MagányosBolyongó / 2024. március 15., péntek

Dél - Amerika 18. rész Bolívia Sucre és Santa Cruz de la Sierra

Az éjszakai busz út Uyuni-ból Sucre-ba csak 7,5 óra volt és problémamentes (elég sok sztorit lehet olvasni kit hogyan raboltak ki bolíviai éjszakai buszon), de nem állítom hogy kialudtam magam.. A reggel 5.30-as érkezés azzal jár, hogy a szállásra bemenni még nem lehet, ugyh üldögéltem a pályaudvaron amíg kivilágosodott aztán hogy elszórakoztassam magam (Sucre-ban nincs Uber, taxit meg elvből nem) elindultam gyalog az AirBnB kecó felé. Ennek azért volt némi sportértéke mert >20kg motyóval 3 km gyalogolni, amiből kevés a vízszintes, de legalább 3000 méter a tengerszint feletti magasság, nos fel tudja tolni az ember pulzusát (68-ról 158-ra).

Közben azért megálltam egy salteñeria-nál reggelizni, hogy teljen vmivel az idő. A salteña egy bolíviai empanada, ami szaftosabb verzió, ebben az jó hogy az ember tutira leeszi magát. Szerencsére az AirBnB-be reggel 8-kor már be tudtam jutni, egy szuper kis lakást sikerült szereznem gyönyörű pálmafás, virágos kerttel, közel a központhoz, de csendes helyen. És az, hogy volt mosógép most sokat segített, a cuccaimról így se volt egyszerű a sár/iszap/só rétegeket leszedni.

Bevásároltam, kajáltam jót a főtér mellett egy Metro Cafe nevű helyen és tettem egy kört a városban. Tényleg lenyűgöző a gyarmati építészet, a fehér házak, pár háztömbönként egy gyönyörű fehér templom, nem véletlen világörökség a város. A közlekedés viszont rettenet, néha levegőt nem lehet kapni olyan füst jön a buszokból, a szmog és zaj elég durva. A helyet eleinte Chuquisaca hívták, aztán 1538-tól alapítottak itt várost és La Plata néven futott, 1839-ben nevezték át egy forradalmár után Sucre-ra. Már 1624-ben volt itt egyetem és mai napig híres a felsőoktatási központ. Bár állítólag innen indultak a függetlenségi mozgalmak 1809-ben Dél-Amerikában, a Szent Francisco-bazilika harangjának megkondulásával (a harangot törésig kongatták, és ma is látható a Bazilikában) ez Bolívián nem segített, egyik utolsóként szabadultak a spanyoloktól 1825-ben. Mai napig Bolívia alkotmányos és igazságszolgáltatási fővárosa (az adminisztratív központ La Paz).

Másnap elmentünk Adriánnal és a szüleivel (Vera és Ádám) egy „ingyenes” vezetett túrára a városban, a főtértől a piacon át az egyetemig – ezen a ponton annyira ömlött az eső, hogy a színházban próbáltuk kibekkelni, majd még elindultunk a helyi 10-es busszal felfelé a régi Recoleta negyedbe. Itt csomó utca különböző színű macskákról van elnevezve, és a dombtetőn van a Ferencesek által 1600-ban alapított kolostor, egy nagy tér ás jó kilátás. Ehhez még sport rendezvényt is kaptunk volna, de sajnos a vízözön utolért minket, itt feladtuk és taxival menekültünk vissza a főtér környékére vacsorázni. Mint rájöttünk Veráék is a Metro-ban ettek előző nap, ugyh ha mindenkinek bejött, visszamentünk oda..

Szerencsére következő napra szép idő lett, így reggel nekifogtam, hogy végre lássam napsütésben is a várost és csináljak pár használható fotót. Körbe gyalogoltam újra mindent, a macskás utcáktól lefelé találtam egy jó bicajos kávézót (Coffee Bike Roastery Central), és bóklásztam a piacon, ahol elképesztően szép zöldség gyümölcs kínálat van, de a pacaltól a disznósajtig mindent is lehet kapni. Így aztán megbeszéltük Adrián családdal, hogy itt ebédelünk – volt rántott hús, kolbász, pacal, nem a diétás menüre mentünk rá. Aztán még a friss juice készítős néniknél is ittunk egyet, hogy legyen vmi egészséges is.

