...és akkor stoppoltam és fölvett egy albínó forradalmi gárdista

Hogy ne bénán
kezdjem a csavargást, előtte bő két évvel elkezdtem hegyen futni (mondjuk nem kifejezetten
erre készülve, de nem jött rosszul, mint ahogy a crossfit sem, amikor több órás emelkedőket kellett lenyomni, az éjszaka sötétjével versenyezve), valamint
pragmatikusan közelítettem a természetben levés problémaköréhez. Ne túlozzunk,
nevezzük inkább lustaságnak. Például nem kell hálózsákot meg sátrat cipelni,
mert ahol ember van egy napi járóföldön belül, ott akad fedél is a fejem fölé,
és ott már akad egy takaró is, meg pár falat. Szóval túl sok mindent nem kell
cipelni. Amolyan vándorélet féle megközelítés. Ezen kívül kell némi
magabiztosság alapszavakkal, amivel bármelyik hegyi emberrel el lehet smúzolni
pár percet (mondjuk elég sok helyi nyelv van, pl. a gilani, meg az azeri, szóval a perzsa sem jó mindenre), valamint ha állatokat látok, egy nagy kő a kezem ügyébe, ha esetleg
pár kutya megkóstolna. Az utazást városi viszonylatban busszal, a falvakig
taxival meg stoppal, a tájban kizárólag gyalog meg stoppal képzeltem el. Ha még
nem stoppoltál hegyek között, ott általában az helyzet, hogy mindenki elsőre felvesz, ha
beférsz a kocsiba/felférsz a platóra.

Életem egyik legkedvesebb hobbija, hogy ha látok valamit képen (mondjuk nem az Eiffel toronyra gondolok,
inkább olyanokra, amikről nem tudni semmit elsőre meg másodikra sem), azt
megpróbálom megkeresni élőben, már amennyiben tetszik, természetesen. Soua
Chala falu is ilyen hely volt, Gilan tartományban. Ahogy nézegettem képeket
Gilanról, egy-két helyen felbukkant egy kép egy állandóan ködbe burkolt faluról, mint utólag kiderült,
pontatlan elnevezéssel és koordinátákkal. De erre jók a barátok, egy teheráni
lány, akivel évekkel ezelőtt együtt dolgoztam, említett egy falut a hegyek között,
majd mutatott egy képet. Számomra nem meglepő módon éppen azt, amelyiket
kerestem. Az volt a vicces, hogy a falu nevét ő sem tudta, de a szomszéd faluét
igen, így már sínen voltam. Annyit még megmutatott a fotón, ha a falu melletti
ösvényen elindulok, egy még sokkal kisebb helyre érek, és higgyem el, az az
igazi. Szóval befotóztam a fotót, amin egy tollal mutatom éppen a még kisebb
helyre vezető ösvény helyét. Ennyire primitív módszernek működnie kell.

Másnap este már
Foumanban voltam, onnan Jamshid haverom taxijával mentünk a hegyek közé. Én
mondjuk nem tudtam merre, ő azt mondta tudja, de valójában ő sem nagyon volt
képben. Több mint ezer méter szintemelkedés után fölértünk a felhők fölé, majd
besötétedett és leszállt a köd, ami nem sokat javított a helyszínkeresés
esélyein. Végül minden embert megállítottunk, aki szembe jött, megmutattam a
befotózott képet, végül útba igazítottak. Elköszöntem Jamshidtól, majd jött egy
szaki a ködből motorral, hogy majd ő elvisz arra a helyre, amit tollal mutatok.
Fél órát motoroztunk az éjszakai ködben, és csak a másnapi trekking közben
gondoltam bele, amekkora mázlim volt, hogy semmit sem láttam. Az ösvény ugyanis
pontosan egy keréknyom széles volt, alatta végtelennek tűnő meredek hegyoldal
lefelé. Én meg kétszer le is szálltam a motorról, hogy kikerüljünk egy-egy
sziklát, és bele sem gondoltam, hogy elég lenne egyet lépnem rossz irányba,
hogy komoly gurulás legyen a vége. A motoros csávó, mint minden rendes helyi
arc, telefonált párat az életveszélyes zötyködődés közben. 

Végül megérkeztünk egy kunyhóhoz, ahol egy öreg
fószer kinyitotta az ajtót, mutatott egy egyetlen szőnyeggel berendezett,
másfél méter magas szobát, elkért úgy három dollárnyi riált, majd elvonult. Az előrelátó
módon időben letöltött csillagtérképemmel kinéztem a közben kitisztult égboltot
(ez az egyik leghasznosabb applikáció a távoli magányos éjszakákra). Reggel
aztán megláttam, hol vagyok, és napokra rendkívül elégedett lettem a
helyzetemmel.