MagányosBolyongó / 2024. április 18., csütörtök

Dél-Amerika 25. rész Kolumbia - Palomino, Tayrona NP, Villa de Leyva

A három napos túrázás után meglehetősen elvadult állapotban érkeztünk meg a palomino-i hostel-ünk be és azonnal neki fogtunk kimosakodni, gyorsan leadtuk a mosást is és végig sétáltunk a „fő utcán” hogy találjunk vacsorát.. Randomszerűen beültünk vhova és úgy döntöttünk ennyi gyaloglás után felezünk egy előételt és egy rendes steak-et, járt egy koktél is, ha már a Karib-tenger partjára keveredtünk. Jól választottunk mert a steak Argentínában sem vallott volna szégyent és koktélból is jót főztek.

Másnap próbáltuk utolérni magunkat és kicsit sétáltunk a városban. Palomino egy (nagyon) poros hippi falu a Sierra Nevada-hegység lábánál. A Karib-tengertől mindössze 42 kilométerre van a világ legmagasabb tengerparti hegycsúcsa 5775 méteres magasságával, szóval teoretikusan a tengerparti koktél ivás közben lehet látni havas hegyet, ez amúgy elég menő. A valóságban a tengerpart elég erodált, szinte nem volt homok, ahol ki lehetne feküdni, és a hullámok, áramlat olyan veszélyes, hogy fürdeni csak szuicid hajlamokkal érdemes, a derékig érő vízben lehet kicsit ugrálni. Van egy csomó pici bár kitelepülve, még önjutalmazós üzemmódban az egyiknél leültünk egy koktéllal és bámultuk a szörfösöket, a bícs kutyákat és hallgattuk a hullámokat a lusta naplementét várva. Az utcában, ahol lakunk van az összes bár, étterem, szuvenír bolt, a végén meg egy party hostel a tengernél. Van egy hangulata a helynek, de olyan iszonyatos a por van, hogy nehéz élvezni pl a kávézó teraszán való üldögélést ha közben szilikózist kap az ember 5 perc alatt..

Este a hostel gyárilag 3 lábú macskája benyávogta magát a teraszról, miközben felügyelni próbáltam a rosszalkodást (már egy darab épp töltő zsinórunk nem lenne ha Keki-n múlik) Gabi talált magában egy kullancsot, ez gyorsan kiműtöttem, de lett programunk amíg magunkat/egymást átnéztük..

Reggel nem voltunk képesek időben elindulni, csak 8 után szálltunk fel a csirkésre, hogy elvigyen minket a Tayrona nemzeti park bejáratáig. Az út nem túl izgi, 15 km-en nagyipari banán termesztés, a permetezéshez saját repülő térrel, pár faluban kolbász és gyümölcsárusok. Végül több mint egy óra múlva elértünk El Zaino-t, szerencsére nem volt vállalhatatlan a tömeg, vettünk belépőt 73.500 COP és biztosítást, ami kötelező, aztán kisbusz (5000 COP) a túra útvonalak kezdetéig.

Itt azért már sajnos volt rajtunk kívül más is – és van, aki nem bírja a csendet vagy a madárcsicsergést és hozza Shakirát/Boney M-t stb magával az erdőbe. Nagy nehezen leakadtunk a hangszórós párról, akik biztos csodálkoznak miért nem látnak semmi állatot.

Az ösvények egy része fapallós, van sziklákon felmászkálós, nagyon homokos vagy sima erdei szakasz, közben nagy kavicsok között dzsungel, gigantikus fák, és csodás pálmafás part nagy hullámokkal, türkíz kék vízzel. Azért itt is van tömeges turista had, aki nem bír járni Uberezik azt lovakkal viszik. Több festői bícs van, de fürdeni praktikusan csak az 5 km gyaloglással elérhető La Piscina-n lehet, ahol egy természetes kőgáton megtörnek a hullámok. Sikerült vetődéssel elkapnunk az utolsó árnyékos helyet a pálmák alatt, úszás, napozás. Amikor eluntuk még tovább sétáltunk a leghíresebb, szintén fürödhető, Cabo San Juanhoz, tényleg attraktív a sziklás félszigetekkel és a nagyon kék öböllel, de rengetegen vannak..