Ebéd után elmentem Adriánnal és Verával egy dínós játszótérre, hát nem semmi minőségű, még a szemetesek meg a padok is dínósak, hatalmas csúszdák, hinták, mászókák mind őslény tematikával. Az, hogy Adrián hányszor mászott fel és csúszott le meg se tudtam saccolni, de őszintén csodálkoztam, hogy van még rajta egyáltalán nadrág. Mi közben jókat beszélgettünk a padon és lestük a helyi népeket.

Hazafele tettem még pár kört, közben láttam egy idióta japánt aki egy szépen fésült, de köpködő alpakkát próbált az utcán répával rávenni a kulturált viselkedésre..

Másnap ugyan reggel esett, de szerencsére mire egyik szállásról költöztem a másikra elállt (sajnos a jó kis AirBnB-ben csak eddig volt hely), lepakoltam és elmentünk reggelizni a tegnap talált kávézóba. Ez itt egy menő hely, a két eggs benedict pirítóson, egy croissant, egy karamellás latte és a frissen facsart narancslé volt a reggeli menüm, mindez 40 BOB/2000 HUF .

A mai program az lett, hogy piros dinoszaurusz busszal ki a dínó parkba. Oka van annak, hogy itt minden a dínókról szól – 1985-ben egy Sucre-tól csak 5 km-re levő, a mai napig működő cement üzem a közelben bányászva egy közel függőleges falat talált tele dinoszaurusz lábnyomokkal. A világon egyedülálló módon 15 dínó faj több mint 10.000 lábnyoma maradt meg 68 millió évvel ezelőttről, egy 80 méter magas és 1200 méter hosszú sziklán. A felső kréta korszakban a Cal Orcko egy hatalmas sekély tó volt, amikor az Andok hegylánca kialakult, a tektonikus mozgások függőleges helyzetbe hozták az ősi medret. De addigra a dínók összemászkálták többrétegben és a lábnyomokra rárakodott üledék megvédte a nyomaikat. Van T. Rex, Sauropod, Titanosaurus…

2006-ban megnyitották a bánya és a cementüzem között a Parque cretácico-ot, ahol életnagyságú színes modelleken lehet megcsodálni a lábnyomok gazdáit, a 36 méteres vega Titanosaurus döbbenet méretű, de nekem a tűskés Ankylosaurus tetszett legjobban. Van múzeum, bolt, persze dinoszaurusz játszótér és a felnőttek 12 és 13 órakor lemehetnek közelről megnézni a lábnyomokat. Ehhez kell bukó, guide és némi tüdő kapacitás mert fel is kell mászni utána. A lábnyomok hihetetlenül jók, főleg a nagyobbak látványosak és a szerencsések láthatják a szikla peremén ugráló kecske brigádot is.

Hazafele is a piros busszal jöttünk és mivel a főtéren tett le minket kihasználtuk az alkalmat és felmásztunk a városháza tetejére megnézni a kilátást. Aztán irány a piac kajálni, itt az a szokás hogy ha egy helyen eszik az ember az komoly elköteleződés, és oda kell visszajárni, így ugyan annál a kövér asszonynál – Donna Maria - ettünk, én a helyi mogyorós levest 5 BOB kb. 0,75 $.

A vihar előtt még gyorsan hazaértünk, és miközben házifeladatokat oldottam meg rájöttem, hogy a bicajos kávézóban koktél is van, ugyh le kellett tesztelnem a minőséget – a friss maracujával csinált mojito rendben van.

Sikerült Ádámnak olcsóbban megtalálni a túrát, amit kinéztem (általában azt csinálom, hogy a Viator/Get your guide túráknál ott a cég, aki csinálja, direktben velük sokszor olcsóbb, vagy ha tetszik az itiner keresek másik céget ugyanarra olcsóbban – most viszont ezeket cégeket nem lehetett online megtalálni) így kirándulni mentünk. Reggel komoly séta kellett ahhoz, hogy 8 óra előtt kávét találjak Sucre bevárosában, aztán kiderült Verának hasmenése lett, így hazarohantam Normix-ért, hogy el tudjon jönni túrázni. Gyalog gyorsabb volt, reggelente a dugó brutál, ennél csak a szmog rosszabb, dől a fekete füst az ember arcába a buszokból.

