sablonmentes / 2024. szeptember 12., csütörtök

"Ha megeszed a brokkolit, kapsz csokit": így tesszük még válogatósabbá a gyerekeket

A legtöbb mai gyakorlat, amit azért teszünk, hogy a gyerekeink "jobban", azaz egészségesebben egyenek, sajnos mind kudarcra vannak ítélve. Nem véletlen tapasztalják olyan sokan, hogy hiába "próbáltak már meg mindent", hiába a büntisarok, az édességgel zsarolás, a TV-vel büntetés, a gyerek csak nem akarja megenni azt a fránya brokkolit, sőt. Egyre inkább szűkül be a családi ételrepertoár a gyerekével együtt, aki egy idő után már csak néhányfajta (legtöbbször bézs, azaz seszínű, seízű) ételt hajlandó megenni, a családi vacsoraasztal pedig az önfeledt pillanatok és beszélgetések helyett egy csatatérré változik, amit a feszültség és a stressz leng körbe. Hogyan jutottunk idáig, hogy a szülők legjobb szándéka ellenére is manapság a gyerekek nagy része válogatós, a család táplálása pedig egy hatalmas stresszforrás lett? Mi áll a háttérben, mit nézünk félre, és mit tehetnénk, hogy ez megváltozzon és a gyereknek egyrészt egészséges viszonya legyen az egészséges étkezéssel, másrészt pedig hogy a családi étkezések végre (ismét) jó hangulatúak legyenek? 

Erről szól Dina Rose It's Not About the Broccoli című könyve, ami valójában egy szülőknek szóló útmutató, amely a gyerekek egészséges étkezési szokásainak kialakítására fókuszál. A szerző nem az egyes ételekre helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy a gyerekek hogyan viszonyuljanak az étkezéshez, és milyen szokásokat alakítsanak ki. A könyv három alapvető étkezési szokásra koncentrál: a változatosságra, a mérsékletességre és az arányosságra. Dina Rose szerint, ha a gyerekek megtanulják ezeket a szokásokat, akkor hosszú távon kiegyensúlyozott, egészséges táplálkozást fognak folytatni, még akkor is, ha nem mindig a legjobb ételválasztásokat hozzák. A könyv gyakorlati tippeket is kínál a szülőknek arra vonatkozóan, hogyan vezessék be ezeket a szokásokat a mindennapi életbe, hogyan kezeljék a válogatós evőket, és hogyan alakítsanak ki pozitív hozzáállást az étkezéssel kapcsolatban. Dina Rose hangsúlyozza, hogy a szülők példamutatása szükséges, de nem elégséges, és a gyerekek attitűdjeinek megváltoztatása fontosabb, mint az, hogy mit esznek egy adott étkezés során.

De nézzük kicsit részletesebben a könyvet, mint ahogy a témában már korábban két könyv összefoglalója és recenziója is elkészült:

A szerző saját élménnyel indít, elmondja, hogy a lánya születése után ő is mennyire szeretett volna egy jobb „ételéletet” adni a lányának, mint amit ő kapott, és hogy képes legyen a lánya táplálni önmagát és boldog kapcsolata legyen az (egészséges) étkezésekkel. Sok barátjának voltak hasonló céljai (gondolom ez sokak számára ismerős). De aztán Rose is észrevette, hogy amint megszülettek a gyerekek, valami megváltozott. A szülőket sokkolta, hogy milyen nehéz jól táplálni a családjukat…néhányan egyenesen úgy írták le a családi kajacsatákat, hogy „a vacsoraidő egy kész háborús övezet” vagy „akkor is belebirkózunk valahogy a gyerekbe egy kis kalciumot, ha beledöglünk is”. Az étkezések stresszforrássá váltak, könyörgő szülőkkel és kikészült gyerekekkel, akik elutasítják a szüleik minden próbálkozását. Az évek múlásával pedig könnyű volt megjósolni, hogy ezek a gyerekek eljutottak oda, hogy az étkezéseik leszűkültek csirkenuggetre, bagelre egy kis gyümölcslével vagy más édesített itallal. Ha az étkezések tényleg harccá váltak, akkor nyilvánvaló volt, hogy a szülők álltak vesztésre. Azt hiszem, ez is sokak számára ismerős itthon is, csak a bagelt cseréljük ki vajas kenyérre, a csirkenuggetet meg dínófalatkákra.

Ezek a szülők legjobb szándékaik ellenére is válogatós, érzelmi evő gyerekeket neveltek, akik számára az étel és étkezés a konfliktusok és ellenállás terepe lett. Hiába akarta mindenki elkerülni, a legtöbben ide jutottak…de hogyan? Mi történt, és hogyan is előzhetnénk meg ezt az egész mizériát?

Ennek ment utána az egyébként szociológus végzettségű szerző, akinek végül a szakmája is adta meg az iránymutatást és a kezdő lökést, ami elindította a maga kis kutatómunkáját a témában, melynek eredménye egy rendkívül szemléletformáló könyv lett, amelyek az egyik legmeglepőbb felfedezése az lett, hogy minél többet fókuszálnak a szülők a tápanyagokra és az „egészséges étkezésre”, a gyerekek annál rosszabbul esznek!

Szokások és étkezések

Szociológusként több területen is megfigyelte, hogy emberek csoportjai (így például a családok is) hogyan adják tovább az értékeiket és viselkedéseiket a következő generációknak, és hogyan ismétlik meg a gyerekek ezeket a viselkedéseket egészen odáig, amíg náluk is szokássá nem válnak. Így megfigyelte, hogy milyen étkezési környezetet teremtenek a szülők – boldog és nyugodt volt, vagy feszültséggel teli? És mindenekfelett, azon gondolkozott el, hogy a gyerekek vajon mit tanulnak meg ezekből az interakciókból. Megtanulják, hogy hogyan harcoljanak az étkezések során, vagy olyan szokásokat sajátítanak el, amelyek később segítik majd őket olyan felnőtté válni, aki örömmel eszi meg a zöldséget?