Visszafelé jó tempóban nyomtuk, hogy elérjük a mosodát, kisbusz aztán nagybusz, ez utóbbin 2 magyar lánnyal futottunk össze.  Hogy legyen változatosság egy vega étterembe mentünk, de gyakorlatilag ehetetlen volt a vacsora, én szójalében úszó félig nyers répa zeller rizstészta ételt kaptam, ennél legrosszabb állapotomban is jobbat főzök, csukott szemmel. Vigasztalásul Kekivel játszottunk egy kicsit, aki megint meglátogatta a szobánkat.

A következő napra különváltunk, Gabi elment ahhoz a Tayrona bejárathoz túrázni, ahol a kogi faluban voltunk, én meg visszamentem újra megcsinálni a tegnapi túrát mert az rövidebb és el vagyok úszva, muszáj a Nicaragua részét szervezni az utazásomnak.

Sajnos ma sem indultunk korán, és a bejáratnál sokkoló mennyiségű ember állt sorba, el is gondolkodtam, hogy visszabusz, de aztán rájöttem egész jól halad csak a rendőrök nézik át a táskákat. Elvileg műanyag zacskót, pet palackot pl. tilos bevinni ez kutyát macskát nem érdekelte, csak kábszert kerestek gondolom a szombati partizást akarták felügyelni a parkban.

Ami fura, hogy a sor után felszívódtak az emberek mert félútig alig láttam bárkit is, egy helyi családnak segítettem a mozgásában erősen korlátozott nénit átvinni egy szakaszon, de ennyi. Ha lehet még melegebb volt, mint előző nap, de jó tempóban toltam, nem fotóztam és nem kellett folyton a szelfi és insta függőkre várnom. Később aztán megelőztem pár csapatot, egy óra alatt elértem a bícset és meglepetésemre sokkal kevesebben voltak mint előző nap, simán volt hely a pálma alatt.. Jót úsztam, napoztam és akkor indultam vissza mikor elkezdtek érkezni tömegesen a népek. Visszafelé is az volt, hogy a fel-le szakaszra elhagytam mindenkit és egyedül bandukoltam a kövek és fák között. Találkoztam állatokkal is, az elsőként egy láthatóan privileged amerikai pár rángatott 2 darab királykék színű gurulós bőröndöt az ösvényen. Nem tudom mire gondoltak amikor ezekkel elindultak, de láthatóan pár száz méter fapallos úton és poros ösvényen túl voltak. Vacilláltam is, hogy utánuk megyek és megnézem a sziklás, gyökeres részeket hogyan oldják meg… Aztán végre értelmet nyert a ne banánozd össze a majmot tábla, mert találtam egy majom családot a fákon – nem volt nehéz az egyik majdnem fejen talált egy gyümölcshéjjal. A park 150 négyzetkilométerén persze sok állat él, csak nem a diszkó turistás részen.. Egyébként a kogi indiánok szent helyei miatt néha lezárják a parkot pár hétre, ők tisztitó szertartásokat végeznek, az állatoknak meg nyugi van.

Másnap tényleg korán indultunk 5.55-kor már a Santa Marta reptér fele robogtunk a buszon, a körforgalomnál átültünk egy taxiba és pontban 8-kor már a csomagleadást intéztük. A reptér egyben bikram jóga helyszín, mert légkondi nincs, viszont vannak nagy üvegablakok, folyt rólunk a víz már az első kávé mellett. Bogotában aztán Uberrel irány a Salitre busz terminál, vettem jegyet Villa de Leyva-ba. Ez volt az eddigi legjobb buszunk Kolumbiában (Libertadores a cég, az egyetlen amiben volt biztonsági öv) de iszonyat lassan mentünk, a bogotai északi terminálig 1,5 óra alatt vergődött el és érthetetlen helyeken állt meg 15-20 percekre, így fél 6-6 helyett már este tök sötétben 7 óra után érkeztünk (165 km 4,5 óra). Emiatt kénytelenek voltunk taxizni, persze az Airbnb tulaj sehol pedig írtam mikor érkezünk.. addig legalább beültünk a szembe pékség kalapos bácsijához enni – szereztem egy darab friss sajtot és kicsit száraz kenyeret, pont elég volt.

