol nem tud ingyen parkolni a nyomorult autótulajdonos. Ahol meg mégis, ott csak kihalásos alapon lehet helyhez jutni. A különböző színű útburkolati jelzések sem segítenek, mert van, ahol a fehérrel körberajzolt területen is fizetni kell, máshol meg a kék zónában enged egy órát ingyen ácsorogni. Sárga vonalakat a magánterületek tulajdonosai festenek fel, de ilyen lehet egy üzlet parkolója is, ahová nyilvánvalóan beállhatok. Igaz, a nagyvárosokban még ott is fizetni kell. Az idegent az sem segíti, hogy nem egységes a fizetés rendszer: a mezei parkolójegyes megoldás mellett létezik az itthon is egyre több helyen feltűnő rendszám bepötyögős szisztéma, de olyan verzióval is találkoztuk, hogy a parkolóhely felfestett számát kellett beírnunk az automatának, aminek többsége nem fogadja el a bankkártyát. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy a csak kicsit drágább parkolóházakat veszem igénybe, mert azok legalább a látnivalók közelében vannak, így a tömegközlekedés költségein spórolhatok valamennyit.

A Reformátorok falával kezdtük a városnézést. Nem csoda, hogy emléket állítottak a reformációnak, hiszen ebben a városban tevékenykedett, majd halt meg az egyházreformerek egyik nagy alakja, Kálvin János (Jean Calvin). De az ismert teológusok mellett, számos híresség kapott helyet, így a mi Bocskai Istvánunk is, aki a protestánsok vallásszabadságát is biztosító Bécsi béke (1606) megkötésével szerzett jogot egy sorba kerülni többek között Cromwellel. Mondjuk, furcsállom, hogy a száz méter hosszú falra nem fért oda, Luter Márton vagy akár Husz János szobra is, akik bőven megelőzték a fent említett urakat reformgondolataikkal, de hát emiatt nem fogok a kardomba dőlni.

   A protestáns vallásokra jellemző, hogy nem díszítik a templomokat freskókkal vagy szobrokkal. Ilyen a Szent Péter-katedrális, ahol II. Konrád német-római császárt koronázták meg, és ahol 1541-ben Kálvin János megkezdte igehirdetői szolgálatát. Maradnak a színes ólomüvegek és a gótikus ívek, esetleg néhány szépen faragott bútor. Cserében viszont szinte mindegyik templom látogatása ingyenes Svájcban, és ami a legmeglepőbb volt utunk során, hogy mindegyiket nyitva is találtuk. Na persze a toronyra ez nem igaz, ha lépcsőzni akarunk, tejelni kell. Itt például 7 frankot.
   Ezután lesétáltunk a tópartra, megnézni egy szabadtéri virágórát, amelyet 6500 palántából raktak ki, és ami sokáig a világ legnagyobb ilyen jellegű órája volt a maga ötméteres átmérőjével, mígnem Teheránban építettek egy háromszor akkorát. Csakhogy az Irániak nem látták el másodperc-mutatóval, így még mindig világelső valamiben a genfi kronométer.
   Lencsevégre kaptam a város ikonjának számító, Jet d'Eau-nak keresztelt, 140 m magas vízsugarat, ami másodpercenként ötszáz liter vizet lövell a magasba. (Ezzel csak a hatodik legnagyobb a világon.) Ezután folytattuk utunkat a tó nyugati partján felfelé.