A gyerekek nagyon sok étkezési szokást sajátítanak el – és már nagyon korán. És bizony szokás az is, ha egy gyerek ragaszkodik ahhoz, hogy mindig (nagyrészt) „gyerekkajákat” egyen vagy egy étteremben csak a gyerekmenü az opció, akkor az már egy szokás. Amikor főétkezéseknél nem igazán esznek, és utána követelnek valami mást, az is szokás. Amikor a legtöbb dologra rámondják, hogy „nem szeretem” még azelőtt, hogy megkóstolták volna…igen, az is egy szokás (ami nem arról szól, hogy tényleg ne szeretnék az adott ételt). És hát az van, hogy ezeket a szokásokat visszük magunkkal felnőtt korunkba is, megszabadulni tőlük pedig nagyon nehéz, főleg ha az alapvető étkezési szokások annyira limitáltak, mint napjaink sivár és felháborító gyerekmenüi.

Rose is megtapasztalta, hogy sok ismerőse számára ez a szokás-megközelítés mennyire bizarrank tűnt. „Jaj, most néhány keksz nem árt” és a többi, ugye. Ő nem az adott ételre gondolt ilyenkor, hanem a nagyobb képet nézte mindig, és arra, hogy az az adott étel/étkezés milyen szokást kezd el kialakítani. Ha most (minél korábban) nem tanítjuk meg ezeket, akkor mikor? Ha nem vagyunk konzisztensek, akkor hogy lesz az üzenet egyértelmű?

A táplálkozástudományi mentalitás, tápanyagfókusz és a diétakultúra: hogyan tanítanak jó szülők rossz szokásokat

Elkezdett utánajárni, interjúkat készíteni, és eljutott az iróniák csimborasszójára:

minél inkább a tápanyagokra fókuszálnak a szülők, a gyerekek annál rosszabbul esznek.

Soha nem tudtunk annyit még tápanyagokról, soha annyi egészséges alternatíva és információ nem állt rendelkezésre, mint manapság, mégis: sosem ettek gyerekek és felnőttek ennyire egészségtelenül. Elképesztő számok az amerikai gyerekek egészségi állapotáról és étkezési szokásairól, amelyektől - nem kell aggódnunk, biztos, hogy a magyar gyerekek sem maradnak le nagyon az egész napos eszegetéstől az 5-6x mennyiségű cukor fogyasztásán át a gyerekkori elhízásig. A szerző tudósokra hivatkozva azt írja, hogy napjaink gyerekei lehetnek az USA történetében az elsők, akiknek rövidebb élettartamuk lehet, mint a szüleikének. Miért? Mert a rossz étkezési szokások nem múlnak el, ahogy a gyerek felnő, sőt: rosszabbodnak.

Ez egy komplex kérdés, fontos szerepet játszik benne az ételmarketing, az obezogén ételkörnyezet, illetve ezekhez kapcsolódóan is maga a tápanyagfókusz, ami elviszi a nagy képről és a hosszú távú célokról a figyelmet. Az ilyen szülők páni félelemben vannak, hogy most meg kell enni azt a falatot, hogy meglegyen a tápanyagbevitel – már magában ez is nagy stresszt rak a gyerekekre. De ezek a szülők hajlamosabbak is ugye jó meg rossz evőnek címkézni a gyereket, de köztük sokan vallják/hiszik azt is, hogy a gyerekek „nem szeretik a brokkolit” (meg más „normális” ételeket), ami nyilvánvalóan nem igaz: egyrészt például az indiai gyerekek indiai ételeket esznek, a mexikóiak mexikóit, és a szerző szerint csak az USA-ban hiszik azt, hogy a gyerekeknek nekik gyártott és marketingelt, leginkább seízű, seszínű, semmilyen gyerekételeket kell enniük. Hála mondjuk nekik, sajnos a világon egyre több országban hiszik ezt.

Ezeknek a szülőknek a megoldás egyértelmű(nek tűnik): olyan ételeket keresnek, amelyek átmennek a tápanyagteszten (klasszik példa a sok ultrafeldolgozott aromás, cukros, tartósítós borzalom, amelyeket eladnak azzal egészségesnek, hogy A meg B vitamin meg antioxidánsok) és amelyeket a gyerekek biztos szeretni fognak. Így jutunk el oda, hogy a szégyenszemre A nutriscore-t kapó neszkvik nyuszika tápláló reggeli lesz (van benne vitamin), a dínófalat meg tápláló vacsora, mert ebben legalább van fehérje, ugye. És aztán napról-napra ilyen kategóriájú ételekre szűkítjük le szép lassan (vagy gyorsan) a családi étkezéseket, hiszen ez minimalizálja az asztalharcokat és a feladat is letudva. De ugye mindenki látja, hogy milyen áron és milyen szokások formálódnak a rövid távú célok és a szülői akkomodáció oltárán?

A tápanyagfókusszal még az is a baj, hogy szülői részről szelektív figyelmet hoz lére, azaz ráfókuszálunk az A nutriscore-ra meg az A, C vitaminra a neszkvik nyuszika dobozán, vagy a „tápláló összetevőkre” Dörmi kamumacika csomagolásán, közben megignoráljuk megint a nagy képet meg a többi részét, ami miatt rosszabbul éreznénk magunkat (ez amúgy egyrészt a kognitív dissznonancia is). Szóval egyre szemellenzősebb és rosszabb ételválasztási döntéseket is hozunk, és elhitetjük magunkkal, hogy a neszkvik nyuszi meg a macika az egy tápláló választás (miközben ha elolvassuk az összetevőket, akkor elég egyértelműen láthatjuk, hogy NEM, NEM AZ). És aztán ott találjuk magunkat, hogy mi magunk hajtogatjuk az alábbi mondatokat:

Sok cukros-aromás epres jégvarázsos joghurtot eszik, de legalább van benne kalcium meg eper(aroma)!

Dínófalatok vacsorára? De legalább van benne fehérje!

Igen, sok kakaóit iszik, de legalább van benne B vitamin!

Hát igen, vizet nem iszik, de gyümölcslevet igen...de az legalább gyümölcs és van benne vitamin! 

Azaz segítenek úgy tennünk, mintha azok az ételek, amelyeket szokásból hajlandó megennni a gyerek, legalább egy kicsit egészségesek lennének, azaz nem is olyan rossz neki. Segít meggyőzni magunkat, hogy legalább van benne egy fontos vitamin (vagy 0,00% eperpor, azaz gyümölcs), akkor az már az „elég jó” kategória, csak hogy manapság divatos szóval éljünk.

