Kirgizke utazásai - A világ Kirgizházon kívül / 2024. február 26., hétfő

Egyiptom 2023: érkezés, Kairó

1.nap – December 20.

A budapesti indulásnak az a nagy előnye, hogy ha normális időben indul a gép, akkor az embernek nem kell transzfert foglalnia vidékről sem. A LOT-tal ezúttal szerencsénk volt, emberi időben kelve vonattal is simán Budapestre értünk, majd a szokásos metró - E100-as kombóval kizúztunk a reptérre. A Kökin L. a kezembe nyomott egy vonaljegyet, én meg azt hittem, hogy a már felhasználtat, és lazán kidobtam a sajátommal együtt a kukába. Épp begurult egy E100-as busz, amikor kiderült, hogy az a jegy egy új vonaljegy volt, pont a buszra való. „Szégyenszemre” visszamentem kukázni, szerencsére még viszonylag a tetején volt a jegy, nem kellett könyékig merülni a szemétben. Jó kis bemelegítő Egyiptomra… bár ezt akkor még annyira nem sejtettük…

A reptéren reggelivel elütöttük az időt, majd feladtuk a csomagokat. Bár itthon megcsináltam az online check-int és kinyomtattam a beszállókártyákat, igazából nem volt rá szükség, mert így is hagyományos beszállókártyákat kaptunk. A gépünk időben indult. A LOT a Budapest-Varsó távot Embraerrel repüli, L. korábban azzal ugratott, hogy ki tudja eljutunk-e egyáltalán Varsóig egy kis brazil permetezőgéppel. Nos, az Embraer nekem sokkal jobban bejött, mint aztán a Varsó-Kairó közötti Boeing, sokkal kényelmesebbek voltak az ülések, praktikus a 2-2 üléses leosztás, és egyáltalán nem volt permetezőgép érzetem sem. Én ezt hittem, hogy nincs semmilyen ellátás a jegyünkben, de volt, és kaptunk egy kifejezetten finom szilvás sütit és víz/üdítő kombót.

Varsóban már kezdett sötétedni, és egyébként is felhős, esős idő volt. 3 óra volt a két járat között, ez teljesen elég idő volt. A tranzit felé vettük az irányt, majd a biztonsági ellenőrzésen kellett átesnünk, mert elhagyjuk Schengent. A varsói reptér barátságosnak és praktikusnak tűnt. Az egyik duty free üzletben vettünk egy spéci lengyel gyógynövényes vodkát, amit – bár normál körülmények között nem vagyunk nagy ivók – Egyiptomban mégis egy hét alatt elfogyasztottunk. Kellett a szíverősítés, na…

Volt még 15 évvel ezelőtt vásárolt lengyel zlotyink, amit most boldogan költöttünk el a McDonald’sban, arra számítva, hogy innentől kezdve - a „fáraó átkát” kerülendő - úgyis két hétig diétázni fogunk. A WAW-CAI járat kb. 20-25 perces csúszással indult, elég szépen tele volt a gép. A kb. 4 órás út eseménytelenül telt. Ellátásként itt kétféle szendvics (csirkés és sajtos) közül lehetett választani, a kávé/tea/víz/üdítő mellé egy kis lengyel mézeskalácsot is kaptunk. Kairóban a gép csőre állt, ezért csak elől lehetett leszállni, ami kicsit hosszadalmasabbra sikeredett. Mivel mi hátul ültünk, így az utolsók között tudtunk lekászálódni a gépről. Mire a reptér épületébe értünk, már csak egy BANK feliratú pult volt nyitva, ahol sorban állás után a vízumot (25 USD) lehetett megvenni. Korábban sok helyen olvastam, hogy a régi, 2006 előtti dollárt nem fogadják el. Nekünk is volt régebbről jó pár ilyen régi, de jó állapotú címletünk. Gondoltam, itt bepróbálkozom vele. Nem problémáztak, gyorsan az útlevélbe került a vízum. Még a repülőn kaptunk egy kis beléptető kártyát, amit a gépen kitöltögettünk. Ezekkel felszerelkezve járulhattunk a bevándorlási kapukhoz. Ezen túlesve felvettük a csomagjainkat, majd az Orange pultnál vettünk egy-egy sim kártyát a telefonjainkba. Be is rakták a telefonba. Bár mindkét telefon dual simes, az Orange alkalmazott kiszedte a magyar simeket, mondván, hogy a kettő együtt nem működik (ennek később lett jelentősége). Az Orange azonnal működött.

