MagányosBolyongó / 2024. január 16., kedd

Dél - Amerika 9. rész Argentina Córdoba és Mendoza

Córdobába, Argentina 2. legnagyobb városába, 8 órás luxi buszúttal (700 km) jutottunk át, ezek a fekvő foteles buszok kényelmesek és elég drágák, de az ember megspórolja a szállást és az utazós időt. A kora reggeli érkezés hátránya, hogy a szállást nem tudtuk elfoglalni, a pályaudvari csomag megőrző meg használhatatlan volt. Végül egy app segítségével egy hostelben találtam helyet a motyónak. Aztán bénáztunk mert elvileg a lakás kész lett, de gyakorlatilag 2 óra volt mire bejutottunk.. én ezen ponton elmentem inkább sétálni és bejártam a belvárost, Judit pihent. Összeszedtük a motyót is a hostelből, bevásároltunk.. Na itt már én is kidöglöttem, meg volt a napi 15 km.

Córdoba bő 1,5 milliós város, sok egyetemmel (7), a legrégebbit még a jezsuiták alapították 1613-ben. Van egy csomó koloniális épület, a Cabildo (1784) a Iglesia Catedral amit 1580-ban kezdtek építeni de elbíbelődtek vele 1758-ig, a Capuchinos templom ami újabb és neogótikus, a Mercado Sud (de van északi is). Sok a sétáló utca, van egy La Cañada patak, ami egy kőmederben végigfolyik a városon, csomó mindenféle stílusú bérház, de jóval lepukkantabb a benyomás, mint a fővárosban.

A legérdekesebb a jezsuita sztori, ami itt is világörökség és a Hármas Szövetség háborúja alatt szerezte meg Argentína Paraguaytól. A córdobai jezsuita blokk (Manzana Jesuítica) 4 részes, a Jezsuita Társaság templomba kis szerencsével pont bejutottam mise alatt, így egy Mi Atyánk terhére meg tudtam nézni, a házi kápolnát csak kívülről láttam. Az 1613-as Cordobai Nemzeti Egyetem (Universidad Nacional de Córdoba) a legrégebbi az országban és az 1687-ben alapított Monserrat Nemzeti Kollégiummal (Colegio Nacional de Monserrat) együtt fizetős. Az előbbit jól megnéztük, van könyvtár, ókori könyvek gyűjteményével, csomó bazi nagy régi bibliával meg más kincsekkel, térkép szoba, az egyetemi diploma osztós terem. A Monserrat-ba meg nem értünk át, szépen bezárták az orrunk előtt.

Másnapra Judit szerzett egy privát taxit a házigazda segítségével és így reggel 7-kor kezdetét vette egy meglehetősen szürreális utazás, ami során a vonyítva szeretnék röhögni/pálinkát inni/ sikítva menekülni állapot váltakozott, miközben a jezsuita világörökség vidéki részeit próbáltuk felderíteni. Az már induláskor kiderült, hogy a sofőr, aki állítólag jól megértetti magát angolul, alapszinten tudja a google fordítót kezelni, de már azt a szót, hogy stop nem érti angolul. A taxija a kocsiban található matricák szerint már 2007-ben is középkorú volt Chevy volt, elgázosítva, kb. nettó 27 lóerős motorral. José a sofőr láthatóan albínó, festett hajjal, de saját bevallása szerint régen fekete volt és egy bőrbetegség miatt lett ilyen. Itt csak abban tudtam reménykedni, hogy autoimmun és nem fertőző. Mind ehhez úgy vezetett, hogy felvett egy napszemüveget és arra kívülről egy bolti dioptriás olvasó szemüveget tett. A röhögés részhez hozzájárult, hogy mivel nem sikerült a légkondival történő gyorsfagyasztásra nincs szükségünk dolgot megértetni vele Judit felvett egy piros esőkabátot, a fejét pedig teljesen letakarta egy KLMes fehérszegélyű kék pokróccal. A fotókat természetesen ezekről megfelelő díjazás mellett rendelkezésre bocsátom.

A jezsuita blokk 38 hektáros együttese és az öt estancia (vidéki mezőgazdasági/termelő birtok) 17. és 18. századi vallási és világi épületekből áll. Elsőnek a Caroya (44 km Córdobától) nevüt néztük meg, birtok épületben múzeum van pár szobával, az udvaron kút, körben tehén színű lovak és lószínű tehenek. Az 1622-es Santa Catalina (70 km) anno a mezőgazdasági termelés központja volt, több ezer szarvasmarha, juh és öszvér volt a birtokon, egy földalatti vezetékrendszerrel hozták a vizet. Ma elsősorban a gyarmati barokk templomról híres, ami tényleg nagyon fotógén a színes virágokkal, főleg, hogy végre kisütött a nap. Ez egyébként magán tulajdon (és fizetős) még azé a családé, aki a jezsuiták elkergetése után megszerezte a birtokot 1774-ben.