Ezt a gyártók pontosan tudják, és alávaló módon bizony ki is használják! Elhitetik nemcsak azt, hogy az ultrafeldolgozott cukros cuccok egészségesek lehetnek a gyereknek, de azt is, hogy a legfontosabb, hogy bizonyos tápanyagokat bejuttassunk mindenáron a gyerekbe…vagy olyan áron, hogy zsaroljuk, büntetjük, vagy olyanon, hogy azt már csak ilyen termékekkel tudjuk megtenni, de hát ezek „nem is olyan rosszak”. De hát itt is ugye a kialakított szokásokat érdemes megnézni. Minél többször ízlelünk meg egy ízt (főleg egy olyat, amit laborban direkt így kísérleteztek ki, hogy függőséget alakítson ki), annál inkább ALAPVETŐ ELVÁRÁSSÁ válik, hogy milyen íze is kellene, hogy legyen egy ételnek. Így működnek a szokások. Persze, mindannyian az édesebb, zsírosabb ételek iránti preferenciákkal születünk, de ha folyamatosan ilyen ételekkel etetjük a gyereket, akkor az édes ízek iránti preferenciákat csak felerősítjük és bebetonozzuk. Minél többet adunk a gyerekeknek édes dolgokat, annál több édes dolgot fognak (el)várni; minél több sült ételt adunk, annál több sültet vágynak…és minél több „gyerekételt”, annál több gyerekételt.

Nyilvánvaló, hogy mi a gond az ilyen gyerekétrenddel azon túl, hogy a gyerek étkezései nagyrészt ultrafeldolgozott, igazából egészségtelen, cukros, aromás cuccokból állnak; beindul egy láncreakció:

• a gyerek ízlelőbimbói hozzászoknak az extrém módon zsíros, sós és cukros/édes ízekhez (gyerekkori ízimprinting, avagy ízpreferenciák mint szokások),


• ami még inkább hajlamossá teszi őket arra, hogy egyre jobban elutasítókká váljanak a valódi, természetes alapanyagokól készülő ételekkel, zöldségekkel, amelyek nem adják meg ezt az íz (meg dopamin)löketet (egy újabb szokás).


• Aztán hogy azért lemenjen két falat brokkoli meg főzelék is, a szülők egyre erőszakosabb, és egyre elkeseredettebb nyomásgyakorló eszközöket „kell”, hogy bevessenek: könyörögnek, zsarolnak, büntetnek, kiabálnak, fenyegetnek („ha megetted a vacsorát, kapsz csokit”).

Igazából senki nem szeretné ezeket használni, de aztán amikor eljutunk oda, hogy tápanyag kell a gyerekbe, akkor úgy érezzük, hogy mindent meg kell és meg lehet tennünk a szent cél érdekében. Csak hát sajnos az van, hogy a nyomásgyakorlás semmilyen formája nem működik hosszú távon, sőt: szinte mindig visszaütnek (megutálják az adott ételt, az étkezéseket, mindent). De még rosszabb, hogy ez a nyomásgyakorlási dinamika és hatalmi harc partnerek helyett ellenségekké változtatja a szülőket és gyerekeket.

Éppen ezért is a példamutatás például önmagában sosem lesz elég addig, amíg nem tudunk hosszan tartó változást eszközölni az etetési dinamikákban, amelyek minden jószándék ellenére is folyamatosan ellenünk dolgozik. Ezért lehet az is, hogy tapasztalják többen, hogy „hát pedig mi mindig eszünk zöldséget meg gyümölcsöt, de a gyerek nem hajlandó megkóstolni”. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy ez oké, de eddig milyen módszerekkel próbáltuk rávenni, és hogy ha nem kóstolja meg, akkor nemcsak mit reagálunk, de mit érzünk, amit esetleg ki sem mondunk…?

A gyerekeknek többre van szüksége mint modellezés és példamutatás: szükségük van ezekkel a szokásokkal kapcsolatosan instrukciókra is. A tápanyagfókusz csapda, amely arra bátorítja a szülőket, hogy az egyes adott ételt nézzék csak az adott pillanatban (most meg kell enni azt a két falat répát), ezáltal szem elől tévesztjük a hosszabb távú és fontosabb célokat, azaz nem látjuk a fától az erdőt: milyen étkezési szokásokat alakítunk most ki, amelyek aztán egy életre a gyerekkel lesznek? Arról nem is beszélve, hogy ennek a diétakultúrának és tápanyagfókusznak van egy olyan hátulütője is, hogy egy olyan attitűdöt tanít a gyerekeknek, hogy az egészséges étel az nem finom, az körülbelül egy büntetés és szenvedés, és elfogyasztása által elnyerjük a búcsúcédulánkat a junk mennyországba, ahol minden finomabb. És hát az van, hogy kutatások szerint ez a mentalitás egy életre a gyerekekkel maradhat.

Oké, értem…de akkor mit csinálnak a sikeres szülők?

Természetesen Rose nemcsak helyzetfeltárást végez, de innentől kezdve a könyv igyekszik használható eszközöket és a mindennapokba beépíthető tippeket adni, hogy sikeresebbek lehessünk a gyermektáplálás terén (is). Összességében arra jutott, hogy azok a családok, ahol ez egy jól működő terület,

• ott nem kizárólag a tápanyagokra fókuszáltak, nem estek kétségbe, ha egy adott napon x tápanyagból nem vitt be eleget a gyerek. Ez felszabadította őket egy csomó stressz meg aggódás alól, ami arra ösztökéli a szülőket, hogy kezdjék el nyomni a gyereket, hogy egyen.


• Felismerték, hogy az evés ugyanúgy mint az alvás, fürdés meg minden más bizony szülői tanítás és nevelést igényel.


• Határozott és tiszta határokat húznak, de azon belül rugalmasan reagálnak a gyerek igényeire, az adott helyzetre.


• Beszéltek a gyerekeikkel a céljaikról.


• Türelmesek voltak; tudták, hogy a kulináris nevelés elvetett magjai sokszor hetek, hónapok vagy még több idő múlva hoznak virágot.


• Nem vették magukra, ha a gyerek elutasította az ételt, és hagyták, hogy a felkínált(!) ételekből maga válasszon, akár azt, hogy nem eszik.