Elektromos postás járgány

   Lausanne neve nekem olyan elegánsan cseng. Lehet, hogy a francia dallamosság miatt vagy, hogy itt székel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (mármint itt van a székhelyük). Minden esetre, valószínűleg túlzott elvárásokkal érkeztünk a városba, mert egyikünknek sem tetszett igazán. Pedig ott van nekik a Genfi-tó látványa, ami a maga 582 négyzetkilométerével alig marad el a Balatontól, vagy a környező dombokon az UNESCO világörökséggé előlépett szőlőteraszok, de ahogy beérkeztünk a városba, sivár lakótelepek látványa fogadott, rengeteg tébláboló, szemmel láthatóan nem tősgyökeres svájci ifjúval.
   Természetesen azért meglátogattuk a XIII. századi Notre-Dame katedrálist a maga 80 méteres harangtornyával, ahol évszázadokig működött a tűzőrség, amit még az 1405-ös tűzvész után alapítottak. De, ahogy leültünk a Place de la Palud  (óváros főtere) egyik teraszára kávézni, ismét megállapítottuk, mintha nem is Svájcban lennénk. A rosszul öltözött emberek, gyakrabban feltűnő koldusok inkább Kelet-Európára emlékeztettek. Aztán persze a márkás óra- és divatáru üzletek utcájában újra Svájcban találtuk magunkat, és a Szent Ferenc református templomba lépve jött meg igazán a helvét életérzés. A svájci templomokban ugyanis nem ritka, hogy hétköznaponként orgonisták gyakorolnak az értékes hangszeren, növelve a belépők áhítatát. Vagy éppen egy kórus próbál a kiváló akusztikában. Ebben a XIII. századi templomban egy egész zenekar készült valamire, de ezt már nem vártuk meg, mert még zárás előtt oda kellett érnünk a tó egyik leglátogatottabb látványosságához.

   Château de Chillon építését a XII. században kezdték meg a Savoyaiak, akik uralták Alpok északi és déli részének legfontosabb hegyi átjáróit, ebből következően jól megvámolták az arra haladó kereskedőket. Nem csoda, hogy egy ilyen dekoratív várat tudtak felépíteni a tópartra, aminek stratégiai szerepe ugyan nem sok volt, viszont most jó pénzért lehet mutogatni az évi 300 ezer idelátogatónak. A mostani „vámszedők” mentségére legyen mondva, rendesen karban tartják az épületet, és néhány középkori berendezési tárgyat is kiállítottak. De, amivel leginkább a szívembe lopták magukat, az a magyar nyelvű tájékoztató füzet, amely pontról pontra végigvezet a termeken és mellékhelyiségeken, elmagyarázva a legfontosabb tudnivalókat.

A közeli Montreux városában megálltunk egy perce, hogy a világ talán legismertebb rock-dalában megénekelt történések színhelyét személyesen is megnézzük. A Deep Purple együttes Smoke On The Water című számában a Montreux-i kaszinóról énekel, amiben porig égett a teljes stúdiófelszerelés egy Frank Zappa előadás alatt kilőtt petárda miatt. A 71-es események színhelyén most egy Freddie Mercury szobor áll. (Ő vásárolta meg később a híres Mountain stúdiót, ami a kaszinó épületében működött, ahol aztán hat lemezt készítettek).

Bern

Bern Svájc fővárosa, pedig csak a negyedik legnagyobb város, viszont majdnem a mértani közepén helyezkedik el az országnak. Goethe szerint a legszebb város, amivel nem tudok vitatkozni, mert ezt egy 1779-ben keltezett levelében írta barátnőjének, de ha ő is 2023. május 24-i nyúlós, esőre hajló időben látta volna, talán másképp vélekedne. Az óváros, amelynek látnivalóit bejártuk, 1983 óta az UNESCO világörökség része.