Mire Jesús María (48 km) várost elértük már nagyon éhesek voltunk és Jose az ígérte szerez nekünk kaját – a városban amúgy épp a híres 2 hetes folk fesztivál zajlott, ugyh bevitt minket oda és megpróbált asado (argentin barbecue - rácson sül az egyben hús) típusú helyet találni. De ezek még nem voltak nyitva. Erre mondta, hogy a cordobai út mellett majd lesz, de hiába jelezte a tábla, hogy Córdoba jobbra és mondta GPS, szépen elment balra. Ez egyébként nem először történt. Volt, hogy egy kb. Zugló méretű kört tettünk mert nem jött be melyik a jobb oldal.

Mi még a kocsiból kinéztünk egy tornyos érdekes épületet Judittal és visszavitettük oda magunkat. A toronyban voltak freskók meg szép csigalépcső és egy kedves hölgy, aki miután mondtuk, hogy nem tudunk spanyolul szépen mindent elmagyarázott. Spanyolul. Ez itt egyébként szokás. Senki nem tud angolul. Ha mondjuk h nem értünk spanyolul az nem zavarja őket, elmondják.

Jesús María nem csak a kisváros neve, de azon belül a jezsuita birtoké is, ezt 1618-ban vásárolták húszezer szőlőtőkével, néhány épülettel és egy malommal. A bortermelés maradt a profil később is. A templom itt is szép és a birtok épület múzeumi szobáit is be lehet járni.

Végül visszamentünk ugyan ahhoz az asados helyhez, ahol mondták üljünk le, a sofőrünk rendelt, nem volt hajlandó megtárgyalni mit szeretnénk. Egy vegyes grill tálat kaptunk személyenként, és ehhez még vagy 200 legyet. Én kb a harmadát se ettem meg, Judit mondjuk a 60%-át – eleve nem eszem disznót, a marha olyan volt, mint a cipőtalp szerintem már 3 napja grillezték. Hoztak szaftos húst, de arról egyértelmű volt hogy a tegnapi és nem melegítették meg rendesen ugyh kihagytam, Judit megette és még két nap múlva is f..tt. Az egész szar volt és bazi drága, de ez is a végén derült ki – 40 USD ezért k.. nagy átverés. A folk fesztivál piacán legalább sétáltunk lószerszámok és a nemi életet élő színes plüss kutyák között.

Alta Gracia (36 km, de ellenkező irányban) is egy kisváros, régi mesterséges tóparton van. Az óratorony 1938-ban épült, a földadomány odaítélésének 350. évfordulója alkalmából. A Jezsuita birtok 1643-as, az amerikai barokk templom és rezidencia a kolostor terasza körül található, ez múzeum. Az egyikben van egy 3D beszélő festmény ez Juditot annyira lenyűgözte, hogy percekig videozta a jelenséget. 

Miután megnéztük a múzeumot és felébresztettük a nyitott kocsi mellett egy kövön alvó Josét, rájöttünk, hogy a cuccunk a múzeum kulcsos szekrényében maradt. Judit elindult visszaérte. Én közben megmutattam Josénak, hogy a Che Guevara múzeumba szeretnénk menni. Ahogy megértette már indult is.. Az nem tűnt fel a 2 szemüvegen át, hogy az egyik kuncsaft nincs a kocsiban, én ordítottam, ráztam, de mivel a stop szót sem érti, így pár percnyi kiabálás kellett, felfogja mi van és visszamenjünk. Ezen a ponton már nem volt benne biztos, nem-e mégis a végrendeletem örökösei járnak jól a mai túrával.

Che Guevara múzeum 2001. július 14-én nyitotta meg kapuit, egy Villa Nydia nevű angol stílusú házban, amelyben a Guevara de la Serna család élt. Alapvetően Che élete van csecsemő kortól haláláig képekkel tárgyakkal illusztrálva, és az egyáltalán nem romantikus forradalmár szobrával is lehet szelfizni, de szuveníreket Juditnak már külön boltban kellett venni.

Másnap mazochistát játszottunk és elmentünk szakadó esőben reggelizni Villa Carlos Paz-ba, odafelé végül Uberrel mert nem találtuk meg honnan megy a tömeg közlekedős mikrobusz, visszafelé a gyorsfagyasztó helyi érdekű járattal, több fegyveres rendőrnő kíséretében mentünk. A kettő között ettünk egy klassz reggelit és sétáltunk piros esőkabátban a főutcán, úgy hogy az egyikünk púpos volt, a másik 12 hónapos terhes. A bátrabbak megkérdezték honnan jöttünk. De így a hátizsákok legalább nem áztak szarrá.