Villa de Leyva lett a kedvenc kolumbiai városom, szerencse hogy átszerveztem magunkat és nem aludtunk Bogotában hanem jöttünk egyből, így 2 teljes napunk lett, de lehetett volna több is.. Itt sajnáltam egyedül hogy nincs bérelt autónk mert lett volna még egy csomó néznivaló a város környékén.

A várost 1572-ben alapították és az egyik legszebb megmaradt gyarmati építészet az országban, hófehér házak, barna, sötét zöld meg kék faragott erkélyekkel és ablakokkal és ehhez óriás macskaköves utcák. A főtér hatalmas 14 000 m², gigantikus kövekkel kirakva, középen szökőkút (víz, csak ha filmet forgatnak) körben régi házak, plébánia. Egy délelőtt csak a városban sétáltunk fel-le, hihetetlen volt, hogy nincs tömeg, nincs szmog és nem tukmál ránk senki semmit. Ez utóbbi miatt kedvünk is lett bemenni egy-két boltba, és sokkal színvonalasabb és egyedi cuccok voltak mint bárhol eddig.

Délután aztán kisétáltunk Casa Terracota-hoz, az egész ház egy bazi nagy kerámia, mintha a Flintstone család elkezdett volna agyagozni.  Octavio Mendoza építész semmilyen más anyagot nem használt csak agyagból faragta azután hagyta sülni és megkeményedni a napon. A falak dőlnek és görbülnek, nincs derékszög vagy egyenes, színes csempék, profi felülvilágítók és tetőterasz. A legapróbb részletekig kitalálva, zseniális, rengeteg geggel, vas díszítés pl. gekko vagy kolibri az ablakok előtt, apróbb vas rovarok a konyharuha tartók, a korlát hosszú kígyó.

Este elég sokáig kerestük hova üljünk be inni valamit, végül a főtéren találtunk egy szimpatikus helyet, kiderült hogy rock kocsma.. Egész este 70-es 80-as évek rockzene ment, a duci pénztáros lány a DJ, ehhez Metallica, Kiss stb poszterek mellé elég eklektikus berendezés. A végére összehaverkodtunk egy 3 fős helyi csapattal, így volt alkalmunk a helyi szeszt is megkóstolni, az aguardiente cukornád pálinka ánizzsal.. na ez az, ami nekem akkor se megy le a torkomon, ha nagyon erőltetik, de cserébe táncikáltam a csapat lány tagjával, amíg a fiúk Gabit szórakoztatták.

Második nap ugyan megint nem indultunk korán, de találtunk helyi reggelit a főtéren – a changua tejes leves, benne ázott kenyér, rajta tükörtojás mindez korianderrel, petrezselyemmel fűszerezve.. igazi munkás/paraszt reggeli. Aztán alkudtunk egy taxit és elindultunk a város környékét felfedezni.

Santo Ecce Homo egy dominikánus szerzetes kolostor, amelyet 1620-ban alapítottak, nevét a bibliából kapta "Íme, az ember" (János 19,5). Úgy néz ki ahogy a spanyol kolostorok szoktak kápolna, kerengő, tanulószobák, a káptalan, munkás helyek, a kertben virágok, középen kút. A kolostor múzeum egy tucat teremben mutatja be a dominikánus rend életét a ruháktól a könyveken át a szerszámokig, ez engem mondjuk annyira nem kötött le, inkább ültem a kertben és a zenét hallgattam.

El Fósil Múzeum egy busz méretű kb. 120 millió éves gyerek kronoszaurusz fölé épült, ott, ahol 1977-ben csontvázát megtalálták. A kronoszaurus > 9 méteres, rövid nyakú hüllő volt négy uszonnyal, akkora fejjel hogy egy embert simán lenyelhetne. Anno egy sekély primitív tenger volt itt, ezért találtak ennyi tengeri őslénytani leletet a környéken.

Végül a Pozos Azules nevű kis mesterséges tavak között sétálgattunk, ezek durván kék meg zöld színűek köszönhetően a bennük növő planktonoknak és algáknak, meg ásványi anyagoknak (szelén, kén).