   Az Aare-folyó partjánál sikerült leparkolnunk, ahol egy medve „verem” az első látnivaló. Miután a város címerállata egy barnamedve, úgy gondolták, jó ötlet néhány mackót egy árokba bekeríteni és turistalátványosságként mutogatni. Elindultunk a város jelképévé vált árkádsoron, ami hat kilométeres hosszával a legnagyobb fedett bevásárlósétány a kontinensen. Ezt azért úgy kell érteni, hogy a mellékutcák árkádjait is hozzáadták a Kramgasse-hez. Ami meglepett, hogy ez a turisztikailag igencsak frekventált utcában, nem terjedtek el a nagy márkaboltok és hálózatok, hanem helyi kiskereskedők és szolgáltatók birtokolják az üzlethelyiségeket. Ennek talán oka lehet, hogy a középkori házakban jóval kisebbre építették a boltokat a mai átlagnál. Itt találtunk rá Albert Einstein házára is, amit csak két évig bérelt, de ma múzeumként üzemel, és egy szuvenír shop kínálja a Nobel-díjas fizikus arcmásával díszített termékeit. Az utca végében pedig a híres Zytglogge. A XIII. században épült óratorony, amely egykoron börtönként is szolgált, ma a turistákat ejti ámulatba harangjátékával. Csupán néhány lépés innen a Kindlifresserbrunnen névre keresztelt szökőkútszobor, ami egy férfit ábrázol, aki éppen csecsemőket fal fel. Csak találgatni lehet, hogy mire gondolt a művész, amikor 1546-ban megalkotta művét, de az egyik teória szerint, egyfajta hangulatkeltésként épült a berni zsidó közösség ellen. Az alak ugyanis egy olyan kalapot visel, amely feltűnően hasonlít a sárga csúcsos judenhutra, amelyet a zsidóknak akkoriban viselniük kellett.
   Végül a Berner Münster katedrálist kerestük fel. A 100 méter magas Münstertoronyban hét harang található, amelyek közül az úgynevezett "Nagyharang" különösen mély hangjával vált világhírűvé.

Thun, a róla elnevezett tó nyugati végében fekszik, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az Eiger, a Mönch és a Jungfrau hegyekre. Már, amikor nem lepik a tájat ronda felhődunyhák, mint érkezésünkkor. Ezért inkább a történelmi óváros, felett magasodó, XII. századi várra koncentráltunk, de még inkább a tó partján álló Oberhofen kastélyra. Ennek a tornyos vizipalotának az építése még az 1200-as években kezdődött és évszázadokon át húzódott, így nem csoda, hogy különböző építészeti stílusok keverednek benne. A kastély gondosan felújított szobái jó néhány meglepetéssel is szolgálnak a látogatóknak, felhasználva a látványtechnika legújabb vívmányait.

   És akkor még mindig nincs vége a Thunersee partján található látványosságoknak. A tó északkeleti végénél, a St. Beatus barlang szája tátong a meredek hegyoldalon. A sziklahasadékból morajló vízesés tör ki, és a köveken szétterülve bukdácsol a mélybe. Az útszéli parkolóból (ahol potom 5 frankért várakozhatunk) egy kitáblázott gyalogösvény vezet a bejáratig (ahol további 19,- CHF költséggel kell számolnunk). Ezeket csak azért írom le, hogy kalkulálni tudjon az odaigyekvő, mennyire ér meg két főre 16 ezer forintot, egy oda-vissza két kilométeres séta a vízmosta barlangi járatokban, ahol a legtöbb cseppkő mérete nem haladja meg egy péniszét. Én azt mondom, egyszer jó volt, de ha legközelebb erre járnék, biztos nem fogom erőltetni.
   Úgy tűnt, Fortuna bír minket, mert másnap reggel ismét felsejlett a kék égbolt az oszlófélben lévő felhőpamacsok között, így nem láttam akadályát, hogy a programtervhez tartva magunkat, felhúzassuk magunkat Európa tetejére.