Újabb éjszakai buszút ezúttal hosszabb (860 km 10 óra) és szarabb buszon, mérsékelt alvás után érkeztünk meg Mendozába. Én kihisztiztem egy kávét a busz pályaudvaron, után elhúztunk a kecóba.  Ez a ház nekem nagyon bejön, pont jó méret és alaprajz, le is kell fotóznom majd rendesen. Mendoza a borászatokról híres, de meglepően kellemes kisváros. Széles utcák sok platánnal, parkokkal és nem sok izgi látnivalóval, viszont jó kocsmákban és éttermekben nincs hiány. És a távolban már látszanak a havas hegyek. Ettünk, elmentünk Szecessziós kastélykában bor múzeumot nézni, meg szerveztünk túrát.

Az alváshiány folytatódott, mert a kis ökoház bazi meleg lett mire hazaértünk, és Judit északára úgy tette be a szobájába a mobil klímát hogy a forró levegőt nem a kertbe, hanem a nappaliba és finoman szólva nem tökéletesen záródó ajtón keresztül az én szobámba nyomta.. Mikor hajnali 5-kor felkeltem a nappali 50 fokos, a szobám csak 35 volt, mert ott legalább nyitva volt az ablak.

Az Aconcagua az amerikai földrész legmagasabb hegye (6960 m) és ha már itt vagyok nyilván el akartam menni megnézni. Juditot azért kellett győzködni, hogy a távolsági buszból a 7-es úton nem pont azt látjuk mintha elmegyünk egy túrára, de végül sikerült. A gugli segítségével találtam egy random céget (https://kahuak.com.ar/) ahol befoglaltuk előző délután. Jó választás volt, mert nem csak az ilyen egy napos turista programokra jellemző kötelező minimumot hozták, hanem tényleg profi túrát toltak. Volt angolul jól beszélő vezető, reggeli kávéval, szendvics, nasi és egész normális hosszúságú séta a nemzeti parkban, mindezt fele annyiért, mint a szokásos getyourguide vagy viator programok. A túratársak is jó fejek voltak, köztük egy Viktor nevű ausztrál világutazó, akivel persze lett közös ismerős Zita és Árpi, velük még Burmában találkozott a bringás nászút alatt.

Maga a Nemzeti Parkhoz vezető út is nagyon látványos a történelmi transz-andok vasút útvonal maradványai hidakkal, alagutakkal, az Andok (Cordón del Plata, Frontal Cordillera) hegyvonulatai, színes sziklás hegyoldalak, bazalt falak és kék ég mellett pár hófolt a hegyeken. Megnéztük a mesterséges Potrerillos-tóra a kilátást, megálltunk Uspallatában, és a Puente Del Inca-nál.  A Puente del Inca egy természetes boltív, amely hidat képez a Las Cuevas folyón, és része az amúgy világörökség 60 000 kilométeres inka (Tahuantinsuyo) úthálózatnak. A természetes szulfátos termálvízre épült szálloda is, de ezt elvitte egy lavina. Mindenesetre a híd és a sárgás vöröses sziklák a lefolyó vízzel jól néznek ki. Az Aconcagua Nemzeti Parkban tudtam volna még pár órát sétálni (nem éreztem, hogy 3200-3400 méteren vagyunk) a virágos réteken a nagy havas hegy látványával, de végül a Laguna de Horcones kilátótól nem messze vissza kellett fordulni.

Másnapra nem bírtam bor túrát leszervezni, mert annyi turbulencia volt, hogy szimplán nem volt rá időm. Így szégyenszemre egy fél borászatot se láttam Mendozában. Délután azért elmentünk a helyi hatalmas San Martín parkba, ami vasárnap tele volt piknikező helyiekkel, volt külön nyugger szekció ők széket és asztalt is hoznak :-)

A következő buszút Santiagoba önmagában elképesztő program és annak ellenére, hogy nappal toltunk 8 órás buszutat egyáltalán nem tűnt hosszúnak. Egyrészt a 7-es út is más volt ebből a szemszögből, másrészt a határátkelés a hágón, havas hegycsúcsok között és utána a lefelé út a brutál szerpentinen hihetetlen látvány volt. Ezt meg kell még egyszer csinálnom úgy, hogy az emeleten ülök a buszban elől.. Santiagoból egy óra után leléptünk egy másik busszal Vina del Mar-ba a virágóra fölé egy Airbnb kecóba.

Este azért csak ittam egy pohár argentin narancsbort, ami valahogy átjött velem a hágón, annak örömére, hogy pont 2 hónapja indultam otthonról..

Tovább az eredeti oldalra!