• Fontosnak tartották a jó étkezések és a jó szülő-gyerek étkezési kapcsolat SZOKÁSÁT.


• Felismerték, hogy a jó étkezési szokások nem csak abból fakadna, hogy tudjuk, mit kell enni; sokkal inkább abból, hogy mikor, miért és mennyit.


• Úgyhogy ezek a szülők beletettek egy csomó erőfeszítést abba, hogy megfelelő kereteket és rendszert állítsanak fel és azt be is tartassák az étkezések kapcsán is.


• Friss, tápláló étkezéseket készítettek és kínáltak, és nem voltak „gyerekbarát” alternatívák.


• Ők akarták és fontos szülői cél volt számukra az, hogy a gyerekeiknél kialakítsák annak a SZOKÁSÁT, hogy nyitottak új ételekre és azok megkóstolására.


• Nem voltak hajlamosak a gyerek büntetésére, megalázására, megszégyenítésére, megbélyegzésére, ha nem evett


• És amikor problémák merültek fel, akkor ezek a szülők nyugodtan reagáltak, nem büntetéssel, könyörgéssel, zsarolással.

Ezt Rose a tanítói megközelítésnek nevezte el. És azt hiszem elmondhatjuk, hogy ez nem is feltétlen a gyerekek tanításáról szól, sokkal inkább arról, hogy nekünk szülőkként milyen készségeket kell elsajátítanunk ahhoz, hogy a fentiekre képesek legyünk.

Három szokás: (szinte) minden, amit tudnunk illenék a könyvből

A könyv központi üzenete, hogy az egészséges étkezés nem arról szól, hogy a gyerekek mindig „helyes” ételeket egyenek (például brokkolit), hanem arról, hogy kialakuljanak bennük azok a szokások, amelyek később is segítik őket a tudatos étkezésben. Ez a három szokás a következő:

• Változatosság (variety): A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy különféle ételeket fogyasszanak. Ez segít abban, hogy ne ragadjanak le egy-egy ételnél, és nyitottabbak legyenek új ízek kipróbálására. Napról-napra másfajta, változatos ételeket eszünk.


• Mértékletesség (moderation): Fontos, hogy a gyerekek megtanulják, hogy minden ételből mérsékelten kell enniük. Ez az elv a túlzott evés és a mértéktelen nassolás megelőzésében is segít. Ide tartozik az is, hogy akkor eszünk, amikor éhesek vagyunk, és abbahagyjuk, amikor jól laktunk.


• Arányosság (proportion): többször eszünk zöldséget, gyümölcsöt, teljes értékű ételeket, mint ultrafeldolgozott ipari cukros, aromás társaikat. Ez segít abban, hogy NEM, nem kell teljesen kerülni meg tiltani a fánkocskát meg csokikát, de érdemes a helyén kezelni őket, alkalmanként fogyasztani ("rendes" étkezés mellé). 

Plusz egyként ide lehet venni még az Étkezési rutint, aminek kialakítása segít a gyerekeknek abban, hogy felismerjék, mikor és hogyan kell enniük. Ez magában foglalja az étkezési idők betartását, az étkezések előtti várakozás megtanulását, és az ételek elfogadását akkor is, ha nem azok a kedvenceik.

Hogyan formálják a szülők akaratlanul is az étkezési szokásokat

Amikor ételt kínálunk a gyerekünknek, akkor nemcsak kalóriákat és tápanyagokat biztosítunk: ilyenkor formáljuk a szokásaikat. Ha problémánk van rávenni a gyereket az egészséges ételek megkedvelésére, akkor érdemes figyelembe venni, hogy a felkínált ételek hogyan formálják az ízlésvilágát: az édesített gyümölcsjoghurtok egyenes utat jelentenek a pudingok meg jégkrémek felé; a gyümölcslevek az édesített italok felé és így tovább. Legközelebb amikor ételt választasz a családnak, akkor ne azt kérdezd meg magadtól, hogy van-e benne kalcium, hanem hogy milyen szokásokat tanítok általuk?

Healthwashing, vagyis egészségesített ételek

Erről már több nagy blogbejegyzésben is írtam, és fentebb is már esett szó róla, de szerencsére a szerző külön nagy fejezetet szentel az egészségesre mosásnak (health washing), amikor ugye az ultrafeldolgozott full kamu egészségtelen ételeket egészségesnek adják el. Ez továbbra is egy hamiskás győzelem, amit a kínálásukkor érzünk, hiszen ezek az ételek sajnos arra trenírozzák a gyerekek ízlelőbimbóit, hogy ellenálljanak a természetes alapanyagból készülő ételeknek, amelyek valóban jót tennének nekik. Egyre többet és többet kívánnak belőlük, és ha csak egyszer is beadtuk a derekunkat egy bolti hisztinek, és emiatt elkezdtük venni őket, akkor szépen bele is sétáltunk a gyártók csapdájába.

A gyerekek akkor utasítják el a zöldségeket, ha nincsenek hozzájuk szokva. Ha egy gyereknek többször lenne lehetőségük találkozni vele (és nem adnák fel a szülők 2-3 elutasítás után), és ha nem lenne a tápláló ételek helyett valami bolti cukros alternatíva, akkor egy idő után bizony sokkal lelkesebben fogják enni őket a vacsoránál. A lényeg az általam is milliószor említett EXPOZÍCIÓ, azaz a folyamatos, türelmes kínálás részünkről nyomásgyakorlás-mentes, pozitív és támogató környezetben, a gyerekeknek pedig ismerkedési lehetőség – igen, akár 20, 30 vagy 50 alkalommal is.

Így aztán szép lassan kialakul a válogatósság ördögi köre:

 

Részlet a Válogatósságtól A Jó Evő Gyerekekig Kurzusból

A nyomásgyakorlás sosem működik

„Csak még két falatot (a kedvemért).”

„Ha szeretnél a desszertből enni, akkor edd meg a brokkolit.”

„Nincs TV, amíg nem eszed meg az egész vacsorát.”