   „Top of Europe” hirdeti magát a Jungfraujoch gleccsernél épült obszervatórium, amely az egyik legmagasabban fekvő asztronómiai megfigyelő létesítmény a világon (3571 m), és joggal teszi, mert a tengerszintről ide tud legmagasabbra feljutni ezen a kontinensen a földi halandó, kötelek, karabinerek és jégcsákány nélkül. 2007-ben Grindelwaldból indultunk a csúcs meghódítására vonattal, most ugyaninnen, de már egy sokkal kényelmesebb, és más perspektívát nyújtó kötélvasúttal küzdöttük le a táv első felét. A második szakaszon már nem tapasztaltam drámai változást, éppen elég nagy durranás most is az Európa legmagasabban fekvő (3454 m) vasútállomására vezető Jungfraubahn, amely a 9,3 km hosszú út nagy részét alagútban teszi meg, és a végállomása is egy sziklába vájt üreg. Ez a fogaskerekű 1912 óta szállítja ide a turistákat, hogy a tájban gyönyörködhessenek. Vagy megtépázottan meneküljenek vissza a fedett részre, mert a hófelhő jeges daraszemcséit vágja arcukba a süvítő szél, mint ahogy ezúttal történt. Indiai kollégák, akik jó ötletnek gondolták papucsban feljönni ide, nem is merészkedtek a büfénél tovább. 

   Viszont, hogy mostoha időben is nyújtsanak némi élményt, a jégbarlang faragott figurái között kószálhatunk, és ami új, egy panoráma vásznon nézhetünk káprázatos felvételeket, és egy földalatti múzeumot is berendeztek, mozgó járdával. A gyerekekre (és az ázsiai látogatókra) is gondoltak, amikor megalkották az óriás hógömböt, ami a bejártatnál fogad. Ezután gyorslifttel jutottunk fel a hegycsúcsra, ahol még cudarabb viszonyok vártak. Itt már nem láttuk értelmét, hogy kilépjünk az épületből a sarkvidéki hóviharba, mert a látótávolság néhány méternél nem lehetett több. Ezért emlékeimre hagyatkozva elevenítettem fel a tájat, illetve egy óriás poszter előtt lőttünk egy szelfit, majd visszaindultunk a Jungfraubahnnal. Az indulás után megjelent egy mosolygós kalauz bácsi, amit furcsállottam, mert erre a vonalra csak retúr jegy váltható, tehát, aki fentről jön lefelé, biztosan nem bliccel, de kiderült, hogy csak egy-egy svájci csokit osztott szét az utazók között. Már ezért is megéri a 150,- frankos (teljes ár/fő) menetjegy.

   Grindelwaldba visszaérve, kocsiba ültünk, és az iménti nagy hegyek lábánál húzódó völgyben tettünk egy vízesésnéző körutat. Elsőként a képeslapokról és fali naptárakról ismert Lauterbrunnent kerestük fel, amelynek 300 méteres vízesése (Staubbach) olyan híres költőket ihletett meg, mint Goethe és Lord Byron. Miután több szögből is lefényképeztük a zuhatagot (és kielégítettük a parkolóautomata csillapíthatatlan éhségét), tovább haladtunk dél felé egészen addig, amíg meg nem találtuk Trümmelbachfälle vízeséshez vezető ösvényt. Ez a természeti csoda a “Fekete szerzetes” nevű hegy, mondhatni belsejében található. Tíz gleccserből idefolyó víz félelmetes robajjal zubog le a saját maga által vájt sziklajáratokban, hogy 200 méter esés után, a felszínre törjön. Egy átlagos napon 20 ezer liter víz halad át percenként. Szerencsére nem kellett sokat kutyagolni, mert a zuhatag aljához egy barlanglift viszi fel a lustább népséget, onnan pedig jól kiépített lépcsőrendszeren keresztül jutunk be az izgalmas hasadék különböző részeibe.

   Még egy program belefért az időnkbe, ráadásul az Oberhofen kastélyban kaptunk egy „two in one” kártyát, amivel – a pénztáros hölgy szerint – ingyen látogathatunk meg még egy kastélyt a listán felsoroltakból. Hogy ne vesszen kárba ez a páratlan lehetőség, tettünk egy kis kerülőt, hogy megnézzük Spiez várát a Thunersee partján. Zárás előtt fél órával értünk oda, alig akartak beengedni, de megnyugtattuk a kasszás hölgyet, hogy ennél nagyobb kastély becserkészésére is sikerült már fél óra alatt. Ekkor jött a hideg zuhany, és elkérte tőlünk a belépti díj felét. Hiába magyaráztam neki, hogy az előző helyen teljes árat fizettünk, tehát a kettőt egyért ígéret csak akkor teljesül, ha most ingyen beenged, ő másképp értelmezte a játékszabályt és ragaszkodott a 12 frankjához. A kastély amúgy pont olyan, mint a többi: felújított szobák és egyéb helyiségek, középkori konyha, és persze a megunhatatlan panoráma a toronyból.