Ebédeltünk gyorsan aztán hogy kimaxoljuk a napot még egy kollektívóval elmentünk Ráquira településre, ez is egy, a muisca népek által lakott régió volt és már az ő idejükben híres volt a kerámiáiról. Bár gyanús, hogy akkor még nem strasszal kirakott színes koponyákat vagy gyöngyös fülű micimackót és szivárványszínű óriás malacperselyt állítottak elő. Na itt megkaptuk a magunkét, egy teljes Szalai András Kis magyar kolumbiai snassz és neociki előadáshoz tudnék képanyagot adni. Főleg kerámiák voltak, de nem ide kell jönni esztétika órára. Ráquira színes házairól is híres, és ez tényleg színes, még a villany és gázórák is bele vannak festve a graffitikbe, tényleg vidám az egész. Innen az utolsó busszal mentünk haza, Gabi még gyorsan shoppingolt két széket. Majd elkövetük azt a hibát, hogy ezeket elvittük a kis Airbnb házikónkba és nem vacsorázni mentünk. Mert mire elindultunk esett, vittük a házhoz tartozó esernyőt, de a környéken már étterem nem volt nyitva. Később már nem esett, hanem ömlött, ugyh fossá áztunk mind a ketten, de sokat nevettünk az özönvízben ahogy a pocsolyákban tapicskoltunk szandálban.

Villa de Leyva-ba tudtam volna még pár napot maradni, imádtam, hogy nincs tömeg, por, és üvöltő zene, nyomuló árusok és sokkal kevésbé szemetes, mint a karibi rész volt. A táj önmagában nem átütően szép, rengeteg fóliasátor ezekben leginkább paradicsom nő, de lett volna még mit nézni.

Ami kimaradt: A régióban még ma is megtalálhatóak a Muisca-kultúra nyomai, itt ők voltak az őslakosok kukoricát, babot, burgonyát, hüvelyeseket, gumókat, paradicsomot, avokádót termesztettek.  

Monquirá Régészeti Park vagy közismertebb nevén "El Infiernito" prekolumbiánus 30 nagy fallikus formájú kőoszlopból és több mint száz kisebb oszlopból áll. A Sáchica barlangfestmények, anno a piktogramokat is az indiánok csinálhatták, főleg kerek és vörös pigmenttel készült sugárzó formák. Az Iguaque Fauna and Flora Sanctuary védett lápvidék és erdő 2400-3800 m tengerszint feletti magasságban, itt található az Iguaque Szent Lagúnája, amely a Muisca mitológia szerint az emberiség bölcsője. Borászatok mivel a környéken több szőlészet is van - ez az egyetlen terület Kolumbiában, amely alkalmas a bortermelésre. Van olíva ültetvény is.

Én aztán hajnalban elindultam Bogota felé busszal, mert egy csomó dolgot kellett megcsinálnom - mosás, pakolás, vásárlás - mielőtt továbblépek Panamán át Nicaraguába. Gabinak még lesz egy napja itt, utána indul haza. Mivel Turkish-el jött és 2x23 kg feladott cucca lehet, és annyira rendes hogy hazaviszi a motyóm egy részét, így megszabadulok a téli holmi további cipelésétől..

A bogotai hostelben megállapítottam hogy Tokyo nőtt sokat, természetesen segített mosni, megette a szendvicsemből a húsit és dorombolva ült az ölemben amíg dolgoztam. A fejfájásomból ítélve Bogotába is megérkezik az eső végre - a 9 millió embert ellátó víztározó csak 10%-on van, soha sem volt még ilyen alacsony a vízszint. A városban korlátozzák a vízfogyasztást, a váltakozva kerületekben heti 1 nap nincs víz, a hostelben épp volt, de inkább hippo folyt a csapból olyan szinten volt klórozva. (és igen Gabi írta másnap hogy szakad az eső ott is végre)

Természetesen a panamai gép reggel 5-kor indul, és mivel 3 órával előbb kell a reptéren lenni megint egy éjszaka amikor nem alszom mert hajnali 2-kor már az Uberben ültem..  

Tovább az eredeti oldalra!