Ezek a mondatok mindenkinek ismerősek, azonban ahogy arról a Lukács Lizával készült interjúban beszéltünk, ezek nemhogy nem működnek, de csak rontják a helyzetet – egyrészt pont azért is, mert első pillanatra úgy tűnhetnek, hogy működnek. Igaz, abba nem gondolunk bele, hogy milyen áron (kontrollharc, kialakított szokások, étkezéshez való viszony, zöldségek le- és édességek felértékelése, stb.). Mindig fontos hosszabb távon gondolkozni és túllátni az az adott étkezések meg azon a két beleerőltetett falaton. Egy texasi kutatás például arra jutott, hogy azon tanulók 72%-a, akikbe beleerőltettek ételt gyerekként, azt a mai napig nem eszik meg szívesen. De erről szerintem elég sok mindenkinek van személyes élménye is.

Így vagyunk saját magunk és a rendszerünk túszai: „Ha ismernéd a gyerekemet, akkor tudnád, hogy ez nálunk nem működik”

Sokszor szülőkként mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei. Minden, az étkezéssel küzdő szülő leír néhány közös dolgot, mégpedig

• annak a képtelenségét, hogy hagyja, hogy a gyereke megtapasztaljon egy kis éhséget vagy azt, hogy ne egyen,


• illetve hogy „hadd legyen már gyerek, hadd élvezze csak a sok édességét, ne vegyük már el a gyerekkorát, majd ráér felnőttként egészségesen enni, és egyébként is, az egészséges ételeket csak a felnőttek szeretik”,


• valamint erősen konfliktuskerülők, akik hadilábon állnak a határhúzzással is,


• plusz ide sorolhatjuk a felelősség áthárítását is („már mindent megpróbáltam, nálunk semmi sem működik, az én gyerekem az már csak ilyen”).

Ezek nagyon nehézzé, ha nem éppen lehetetlenné teszik a jó evő gyerekek nevelését. Ráadásul folyamatosan zsonglőrködnek: egyik pillanatban még az a fontos, hogy jól egyen a gyerek, a másikban pedig az, hogy csönd legyen már végre és egy kis nyugalom, úgyhogy inkább odaadják azt a kevésbé egészséges kihisztizett alternatívát. Ami szintén érthető, mert najpainkban a szülők hatalmas nyomás alatt vannak kevés segítséggel, a szülői kiégés egy létező dolog, és egy kimerült, kiégett szülő nehezen fogja tudni a saját érzéseit, indulatait kezelni vagy határokat betartatni.

Ez egyébként a szociológiában a kimondott és kimondatlan célok közötti ellentmondás, konfliktus. A kimondott cél az, hogy meg akarom tanítani egészségesen enni a gyereket, ehhez van egy tudatos motivációm. Ezzel szemben viszont a látens cél sokszor kimondatlan, sőt, még számunkra sem világos. Lehet az például, hogy

• az apa, aki külön pizzát ad a gyereknek, amikor mindenki halat eszik, például a konfliktus elkerülése.


• Egy anya, aki engedi, hogy vacsora előtt kekszet egyenek a gyerekek, csak egy kis csöndre vágyik a hosszú nap után.


• A szülő, aki cukorkával és csokival érkezik az ovihoz, mert bűntudata van, hogy egész nap mással van a gyerek.

Ezek a kimondatlan célok és gondolatok nagyon erősek, pont azért, mert érzelmek által vezérteltek, így például a félelem (akár a halálfélelem, ami ahhoz kapcsolódótt még korábban is, hogy ha nem eszik a gyerek, akkor éhenhal), a szeretet, a remények, a szorongás. Ha kifejezetten nehéznek találod a gyermeked táplálását annak ellenére, hogy szeretnéd jól csinálni és vannak is elképzeléseid róla, akkor az azért lehet, mert az érzések vagy akár az örökölt evésminták, transzgenerációs sémák, azaz a tudattalan átveszi a hatalmat felettünk az étkezések során, mivel olyan gombok nyomódnak be, amelyekről akár nem is tudunk, főleg, ha nem vagyunk otthon az önismeretben és eddig nem foglalkoztunk ezekkel a kérdésekkel. A gyerekek pedig élvezik, ha látják, hogy nagy érzelmeket váltanak ki, és bizony azt, hogy ezáltal végre azt érzik: hatalmuk van felettünk. És lássuk be, ez így is van, ha azzal ki tudnak borítani minket teljesen, ha elutasítanak egy ételt.

Így alakulnak ki klasszikus szülői etetési stílusok (a három alap mellett, ami ugye a ráhagyó, a demokratikus meg az autoriter/kontrolláló). A könyv említi az éhség-elkerülőket, a békekeresőket és konfliktuskerülőket, a tápanyaghívőket, azokat, akik szerint „ez csak egy szakad, majd elmúik” meg a „kajarendőrséget”, a „szeretetőket”, akik ugye étellel vigasztalnak, szeretnek.

Szokások kialakítása, tanítása

A tanítói megközelítés célja egyszerű: megtanítani a gyerekeknek a változatosság, arányosság és mértékletesség szokását.

Viszont a legfontosabb tudni az új szokások kialakításához és a változáshoz, hogy mielőtt azt meg tudnánk változtatni, hogy MIT eszik a gyerek, azelőtt elsőként azt kell megváltoztatnunk, hogy mi és a gyerek milyen kapcsolatban és interakcióban vagyunk az ételek és étkezések körül!

Azok a szülők, akik túlságosan a tápanyagokra fókuszálnak, mindig csapdákba fognak esni és csak megerősítik a gyerekeik beszűkült ételpreferenciáit és gyenge étkezési mintáikat.

Ha tényleg szeretnénk megváltoztatni azt, ahogyan a gyerek eszik, akkor magát a rendszert kell megváltoztatnunk, és felismerni, hogy a problémák abból a szakadékból származnak, amelyek azok között a leckék között tátonganak, amelyeket mi hiszünk, hogy tanítunk az ételekről és amelyeket közben valóban tanítunk és átadunk a gyerekeknek. Igazából amikor egy rendszer nem működik, akkor az általában azért van, mert a szülők vagy túlságosan kontrollálóak vagy pedig túlságosan ráhagyóak.

Előbbivel és a nyomásgyakorlással egyébként még az is a gond, hogy a szülők nincsenek is tudatában annak, hogy amit csinálnak, az nyomásgyakorlás, miközben a gyerekek szenvednek tőle. Többek között azért sem, mert társadalmilag annyira elfogadott norma, hogy fel sem merül, hogy probléma lenne. Pedig a gyerekek ezt máshogy élik meg: a Pennsylvania Állami Egyetem megkérdezett szülőket és 5 éves gyerekeket arról, hogy nyomást gyakorolnak-e az evésre a felnőttek. A szülők 26%-a mondta csak, hogy igen…amíg a gyerekek 61%-a!