   Mivel lanovkából sosem elég, másnap elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a világ egyetlen cabrio kötélvasútját. Igen, jól értetted kedves olvasó, a mélység fölött lebegve, a vastraverzek alatt elhaladva kiállhatsz a kabin tetejére, ha mersz. Kilenc órakor értünk Stans városkába, és az utolsó helyet csíptük meg a központi parkolóban. Ennek köszönhetően még sikerült a valamivel olcsóbb, reggeli áron megvásárolni a jegyeket. A gond csak az volt, hogy nem láttuk a hegytetőt a település felett szétterülő ködtakarótól. Végül a személyzet egyik tagja nyugtatott meg, amikor megmutatta a pénztár melletti monitorok élőképét a Stanserhorn napsütötte csúcsáról.

Az út alsó szakaszát egy 1893-ban épített siklón tettük meg. Miután a második szakasz 1970-ben egy villámcsapás következtében leégett, építettek a helyére egy kötélvasutat. Ezt a kötélpályát alakították át 2012-ben, aminek köszönhetően alkalmas lett egy „emeletes” felvonó üzemeltetésére. Nem olyan félelmetes, ahogy elsőre hangzik. A kabinból egy csigalépcsőn juthatunk fel a tetőre, ahol állig érő korlátokkal enyhítik a tériszonyosok kellemetlen bizsergését. A végállomáson aztán, egy lehajtható rámpán át is elhagyhatjuk a szerelvényt. Igazán jó móka.

   Az 1850 méteren egy étterem teraszáról gyönyörködhetünk a kilátásban, de ha még feljebb gyalogolunk a Stanserhorn csúcsára, akkor körpanoráma lesz a jutalmunk. Ha még egy havasi kürtjét fújó helyi legényt is sikerül kifognunk, az már-már giccsparádénak tűnhet, de sokat hozzátesz az alpesi életérzés illúziójához. Nem úgy az a betonkarám, ahol fogva tartanak néhány szerencsétlen mormotát, hogy mutogassák a turistacsoportoknak.

   Mondhatjuk szerencsének is, hogy csak egy hét után jött az első fiaskó, hogy el kellett engednünk egy érdekesnek ígérkező vonatozást. Történt ugyanis, hogy a 2132 m magas Pilátus-hegyre vezető vasúton, idén új kocsikat állítottak be, de ezek ott jártunkkor még teszt üzemmódban szenvedtek a világ legmeredekebb (48 fokos) fogas pályáján, a régi szerelvényeket pedig már elszállították.

   – Jöjjenek vissza, egy hét múlva! – mosolygott ránk a vasúti dolgozó (bakter néni), amit én csak egy kényszeredett vigyorral viszonoztam.

   A hegyen található Pilatus-tó, amelyről egyesek azt tartják, hogy Pontius Pilatus nyugvóhelye, megközelíthető Luzern felől is lanovkával, de az már uncsi, ezt a panorámatetős vonatot szívesen kipróbáltuk volna, kerül, amibe kerül. (78,- CHF)

Luzern

   Luzern (rétorománul Lucerna) a róla elnevezett tó északnyugati nyúlványa végén fekszik, a már említett Pilatus-hegy lábánál. Főbb nevezetességei bejárhatók egy laza sétával.