Végül elindultunk egy nagyon rozzant terepjáróval, a guide viszont egy 20 éves német srác (Veráék már ismerték, fagyit árult a játszótéren) így végre Adrián sem unatkozott mert németül ment vezetés és nekem tolmácsoltak vagy angolul is elmondta.

Először egy ~3600 m levő Chataquila nevű kápolnához mentünk, innen egy 1500 körül megépített inka ösvényen le a hegyről – a kilátás lélegzetelállító a völgyre és a Maragua kráterre. Az ösvényen elég komoly szintet gyalogoltunk lefelé, közben vad maracuja evés, rengeteg színes vadvirág, egy helyen az eső miatt leomlott köveket odébb dobálva kellett egy keskeny járható részt kiszabadítani. A legvégén a térdem már tiltakozott, de meglepően jól bírta.

Innen a terepjáróval mentünk a Maragua kráterhez - közben volt egy durva sztori. Még az inka ösvényen megelőzött minket 3 fiatal brit csaj. Ahogy jöttünk le a szerpentinen látom, állnak egy helyen ahol jó pár méter szélességben úgy ömlött az útra a sár, víz meg kő, hogy nem tudtak rajta átkelni. Mondom Lorenz-nek hogy álljunk meg vigyük át őket, ő spanyolul szólt az öreg sofőrnek (nála foglaltuk a túrát), aki mikor odaértünk kövér gázt adva áthajtott, ott hagyva a csajokat. Nagyon kiakadtunk mind, Lorenzet is beleértve. Értelmes magyarázatott nem adott hogy miért nem segített, gondolom ha a csajok nem fizettek a túráért szívjanak..

Megnéztük a krátert aztán a faluban egy elhagyott, de amúgy működő hostel asztalánál ebédeltünk 6 kutyával. Nyilván kaptak ők is, de komolyan közbe kellett lépnem, hogy mind egyformán tudjon enni – volt egy öregecske vak, aki nem is látta a kaját - de hát kutya kommunikációban van némi gyakorlatom.

Innen dinoszaurusz lábnyomozni mentünk, a Ninu Mayu kilátóhelytől újabb séta, a táj lenyűgöző, a végén pedig hatalmas dínó nyomok egy kicsit lejtős falon. Itt végre tényleg közelről meg tudta őket Adrián is nézni. Visszafelé már a viharfelhőket próbáltuk beelőzni és a maradék banánt egy 3 gyerekes indián asszonynak adtuk.

A Garganta del Diablo kilátónál egy 40 méteres vízesést láttunk, és az esők miatt volt is benne víz, a szurdok maga is jól nézni ki és egy rövid víz átfolyásos séta után meg lehet nézni az ördög torka barlangot. Itt azért adtam a tériszonynak, jó kitett ösvényen kell odatotyogni. Ennél csak a haza út volt rosszabb a szakadt Nissan-ban megkerülve több hegyet a keskeny földutakon, de legalább nem esett.

Végül 19 km lett a nap végére, de ezzel nem tudok menőzni, mert ebből 15 km Adrián is megcsinált és ő még csak 6 éves. Hihetetlenül jól bírta végig. Az inka ösvény amúgy 7 km volt lefelé, a díno lábnyom séta 2x3km, az ördög torka 2x1 km..

Santa Cruz de la Sierra ~484 km-re van Sucre-tól – én bevállaltam az éjszakai buszt. Hááát.. Először is kigyalogoltam a motyóval a pályaudvarra, befizettem az adót (2,5 BOB) aztán megnéztem a buszt.. na itt már láttam ebben lesz kihívás. Az indulás időpontjában kb. 5-en voltunk ott az utasokból, a többit név szerint kiabálva keresték. Az én hátizsákom kívül kizárólag juta és szemeteszsákokat, alumínium lavórokat pakoltak a csomagtérbe és lassan a szoknyás indián asszonyok is elkezdtek szivárogni. Kecske nem került az utastérbe, de kölyökkutya igen, de ez mondjuk nem rontott az irgalmatlan koszos busz állagán. Végül 45 perc késéssel elindultunk. A szellőzés nem működött, de az egyik utas kihisztizte, hogy nyissák ki a tetőablakot így a hátralevő 13 órát nem ájultan töltöttem. Biztonsági öv nem volt, de ennek amúgy is kicsi a jelentősége, ha a folyóson is ülnek, mert a tele buszra felvettek még pár extra utast. Az alvás mint program nem került szoba, ugyh jött az Iron Maiden összes, a hátizsákom kezemre, lábamra rátekerve. Egyszer megálltunk az éjszakába vacsorázni, majd a többség aludni próbált – kivéve azt a 2-3 év körüli gyereket, aki innen kb 2 órát üvöltött, úgy hogy Bruce Dickinson sem tudta elnyomni full hangerőn. Közben a szerpentineken tepertünk fel le az esőben, a mellettem ülő pasi ekkor már pornót nézett a telefonján, egy előtte ülő csaj TikTok videókat készített magáról, én pedig elgondolkodtam hogy lehet Veráéknak volt igaza hogy repülővel jönnek..