A Nagy Megoldás

A szerző által javasolt Nagy Megoldás igazából maga az általam is milliószor emlegetett Ellyn Satter-féle DOR (Division of Responsibility in Feeding, azaz a Felelősség Megosztása a Gyermektáplálásban), szóval nagy truváj nincs A Nagy Megoldásban. Picit Rose persze átalakította, de a könyv következő részében taglalt javaslatok lényege is az, hogy a szülő felelőssége az, hogy MIT, MIKOR és HOL kínál (Rose ezt (1) étkezési zónák kialakításának hívja), a gyereké pedig az, hogy a felkínált ételből elfogad-e BÁRMIT, és ha igen, akkor MENNYIT.

Javasolja még a (2) rotációs szabályt, azaz hogy két nap ne legyen ugyanaz az étel, ennél azért fontos, hogy a változatosság nem azt kell jelentse, hogy minden nap ötször frissen valami meleget kreálunk, változatosság lehet a tegnapi vacsihoz ha nem paradicsomot, hanem uborkát teszünk meg ilyenek. Ez előhuzalozza az ízlelőbimbókat és a szokásokat is arra, hogy a változatosság és az új ízek legyenek az alap, ne pedig az, hogy minden reggelire ugyanazt az ízt/ételt VÁRJUK (szokás). Nagyon fontos a változatosság megalapozásában kihasználni a hozzátáplálás nyitott időszakát, amikor féléves kortól egy-másfél éves korig mindenre is nyitottak, ez viszont teljesen normális fejlődési lépcsőként 1,5-2 éves kor körül bezárul (pszichológiai, evolúciós, biológiai okokból is). Ezért is hatalmas probléma, hogy amíg a világ többi részén már módosították a hozzátáplálási ajánlásokat, addig itthon továbbra is lelkesen nyomatják a tök káros 3-4-5 napos bevezetési szabályt meg a bevezetési táblázatokat/sorrendeket, önálló étkezéssel meg másfajta textúrákkal, „rendes” , izgalmas, változatos ételekkel meg majd 1-1,5 éves kor körül találkoznak a babák. És csodálkoznak, hogy annyi a válogatós gyerek…

A változatosságban segíthet az is, ha nem csak az étkezések körül tesszük alap szokássá, hanem az élet más területén is, azaz hogy alap legyen, hogy nyitottan állunk mindenféle újdonsághoz. Ebben szerintem nekünk is sokat segített az utazás, és hogy a fiunkkal születése óta jövünk-megyünk. Kutatások szerint egyébként azok a gyerekek, akik félnek új ételeket kipróbálni, azok más újdonságoktól is félnek, így ha fejlesztjük azt, ahogyan a gyerek az új helyzeteket és dolgokat kezeli, akkor az hatással lehet az étkezésekre is.

A (3) választási lehetőség (és általa életkornak megfelelő kompetencia, autonómia és kontroll) adása az igazából benne van az említett DOR-ban, azaz a felkínált ételekből lehet választani, és az is egy választási lehetőség, hogy nem eszik. Amúgy már ez nagyon sok stressz alól fel tudja szabadítani a családot, hogy NEM KELL MEGENNI egy ételt. Olyat soha ne kérdezzünk, hogy „mi legyen vacsira?” (idegrendszeri és agyi éretlenség miatt sem képesek ilyen döntéseket meghozni, és nem is tisztjük), azt viszont lehet, hogy brokkolit vagy paradicsomot kérsz a vacsorához (kontroll érzése ismét, amit annyira szeretnének, és amitől a napjuk legnagyobb részében meg vannak fosztva).

Nagyon jó, hogy mínusz első lépésként viszont ezt javasolja:

Először csökkentsük a feszültséget!

Ez tényleg mindennek az alapja.

Az ételeket egyébként „jó” meg „rossz” meg „egészséges” meg „egészségtelen” kategóriák helyett három másikba osztja, ami alapján jobban tudunk a gyerekekkel is beszélgetni róluk:

• Growing foods, azaz a gyarapító, tápláló ételek talán magarul. Ez nyilvánvalóan a valódi, egészséges alapanyagokat jelenti mint a zöldségek, gyümölcsök, gabonák, hüvelyesek. Ezeket együk a leggyakrabban


• Fun foods, azaz a mókaják (bocsánat!), amelyek valamennyire egészségesek (és itt azért ne a csomagolásra hagyatkozzunk a döntésnél meg a hazug marketing szövegekre). A szerző itt a pereceket említi, az édesített joghurtot és a csirke nuggettet. Nekem ez a felsorolás kicsit fura, de legyen.


• Treat foods, azaz ritka élvezeti ételek mondjuk, amelyeket a szerző a junk kategóriába sorol mint a bolti kekszikék, sült krumpli (érdekes azért, hogy a sült krumpli ide kerül, a panírozott csirkefalatka meg oda, hát, na mindegy), jégkrém, torta. Ezeket együk a legritkábban. Amúgy a belgák nevében tiltakozom a sült krumpli ide helyezéséért, bár ő biztos valami amerikai UFD porból készült aromás cuccra gondol, vagy nem tudom. 

Az utóbbi két kategória csökkentéséhez a legjobb stratégiaként azt említi, hogy egyszerűen ne vegyük meg őket és ne is tartsuk otthon. Őszintén egyébként én sem értem, hogy a vágyaikat késleltetni biológiailag és fizikailag képtelen kisgyerekek mellett szülők miért lövik tö…lábon magukat azáltal, hogy olyan termékeket hoznak haza és tartanak szem előtt meg kézközelben, ami felett úgyis csak veszekedés lesz a gyerekekkel. De tényleg, miért? Nyilván ha ünnepre kap, akkor azt beosztjuk és valamilyen tápláló étkezés MELLÉ (és nem jutifaliként) odaadjuk, illetve máshol, társaságban stb. sincs tiltva meg minősítgetve (hiszen tudjuk, hogy a tiltás mit szül), de otthon tartani szerintem is nettó önszívatás. Főleg szem előtt. 