   A kevésbé híres, ámde épségben megmaradt Spreuerbrückénél kezdtük a felfedezést. A fahíd festményei köztük, a Kaspar Meglinger alkotta Sátáni tánc állítólag értékesebb a világhírnévnek (és persze UNESCO örökségnek) örvendő Kappelbrücke műveinél. A Rössligasse üzletei előtt elhaladva (plusz egy óra veszteség) értük el a Musegg-fal első tornyát. Ez a középkori építmény páratlan kilátást nyújt a városra és ami leginkább meglepett, hogy nem tartják a markukat a bejáratnál. Pedig az óratoronyban (Zytturm) a késő középkortól a XX. századig, a térségben gyártott toronyórákat bemutató kiállítás is látható.

   Innen lesétáltunk a Mátyás-templomhoz (Matthäuskirche), ami leginkább arról nevezetes, hogy itt vette feleségül az 57 éves Richard Wagner Liszt Ferenc lányát, aki ekkor még csak 33 volt. Ez még tán érthető is lenne, ha Cosima fiatalos bájával bűvölte volna el a német zeneszerzőt, de hát olyan nem volt neki az idő tájt.

A Kapellbrückén keresztül tértünk vissza a folyó jobb partjára. A város jelképének számító, 204 méteres, fedett fahidat 1365-ben adták át, ezzel Európa legrégebbi, ilyen típusú hídja. Értékét csak tovább növelték a tetőszerkezetet díszítő, háromszög alakú középkori festmények. Sajnos egy 1993-ban bekövetkezett tűzesetben többségük megsemmisült, és mindmáig nem sikerült rekonstruálni az összeset.

   Útba esett még a Szent Ferenc Xavér jezsuita templom, gondoltuk, beugrunk egy fotóra, annál is inkább, mert már rég láttunk felcicomázott, katolikus templomot. A XVII században épült barokk templom jezsuita tulajdonosai aktív résztvevői voltak a protestantizmus megszületése elleni katolikus harcnak.

   A nap hátralévő részét hangulatos szállásunkon és a tóparton töltöttük.

Zürich

A Zürichi-tó partján lévő Kilchbergben lévő Lindt csokigyár egy pazar látogatóközpontot épített a közelmúltban, ami betekintést nyújt a csokoládégyártás történelmébe. Szándékosan nem használom a múzeum szót, mert annak nagyon gyenge lenne. Gyárlátogatásról sem beszélhetünk, hiába van ugyanitt az üzem is, mert csak egy ablakot nyitottak a nyilvánosságnak, amin valamilyen működő gépsort láthatunk, de ez akár paradicsomkonzervet is készíthetne.

   Honlapjukon azt ajánlják, hogy előre foglaljunk időpontot, mert, különösen hétvégén, hamar elfogynak a jegyek. Ezért aztán néhány nappal korábban felmentem az oldalra, hogy bebiztosítsam a helyünket, de megrökönyödésemre már elfogyott az összes időpont. (Egy hónapja, amikor tettem egy próbát, még másnapra is simán lehetett jegyet venni.) Miután Kata már beleélte magát, hogy a Lindt mintaboltjában fogja megvásárolni a rokonoknak hazacipelendő vásárfiát, mégis csak a helyszínre autóztunk abban a reményben, hogy a shop nyilván elérhető mindenkinek. Amikor beálltam a mélygarázsukba, konstatáltam, hogy alig van autó, és az előcsarnokban is csak lézengtek a népek. Odaléptem a recepcióhoz, mint akinek nincs vesztenivalója, és kértem két jegyet. A nőnek műszempillája sem rebbent, és átnyújtotta belépőt...