Transzfert – biztos, ami biztos alapon - a hoteltől rendeltem. Az épületen kívül várt is a taxis, kezében a névtáblával. Kicsit izgultam, hogy tényleg ott legyen, mert a bookingos értékelésekben páran azt írták, hogy - mivel késett a gépük-, a szálloda taxisa sehol sem volt, mire oda értek. Fáradtan, de izgatottan huppantunk be a kocsiba, és indultunk Gizába. Nem volt nagy forgalom, a sofőr döngetett is, ahogy tudott. Közben mutogatta a „látványosságokat”: ilyen palota, olyan pláza és bevásárlóközpont a gazdagoknak. Gizához közeledvén viszont jöttek a lepusztultabb negyedek, az autópálya építés miatt félbevágott háztömbök. Egyáltalán nem bizalomgerjesztő a látvány. Az út kb. 40 percig tartott. Éjfél felé járt, mire megérkeztünk a piramisok melletti szállásunkra (Sky Pyramids View Inn). Bejelentkezés után ki is fizetették a foglalást, és váltottam némi egyiptomi fontot a következő napokra (33 EGP/1 USD – egy hajszálnyival jobb volt, mint a hivatalos 30,5-31 EGP/USD árfolyam).

Bár fáradtan zuhantunk be az ágyba, az alvás mégsem sikerült valami fényesen, mert a zaj és ricsaj még mindig elég nagy volt az utcán, a hangszigetelés meg elég gyatra az ablakon. Még később, éjszaka pedig kóbor kutyafalkák ugatása verte fel a nagy sokára bekövetkezett csendet…

2.nap – December 21.

Nem nagyon tudtuk sokáig húzni a lóbőrt, mert a piramisok 7-kor nyitnak, így már kora reggel beindul a sürgés-forgás: érkeznek az őrök, a teve- és lóhajcsárok, hajtják az állataikat a piramis fennsík felé, csattognak a paták a betonon, kutyák ugatnak, motorosok vinnyognak, autósok dudálnak. Az első éjszaka után tudtam, hogy hiba volt a füldugót otthon hagyni.

A reggelit a szobában szolgálták fel az előre megbeszélt időpontban. Még szerencse, hogy legalább én felkeltem, mert a fiúk még próbálkoztak az alvással. Első reggel csak két emberre adagolták a reggelit, aztán másnap rájöttek, hogy igazából hárman vagyunk, korrigáltak 3 főre. Kifli, főtt tojás, sajtok, vaj, paradicsom, uborka, narancslé volt a felhozatal.

Míg L. aludt, nem is mertük a függönyt se elhúzni, csak a réseken át kukucskáltam ki, hogy valóban látni-e a piramisokat. Pár emelettel feljebb jobb lett volna a kilátás, de azért így is lehetett reggeli közben látni az egyik piramist. Azért ez klassz, nem mindennapi élmény.

Első napra nem akartam ellőni a piramisokat, mert az Asszuánba repülés napján az időbe pont belefért, így Kairóban terveztem a Citadella és pár közeli mecset megnézését. Tervezni sok mindent lehet persze, de aztán a valóság más: a Citadella összejött, de a szomszédos mecsetekbe már nem vágytunk, mert annyira hideg volt a kő a Citadellán belüli két mecsetben, hogy így is szinte csak végigrohantunk rajtuk, mert sütött a hideg a márványból. Ráadásul szőnyeg se nagyon volt.

Uberrel akartunk Kairóba visszamenni, rendeltünk is egy fuvart, vártunk-vártunk, de nem történt semmi, nem érkezett meg az autó. A Szfinx bejárat nem a legnyugisabb környék Gizában, egy idő után meguntuk a por és a füst nyelését a szemétkupacok között ácsorogva, és a folyamatosan ajánlkozó taxisokat, visszamenekültünk a hotelbe. Ott egy fiatal srác segített végül az Uber rendelésben, és kisvártatva meg is érkezett a fuvarunk.

Comfort autót rendeltünk, készpénzes fizetéssel. 25-30 percig tartott az út. Az út menti buszmegállóban rakott ki a sofőr, innen sétáltunk felfelé átvágva egy építési területen. Most építgetik a Citadellához felvezető utat és a környékét. Fent rengeteg iskoláscsoport várt a bejutásra. Elég kaotikusnak tűnt a helyzet. Próbáltuk megtalálni a megfelelő sort, végül két angol turiszttal erősítve eljutottunk ahhoz a bódéhoz, ahol a jegyet lehetett venni. Az idei évtől a turistáknak csak kártyával lehet fizetni a belépőjegyekért. A Revolut teljesen jól működött mindenhol.

A jegyvásárlás után jött a szokásos biztonsági ellenőrzés: vetkőztetés, táskaröntgenezés. Ez egyébként nagyon fárasztó volt két héten keresztül: mindenhol ment ez az egrecíroztatás, többnyire értelem nélkül, mert pl. sokszor rá se bagóztak, hogy mit mutat a röntgen a táskában. Máshol meg az egész táskát kipakoltatták, átnézték.

A Citadellát Egyiptom uralkodói számára építették, a keresztes háborúk híres hadvezére, Szaladin alapította 1176-ban. Napjainkban fenségesen magasodik a város fölé, és ikonikus kilátást nyújt az alant elterülő városra és a - szmogba vesző - mecsetekre.

Elsőként a 14.századi al-Nászir-mecsetet néztük meg. Ez az egyetlen megmaradt mameluk kori épület a Citadellában. Itt még hellyel-közzel volt szőnyeg, de a galambürülék és por miatt nem volt épp a legtisztább. Elfelejtettem, hogy a mecsetlátogatáshoz nem ártana egy pót zokni. L. ki is volt akadva, és az egyik lábára egy nylonzacskót, a másikra az esőhuzat tokját ekecselte fel.