Végül csak egy elütött motorost láttunk (véres volt, de élt) és hajnali fél4 körül megérkeztünk a trópusokra. A hátzsákom előkerült a buszból, de a csomagtartó rendesen beázott az esőben mert minden borításon és kukás zsákon keresztül szuttyogó vizesre ázott a hátizsák..

Mivel ilyen korán az Airbnb-be bemenni nem lehet megültem a pályaudvaron és vártam, hogy kivilágosodjon/száradjon a motyó. Pár óra múlva aztán Ubereztem a kecóba. Veráékkal közösen béreltünk ki egy modern medencés magasházban egy lakást – a tulajt kérdeztem mennyi egy ilyen 100.000 BOB (5 millió forint). Nem nagyon akartam elhinni, de az ingatlanos oldalokon is van 15.000-30.000 $-ért.

Mindenesetre mindent kimostam, magamat 3x, hogy vállalható legyek én is, meg a cuccom is a busz után. Veráék aztán megjöttek a délutáni géppel, addigra bevásároltam, elmentünk vacsizni és végre kialudtam magam.

Santa Cruzt 1561-ben alapították, de azóta kinőtte magát és mostanra Bolívia legnépesebb városa. Csak 400 méter magasan van, és simán van 39 fok napközben, de ehhez járnak pálmafák is, és a házhoz tartozó nagy medence sem maradt kihasználatlanul.

A botanikus kert az egyik program a városban, ahol növények mellett állatokat is lehet látni. Adrián kiszúrt egy ormányos medvét, a tóban láttunk gyerek kajmánt, csomó teknőst, volt leguán, madarak. Lajhárt nem találtunk, de sajnos szúnyogból több volt elégnél, Verát szétcsípték és felhőkben mentek utána, így a 6 km ösvénynek csak egy részét jártuk be és kénytelenek voltunk menekülőre fogni.

Este besétáltunk a belvárosba, az oszlopos régi házak és a Szeptember 24 tér sötétben is hangulatos, és némi keresgélés után elég jó olasz éttermet találtunk egy szép belső udvarban.

Másnap aztán megnéztük az óvárost nappali fényben is, a katedrális nem volt nyitva, de találtunk helyi kifőzdét, ahol kaptunk ebédet és egy trendi fagyizóban meg volt a desszert is.

Veráék előbb repültek Kolumbiába, nekem még maradt majd 2 napom, azt terveztem hogy elmegyek a csirkés busszal Samaipata-ba világörökség romokat nézni, de másnap délelőtt jött egy trópusi vihar és szakadt az eső.. Mire elállt már nem volt értelme elindulni (3 óra busz út oda is vissza is, de a busz akkor indul mikor megtelik…), ugyh csak a városban sétáltam meg úsztam.

Sajnos az esti és másnap délelőtti programomat megcsinálta a booking.com – feltörték az accountomat, megváltoztatva az email címet, így hozzá se férek. Egyértelműen a booking.com-ot hackelték meg, az utóbbi időben nem is igazán használtam, szerencsére az ecuadori szállást is direktben foglaltam a hostel website-on. Ettől függetlenül letiltottam a wise kártyámon az online fizetést, próbáltam írni a customer servicenek a béna oldalukon, messengeren stb. Szokásos bullshit válaszok, de ezekkel órák mennek el, ugyh csak városi sétára, úszásra maradt időm. Pakolás, és megint a zombie járattal repülök hajnali 3-kor, aztán egy óra marad a bogotai átszállásra és holnap reggel Ecuador-ba érkezem, ha minden jól megy..

Tovább az eredeti oldalra!