   Néhány éve felkerestünk pár bajor sörgyár hasonló kiállítását, úgyhogy volt összehasonlítási alapunk, és azt kell, hogy mondjam, csalódtunk. Néhány csokipapíron és edényen kívül nem volt valódi muzeális darab kiállítva, inkább csak képeken és írásokon keresztül mutatták be a kakaó történetét a felfedezések korától napjainkig. Adnak ugyan egy hat nyelven beszélő audio guide-ot, de fárasztóan sokat locsog a csaj benne érdektelen dolgokról. Na jó, hadd legyek egy kicsit nagyképű: több alkalommal jártam már kakaóültetvényeken, ahol a helyszínen bemutatták a növénytermesztés, szüretelés, fermentálás, pörkölés lépéseit. Ráadásul a gyártás folyamatát volt alkalmam megismeri, amikor egyik nyáron diákmunkásként a Budapest Csokoládégyár táblás csoki részlegén dolgoztam. Azért, hogy ne kedvetlenedjen el a látogató, a harmadik teremben egy csokoládé szökőkútból kóstolgathatja a barna krémet. Ezt aztán megfejelik azzal, hogy a következő helyiségben már kész, ízesített csokidarabkákkal tömhetjük a búránkat. És, ha ez nem lenne elég, a kijárat előtt még különböző, csomagolt csokigolyókkal tömhetjük ki a zsebünket.

   Elég sokat nyafogtam már a svájci parkolás anomáliáiról, de amit Zürichben tapasztaltam, az rátett még egy lapáttal. Naivan azt gondoltam, hogy szombat délelőtt kihalt lesz a város, és majd az utcán fogok dekkolni, a látnivalók közelében. Ehhez képest, a megtelt parkolóházak előtt várakozó, reménytelen kocsisor végére kellett kullognom, hogy kivárhassam, mikortól fizethetek óránként négy frankot hétvégén.

   A Szent Péter-templomnál (Peterskirche) kezdtük a körsétát, ami Európa legnagyobb toronyórájáról híres (6,64 m átmérőjű). Bent – a változatosság kedvéért – egy zenekar próbált a hallgatóság feszült figyelme mellett. A Münstergasse árusai és turistacsoportjai között utat törve jutottunk el a Grossmünster templomig, ahol csupán egy fotogén elemet találtam, a természetes kőzetszeletekből kirakott ablakot.

   Visszatérve a folyó másik oldalára, meglátogattuk az eleddig egyetlen fizetős templomot, a Fraumünstert. Feltehetően Marc Chagall 1960-ban készített ólomüveg ablakai miatt szednek belépőt, mert amúgy belülről pont olyan, mind az eddig látott protestáns templomok. Az épület IX. századig visszanyúló történetében sokáig egy kolostor tulajdonában volt, melynek udvara ma is látogatható.

   Vicces, hogy Svájc talán leggazdagabb városának központjában bolhapiacot tartottak, aminek kínálata nem sokban tért el a megboldogult Pecsa lomiárusaiétól.

   Kiváltottuk autónkat a mélygarázsból és északnak indultunk, hogy megcsodáljuk a kontinensünk legnagyobb vízesését. A soknevű Rajna (Rhein, Rhin, Rijn) miután érintette Liechtensteint, Ausztriát, Németországot és mielőtt folytatná útját Franciaország és Hollandia felé, gondolt egyet, és Schaffhausen városa mellett, 23 métert zuhant a mélybe, hogy ezzel megakadályozza hajók áthaladását, viszont turisták ezreit odavonzzon a látványhoz. Sokat látott vízesésszakértők legyinthetnének erre az adatra, de ha belegondolunk, hogy 150 m széles sávban teszi mindezt, közel 2400 köbmétert fodrozva fel másodpercenként, akkor ez már sokaknak felcsigázhatja az érdeklődését. Így történt ezen a napon is. Gyereket vagy/és kutyát sétáltató családok dúsították az autóbuszokkal érkező turistahordákat, amikor elindultunk a Laufen vár kapujától lefelé kanyargó úton a folyóhoz. Fáradtabbak lifttel is megtehetik a fele távot, de aztán kettéválik az ösvény, és a vízeséshez közelebb eső kilátóhoz fizetőkapuk állják el a gyanútlan látogató útját. A másik ág egészen a folyópartra vezet le, ahol pedig virágzik a csónakáztatós biznisz. Innen is jól látni a zuhatagot, de aki hajlandó a zsebébe nyúlni, különböző hajóutakra fizethet be, amik akár egészen a vízfüggönyig vezetnek. A másik opció, hogy a folyó északi oldaláról, a város alatt húzódó sétányról nézzük meg, hogyan tombol az irdatlan víztömeg a kiálló sziklákhoz csapódva.