A következő állomásunk a Citadella jellegzetes látképét adó 19.századi, Oszmán stílusú Mohamed Ali-mecset volt. Itt már a bejárat előtt árusítottak élelmes árusok lábra húzható műtős lábzsákot 10 fontért a turistáknak. Miután a zoknink már így is-úgy is retkes volt, nem vettünk. Nem is nagyon érte volna meg, mert a márványpadló annyira hideg volt, hogy az udvari mosdókutat csak kutyafuttában fényképeztük le, majd igyekeztünk mihamarább a mecset belsejébe jutni, szőnyegpadlóban reménykedve. Nem jött be. Viszont a mecset belseje, kupolái csodásak, kár, hogy nem tudtunk rá koncentrálni a talpunkat sütő hideg miatt. Alig vártuk, hogy végre újra a cipőbe bújhassunk.

A mecset keleti oldalán, a teraszról nyílik a legszebb kilátás az iszlám Kairóra: a Haszán szultán-mecset és az er-Rifái-mecset minaretjeire. Emiatt szerettem volna mindenképpen megnézni a Citadellát. Kicsit csalódás volt, mert távolabb voltak, mint gondoltam, és az egyik minaret épp fel is volt állványozva. Innen a Rendőrmúzeumba vezetett az utunk, ahol egy poros, de azért viszonylag érdekes kiállítást nézhettünk meg pl. híres egyiptomi sorozatgyilkosokról, és politikai gyilkosságokról.

Két helyen láttunk mosdót, be is ugrottam a legközelebbi női szekcióba, de több iskoláscsoportnyi lány várakozott a bejutásra. Ha mindegyiküket megvártam volna, hogy sorra kerüljek, máig várhatnék. Így úgy tettem, mint az egyszeri turista: bámészkodva besétáltam mellettük, és amikor kinyílt az egyik WC ajtaja, gyorsan beugrottam.

Sok gyerek kért tőlünk egyébként közös fotót, imádnak külföldiekkel fotózkodni.

Mohamed Ali egykori hárempalotájában a Harcászati Múzeumot lehet megtekinteni. Az előtte levő udvaron kicsit már vurstli-szerű a hangulat, de a gyerekeknek nagyon bejön. Mindenféle harcászati jármű, repülőgépek, tankok vannak felvonultatva. Egyik-másikba kis apróért a gyerekeknek fel is lehet mászni és fényképezkedni.

Végezetül a Szulejmán-pasa mecsetet szerettük volna megtekinteni, de végül nem találtuk meg az ide vezető utat. Mivel már záróra felé járt az idő, és lassacskán alkonyodni kezdett, úgy döntöttünk, hogy még világosban próbálunk egy Ubert vagy taxit fogni, és visszaautózni Gizába. Ahol az előző Uberes kirakott, sikerült egy taxissal megállapodni Uber-árban, így vele utaztunk vissza a szállásunkra.

A szállásunktól kb. 50 méterre volt a gizai Pizza Hut, és mivel nem nagyon mertük megkockáztatni, hogy valahol valami fosatóst eszünk, így ott kötöttünk ki. Pont jókor mentünk: a tetőteraszon épp volt egy szabad asztal, és 8-kor kezdődött a piramisoknál a fény- és hangjáték, amit a Pizza Hut tetőteraszáról ingyen meg tudtunk nézni. Amúgy nem volt nagy szám, különféle fényekkel világították meg a piramisokat, közben egy fura hang mindenféle sztorit mesélt az ókori Egyiptomról.

Egy idő után két kóbor macska ellopta a showt. Két kínai turiszt annyira fényképezte a fényjátékot, hogy észre sem vették, amíg a macsekok szép módszeresen, egyesével kihalászták a rántott csirkecombokat a dobozból. Aztán amikor az egyik oda sem nézve, csak emlékezetből akart kivenni egy combikát, meglepve konstatálta, hogy hűlt helye a kajának. L. nevetve szólt oda nekik, hogy „a macskák köszönik a vacsorát”. Minden vendég dőlt a nevetéstől.

Miután a macskák degeszre zabálták magukat, nyomtak még egy kis homoerotikus-performance-ot, végképp elterelve minden figyelmet a fényjátékról. Magyarországon ezért a szemérmetlen viselkedésért már minimum lefóliázták volna őket.

Nem is vártuk meg a fényjáték végét, mert hiába voltunk kabátban, elkezdtünk fázni, így inkább hazaballagtunk.

 

Szívesen olvastad a fenti útleírást? Ha tetszett a blogbejegyzés, kérlek kedveld a Facebook oldalamat is.

https://www.facebook.com/kirgizke

Itt értesülhetsz a legújabb bejegyzésekről, ill. ez nekem is visszajelzés, hogy tartalmas beszámolókat kaptok tőlem.

Tovább az eredeti oldalra!