Nekem ez a kategorizálás amúgy felemás kicsit, hozzám közelebb áll Michael Pollan ars poeticája:

„Eat food, not too much, mostly plants.”

Azaz együnk rendes (valódi alapanyagokból, ember által készített tápláló) ételeket, ne túl sokat, nagyrészt növényi eredetűeket. Ennyi. Ez a fenti kategorizálás szerintem több problémát szül mint amennyit megold, érdemes lehet ezt egyszerűbben kezelni, bár az tény, hogy fontos, hogy ételeket ne minősítsünk a gyerekek előtt sem (ez sz*r, ez csalókaja, ez bűnözés meg hogy „ettől kirohad a fogad”). Életkornak megfelelően viszont a szervezetre gyakorolt hatásukról fontos beszélni, és hogy az egészséges és egészségtelen kategóriákkal azért tisztában legyenek, mert lassan már oda jutunk, hogy azt sem PC azt mondani valamire, hogy egészségtelen, mert ugye „nincs egészségtelen étel, csak egészségtelen étrend”.

Ő is megemlíti, hogy lehetőleg minden vagy a lehető legtöbb étkezés mellé legyen zöldség ésvagy gyümölcs, ami az expozíciót is növeli és SZOKÁSSÁ teszi a zöldségek, gyümölcsök fogyasztását. A gyerekek ugye nem fogják tudni megtanulni megszeretni azokat az ételeket, amelyeket nem kínálunk nekik – az ismerősségi heurisztika itt is működik (ami ismerős, az kedvesebb). Gyakoriság vs harcolás! A snackeket pedig ne a gyereksoron keressük, hanem a zöldség-gyümölcs részlegen. Olcsóbb, jobb, egyszerűbb.

Csökkentsük az elvárásokat

Külön fejezetet szentel szerencsére a szerző annak is, hogy nagyon sok válogatóssági probléma mögött az is áll, hogy az elvárásaink egyáltalán nem reálisak, amelyek aztán megkeserítik az étkezéseket. Például teljesen normális, hogy 1,5-2 éves kor körül megjelenik a válogatósság, de ilyenkor sokan megijednek, mert nem ezt várták a korábban jó evő babától, meg egy más fejlődési szakaszban elvárják, hogy megegyen mindent, pedig a jó evő gyerekeknek sem az az ismérve ám, hogy mindig mindent megesznek és azokból is nagy mennyiségeket. Egyáltalán nem!

Mind magunk, mind a gyerekek felé érdemes egyrészt először átgondolni az elvárásainkat, majd azt is, hogy ezek mennyire reálisak, hogy miért gondoljuk azt, hogy ennyit vagy azt kellene enni a gyereknek, és kezdjük szépen a helyükre tenni ezeket. Mert amíg nem érezzük jó magunkat a vacsoraasztalnál, addig ne várjuk azt, hogy a gyerekek enni fognak.

További fontos tippek a könyvből, amelyeket én is sokat emlegetek:

• Biztonságos ételkörnyezet és a biztonsági háló: mindig legyen egy biztonságos étel a gyerek előtt, amiről tudjuk, hogy szereti és jó eséllyel megeszi. Ez nagyon nagy mértékben csökkenti mindenki feszültségét az asztalnál. A változás során nem, nem baj, ha csak ebből eszik egy ideig. Hosszú távon ugyanis ugye az fog számítani, hogy mi van előtte, és nem az, hogy mit eszik meg.


• Legyünk optimisták arról, hogy mit fog megenni a gyerek – ezek a szülők változatosabban is kínálnak. A konzervatívabb nézetű szülők kevesebb féle ételt is kínálnak, mert nem hisznek benne, hogy a gyerek képes megtanulni megszeretni, ezáltal ugye ők maguk szűkítik be a kínálatot és azt, hogy a gyerekek mit tudnak megtanulni megenni.


• Vigyázzunk a márkákkal, ebben is fontos a változatosság.


• Figyeljünk rá, hogy az új ételek, zöldségek, gyümölcsök finomak legyenek!


• Csökkentsük az elvárásokat, tudjunk már egy megkóstolt falatnak is örülni!


• Használjuk az éttermeket jól, azaz kerüljük el messziről a gyerekmenüt!


• A változatosság gyakorlása sok idő, de menni fog!

A mértékletesség szokása

A mértékletesség megtanításában a legnehezebb az éhség dilemma. Ez akkor van, amikor például a gyerekek azt mondják, nem éhesek, nem kérnek, teli vannak…de te tudod, hogy alig ettek, azaz 10 perc múlva újra éhesek lesznek. Hogyan döntesz?

A: el kellene hinni, hogy tudják mennyi kell nekik, azaz ezáltal megtanulják, hogy ők a testük urai.

B: felül kellene írni amit a gyerekek mondanak az éhségről, és megmondani, hogy egyenek többet?

A legtöbb szülő tudja, hogy a válasz A, de a legtöbben a B-t csinálják:

„alig ettél, nem lehetsz tele”

vagy bátorítás, hogy „meg tudod csinálni”, fejezd csak be”, „még egy pár falatot”

vagy ugye a zsarolás hogy „ha megette akkor van keksz”.

Az az igazság, hogy sok okunk van nem hinni el mindent, amit a gyerekek mondanak arról, hogy éhesek vagy teli vannak, de nincs igazán más opciónk. Az, hogy mennyit esznek (a tervezett időben a felkínált ételből) az tényleg az ő felelősségük és döntésük. A saját étkezési szakértőjükké kell válniuk, mert egyszerűen egy külsős nem tudhatja, hogy abban a pillanatban tényleg pontosan mennyire van szüksége. Az energiaszükséglet rengeteg mindentől függ a növekedéstől az aktivitáson át az előző étkezésekig vagy betegségekig.

Ha mindig felülbíráljuk a gyerek étkezési döntéseit, akkor azzal azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy inkább a MI (SZÜLŐK) megérzéseinkben bízzanak mintsem a sajátjaikban. Ez hosszú távon meggátolja őket abban, hogy megtanulják az önszabályozást.  Nem tanulják meg, hogyan menjenek át egy halloweenon vagy húsvéton úgy, hogy ne fulladjanak bele a csokiba. Mivel azt gondolod, hogy a gyerek nem képes az önszabályozásra, ezért közbeavatkozol. Mivel közbeavatkozol, ezért aztán tényleg nem tanulják meg az önszabályozást.  