   És még nem volt vége a napnak. Miután ledobtuk a cuccainkat a szálláshelyen, felfedező útra indultunk Stein am Rhein óvárosába. A Rajna parti kisváros mögött gazdag történelmi múlt áll, de említésre érdemes különlegességet nem találtam róla, ezért marad a sok szép házról készült fotó, ami remélem kárpótolja az olvasót.

   Svájci nyaralásunk utolsó napján felkerestük Sankt Gallen városát, mert már rég óta furdalt a kíváncsiság, hogy is néz ki a VII. században alapított Bencés kolostor híres könyvtára. Azt kell, hogy mondjam, nem csúnya. Ráadásul a százhatvan-ezres könyvgyűjteményük között 2200 kézzel írt kódexet tartanak nyilván, amelyből 500 példány ezer évesnél is idősebb, úgy mint a legrégebbi német nyelven írt szöveg, az Abrogans. Ennél engem sokkal jobban érdekelt Ekkehard szerzetes 926-os visszaemlékezése, amit a Casus monasterii Sankti Galli című krónikájában vetett pergamenre. Ebben aprólékosan beszámol a rabló magyar hordák támadásáról is, amit mi könnyed bájjal csak kalandozásnak nevezünk.

   Az, hogy ez a kis portyázás rengeteg vérontással, erőszakolással és a fejlettebb kultúrák szisztematikus felégetésével járt, hajlamosak vagyunk elintézni egy kézlegyintéssel, és a sötét középkor bevett szokásaira hivatkozni. Magamban is felfigyeltem a büszkeség csírájára, amikor az egyházi komplexumhoz tartozó történeti kiállításon az Ungarische Reiterhorden feliratra lettem figyelmes. Mint az egyszeri dán munkás, aki büszkén viseli a viking ősök tülkökkel ékesített sisakját egy válogatott meccsen, mit sem törődve azzal, hogy azok a barbárok, hány virágzó kultúrát tapostak el és vetettek vissza évszázadokkal.

De hát nem tök mindegy, ki hogy értelmezi a történelemkönyveket? Kásler doktor, ex-miniszter és önjelölt történész vlogger is megmondta, hogy ezeket az emlékiratokat mind az ellenségeink írták, tehát nem tekinthetők hitelesnek. (Sajnos a mi fába rovott betűink pedig már elkorhadtak azóta.) De ott van Imre István 1961-es animációs filmje az esetről, amiben – a kor igényeinek megfelelően – a szerzeteseket tivornyázó alakoknak ábrázolta, akikre már éppen ráfért, hogy jól kifosszák őket.

   Szóval, a lényeg, hogy mindenki csak azt hallja ki a könyvekből, ami az ő kis világát erősíti, amitől büszkén dagadhat a keble, ezért én is büszke voltam a fiúk csínytevésére, amikor az apátság tornyára felmászva kullantottak egyet a mélybe, és hogy életben hagyták Heribáld barátot, hogy elmesélhesse a jópofa tréfát az időszak krónikásinak. Akiknek persze egy szavát sem hiszem el, hiába őrzik a puccos könyvtárukban az írást már 1093 éve.

   Úgy döntöttem, méltóképp folytatom a történelmi hagyományainkat, és aznap reggel, a szálloda svédasztalánál portyázva néhány nutellás dobozkát csúsztattam a zsebembe zsákmány gyanánt. Örüljenek, hogy nem gyújtottam fel a kócerájukat...

   A délután nagy részét már Liechtensteinben töltöttük, amiről itt olvashatsz.

Még több fotó itt.