“ha nem eszel meg mindent, nem kapsz desszertet.”

– ilyenkor a saját éhség-teltség érzéseiket írják felül, amelyek helyett külsős kapaszkodókat keresnek majd később is (szülői jóváhagyástól az előírt adagokig és kiszámolt kalóriákig).  Ha az élet korai szakaszában megszakad ez a kapcsolat az agy és a test között, mert folyamatosan közbeszólunk, akkor egyenes út lehet a felnőttkori evészavarokhoz is (túlevés). Itt is megállapítja, hogy minél több a nyomásgyakorlás, annál nyomorultabbak az étkezések, a gyerekek annál kevesebbet esznek és tudnak a saját érzéseikre hagyatkozni.

Amikor étellel zsarolunk, akkor kevert üzeneteket küldünk arról, hogy az ételnek milyen szerepet kellene betölteni az életükben. Mennyi energiát feccölünk arra, hogy egészségesen egyenek (mennyi mindent elkövetünk érte), aztán meg jövünk azzal, hogy egy süteménnyel jutalmazzuk őket…és csodálkozunk, ha felnőttként ők is majd édességgel fogják jutalmazni magukat egy nehéz nap után, egy siker után vagy csak úgy, mert megérdemlik.

Amikor a gyerekeket beletrükközzük abba, hogy olyan ételeket egyenek, amit nem akarnak, amikor zsarolással vagy bárhogy rávesszük őket, hogy egyenek még két falatot (amit nem akarnak), amikor bűntudatot vagy szégyent keltünk bennük, amikor nem (úgy) esznek (ahogy mi szeretnénk), akkor megtanulják, hogy rosszul érezzék magukat mind az ételekkel kapcsolatban …mind pedig a szüleikkel, így sérül a bizalom! Ha te és a gyerekek feszültséget élnek meg az étkezések során, akkor jó eséllyel újra kell építeni a bizalmat köztetek.

Változtatni nem könnyű, de mindig lehet!

A családi rendszerek az egyensúlyra törekednek, még ha azok kórosak is (homeosztázis), ezért is nehéz a változtatás (a régi problémák zavaróak voltak, de legalább ismerősek).  Ha viszont a szülők nem konzisztensek, a gyerekek megtanulják, hogy a szabályokat nem kell komolyan venni, a szülőkben nem lehet megbízni, hogy azt csinálják, amit mondanak, és a lázadás/hiszti/üvöltözés hatékony stratégia ahhoz, hogy megkapják, amit szeretnének. Ezért nagyon fontos, hogy a gyerek evésének megváltoztatása helyett törekedjünk a saját reakcióink megváltoztatására, a szülői képességeink fejlesztésére, a saját érzelemszabályozásunkra. Ezek után és ezek által jöhet majd a feszültség csökkentése és a rendszer átalakítása kis lépésekben. Nagyon fontos szülőként a határozott keretek felállítása és a határok betartatása melegséggel, empátiával, türelemmel és szeretettel úgy, hogy ne feledkezzünk meg a kereteken belül viszont az életkornak megfelelő kontroll és szabadság megadásáról sem. A korábbi szokásokat és szemléleteket megváltoztatni nem könnyű; lesznek hullámhegyek-és völgyek, de kis lépésekben higgyük el, hogy képesek vagyunk a változtatásra. És ez a legnagyobb ajándék, amit hosszú távon a gyermekeinknek adhatunk.

Ahogy nekem is írta egy édesanya:

"Írtál róla, hogy a szülők nem tudnak úgy beleállni az étkezésbe mint pl mozgásfejlesztés stb. Bár nagyon fájt, de el is gondolkodtatott, hogy vajon mi tényleg beleállunk-e. Szóval egyik napról a másikra nincs kölesgolyó, nincs 15 köztes étkezés. 5 étkezés van, ebből 0 a játszótéren, vagy hasonló helyen. Hogy volt-e sírás az elején? Kevesebb, mint amire számítottam. Volt-e olyan, hogy meglátta az ebédet és sírva üvöltött, mert nincs más? Meglepő módon csak egyszer. Hogy hány új zöldséget, gyümölcsöt, fogást eszik meg azóta? Nem tudom megszámolni. Kb. 1 hónap kellett ahhoz, hogy az én gyerekem semmit nem hajlandó megenni állapotból eljussunk oda, hogy változatosan eszik és mindent megkóstol."

Összefoglalás

Dina Rose szerint tehát a szülőknek inkább a gyerekek étkezési szokásaira kellene összpontosítaniuk, nem pedig arra, hogy egy adott étkezés alkalmával pontosan mit esznek. A könyv hangsúlyozza, hogy a gyerekek étkezési szokásait a korai években kialakított minták alakítják, és ezeket a mintákat könnyebb kialakítani, mint később megváltoztatni. A könyv egyik központi témája a válogatós evők kezelése. A szerző azt tanácsolja, hogy a szülők ne kényszerítsék a gyerekeket arra, hogy egyenek meg bizonyos ételeket, hanem inkább ösztönözzék őket arra, hogy kóstoljanak meg új dolgokat. Az új ételek bevezetésére szolgáló stratégiák között szerepel a kis adagok kínálása, a szülők példamutatása, és az új ételek rendszeres felkínálása anélkül, hogy túlzott nyomást gyakorolnának a gyerekekre. A szociológus úgy véli, hogy a pozitív étkezési szokások kialakításához fontos, hogy a gyerekek élvezettel és érdeklődéssel forduljanak az étkezés felé. A szülőknek arra kellene törekedniük, hogy az étkezés örömteli és pozitív élmény legyen, ami nem csak a táplálkozásról szól, hanem a családi kapcsolatok ápolásáról is.

Összességében a könyv egy átfogó, gyakorlati útmutató, amely segíti a szülőket abban, hogy gyermekeikből egészségesen étkező, kiegyensúlyozott felnőttek váljanak. Dina Rose tanácsai egyszerűek és alkalmazhatóak, és lehetőséget adnak arra, hogy a gyerekek szórakoztató módon tanulják meg az egészséges étkezés alapelveit.

 

Tovább az eredeti oldalra!